HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
AKTÍV KARAKTEREK
68 TAG 31 FÉRFI 37 NŐ
FAIRBANKSI FALKA
19 TAG 8 FÉRFI 11 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
17 TAG 7 FÉRFI 10 NŐ
ŐRZŐK
18 TAG 10 FÉRFI 8 NŐ
EMBEREK
5 TAG 2 FÉRFI 3 NŐ
VÉRVONALFŐK
9 TAG 4 FÉRFI 5 NŐ
Az előző negyed évben ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

...A Legsokoldalúbb:

...A Legszomorúbb:

...A Legjobb Bónusz:



írta  Daisy Corina Lacroix Yesterday at 7:52 pm
írta  Primrose Trevelyan Szomb. Nov. 18, 2017 11:58 pm
írta  Alignak Szomb. Nov. 18, 2017 11:36 pm
írta  Darren Northlake Szomb. Nov. 18, 2017 11:21 pm
írta  Darren Northlake Szomb. Nov. 18, 2017 2:34 pm
írta  Darren Northlake Szomb. Nov. 18, 2017 2:18 pm
írta  Wyatt L. Quinn Szomb. Nov. 18, 2017 11:06 am
írta  Darren Northlake Szomb. Nov. 18, 2017 10:21 am
írta  Celaena McDonald Szomb. Nov. 18, 2017 10:20 am
írta  Jackson Carter Pént. Nov. 17, 2017 10:42 pm
írta  Rocky Pént. Nov. 17, 2017 7:19 pm
írta  Zachariah O. Danvers Csüt. Nov. 16, 2017 9:15 pm
írta  Kyle Prescott Csüt. Nov. 16, 2017 8:43 pm
írta  Alignak Csüt. Nov. 16, 2017 8:06 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Csüt. Nov. 16, 2017 11:33 am
írta  Daphné Seward Hétf. Nov. 13, 2017 9:12 pm
írta  Darren Northlake Hétf. Nov. 13, 2017 8:47 pm
írta  Darren Northlake Hétf. Nov. 13, 2017 8:45 pm
írta  Hannah B. Wilson Hétf. Nov. 13, 2017 8:34 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Hétf. Nov. 13, 2017 7:57 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Hétf. Nov. 13, 2017 7:19 pm
írta  Alignak Vas. Nov. 12, 2017 4:43 pm
írta  Destiny Maeve Bluefox Vas. Nov. 12, 2017 3:10 pm
írta  Corinne June Mouser Vas. Nov. 12, 2017 3:08 pm
írta  Catherine Benedict Vas. Nov. 12, 2017 9:35 am
írta  Hans Elfman Pént. Nov. 10, 2017 1:42 pm
írta  Rebecca Morgan Kedd Nov. 07, 2017 7:13 am
Darren Northlake
 
Jackson Carter
 
Primrose Trevelyan
 
Alignak
 
Daisy Corina Lacroix
 
Hans Elfman
 
Michael Cooper
 
Celaena McDonald
 
Rebecca Morgan
 
Rocky
 

Share | .


























 

 Ház körüli erdőség

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Alignak
Admin
avatar

◯ HSZ : 6688
◯ IC REAG : 8489
Ház körüli erdőség // Hétf. Feb. 11, 2013 3:26 pm

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net
avatar

◯ Kor : 305
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks
Re: Ház körüli erdőség // Kedd Ápr. 23, 2013 4:25 pm

JJ *-*

Valójában bármennyire is gondolom azt magamról, hogy nagyvilági nő vagyok, valahogy mégis a természetben érzem magamat a legotthonosabban, mind a mai napig. Még életem hajnalán az volt a természetes környezetem, leszámítva azokat az időszakokat, amikor a nagy házban kellett dolgoznom. Máskor azonban a mocsárban és az erdőben múlattam az időmet, ezért sokszor vágyódtam vissza a szabadba. Még akkor is, amikor New Yorkban éltem, bár ott nem volt igazán lehetőségem élvezni a friss levegőt. Ott mindent elborított a szmog, és egy farkas számára nem túl kellemes, ha az orrát elborítja a bűz. Még a Central Park zöldje sem volt képes teljesen kiragadni a betontömbök közül, amit igazán sajnáltam.
Itt bezzeg nem voltak efféle problémáim. Mióta visszatértem Alaszka hegyei és erdőségei közé, kezdett derengeni, hogy miért is éreztem itt olyan jól magamat évekkel ezelőtt. Sok volt a szabad tér, amit én annyira kétségbeesetten keresek mindenütt, hogy azt szavakba önteni is nehéz volna. Ahogy a világ egyre jobban rohan, a talpalatnyi szabad helyek száma is egyre inkább csökken, amit őszintén sajnálok. Talán csak azért, mert más korban nőttem fel, de az is lehet, hogy egyébként is ilyenné váltam volna, akkor is, ha később születek meg. Egy farkas mindig vonzódni fog a természethez, még akkor is, ha a feje tetejére áll.
Ezen a gondolaton elmosolyodtam, miközben ujjaimmal végigsimítottam egy fa korhadásnak indult törzsén. Kitudja, hogy mióta áll már itt, de az biztos, hogy hamarosan teljesen ki fog száradni. Szomorúan elhúztam a számat, de igazából nem vesztegettem rá több időt, egyszerűen csak mentem arra, amerre a lábaim vittek. Már jó félórája azt sem tudtam igazából, hogy merre járhatok, csupán sejtéseim voltak. Egyrészt rég volt már, hogy utoljára sétát tettem ezekben az erdőkben, másrészt pedig akkor sem voltam képes kiismerni minden egyes négyzetcentiméterét. Ahhoz túl nagy területet foglaltak el a fák, én pedig sokszor szívesebben megmaradtam a Farkaslak környékén. Vajon képes lennék még odatalálni? Egészen biztosan…
Ahogy a hó maradványai ropogtak a talpam alatt, váratlanul furcsa szag kúszott az orromba, és az nem rothadó tetemé, vagy éppen a növényeké volt. Valahol, nem messze tőlem farkasok jól érezhető illata ült meg a fák között, csak éppen azt nem tudtam megállapítani, hogy mégis mennyié. Abban teljesen biztos voltam, hogy nem egyetlené volt ilyen erős és határozott, hanem legalább kettőé, ha nem háromé. Azt már most is meg tudtam határozni, hogy korábban még soha nem találkoztam velük, és talán nem is volt ez olyan nagy baj. Mihelyt mindez tudatosult bennem, egyszerűen megtorpantam, és körülnéztem a sötétben, melyet csak a csillagok és a hold gyér fénye enyhített valamelyest. Azt hiszem, hogy már késő lett volna visszafordulni, mert ha tényleg errefelé vannak, akkor bizonyára már ők is megéreztek engem. A biztonság kedvéért azért egyből felhúztam a pajzsomat, és csak annyira hagytam lent, hogy megérezzem, ha valaki közeledne felém. Csak olyan biztos, ami biztos alapon!
Azt azért már most elhatároztam, hogy legközelebb oda fogok figyelni arra, hogy mégis merre vezetnek a lábaim. Nem volna túlzottan szerencsés, ha belesétálnék egy rakás idiótába, mert egyel még csak-csak elbánok, de ha többen vannak, és nem kölykök, akkor bizony nem volna egyszerű dolgom. Már csak azért sem, mert nem voltam felszerelkezve állig fegyverekkel. Azért akadt egy-kettő a kabátom rejtekében, de édeskevésnek bizonyult volna. Legalábbis szerintem, ez pedig nekem éppen elég volt.
Faág reccsent a talpam alatt, a távolban pedig egy épület körvonalait véltem felfedezni. Valószínűleg innen fújta felém a szél a szagokat is, bár nem kívántam ellenőrizni, hogy tényleg így történt-e. Elég merész vagyok, de nem ostoba, és nem szívesen nyírattam volna ki magamat csak azért, mert kedvem szottyant egyet járni éjszaka.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 337
◯ HSZ : 49
◯ IC REAG : 61
◯ Lakhely : Fairbanks határa
Re: Ház körüli erdőség // Kedd Ápr. 23, 2013 5:57 pm


Camille & 'JJ'

- Kapd be a fehér farkad, te idióta balfasz! De nyeljed be tövig, ne csak csócsálgassad! - csattantam fel két röhögés között, már a ház aljában, rámarkolva a bejárati ajtó kilincsére. - Remélem tudod, hogyha visszajövök összepakolom a fakóra szart arcod! - kiáltottam még vissza, aztán becsaptam magam mögött a vaskos faajtót, amit nem rég szereltünk be. Az épület ugyan nem rángott bele, de az ablakok megérezték a huzatot. Kicsit megremegtek...
Nem veszekedtünk egyébként, csak Žé-vel a szokásos napi rutint végeztük. Mindig "kedveskedünk" egymással elindulás előtt - általában -, ez pedig ma sem maradt el. Hogy is maradna? Már-már fétis szerűen űzzük egymás oltogatását. Imádtam. Hülye buzi...
Szóval, az erdő felé indultam, lassú, hanyag léptekkel, kezeimet zsebembe vágva, hogy a mai vacsit én szerezzem be a bandának. Próbáltam elcserélni a napot 'eM-el, de ez is egy megafarok. Még hozzak neki egy karton gumi cukrot is. Meg a kurva anyját! Inkább hozom a szarvast, aztán holnap meg nyargalhat ő kajáért. Még azt hiszi, hogy...
Na mindegy...
Szóval, befelé haladtam, komótos, elnyújtott léptekkel, olykor meg-meg vakargatva az újdonsült, visszanőtt fülemet. Remek sztori lenne ezen gondolkozni magamba, míg megtalálom az első esendő vadat, de most valahogy se kedvem, se humorérzékem nincs ezen kattogni. Úgyhogy minden gondolkodás, agytorna nélkül sétálgattam, teljes nyugalommal. Legalábbis addig, míg nem kezdtem a távolból érzékelni egy kóbor... nőstényt. Igen, ez csaj lesz... Hmm...
A pajzsom már így is féltávon csüngött, így csak még egy kicsit tekertem rajta, hogy azért még tudjam érzékelni a másik jelenlétét. Ellenben, nem tágítottam az utamról, ha szembe találkozom vele, pont leszarom. Max elfut, vagy lefekszik. Mit bánom én?
Ám néhány perces bóklászás után a távolból pata dobogást hallottam, ez pedig jobban felkeltette az érdeklődésemet, mint az ezúttal már egész közelről érkező talpak zaja. Sietősen kaptam le magamról a pulóveremet, majd hajítottam arrébb, ám ahogy a szürkés atléta széléhez értek ujjaim, perifériámban feltűnt az iménti nőstény. A mozdulat abba maradt, addig már el se jutottam, hogy a fekete farmert lerángassam magamról... Erre megjelenik. Hát jóóó...
elengedtem a felsőmet, és megpördültem tengelyem körül, azonnal megtalálva a tőlem nem messze ácsingózó nőt. Hirtelen kedvem támadt volna agyon szekálni, cukkolni, gúnyos szavakkal illetni, de a látványát követően minden ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulás bennrekedt torkomban. Fejem előrebillent, szemhéjaim összeszűkültek, mely által apró redők rajzolódtak fel homlokomra. Pár lépést végül közelítettem felé, kiegyenesítve gerincemet, noha lezser járásom semmit se változott.
- Cseszed... te feka vagy... - bukott ki számból a ténymegállapítás, majd megrázva a fejemet, fellöktem némi vigyort ajkaim szélére.
- Na mármint, hogy... - húztam végig méretes tenyeremet arcomon, ahogy totális közvetlenséggel haladtam továbbra is a nőstény felé.
Úgy két méter lehetett közöttünk, mire végre lefékeztem, és látványosan végig néztem rajta, nem egyszer...
- Beszarok... Tudod milyen régen láttam már csokinyuszit? - vállaim ide-oda ficánkoltak, miként törzsem is. - Na... nem mintha kurvára érdekelne téged, vagy közöd lenne hozzá, de babám... ez... hát, eeez pöpec. - bólintottam is mellé, majd a spontán örömködésem fonalát elvágtam, és a vigyort is ekképpen tüntettem el képemről. Hirtelen oldalra billentettem a fejemet, majd összerántottam szemöldökeimet.
- Mi a bánatot csinálsz itt amúgy? - tártam szét karjaimat kissé, egészen színpadiasan, noha sosem állt tőlem távolt a nagy gesztusok, és kijelentések sorozata. Most mégis kicsit visszafogottabbnak tűntem... Talán a nem régi "bekattant-megszállottságom" miatt... vagy tudja a faszom miért...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 305
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks
Re: Ház körüli erdőség // Kedd Ápr. 23, 2013 11:39 pm

Az a nagy helyzet, hogy nem kellett sok idő ahhoz, hogy megérezzem a felém közeledő hímet. Sajnos azt nem tudtam megállapítani, hogy mennyi idős, vagy ehhez hasonló apróságokat, de egyelőre nem is számított. Legalább már az előtt be tudtam nagyjából határolni a tartózkodási helyét, hogy meghallottam volna a léptei tompa zaját. Nem volt ám olyan eget verően hangos, de ezek szerint már nem is volt tőlem túlzottan távol. Hirtelen nem tudtam, hogy forduljak-e meg, vagy menjek tovább. Végül egészen fél másodperc elég volt ahhoz, hogy hetykén vállat vonjak, és tovább haladjak, méghozzá egyenesen felé. Nem tudtam, hogy mire készüljek fel, egyszerűen csak hajtott a kíváncsiság, és bennem volt a jól ismert „már csak azért is!”érzés.
Már éppen visszafelé akartam kanyarodni az időközben eltűnt ösvényemen, amikor váratlanul feltűnt előttem a férfi. Igazából nem felém fordult, de úgy tűnt, hogy igencsak sietősen próbál megszabadulni a ruháitól, mire kíváncsian felvontam az egyik szemöldökömet, és szám sarkába apró mosoly férkőzött.
- Nos, igazán hízelgő ez a fogadtatás, de… - nem fejeztem be a mondatot, mert idő közben elindult felém. Eszem ágában sem volt meghátrálni, úgyhogy csak álltam határozottan, egyenes háttal és megvetett lábakkal. Engem innen aztán egy lavina sem mozdíthatott volna el. Na, jó, talán az, vagy egy nekem vágódó pasas, aki egyelőre itt állt velem szemben, és felém magasodott. Nem különösebben rajongtam a dologért, de hát nem lehet mindent úgy alakítani, ahogyan mi szeretjük, és most már amúgy is kíváncsi voltam rá, kivel hozott össze a sors.
- Micsoda elmés megállapítás, kedves intelligens barátom! – oldalra billentettem a fejemet, közben látványosan végigmértem. Nem volt ám rossz, ezt már akkor is megállapítottam, mikor oldalvást állt nekem, és éppen csak megpillantottam. – Egyébként nem akarlak elkeseríteni, de te sem vagy éppen Hófehérke… - közben kisöpörtem néhány kósza tincset az arcomból, de még mindig nem voltam hajlandó megmozdulni és meghátrálni. Akkor sem, amikor még kisebbre csökkentette a távolságot kettőnk között, és majdnem képes lettem volna megérinteni őt, ha éppen ahhoz támad kedvem. Persze nem éreztem efféle késztetést magamban, de ez már tényleg csupán részletkérdés, semmi több.
- Nem, egyszerűen elképzelni sem tudom… - tettetett csodálkozást produkáltam, ami meglepően jól ment. Azt hiszem, hogy egyszer meg kell még próbálkoznom a színészkedéssel is, bár belátható időn belül ez azért mégsem fog megtörténni, az is tuti! -… pedig elég sok rohangál belőlük az utcán – vontam vállat egyszerűen. – Én viszont szerencsére nem vagyok az – elbűvölően mosolyogtam rá, mintha én lennék a ma született bárány. Ettől függetlenül volt egy sanda gyanúm, hogy talán mégsem fogja azt hinni, hogy gyenge nő vagyok, mint a többiek. Első ránézésre talán, de nálunk elég megtévesztő tud lenni a külső, és ez rám is igaz volt, méghozzá duplán. Farkasok között sem számítottam mindennapi teremtésnek, ha már itt tartunk, habár ezt nem óhajtottam vele megosztani. Majd rájön magától, vagy nem. Engem aztán abszolút hidegen hagy, ettől függetlenül máris felkeltette az érdeklődésemet, a reakciójával pedig mosolyt csalt az arcomra, még ha nem is volt igazi. Ez aztán a nem mindennapi teljesítmény, hölgyeim és uraim!
- És beavatnál engem is, hogy mi olyan pöpec ebben? – érdeklődtem nyájasan, egyik lábamról a másikra helyezve át a testsúlyomat. Igazából roppant szórakoztatónak találtam a szituációt, de lehetett volna még jobb, ha már éppen a gatyájától szabadult meg félig, mikor idejövök. Néhány másodpercet talán lassulnom kellett volna, de már mindegy volt. Valószínűleg akkor sem zavartatta volna magát különösebben, úgyhogy az eredmény szinte ugyanez lenne, maximum nekem lenne tetszetősebb a látvány.
- Hát kicsi szívem, gondolom ugyanazt, mint te! – böktem felé az ujjammal egyet játékosan, de vonásaim legalább olyan komolyan voltak, mint az övé. – Sétálok! Látod? – közben tettem is egy lépést felé, ezzel egy méterre zsugorítva a kettőnk között fennmaradó helyet. Nem voltam zavarban, egészen fesztelenül viselkedtem, már a magam módján. Egyébként sem arról vagyok híres, hogy olyan gyakran ki lehetne zökkenteni a lelki egyensúlyomból. Inkább volt szokásom mindig is magasról tenni a világra, minthogy felidegesítsem magam feleslegesen. – Talán nem szabad? – ezúttal én voltam az, aki kérdőn nézett rá. Homlokom ráncba szaladt, és idegesített ugyan, de egy kicsit azért hátrabillentettem a fejemet, hogy mélyen és határozottan a szemeibe nézhessek, ezzel is jelezve, hogy nem rettentett meg egyáltalán. Bizonyára nem is állt szándékában, tekintve, hogy csupán megleptem őt a semmi közepén.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 337
◯ HSZ : 49
◯ IC REAG : 61
◯ Lakhely : Fairbanks határa
Re: Ház körüli erdőség // Szer. Ápr. 24, 2013 10:19 am

