HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
AKTÍV KARAKTEREK
136 TAG 62 FÉRFI 74 NŐ
BETOLAKODÓ FARKASOK
31 TAG 16 FÉRFI 15 NŐ
ŐSLAKOS FARKASOK
24 TAG 10 FÉRFI 14 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
23 TAG 13 FÉRFI 10 NŐ
ŐRZŐK
32 TAG 13 FÉRFI 19 NŐ
EMBEREK
15 TAG 5 FÉRFI 10 NŐ
ALAPÍTÓK
10 TAG 5 FÉRFI 5 NŐ
Az előző negyed évben ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

...A Legsokoldalúbb:

...A Legtanulságosabb:

...A Legnagyobb találkozás:

...A Legjobbak (Vörös Hold - Hard):

...A Legjobb (Vörös Hold - Soft):


írta  Catherine Benedict Today at 6:22 am
írta  Jackie Leigh Suresh Yesterday at 10:20 pm
írta  Catherine Benedict Yesterday at 2:19 pm
írta  Jackson Carter Vas. Dec. 04, 2016 7:32 pm
írta  Primrose Trevelyan Vas. Dec. 04, 2016 4:43 pm
írta  Duncan Corvin Vas. Dec. 04, 2016 2:18 pm
írta  Declan S. Callaghan Szomb. Dec. 03, 2016 11:03 pm
írta  Darren Northlake Szomb. Dec. 03, 2016 9:43 pm
írta  Darren Northlake Szomb. Dec. 03, 2016 9:43 pm
írta  Alignak Szomb. Dec. 03, 2016 2:37 pm
írta  Alignak Szomb. Dec. 03, 2016 2:03 pm
írta  Lester J. Edison Pént. Dec. 02, 2016 6:04 pm
írta  Jamie Waldorf Szer. Nov. 30, 2016 3:53 pm
írta  Sage Miller Szer. Nov. 30, 2016 3:50 pm
írta  Rebecca Morgan Csüt. Nov. 24, 2016 7:27 am
írta  Balthazar Bluefox Kedd. Nov. 22, 2016 8:30 pm
írta  Vendég Hétf. Nov. 21, 2016 12:46 pm
írta  Nessa O'Brien Hétf. Nov. 21, 2016 10:19 am
írta  Maya Honeycutt Szomb. Nov. 19, 2016 7:20 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 11:01 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 11:00 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 10:58 pm
írta  Jackson Carter Vas. Nov. 13, 2016 4:52 pm
írta  Roxan A. Cruz Csüt. Nov. 10, 2016 7:40 pm
írta  Achilles Kilpatrick Csüt. Nov. 10, 2016 7:13 pm
írta  Andrzej Krakowski Kedd. Nov. 08, 2016 8:06 pm
Darren Northlake
 
Alignak
 
Amaryllis Margaret Lux
 
Yetta Northlake-Nacrosh
 
David A. Blandern
 
Celeste M. Hagen
 
Balthazar Bluefox
 
Primrose Trevelyan
 
Duncan Corvin
 
Catherine Benedict
 

Share | .


























 

 Istálló

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6148
◯ IC REAG : 8034
Istálló // Vas. Ápr. 21, 2013 3:13 pm

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor

◯ Kor : 55
◯ HSZ : 798
◯ IC REAG : 869
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Istálló // Szomb. Ápr. 27, 2013 3:17 am

-Rendben, Rust, köszönöm! –nevetek fel az ajánlatára, hogy hallgatni fog ennyire is, ám ahogy kiforgatja a szavaimat, csak megcsóválom a fejem. Én úúúgy éreztem!
Az asztalnál a kávé felett beszélgetve aztán ismét átveszem a szót.
-Ugyan, nem lehet valaki mindig, mindenben biztos. Évek óta ebben dolgozok, ezért állítom csak ilyen magabiztosan. Az élet más területein, amiben semmi tapasztalatom, valószínűleg én is csak mennék a fejem után, hacsak nem rémülnék annyira, hogy leblokkoljak az adott helyzettől. –próbáltam vigasztalni, ennyire azért nem rossz a helyzet.
Amikor azonban azt említi, hogy nem ismeri a várost, kérdőn felszalad a szemöldököm. Csak nem még egy ember, akit szintén pár hónapon belül sodort ide a szél? Vagy csak ilyen remete életet élne?
-Azt megkérdezhetem, hogy mióta él a városban?
Az időtartamra csak némán bólintottam egyet, majd amikor láttam, hogy indulni készülődik, gyorsan felhörpintettem a maradék kávét is, hogy aztán felé nyújtsam az üres műanyag poharat.
-Köszönöm! És persze, akkor vezessen! –feleltem, majd követtem.
Bár sejtettem, hogy autóval jött, azt nem tudtam, hogy hol parkol, vagy hogy néz ki maga a jármű, így csak próbáltam lépést tartani vele, ahogy sietve masíroztam mellette. Igaz, ahogy kiérünk, már nem kell sokat találgatnom, azért nincs itt olyan tumultus ilyen korai időpontban – egyből a jármű felé veszem az irányt.
-Reméljük. Ha valóban csak egy „sokkról” van szó, akkor nem olyan súlyos a helyzet. És… ha egy darabban odaérünk, vagy ha nem vezet úgy, hogy én is sokkot kapjak a végére, akkor bemerek. –feleltem, s csak egy biccentéssel és halvány mosollyal köszöntem meg az ajtónyitást.
Ha így folytatom, lassan egész nap csak azt fogom itt hajtogatni neki, hogy köszönöm, köszönöm, köszönöm!
Az ülésre behuppanva aztán első dolgom volt, hogy a biztonsági övet bekössem. Vezessen akárki, akárhogy, nálam akkor is marad az egyik legfontosabb. Elvégre, ha netalántán egy baleset folytán egy vérfarkas repül ki a szélvédőn, jó eséllyel pár nappal később már kutya baja sem lesz. Rólam ez már kevésbé mondható el, örülhetek, ha egyáltalán túlélem. Mindenesetre reménykedtem, hogy Rust nem fog nagyon idegbajos módon vezetni, pláne, ilyen időjárási viszonyok között.
Ahogy elindultunk, kissé ijedten kapaszkodtam az ülés szélébe, bár ezen túl nem volt semmi gondom. Egyszerűen csak annyi, hogy az utóbbi időben keveset utaztam autóval, így kissé elszoktam a sebességtől. Ahogy Rust újra mesélni kezd, nagy nehezen elszakítom a tekintetem az előttünk kanyargó útról, s a férfi felé pillantok.
-Képzelem, a maguk reggele is milyen „jól” indulhatott… Hm… Mennyire ijedős? Esetleg arra van ötlete, hogy mi okozhatta a sokkot? Valaki mást érzékelhetett, vagy csupán valami apró állat ijesztett rá, tudomisén, mondjuk egy patkány? Vagy egy élelem után kutató róka? Egyébként pedig nyugalom, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. –próbáltam nyugtatni a férfit.
Elhiszem, hogy aggódik, de azzal senkinek sem lesz jobb. Oké, tudom… nekem orvosként már volt időm hozzászokni ahhoz, hogy hasonló helyzetekben megőrizzem a hidegvéremet, de ha valakinek a hozzátartozója van bajban, az koránt sem olyan egyszerű.
Ahogy az istálló feltűnt a szemünk előtt, csak szótlanul bólintottam egyet. Miután leállt alattunk a motor, még ki sem kapcsoltam a biztonsági övemet, amikor Rust már meg is indult a „beteg” felé. Amennyire csak tudtam, sietve én is utána indultam, bekocogva az istállóba. Ott aztán kissé elveszetten néztem körbe, hogy mégis melyik karámban lehetnek, de aztán a hangokat követve egy pillanat alatt megtaláltam őket. Csak álltam a karám ajtajában, figyelve, ahogy Rust a ló mellett foglalatoskodik, majd amikor figyelmeztetett, biccentettem, s lassú, óvatos léptekkel én is közelebb húzódzkodtam az állathoz, ügyelve rá, hogy még csak véletlenül se ijesszek rá. Az most végképp nem hiányozna…
-Tarajos? Cssssssss, minden rendben. Tőlem nem kell tartanod. –beszéltem halk, nyugodt hangon az állathoz, miközben lassan a kezem nyújtottam, hogy megsimogassam.
Részben, hogy ezzel is megnyugtassam, más felől pedig, hogy a pulzusát, szívverését le tudjam ellenőrizni, már amennyire ez lovaknál lehetséges. Korábban sosem próbáltam, így azért nem voltam teljesen biztos a dolgomban, bár tény, hogy a viselkedése valóban sokkra utal. Hacsak nem…
-Igaza van, egy nyugtató tényleg nem fog ártani neki. Viszont lenne egy kérdésem. Mondja csak, a takarmányát mennyire szokta ellenőrizni? Megbízható helyről szerzi, vagy Ön gyűjti be? Jó minőségű, friss, szárazon tartott? Csak mert némely növény okozta mérgezés is produkálhat hasonló tüneteket, ha belekeveredik a szénába. Igaz, akkor már valószínűleg sokkal rosszabb bőrben lenne, habzó száj, hányás… Nem hányt, igaz? –magyaráztam normál hangon, egyrészt, mert nem akartam még jobban ráijeszteni az állatra, másrészt, mert egy farkas akkor is tisztán hallana ilyen távolságból, ha suttognék.
-Ha van itthon, akkor esetleg szárított kamillát, citromfüvet, vagy levendulát is adhat neki. Ezek is nyugtató hatásúak, és amennyire tudom, a lovakra sem ártalmas. Persze ha tévedek, akkor javítson ki! Ön mégis csak jobban ismeri ezeket az állatokat. Jut eszembe, hol vannak azok az elcsent gyógyszerek? Milyet sikerült találnia?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 303
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Istálló // Szomb. Ápr. 27, 2013 6:40 pm