Mi hízelgő? Ez hülye.
Szimplán olyan régen láttam niggacicát, hogy már el is felejtettem milyen az... Szerbiában nem futkostak ezek ezerszámra, Naperville-ben pedig kurvára nem volt időm ilyennel foglalkozni. Na, nem mintha itt lenne, de hát úgy látszik a sors fintora, hogy ezt a nőstényt elém sodorta.
- Két szóból még nem hiszem, hogy le tudnád venni az intelligencia hányadosomat, babám. Egyszerűen csak örömködtem egy sort úgy, ahogy jól esett. De meg is karcolhatlak, ha attól jobb. - vontam vállat, levarázsolva képemről az iménti vigyor sorozatot. Öcsém, sose fogom megérteni a nőket, annyi tutiszentbiztos! Ha jó fej vagy - a magad módján - leoltanak... Ha köcsög, akkor meg szemét pöcs. Hát puzzle-özzön más helyettem!
- Téényleg? Nem vagyok fehér?! - kerekítettem el megjátszott döbbenettel szemeimet. - Feka vagyok? Necsessz...! - jó, itt már elröhögtem magam. Természetesen tisztában voltam a bőrszínemmel, de ezt valahogy nem tudtam kihagyni, hát ez van... Bár, lehet félúton szembeköpött néhány láthatatlan hipóhuszár... nincs kizárva. De ahogy végig néztem magamon, megnyugodhattam. Még mindig néger gyerek vagyok, a helyzet változatlan!
- Látod... kettőnk közül, te bámulod az embereket, engem pedig a meglepetés erejével érnek! - gúnyolódtam egy kicsit, ahogy még és még közelebb kerültem hozzá, lassú, vontatott léptekben haladva felé.
- De el kell szomorítsalak, az vagy. Csoki is nyuszi is... és még ehető is. - villantottam egy félvigyort, megrángatva párszor jobb szemöldökömet. - Nyilván a fogamra való is... - nyaltam meg alsó szám peremét szórakozottan, kevésbé sem zavartatva magam, hogy mekkora atombunkó vagyok. Én már megszoktam, ő meg elviseli. Vagy nem. Érdekel? Nem...
- Be én! - vágtam rá kérdésére szinte azonnal, ezúttal már lefékezve lépteimet. - Az a pöpec benne, hogy szeretem az újdonságot. Mostanában annyi fakó balfaszt láttam, hogy kezdtem unni. - vontam vállat egyszerűen, majd tényleg felhagytam az ökörködéssel, és szimplán neki szegeztem a kérdést, hogy mit keres itt. Oké, hogy ez konkrétan, és hivatalosan nem a mi területünk, de ez kurvára nem érdekelt minket soha, sehol máshol sem. Szóval,, ebből kiindulva, jogos a kérdésem is.
- Sétálsz... azt látom... - dünnyögtem orrom alól, ahogy pár lépést meg tett felém, ellopva a köztünk feszengő táv felét. Nem mozdultam, tőlem aztán a nyakamba is mászhat, maximum letépem onnan, ha zavar.
- Egyébként pedig nem ugyanazt csináljuk. - tettem még hozzá rezzenés nélkül, kezeimet visszakelve zsebeimbe. - Én kajáért jöttem, nem magányos picsát játszom, aki az erdőben bolyong céltalanul. - vágtam mellé még egy genyadék grimaszt is, csak hogy teljes legyen a kép.
Jó-jó, tudom. A stílusom változatlanul faszláma, de hát nem muszáj elviselni. Engem nem zavar, se a testvéreimet, mások meg rohadtul nem érdekelnek.
- Hogy szabad-e? Mindent szabad, ha nem félted az életed. De tudod, cicám... - bomlasztottam meg ezúttal én a köztünk meg maradt egy méter távot, közvetlenül elé sétálva, majd mintha becserkészett vad lenne, elkezdtem körbejárni, továbbra is hanyag, laza járással. Tekintetem folytonosan őt követte, sötét íriszeimben kormos fény csillogott.
- ...most rossz ösvényre tévedtél... Mi a mentséged? - játszadoztam vele, mert megtehettem, és mert felettébb szórakoztatott is. Nem csak a helyzetet élveztem, hanem magát a tényt is, hogy szemre való volt, számomra pláne, tekintve, hogy majdnem olyan fekete volt, mint én.
Az egyik pillanatban, körülbelül a második, harmadik körözésem táján, a háta mögé érve lelassítottam. Ujjaim belekaptak a hajába - noha nem fenyegetőn, vagy durván, de annyira finoman se -, és ezzel együtt kicsit hátrább húztam a fejét, hogy az némileg a vállamra boruljon. Arcom nyakszirtjénél járt, és nem átalltam beszippantani bőrének illatát.
- Finomnak tűnsz... - morrantam elismerőn, noha kevésbé sem szexuális vonzatban ejtettem el a szavakat. Még csak kajának se néztem... egyszerűen szórakoztam vele, ha már így adta a helyzet, miért ne?
Ha pedig mozdult, úgy elengedtem, és viszaékeltem tenyereimet zsebembe. Ellenben, ha hirtelen volt, és talán támadó, úgy azonnal ráfogtam mindkét kezére... ez csak tőle függött...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 305
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks
Re: Ház körüli erdőség // Szer. Ápr. 24, 2013 2:33 pm

- Nem ajánlanám! – szólaltam meg halálosan nyugodt, kimért hangon, a karcolására utalva. Valahogy ez, és az arcomon ülő mosoly egyáltalán nem illett össze, de ez van. Valószínűleg ő magasról tett erre az apróságra, én meg aztán végképp! Lételemem a megjátszott arckifejezések. Nem vagyok nagy színész és átváltozó művész, mint amilyen a drága Dominic barátom, de azért én is tudom, hogyan mutassak valamit a felszínen, és közben mit rejtegessek a mélyben igazából. Tekintetemmel eközben egyetlen pillanatra sem eresztettem el a hímet. Jobb szerettem volna, ha szem előtt marad.
Oldalra billentett fejjel néztem, ahogyan röhög azon, ami szerintem egyáltalán nem volt vicces. Nehéz volt megállnom, de végül nem szólaltam meg, még a végén felhúznám, és egyből nekem esne. Különösebben nem értékeltem volna a dolgot, hogy őszinte legyek. Még szerettem volna magamat életben tudni, és ha már nagyon muszáj hamarosan szembenéznem a halállal, akkor az történjen meg akkor, amikor cirka háromszáz év után újra szembenézhetek majd Sammel.
- Tudod, igazán kellemes estének ígérkezik ez a mai, de eszem ágában sincs elcsevegni veled arról, hogy mennyire nem illik rám a te kedves nyuszi jelződ… – újra felragyogott a bájos mosoly, noha ajkaim inkább pengéknek tűntek, semmint puha, csókolni való szájnak, mint amilyen máskor szokott lenni. – És nyilván nem vagyok a fogadra való sem – pillantottam végig rajta, és már nem is tetszett annyira. Csak egy pökhendi, tajparaszt bunkó volt, akihez nekem semmi kedvem nem volt ma este. Ha jobb modora lett volna, akkor talán még egészen kedvemre valónak lehet nevezni, de így semmiképpen sem. Tény, hogy én sem vagyok az úrinő mintapéldánya, de ennél azért jobban meg szoktam válogatni a szavaimat. Egy nőnek ennyi kijár, úgyhogy nagy valószínűség szerint neki fogalma sem volt, hogyan kell bánni egy magamfajta, finom teremtéssel. Vagy legalábbis látszatra annak tűnhettem, a többi már mellékes. A múzeumban megforduló emberekkel azért még könnyű volt elhitetnem, hogy milyen nem vagyok valójában; finom, jól nevelt, törékeny nő.
- Nos, ezzel egyet kell értenem! – bólogattam a fehérekre tett megjegyzése hallatán. Tovább nem kívántam fokozni a dolgot, és igazság szerint már nagyon mehetnékem is támadt, de egyszerűen a büszkeségem nem engedte, hogy továbbálljak csak úgy. Nem szoktam magamat hagyni soha! Egy szópárbajtól eddig még egyszer sem riadtam vissza hosszú életem során, és nem most akartam elkezdeni. Ettől függetlenül talán bölcsebb lett volna tőlem, ha csakugyan a távozás mezejére lépek, de minden egyes porcikám ellenkezdett a késztetéssel szemben. Ezt végig kell játszanom mindenáron, különben saját magamban fogok csalódni, és ezt igazán nem hagyhattam!
- Még szerencse, hogy én sem játszom a magányos picsát – ismételtem meg a szavait olyan nyugodtan, amennyire csak tőlem telt. Inkább voltam jelenleg flegma és érdektelen, mint indulatos. Oké, nem is sűrűn lehetett csak úgy kihozni a béketűrésemből, de akadtak már olyan alakok, akikkel összehozott a sors, hogy istenadta tehetségük volt ahhoz, hogy felbosszantsanak. Valami azt súgta, hogy ezen az estén is egy ilyennel hozott össze a sors. Nem mondhatnám, hogy különösebben örültem neki.
Próbáltam legalább látszólagos nyugalmat erőltetni magamra, de az a bizonyos húr vészesen kezdett megfeszülni. Nem viselem jól soha, ha illetlenül beszélnek velem, most pedig mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy normálisan állt volna hozzám. Legszívesebben behúztam volna neki egyet, csak úgy finoman és nőiesen. Pulzusom ugyan nagyon kicsit, de azért felgyorsult, mikor még közelebb lépett hozzám. Ez már bőven az intimszférámban volt, és az ilyesmit szintén nem tűrtem meg sokáig. Orromat betöltötte az illata, ahogy csökkent a távolság, tekintetemmel pedig követtem, amikor elindult körülöttem. Legalábbis addig, amíg el nem tűnt mögöttem, addig mindenképpen rajta tartottam a szemeimet, ahogyan korábban is terveztem.
- Nem vagyok az a könnyen megfélemlíthető fajta – vontam meg a vállaimat, közben egyik lábamról a másikra álltam. Valami rohadtul nem tetszett ebben a fazonban, az tuti! – Különben nem jöttem volna el idáig… - tettem még hozzá, mintegy mellékesen. Azért remélem, hogy ő sem gondolta azt, hogy nem vettem észre már jóval hamarabb. – Ráadásul azt is tudtam, hogy többen vagytok erre – két karomat összefontam a melleim előtt, ezzel is jelezve az elutasításomat felé. Nem védekezés volt, inkább hárítás, melyet a közelségének szántam.
Amikor ujjai a hajamba martak, egy pillanatra elakadt a lélegzetem, de nem húzódtam el, az csak jobban fájt volna. Helyette hagytam, hogy fejemet magához vonja, félig-meddig még a vállát is éreztem, úgy fordítottam arcomat az ő arca felé. Most már annyira közelinek találtam, ami zavart, de nem téptem ki magam a szorításból, már ha ezt annak lehetett egyáltalán nevezni.
- Nincs mentségem! Nem volt ráírva, hogy erre ne jöjjek… - szűrtem a fogaim között, immár jóval ingerültebben, mint amilyen eddig voltam. Farkasom úgy járkált bennem, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Őt is legalább annyira idegesítette a hím közelsége, mint engem, de egyelőre azért még képes voltam valamelyest lecsillapítani az éledező bestiát. – Biztosíthatlak róla, hogy távolról sem vagyok finom! Túl nagy falat lennék én a számodra – sziszegtem ellenségesen. Szemeim egy kicsit összeszűkültek, ajkaim azonban nem messze a bőrétől mozogtak, úgyhogy meleg leheletemet egészen biztosan megérezte. – Ereszd el a hajamat! – szépen tagoltan beszéltem, mintha ért volna valamit vele szemben.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 337
◯ HSZ : 49
◯ IC REAG : 61
◯ Lakhely : Fairbanks határa
Re: Ház körüli erdőség // Szer. Ápr. 24, 2013 8:11 pm

Csak annyit hallottam, hogy blablabla... blablablablaaa... Rohadtul nem érdekelt a nyekergése, meg, hogy mit ajánl meg mit nem. Az meg végképp nem, hogy szerinte mi nem az én fogamra való, és a többi...
Én már eldöntöttem, így tőlem fejen állva eljárhatja a kánkánt, az sem fog meghatni.
Az, hogy nem játssza a magányos picsát, csak egy idétlen, flegma vigyort varázsolt a képemre, némi szemöldök mozgás kíséretében. Nem is értem, miből gondolta, egyetlen icipici kis mini másodpercre, hogy ez számítana számomra? Már, hogy próbálkozik ezekkel a satnya visszavágásokkal, holott minden eddigi szava csak a fülemen be és kijárkált, mint a sosem volt táborozók a semmiföldjén.
Szartam rá, hogy sérti-e nőiességét, a büszkeségét bármelyik szavam, vagy esetleg megmozdulásom. Ennek ékes bizonyítéka volt, ahogy zavartalanul kezdtem körbe járni, mint a döghús fölött röpködő keselyűk.
Kedvemre való volt... Nem csak mint nő, hanem egyébként is. Szimpatizáltam vele, még ha ezt kurvára nem is lehetett levonni egyetlen megnyilvánulásom során se. Ezért is játszadoztam vele, kerestem a határait, a tűrőképességét. Tetszett, hogy nincs műhiszti, felesleges dominancia gyakorlás, amitől már a dobhártyámat is nyilván kikapartam volna spontán.
- Valóban nem? - kérdeztem vissza sejtelmes, reszelős hangon, ahogy mélyen a tüdőmbe lélegeztem illatát. Borzongatóan friss volt, és eleven...
- Nagyon okos vagy... - sziszegtem fel újra, ahogy kijelentette, hogy tudja nem vagyok egyedül. - Jó a szimatod... nem hátrány... - vigyorodtam el kajánul, egészen szemtelenül. Élveztem... egészen szórakoztatott ez a helyzet, és persze a látvány sem volt utolsó, ami lendített az egészen.
Ezt követően ragadtak bele ujjaim tincseibe, és vontam háta fejét, egészen a vállamhoz. Arca felém fordult, lehelete, lélegzete forrongató volt, átjárta vonásaim minden szegletét.
A felszaladó ingerültsége doppingolni kezdett, bizseregni kezdett bennem a nyugvó adrenalin. Gerincemen jóleső hideghullám nyargalt keresztül, ahogy ajkaim nyaka felé fordultak, noha bőrét már nem perzseltem meg velük. Szórakoztam, kétségtelenül...
- Én mégis csak örülök neki, hogy erre bóklásztál. Az pedig, hogy ne lennél finom... nos, hamar eldönthetjük. - villantottam felé egy egész fogas, pimasz vigyort, előpattintva néhány karmomat, amit finoman felvezettem felkarján. Egyelőre csak karistoltam, nem vágtam bele bőrébe, ellenben érezhette, hogy bármikor képes lennék megtenni...
- Nem vagy te akkora falat, mint hiszed... - búgtam fülébe, szép lassan visszahúzva karmomat, engedve haja szorításán is ezzel egyidejűleg. Csak ezt követően kérte, mesterien tagolt szavakkal, hogy engedjem el őt. Milyen bájos... Mindjárt meg is fordul a gyomrom rögvest!
- Már vagy egy perce nem szorítom. De úgy látszik, akaratlanul is csíped a közelségem. Bosszantó mi? - húztam az agyát, míg végül teljesen elhúztam ujjaimat tőle, kilépve oldalasan, fél testtel fordulva csak a nőstény felé.
Kihívó volt, és tüzes... ádáz, mint egy lapuló vadmacska, aki csak a pillanatra vár... talán... De akárhogy is volt, engem kifejezetten fel tudott spilázni.
- Neved? - pillantottam fel rá oldalvást, ércesen formálva a szavak hangsúlyát. Végül még egy fél fordulattal felé pördültem, talpaim alatt ezernyi ág reccsent szilánkos darabjaira, mialatt kezeimet visszatessékeltem zsebeimbe. Gerincem megfeszült, ívbe állt, mellkasom pedig finom vonalakat rajzolva domborodott előre. A mellkasom lassan lüktetett fel s alá, ahogy a szívem nyugodt ritmusa verte ütemét.
- Egyébként... most komolyan. Mit keresel erre? Csak nekivágódtál a vakvilágnak? - kérdeztem érdektelenül, miközben egy kósza pillanatra hátravezettem sötét íriszeimet hátam mögé, vállaim fölött. Csak csekkoltam... Nem kéne, hogy Žé most pattanjon elő a házból, és trappoljon ide, a maga elcseszett öblös lépteivel, aztán játssza itt a helyi basszájbát.
Tekintve, hogy már legalább negyed órája eljöttem, sajnos nem kizárt, hogy nem sokára utánam jön. Kajás a nép, én megértem... de most várni fognak...
Végül visszarántottam tekintetemet a nőre, újra végigsöpörve rajta kormos pillantásommal.
- Csokinyuszi... - vigyorodtam el kajánul, szép szaggatottan ejtve ki az általam kreált - kevésbé sem kedvelt - becenevet...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 305
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks
Re: Ház körüli erdőség // Csüt. Ápr. 25, 2013 12:42 pm

- Kösz! – válaszoltam az okosságomra vonatkozó megjegyzésére, habár volt egy olyan érzésem, hogy nem feltétlenül bóknak szánta. Ez azonban engem már egyáltalán nem tudott érdekelni. Csakis az bírta felkelteni az érdeklődésemet, hogy elismerte, tényleg többen vannak. Persze attól nem kellett tartania, hogy bárkinek is elárulnám az ittlétüket, tekintve, hogy nem tartoztam egyik falkának sem hűséggel. Ezt ő nem tudhatta, de elég volt, hogy én tisztában voltam mindezzel, és majd talán, valamikor fel is használhatom ezt az információt. Nem árt, ha egy hozzám hasonló nő tanul némi élelmességet az élete során. Nekem több jutott ebből a leckéből, mint ami elég lett volna.
- Nem csak a szimatom az, ami jó… - tettem még hozzá, és ezúttal az én ajkaim rándultak meg felfelé. Konkrétan igazából semmire sem utaltam, bár ha rákérdezett volna, akkor nyilvánvalóan elsőnek a közelharcot mondom, aztán kitudja, hogy még mit sorolok fel mellé. Szerencsére elég sok dologban voltam jártas, így még a jég hátán is képes lettem volna megélni, ha arról van szó. Azt hiszem, hogy ezt legalább már ő is észrevette. Más nő talán nem tűrte volna el azt a viselkedést, ahogyan velem bánt, de nem hergeltem fel magam. Még nem… egyszerűen csak kezdett szépen lassan éledezni a haragom. Vagy inkább a büszkeségem?
Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy miképpen hatott rám a közelsége, de azt hiszem, hogy megvolt, min fogok gondolkozni az este hátralévő részében, amikor már nem leszek itt ezzel a férfival. Egy biztos, hogy valamit megmozgatott, és nem éppen a jó értelemben. Csupa ideg, és visszafojtott ingerültség volt jelen bennem, és csak még inkább a felszín felé küzdött mind a két érzés, ahogyan közelebb és közelebb került hozzám. Testem ugyan nem simult hozzá, mikor a hajamnál fogva hátrahúzta a fejemet, de nem sok hiányzott hozzá. Mindössze néhány centiméternyi távolság húzódott közöttünk, és még lehet, hogy most is túloztam.
- Nyugodtan karcold csak a bőrömet, de ha belém találod mélyeszteni, letöröm – közöltem nemes egyszerűséggel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Számomra mindenképpen ez volt az a reakció, ami önkéntelenül is jött. Rám nem volt igaz a mondás, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap. Én az a típus voltam, ami nagyobbat harapott, mint amennyire ugatott. Nem a legjobb párosítás, én mondom! Ettől függetlenül tisztában voltam vele, hogy ő kerekedne fölém, ha összecsapásra kerülne sor, de reméltem, hogy ez nem fog megtörténni. Sajnáltam volna, ha összekoszolódok miatta…
- Igen, roppant bosszantó! – adtam neki igazat, bár csak félvállról. Inkább nem kezdtem el kötekedni, hogy valójában magasról leszarom a közelségét, és nincs rám hatással egyáltalán. Hazugság lett volna, hiszen a légzésem némiképp felgyorsult, amikor odarántott, és ez bizonyára neki is feltűnt. Inkább hagytam rá, hadd legyen elégedett magával, mert nem tudtam behatárolni még, hogy mi az a határ, amit nem léphetek át anélkül, hogy ne robbanna számomra valami végzetes.
Amikor aztán végre teljesen szabadon engedett, megint kihúztam magamat, fejemet pedig büszkén szegtem fel. Határozottnak tartottam magamat mindig is, és most is úgy gondoltam, hogy talán nem lehet bajom abból, ha nem hunyászkodok meg előtte. Miért is tettem volna? Sokkal érdekesebbnek találtam annál, minthogy elkezdjek tőle félni. Inkább csak óvatosságra intettem magamat, mielőtt meggondolatlanul böknék ki valamit, ami elég ahhoz, hogy bekattanjon és elszakadjon nála a cérna. Túl szép és fiatal voltam még ahhoz, hogy itt legyen vége az életemnek ebben az isten háta mögötti erdőben, arról már nem is beszélve, hogy mennyire erősen munkálkodott bennem a bosszúvágy, amit Sam iránt éreztem.
- Mondjuk, hogy Camille – válaszoltam meg a kérdését, folyamatosan őt méregetve közben. Én is egész testemmel felé fordultam, továbbra is tartva a kicsi távolságot. Eszem ágában sem volt megadni neki azt az elégtételt, hogy én most egyből elhúzódjak tőle, amint lehetőségem volt rá. Én ennél merészebbnek ismertem magam! – És a tiéd? – kérdeztem vissza, megragadva a kínálkozó alkalmat. Tekintetem fürkészően tapasztottam az arcára, hol közvetlenül a szemébe nézve, hol elkalandozva az orra, a szája vonalára.
- Igen – vontam vállat egyszerűen. – Ismerem az erdőt, és ki akartam szellőztetni a fejemet. Arra már nem számítottam, hogy majd valahol erre tévedek… - magyaráztam, közben csípőre tettem az egyik kezemet. Azt már nem tettem hozzá, hogy az erdőn túl meg az én farmom volt, és onnan indultam utamra, hogy tegyek egy frissítő kört az éjszakában. Nem biztos, hogy hasznos lett volna számomra, ha elárulom neki ezt az apróságot. A végén még képes lenne a nyakamra járni pusztán azért, hogy idegesíthessen. Valahogy rövid ismeretségünk ellenére is sikerült leszűrnöm, hogy simán megtenné, és ez nem volt ínyemre.
- Hiába kérlek százszor, akkor is így fogsz hívni, igaz? – fújtam egyet lemondóan, miközben felnéztem rá. Pillantásom nyílt volt és viszonylag érdeklődő, már amennyire rám lehetett aggatni ezt a jelzőt. Csak nagyon ritkán szoktam bármi iránt is érdeklődni, legalábbis látványosan. Ez a férfi ezen kivételes alkalmak egyikét jelentette most. – Akkor viszont nincs más választásom, én majd Hófehérkének szólítalak – vigyorodtam el, kirázva néhány tincset az arcomból.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 337
◯ HSZ : 49
◯ IC REAG : 61
◯ Lakhely : Fairbanks határa
Re: Ház körüli erdőség // Pént. Ápr. 26, 2013 8:12 pm

Sejtettem, hogy nem csak a szimata jó, de jelenleg ez érdekelt a legkevésbé. Hagyjuk meg, hogy én elmondom, amit gondolok, ő pedig nem kommentálja... Legalábbis örültem volna, ha ez így marad, ám hiába... Úgy látszik, ez a fétise.
- Meg is vagyok rémülve... - nevettem fel egészen harsányan, ahogy időközben visszapattintottam karmomat a helyére. Nem azért, mert féltem volna, hogy letöri. Ugyan... ha sikerülne is neki, nem mindegy? Van még nem egész kilenc darab belőle, szóval annyira nem hiányozna, míg vissza nem nő.
Mindenesetre, annál jobban érdekelt - ki tudja miért -, minthogy nagy hirtelen kárt tegyek benne. Persze, ha nagyon elemében érzi magát, ez elkerülhetetlen lesz...
Mindenesetre jelenleg igencsak jó kislány, ez pedig kifejezetten plusz pontot érdemel. Noha, a haját nem ezért engedtem el. Még csak azért sem, mert ezt kérte, avagy követelte. Egyelőre játéknak tekintettem, amivel most vadász helyett, marha jól elszórakozom. Aztán később ki tudja... Lehet érdemben is érdekelni kezd.
Az, hogy roppantmód bosszantónak találta a közelségemet... mert nyilván erre utalt, mintsem arra, hogy kifejezetten élvezné. Ugyan... nőből van. Ezt akkor se vallaná be, ha valóban így lenne. Csak mosolyogtam, sunyin, és kajánul, ahogy már az oldalához lépve méregettem.
- Mondjuk... jó. Akkor Camille. - biccentettem is mellé, két karomat előrántva mellkasom elé, hogy átfűzzem azokat egymáson. Állásom hanyag volt, laza, miként tartásom is ekképp tört meg, ezáltal kicsit megdőlt gerincem.
- Jarred. De mondjuk, hogy Jay. - villantottam egy ezerwattos vigyort, az ő szavaival élve, már csak az irónia kedvéért is.
Az okfejtésére, hogy miért is keveredett erre, csak a fejemet ingattam meg, kicsit arrébb lépdelve tőle, hogy szembe kerüljek vele.
- Nem gondolod, hogy felelőtlen húzás? - tettem fel a kérdést kicsit átszellemülten, ezzel együtt pedig íriszeimbe is felengedtem néhány sötét borostyán cirkát. Noha, csupán csak egy pillanatra, aztán már ki is tisztul sötét tekintetem.
- Nem tudom, nekem bejön. De próbáld ki. Kérj meg százszor! - rántottam meg szemöldökömet játékosan, egész sármos pofát vágva. Igazából ha ötvenezerszer kérne, se feltétlen hagynám abba a becézését, de hát ki tudja... lehet megunom a századik kérlek után, és rábólintok. Ez még el nem döntött kérdés...
- Hófehérkének? - apró grimasz táncolt fel vonásaimra, karöltve némi köhintéssel. - A'sszem, nem csak az erő felmérésben, és úteligazodásban vannak hiányosságaid, de kurvára színvak is vagy. - röhögtem fel erélyesen, kezeimmel röpke gesztusokat ejtve. Ám hirtelen elcsendesedtem, pillantásomat pedig ezzel együtt hátra fordítottam, vállam fölött lesve el a birtok felé. A testvéreim mozgolódni látszottak, noha valószínűleg csak a házban őrjöngnek. Mindenesetre nem tudtam elkerülni, hogy ne csapjon fülön a távolból felszökő, foszlányos mások számára alig érthető trágárság.
- A barmok... - szökött ki fogaim alól a megállapítás, majd mit sem foglalkozva tovább a jelenséggel vissza emeltem tekintetemet a nőstényre.
- Menjünk beljebb... - fogtam rá vállára, teljes természetességgel, és útnak indítottam akkor is, ha nem volt ínyére... akár erővel is...
Nem igazán volt most kedvem ahhoz, hogy Žé és 'eM kiszagolják Cam-et, úgyhogy jobbnak láttam, ha beljebb mászunk. Akár tetszik, akár nem. Magyarázattal pedig kurvára nem fogok szolgálni.
Haladtunk jó pár métert, mire végre elengedtem a felkarját, és fékezésre intettem.
- Na, most vetkőzz. - intettem felé kezemmel, letépve magamról a trikómat, amit ívesen arrébb hajítottam. Camille-ra pillantottam, féloldalasan, hogy vajon neki kezd-e. Nyilván nem...
Szóval egyszerűen csak felé lépdeltem, és minden kérdezés nélkül ráfogtam a csípőjéhez simuló mellényre, és egyetlen, egyszerű mozdulattal ketté téptem rajta. Hogy szakadt-e vagy sem, azt nem tudom, de marhára nem is érdekel.
- Be vagy parázva, mii? - kaptam bele íriszeibe enyéimmel, szám sarkán sunyi, pimasz mosolyra húzva. Eközben már pulóverénél jártam, hogy azt is megszabadítsam tőle, noha nem tettem egyebet, minthogy kicsit feljebb csúsztattam derekán... Ujjaim között a puha anyag megült, egész hamar átforrósodott, ahogy továbbra se tágítottam a nőstény elől. Sőt... kicsit még közelebb is rántottam, így ahogy szorítottam a ruháját, hogy még mellkasa is az enyémnek ütődött.
- Camille... Camille... Camille... hát még mindig nem félsz? - annyira szívattam, hogy az valami szenzáció volt. Alig bírtam ki röhögés nélkül két sziszegős, érdes hang között. Tekintetem kormos volt, szinte már sátáni...
Kurva jól szórakoztam, az az igazság...
Hisz... sose tudhatja mi a folytatás, vagy, hogy mit tervezek... Ettől szép a játék sejtelmes öröme...!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 305
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks
Re: Ház körüli erdőség // Vas. Ápr. 28, 2013 12:56 pm

Csak vetettem rá egy lesajnáló, gyilkosnak szánt pillantást, amikor gúnyolódott velem. Nem igazán mondanám, hogy jól tűrtem az ilyesmit, de azért még nem ugrottam neki. Jobb volt, ha vigyázok magamra, még mielőtt idecsődülnének a környék ragadozói. Már nem azok, akik valóban ott élnek, hanem a két lábon járó fajtából. Elég volt az is, aki előttem állt, mert őszintén szólva ő is igencsak megviselte az idegeimet. Ezúttal nem volt ám olyan egyszerű, hogy megőrizzem a messze földön híres nyugalmamat, ami már olykor bosszantóvá is szokott válni. Most szépen, lassan ment fel a pumpa bennem, és nem tudtam megsaccolni, hogy mikor jön el az a pont, amikor azt mondom, hogy elég. Volt egy sanda gyanúm, hogy rohamosan közeledett…
- Oké, akkor Jay… - biccentettem egyet, amikor elraktároztam az információt. Gondoltam én, hogy nem ez az igazi neve, ezért mondtam én is a sajátomnál, hogy mondjuk, hogy az. Felesleges lett volna most itt ilyesmiken problémáznom, hiszen igen ritka volt a magunkfajta között, hogy a születési nevét használja valaki. Én sem tudnám megmondani már az idejét sem annak, hogy valaki mikor szólított utoljára Mayának. Persze Max mindig úgy hív, de az teljesen más. Ő ismer azóta, mióta az eszemet tudom, és talán még többet is tud rólam, mint én magam. Hányszor lázadtam már ez ellen, de soha nem értem el semmit.
- Nem, nem gondolom – ráztam meg a fejemet határozottan. – Nem tudhattam, hogy bárki is igényt tartana az erdőnek erre a részére – vontam vállat hetykén. – Régen is sétáltam erre, most sem láttam úgy, hogy ez baj lehetne. Lehet, hogy tévedtem – szavaimmal ellentétben azonban nem éppen az sugárzott az arcomról, hogy valóban így gondolnám. Inkább csak mondtam, de a meggyőződés sajnos hiányzott a vonásaimról, és igazából ez jól is volt így nekem. Attól, hogy ő hisz valamit rólam, még nem kell valóban úgy is lennie. Az nem lenne túlzottan biztonságos számomra, ha már egyből kiadnám itt magam holmi idegennek. Attól még, hogy roppant módon irritál – az meg még inkább, hogy valahol mélyen mégis szimpatizálok vele -, nem fogok dühből mindenfélét odavágni neki. Jól is néznénk ki, ha a türelmem végképp felmondaná a szolgálatot.
- Nem szokásom feleslegesen járatni a számat – utaltam ezzel arra a meggyőződésemre, hogy úgysem érnék el semmit azzal, ha kérlelném. Egyébként sem tartozott a szokásaim közé, hogy én bárkinek is könyörögjek bármiért. Ahhoz én túl büszke voltam. – Köszönöm, nem is tudom hirtelen, hogy mit kezdjek ennyi bókkal… - varázsoltam idő közben az arcomra egy nem túl kedves, és cseppet sem őszinte mosolyt. Legszívesebben a pokolba kívántam volna őt, és magamban már tényleg azért fohászkodtam, hogy hirtelen eltűnjön, csak úgy szó nélkül, én pedig folytathassam a kellemes kis sétámat, amit pontosan az ő felbukkanása zavart meg. Az ő szemszögéből meg nyilvánvalóan én voltam a zavaró tényező, de ez engem már egy cseppet sem tudott érdekelni, az a baj.
Roppant kifejező szava hallatán csupán felvontam a szemöldökömet, de más jelét nem mutattam annak, hogy egyáltalán eljutott a tudatomig, amit mondott. Kicsit én is elpillantottam mögé, amikor ő így tett, de mire visszafordult felém, tekintetem már az ő sötét íriszeit kereste.
- Mi a francnak? – kérdeztem hirtelen felindulásból, de mire további szitokáradattal boríthattam volna el, már el is kezdett tolni maga előtt. – Hé! – szóltam rá méltatlankodva, de azért elindultam az erdő belseje felé. Oké, ezt túlzás lenne megállapítani, inkább azt mondanám, hogy hagytam magam tolni, meg taszítani. – Mi az, talán te is tilosban jársz? – érdeklődtem szórakozottan, miután végre megálltunk, ám az utasítása hallatán teljes megrökönyödéssel bámultam rá. – Még mit nem! – böktem ki, szinte gondolkodás nélkül. – Hát már teljesen kiveszett a férfiakból az udvarlásra való hajlam? – kérdeztem egy kissé túldramatizálva a dolgot, bár nem gondoltam komolyan a szavaimat, sokkal inkább viccnek szántam. Azt hiszem, hogy benne valahogy soha nem is volt olyan, amit annak lehetett volna nevezni.
- Nem! – ezúttal már dühös él jelent meg a hangomban. – Inkább dühösnek mondanám magam. Vedd le rólam a kezed! – rivalltam rá, és próbáltam arrébb hessegetni a kezét, nem sok sikerrel. – Mindjárt letörlöm azt a sunyi mosolyt a szádról… - fenyegetőztem tovább, és a kissé szakadt mellényemre néztem sajnálkozva. Ám minden igyekezetem hiábavalónak bizonyult, amikor próbáltam eltávolodni tőle, mert ahelyett, hogy hátrálhattam volna, csak még közelebb húzott magához. Mellkasom vadul ütődött az övének, ami immár meztelen volt, én pedig vetettem rá egy meglepett pillantást. Ha lehetett volna szemmel ölni, valószínűleg már rég holtan esett volna össze előttem, de sajnálatos módon nem rendelkeztem ilyesfajta képességekkel.
- Nem! – mondtam újra, még mindig ugyanolyan határozottan, bár a levegőt szaporábban kapkodtam. Túl közel volt már megint. Közelebb, mint az eddigiek során bármikor. – Egyáltalán nem félek – ismételtem meg, fejemet pedig dacosan szegtem fel, úgy állva keményen a tekintetét. Nem viseltem túl jól, ha szórakoztak velem, ő pedig nyilvánvalóan most ezt tette. – Mi a fenét akarsz? – kérdeztem rá nyíltan, két tenyerem pedig még mindig a forró bőrének támaszkodott, hiszen amikor odarántott magához, automatikusan emeltem meg a kezeimet védekezően. Éreztem, ahogy ütemesen lüktetett a szívem, ujjaim pedig átmelegedtek a mellkasától.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 337
◯ HSZ : 49
◯ IC REAG : 61
◯ Lakhely : Fairbanks határa
Re: Ház körüli erdőség // Hétf. Ápr. 29, 2013 12:12 pm