Abi kedves. Tényleg az. Így viszont valóban sajnálom, hogy a kis mutatványom része lett. De azt hiszem, ezen már kár rágnom magam, hiszen sikeresen megbeszéltük a dolgokat.
Kérdésére rá pillantottam, mialatt már emelkedtem fel a székből, arcomra pedig akaratlanul is halovány mosoly kúszott.
- Három éve. De nem a városba élek. Ide csak muszájból járok be... - kaja, pia, egyebek... Ha tehetem kihagyom a modern civilizáció "csodáit"... Képtelen vagyok megszokni őket, vagy elfogadni. Nem tetszik és kész... Leszámítva a mobilt. Az egy jó dolog! Tekintve, hogy így azért lényegesen könnyebb a kommunikáció áramoltatása...
A kocsiban igyekeztem nem kapkodni, még úgy sem, hogy legszívesebben átrepítettem volna magunkat egészen a lovardáig. Mindenesetre bár gyorsan vezettem, és sokszor élesebbek voltak a kanyarok, Abi is érezhette, hogy biztonságban van. A hidegfejűség előny, még ha mellette munkálkodik is egy jó adag, kezdetleges stressz.
- Roppant mód. - ingattam meg a fejemet, halovány mosollyal képemen. Kicsit lejjebb engedtem, tudván, hogy nem sokára odaérünk, és remélve, hogy Tarajos még egyben van. - Biztos vagyok benne, hogy egy állat okozta. Esetleg egy kígyó... A lovak eléggé félnek tőlük... - vontam oldalra ajkaimat, ahogy a következő fordulónál már a föld úton kötöttünk ki. - Persze más is lehetett, vagy egyszerűen csak túlpörgette magát. Nem tudom... Csak remélem, hogy más ok nincs, a sokkon kívül. Az is lehet, hogy valami külső impulzus érte... Tudja... Ez a hátas kifejezetten intelligens. - ez így lehet hülyén hangzik, de a csődör valóban kiemelkedően okos. Talán mert csikó kora óta én foglalkozom vele. Nem csak etetem, csutakolom, és futtatom... Ő hozzám tartozik. Persze a többi patást is ugyanúgy szeretem, de Tarajos más... Az ő hátára csak én ülhetek fel...
Ahogy megérkeztünk, nem is volt kérdés, hogy szinte már rohanvást vágódok be az istállóba, meg se állva az ébenfekete ló karámjáig. A helyzet változatlannak tűnt, azt leszámítva, hogy már fáradtnak is látszott - nyilván a folyamatos sokk miatt -. Mélyen lélegeztem be a pajta jellegzetes, állatias szagát, ahogy próbáltam, igyekeztem mindenáron nyugalomra inteni a csődört. Ezt követően adtam át a terepet Abigailnek, miután ő is megérkezett, és már trappoltam is - elég nagy elánnal - a fa ládához, hogy előkerítsek belőle minden hozzá valót a nyugtató összekeveréséhez.
- A kérdése tetszetős, hiszen nem ismer... - kezdtem a válaszba, még mindig nem fordulva teljesen Abi felé. Első a gyógyfüvek és egyebek összekeverése volt, aztán a figyelmem másokra. - Első osztályú beszállítótól veszem a zabot és a szénát. A vizet pedig a Fairbanksi csatornából "lopom". - vigyorodtam el, átpillantva az istálló elejében álló, kampós csap felé. - Ezek a lovak számomra nem csak állatok... - tettem még hozzá, majd miután már sikeresen porrá zúztam az összetevőket, elindultam Tarajos és Abi felé, kezemben markolászva a tálat. Ám mielőtt még hozzájuk értem volna egy másik tárolóhoz léptem és egy adagoló fecskendőt kaptam elő belőle, amibe beletöltöttem a készítményt.
- Egyébként míg itt voltam nem hányt. És ahogy elnézem, azután se. - álltam meg a karám előtt, körbe pillantva Tarajos környékén. A szalma tiszta volt, ahol feküdt, így nem tartottam valószínűnek, hogy kiadott volna magából bármit is.
Eközben beléptem, és lassú, tompa léptekkel közelítettem meg az állatot, leguggolva Abi mellé, Tarajos pofájához közelebb eső oldalon.
- Nem téved. - emeltem át mély kékes-zöld íriszeimet a nőre, továbbra is felengedve vonásaimra egy lágyabb félmosolyt. - Többféle gyógyfüvet kevertem neki bele, köztük az említettekből is. Az elcsent gyógyszerek pedig itt vannak. - emeltem meg a kezemben szorongatott fecskendőt, egy erősebb vigyorral szám szegletébe. - B-vitamin és magnézium. Ezeket a legpraktikusabb használni tudtommal a mai világba, ha gyógynövényekkel és aminosavakkal keverjük. - mindjárt marha okosnak is érzem magam! Persze, elég bénán festenék, ha legalább ennyit ne tudnék. Nyilván más kérdésekben elvéreznék, vagy legalábbis félig meddig, ami nem érinti egyik munkásságomat se, de ilyenben azért illik tudnom, hogy mi a teendő.
Tarajos fölé hajoltam, már kevésbé ficánkolt, de még mindig nem volt nyugodt... Ujjaim finoman felfutottak szája vonalára, simítón, miközben egyfolytában suttogtam hozzá. Hallottam a zakatoló szívverését, az ereiben vágtázó vér zaját...
Tenyerem pofája elejéhez ért, majd óvatosan rászorítottam, hogy szétnyissa azt, utána pedig fogai közé "szúrtam" az adagolót, és egy meghatározott dózist nyomtam a szájába a nyugtatóból.
Aztán félre raktam, és továbbra se mentem el a közeléből, nem is akartam. Megvártam míg lenyalogatja, ezzel együtt pedig lenyeli a paszta szerű készítményt.
- Nem lát rajta esetleg valami mást? - löktem le magam ülésbe, felhúzott térdekkel, miközben Tarajos sörényével "játszadoztam", simogattam, ezzel is tovább nyugtatva az állatot.
- Egyébként, igazán köszönöm, hogy eljött. Többszörösen is. Elvégre azt se tudja ki fia-borja vagyok, ráadásul lopás közben botlottunk egymásba... és nem utolsó sorban, egy "csúcsragadozó" vagyok... - elmosolyodtam, noha egészen haloványan. Természetes volt, hogy az utolsó mondatot is hozzáteszem, elvégre, amúgy is tisztában van ezzel. A pajzsom most is, akárcsak bármikor máskor, csupán féltávon lengett. Csak akkor tekerem feljebb, ha nagyon muszáj. Nincs sok takargatni valóm, ami pedig van, azt a sejtelmes köd alá rejtek, amit még a pajzs nem láttat másokkal, vagy érzékeltet. Tudom, hogy ez az őrzőknél más, legalábbis tudomásom szerint az, de ez már megszokás részemről...
- Ön mióta él itt? - tettem fel a kérdést egyszerűen, rezzenéstelenül. Elvégre nem régiben ő is ugyanezt tette, így már csak ebből kiindulva se éreztem magam tolakodónak.
Mindeközben Tarajos lassacskán felhagyott az erőteljes rúgkapálással, és a ziháló fújtatással, bár még mindig nem volt az igazi, még mindig nem volt nyugodt, csak kezdett hatni a készítmény...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor

◯ Kor : 55
◯ HSZ : 798
◯ IC REAG : 869
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Istálló // Vas. Ápr. 28, 2013 8:25 pm

-Kígyó? Azok ilyen hideg időben „hibernálják” magukat, nem? Ezért is lenne valószínűbb számomra, hogy valami kistestű emlős lehet a „hunyó”… Mondjuk attól még lehet, hogy egy kígyó ősszel beszökött az istállóba, aztán most felébredt a téli álmából… Jut eszembe, mennyire gyakoriak errefelé a kígyók? Úgy értem, Alaszkában? Nem túl hideg nekik az éghajlat? –néztem újból a férfira.
Elmondása alapján régebb óta lakik itt, mint én, szóval valószínűleg jobban otthon van ebben a témában. Azt tudom, hogy Indiában cefet sok kígyó volt, és a kígyómarások is mindennaposnak számítottak, pláne falvakban, meg a természet közelibb részeken, ám hogy máshol mi a helyzet… Londonban már töredéke annyit nem láttam, itt meg még egyet se.
Amikor Rust Tarajosról kezd mesélni, önkéntelenül is elmosolyodok. Érződik a szavain, hogy odáig van a négylábúért, és tényleg aggódik miatta. Lehet, hogy hülye hasonlat, de kicsit a gyerekeikért aggódó szülőket juttatja eszembe, ahogy hallgatom.
Később aztán az istállóban, már a ló mellett ücsörögve hallgatom tovább, ahogy Rust a kérdéseimre válaszolgat. Ez esetben azt hiszem, a mérgezést valóban ki lehet zárni, legalábbis azt, hogy a takarmánnyal keveredett valami bele nem illő növény.
-El tudom képzelni, már-már olyanok mint a családtagok, nem igaz? –kérdezek vissza a szavai hallatán, aztán eszembe jut még valami.
Igaz, ez nem kapcsolódik a látogatásom céljához, de ha már így beszédbe elegyedtünk, akkor már gondoltam, megkérdezem.
-Egyébként régóta foglalkozik a lovakkal? Meg amik most itt vannak, azok akkor kerültek Önhöz, miután ideköltözött, vagy már korábban is megvoltak, és hozta magával őket?
Miután visszatér, én is körbenézek a karámban. Valóban tisztának tűnik. Ahogy Rust belépett a karámba, kissé arrébb húzódzkodtam, hogy rendesen hozzáférjen a beteghez.
-Valóban, jól tájékozott. –mosolyodtam el, aztán csak figyeltem, hogy hogyan adja be az állatnak a készítményt.
Amilyen magabiztosan és határozott mozdulatokkal látta el a lovat, már-már kezdett olyan érzésem lenni, hogy felesleges volt eljönnöm, hisz olyan jól tudta és csinálta a dolgát. A férfi kérdése zökkentett ki a mélázásomból, mire gyorsan újra végigfuttattam a tekintetem a jószágon.
-Semmi komolyat. Harapásnyomot nem láttam rajta, csupán a lábán egy kisebb horzsolást, bár azt valószínűleg akkor szerezte, amikor sokkos állapotban belerúgott valamibe. Kimerültség, magas pulzusszám, kitágult pupilla… -soroltam- Csak meg kell várnunk, hogy hasson a gyógyszer, Tarajos lenyugodjon, majd kipihenje magát. Higgye el, így, hogy Ön gyorsan „kapcsolt”, és Ő megkapta a megfelelő ellátást, holnapra már kutya baja sem lesz. Egyébként… miért pont ezt a nevet kapta? –kérdeztem vissza kíváncsian.
-Ugyan, semmiség. Ez a dolgom. –feleltem a köszönetére- Igaz, nem szép dolog a lopás, de nem önös érdekből tette, hanem mert másnak szüksége volt rá. Aki pedig ennyire szívén viseli mások sorsát, segít nekik, az annyira rossz ember már nem lehet. Egyébként meg a bizalom mindenkinek kijár, amíg okot nem ad rá, hogy tévedtem. –mondtam csendesen, ám amikor meghallottam az utalását farkas mivoltára, csak megcsóváltam a fejem.
-És csak azért, mert én meg őrző vagyok, ellenségesebb viselkedésre számított? –húzódott halvány mosolyra a szám, mielőtt folytattam volna- Nem zavar különösebben, hogy valaki ember-e, vagy vérfarkas, amíg nem él vissza a hatalmával, vagy akar ártani másoknak. Egyébként meg orvosként és gyógyítóként sem szoktam különbséget tenni, minden élet ugyanúgy értékes számomra. Erről jut eszembe, ha esetleg a későbbiekben orvosi segítségre van szüksége, akkor nyugodtan keressen fel. Ha tudok, segítek. –ajánlottam fel a segítségem, mert valóban komolyan gondoltam, na meg a bajban mindig jól tud jönni 1-1 segítő kéz.
Bár tudom, vérfarkasoknál a betegségek alapból ki vannak zárva, ám attól még adódhat olyan helyzet, ahol ettől függetlenül orvosi ellátásra szorulnak. Vegyük például akár az ezüst okozta sérüléseket… Na meg sose lehet tudni, nem igaz?
-Február elején. –válaszoltam- Azt tudtam, hogy itt jó hideg van, de őszintén, azért reménykedvem benne, hogy február vége felé már csak nem lesz olyan zord az időjárás. Azt hiszem, tévedtem… -sóhajtottam fel, majd magamban eltöprengtem rajta, hogy volt-e már a hőmérő higanyszála 0 fok fölött, mióta itt vagyok? Nem rémlik, hogy láttam volna ilyesmit…
-Gondolom, az Ön döntése volt, de nem rossz így, ennyire kint lakni a városból? Igaz, belvárosban én se szeretnék sose élni, meg most is a város szélén lakok, de nálam elképzelhetetlen lenne, hogy ne járjak be napi szinten, már csak a betegek miatt is. Mondjuk igaz, a rendelő is a város szélén van, a síparadicsomban.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 303
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Istálló // Hétf. Ápr. 29, 2013 10:25 am