Már nem reagáltam le feleslegesen, hogy nem jár feleslegesen a szája. A lófaszt nem... De hiába győzködném, akkor is makacsul ágálna ellene, úgyhogy pont leszarom mit gondol magáról. Nem kell könyörögnie, valójában megkönnyíti a dolgomat ezzel, még ha nem is sejti. Csak vállat vonta, egy flegma mosoly kíséretében. Ámbár ez is, mint az azt követő erélyes röhögésem elcsendesedett, és már a hátam mögötti birtok részleteit pásztáztam. Távol voltunk, de mivel jól ismertem a testvéreimet, most a legkevésbé sem akartam volna, hogy kiszagolják a nőstényt. Nem mert aggódnék érte, ugyan... Egyszerűen egy önző köcsög vagyok, és a szórakozást jelen esetben szeretném megtartani magamnak.
Ezért is indítottam meg sietősen a lépteit, amivel látszólag sem szimpatizált. Most komolyan... még mindig azt hiszi, hogy ez engem bármilyen szinten is érdekel? Hát persze, hogy nem...
Szóval, a "Hé!" és egyéb megjegyzéseivel, ellenkezéseivel marhára nem foglalkoztam, csak toltam, illetve húztam magam után, egészen addig, míg nem éreztem úgy, hogy most már lefékezhetünk.
- Jár a faszom tilosban. De, ha még életben akarsz maradni, nem ugatsz bele, mit csinálok. - morrantam fel, ezúttal már kevésbé szórakozottan. Biztos voltam benne, hogy míg én nem feltétlen akarnám kinyírni a csokibabát, addig Žé tuti, hogy hat darabra szaggatná, miután kijátszadozta magát vele... Ezt az örömöt pedig nem fogom átadni neki, mert amúgy is egy pöcs. Remélem éppen kurvára azon dühöng, hogy mennyire éhes. Én pedig mennyire leszarom ezt!
Aztán letéptem a felsőmet, és a nőstényt is hasonló megmozdulásokra intettem. Az ágálása még jobban fokozta bennem a vágyat arra, hogy tovább húzzam az agyát, hogy kedvem szerint szórakozzak vele. Élveztem... hogyne élveztem volna? A nagyobb baj inkább az volt, hogy bármennyire is a faszkodásom vezérelt, még mindig úgy gondoltam, hogy erősen szimpatizálok Cam-el.
- Udvarlás? Miért mi vagy te, királylány? - mértem végig alakját lenézőn, grimaszolva. - Kurvára téévedsz. - nevettem fel, miközben már felé léptem, és engedély kérés nélkül téptem szét a rajta pihenő mellényt. Noha, még használható állapotban volt, annyira nem durvultam, mint azt tehettem volna.
- Dühösnek? Ugyan, cicám... Ne nevettess... Idomítható vagy lazán. A kezem pedig jó helyen van... - még mindig a pulóverével játszadoztam, húzogattam rajta, feljebb és feljebb, szinte már erőszakosan. Nem fél? Hát, majd mindjárt meglátjuk...
- És, hogy akarod letörölni a sunyi mosolyt a képemről? Pofon vágsz? Letéped a számat? - hajoltam hozzá egyre közelebb és közelebb ,ezzel együtt magam felé rántottam még jobban - ha ilyet még lehetett -, és a pulóverét azzal a lendülettel kezdtem el ketté szaggatni, szépen, lassan, mégis csordultig telt (ál)agresszióval.
- Csak próbáld meg... - csattintottam össze ajkai előtt fogaimat, továbbra is genyadék vigyorral arcomon. Nem tehettem róla, egyszerűen élveztem az egész helyzetet, és hát a közelsége se volt utolsó...
- Mit akarnék? - kérdeztem vissza teljes értetlenséggel, noha csak színpadiasan megjátszottam magam. Éreztem a heves szívdobogást, mely mellkasa üregében vert ütemtelen dallamot, éreztem ahogy bőröm tenyere alatt forrósodni kezdett, szinte izzott, parázslott.
- Ez annyira egyszerű, babám... Az enyém leszel, aztán kinyírlak... - immár csak arasznyira voltam tőle, egyik kezem felsiklott állára, rámarkoltam, majd egyetlen esendő milliméterre húztam magamhoz ajkait.
- És te... vagy annyira hülye, hogy be is kajálod... - suttogtam csupán, majd arrébb taszítottam tőle magam, hangosan felröhögve. Testem, karjaim szinte táncot jártak gesztusaim közben, míg végül tenyereim végigfutottak homlokomon át tarkómra.
- Csak szívatlak, ne legyél már szívbajos! Akkor se kellenél, ha annyira kanos lennék, vagy netán éhes, hogy abba már beledöglenék. - szemtelen, szemétláda zengés uralta mély baritonomat, arcomon pedig torzult grimasz ült meg néhány pillanatra.
Egyébként ez így nem igaz... Simán bejön a csaj... Egy kefélést mindenképp megérne, egy vacsit meg pláne. De jelenleg ezeknél sokkalta jobban érdekelt az, hogy még mennyire leszek képes felhúzni, ingerelni, és hevességet kiváltani belőle.
Ellépdeltem a trikómig, és egy laza mozdulattal visszakaptam magamra, megropogtatva vállaimat, és nyakamat egyaránt.
- Nah, mi lesz? Tök pipa vagy, gyere vezesd le... - cukkoltam tovább, még két kezemet is megemeltem, hívón ingatva meg rajtuk ujjaimat.
Igazából fogalmam sincs, hogy még menny ideig óhajtok vele szórakozni, de egyelőre teljes mértékben kielégíti a "vágyaimat".
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 305
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks
Re: Ház körüli erdőség // Hétf. Ápr. 29, 2013 7:04 pm

- Te meg normálisan beszélsz velem, nem úgy, mint ahogyan a kutyával se! – böktem felé indulatosan a kezemmel. Káromkodni még én is szoktam, de azt nem szívlelem különösebben, ha velem beszélnek útszéli stílusban. Hát még azt, ha meg is fenyegetnek. Azt aztán már tényleg képtelen vagyok tolerálni, és akkor is kinyílik az a bizonyos bicska a zsebemben, ha a saját testi épségemet kockáztatom vele. Megtehetném, hogy félvállról veszem, ahogyan talán az egész életet, de egyszerűen képtelen vagyok ez alkalommal türtőztetni magamat. Annál is inkább, hogy a farkasomat is irritálta a hím közelsége.
Az addig oké, hogy csak szórakozott. Talán mulatságosnak találtam volna én is, ha nem éppen szerény személyem szolgáltatja a céltáblát. Én egyáltalán nem találtam nevetségesnek mindazt, ami őt mosolyra késztette. Csak hergelt, és minden bizonnyal ez egyikünk számára sem volt túl jó. Ő mondjuk így is elbízta magát annyira, hogy ne tekintsen potenciális ellenfélnek, én meg egyszerűen képtelen voltam nem úgy ránézni. Dúlt bennem a harag és az indulat együttes vihara, ami csakis arra várt, hogy kitörhessen a felszínre. Egészen biztos, hogy ez számomra nem volt túl egészséges, de ez jelenleg nem tűnt többnek, mint részletkérdésnek.
- Akár vehetnénk úgy is… - jegyeztem meg szinte félvállról, fejemet azonban felszegtem. Jó, nem abban a formában voltam királynő, ahogyan általában használni szoktuk, de ha a vallásomat követtem volna olyan intenzíven, mint fiatalon, és mai napig New Orleans városának lennék a lakója, akkor nem kétséges, hogy a vudu papnők közül már rég kiemelkedtem volna, akárcsak a nagyanyám. Ezért igen, elvártam a tiszteletteljes viselkedést, főleg egy magafajtától. Lehet, hogy alacsony sorból származtam, de azt hiszem, hogy most elég jól éltem a kis világomat. – Vagy csak neked nincs fogalmad arról, hogy kivel állsz szemben! – néztem rá szúrós szemekkel, miközben ellöktem a kezét magamtól. Elég volt, hogy a mellényemben kárt tett, nem óhajtottam kivárni, hogy mást is megszaggasson. Sajnos azonban nagyon úgy festett a helyzet, hogy már elkéstem. A férfiak egyébként is olyanok, hogy elérik, amit akarnak. A gond csupán az, hogy engem is pontosan ebből a fából faragtak.
- Nem ló, vagy holmi vadállat vagyok, hogy engem idomítani kelljen! – vetettem oda sértetten. Ez a néhány szava bizony olyan emlékeket idézett fel bennem, amelyekre nem szívesen gondoltam vissza. Régen a rabszolgákat még a lovaknál is alacsonyabb rendűnek tartották, és ez alól én sem voltam kivétel. Ez valószínűleg egész életem során végig fog kísérni, hiszen hiába teltek már el hosszú-hosszú évek, mégsem enyhült bennem a harag emiatt az ügy miatt. Sajnos Jaynek elég érzékeny pontra sikerült ezúttal rátapintania, így még az érintését is nehezebben viseltem.
- Tudod, elég nagy a kísértés, hogy valóban meg is tegyem… - néhány pillanatig el is révedtem, figyelve a szája mozgását. Olyan jól esett volna, ha egyszerűen csak pofán vághatom, de volt egy olyan érzésem, hogy nekem sokkal jobban fájna utána, mint neki. Nem mintha nem lennék jó erőben, de valljuk be, mégiscsak nőből vagyok, vagy mi fene!
Ugyanolyan rezzenéstelen arccal figyeltem őt, mint korábban. Mintha csak észre sem vettem volna, hogy éppen lemeztelenített félig-meddig. Maximum csak a testem mutatta ki, hiszen libabőrössé váltam a hideg fuvallat miatt, viszont a közelsége elég melegséget áramoltatott felém ahhoz, hogy ne kezdjek el dideregni, mint holmi anyámasszony katonája. Fenyegetésére már inkább nem is reagáltam semmit, ahhoz túlontúl közel voltak az ajkai, én pedig nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Megszüntettem a köztünk lévő utolsó millimétert is, amikor egyik tenyeremet felcsúsztattam rajta, és a tarkójánál fogva húztam magamhoz. Csókom heves volt, és követelőző, ahogyan testem hívogatóan tapadt meztelen bőréhez, aztán… Aztán olyan erősen haraptam meg az ajkát, hogy éreztem a fogam alatt a szakadó húst, a vér bódító ízét a számban, és istenemre mondom, bármennyire ostoba vagyok is, de megérte a valószínűsíthető pofont, vagy egyéb erőszakos megnyilvánulást, amit kapni fogok tőle.
- Ha nem jöttél volna még rá, elég nehezen viselem, ha fenyegetnek… - suttogtam arasznyira ajkaitól, még mindig szorítva a tarkóját, hogy közel maradjon hozzám. – Azt pedig nem kell kétszer mondanod, hogy próbáljam meg. Én nem próbálom, hanem csinálom! – búgtam mély, fenyegető hangon, aztán elhátráltam tőle, jobban mondva ő segített benne azzal, hogy magával együtt rajtam is taszított egyet. Szemeimben úgy szikrázott a gyűlölet, ahogy korábban talán még soha. Na, jó, a Sammel történt incidens éjszakáját kivéve.
- Igazán jól tudsz hízelegni, mondták már? – számon féloldalas mosoly jelent meg, ahogyan lesajnáló pillantást vetettem felé. Még hogy nem kellenék neki? Ugyan már… Tisztában voltam azzal, hogyan nézek ki, nem igazán akartam elhinni, hogy éppen neki ne tetszenék, mikor úgy nézett rám a feltűnésemkor, akár valami csodára. Csak azért, mert félig fekete vagyok. Vicc!
- Nagyon hízelgő ajánlat… - mértem végig, azt latolgatva, hogy mennyi esélyem lenne vele szemben úgy isten igazából. – De nem hiszem, hogy érnél annyit. Valószínűleg, ha erősebbnek is bizonyulnék nálad, a társaid később bosszút akarnának állni rajtam – vontam meg a vállaimat. Szerencsére elég jól át szoktam látni a helyzeteket, és megfontoltabbnak is tartom magam annál, minthogy ilyen ostobaságokat csináljak, kihívva ezzel magam ellen a sorsot. – Nem akarok meghalni. Még van egy rendezetlen számlám… - néhány kósza tincset kisepertem az arcomból, miközben a mellényemhez léptem, és felvettem magamra, hogy azért mégis takarjon valami anyag.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 337
◯ HSZ : 49
◯ IC REAG : 61
◯ Lakhely : Fairbanks határa
Re: Ház körüli erdőség // Hétf. Ápr. 29, 2013 8:11 pm

- Majd, ha szépen kéred... esetleg... - ...se! De persze ki tudja, megeshet, hogy meghatódom, és még a végén emberszámba is veszem. Jó, ez így erős... tekintve, hogy épp amennyire szemét kis köcsög vagyok vele, épp annyira tetszik. Már nem feltétlen külsőre, noha úgy sem utolsó. A temperamentuma, a kiállása, és a viselkedése ellenben jobban mozgatott... Többnyire ez fűtötte az érdeklődésem egyre jobban izzó szikráját. És természetesen... ez táplálta a bennem nyugvó adrenalint, mely során ereimben a vér száguldozva verődött falainak... Egyszerűen minden elmúló percet élveztem a társaságában, még úgy is, hogy éppenséggel nem egy nyugodt "beszélgetésbe" bonyolódtunk.
Szavaira megrántottam szemöldökömet, vetve rá egy lenéző pillantást, karöltve egy ehhez illó flegma grimasszal.
- Tőlem maga a Szűz Mária is lehetsz feka temperában, az se hatna meg. Nem is értem mire vered magad... - morrantam egyet közönyösen, lenézőn. Kajak nem vágtam, hogy mit akar ezzel... Legyen ő bárki is, nekem édes nyolc. Akkor se hátrálnék el tőle, ha ő volna egy személyben a mindenható, csajnak öltözve. Hol a picsába érdekel már? Ezhülye...
- Tényleg? Pedig egészen farkas szagod van... Az nem vadállat, cicám, ugye? Véletlen se... - kérdeztem vissza teljes pofátlansággal, még fel is röhögve mindemellé. Egyébként pedig, ha idomítani akarnám, már rég a nyakánál fogva tolnám az arcát a mocsokba, a sárba, és addig fullasztanám bele, ameddig nem csinálja azt, amit mondok. Úgyhogy a téma innentől kezdve tárgytalan...
- Hát tegyed. Ki tart vissza? - vontam vállat egykedvűen. Valójában fel voltam rá készülve, hogy egyiket, avagy másikat megpróbálja, és az sem lepett volna meg, ha már a mondatom végén átszabja az arcomat. Mégis, amit ezután tett némi beálló döbbenetet szült a képemre. Nem mert, ne tudnám mit akar ezzel elérni ugyan... Ismerem az efféle dolgokat/játékokat. Inkább az lepett meg, hogy meg is tette. Mégsem akkora úri nő, mint azt igyekezett itt nekem előadni...
Mindenesetre engedtem neki, hogy ujjai tarkómat felégetve vonjanak ajkaihoz, és heves, már-már kéjes csókja számra tapadjon. Eleinte nem is reagáltam, nem mozdultam, nyilván a hirtelen rám nehezedő - előbbi feltevésnek megfelelő - döbbenet is rásegített erre. Végül mégis cselekedtem... Egyik karom hátára - pulóvere alá - siklott, erőteljesen martam bele a fedetlen bőrbe, hogy a rostok is felsikoltottak alatta. Követelőző csókját épp olyan vadsággal viszonoztam, miközben már vártam, hogy lépjen, hogy megtegye, amit már a mozdulat kezdetekor kitervelt... És akkor... Fogai éles fájdalommal hatoltak át ajkaimon, feltépve húsomat, előhívva a kárhozott véremet. De fincsi...
Íriszeim az övébe szaladtak, továbbra is hagyva, hogy szaggatón tépje végig szám peremét, melynek sarkában sunyi, átszellemült vigyor díszelgett...
Aztán elváltunk, mintha vérben úszó csókja sosem érte volna ajkaimat. Csupán a helyét éreztem, és a vas ízű folyamot szájüregemben. Nyelvemmel lenyaltam alsó ajkamról önön véremet, és még öklömmel is rásegítettem.
- Lehet, hogy szarul viseled, ha fenyegetnek, és nem próbálkozol, hanem csinálod, nyuszi... de most már legalább biztosan tudjuk, hogyha nem is hivatásosan, de egy ribanc vagy. - újfent felröhögtem, miközben már eltaszítva őt magamtól elmásztam a trikómig, és visszaerőszakoltam magamra.
Újra felé fordultam, noha ezúttal már nem téve felé újabb lépéseket. Ott ahol voltam megálltam, eltökélve, hogy én bizony egy métert se teszek meg felé.
- Pedig jó kis trófea lennék, ha egyáltalán lenne esélyed... - engedtem el egy fintorral vegyített vigyort, nem foglalkozva vele, hogy a vérem újra és újra felszökött. - A társaimtól pedig kár volna tartanod. Úgyse jutnál el odáig, hogy megölj... - szegtem fel államat elégedetten. Valójában még mindig csak az agyát húztam, egy pillanatra se néztem le, leszámítva, hogy szinte pontosan tudtam, milyen trükkjei lennének éles helyzetben. Ha nem is mindet, de a női praktikákban már otthon vagyok... ennyi év alatt. Ő viszont nem ismeri a vérvonalamat, és annak előnyeit. De túlságosan előre haladtam, és még attól, hogy nyitogatja a szárnyait, még nem néztem ki belőle, hogy az életemre próbálna törni... Aztán faszom se tudja... Tartásom mindettől függetlenül sem volt irányába.
- Óóó, egy rendezetlen számlád. Mindjárt hanyatt is vágom magam. - tártam szét karjaimat, szórakozottan túlironizálva a helyzetet. - Csak nem megpiszkálták a kicseszett egódat, és nem tudod lenyelni a békát? Milyen szomorú... - biggyesztettem le ajkaimat, bár nem volt túlontúl jó ötlet, mert egy adag vért izomból benyeltem, hátramenetben, torok irányt.
- Ne csajoskodjál... Tudom, hogy már most majd megveszel, hogy nem lehetsz a közelembe... Hát gyere... Próbálkozz. Vedd el amit akarsz, szép kislány! - mekkora egy köcsög vagyok, édesjézus! Komolyan mondom, filmbeillő tökéletességgel űzöm a paraszkodást! És a legszebb az egészben, hogy kurvára tetszik a helyzet...
- Na mi van? Ne bizseregj, itt vagyok... - cukkoltam, húztam... minden irányból rángattam rajta a láthatatlan köteleket, hogy mozduljon meg felém. Annyira élveztem...
Természetesen, ha netán támadni igyekezett volna, valóban, erővel... azt mindenképp hárítani próbáltam. Más esetben pedig, ha esetleg mozdult, úgy vártam, érjen közelebb... Ha pedig nem tett semmit, úgy csak megráztam fejemet, és "illedelmesen" kiröhögtem...
Csokinyuszi...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 305
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks
Re: Ház körüli erdőség // Hétf. Ápr. 29, 2013 9:50 pm