Elmosolyodtam a téma kifejtésen, és a visszakérdezésen egyaránt. Tetszett, hogy vannak elképzelései, meglátásai, és nem egy tudatlan kis picsa, akinek csak jár a szája. Noha, nyilvánvaló volt, hogy messze nem annyi idős, mint azt a látszata kelti, elvégre őrző...
- Látja, ezt nem tudom. Nem értek a hüllőkhöz, lehet még nem ébredtek fel, de az is lehet, hogy igen. Mindenesetre legyen bármi is, ami okozhatta a sokkot, biztos, hogy egy állat volt. Amúgy pedig, igen... Élnek Fairbanksben kígyók. Nem csak az erődben, de szeretik belakni a pincéket, és egyéb eldugottabb helyeket házaknál. A szerencse talán az, egy egyszerű ember számára, hogy ezek - elvileg - nem mérges kígyók. De ennél többet én sem tudok... - daráltam el gyorsan a gondolatot, illetve a nem túl széles, tudásomban lévő információt a csúszómászókkal kapcsolatban.
Ezt követően pedig az események felpörögtek, hiszen rövid időn belül már az istállóban voltunk, és miután meggyőződtem róla, hogy Tarajos egyben van még, nem is volt kérdés, hogy azonnal nekilátok a nyugtató elkészítésének.
- Azok. - feleltem szinte már sietősen, miként a kezem járt, ahogy pépesíteni kezdtem az összetevőket. Minden perc számított, hiszen akár tetszik, akár nem lassan egy órája így fekszik a hátas, ez pedig már engem aggasztott...
- Is-is. Tarajost hoztam magammal. Meg Sheerát. - böktem fejemmel a másik oldalon majszoló hófehér patásra. - Mielőtt ide jöttem volna, akkor láttam meg ezt a két jómadarat. A kancát egy lovasbemutató- és vásáron, csikóként. Tarajost pedig... - pillantottam le a jószágra, ahogy már a karmához lépdeltem az elkészült nyugtatóval. - Nos, őt... szintén csikóként ismertem meg. Az anyja elpusztult, a gazdája egyik állatát se etette már. Szóval, ha úgy tetszik, meglovasítottam a lovat. - felkacagtam, noha egészen halkan. Abba most nem állt szándékomba beavatni Abit, hogy már akkor is más kapcsolat volt köztem és a csődör között. Ez már tényleg magány ügy.
- Szóval, ők hat évesek. A többi ló négy, illetve öt körül van. Már mind lovagolható. - meséltem, mintha csak egyszerű, hétköznapi dolgokról beszélnénk. - A többieket egyébként - ha érdekli -, már különböző vásárokról hoztam, vásárokról, miután ideköltöztem. - tovább azonban nem folytam bele, mert estig képes lennék erről pofázni, akkor pedig nem haladnánk előrébb.
Szóval, miután elláttam Tarajost, még üldögéltem mellette, és persze Abi mellett is, olykor meg-megsimítva a lassacskán nyugodni látszó lovat. Aggódtam érte, ez kétségtelen, noha fele annyira se látszott ez rajtam, mint ahogy azt valójában éreztem...
Csak bólogattam, figyelmesen hallgatva a nőt, amint a meggyőződését ecsetelte az esetleges más problémákkal kapcsolatban. Szerencsére a horzsoláson kívül mást nem említett, amit szinte azon nyomban meg is néztem magamnak, ahogy a szavak elhagyták Abigail ajkait. Csak akkor pillantottam el róla, és dőltem vissza az előbbi pozíciómba, mikor a kérdés tudatomig ért.
Halovány, suhanc vigyor jelent meg képemen, amint beletúrtam szőkés-barna tincseimbe, egy halk sóhaj kíséretében.
- Köszönöm, hogy ránézett. Egy szakértő szem többet lát. Noha, örülök, hogy nincs más baja. Amúgy pedig, hogy a kérdésére is válaszoljak... Azért Tarajos, mert - bár most nem látja -, de a fiú sörénye nem éppen átlagos. - felnevettem kedélyesen, átvezette íriszeimet a patásra, majd vissza a nőre. - Kicsit tüskésebb, szálkásabb, és nem teljesen simul hozzá a nyakához. Olyan, mint egy taréj... - ujjaim a csődör arccsontján jártak, olykor felszaladva fülére. A fújtatása halkabbá vált, miként a kapálódzása is kezdett abba maradni. Örömmel konstatáltam, hiszen ezek alapján a nyugtató hatni kezdett... többet pedig nem is kívánhattam jelenleg.
- Igaza lehet... Noha, jónak se nevezném magam. - sejtelmes mosoly kúszott az arcomra. Nem kívántam volna ecsetelni, hogy egyébként sajnos máskor és máshogy is megesik, hogy tolvajként üzemelek. Noha, azok megbízások, szintén nem saját érdek. Ellenben, kétlem, hogy ezt az oldalát már megértené. Egyébként sem árt, ha nem tud rólam mindent...
- Higgye el, nem szeretnék ilyesmire okot adni. - ezért is jobb, ha nem pofázok feleslegesen. Az életemnek vannak részei, és voltak szakaszai, amik sötétek, és mocskosak. De sosem szégyelltem. Egyszerűen csak jobb nem háborgatni az ilyesmit.
Kicsit helyezkedtem, egyik térdemet elnyújtottam a szalmában, míg a másikat továbbra is felhúzva hagytam. Nem akartam addig elmozdulni a csődör mellől, míg nem kezd el négy lábra állni. Ha ezt az éjszaka közepén akarja megtenni, hát addig itt maradok.
- Nem feltétlen. Habár, kétségtelen, hogy az eddigi tapasztalataim az őrzőkkel nem voltak túl fényesek. - vontam oldalra ajkaimat. Nem, valóban nem sok normális őrzővel találkoztam az utóbbi időben, noha Fairbanksben Abi volt az első, akivel "közelebbi" kapcsolatba kerültem.
A felajánlása azonban meglepett. És épp ennyire esett jól is. Abi több oldalról is ellent mondott annak, amit eddig gondoltam, vagy amiket ameddig kaptam a társaitól. De... talán erre mondják, hogy a kivétel erősíti a szabályt. Újfent elmosolyodtam...
- Köszönöm, Abigail. Remélem, nem kell ilyesmivel élnem, de ez esetben, nem fogok megfeledkezni magáról. Feltéve, ha... el is mondja, merre találom meg, ha úgy adódna. - arcjátékom elszélesedett, a felöltött vigyor pedig, ami az arcomon száguldozott, valóban őszinte volt.
Nem tartottam valószínűnek, hogy egyhamar fel kéne őt keresnem, de természetesen megeshet, hogy úgy eltörik a csontjaimat idővel, hogy azt még összeforradás előtt helyre kell tenni. Fene tudja... Minden benne van abban a bizonyos pakliban.
- Igen... itt eléggé hidegek még a nappalok is. Én mondjuk annyira nem bánom... Negyven fokban már felgyulladtam volna, van egy sanda gyanúm. - viccelődtem csupán. Hiszen attól még, hogy a hőmérsékletem sokkal magasabb, mint egy átlag emberé, még nem fogok spontán lángra kapni. Ettől még elszórakoztatott a gondolat.
Kérdésére, kicsit előrébb hajoltam, felé. Térdeimet újfent felhúztam, karjaimat átkulcsolva felettük.
- Nem. - válaszoltam egyszerűen és tömören. - Tudja... eléggé... régimódi vagyok. Az a kor, amiből én jövök, még messze más volt, mint ez a mostani. Képtelen vagyok vele azonosulni, sőt... egyszerűen idegtépő a gondolat is, hogyha netán - akár csak ma -, kénytelen vagyok bemenni a városba, minden második sarkon kirakatok égetik ki a retinámat... Túl sok a zaj, túl nagy a rohanás a világba. Ez a sok... - nyúltam bele a zsebembe, kihalászva belőle a mobilomat. Megpörgettem ujjaim között, majd egyszerűen a szalmába hajítottam, oldalra. - ...ketyere... annyira idegen. Persze nem mondom, hogy nem jók... A telefont kifejezetten csípem. Meg a kocsikat. A többi már csak egyszerűsítés a mindennapokra, feleslegesen. Na meg ez a sok giccses épület... - forgattam meg a szemeimet, hátravágva hátamat az istálló falának.
- Nem érdekes. - mosolyodtam el végül egészen szórakozottan. - A lényeg, hogy... jobban szeretek itt élni. Az erdő inkább az otthonom. - zártam végül rövidre a válaszomat, hiszen már így is tök feleslegesen pofáztam.
- Engedje meg, hogy... - komolyodott el kissé arcom. - ...megkérdezzem. Jól sejtem, hogy a síparadicsom, az egyik falkához tartozik? - legalábbis egyéb információm szerint ez így van. Tekintve, hogy nem járok be sűrűn, és nem is kutakodtam még nagyobb erőkkel az itt élő farkasok után, így csak azon információkkal rendelkezem, amiket innen-onnan elcsíptem...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor

◯ Kor : 55
◯ HSZ : 798
◯ IC REAG : 869
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Istálló // Kedd. Máj. 07, 2013 2:53 am

Kíváncsian hallgatom az állatok történetét, hogy ki hogy került ide. Azt hiszem nem csak az embereknek, de az állatoknak is ugyanúgy lehet érdekes és kalandos előélete, még ha nem is néznénk ki belőlük.
-Tiszta sakkjátszma, „…és akkor Monsieur Rust lépett a lóval.” –főzöm hozzá mosolyogva, amikor Tarajos történetét meséli.
Utána azonban csak hallgatok, ennyire nem értek a lovakhoz, ráadásul évek óta lovon sem ültem, így csak csendben bólogattam a szavaira. Aztán, ahogy kérdez, én pedig előállok a rövid orvosi szakvéleményemmel, nem kerüli el a figyelmem, hogy hogy „felpattan” a horzsolás szó hallatán. Bár az sem vészes, és biztos, hogy pár napon belül magától is meggyógyulna, azért magamban elmormolom a varázsigét, ahogy finoman a sebre helyezem a kezem, s egy pár pillanattal később már semmi jel nem utal rá, hogy korábban itt bármilyen sérülés lett volna. Visszahuppantam a helyemre, s ahogy megtudtam a név eredetét, ismét a ló nyakára vándorolt a tekintetem.
-Ó, tehát „beszédes” név! Szeretem az ilyeneket, pláne, hogy egy név meghatározza az ember… vagy esetünkben a ló egész hátralévő életét. Tényleg, a többi paripa nevéhez is kötődik hasonló magyarázat?
A magyarázatát hallva a „jó”-ról halványan elmosolyodok. Erre mit lehet mondani? A jó relatív? Vagy hogy sokan tagadják, akik az én szememben annak számítanak? Mindegy is…
-Helyes! –biccentek a szavaira, ám amit utána hallok… hát, hogy is mondjam, hasonlóra számítottam a korábbi tapasztalatok alapján.
-El tudom képzelni… bár, hogy őszinte legyek, sokszor nem csak az őrzők hibája, hogy a farkasok is ellenségesen viselkednek velük szemben. Néha olyan érzésem van, mint a Rómeó és Júlia történetben a Montague-k és Capuletek… Nem kedvelik egymást, bár hogy miért, arra már ők maguk se emlékeznek, csak már úgymond „családi hagyomány” ez a nagy utálkozás. Pedig sokan, ha legalább egy kis időre félretennék az előítéleteiket és rászánnák az időt, hogy megismerjék a másikat, rájönnének, hogy valahol azért mégiscsak mind emberi lények vagyunk, attól függően, hogy hogyan használjuk a mágiát… Arról nem is beszélve, hogy egy kis összefogással milyen jól járhat mindkét fél! De már megint elkalandoztam a gondolatokkal… -legyintettem a kezemmel.
-Ugyan, nincs mit. És… jó, hogy mondja! A rendelőm a Síparadicsomban van, meg néha megfordulok a többi kórházban is, mikor miért, de… itt egy névjegykártya. –nyújtottam át a kis lapot neki.
-Hmm… Indiában hasonló az idő, az ottani telek olyan „hidegek”, mint az itteni nyarak, és bő 30 év alatt egy farkast sem láttam felgyulladni. Szóval azt hiszem, ha nem is a Mythbusters által, de ezt megcáfolhatjuk. Igaz, arra jóval kevesebb a farkas. Képzelem, milyen lehet bundában, 40 fokban… Az Önök helyében valószínűleg én is jobban kedvelném a hűvösebb időjárást.
Kissé fázósan átdörzsölöm a karjaimat, ahogy a kérdésemre a válaszát hallgatom. Elég ideje ülök már egy helyben, és mozgás nélkül így, hogy nem vagyok farkas, hideg van. Egy csöppet…
-Valahol átérzem a helyzetét, bár azt hiszem, jóval nagyobb a korkülönbség kettőnk között, mint amennyinek az tűnik. Én sem kedvelem ezt a napjaink felgyorsult életmódját, csupa gép, technika, marketing, zaj, fény, cukormáz, szennyezés, meg társai… A telefon tényleg hasznos kis ketyere, bár néha visszasírom a régi szép időket, amikor még senkinek sem volt. Olyan nyugodt volt az ember élete nélküle… Bezzeg most? Ha anélkül mozdul ki az ember otthonról, szinte meg van halva… Arról nem is beszélve, amikor szinte egész nap csörög, megállás nélkül. Mondjuk ez azt hiszem, a többi elektronikai dologról is elmondható… Imádom az Internetet, kb. mint ha saját könyvtára lenne az embernek, olyan információmennyiséghez lehet hozzájutni, a baj csak az, hogy leül az ember a gép elé és hopp! Már el is telt vagy 3-4 óra… Meg még lehetne sorolni, azt hiszem… -tettem hozzá nevetve.
A kérdésére csak bólintottam, aztán ahogy kapcsoltam, már csaptam is a homlokomra.
-Ó, jó, hogy mondja… Akkor az lehet, hogy Önnek nem túl szerencsés hely, ha ott kéne keresnie engem, nem igaz? Egyébként az őslakos falka területéhez tartozik. Sokkal több információval nem tudok szolgálni róluk sajnos, hisz a főnökömet és néhány kollégát leszámítva, még nem igazán volt alkalmam találkozni vagy beszélgetni velük. De… ezt visszakérhetem egy pillanatra? –mutattam a korábban már odaajándékozott névjegykártya felé, majd ha engedi, akkor gyorsan visszaveszem annyi időre, hogy a hátuljára a mobilom számát is felírjam.
Egyre inkább kezdem belátni, hogy hiba volt lehagyni a névjegykártya tervezésnél, bár őszintén? Akkor még jó ötletnek tűnt a dolog. Azóta meg nem győzöm pótolni a hátoldalakon…
-Ez a saját számom, ha a rendelő telefonszámán nem, akkor ezen mindenképp el tud érni. –adtam vissza neki a lapot, majd feltornáztam magam ültemből álló helyzetbe, hogy aztán gyorsan leporoljam magamról a kósza szalmaszálakat.
-Nos, ahogy elnézem, Tarajos már nélkülem is rendben lesz. Nekem viszont úgy sem árt lassan visszamennem, mielőtt elkések a munkából, így nem is tartanám fel tovább. Biztos Önnek is akad tennivalója bőven, egy ilyen nagy portán, ekkora „családdal”. –kezdtem bele a búcsúzkodásba.
Aztán eszembe jutott, hogy most nem épp a városban vagyok, ezáltal kisebb bökkenőbe ütközik a hazakeveredésem, vagy a munkába menetel, így aztán ismét a férfi felé fordultam, egy kisebb kérdéssel-kéréssel.
-Gondolom, hogy erre felé nem igazán van tömegközlekedés… Azt megkérdezhetem, hogy gyalog mennyi idő visszajutni a városba? Mert ha egy fél óránál kevesebb, akkor az nem probléma, szeretek sétálni, viszont több időm most nem igazán marad rá, hacsak nem akarok elkésni… Így aztán ha több, és Önnek nem probléma, esetleg vissza tudna vinni egy darabon? Elég a város széléig, onnan már boldogulok a buszokkal, villamosokkal… -magyaráztam óvatosan, hisz tudom, hogy legszívesebben itt maradna a ló mellett, de azért valahogy nekem se ártana visszajutni a városba, időben.
Amennyiben gyaloglás lesz a dologból, elbúcsúzok tőle, majd a kocsiból megszerezve az orvosi aktákat, hazafelé vettem az irányt. Ha pedig ismét mindketten autóba pattanunk, akkor csak utána jön a búcsú, meg távozás a pár kilós kis orvosi köpenybe csomagolt „szeretetcsomaggal”.