- Nem is sejted, hogy vad tud lenni, ha éppen ahhoz van kedvem. Ezt leszámítva azonban nem, nem tartom magamat annak! – szegtem fel a fejemet büszkén. Még mindig nem vettem magamra semmit a sértegető áradatából, mert egyszerűen nem érdekelt ennyire. Jó, azért annyira mégiscsak felkeltette az érdeklődésemet, hogy ne forduljak nemes egyszerűséggel sarkon, amikor az első beszólása megtörtént, de ez már csupán az én egyéni problémám, rá pedig cseppet sem tartozott.
Hogy ki tart vissza? Hát igazából senki nem tartott vissza, éppen ezért is folyamodtam ahhoz, hogy végre cselekszem is, és nem csak a számat járatom. Ezzel is bizonyítani akartam neki, hogy tényleg nem a levegőbe beszélek, bár valójában azt sem tudom, hogy egyáltalán ez bizonyítási vágy volt-e, vagy sem. Nem tartoztam én neki semmivel, és ez a tudat, hogy nekem bármiről is meg kellene őt győznöm, feldühített, méghozzá nagyon! Gyűlöltem, hogy azt hiszi, csak úgy játszadozhat velem kedvére. Hát nem vagyok én holmi irányítható marionett bábú, vagy naiv kislány.
Igazából rohadtul élveztem, hogy végre egy kicsit visszavághattam. Ugyan nem voltam száz százalékig biztos benne, de úgy éreztem, hogy megleptem őt egy kicsit. Ez pedig némi elégtételt jelentett, még ha hamar fel is találta magát. Gondoltam ám, hogy így lesz, lelkiekben fel is készítettem magamat, hogy ne lepődjek meg már semmin. Valójában annyi dologgal találkoztam már hosszú életem során, hogy új dolgot nekem amúgy is csak ritkán lehetett mutatni. Annyi férfival volt már dolgom – na, nem úgy! -, hogy sikerült kiismernem őket. Az öreg farkasokban ez volt a negatívum, hogy nehéz volt meglepni őket. Márpedig ő is biztos, hogy sokféle nővel találta már szemben magát, bár kétlem, hogy hozzám hasonló akár csak egyetlen is akadt volna! Ahhoz én túl egyedi vagyok, legalábbis én szeretem ezt hinni magamról…
Miután eltávolodtunk egymástól, továbbra is dühömről árulkodó kis szikrák fénylettek a szemeimben, és legszívesebben a pokolba kívántam volna a hímet, az egész rohadt erdőjével együtt. Talán tényleg nem kellett volna ma errefelé jönnöm, de egy biztos, a későbbiekben nem fogom ugyanezt a hibát elkövetni. Én az a típus vagyok, aki tanul a hibáiból, és igyekszik mindent megtenni azért, hogy többé soha ne forduljanak elő. Ha már csak megérzem majd a mostanra orromba fészkelődött szagát, biztos, hogy egyből sarkon fordulok. Talán még senki nem akadt ezen a földön, aki egyből ennyire kihozott volna a sodromból, márpedig ilyet ritkán mondok. Még ha nem is hangosan, csupán magamban jegyzem meg, az igazságon nem változtat. Valami beteges módon azonban én is legalább olyan jól szórakoztam, mint ő.
- Mondtam már, hogy páratlan, ahogyan bókolsz, de ennyire ne halmozz el a kedves szavakkal… - nem láttam értelmét, hogy vitába szálljak vele a ribanc-jelző miatt. Bizonyos férfiak azt gondolják, hogy valahol minden nő az, és bizonyos tekintetben talán igazuk is van, csak rám egyszerűen tényleg nem volt igaz. Illetve a céljaim érdekében megtettem én mindent, olyat is, amit alapjáraton nem vállaltam volna be – ilyen volt az előbbi csók is -, de nem adtam magam könnyen, ha arról volt szó. Talán a rossz tapasztalatok, vagy a bizalmatlanság volt az oka, nem tudom. Nem is nagyon szoktam ilyesmiken gondolkozni akkor sem, ha van két szabad percem. Most éppen nem akadt egyetlen egy sem!
- VAN esélyem! – jelentettem ki olyan határozottan, és hűvösen, hogy már az én porcikáim kezdtek tőle dideregni. – És ezt te is tudod, bármit mondj is… - böktem felé, miközben lenyaltam egy kis vért a szám sarkából. Eddig észre sem vettem, hogy még maradt pár csepp a szám szegletében. – Ezt nem tudhatod sem te, sem én – vontam meg a vállaimat nemtörődöm módon. Igazából sejtettem én, hogy nem tudnám őt megölni, de jól esett eljátszadoznom a gondolattal, és elképzelni a fejemben, hogy megteszem tényleg. Máris jobb kedvem lett tőle, ajkaimon pedig megjelent egy kissé szórakozott mosoly. Nem volt túl sok jelentősége…
- Csak nyugodtan, ha ahhoz van kedved… - mondtam, miközben széttártam a karjaimat, ezzel mutatva, hogy felőlem aztán nyugodtan ledobhatja magát a földre. – Nem hinném, hogy neked annyira tetszett volna, ha meg akarnak égetni máglyán! – vágtam oda, bár inkább csak dühből. Amint kimondtam, már egyből meg is bántam, bár erre utaló jelet nem mutattam. Még senkinek nem mondtam el. Igaz, hogy többet nem is beszéltem erről, többek között például Samről sem, de attól még többet mondtam, mint amit kellett volna. Életemnek ezen részéről soha nem szoktam beszélni, de talán nem fog ennek olyan nagy jelentőséget tulajdonítani, mint én. Hogyan is tehette volna, mikor nem vele történt meg? Mikor fogalma sem volt róla, hogy mit éltem át azon az éjszakán és az azt követő napokban, hetekben, hónapokban? Egyébként is túl érdektelen volt ahhoz, hogy felfogja bárminek is a súlyát, legalábbis bennem ez a kép alakult ki róla az eddigieket tekintve.
Cukkolására csupán összefontam két karomat a melleim előtt, és úgy néztem rá lesajnálóan. Eszem ágában sem volt odamenni hozzá, viszont azt sem akartam, hogy ezt ellenem fordítsa újra. Míg próbáltam kitalálni a köztes megoldást, azért ment fel bennem a pumpa továbbra is, aminek az lett az eredménye, hogy hirtelen léptem egyet felé, túl közel és hirtelen ahhoz, hogy megállíthasson.
- Én pedig itt vagyok! – sziszegtem idegesen, míg kezem a lába közé siklott, ujjaim pedig úgy szorítottak rá, amennyi erőt nem sajnáltam belefektetni. Én mondom, most nem fukarkodtam az adakozással. Ajkaimra gonosz mosoly húzódott, és úgy éreztem, hogy egy kartörést is bőven megért. – És ha tovább baszogatsz, le is tépem! – szemeim összeszűkültek. – Nem érdekel, hogy később visszanő, jelenleg akkor is jobb kedvre fog deríteni… - osztottam meg vele ezt az apróságot. – Kevesebbért is heréltem már ki hozzád hasonló seggfejeket, hidd el, nem fog álmatlan éjszakákat okozni nekem a bűntudat. Rég nincs bennem ilyesfajta érzés… - közben a füléhez hajoltam, úgy suttogtam bele a szavakat. Aztán még egy utolsó erőset szorítottam, végül azonban mégis elengedtem, megkímélve őt a bosszúmtól. Nem csak a szám járt, hiába fogja nagy valószínűséggel ezt hozzám vágni pusztán azért, hogy hergeljen. Megtettem volna, ha valóban akarom, de csupán annyit akartam elérni, hogy valamelyest komolyabban vegyen. Legalább egy kicsivel komolyabban, mint eddig.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 337
◯ HSZ : 49
◯ IC REAG : 61
◯ Lakhely : Fairbanks határa
Re: Ház körüli erdőség // Kedd Ápr. 30, 2013 9:45 am

Van esélye... persze, hogy van. Részben... De ezt miért is kéne az orrára kötnöm? Még mindig összeteheti a két kezét, hogy velem sodorta össze a sors, nem pedig Žé-vel. Már vagy halott lenne, vagy perceken belül, ez már csak részletkérdés. Mindenesetre rá hagytam, gondoljon amit akar, szabad akarat.
Persze, ahogy a lezáratlan dolgát említette képtelen voltan nem kommentálni. Bár, máris nyilvánvalóvá vált számomra, hogy valakit üldöz... Milyen szép dolog is ez... a vágy, hogy azt a bizonyos embert/farkast darabokra szaggasd, hogy a kárhozott lelked megnyugodhasson. Épp annyira pezsdítő a gondolat, mint amennyire hányinger gerjesztő. Nem sok híja volt, hogy ne induljon meg bennem az ebe torok irányba...
Ám, ahogy a máglyás megjegyzés legördült ajkairól kormos íriszeim még sötétebbé váltak, bennük pedig felvetültek farkasom mély borostyán cirkái. Ellenben... amennyire jól szórakoztatott ez az információ, épp annyira át is tudtam érezni az ezáltal benne keveredő dühöt, haragod... a fájdalmat már kevésbé. Nyilván azt hiszi, lövésem, még csak parányi gondolatom sincs ennek kapcsán, nem hogy érzelmem. De téved... Tisztában voltam ezernyi múltbéli dologgal, át is éltem belőlük jó párat. Nekünk, már csak a bőrszínünk miatt is sokkal nehezebb volt az élet, nem csak mert történetesen farkasok vagyunk, és egy teljesen más életvitelt követünk.
Talán egyikőnk se gondolta, hogy mennyi közös van bennünk.
Ez volt az a pont, ahol tán enyhültem volna, és előhúztam volna azt a bizonyos jobbik modoromat, mikor unszolásomat, és cukkolásomat követően némi hatásszünet végeztével előttem termett. Tekintetem az övébe mart, mereven álltam a közelségét. Még akkor se mozdultam el, mikor keze elindult lábaim közé, és "könnyed eleganciával" rászorított a nemesebbik felemre. Felszisszentem, hogy a viharba ne szisszentem volna fel? Állkapcsom megfeszült, fogaim összeharaptak, ahogy fejemet is feljebb szegtem. Íriszeim ezúttal már teljes színpompában villantak, bestiám borostyánját felöltve. Újabb tompa fájdalom hasított belém, ahogy még jobban rám markolt. Izmaim feszültek, lapockám, gerincem ívesen rajzolódott ki hátam vonalán. Nem finom...
De nem szóltam, nem rezzentem, csak néztem őt, ahogy idegességből alkotott szavai elhagyták ajkait. Aztán elengedett, szám szegletébe pedig felkúszott egy hamis, sejtelmes vigyor.
- Le kellett volna tépned... - szólaltam meg végül reszelős, mély hangon. - Most viszont többszörösen is elcseszted... - morrantam fel ingerülten, elvégre mégis olyan dolgot tett, amit már nem tudtam szó és cselekedet nélkül hagyni. Mielőtt elléphetett volna rámarkoltam mindkét csuklójára, majd fordítottam ki álltából, hogy háttal verődjön mellkasomhoz. Szorításom végzetes volt, esélyes, hogy marok fogásom során, több porc, és vékonyabb csont már most megzúzódott kézfején, és csuklóján egyaránt.
- De tudod miért nem tetted meg? - hajoltam ezúttal én az ő füléhez, államat nyakszirtjébe hajtva, folytonosan satuban tartva őt. - Mert valami elbaszott oknál fogva kedvelsz... - nyelvem végig siklott fülcimpája szélén, majd egy kisebb darabot izomból kiharaptam belőle, ahogy elhajoltam.
Karjaimon az izmok egyre csak domborodtak, mely során szorításom még és még erősebbé vált.
Aztán nem vártam... Ellöktem magunkat a talajtól, hogy szögegyenest belevágódjunk a szemközt pihenő fa törzsébe. Többnyire Cam, természetesen. Még mindig a háta mögött magasodtam, csupán alkarjaim érezték meg az ütődést, ahogy továbbra se engedtem ujjaim durva bilincsén. Ajkamból a vér jótékonyan csordult alá, itt-ott már bőségesen keveredve a nőstényével.
- Csúnya kislány voltál... - hangom iróniával telített volt, szinte már nem e világi. Mindkét csuklóját egyik tenyerembe fogtam, míg a másikkal tarkóján át túrtam hosszú tincsei közé, hogy újra rászorítsak azokra. Ezúttal vadabbul, és könyörtelenül rántottam rajta egyet hátrafelé, fogaimat belevájva arcába, lenyomatomat hagyva rajta, majd löktem is homlokát előre, belekóstoltatva a fa kérgeibe.
- Túl gyorsan haladunk nem gondolod? Először megcsókolsz, aztán marokra fogod a farkam... Ha kefélni akarsz azt mondd. - felröhögtem, noha tudtam, hogy semmi ilyenről nincs szó, csupán még most sem hagytam fel az idegelésével.
Végül egyet rántva rajta magam felé fordítottam, egész mellkasommal magam alá szorítva őt. Annyira közel volt, hogy szinte "fájt"...
- Tudod mit? - pillantottam végig a homlokából felszökő vér folyamára, mely beleékelődött az arcán hagyott sebekbe. - Kezdjük elölről... Túlságosan szimpatizálok veled ahhoz, hogy meg akarjalak ölni... Milyen kár... - egészen őszinte voltam, meg kell hagyni... Aztán kezdtem átszellemülni. - A nevem Jay. - böktem felé fejemmel, így vérben ázó ajkaim az övéhez ütődtek egy pillanatra. - Csak nem sétálgatsz? Felelőtlenség... sok erre... a "vadállat"... - villantottam egy ezerwattos, vörös vigyort, továbbra is préselőn nyomva el testemmel a nőstényt. - Veled tarthatok? - talán játszadoztam továbbra is, nyilván... viszont valahol komolyan gondoltam a szavakat... Mégsem engedtem el. Addig nem is fogom, ameddig nem érzem, hogy nem támad kedve újra letépni a farkamat... Nők... aljas kis mocskok...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 305
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks
Re: Ház körüli erdőség // Kedd Ápr. 30, 2013 12:45 pm

Zene volt füleimnek, amikor fájdalmában felszisszent. Azt hiszem, hogy valójában pontosan ezt akartam elérni. Némi fájdalmat okozni, aztán talán értelmesebben beszélgetni. Lelkiekben azonban már készítettem magam a megtorlásra, amiben nagy valószínűség szerint majd részem lesz, hála neki. Egyetlen porcikám sem kívánta, de életem során már sajnos hozzászoktam a fájdalomhoz. Alig voltam néhány éves, amikor először éreztem a minden elborító ködöt, ami ilyenkor az elmémre borult, és eszméletemet vesztettem egy-egy nagyobb verést követően. Azóta már életem részévé vált, habár Teremtőm által szerencsére sosem kellett elszenvednem semmiféle büntetést. Jó kölyök voltam, hogy úgy mondjam. Tanulni vágyó, szorgalmas, és mindenekfelett hűséges hozzá. Feltétel nélküli szeretetet éreztem az idős férfi iránt, aki új életet kínált számomra. Magamban mindig is az őrangyalomnak tekintettem Maxet, és ha nem ilyen körülmények között lettem volna éppen, akkor biztosan elmosolyodom most ezen a gondolaton.
Ám amint megszakítottam a kettőnk közötti testi kontaktust és elhátráltam volna, minden olyan gyorsan történt. Számítottam rá, igen, de a fájdalomra valahogy sosem lehet eléggé felkészülni. Amikor erős szorítása satuba fogta a két csuklómat, felszisszentem fájdalmamban, de nem adtam meg neki azt az elégtételt, hogy sikítok vagy kiabálok. Amúgy is a némán szenvedők közé soroltam magam világéletemben, ettől függetlenül szemeimbe néhány könnycsepp szökött, és még a csontok reccsenését is hallani véltem. Olyan erősen szorítottam össze ajkaimat, hogy még véletlenül se adjak hangot a fájdalmamnak, hogy fogaim belevájtak az alsóba, melynek hatására vér szökött a számba.
- Vagy csak te szeretnéd ezzel magyarázni… - préseltem ki magamból nagy nehezen a szavakat. Szemeim még mindig könnyben úsztak, két kezem pedig annyira fájt, hogy egyelőre arra is képtelen voltam, hogy megkíséreljek kitörni a szorításából. Csak addig kellett kibírnom, míg némi erőt gyűjtök, aztán talán meg is próbálkozhatnék egy szökési kísérlettel. Talán…
Gondolatmenetemet azonban a harapása alaposan megrekesztette. Itt már nem bírtam ki, fájdalmamban felkiáltottam, és automatikusan arrébb kaptam a fejemet, de már felesleges volt. Majd vissza fog nőni, tudtam én jól, de attól még rohadtul fájt. Annyira, hogy nem hagyhattam egyszerűen megtorlás nélkül. Az lehet, hogy nem most fogom neki visszaadni, de legalább tudtam, hogy hol találom meg, ha nagyon akarom. Bosszúvágy ébredt bennem, ezúttal már nem Sam miatt, hanem iránta. Így velem senki nem bánhatott csak úgy. Tizenhét évesen, amikor átváltoztam, megfogadtam magamban, hogy többet egyetlen férfi sem okozhat nekem fájdalmat. Aztán ott volt Sam, aki nem fizikailag, hanem sokkal rosszabb értelemben bántott engem. Azóta azonban senki nem nyúlhatott hozzám, legalábbis úgy nem, hogy tartósan fájt volna valami. Csupán gyenge próbálkozások voltak, legalábbis eddig. Sértőnek találtam, és bosszantott, hogy nem voltam képes felé kerekedni nemes egyszerűséggel, ahogyan másokkal szoktam tenni.
Mire újra megpróbálhattam volna összeszedni magamat, már csak arra eszméltem, hogy hatalmas ütődéssel beleszálltunk a szemközti fa törzsébe. Fájdalmasan nyekkentem egyet, ahogyan hozzám képest hatalmas testével belepasszírozott a kemény, korhadásnak indult kéregbe. Igyekeztem összerakosgatni a józan eszem pici szilánkjait, de nem volt olyan könnyű dolgom, mint szerettem volna. Zsongott az egész fejem, sajogtak a tagjaim, a csuklóimat pedig jóformán már nem is érzékeltem, annyira eltompított a fájdalom.
- Menj a picsába! – olyan maró gyűlölet volt hallható a hangomon, amilyet már rég nem kapott tőlem senki. Közben oldalra fordítottam a fejemet, és vért köptem a földre, mely összegyűlt a számban az előbbiek előtt. Sajnos miközben a fának ütődtem, sikerült a nyelvembe is beleharapnom egy kicsit, emiatt vérben úszott a fél szájüregem. Elegem volt ebből a rohadt estéből, ráadásul abban is biztos voltam, hogy az őrzőnek fel fog tűnni, hogy valami nem stimmel velem. Nem volt sok kedvem magyarázkodni neki, amikor majd hazaérek. Nem érdemelt annyit és kész!
Újabb harapására szinte már nem is reagáltam, hiszen annyira elborított jelenleg a fájdalom, hogy csak távolról érzékeltem, hiába fájt. Szemeimet szorosan hunytam be, ajkaimat újra beharaptam, még mélyebben sértve fel őket. Rettenetes fájdalom cikázott végig a testemen, de ennek a ”billognak” legalább már nem lesz olyan nyoma, mint annak, amit gyerekként belém égetett a saját apám, habár soha nem gondoltam rá így.
- Nem lenne hozzá gusztusom, hogy magamba engedjek egy hozzád hasonló férget… - motyogtam minden maradék erőmet összeszedve. Homlokomból vér szivárgott, és végig is folyt az arcomon, kis híján belecsöppenve a szemembe is. Próbáltam ráfókuszálni a felém magasodó arcra, de nem volt olyan egyszerű, mint ahogyan én azt szerettem volna. Forgott a világ, bizonyára kaptam egy enyhe kis agyrázkódást az előbbi ütődéseknek köszönhetően. Nem ez volt az első ilyen eset, valószínűleg nem is az utolsó, de ezúttal minden együtt egy kicsit soknak bizonyult. Ám túlélő típus vagyok, és én erről egy kicsit sem tehetek. Mióta az eszemet tudom, azért küzdöttem, hogy élhessek, habár eleve úgy kerültem a világra, hogy nem szabadott volna megszületnem. Nem adhattam fel pont most, és szerencsére a pár pillanatnyi nyugalomnak köszönhetően sikerült is elkezdenem összerakosgatni magamat.
- Baszd meg! – köptem a szavakat, mikor megkérdezte, hogy velem tarthat-e. Igen, az elegáns és előkelő máz máris lekopott rólam. Igazából még abban sem voltam biztos, hogy egyből lábra tudok-e állni, úgy meg főleg nem lesz egyszerű, ha továbbra is rajtam fekszik. – Szállj le rólam! – újult erővel fogtam bele a küzdelembe. Elkezdtem vergődni alatta, mint egy kalitkába zárt kanári, és eszem ágában sem volt csak úgy feladni. Az arcomat sebek borították, a tudatom valamelyest ködös volt, és semmi esetre sem akartam, hogy gyávának lásson. NEM. VOLTAM. AZ!!!!
- Ha nem engedsz el, amúgy is elég nehezen tarthatsz velem… - sziszegtem, miután felismertem, hogy így bizony semmire nem fogok menni, kiszabadulni meg végképp nem fog sikerülni csak úgy.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 337
◯ HSZ : 49
◯ IC REAG : 61
◯ Lakhely : Fairbanks határa
Re: Ház körüli erdőség // Kedd Ápr. 30, 2013 4:50 pm

Minden olyan hirtelen volt és ösztönös... Minden annyira egyszerűnek tűnt... a hadakozása, az ellenállása, az erőszakos ostromlásom irányába..
Számban éreztem a vérét, együtt keveredve az enyémmel. Egyenesen felélénkített, tudatlanul hajtotta bennem az adrenalint tovább. Elfojtott sikolyaira vágytam, amiket mély lélegzet mögé bújtatott. A teste zihált, vadul emelkedett testem nyomatéka alatt, ahogy neki nehezedtem, a satu másik oldalaként használva fel az ősi fa törzsét.
Szitkozódásaira csak felröhögtem, kajánul, szemtelenül vigyorogtam rá. Féreg volnék? Van benne némi igazság... De mindenkiből ki lehet hozni valami mást... még szerintem Žé-ben is akad valami emberi... talán. Akár csak bennem... de eddig a legrosszabb úton járt a nőstény, hogy ezt előhúzza belőlem. Hát még most...
A fájdalma átbizsergett rajtam, vérének illat körbejárt, "bűnbe" csalt... Arcához hajoltam, homloktájékra, ahonnan egészen finoman nyaltam le az alácsorduló bíbor folyamot. Ízlett... nagyon is...
- Basszam meg? Komolyan? Az előbb még azt mondtad nem engednél magadba egy magam fajta férget... - villantottam egy újabb véráztatta vigyort. Hihetetlen ez a csaj... újra és újra a saját dugájába dől. Haláli...
Egyébként nem szálltam le róla... a szorításom szilárd volt, és masszív. Az sem hatott meg, hogy mennyire próbálkozik a szabadulással. Na jó, ez nem igaz... mert kifejezetten értékeltem, hogy igyekszik, hogy nem hajol meg holmi 'JJ'-k előtt... Pedig félhetne. Talán valahol tart, de erősebb a büszkesége. Ez tetszik.
Talán ezért is próbáltam modorosabbá válni, de egyelőre nem úgy tűnt, hogy kurvára érdekelné... Hát jó... Tőlem így maradhatunk holnap estig is.
- Na-na-na... elég lesz most már ebből a kapálózásból. - hangom szelídült, érdes baritonom is lágyabbnak hatott. - Feleslegesen vergődsz... Nem foglak elengedni. Most még nem... Így, még nem. - komolyan beszéltem, halkan, és nyugodtan. Elvégre ő maga sem kalimpált már, nem erősködött...
- Higgadj le... és figyelj. - billentettem kissé oldalra a fejemet, úgy fürkészve villanó, sötét íriszeit a nősténynek. - Amit kaptál, megérdemelted. Ezt kár vitatni. Majdnem letépted a farkam! Szóval, nehogy még neked álljon feljebb... - sóhajtottam. - Ne vágj közbe! - szóltam rá, ha netán ajkai szóra nyíltak volna, noha még mindig egészen finom, és kiegyensúlyozott volt hanglejtésem.
- Utoljára ajánlom fel, hogy kezdjük elölről... Bevallom, én sem voltam túlzottan kedves... - kurvára nem... de hát ez van. Így gyártottak le, így neveltek... - Viszont nem fogok semmiért sem elnézést kérni, mert csak félig érezném jogosnak. Úgy meg nem pálya. Szóval, vedd úgy, hogy eljátszottam a gondolattal... Na? Rilex van? Elengedhetlek? Vagy még szeretnéd ezt játszani pár óráig? - most sem voltam fenyegető, sem arrogáns. Úgy látszik tényleg sikerült a normálisabb énemet elővarázsolnom. És mertem remélni, hogy nem cseszi fel újra az agyamat, mert akkor isten bizony hogy nem hagyom tovább életben.
- Szóóóval... Sétálsz velem egyet? Tiszta lappal? - az arcát néztem, és a lassan apadni látszó vér folyamát. Tényleg nem akartam bántani, de valóban nem sajnáltam, hogy megtettem. Ezen kár elgondolkozni is. Járhatott volna rosszabbul is, úgyhogy innentől tárgytalan a téma.
Ha pedig valóban éreztem rajta, hogy nem áll szándékában újra a nemesebbik felemnek, vagy egyéb testrészeimnek neki esni, úgy lassan, óvatosan engedni kezdtem a szorításomon, de el még nem hátráltam tőle. Először meg akartam róla bizonyosodni, hogy leszállt a köd az agyáról...

// Hát ez most nem lett valami hosszú, de remélem így is jó lesz *-* Smile //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 305
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks
Re: Ház körüli erdőség // Kedd Ápr. 30, 2013 5:23 pm

Kötekedése hallatán gyilkos pillantást vetettem rá, és még mindig azon voltam, hogy minél előbb kiszabadulhassak a szorításából. Egyetlen porcikám sem kívánt tovább itt maradni alatta, még ha más körülmények között talán tetszett volna a rám nehezedő súlya, akkor sem. Nem voltak más körülmények, az előbb ütötte a fejemet abba a rohadt fába úgy, hogy véreztem kitudja, hogy összességében hány sebből. Szinte már nem is érzékeltem őket külön-külön, minden csak egy nagy fájdalom volt, nem több. Egy egész, mindenre kiható fájdalomcsomó, ha úgy tetszik.
Dühöm még mindig hatalmas méreteket öltött, de azért már nem kapálóztam olyan eszeveszetten, mint korábban. Megtehettem volna, kifárasztottam volna vele saját magamat főleg, de talán őt is valamennyire, viszont értelmét ennek nem láttam. Úgysem fog csak úgy elengedni engem, erre már rájöhettem volna. Jobban mondva rá is jöttem, hiszen nem véletlenül nyugodtam le végül. Immár csak feküdtem, és minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy ne engedjek a kísértésnek, és ne húzzam fel a térdemet, hogy aztán gyomorszájon találjam vele. Szó se róla, nagyon tetszett volna, arról már nem is beszélve, hogy mennyire jól esett volna megtenni, de nem gyengültem el, nem követtem ezúttal a vágyaimat, az ösztöneimet. Néha muszáj, hogy a józan eszem kerekedjen felül, és jelen esetben ez szerencsére sikerült.
- De… - igen, én már automatikusan vágtam volna a szavába, de úgy tűnik, hogy jobban sikerült kiismernie ennyi idő alatt, mint azt gondoltam volna. Végül engedtem neki, és csendben maradtam, de még mindig nem volt ínyemre, hogy szótlanságra kárhoztattam. Ha valamit gyűlöltem, hát az az volt, ha megmondták, hogy mit csináljak, vagy nem adhattam hangot a saját véleményemnek. Nos, most mind a kettő megtörtént, méghozzá egyszerre.
- Még hogy kedves… - dünnyögtem magam elé. Hát ő minden volt, csak éppen kedves nem, ebben teljesen igaza volt. Oké, én sem vagyok egy bűbáj hercegnő, de amikor valaki normálisan viszonyul hozzám, akkor általában én is ugyanabban a bánásmódban részesítem az illetőt, amiben ő engem. Szerintem ez a kölcsönös tiszteletadás egymás felé, és ennek alapnak kéne lennie a legtöbb ember életében. Úgy látszik, hogy nálunk ennek nyoma sem volt most, amitől egy kicsit én magam is primitívnek kezdtem érezni magamat, hiába voltam száz százalékig meggyőződve arról, hogy távolról sem vagyok az.
- Elengedhetsz – biccentettem, de hangom fojtott volt. Még mindig minden erőmet abba fektettem bele, hogy uralkodni tudjak magamon, ugyanis erős volt a kísértés, hogy miután lazult a szorítása, akkora pofont adjak neki, hogy lerepüljön a fél feje. Megérdemelte volna, ha minimum az orrát sikerül betörnöm, de inkább nem próbálkoztam újra ilyesmikkel, mert akkor tényleg nem mennénk el innen soha a büdös életben, nekem pedig nem az volt az életcélom, hogy itt rohadjak meg, egy arrogáns és kötekedő hím alatt. – Igen – válaszoltam a kérdésére, és már azt vártam, hogy végre szabadon engedjen. Elegem volt az ujjak bilincséből, amik még mindig a két csuklómat szorították. – Sétálok – tettem hozzá, bár nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy ez annyira jó ötlet lenne. Mi lesz, ha valamelyikünk megint mond valamit, és felcseszi a másik agyát? Akkor majd minden kezdődik elölről, annak pedig sok értelmét nem láttam, hogy őszinte legyek.
- Még nem biztos, hogy egyből menni fog az a séta, főleg, mivel most is leszorítasz a földhöz, de ha vársz néhány percet, akkor összeszedem magam és nem lesz gond – igyekeztem higgadtan beszélni, és meglepetésemre már nem is okozott olyan nagy nehézséget. Ezek szerint nem csak látszólag, hanem tényleg kezdtem lenyugodni, aminek talán én örültem a legjobban. Nem hiányzott még több sérülés, mára bőven elég volt ennyi is. Talán jót is fog tenni, ha egy kicsit mozgok, mielőtt hazafelé venném az irányt, mert az utat könnyebb lesz megtenni. Azért olyan hiú ábrándokba nem ringattam magamat, hogy majd szimpatikusabbá válik számomra, de sosem lehet tudni, jelenleg normálisabbnak tűnt ő is, mint az elmúlt félórában.

// nekem tetszett *-* //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 337
◯ HSZ : 49
◯ IC REAG : 61
◯ Lakhely : Fairbanks határa
Re: Ház körüli erdőség // Szer. Május 01, 2013 2:36 pm

Az, hogy elengedhetem, koránt sem volt még biztos. Legalábbis számomra nem. Egyelőre még mindig idegesnek, és feszültnek tűnt... így pedig tényleg estig így maradunk. Ha nem reggelig.
Ellenben, lassacskán higgadni látszott, beszéde is változott... így pedig az ujjaim is engedtek a kemény, masszív szorításomon. Csak figyeltem őt, ahogy vonásai is tisztulni kezdtek, hangja is nyugodtabbá vált. Végül levánszorogtam róla, és sietősen két lábra emelkedtem.
- Menni fog az a séta. Gyere... - nyújtottam felé a kezemet, egészen készségesen, és amennyibe elfogadta, úgy finoman, ámbár lendületesen húztam őt fel. Ellépni azonban nem léptem el tőle, sőt még egy kicsit közelebb kerültem hozzá. Egyik kezemmel még mindig alkarját tartottam, alulról fogva rá, míg másik kezemmel kisöpörtem arcából, véréből az oda hulló tincseket.
- Elég szar... vagyis: csúnyán nézel ki. - formáltam át a mondat felét, elvégre azt ígértem újra kezdjük. Igaz, a modoromon nehéz változtatnom, hát még a stílusomon és az ahhoz tartozó szavaimon. Valójában, nem is óhajtottam más lenni, nem tudnék, és nem is akarnék. Egyszerűen csak van egy normálisabb oldalam is, és ha már így alakult, azt is megérdemli, hogy ebbe is nyerjen némi betekintést.
Még néhány pillanatig néztem őt, aztán könnyedén hátra léptem, eltávolodva. Remélhetőleg már megmarad a két lábán, és nem fog két másodpercen belül hanyatt vágódni.
- Na? Rendben vagy? - billentettem oldalra fejemet, és ha valóban járóképes volt, úgy fejemmel intve neki a sűrű fák közé, elindultam. Kezeim zsebembe csúsztak, járásom hanyag volt, lezser, de egészen lassú. Nem siettem sehova, és kétlem, hogy jelen állapotában Cam tudná tartani az iramot.
- Te... Mi volt ez a máglyás sztori? - szakítottam meg pár perc elteltével a beálló - noha abszolút nem kínos - csendet. Az érdeklődésem egyébként őszinte volt, tényleg érdekelt ki akarta őt élve felgyújtani és miért. Persze, nyilván a legkevésbé sem várhattam el tőle, hogy beszámoljon róla, vagy kicsit is beavasson. De egy próbát megért.
- Van feljebb egy kiemelkedő szikla, én bírom a helyet. Szóval, ha gond, ha nem, most odamegyünk. - vigyorodtam el, mely során kénytelen voltam újabb adag vért köpni magam elé. Már kezdett elapadni a történet, de még mindig volt mit kiadnom a pofámból. Nem idegesített, de nem is tudtam vele igazán szimpatizálni.
Az erdő fái finoman hajoltak meg, egy-egyerősebb széllökést követően, miként az apró ágak, és bokrok is reccsenni, susogni kezdtek. Tekintetem az égre villant... szürkült, esőre álló felhők telepedtek fölénk.
- Figyelj... mesélj magadról. Talán... kiragadok belőled valamit, amin el tudunk indulni... - nem próbálkoztam, csak tényszerűen beszéltem. Valójában jó ideje nincs senkim a tesóimon kívül, és persze... nem is kell igazán. De néha jó új emberekkel/farkasokkal találkozni. Főleg, ha... az adott egyed pont olyan, mint Cam. Ritka, ha négerekkel futok össze... épp annyira ritka, mint az a bizonyos fehér holló... Ezért is örültem neki első látásra... aztán passz, fene tudja miért alakult így. Csak pörögtek az események, én pedig túlontúl ösztönös vagyok. És persze tagadhatatlanul is egy tahó. Hát, ez van... Én bírom magam, másnak meg kurvára nem kötelező.
- Ott van. - böktem a távolból kiemelkedő szikla felé. Nem volt túl nagy, de kifejezetten jól mutatott. Néha elmászok ide, mióta befoglaltuk a birtokot. Igen, megesik, hogy még nekem is sok a testvéreimből, pedig kétségtelen: az életemet adnám értük.
Lépteim kicsit gyorsultak, a deres talaj ropogott talpaim alatt, ahogy végül felrántottam magam a sziklafalra. Felérve még visszafordultam Cam felé, képemen egy széles, hóbortos vigyorral.
- Feltudsz jönni remélem. - vontam fel egyik szemöldökömet, továbbra is egy könnyed mosollyal arcomon.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 305
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks
Re: Ház körüli erdőség // Szer. Május 01, 2013 3:26 pm