/ 40 – 1 (gyógyítás, mesterszó) = 39 /





//Köszi a játékot! ^^ //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 303
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Istálló // Szer. Máj. 08, 2013 11:20 am

Felnevettem. Abi stílusa egészen kedvemre való volt, ritka az ilyesmi. Nem az, hogy tudok azonosulni a másikkal, hanem, hogy nem csak, hogy egy őrző, de hogy egy nő is tud ennyire könnyed lenni.
- Nem vagyok én Monsieur... sokkal inkább egy... Jouvenceau. - vigyorogtam továbbra is, és ha nem is feltétlen értette a francia megnevezésemet, biztos voltam benne, hogy tud rá következtetni.
Mindeközben ujjaim szorgosan simogatták az egyre nyugodtabbá váló csődört, aki immáron csak pihegett, olykor mocorgott egyet, de már egészen jó állapotban volt. Persze, ahogy Abi a sebre helyezte a kezét, kicsit megrázkódtam, de tudtam, hogy segíteni akar... Az pedig, hogy még a "mágiával" is a segítségemre volt, még nagyobb hálát (vagy valami olyasmit) épített belém irányába.
- Én is szeretem. Ezért is használom őket. - pillantottam fel Abigailre, finom mosollyal vonásaimon. - Igen. A többihez is. Szokásom céltudatosan elnevezni az állataimat. - billentettem oldalra fejemet, ahogy a kék lélektükröket fürkésztem. - Sheera, nem az anyanyelvemből kapta a nevét. Egyes kultúrákban azt jelenti, fény az éjszakában. Mikor ránéztem... már akkor megfogalmazódott bennem a neve. Hiszen, ha elnéz oldalra... - böktem egyik ujjammal a mellettünk nyugvó karám felé, a hófehér kanca irányába. - Láthatja. Leírhatatlanul szép hátas. - újabb halovány, kedélyes mosoly jelent meg szám szegletében, miközben már fordultam is vissza Abi felé. - Az egyik lovat Étoile-nak hívják. Egyrészt, mert ő egy Palomino. Homok-barna szín... Gyönyörű. A homlokán pedig egy fehér folt díszeleg, csillag alakú. Így talán érti, hogy miért éppen Étoile lett a neve. Aztán... Van egy foltos lovam. Illetve ő a húgomé... - itt kicsit elharaptam a szavakat, majd végül mintha semmi jelentőset nem mondtam volna, folytattam. - A neve Carte. Mint kártya... Mert, leginkább a francia kártya, pikk lapjaira emlékeztet. - újra felnevettem, noha egészen halkan. Arcomon mosoly ráncok uralkodtak el, fejemet pedig olykor egyik oldalról a másikra billentettem. - Aztááán... Caprice... Igazán szeszélyes kanca. A neve is ebből ered. És végül... Titusz. Talán ismeri azokat a tiszteletben álló galambokat, akik segítőkészségükről híresek. Miután, nehéz úton "betörik" őket... Nehezen alkalmazkodnak eleinte, és többnyire rájuk kell hagyni, hogy végül ráérezzen az életük céljára. Titusz is ilyen... Nehezen törtem be, nehezen tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy valaki irányítsa őt. Azóta viszont, talán az egyik legszelídebb, legkitartóbb lovam. - érdekes mesék... régen voltak, mégis olyan, mintha tegnap történt volna mindez... Ám, mielőtt még az emlékek magukkal ragadtak volna, újra megkerestem Abi villanó lélektükreit.
Végül a témánk az őrzők és farkasok viszonya felé terelődött. Igazából nem bántam. Sőt... szeretem mások nézőpontját is latba vetni, meghallgatni.
- Igaza lehet... Nem is mondtam, hogy csak az őrzők hiába. Mindössze... valahogy sosem értettem meg, hogy miért kell felállított nézetek, előítéletek alapján viszonyulni valakihez, aki "más". Mi sem direkt választottuk ezt az életet. Legalábbis a nagyobb réteg, nem önakaratából döntött így. Természetes, hogy azután mivé válik, az már tőle is függ. De megint csak részben... Mindegy. Szerintem egyikőnk se akar ebbe mélyebben belemenni. Olyan lenne, mintha a politikáról beszélnénk. Arról meg beszéljenek azok, akik ráérnek. - nevettem fel végül, immár kicsit hangosabban. Úgy tűnik, én is képes lettem volna elkalandozni, akár csak ő. De ne is baj... Hiszen az sem mindennapi dolog, ha két különböző ember, képes nevezőre jutni, vagy csak szimplán beszéd témát alkotni, akár észrevétlenül is.
Eközben a felém nyújtott névjegykártyát átvettem, a szavakra pedig egyelőre csak könnyedén bólintottam egyet, elraktározva azokat elmémben.
- Valóban kényelmesebb a hidegebb időjárás, de a melegben sem szokásunk haldokolni. - mosolyodtam el, mint egy rövid, egyszerű reakcióként engedve el a szavakat. Ellenben, azt már örömmel hallgattam (nem mintha eddig nem így lett volna), hogy ő maga sincs oda a mai ketyerékért... Pedig már annyi mindenki hozzászokott, hogy az valami förtelem. Mindegy is, mert ebben sose fogok senkivel se egyet érteni, aki másképp gondolja. De Abi legalább hasonlóképpen gondolkozik mint én, ez pedig kifejezetten tetszett.
- Internet... kár volt említenie. Nálunk is csak azért van, ha valamiért nagyon muszáj. Egyébként be se kapcsoljuk a lapost. - ráztam meg a fejemet szórakozottan. Emlékszem, mikor Aimée leült, hogy kikeressen valami receptet, azzal az elhatározással, hogy főzni fog. Mondanom sem kell ,hogy inkább - végül - vadászni mentünk...
Miként visszakérte a névjegykártyát, automatikusan nyújtottam át neki, lassú, ámbár értelmes bólogatásokat ejtve meg.
- Köszönöm. Nem lett volna bajom vele, ha oda kellett volna mennem, de jobb a békesség... - mondom én, de marha vicces... aki több száz háborúban részt vett... Mindenesetre, egyelőre nem kívántam feltűnést kelteni, amíg Heine-vel nem döntjük el, hogy mit is akarunk itt valójában.
- Rendben, akkor ezen keresem majd, ha úgy adódna. - vettem vissza a kis cetlit, kicsit meglebegtetve azt a levegőben. - És még egyszer köszönök... mindent. - vezettem át pillantásomat szavaim végén Tarajosra, aki már tényleg sokkal jobb állapotban volt.
- Örültem Önnek. - kezdtem el én magam is lassan emelkedni, leporolva magamról itt-ott a rám ragadt szalmát. - Nincs tömeg közlekedés. De ne is várja el, hogy hagyjam csak úgy visszasétálni, még ha szeret is. Elviszem, ahova szeretné. - megvártam, míg a nő elindul, majd mellé zárkózva követtem az autóig, hogy végül a megadott címhez furikázzam őt. Ez volt a minimum, azok után, hogy segített, és még csak le se buktatott...
Miután kitettem, még a kocsi ablakából visszaintettem neki, aztán a kerekek felverve maguk után az utca porát, visszakanyarogtak a lovardáig...

// Én is köszönöm! *-* //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6148
◯ IC REAG : 8034
Re: Istálló // Csüt. Máj. 09, 2013 2:07 pm

SZABAD TERÜLET
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net

◯ Kor : 303
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Istálló // Vas. Máj. 12, 2013 2:16 pm


Faye & Rust

- Tony! Tony, nézz rám... Gyere, kölyök... nyisd ki a szemed! - térdeltem a kis srác fölé, aggódón, és egészen feszülten. A kezeim ide-oda kapkodtak fölötte, hol az arcán, hol a vállain pihentettem meg. Nem akartam megrázni, csak azt, hogy térjen magához.
Minden öt perccel ezelőtt kezdődött... Caprice nem volt túl jó kedvében, már hajnalban sem, ami azt illeti... De Tony mindig rajta lovagol, imádják egymást, így nem tudtam nemet mondani a kérésére, és persze, hiába győzködtem, hogy válasszon másik patást... Nem tágított. Caprice-ra nem jellemző ez a viselkedés, ezt leszögezném. Ma mégis... Annyira szeszélyesnek bizonyult a kanca, hogy egy óvatlan pillanatban ledobta magáról a kis fickót, aki párat bukfencezve a homokban kötött ki, elterülve. Szerencsére elkaptam a lovat, mielőtt még el is taposhatta volna, noha Tarajos nem lelkesedett a mozdulatért, ahogy levágódtam róla.
Ezt követően, miután meggyőződtem róla, hogy megvannak az alap életjelei óvatosan megemeltem, és az istállóba vittem, hogy a szalmára fektessem. Mindeközben még a kerítésen kívül visító édesanyját is nyugtatni próbáltam, ami nem volt kis feladat, tekintve, hogy hangosabban sikoltozott, mint egy újszülött borjú... rémes volt.
Szóval, így kerültem ide... a gyerek fölé, reménykedve, hogy lassacskán magához tér, és felvillannak zöldes íriszei.
- Kérem, nyugodjon meg. - fordultam át a vernyákoló nő felé, aki már térdre hullva temette a kisfiát. - Nincs semmi gond, ahogy elnézem maximum a lába törhetett. Elájult. Legyen kedves, inkább hívja a mentőket. - a hangom barátságos volt, és nyugtató. Szerencsémre Mrs. Green nem hordott el időközben semminek sem, még csak nem is hibáztatott... Ennek igazán örültem, tekintve, hogy már az első órán elmagyaráztam neki, és a többi szülőnek is, hogy sajnos benne van a pakliban a baleset is.
Valójában... most először fordult ilyesmi elő velem... jobb lett volna ha Caprice-t nem engedem ma ki az istállóból. Mindegy. Késő bánat, és nem ezen kell most pörögnöm.
A nő pedig remegő kezekkel kezdte el hívni a mentőszolgálatot, míg én folyamatosan a gyerekkel foglalkoztam. Valahogy, nem ezzel akartam volna kezdeni a napomat... De most már nincs mit tenni.
- Maradjon itt. - szólaltam meg miután Mrs. Green közölte, hogy tíz percen belül megérkezik a segítség. - Fogja meg a kezét, beszéljen hozzá. Én mindjárt jövök, hozok egy kis vizet, meg egy kis kötszert. - mielőtt elvérezne szerencsétlen kölyök...
Aztán elviharzottam, de valami irdatlan tempóban.

[5 perccel később...]

Jól van, megint sikerült szétcsesznem a lakást. Aimée hazaér pár óra múlva, és megint leoltja a fél hajamat jó kedvében. Remek...
De nem tudtam most ezzel törődni, csak azzal, hogy Tony rendbe legyen, és végre magához térjen.
Körülbelül három széken, és a fél küszöbön sikerült átesnem, mire végre kibotorkáltam a házból, megindulva az istálló felé. Távolról már láttam a mentőautót, a villogó fényeit, és talán még egy-két embert is sikerült kivennem a nagy rohanásban.
Egy pillanatra megálltam, végignézve a kezemben nyugvó kulacson, meg gézen... Lehet, erre mégsem lesz már szükség. Igazából már abban sem voltam biztos, hogy mennyi időt basztam el a házban, mert kétlem, hogy ez tíz percnél több lett volna. Nem is baj... legalább hamarabb kijöttek, mint azt mondták. Ez már egy jó pont.
Mindenesetre újra nekilendültem, hogy visszatérjek az istállóhoz, a futtatón át ugorva át a kerítésen - nincs kedvem most kerülgetni, fontosabb dolgom is akad... -, amikor olyan hirtelen csapott meg a farkas szag, hogy csak úgy belezengett még a koponyám is.
Megtorpantam, és ráztam egyet a fejemen, mielőtt még bele is szédülök. Annyira... ismerős volt... Annyira... Muszáj volt közelebb mennem...
Immáron csak lassú, óvatos, hangtalan léptekkel közelítettem meg az istálló bejáratát, ahonnan egyből meg is pillantottam néhány szőke fürtöt, amint azok épp Tony arcát igyekeztek eltakarni.
Újra és újra belém hasított valami idegen érzés, ahogy még és még egy lépést tettem meg a nőstény felé. A fejem ide-oda ingott, ahogy próbáltam meglesni az arcát, mindhiába...
Csak tudnám miért ilyen baromira eleven és erős ez az illat, hogy frankón képes vagyok tőle beleszédülni!?
Egyenesen idegesített ez a kómába rántó érzés, miként már a szívem is egyre hevesebb iramban kezdett verni. Nem értettem mi van, nem értettem miért van rám egyetlen illat ilyen intenzív hatással...
Két mentős elrohant mellettem, kétoldalt, az egyiküknél gerinctámaszos felfekvő is volt, amibe gondolom majd Tonyt fektetik bele. Ám mielőtt még épphogy látni vélhettem volna a szőkeség arcát, közbe hajoltak, eltakarva szemem elől vonásait.
Cseszett mentősök már!
Végül egy lemondó sóhajjal a félfához támaszkodtam, bágyadt pillantással követve az édesanya, és a mentősök motoszkálást, ugrálását, sürgését... Mintha egy rohadt kiállításon lennék komolyan...
De a nőstény még mindig rejtély volt számomra... Pedig sokkal jobban érdekelt, sokkal jobban vonzott, mint eddig életemben bármi más...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Faye Chèvrier
Gyógyító

◯ Kor : 258
◯ HSZ : 215
◯ IC REAG : 219
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Istálló // Vas. Máj. 12, 2013 10:50 pm

Hosszú műszakot tudhattam most magam mögött. Igazából már körülbelül harminchat órája voltam talpon, és roppant fáradtnak éreztem magamat. Imádtam a munkámat mindig is és tudom, hogy áldozatokkal jár, de néha hajlamos vagyok túlhajtani magamat, ezzel én is tisztában vagyok. Így történt ez most is, mert ahelyett, hogy hazamentem volna aludni és kikapcsolódni egy kicsit, bevállaltam az ügyeletet is egy kollégám helyett. Amikor mondta, hogy beteg lett a kisfia és mellette kellene maradnia, egy pillanatig irigység fogott el, aztán nem tudtam nemet mondani neki arra, hogy elmehet e. Annyira megesett rajta a szívem, hogy képtelen voltam visszautasítani, meg sem fordult a fejemben ez az opció. Nekem semmi jobb dolgom nem akadt helyette, ami ráadásként még elhalaszthatatlan is lett volna, úgyhogy már egy perc után eldőlt a helyzet.
Éppen kifelé sétáltam a kórház épületéből, amikor hallottam, hogy befutott egy hívás a mentősökhöz. Igaz, hogy messzebb voltam tőlük, mint amilyen távolságból egy ember képes lett volna meghallani, de szerencsére ez senkinek sem tűnt fel, amikor közöltem, hogy minden további nélkül velük tartok. Nem lett volna kötelességem, már nem dolgoztam, de a sérült és a gyerek együttes kombinációja valahogy mindig előrébb hozza az orvos énemet, mint az egyszerű, hétköznapi nőt. Egyszerűen nem tehetek róla, ráadásul tudom, hogy jó szakember vagyok, úgyhogy abban az esetben, ha súlyos esetleg a sérülése, akkor csakis rám fog tudni számítani, senki másra.
A mentősök már ismertek annyira, hogy ne merjenek nekem nemet mondani, amikor kijelentem, hogy én bizony valamit csinálok. Nem voltam régóta a kórház dolgozója, de már ennyi idő alatt rájöttek erre az apróságra, ezért is örültem annyira, hogy nem akadékoskodtak. Minél kevesebb ideig akadnak fenn a hirtelen döntésemen, annál hamarabb mehetünk ki a helyszínre, hogy ellássunk egy sérült gyereket, akinek egyelőre még csak a nevét sem tudtam. Az adrenalin teljes erővel száguldott az ereimben, mint mindig, amikor egy élet volt a kezemben, miközben az autó legalább olyan gyors tempóban zötykölődött alattam ütemesen. Néhány bukkanón áthajtottunk, közben majdnem bevertem a fejemet, de végül sikerült megúsznom mindenféle sérülés nélkül is.
Amikor rátértünk a hepehupásabb részre, akkor már sejtettem, hogy valahol a városon kívül van az úti célunk. Olyannyira nem érdekeltek az ilyesfajta apró részletek, hogy nem kérdezősködtem. Úgy voltam vele, hogy úgyis akkor fogok tudni bármit is megmondani pontosan, ha már ott leszek. Előtte felesleges volt, hiszen az esetnek nem voltak előzményei. Csak akkor szoktam utána érdeklődni néhány dolognak, ha már tetemes kórtörténettel rendelkezik valamelyik leendő páciensem.
Nem telt bele sok idő, csupán néhány pillanatnak tűnt még számomra is, amikor fékezett alattam az autó, és a mentősök sebesen szálltak is ki. Én belülről nyitottam ki a hátsó ajtót, és mire a két férfi odajött, hogy ezt megtegyék nekem udvariasan, én már le is ugrottam a porba. Egyetlen pillantással felmértem a terepet, miközben szorongattam a kezemben az orvosi táskámat, és nem volt nehéz rájönnöm, hogy valószínűleg egy lovas balesethez hívtak segítségül bennünket. A kint síró anya is pontosan erről jajveszékelt, mire én gyorsabb lépteket préseltem ki magamból, és csakhamar rá is találtam a fekvő kisfiúra, odabent az istállóban. Kivételesen nem pazaroltam arra az időmet, hogy megcsodáljam az állatokat, holott nagy rajongójuk voltam a lovaknak. Tudtam, hogy mi a kötelességem, és később is ráértem arra, hogy körülnézzek, ha már minden rendben lesz itt a gyerekkel.
- Jó reggelt, Dr. Chèvrier vagyok! Elárulná, hogy hívják a fiát? – kérdeztem türelmesen, ahogyan általában beszélni szoktam a szülőkkel. Nem szoktam sem túl közvetlen, sem túlzottan érzelgős lenni, így most is inkább ahhoz a módszerhez folyamodtam, hogy megpróbálok elvonatkoztatni attól, hogy mennyire sajnáltam a zokogó asszonyt, vagy a kisfiút. Csakis a munkámra kellett koncentrálnom, semmi másra. Köztudott, hogy ilyen helyzetben a nyugodt beszéd valamelyest képes helyre tenni a zavarodott elmét is, ezért is próbálkoztam olyan nagy higgadtságot erőltetni magamra, holott szívem szerint azonnal odarohantam volna a földön fekvő sérülthöz. Végül fél percen belül már valóban ott térdeltem a kicsi test mellett, és ellenőriztem az életjeleket. Azt anélkül is tudtam, hogy még életben van, hogy a sztetoszkópot előbányásztam volna, de ezt mások nem tudhatták, úgyhogy cselekedtem. Ezután rutinszerűen, ugyanakkor mégis körültekintően megvizsgáltam a lábát, amin ott éktelenkedett egy seb. Azt egyelőre még nem tudtam, hogy mennyire súlyos, de mihelyt elkezdtem kitisztítani, már jóval okosabb voltam. Szerencsére nem volt törés, viszont úgy megzúzódott, hogy egy kis időre muszáj lesz majd gipszbe tenni, és össze is kell varrni a sebet.
- Nyugodj meg Tony, minden rendben lesz! – suttogtam, hiszen az anyja idő közben már elrebegte a nevét. Folyamatosan beszéltem hozzá, habár nem voltam benne biztos, hogy bármit is felfog a szavaimból. Valószínűnek tartottam, hogy rosszul esett és vagy beütötte a fejét, vagy pedig a sokktól veszítette el az eszméletét. Jelenleg ez most édes mindegy volt, mert csakis az számított, hogy kórházba jusson minél előbb. – Siessenek! – szóltam rá a mentősökre, akik hozták az ágyat, hogy a gerince is stabil legyen, bár úgy gondoltam, hogy abban nem esett semmiféle kár. Az viszont már annál nagyobb baj volt, hogy megéreztem egy másik farkas jelenlétét is, mire egyből felvontam a pajzsaimat.
Amikor elvitték a gyereket az autó felé, csak akkor fordultam a kijárat irányába, ahol sikeresen felfedeztem az idegen farkast, és ugyanakkor egy kísértetiesen ismerős szempárral találkozott össze a tekintetem. Úgy lemerevedtem, mintha kísértetet látnék, és igazából arra gyanakodtam, hogy valóban így is van. Mennyi az esélye annak, hogy akkor találsz rá valakire másfél évszázad után, amikor már a legkevésbé sem számítasz rá? Csak bámultam, fel sem fogva, hogy mi folyik körülöttem. Végül akkor kaptam oldalra a fejemet, amikor az anya kétségbeesetten rángatta meg a kabátom ujját. Fel sem fogtam teljesen, hogy mit mondott, de ezzel a magánakciójával szerencsére kellőképpen kizökkentett ahhoz, hogy rájöjjek, mi a kötelességem. Az volt az elsődleges, nem a múltamon rágódni, bár a rám törő számtalan érzéstől alig kaptam levegőt. Öröm, düh, megalázottság keveredett bennem, és nem tudtam volna meghatározni, hogy melyik volt a legerősebb. Talán a sértettség, de kis híján mégis odaszaladtam Hozzá, hogy a nyakába vessem magam.
- Ne aggódjon, mire odaérnek, már várni fogják magukat. Én már nem megyek be, de odatelefonálok! Higgye el, a kollégám el fogja őt látni! – biztosítottam a még mindig pityergő asszonyt, mikor végre eljutott a tudatomig, hogy miket kérdezett tőlem. – Menjen a mentővel! Nem olyan vészes az, majd meglátja! – utaltam a gyerek sérülésére, aztán a hálálkodások már nem nagyon jutottak el a tudatomig. Inkább gépies mozdulatokkal elkezdtem bepakolni a táskámba. Hirtelen nem is tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel, amibe sikerült belecsöppennem. Ha nem akarnék állandóan hőst játszani, akkor hazamentem volna, és már rég aludnék. Lehet jobban jártam volna, kitudja…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 303
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Istálló // Hétf. Máj. 13, 2013 5:15 pm