Kénytelen voltam ezúttal türelemre inteni magamat addig, amíg végül úgy nem döntött, hogy ténylegesen is elenged. Az volt a legjobb pillanat az estében, úgy éreztem, mintha béklyóimtól szabadultam volna meg. Ha úgy vesszük, akkor tényleg így volt, csak vas helyett igazi hús-vér volt az, ami fogvatartott. Gyűlöltem, ha alárendelt szerepbe kerültem, és igazából most pontosan így állt a helyzet. Hiába voltam tisztában azzal, hogy ő az erősebb, mégsem voltam hajlandó elfogadni ezt. A dominánsság átka…
- Meglátjuk! – feleltem, miközben elfogadtam a felém nyújtott kezét. Lendületesen rántott talpra, de talán pontosan erre volt szükségem. Igazából annyira nem is voltam rossz állapotban, mint ahogyan fekvő helyzetemben számítottam rá. Simán megálltam, ami azt jelentette, hogy a séta sem fog különösebben gondot okozni. Egyedül a fejem volt az, ami tiltakozott a függőleges pozíció ellen, amibe a felállásomat követően kerültem. Még mindig zsongott a fájdalomtól és az ütődéstől, de tudtam, hogy holnapra már semmi bajom nem lesz, csupán néhány horzsolás fog látszódni. Még jó, hogy hétvége volt, mert így legalább nem fognak kérdezősködni a múzeumban, hogy mégis mi a fene történt velem. Nem lett volna jó, ha ki kell találnom valami bődületes nagy hazugságot. Hazudtam én, ha nagyon nagy szükségem volt rá, de ha nem muszáj, akkor lehetőleg elkerültem a hamis szavakat.
Nem voltam hajlandó először ránézni, csupán valahová a válla irányába meredtem. Végül simító ujjaira felpillantottam rá, egyenesen az íriszeibe fúrva a saját sötét pillantásomat. Igaz, hogy nem úgy simított meg, ahogyan a klasszikus értelemben értjük, de ettől függetlenül még éreztem az ujjait, melyek ezúttal gyengéden értek hozzá a bőrömhöz. Valószínűleg fel is kiáltottam volna, ha durván nyúl hozzá valamelyik sebemhez, amiket természetesen csakis neki köszönhettem, senki másnak.
- Sejtem… - húztam el a számat kelletlenül, és beletúrtam kínomban a hajamba. – Te pedig még mindig jól tudsz bókolni egy nőnek – tettem hozzá kissé kötekedően, szám szegletében pedig megjelent egy alig látható, halovány mosoly is. Miután ellépett, már tényleg meggyőződhettem arról, hogy képes vagyok megállni a tulajdon két lábamon. Szusszantam egy nagyot, aztán oldalra hajtottam a fejemet, aminek köszönhetően éles, ropogó hangot hallattam. Ezután a hátamat húztam ki, mire újabb recsegés zavarta meg az éjszakai erdő csendjét, de utána legalább jobban éreztem magamat, és a mozgásom is némileg könnyedebbé vált. A kezem még mindig fájt ugyan, és a sebek is sajogtak az arcomon, de mozogni azért képes voltam.
- Megmaradok – vontam meg a vállaimat. Mint azt már említettem, én túlélő típus vagyok, úgyhogy nem adom könnyedén magamat. Ha kell, akkor az utolsó leheletemig küzdök, de vér és sebek nélkül az ellenfelem sem szokta megúszni. Ennek ékes bizonyítéka volt az is, hogy éppen most köpött egy kis vért a földre. Felszegtem fejemet miközben elindultunk az erdő sűrűje felé, és újabbat mosolyogtam, lehetőleg úgy, hogy ne kapja el a pillanatot. Nem lett volna jó, ha még ebbe is beleköt most. Éppen elég volt az, amiben az előbbiekben részem volt, nem hiányzott újabb megtorlás azért, mert én állítólagosan kinevetem őt. Nem nevettem ki, erről szó sem volt…
- Rendben – egyeztem bele végül, miután megszakította a ránk telepedő csendet. Egyelőre még nem válaszoltam a korábbi kérdésére, csak követtem őt az általa említett szikla irányába. Kíváncsi voltam a helyre, mert biztosra vettem, hogy szeret odajárni és ezért vetettem fel most is az ötletet, hogy legyen az úti célunk. – Tudod, ha az ember ért a gyógyfüvekhez valamelyest, és nem olyan, mint az átlag, azt máris boszorkánynak kiáltják ki… - mondtam nemes egyszerűséggel, mintha egyáltalán nem érdekelt volna. Pedig az igazság az, hogy a mai napig érzékenyen érintett a dolog. Azt inkább már nem tettem hozzá, hogy nem is igazán ezzel volt bajom, hanem azzal, hogy ki volt az a személy, aki elárult.
- A múzeumban dolgozom… - jelentettem ki némi gondolkodás után, aztán el is nevettem magam halkan. - Oké, ebből nem hiszem, hogy bármit is ki tudnál ragadni – tettem hozzá, miután rájöttem, hogy nem a legjobb módon indultam neki ennek. – Nem vagyok egyik falkának sem a tagja, mert már mind a kettőnek voltam korábban – osztottam meg vele inkább valami olyasmit, amit érdekességnek szántam. Ezzel ugyan nem sokat kezdhetett, de hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak. Nem volt szokásom csak úgy kiadni magamat még az ismerősöknek sem, pláne nem valaki olyannak, aki most verte szét az arcomat, törte össze a csuklóimat, és egyébként nem ismerem régebb óta, mint háromnegyed óra. Lehet, hogy még így is sokat mondtam, úgyhogy, ha csak nem kérdez rá magától valamire, elég nehéz dolga lesz, már ami a rólam fellelhető információk megszerzését illeti. Ahogyan az őrző mondta is az érkezésemkor, még ők sem tudnak rólam sokat.
- Kikkel vagy itt? Rajtad kívül még két hímet éreztem, de nem vagyok benne teljesen biztos – vallottam be őszintén. Csak a szaguk keltette fel az érdeklődésemet, amely megmaradt a fák között, a növények birodalmában. – Vagy mióta? – kérdeztem még, pusztán érdeklődésből. Idő közben el is értük a sziklát, mire biccentettem egyet. Igen, én is láttam, és már akkor gondoltam, hogy oda tartunk.
- Talán még menni fog… - szám szélei felfelé rándultak, és igazán irigyeltem most őt azért, amiért ilyen könnyedén mászott fel. Nekem már nehézkesebb volt a dolog, de amint felküzdöttem magam, már le is ültem a kőre, mit sem törődve azzal, hogy piszkos lehet a ruhám. Nekem már ugyan mindegy volt szerintem, ez a kiálló kis darab pedig éppen megfelelt nekem, mint ülőhely.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 337
◯ HSZ : 49
◯ IC REAG : 61
◯ Lakhely : Fairbanks határa
Re: Ház körüli erdőség // Csüt. Május 02, 2013 3:14 pm

- Nem szokásom bókolni, cicám. De ha mégis megteszem... - mértem végig alakját, ahogy lassan hajába túrt, majd omlottak alá ujjai. - ...azt hidd el, érezni fogod. - vigyorodtam el, ahogy lassan útnak indítottam lépteimet. Tisztában voltam vele, hogy nem komolyan mondta, viszont mivel már harmadszor is elhangzott a szájából, úgy láttam ildomosnak, ha most már reagálok is rá.
Ahogy haladtunk, egyre jobban rám telepedett az a nyugodt, erdei érzés, ami a fákkal, és a csenddel jár. Mégis megtörtem a hosszú némaságot, talán akaratlanul, talán nem. Mindenesetre a kérdésemet egyelőre lógva hagyta, amit nem is csodáltam. Az már jobban meglepett, mikor végül valamelyest választ kaptam rá.
Tekintetem felfutott arcára, kerestem a finom vonások mögötti titkot, az álca mögé rejtett valóságot. Hiszen régi motoros vagyok. Pontosan tudtam, hogy az amit mutat, édes kevés ahhoz képest, amilyen ő valójában. Nem tudom miért érdekelt, nem szokásom ilyenekre figyelni, vagy ilyenekkel foglalkozni. Most mégis, hogy a hangulat is némiképp finomabbá vált, kicsit már más szemmel néztem őt.
- Boszorkánynak? - eleinte értetlenül villantak íriszeim, majd sikeresen elröhögtem magam. Nem, nem őt nevettem ki, hanem azt az elcseszett helyzetet, ami miatt - állítása szerint - máglyára tették. Gyönyörű, meg kell hagyni... - Nem nézel úgy ki, mint egy boszorkány. - tettem végül hozzá, ezúttal már csak szelíd mosoly ült meg szám szegletében.
Én sokkal többnek láttam őt, noha erről kurvára nem kellett tudnia, s bár a meséje régi keltezésű, ettől még jelen helyzetben is minden jogom meg volt hozzá, hogy levonjam a következtetéseimet.
- Szóval... elkaptak, elhurcoltak, és odakötöztek egy rakás gally, meg miegyéb társaságába? Fincsi... - nem igazán érdekelt, hogy ezzel felszakítok-e bármiféle sebet, sőt... valójában eszembe se jutott, hogy ilyen megtörténhet vele. Mindenki magából indul ki, akár csak én magam... szóval, részemről a múlt az a múlt. Lezárt, hátam mögött hagyott emlékek. Semmi több.
Persze közben már erős témaváltás következett. Jobban mondva: annyira nem erős, csak némileg eltérő.
- A múzeumban? - vigyorodtam el jókedvűen, miközben szórakozottan megráztam a fejemet. Hát, ebből tényleg nem tudok sok mindent kiragadni, való igaz. Viszont, ettől még érdekelt volna, hogy azon belül mivel foglalkozik. De egyelőre lógva hagytam ezt a kérdést, eltettem mélyre.
- Óó, várjál-várjál! Szóval, mindkettőben voltál? - szinte már felcsillantak a szemeim az információ végett. Nem tudunk még sokat a falkákról, és úgy látszik Cam mégsem annyira "véletlen" sétált erre...
- És, milyen a helyzet náluk? - tettem fel a kérdést egyszerűen, noha ennél sokkal több volt a dolog mögött. Minél többet tudunk a jelenlegi helyzetről, és az itteni farkasokról, annál nagyobb esélyünk lesz a továbbiakban, felbolygatni Fairbanks szarban álló vízét.
Kérdésére azonban újra rávillantak sötét íriszeim. Szemréseim összébb szűkültek, ahogy a gondolatok pörögni kezdtek a fejemben. Végül egy mély sóhajt hallatva, megszólaltam. Egészen halkan, és normálisan...
- A testvéreimmel. - ennyi. Rövid, tömör válasz, de úgy hiszem, ebben minden benne van, amit tudhat. Újabb kérdése során már elfordítottam róla tekintetemet, belebámulva a távolba, ahol lassacskán kirajzolódott az említett kis sziklaszirt. - Nem régóta. Pár hónapja sátoroztunk le itt... - böktem ki végül egykedvűen, tárgyilagosan.
És reméltem, hogy többet nem is fog erről érdeklődni. Szerencsémre szóljon, mindeközben elértük a sziklát, és két mozdulattal később, már a tetején ácsingóztam. Vigyorogva figyeltem, ahogy Cam is feltornászta magát, majd könnyedén, zavartalanul ledobtam magam mellé. Lábaim a "mélybe" lógtak, csupán sarkam kapaszkodott bele a kőfal oldalába.
- Szóval, hogy-hogy mindkét falkában voltál? Nem igazán tudom ezt átérezni. - könyökömet térdeimen támasztottam meg, úgy fordítva arcomat félig-meddig a nőstény felé. Csak fürkésztem őt, a ezernyi vonást, mely megalkotta egész szépre teremtett arcát. Erről sem kell tudnia... egyébként is nyilván van akkora egója, hogy ezzel tisztában van.
- A múzeumban mi dolgod van? Restaurálod a mamut csontokat? - kacagtam fel szórakozottan, még egy árnyalatnyival felé fordulva, hogy már a törzsem is követte a mozdulatot...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 305
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks
Re: Ház körüli erdőség // Csüt. Május 02, 2013 9:42 pm

- Efelől valahogy nem voltak kétségeim… - jegyeztem meg halovány mosollyal az ajkaimon. Közben azért igyekeztem könnyed tartással sétálni mellette befelé az erdőbe, de nem ment az olyan egyszerűen. Noha a lábaimnak semmi baja nem esett, a fájdalom mégiscsak átsugárzott máshová is annyira, hogy egyszerűen lehúzta a kedvemet is, a fejem pedig továbbra sem volt annyira tiszta, mint ahogyan én szerettem. Híres voltam arról, hogy sosem vagyok valami szórakozott, most mégis úgy éreztem magamat, mint aki túl sokat ivott. Szó sem volt ilyesmiről, egyszerűen csak szenvedtem egy könnyebb agyrázkódást. Nem tudom, valahogy az előbbi jobb lett volna, azt hiszem.
Nevetésére felvontam a szemöldökömet, hirtelen nem tudtam mire vélni a reakcióját. Vajon most engem nevetett ki, vagy azoknak a tudatlanságát, akik megaláztak engem annak idején. Mertem remélni, hogy az utóbbiról lehet szó, szavai pedig ténylegesen is ezt látszottak alátámasztani. Nekem ez így már sokkal inkább elnyerte a tetszésemet, úgyhogy meg is ajándékoztam egy újabb mosollyal, bár nem volt olyan szívből jövő, mint szerettem volna.
- Köszönöm – biccentettem felé egyet, aztán azért még hozzáfűztem: - Az én vallásom azonban nem egyezett az övéjükkel, és tudod milyen az ember. Mindig ódzkodik attól, ami más, mint a megszokott. Főleg akkor, ha egy rabszolga vagy más vallással, a tizennyolcadik század Louisiana-jában – vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel, mintha semmit nem jelentett volna számomra. Valójában ez a része tényleg nem is viselt meg, inkább csak Sam árulása volt az, ami mai napig olyan pontja volt az életemnek, amin képtelen voltam túllépni. Időnként ugyan elfelejtettem, de elég volt valami apróság ahhoz, hogy újra eszembe jussanak a történtek, és a harag újult erővel áramoljon végig a testemen. Az ilyesfajta árulás számomra megbocsáthatatlan bűnnek minősült.
- Ahogy mondod – helyeseltem bólogatva. – A dolog nem is lett volna olyan vészes, ha nem vagyok akkor már egy ideje farkas, és ha meggyújtanak, valószínűleg beindult volna a túlélőösztönöm, és rövid úton kiszabadultam volna a kötelekből – magyaráztam elgondolkodva, néhány pillanatig elrévedve a távolban lévő, sötét fák irányába. – Akkor valószínűleg már nem lett volna kétségük, hogy boszorkány vagyok-e, vagy sem. Egy hajtóvadászat pedig maradjunk annyiban, hogy nem lett volna kedvemre való – alig láthatóan bár, de azért egy kicsit elhúztam a számat, ezzel mutatva ki a dolog iránti ellenérzéseimet. Szerintem neki sem tetszett volna különösebben egy ehhez hasonló szituáció, bármilyen jól szórakozott is rajta. Azt azonban már nem tettem hozzá a történethez, hogy ki mentett meg, és kinek a hibájából kerültem oda. Mindezek csupán részletkérdések lehettek számára, semmi mások, míg számomra mindent jelentettek, kezdve életem mozgatórugójával. Azóta hajtott a bosszú, ami mint tudjuk, nem a legjobb tanácsadó.
A múzeummal kapcsolatos visszakérdezésére csak bólintottam, de ahogyan elnéztem, valahogy a falkák már sokkalta jobban érdekelték. Gondoltam, hogy így lesz, ezért is hoztam szóba, úgyhogy megengedtem magamnak egy szélesebb mosolyt is ezúttal. Járásom kezdett könnyedebbé válni, és az apróbb kis vágások már el is tűntek az arcomról, csupán aprócska rózsaszín hegek jelezték, hogy volt ott valami. Egy embernek valószínűleg egy hét után nézett volna ki úgy az arca, mint nekem tíz perc letelte után. Ezt szerettem annyira a farkas létben, sok más mellett egyaránt.
- Fogalmam sincs – vallottam be őszintén és lényegre törően. Nem tudom, hogy ha tényleg tudtam volna, akkor beavatnám-e őt, de ez most nem is volt annyira fontos szerintem. Közben ő már megválaszolta az én kérdésemet is, mire biccentettem egyet, és figyelmesen tanulmányoztam az arcát, miután helyet foglaltunk a szikla tetején. Igaz, hogy ő még nem nézett rám, de ez engem egy cseppet sem zavart. – Én is csak nemrég érkeztem vissza, többek között ezért sem tudom, hogy mi a helyzet a városban – magyaráztam neki, miközben újabb tincseket tűrtem a fülem mögé, hogy ne zavarjanak. – Vérszerinti testvéreid, vagy csak a vérvonalatok közös? – érdeklődtem kíváncsian. Sok farkas volt, aki nem volt édestestvére a másiknak, mégis annak érezte. Nekem senki olyan nem akadt, akit így nevezhettem volna, bár ez engem soha nem bosszantott különösebben. Nem éreztem szükségét annak, hogy családom legyen. Ha így lett volna, akkor valószínűleg nem ment volna olyan könnyen, hogy továbbálljak a városból, a falkáktól.
- Nem voltál még egyetlen falkának sem a tagja? – érdeklődtem finoman mosolyogva. – Velem sem sűrűn esett meg, ha már itt tartunk. Egyébként az egyiknek még a húszas évek környékén voltam a tagja, a másiknak pedig néhány évtizeddel ezelőtt. Sosem gondoltam volna, hogy Chicagóból feljönnek ide északra, úgyhogy gondolhatod mekkora meglepetésben volt részem, amikor ideértem. Kicsit több volt az ismerős arc, mint amire számítottam. Az itteniekkel egyébként még nem is nagyon találkoztam, mióta itt vagyok – erről csak azért beszéltem ennyire közlékenyen, mert semmi fontos információ nem volt benne, legalábbis ami számomra jelentőségteljes lett volna. Ezek pusztán csak tények voltak, semmi személyes. – Nem mintha egyébként bele szeretnék folyni a háborújukba, hiszen nem ezért jöttem vissza. Az ő dolguk, majd megoldják – vontam meg a vállaimat, és tettem egy próbát, hogy rátámaszkodjak a kezemre. Sajnos igencsak sajgott még mindig, úgyhogy egy fájdalmas szisszenést követően inkább csak lazán az ölembe ejtettem őket.
- Nem! – nevettem fel, immár jókedvűen. – Én műtárgybecsüs vagyok – világosítottam fel, felszegett fejjel. – Az aukciós háznak is dolgozom néhány órában. A farkasom egyébként sem hiszem, hogy értékelné a hatalmas csontokat. A végén még kedve szottyanna játszani, pedig nem az a fajta… - viccelődtem tovább, ahogyan elképzeltem a jelenetet.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 337
◯ HSZ : 49
◯ IC REAG : 61
◯ Lakhely : Fairbanks határa
Re: Ház körüli erdőség // Pént. Május 03, 2013 10:32 am