...Engedd, hogy lássalak...
Zakatolt a fejemben szüntelenül ez a mondat. Olyannyira látni kívántam, hogy már-már képességemet is majdnem felhasználtam, hogy egyetlen pillantást nyerhessek a nőstényből. Az agyam zsongott, a torkomon nyálkás folyam küszködött lefelé... képtelen voltam még nyelni is. Egyszerűen... úgy éreztem magam, mint akit egyszerre fojtogatnak és lélegeztetnek, mint akinek a szíve hol ver, hol elalszik örökre...
Aztán megfordult, én pedig úgy belefagytam a másodperc töredéknyi részébe, hogy félő volt: lassan én is orvosi segítségre szorulok...
Az a szem... az a gyönyörűen villanó, zölden szikrázó tekintet, ami képes egyetlen perc alatt a földre rántani, majd emelni az égig... Mágikus... nekem legalábbis.
A szája... a szőke tincsei... mintha csak a retinám mögé égő kép elevenedett volna meg előttem. Még valami borzongatóan édes fájdalom is végigszánkázott rajtam. Nem tudtam eldönteni, hogy ez jó-e vagy rossz... Mindenesetre olyan szinten lefagytam, mintha helyből hibernáltak volna. Üveges szemekkel, dermedten néztem őt, szótlanul. Egyszerűen képtelen voltam elemelni róla a tekintetemet. Bűvös láncra vert, mintha így akarta volna, holott biztos voltam benne, hogy nincs így...
Faye...
Újra és újra megremegtem, míg végül a szemkontaktus elszakadt, és én is visszatértem az élők közé. Fejemet kissé megráztam, íriszeim pedig jó ideig nem bírtak visszaemelkedni a nőstényre. Csak a padlót bámultam, azt az ezernyi szalmát, széthordott koszt, és zabot, ami ott keveredett előttem.
Mennem kéne... igen, meg kéne fordulnom, és kurvára elhúzni a csíkot, de... nem ment. Képtelen voltam megmozdulni, képtelen voltam egyetlen lépést is hátrálni...
Állkapcsom ívbe feszült, ujjaim pedig önkénytelenül kezdték el egymást tördelni, ahogy igyekeztem lassan, nyugodtan belélegezni a levegőt. Ez se ment olyan egyszerűen, mint azt képzeltem...
Észre se vettem a nagy sürgésforgást, ahogy Tonyt kivitték, majd az anyja ide-oda kezdett rohangálni, míg végül leparkolt Faye mellett...
Továbbra is csak meredten magam elé bámultam, mint aki megkövesült, és a helyzeten az se segített, mikor Faye hangja bársonyosan, dobhártyát rezegtetőn kúszott a fülembe.
Istenem de rég hallottam...
Örvényszerű hullám járt át, közel álltam hozzá, hogy azonnal magam elé dobjam a taccsot. Az elmémbe törő zúgás még mindig nem hagyott alább, ahogy az oxigén is csak mértékkel volt képes a tüdőmbe jutni. Meg merem kockáztatni, hogy a gerincemen jelenleg végigcsorgó izzadság is hideg verés volt, hiszen egymagában is úgy éreztem, mintha egy egész gleccser vánszorogna végig a hátamon.
Félelmetes érzés volt...
Tony édesanyja mindeközben már elviharzott mellettem, és újra felütötte fejét az a mállóan fülsüketítő csönd, ami Faye elhalkulása után belepte az egész istállót.
Mennem kéne... Mozduljak már meg a francba!
Mindhiába. Felesleges önostorozás volt csupán. Végül lassan, monoton mozgással emeltem feljebb és feljebb fejemet, hogy lapos, alulról elengedett lopott pillantást vethessek a nőstényre. Jól van, most már legalább biztos, hogy sem a szemem sem egyéb érzékeim nem kápráztak, és Faye nem szimpla illúzió, ami kiütközött a tudatom mélyéről. Itt van... az illata épp olyan szédítő, mint annak idején...
Totál be tudok tőle csavarodni... még most is... "fantasztikus"...
- Hát... te? Ho-hogy a... Mit keresel Fairbanksben? - kapartam végre össze magamat, hogy valamelyest képes legyek megszólítani őt. De már most rossz ötletnek tűnt, így néhány tétova pislogást követően hajam közé túrtam, majd egy halk, fáradt sóhaj kíséretében sarkon fordultam. Persze, ez sem volt túl határozott, hiszen elsőre felé léptem, majd vissza, míg végül sikerült ténylegesen is hátat fordítanom neki.
- Ezt nem hiszem el... - már csak magam elé motyogtam hitetlenkedőn, értetlenül, és tele fájdalommal, amiket tulajdonképpen csak önmagamnak köszönhetek... Remek...
Aztán kisétáltam, mintha ott se lett volna...Legalábbis megindultam kifelé, ez már holt biztos... A kérdés már csak az, hogy ki is jutok-e az istállóból...
Félek, hogy nem...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Faye Chèvrier
Gyógyító

◯ Kor : 258
◯ HSZ : 215
◯ IC REAG : 219
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Istálló // Hétf. Máj. 13, 2013 6:25 pm

Fájó volt őt újra látnom, és mikor megadtam magamnak azt a könnyebbséget, hogy elfordítottam róla a tekintetemet, ő már nem engem nézett, hanem a földet bámulta. Először felvontam a szemöldökömet, mert azt hittem, hogy szégyenből teszi és bánja, amit tett, de végül meggyőztem magamat arról, hogy szó sincs róla. Egyszerűen csak nem volt kedve hozzá, ezért is nem nézett velem szembe. Igazából nem is bántam annyira, mert fogalmam sem volt arról, hogy mit mondhatnék neki. Oly sok időbe telt, hogy újra itt állhattam előtte, és a hosszú évek alatt annyi minden felhalmozódott bennem, ennek ellenére most nem jött egyetlen szó sem a számra. Nem éreztem rosszul magam emiatt, inkább csak idegesített, hogy a szitokszavak záporozása helyett inkább csak elkezdtem pakolni, mert az megnyugtatott valamelyest.
Fogalmam sem volt arról, hogy mi játszódhatott le benne, és nem is akartam, hogy ez most érdekeljen. Egyszerűen csak tudni akartam, hogy miért hagyott el, de a kérdés feltevésének mikéntjét már nem tudtam. Hogyan kérdezhettem volna meg, amikor már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán tudni akarom az okokat? Lehet, hogy egy másik nő miatt hagyott el, ami óriási pofon lett volna most nekem, de legalább azt már tudtam, hogy volt idő, amikor feleslegesen gyászoltam. Már rosszul voltam a tudatától is annak, hogy én bármikor is sajnáltam őt, hogy könnyeket ejtettem miatta. Ezen azonban muszáj volt felülemelkednem, mert én többre tartottam magamat annál, minthogy most kezdjem el ostorozni magamat. Megtettem már számtalanszor, bőven elég volt az a jelenre is, nem csak a múltra.
Mikor bepakoltam az utolsó kis gézdarabot is, akkor összecsuktam a táskát, és egy pillanatra ugyan, de rátámaszkodtam a padra, amire rátettem. Próbáltam néhány mély lélegzetet venni és felkészíteni magamat arra, hogy el kell mellette mennem. Mindezt úgy, hogy ne legyen túlzottan feltűnő, hogy mennyire kizökkentett a magabiztosságomból. Annyi volt a szerencsém csupán, hogy pont akkor szólalt meg, amikor már felkészültem a kimenetelre. Ha nem így lett volna, akkor valószínűleg tovább bizonytalankodok, de a kérdése annyira felbőszített, hogy nem voltam képes tovább uralkodni magamon. Olyan tűz gyulladt fel bennem, mint talán még soha, és amikor felemeltem a fejemet és egész testemmel felé fordultam, pontosan ez lángolt a tekintetemben is. Lopva megengedtem magamnak, hogy végignézzek rajta és megállapítsam, hogy az arca még mindig olyan megnyerő volt, mint annak idején, de további nosztalgiázásra már nem voltam hajlandó. Vasakarattal kényszerítettem magamat arra, hogy visszafogjam magam és felülemelkedjek ezen az egészen, de egyszerűen nem ment. Ha nálam elszakad a cérna, akkor ott bizony vége van a dalnak. Soha senki nem bántott még meg annyira, mint ő, és ezt én nem tudom egykönnyen elfelejteni. Igazából semmit sem, de ez jelenleg már csupán részletkérdésnek látszott.
- Ennyi? - kérdeztem megvetően. - Ennyit tudsz mondani? Egyébként ezt éppen én is kérdezhetném. Mi az, talán meglepett, hogy látsz? Nem is értem, miért! Bizonyára, mert nem számítottál arra, hogy még valaha is látni fogsz! – suttogtam gyűlölettel teli, sértett hangon. – Csak nem emiatt akadozik úgy a légzésed is? – kérdeztem negédesen, majd határozott mozdulattal felkaptam a táskámat és nem voltam hajlandó tudomást venni arról, hogy mennyire remeg a kezem. Csak nyugalom, Faye!
- Tényleg nem? Hát nem vagy ezzel egyedül!- vágtam hozzá, mintha szavaim ostorrá váltak volna., amikor hallottam, hogy mit mond. Még hogy ő nem hiszi el! Hát ez nevetséges! Annyira ideges voltam, hogy villámgyorsan robogtam el mellette, bár szerencsére ennek már nem volt szemtanúja. A tömeg eloszlott, és ránk telepedett az istálló magányos csöndje. Most nem bántam, ugyanakkor mindennél jobban vágytam arra, hogy valaki legyen még itt, és ne essek neki, mint egy legutolsó nőcske, aki foggal-körömmel esik neki az őt megbántó férfinak. Ennél azért többre tartottam magam, intelligensebbnek. Ettől függetlenül mégsem bírtam ki, fél vállammal olyan erővel mentem neki, hogyha nem számított az ütközésre, akkor bizony néhány pillanatra egészen biztos volt, hogy elveszíti az egyensúlyát. Már nyoma sem volt a kedves és higgadt nőnek, aki azért érkezett ide, hogy segítsen egy sérült gyereken. Egy pillanat alatt sikerült kivetkőztetnie megszokott önmagamból, és utáltam ezért. Mindennél jobban, azt meg pláne, hogy valahol mélyen mégis örültem annak, hogy láthatom ennyi idő után.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 303
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Istálló // Kedd. Máj. 14, 2013 9:36 am

Nem tudtam eldönteni, hogy pontosan mit érzek...
Ez az egész olyan volt, mint egy kicseszett rémálom, ami mégis édes volt, egy öntudatlan mézesmadzaggá vált, amit farok csóválva képes lettem volna követni a végtelenségig. Mégis... Amennyire szép volt, sőt csodás... épp annyira riasztó is.
Elvégre elhagytam Őt, egyetlen szó nélkül elsétáltam mellőle az ágyból, és többé sosem mentem vissza... Azon se lepődnék meg, ha gyűlölne, ha megvetne, ha olyan mértékű dühöt táplálna irántam, amilyet ember/farkas még életében nem érzett. Valahol mélyen én is utáltam magamat, az az igazság... Évtizedeken át hordtam azt a mély, mocskos krátert a mellkasom üregében, ami sosem gyógyult be... Hiszen szerettem... mindig is szerettem őt. Most is szeretem, még ha ennek szemernyi jelét se kívánnám mutatni. Persze, a testem máris ignorálta a gondolataimat, az agyamat, és teljesen ellentétesen cselekedett, mint azt akartam volna.
Felé akartam lépni, és mégsem... Magamhoz akartam ölelni úgy, mint annak idején, de nem lehet... Csak álltam ott, mint egy elcseszett fasz, mígnem nagy nehezen sarkon fordultam. Nem tudtam mit mondani, egyszerűen képtelen voltam, és az iménti szavaim is már csak kikényszerültek belőlem, hogy hozzá szóljak... Kár volt. Már akkor tudtam, hogy őrültség volt megszólítani, mikor az első betű legördült a számról.
Minél messzebb akartam tőle kerülni, ám akkor hangja vészféket húzott bennem, én pedig újra belegyökereztem a talajba. Csak a tarkómmal nézhetett farkasszemet, hiszen háttal voltam. Fejemet most is lehajtottam, egyre nehezebben tudtam levegőt is venni... Ő pedig csak beszélt, és beszélt... amit egyszerre kívántam hallani, hogy hangjának selyme körül öleljen, és egyszerre taszítottam el magamtól a szavakat. Hiszen vádlók voltak, dühösek, ironikusak.
Megérdemeltem, szó se róla... Mégsem tudtam csendben maradni, csak elengedni őt így, egyetlen szó nélkül. Pedig ezen voltam... ám, miként majdhogynem izomból levállalt, felkaptam pillantásomat, komoran, keserű fények cikáztak pupillám körül. A mellkasom iramban kezdett emelkedni, karom izmai pedig önkényesen feszültek meg, remegtek, ingerszerűen rándultak meg újra és újra. Aztán kibuktak belőlem a szavak, amiket eddig igyekeztem elfojtani...
- Semmi közöd hozzá, hogy miért akadozik a lélegzetem! Semmi! Rohadtul semmi. Nem kéne itt lenned, és igen, azt hittem többé nem foglak látni! - ha tudná, hogy minden szó mennyire fájt, mennyire hasogatott legbelül, ahogy elengedtem őket.
Valóban, erre számítottam a legkevésbé, hiszen tudtam, hogyha egyszer az életben még újra láthatom őt, akkor ismét képes lesz a perc apró tört része alatt felkavarni, kizökkenteni önmagamból. Újra hangosan belélegeztem a friss levegőt, egyszerűen muszáj volt... Annyira gyötrelmesen éreztem magam, hogy a hányinger is beköltöző vendég volt már a torkomban, a gyomorszájamban.
- Nem vagyok ezzel egyedül?! Komolyan?! - léptem volna tovább, elkanyarodva a másik irányba, mikor utolsó szavai ismét akkorát döftek, hogy kis híja volt, hogy nem borulok tőle a földre, elesetten, kínokba vergődve.
Tekintetem vállam fölött visszavetült rá, mely ezúttal már haragos volt, dacoltam a kijelentéssel. Állkapcsomba is ezer izom feszült meg, ezáltal pedig arcom vonásai is torzulni látszottak.
- Remek. Egyikünk se hiszi el, talán jobb is így. Fogd fel úgy, hogy itt se voltam. Én is ezen leszek. Egyébként sem értem minek tartalak fel, azt se értem minek szóltam hozzád... - dehogynem. Mert még most is épp úgy megveszek érte, mint az első pillanatban. Röhej... Egyszerűen annyira nevetségesnek éreztem magam - na nem irányából, hanem sokkal inkább magam miatt -, hogy az valami fájdalom volt.
- Menj el. - halkultam vissza, érdes, mély, egykedvű hangon intézve hozzá szavaimat. Azzal újra megindultam, kezeimet zsebembe ékelve, fejem lógatva a föld felé. Arcomon keserű élek rajzolódtak ki, vagy még inkább: erősödtek meg. Még szemhéjaimat is kénytelen voltam összepréselni, ahogy fogaimat összeharaptam.
Mindig is vágytam rá, hogy újra lássam őt, mégis tisztában voltam vele, hogy bármennyire is édes érzés lesz majd, olyannyira lesz kínzó, és sebeket feltépő.
Gyönyörű...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Faye Chèvrier
Gyógyító

◯ Kor : 258
◯ HSZ : 215
◯ IC REAG : 219
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Istálló // Kedd. Máj. 14, 2013 12:46 pm

Igaz, hogy én is dühödten szóltam hozzá, hiszen nekem minden okom megvolt arra, hogy gyűlöletet érezzek iránta, de én semmivel nem bántottam meg őt, hogy ilyen bánásmódban részesülhessek. Legalább annyira fájt, ahogy viselkedett velem, mint az, amikor szó nélkül lelépett, és én majd belepusztultam abba, hogy esetleg valami baja esett és azért nem tér vissza hozzám. Napokig jártam az erdőt, hátha rátalálok a sérült, vagy netán élettelen testére, de semmi. Egyszerűen semmit nem találtam sehol, úgyhogy feladtam a reményt. Fel akartam adni, de mégsem ment, egészen mostanáig. Olyan méretű düh és fájdalom képződött bennem ismét, hogy elviselhetetlennek tűnt jelenleg.
- Igazán bájos, ahogy viselkedsz… - szólaltam meg negédesen, és próbáltam kipréselni magamból egy gúnyos mosolyt. Meglepő módon sikerült is, pedig olyan távol állt tőlem ez a viselkedés, mint ide Afrika. Lehet, hogy jobb lett volna, ha ott maradok, mert akkor egészen biztos, hogy nem futottam volna össze vele. A sértettség azonban sok olyan dolgot képes előcsalni belőlünk, amiről még csak nem is tudjuk, hogy létezik. Éppen nálam is valami hasonló történt, hiszen nem vagyok egy agresszív fajta, büszkének már sokkal inkább mondanám magamat, most mégis az volt a legnagyobb vágyam, hogy kitépjem a szívét a helyéről, és ugyanolyan fájdalmat érezzen, mint ami most engem mardosott belülről. Ebben a pillanatban értettem csak meg, hogy tényleg szándékosan hagyott el, és ezzel valamit kiölt belőlem. Üresnek éreztem magam, és most telepedett csak rám ismét az elmúlt napok fáradtsága. Másra sem vágytam már, minthogy lefeküdjek az ágyamba és meggyőzzem magamat arról, hogy ez az egész igazából meg sem történt.
- Figyelj ide, mondok én neked valamit! Én pontosan ott vagyok, ahol lennem kell! – vágtam hozzá szavaimat újra olyan mértékű dühvel, hogy az képes lett volna elpusztítani egész Fairbankset. – Látod, ezt én sem értem… - ráztam meg a fejemet. Talán jobb lett volna, ha tudomást sem veszek arról, hogy egyáltalán láttam. Betudtam volna egy múltbéli illúziónak és ezzel lezártnak tekintettem volna ezt az egész ügyet. – Te ne mondd meg nekem, hogy én mit csináljak! – kiabáltam immár, mit sem törődve azzal, hogy az istállóban maradt lovak ingerülten kezdtek el topogni a patáikkal. Ez volt most a legkevesebb gondom, nekem ennél sokkal sürgetőbb problémáim voltak jelenleg. – Hihetetlen, hogy mekkora önelégült seggfej vagy! Büszke lehetsz magadra! – nem kenyerem a csúnya beszéd, de most egyszerűen nem bírtam visszafogni magam. Teljesen kivetkőztem magamból, és még az sem érdekelt volna, ha valaki más is hallja a szavaimat rajta kívül, habár tudtam, hogy ez képtelenség. Azt éreztem volna, de jelenleg egyetlen élőlény sem volt körülöttünk, leszámítva a lovakat.
- Tudod mit? – szóltam utána, mikor ismét elindult, kitudja, hogy merre. – Pontosan ezt fogom tenni, de előtte még hadd mondjak valamit! – remegő kezemmel beletúrtam a hajamba, és meggyőztem magamat arról, hogy mindez csak a kimerültség számlájára írható, és nem azért van, mert túl mélyen érintett ez a találkozás. – Felőlem gyűlöld magad nyugodtan amiatt, amit tettél. Csak nyugodtan, meg is van rá az okod, viszont ne rám vetítsd ki a saját undorodat, világos? Nem én hagytalak ott egyetlen szó nélkül, hanem te sétáltál el örökre. Azt hittem, hogy meghaltál, és tudod mit? Jobb is lett volna, ha így van! – nem gondolkoztam, hogy mit mondok. Egyszerűen csak kikívánkozott belőlem, én pedig nem szabtam gátat a dühömnek. – Nincs okod arra, hogy te játszd a sértettet, a te döntésed volt. Légy férfi és vállald a következményeit, ne pedig duzzogj, mint egy kisfiú, akinek nem váltak valóra a vágyai. Itt vagyok, élek és virulok, ezt pedig fogadd el – tettem hozzá, aztán elindultam találomra. Fogalmam sem volt, hogy merre vagyok, hogyan jutok vissza a városba. Igazából a mentőkkel együtt jöttem, és a kocsim hiánya miatt csakis gyalog tehettem meg az utat. Remek, már csak ez hiányzott!
- Ó, és még valami! Én innen most elmegyek, de remélem, hogy te hamarosan összeszeded a sátorfádat, és elhagyod ezt a várost, ugyanis én innen nem megyek sehová, ezt jobb, ha elfogadod! – vetettem oda, aztán sétáltam néhány métert, majd tanácstalanul megálltam. Egyáltalán hol a jó büdös francban vagyunk? Rég éreztem már ilyesmit, de kedvem lett volna sírni. Valójában tudatában sem voltam annak, hogy a szemeimben már gyűltek a könnyek, ugyanis nem voltam hajlandó megadni neki azt az örömet, hogy itt omlok össze előtte. Ennél azért többre tartottam magam! Majd otthon, ahol senki nem látja, nyugodtan álomba sírhatom magam és kitalálhatom, most hogyan tovább. Egyet azonban már most is tudtam, méghozzá azt, hogy én innen nem megyek sehová.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 303
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Istálló // Kedd. Máj. 14, 2013 1:18 pm

Jó ideig nem reagáltam rá, csupán némi fintor ült fel az arcomra, az is inkább a fájdalom miatt, mintsem a sértettség végett. Elvégre igaza volt, minden szavával egyet értettem, még ha ezt eszem ágában sem volt mutatni. Nagyon nem.
Mégis, minden elejtett mondata szíven mart, belém hasított, mintha csak egy karót döfködnének belém újra és újra. Kiabált, megértem, sőt buzdítanám is rá, hogy még és még hangosabban dobálja felém a szavakat, de egy árva szóra sem voltam képes. A szívem hevesebben vert, mint bármikor, még egy érzéki, túlfűtött pillanatot is felül múlt lendületes kalapálása. Alig bírtam benn tartani, szinte zengett mellkasom ürege, ahogy dobálgatta magát benne...
Már-már képtelen voltam elviselni a fájdalmat, ami végigjárt bennem... A szavak pedig sokasodtak, nyúztak... meg merem kockáztatni, hogyha most ezek mind éles tőrök volnának, már a csontomig hatoltak volna. Talán hatoltak is... képletesen.
Megálltam, ahogy folytatta, ahogy tovább szórta rám a gondolatait, bennük rejlő gyötrelemmel. Hisz az volt, éreztem...
Sosem akartam őt bántani, sosem! És igen, én csesztem el, igen, én voltam az az agyament barom, aki magára hagyta... Elismerem! De...
- Na most már elég lesz! - csattantam fel hirtelen, indulatosan, ahogy egész talpamon hagyva a súlyomat pördültem meg tengelyem körül, egyenest felé fordulva. Lábam alatt a föld vájatként horpadt be, és nem átalltam erőteljes két lépést megtenni Faye felé.
- Fogalmad sincs, hogy én mit éreztem! Fogalmad sincs, hogy miért hagytalak ott, ha ez ennyire fontos! - jól van, szép volt... még szúrjam belé csak a kardomat, egyenest meg is fogathatom! Barom... Mármint én. Persze, hogy fontos, hogyne volna az! Tisztában vagyok vele...
- Nem fogom magam gyűlölni, undorodni sem fogok magamtól, bármennyire is szeretnéd! - dehogynem... legalábbis egy bizonyos fokig mindenképp... De sem ő, sem senki más nem tudja, hogy akkor, hajnalba, miért jöttem el végleg, és miért hagytam őt magára.
- Ez van, Ma ché... - ...rie. Na majdnem... majdnem sikerült úgy szólítanom, ahogyan régen. Tényleg egy kicseszett balfasz vagyok, kétségtelen... Végül köszörültem egyet a torkomon, és mielőtt még reagálhatott volna, folytattam...
- Tudod, igen... meghalhattam volna, talán jobb lenne. Nem csak neked, nekem is. De élek, sajnálatodra! - még egy erőteljes lépés, még az istálló fala is beleremegett, ahogy pumpálódott bennem az ideg, és méreg együttese.
- És egy szóval se mondtam, hogy nem vállalom a tetteimet. Egy kibaszott szóval se! Mert vállalom, igen... ott hagytalak... De mint mondtam, fogalmad sincs, hogy miért tettem. De ezek után, jobb is, ha meg maradsz a saját kis világodban a kreált gondolataiddal. - végül elhalkultam, a testem zihált, a levegőt pedig már kapkodni kényszerültem.
Ám, ahogy közölte, hogy elmegy, majd elindult, valami megint felcsapta bennem a fejét. Na neeem, azt már nem. Így nem!
Pedig... a francért nem? Hát menjen! Hisz ezt kértem, ezt akarom! Csak tudnám, hogy akkor miért ellenkezik ez ellen ennyire minden porcikám. Nem akarom, hogy elmenjen, nem akarom, hogy újra eltűnjön a szemem elől, pedig anno én döntöttem így...
Ha tudná...
- Hogy mi van? - villantottam fel távolodó alakjára íriszeimet, értetlen, már-már kifejezéstelen arcot vágva. - Én sehova se megyek innen, ezt borítékolhatom. Ha tetszik, ha nem. - indultam meg utána, akaratlanul, és már csak akkor tértem észhez, mikor a háta mögé értem.
Mi a bánatos f*szt csinálok komolyan?!?
Az ajkaim elnyíltak, már a kezem is megindult válla felé, hogy magam felé fordítsam, amikor tökéletesen elernyedtem... Karom aláhullt, a testem törzsből megrogyott, hanyaggá vált acélos tartásom, a fogaim pedig összeharaptak végül...
Nyelnem kellett, és talán most először éreztem úgy, hogy még ez is fájdalommal jár...
Sajnálnom kéne... igen. Sajnálom is. De kimondani már képtelen voltam. Csak álltam ott, mint valami barom, akit elátkoztak, örök szoborrá avanzsálódva. Még a levegőm is bennrekedt néhány másodperc erejéig, ha nem egy egész percig...
Remegtem... épp úgy, ahogyan ő... Mégse tudtam mit mondani, már elfogytak a szavak, én is lassan elfogyni kényszerültem... Belehalni a pillanatba is...
Mégse mozdultam, ha elindult, ha nem... ha megfordult, ha nem... Akkor is ott álltam, magam elé meredve, üveges tekintettel bámulva a homályos semmiséget, ami szemeim elé vetült...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Faye Chèvrier
Gyógyító

◯ Kor : 258
◯ HSZ : 215
◯ IC REAG : 219
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Istálló // Kedd. Máj. 14, 2013 2:05 pm