Egy pillanatra megakadtam a szavain, de a legkevésbé sem mutattam, így míg a sziklához értünk nem is nagyon beszéltem már. Csak rágtam magamban az elhangzottakat, forgattam, mintha annyira fontos lenne. Nem volt az, mégis valahol dühített... Na nem az, hogy máglyára vágták, mert azt telibe fosom. Hanem az, hogy valaha rabszolga volt.
Én is lehettem volna, ha helyette nem hurcolnak el azonnal, amint megszülettem, és nem képeznek ki azzá, ami ma vagyok. Testőr, hidegvérű gyilkos lettem, aki megannyi ütközetben és vérontásban ott volt...
Mégis, hiába mindez, ha tudom, a "fajtánk" mire kárhoztatott azokban az időkben.
Szóval egy időre lógva hagytam a hallottakat, meg sem állva a sziklafalig. Valahogy máshogy néztem már Cam-re. De ezt persze maximum csak részben érzékelhette, hiszen annyit nem változtam itt nagy hirtelen, hogy az mérvadó legyen.
Kicsit a téma is terelődött, a számos kérdésem során - na ez sem jellemző rám -, és egy időre a falkák helyzete kezdett lefoglalni. Nos, nem tudtam meg semmit se, amit jó lett volna... vagy, amit már ne tudnék... Sebaj. Van még időnk kipuhatolni a dolgokat, elvégre nem csak egy hétvégi vakációra jöttünk. Vicces is lenne.
- Szóval, te is új vagy. Nagyjából. Kár... pedig érdekelt volna, milyen farkasok mozognak erre felé... - szavaim egyszerűek voltak, abszolút nem érződött belőlük, hogy valójában azért kérdezősködöm, mert számos terveink között szerepel az is a testvéreimmel, hogy elfoglaljuk idővel az egész várost... Ez semmiképp sem tartozott Cam-re, főleg, hogy szinte alig ismerem. Másrészt pedig... az imént még széttépni akartuk egymást, szóval... hagyjuk.
- Ez ennél bonyolultabb. - válaszoltam a kérdésére, haloványan elcsücsörítve számmal. Tekintetem az övét kereste immáron, ahogy még egy félfordulatot tettem felé, egyik lábamat felhúzva a sziklára. - Vérvonal szerint mindenképp. De nem vagyunk édes testvérek. Még csak fél sem. Ők ketten igen. Viszont... - álltam meg egy pillanatra, szelíd vonásokkal meredve a nőre. - ...számomra azok. Születésem óta velük éltem, az apjuk ezáltal az enyém is. - (volt)... jó ez kicsit így sántít... mert miután áthurcoltak Szerbiába, jó ideig még csak az apánkkal voltam, vele se igazán. Csak pár évre rá raktak minket össze, azóta viszont elválaszthatatlanok vagyunk. De így is már túl sokat mondtam, szóval jól teszi, ha ennyivel is megelégszik.
Újabb kérdése zökkentett vissza a valóságba, és ezúttal már teljes törzzsel igyekeztem felé pördülni, így másik lábam is kissé feljebb mászott a sziklafal oldalán.
- Az itteniek közül egyiknek sem. - válaszoltam tömören - újfent -, pillantásomat elvezetve a távolba, Camille válla fölött. - De elég sokáig éltem falkában. - hirtelen meg is próbáltak rohamozni az emlékek, de sietve kiűztem őket magamból, és egy halovány vigyort is feltuszkoltam a képemre.
- Ha ez megnyugtat, mi is random jöttünk ide. Egyelőre csak figyelünk, hátha lesz értelme maradnunk... - vontam vállat, ezzel is valamilyen szinten zárva a témát. Persze, megint csak ferdítettem a dolgot, hisz, mint már említettem, pontosan tudjuk miért vagyunk itt...
Nevetésére szélesebben elmosolyodtam, egészen kedvemre való volt. Szeretem a jó kedvet, pláne a szórakozást. Noha, ez utóbbival néha már kiidegelem a testvéreimet... Hát ez van.
- Műtárgybecsüs? Érdekes... szakma... - nos, nem... abszolút nem tudtam ezzel azonosulni. Nem, mert ne érteném a szó jelentését, hanem mert elképzelni se tudom, hogy ilyenre miért van szükség... De ez már az én "gondom".
- Elég idős már a farkasod szerintem ahhoz, hogy ne akarjon csak úgy játszadozni. - vontam fel egyik szemöldökömet viccelődése hallatán. Még én is elkacagtam magam. Ám végül komorulni látszott pillantásom, miként arcjátékom vidám vonásai is márványosodni kezdtek.
- Hallod... - húztam magam közelebb hozzá, felvonva egyik térdemet, amit félig átkulcsoltam karommal. - Jól értelmeztem, még a jó előbb... hogy rabszolga voltál? - nyeltem egyet, habár nem kelletlenül, csak kevésbé se jókedvűen. - Mármint... csak azért kérdezem mert... Sz'al... Azért mert, feka vagy? - hajtottam le fejemet, majd szavaim végén visszarántottam azt, ismét belevillantva sötét íriszeimet a másikéba.
Ha valóban így volt, akkor egészen komolyan dühített is a dolog... lehet, hogy nem vagyok egy empatikus, rendes srác, és az érzelem is annyi bennem, hogy semennyi... De ez valahol képes volt mélyen érinteni. Nyilván a bőrszínünk miatt... nyilván mert ez valahol egyedi, és fasza, de mégis átkos tud lenni. Sajnos még a mai korban is. Engem kifejezetten nem érdekel, mert aki ezzel próbál szívatni, az hamar megérezheti milyen táncot járni a halállal, szóval leszarom. De tolerálni sose fogom!
Ellenben, nem kerülte el a figyelmem a próbálkozása a támaszkodással, és talán most először nem örültem a tettem utáni végeredménynek. Legalábbis nem egészen...
- Jó nagy balfasz vagyok mi? Te boszorkány... - vigyorodtam el kedélyesebben. Igazából csak viccelődtem, nem sértegetni akartam, ami megint csak meglepő... De ennél jobban képtelen voltam "kedvességet" erőltetni magamra.
- Ha gondolod... a vállamnak dőlhetsz. Ha úgy kényelmesebb... - ajánlottam fel gesztusokkal is az említett testrészem. Még mindig nem sajnáltam az előbbieket, az viszont már igen, hogy most még küszködik ezekkel...
Röhejes vagyok.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 305
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks
Re: Ház körüli erdőség // Hétf. Május 06, 2013 12:08 pm

- Szerintem előbb-utóbb magad is rá fogsz jönni, ha találkozol néhánnyal – vontam meg a vállaimat könnyed mozdulattal. – Elég sokan vannak, és látod, egyet már tudsz is, hogy milyen! – mosolyodtam el, utalva ezzel saját magamra. Mondjuk én nem tartoztam egyetlen falkához sem, és nem is az átlagot képviseltem, de azért tudta, hogy itt vagyok, és szerintem ez számít valamicskét. Nem sokat, és talán el sem mondja a többieknek, akik vele vannak, de kezdtem úgy gondolni, hogy nem is jönnénk ki olyan rosszul, ha nem indítottunk volna úgy, ahogy. Azért pár nap múlva talán jót fogok mosolyogni ezen, de még nem most. Amíg a csuklóm sajog, valahogy nem voltam képes derülni a történteken, csak annyi kárpótolt, hogy azért az ő vére is folyt. Nem olyan mértékben, mint az enyém, de egy kicsit azért mégiscsak…
Mikor végre rátértünk arra, amit én kérdeztem tőle, érdeklődő pillantással figyeltem őt. A vonásainak változását, amit mondott, és úgy összességében mindent, amit csak tett. Tényleg érdekelt, hogy kikkel van itt, bár a válaszából ítélve nem volt valószínű, hogy felismerném őket, ha találkoznék valamelyikükkel. Maximum akkor, ha felrémlene előttem, honnan olyan ismerős az illatuk. Hiszen ma éreztem mind a kettejüket Jay mellett, mikor megérkeztem. Máskülönben rá sem terelődött volna a szó, hogy kikkel van itt.
- Értem – feleltem végül röviden és lényegre törően. Hiába nem mondta ki, azért éreztem, hogy hol van a határ. Eleve nem igazán akart róluk beszélni, ezért úgy döntöttem, hogy most nem is kérdezősködök többet. Talán majd akkor, ha később is összefutnánk valahol, de egyébként nem láttam értelmét annak, hogy kierőszakoljak belőle valamilyen választ. Hiszen már csak, ha magamból indulok ki, akkor beismerhetem, hogy én sem szerettem, ha vájkáltak a magánéletemben. Ezért is tereltem el valamelyest a szót, miután még hozzátettem néhány gondolatot. – Nekem nincsenek olyan személyek, akik ennyire közel állnának hozzám – ismertem be neki, és ezáltal már azt is tudhatta, hogy én tényleg egyedül vagyok, és nem csak azért vagyok magányosnak nevezhető, mert nem vagyok tagja egyetlen falkának sem. – Talán a Teremtőm, aki apám helyett volt apám, és sokkal tartozom neki, de ennyi – magam sem tudom, hogy milyen megfontolásból árultam el neki ezt az apróságot, de talán nem is annyira lényeges, mint amekkora jelentőséget én tulajdonítanék neki szívem szerint.
- Ha nem, akkor pedig továbbálltok. Világos – bólintottam, mindent megértve ezzel. Jobban mondva, amit én hittem, hogy értek, hiszen valószínűleg közel sem állt a valósághoz, amit én gondoltam. Túl rejtélyes volt hozzá, hogy kitalálhassam a szándékaikat, de igazság szerint nekem nem is volt hozzá sok közöm. Mármint nem voltam egyik falkának a tagja sem, úgyhogy én nem is tartoztam nekik magyarázattal azzal kapcsolatban, ha ez a három farkas veszélyt jelentene rájuk. A maguk baja volt, amiből én szívesen kimaradtam volna.
- Annyira nem – mondtam ki hangosan is azt, amit ő csak gondolt. – De én szeretem – ismertem el, azt viszont már nem akaródzott hozzátennem, hogy miféle előnyeim származtak már a remek pozíciómból, amit ez a munka nyújtott számomra. Vegyük például a múzeumok biztonsági rendszerének ismeretét, vagy a műtárgyak elhelyezkedését az épületen belül. Így nem volt nehéz ellopni ezt-azt, bár New Yorkban azért voltak rizikósabb helyzetek, de természetesen mindig megoldottam. Ezért is jó egyedül dolgozni, különben csak a baj van belőle, ha támaszkodni kell másra. Olyankor mindig az húzza a rövidebbet, akinek nem kéne, tehát történetesen én.
- Egyébként igen, tényleg elég idős hozzá, viszont soha nem lehet tudni, hogy mikor támad kedve lazítani egyet – vontam meg a vállaimat nemtörődöm mozdulattal. Igazából magam sem tudtam eldönteni, hogy magamról beszéltem, vagy tényleg a bennem élő szörnyetegről. Én is olyan voltam, hogy időnként szükségem volt arra, hogy kikapcsoljak, még ha sokan ne is nézték ki belőlem, hogy képes vagyok elengedni magamat akár egyetlen pillanatra kis. Legtöbbször komoly voltam és elegáns, humorérzékről pedig tanúbizonyságot sem tettem, csak kivételes esetekben, úgyhogy nem lepett volna meg, ha a közvetlen környezetem nem feltételezi rólam, hogy el tudom engedni magamat. Ennek példája volt azonban a mostani helyzet is, hogy itt ültem egy számomra idegen férfival, és olyan dolgokról beszélgettem vele, amelyekről már nagyon régen, vagy talán sohasem.
- Hm? – tekintettem fel rá kíváncsian, bár elkomolyodó vonásait nem igazán tudtam mire vélni. Fel is vontam az egyik szemöldökömet, és eszem ágában sem volt arrébb húzódni tőle, mikor közelebb csúszott hozzám. Annál sokkal jobban foglalkoztatott, hogy miért komorult el ennyire, miről akart velem beszélni. – Igen – válaszoltam tömören, kertelés nélkül. – Annak születtem – néhány pillanatra elrévedtem a távolba, mert én nem voltam képes elfojtani a megrohamozó emlékeket, ahogyan ő tette, végül azonban ismét felemeltem a fejemet, sötét tekinteteink pedig találkoztak. – Ezt a gazdám tette rám – azzal óvatosan felhúztam a felsőm maradékát, és megmutattam neki a csípőmön díszelgő billogot. Csak azért nem rejtettem el, mert ha teljesen lemeztelenített volna, akkor bizonyára neki is feltűnt volna. – Sosem tekintettem az apámnak… - tettem még hozzá, ezzel egészítve ki a képet arra, hogy csupán az anyám volt rabszolga, aki a gazdája kénye-kedvének esett áldozatául. Fejemet közben dacosan felszegtem, arról pedig már nem kívántam beszélni, hogyan lett megtorolva minden ellenem elkövetett kegyetlenség.
- Az vagy… - ismertem el, bár ajkaimon mosoly tűnt fel egyből utána. – Köszönöm, még megvagyok így, de észben fogom tartani – őszintén szólva teljesen meglepett a felajánlása, és hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondhatnék. Helyette csak összébb húztam magamon a mellényt, miután újra elrejtettem a bőrömön éktelenkedő sebhelyet. – Nem lesz baj, hogy ilyen sok időre eltűntél? – kérdeztem mintegy mellékesen, ajkaimon pedig megjelent egy szórakozott mosoly, ahogyan felnéztem rá.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 337
◯ HSZ : 49
◯ IC REAG : 61
◯ Lakhely : Fairbanks határa
Re: Ház körüli erdőség // Hétf. Május 06, 2013 12:49 pm

Úgy látszik, többet se így, se úgy nem fogok megtudni a falkákról. Legalábbis Camtől nem. Persze, egy pillanatra sem feltételeztem, hogy netán takargatna valamit előlem. Azt még talán meg is érezném...
Ennyire pedig nem fontos... senki sem hajt sehova, időnk mint a tenger ahhoz, hogy feltérképezzük a várost. Teljesen... Szóval, jelenleg az sem érdekelt volna, ha még annyit se mondd el, amennyit megtett.
Persze, mikor a testvéreimre terelődött a téma, nem tudtam eldönteni, hogy mennyit érdemes elárulnom neki, és hogy azt a keveset is miként kéne. De persze... elég régóta rágom már ezt a földet ahhoz, hogy szinte gondolkodás nélkül fogalmazzak meg valamit úgy, hogy a másik fél ne igazán lásson bele többet, mint amennyit én engedek.
- Szóval, totál egyedül nyomod? Az nem valami jó... Tekintve, hogy mennyi itt a barom, nagyképű, tahó farkas... - eleinte még csak fáradtabb, finom vonásokkal beszéltem arcomon, míg végül mindez megfeszült, és széles vigyorrá formálódott.
- Mint például én... - nevettem fel halkan, fejemet végül eldöntve oldalra, ahogy íriszeit kerestem. - Jah, majd meglátjuk mi lesz. Vagy maradunk, vagy megyünk. - válaszoltam egyszerűen, ezzel is elvágva a témát, és a felszakadó kacajomat is.
Valójában: maradunk. Egyértelmű. Erős a gyanúm, hogy a testvéreim addig nem fognak lenyugodni, ameddig nem foglalják el Fairbankset. Én pedig...? Védem a seggüket. Nincs mese...
Miután a munkáját, és a farkasát is nagyüzemszerűen átrágtuk, szinte már teljesen felé fordultam. Tetszett, ahogy mesél... Tetszett az egész kisugárzása, még ha ezt a legkevésbé sem mutattam. Fura... Az előbb kis híján képes lettem volna megölni, most pedig... kezd annyira szimpatikus lenni, hogy az teljesen eltérő attól, aki vagyok.
Talán... erre mondják azt, hogy néha belépnek az életünkben - kéretlenül is - olyan emberek/farkasok, akik valahogy... akárhogy, de képesek megfogni minket.
Nem igazán éreztem még ilyet... sőt. Talán soha. Nyilván ezért sincsenek valójában barátaim. (Nem mintha kellenének...).
Viszont ez a rabszolga dolog eléggé érdekelt. Szinte éreztem a rajta átfutó emlékek által alkotott "fájdalmat", ami láthatatlanul járta őt körbe. Még ezzel se tudtam igazán azonosulni... Gáz, vagy sem... ez van. Erre neveltek...
Ám, ahogy a ruháját feljebb csúsztatta, és a billog szinte beleégett a retinámba, azt már nem tudtam szó nélkül hagyni. Egyik szemöldököm lassan, komoran csúszott felfelé homlokirányba, ahogy állkapcsom is megfeszült. Nyeltem egyet, kelletlenül, ahogy kisvártatva tekintetemet elemeltem a néha sebről, és megkerestem Cam íriszeinek fényét. Tenyerem arcom borostáin siklott át, ahogy végül ujjaimmal államba kapaszkodtam, majd ejtettem is le azokat a sziklafalra.
- Fasza... - sziszegtem csupán némi fintorral vegyítve, ahogy szavaim végén egy halk sóhajt hallattam. - Mért nem... Mért nem téped ki onnan? Majd visszanő helyette a rendes bőröd. Billog nélkül. Feltételezem... nem jó emlék. - tekintve, hogy az apját sose tekintete igazinak. Mondjuk, az ilyet én se tudnám... Már, ha ismerném a vér szerinti apámat...
- Az ám. De valld be nyugodtan, hogy jól áll. - nevettem fel egészen idétlenül, majd a vállam elutasítása során hátrább dőltem, két karommal támasztva meg magamat. - Hát, ahogy érzed... - vontam vállat, egyszerűen elpillantva a távolba, a susogó fák lombaji közé. Talán bele is révedek néhány percre, ha kérdése nem szakít ki onnan, visszatérítve a valóságba. Ajkaimra azonnal széles, szórakozott vigyor rajzolódott fel, miközben értetlenül a fejemet ráztam.
- Baj? Ne viccelj már... Nem vagyok öt éves. Arra se emlékszem, hogy valaha voltam-e annyi. - kacagtam tovább, visszatornászva magam egyenesbe. - Csak a kajára várnak ezek a barmok, de igazából kurvára leszarom. Majd esznek, ha úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Éhen nem fognak halni, hidd el. - fejem kissé hátra dőlt, nyakból, hiszen így, hogy visszarántottam magam egyenesben, egészen közel voltam Camhez. Túl közel... Szóval, ahhoz, hogy lássak belőle valamit, muszáj volt hátrább taszítani az egész fejemet.
- Mondanám, hogy kajálj velünk, de szerintem nem járnál jól. - fordultam végül kicsit kijjebb, hogy a térdemre dobva alkarjaimat pillantsak át a nőstényre.
- Egyébként... - vontam el tőle sötét íriszeimet egy röpke másodpercre, ráncolva homlokomat, szemöldökömet, míg végül újra visszaemeltem rá tekintetemet. - Lehet, hogy érdekelsz. Még nem döntöttem el. - löktem meg vállát játékosan, noha kevésbé sem túl finoman. De nem is durván.
Aztán felpattantam két lábra, és elsétáltam a szikla másik végébe, ahonnan mélyebb volt a völgyes rész látványa. Mintha csak a végtelen sűrűség húzódott volna alattunk, sejtelmes, homályos ködével rejtve el előlünk - jelen esetben előlem - valódi "énjét".
- Mihez akarsz itt kezdeni? Falkázni fogsz megint? - villantottam hátra lélektükreimet felé, vállam fölött, kezeimet belesüllyesztve zsebeimbe.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content

Re: Ház körüli erdőség //

Vissza az elejére Go down
 

Ház körüli erdőség

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Erdőségek
» Erdőségek
» Fenyőerdők
» Fumiyuubo erdőség
» Erdőségek

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: Lezárt Helyszínek :: Határ menti Nagybirtok :: Lakrész-