- Majd én tudom, hogy mikor lesz elég! – dühöngtem tovább, szemeim már villámokat szórtak. Igazából sajnáltam, hogy nem lehet szemmel verni, mert akkor ő már régen a földön fetrengett volna fájdalmában. Nem mondom, hogy jól esett volna, mert én vele ellentétben nem okoztam volna fájdalmat neki, de elégtétellel akkor is eltöltött volna, mert megérdemelne egy kiadós verést, bárki bármit mondjon is. Olyan szinten árult el engem és hagyott magamra, hogy az egyszerűen megbocsáthatatlan bűn volt számomra.
- Tudod mit? Tényleg fogalmam sincs, ugyanis szó nélkül hagytál ott! – még mindig kiabáltam, egyszerűen képtelen voltam visszafogni a kitörni készülő vulkánt. Szét akartam verni a fél istállót, de visszafogtam a farkasommal együtt az indulataimat is. Nekem semmi jó nem származott volna abból, ha ő elszenvedi a károkat, amiket okozok. Épp eleget tett ő értem ahhoz, hogy ne akarjam visszaadni, hiába tettem volna legszívesebben ezt. Én ennél többre tartottam magamat, és eszem ágában sem volt odáig lealacsonyodni, hogy visszafizessem neki, amit megérdemelt. Pedig megérdemelné, és ezen volt a hangsúly.
- Talán, ha írtál volna pár sort, vagy csak hozzám vágod, hogy mi okod van egyik pillanatról a másikra magamra hagyni, akkor lenne némi halvány fogalmam, de így nincs! – záporoztak tovább szavaim, megállíthatatlan folyamként. – Valamikor mindennél jobban vágytam arra, hogy megtaláljam az okokat, de már nem. Úgysem tudsz olyat mondani, amit megértenék, mert ezt nem teszi meg egy olyan ember, akiben van szemernyi tisztesség… - ráztam meg a fejemet, hangom immár kezdett halkulni, a fáradtság pedig ólmos súlyként nehezedett rám. Már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán visszatalálok-e a városba. Az érzékeim kezdtek vészesen kimerülni, legalább annyira, mint én magam. Pihenésre volt szükségem, hosszú alvásra. Ha tudtam volna, hogy mivel találom majd szemben magam ezen a helyen, akkor eszem ágában sincs beszállni abba a mentőbe. Inkább eljöttem volna ide egy másik alkalommal, amikor összeszedettebb vagyok, már ha az ért volna valamit. Talán ugyanígy atomjaimra hullanék abban az esetben is, kitudja…
- Pedig kellene… - utaltam arra, hogy bizony tényleg undorodnia kellene magától. Én a helyében azóta sem bocsátottam volna meg magamnak, de úgy tűnt, hogy ő remekül elvolt nélkülem is az elmúlt másfél évszázadban, és ez sokkal rosszabbul esett, mint gondoltam, hogy fog. Mondjuk mit is vártam? Hiszen ő ment el, biztosan azért tette, mert őt ez tette boldoggá, amivel engem nyomorba, lelki válságba taszított. Valószínűleg fel sem fogta, hogy mekkora kárt fog okozni bennem, de már nem érdekelt. Másabb ember voltam ma, mint akkor, sok-sok évvel ezelőtt. Már nem voltam ráutalva egyetlen hímnemű egyedre sem, mert régóta képes voltam megállni a saját lábamon.
Tudtam, hogy mi csúszott ki majdnem a száján, és ez még lentebb taszított azon a bizonyos lejtőn. Már nem volt kedvem veszekedni sem, csak el akartam innen menni, minél messzebb tőle. Olyan sebeket is feltépett a viszontlátása, amikről nem is tudtam, holott voltak bőven, ott tátongtak a szívemen, a lelkemen. Inkább nem is mondtam semmit arra, hogy én sajnálnám, hogy él. Majdnem mondtam ugyan, hogy hogyan feltételezheti rólam ezt, de végül nem. Ráeszméltem, hogy pontosan én vágtam hozzá az előbb, hogy jobb lett volna, ha már nincs az élők között. Hát normális vagyok én? Legszívesebben még mindig átöleltem volna, hogy arcomat a nyakához szorítsam és beszívjam a megnyugtatóan ismerős illatát.
- Én nem gondolok semmit sem – jegyeztem meg halkan. – Fogalmad sincs, hogy mik játszódtak le bennem, de honnan is tudhatnád? - ráztam meg a fejemet. Engem akkor nem először hagytak csak úgy ott, mégis az fájt a legjobban, hiszen árulás volt a javából. Még mindig nem tudtam biztosan, hogy mi lehetett az oka, de lehet, hogy tényleg jobb is, ha ez így marad, mert lehet, hogy nem volnék képes elviselni azt, amit mond. Már csak a gondolattól is rosszul voltam, hogy esetleg egy nő volt a dologban, és amiatt hagyott hátra engem, megfelejtkezve mindarról, amit együtt éltünk át, a létezésem tényével együtt. – Hiszen te túl önző vagy ahhoz, hogy törődj mások érzéseivel. Másként nem tudtál volna csak így faképnél hagyni. Semmi nem számított, csak hogy neked mi a jó, igaz? – kérdeztem csendesen, aztán fogtam magam és elsétáltam. Annyival egyszerűbb lett volna, ha most én hagyom őt itt szó nélkül, de én nem ő voltam. Nem tudtam olyan szívtelen lenni vele, mint amilyen ő volt velem.
- Nekem nem számít – vontam vállat, miközben igyekeztem hanyagul felelni és visszanyelni a könnyeimet. – Neked van problémád azzal, hogy itt vagyok és nem fordítva – mondtam nemes egyszerűséggel, hiszen tényleg ő kért arra, hogy menjek el. Ez pedig magától értetődően azt is magába foglalhatta, hogy nem kíván egy városban sem élni velem, amit teljes mértékben át tudtam ám érezni, csak éppen ki nem mondtam és nem is szándékoztam ezen változtatni.
Közben éreztem, hogy már ott állt mögöttem, mire némaságba burkolóztam. Egy kósza könnycsepp még így is legördült az arcomon, de hálát adtam azért, hogy ezt ő nem láthatta, hiszen háttal álltam neki. Vállaim valamelyest előregörnyedtek, aztán fáradtan felsóhajtottam.
- Szerettelek, Noël… - jegyeztem meg alig hallhatóan. Azt viszont már nem tettem hozzá, hogy talán még mindig így van. Igazából magam sem tudom, hogy ezt egyáltalán miért kellett most kimondanom, de valamiért szükségét éreztem, hogy átérezze a tettének súlyát. – Ha megmondod, hogyan jutok vissza a városba, már itt sem vagyok – azzal büszkén felszegtem a fejemet, de nem mertem megfordulni, nem bírtam volna most a szemébe nézni. Nem azért, mert szégyelltem magam, hanem attól tartottam, hogy még több emlék fog rám zúdulni, és összeroppanok alattuk.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 303
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Istálló // Kedd. Máj. 14, 2013 5:29 pm

Az a baj, hogy sok mindenben igaza van...
Talán ezért is féltem a viszontlátástól ennyi éven át. Mindamellett, hogy talán a világon erre vágytam a legjobban... Ellenben, nem állt szándékomban magyarázkodni, beavatni, pedig ez utóbbit megérdemelte volna. Mégis úgy éreztem, hogy kötelező béklyó volna, ami alól csak akkor szabadulnék, ha mindent elmondanék neki. Talán egyszer... ha lesz még ilyen... de nem mos. Nem ma. Túlságosan fáj, túlságosan éget legbelül a kín, és kétségtelen: erős önmarcangolás vette kezdetét a mellkasomban, a szívemben, az ereimben, az elmémben, még a bőrömben is.
- Na látod... Nincsenek okok, nincsenek válaszok. Legalább nem gyötörnek a miértek. - vettem félvállról a dolgot, noha a legkevésbé sem volt így. Egyszerűen csak nem éreztem úgy, hogy ennek itt és most lenne helye, pláne, mert hosszú éveken át én sem tudtam, hogy életben van-e még. Tényleg nincs róla fogalma, hogy én mit éltem át, ahogy arról se, hogy miért léptem le... Pedig az oka sokkal több annál, mint amit ő gondol - hozzáteszem: jogosan -, sokkal több egy egyszerű ég veled-nél...
- Igazad van. Bennem egy szemernyi tisztesség sincs. Hogy is lenne... hisz sose volt. - hangom ironikus volt, és közönyös. És nem mellesleg: mindketten tudtuk, hogy ez nincs így. Legalábbis nem volt így, akkoriban. Egyébként most sincs. Egyszerűen csak... Képtelen vagyok neki nagyobb fájdalmat okozni, mint eddig. Nem is akarok, eddig se akartam... Sőt, elhagyni se akartam...
Mindegy... Mindegy. Mindegy! Mert ez rohadtul lényegtelen már, szart se érek vele, ha most legbelül felemésztem magam.
Marha jó kedvében van a sors... azt kell, hogy mondjam...
Ám, ahogy mögötte álltam, erősen vissza kellett fognom magamat, hogy ne rántsam magamhoz, szorosan, és végzetesen... Pedig tagadhatatlanul is jobban vágytam rá mindennél... Csak egy pillanatra, ha érezhetném újra a bőrét a bőrömön... érintését a nyakamon, a vállamon... bárhol... Mégis tudtam: nem lehet; annyira felesleges kósza "ábrándokba" kergetni magamat. Ő sem akarja... nekem se szabadna.
- Sehonnan... - szólaltam meg hosszú perceket követően. De ennél többre nem tellett... Egyszerűen nem ment. Már a hangomat se tudtam felemelni, és nem is akartam. Veszekedni se akartam, mert felesleges. Már nem vagyunk egy pár, régóta nem. Így hiábavaló bármit is egymás szemére hordani, mert tárgytalan. Legalábbis úgy tűnik az, hiszen nem érdeklik az okok, amikért egyrészt hálás vagyok, másrészt viszont iszonyatosan mar legbelül, hogy... hogy már elmúlt. Na nem részemről. Ez számomra: egyedi, és végzetes volt már akkor is. De úgy tűnt, hogy csak nekem... vagyis: igyekezett ezt éreztetni velem, és egészen jó úton haladt. Hisz nem látta a könnyeket, csak a haragját éreztem, a dühét, és a vádló szavak súlyát. Semmi mást...
Ezt pedig csak megerősítették a következő szavai. Szeretett. Valaha. Tudom.
Arcom továbbra is keserű volt, ha nem keserűbb, mint ezelőtt. Egy ideig rá se néztem, míg végül sikerült erőt vennem magamon. Pillantásom lassan, szakadozottan kezdett emelkedni, míg végül megállapodott a szőke tincseken, az oldalról rajzolódó arc vonalán. Elnéztem ahogy háta a légvétel során emelkedik, majd süllyed, vállaival együtt. Azt hittem, csak egyszer kell őt elveszítenem. Most mégis újra megtörtént. Gyűlöltem az érzést, egyenesen ki kívántam volna tépni magamból, mindennel együtt. De nem lehetett...
Ahogy néztem őt képes voltam újra és újra beleremegni a "közelségébe", ahogy illata az orromba szökött akaratlanul is... Borzasztó volt. Már az érzés. Az egész kicseszett helyzet is.
- Elviszlek a városig. - mondtam végül egyszerűen, egy halk sóhaj kíséretében. - Gyere. Kérlek. - aztán elindultam, ha jött, ha nem, egészen a kocsiig sétálva, ahol kilöktem neki az ajtót, majd beültem a kormány elé. Míg ő is megérkezett, addig beindítottam a motort, hagy járjon.
Nem néztem rá, még most sem. Nem ment, még mindig nem. Szóval, ha ő is elfoglalta a helyét, úgy megmozdítottam a sportautót, ami valljuk be már nem mai darab, és nekilendültem a földútnak, meg sem állva a város széléig.
Egyetlen szót se szóltam, képtelen voltam hozzá beszélni. Ha más nem is, idő kellett... szerintem nem csak nekem...
Végül megálltam, és egy buszmegállóhoz parkoltam fel a padkára. Automatikusan, már-már gépiesen mozogtam, ahogy végül átnyúltam lábai fölött, és újra kilöktem neki az ajtót, jelezvén: megjöttünk.
Tekintetem folytonosan a kormánykereket bámulta, egészen addig, míg ki nem szállt. Aztán elhajtottam... vissza a lovardáig...
Bár sejtettem, innentől kezdve már semmi se lesz ugyanolyan...

// O.O minnyá kezdek *-* //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Faye Chèvrier
Gyógyító

◯ Kor : 258
◯ HSZ : 215
◯ IC REAG : 219
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Istálló // Kedd. Máj. 14, 2013 6:06 pm

- Olyan nincs, hogy ok nélkül lépsz le… - dünnyögtem magam elé, mert ezt valahogy nehezen vette be a gyomrom. Nehogy már éppen nekem akarja bemesélni, hogy csak úgy gondolt egyet és elment, mikor velem volt több évtizedet is? Ugyan már, valami mindig van, és az ilyen dolgoknak mindig van magyarázata is. Biztosra vettem, hogy ennek is volt valami, csak éppen nem úgy nézett ki, mint aki be is óhajt avatni ebbe. Tényleg nem számított, mert a múlton már nem volt képes változtatni, de ettől függetlenül még lehet, hogy valamelyest megnyugtatott volna, ha tudom, hogy mit követtem el ellene, hogy ezt érdemeltem. Nekem minden olyan idillinek tűnt, de úgy látszik, hogy a hangsúly tényleg a ”tűnik” szón van. Csak látszat volt az egész, egy kicseszett illúzió, semmi több. Gyűlöltem magamat a hiszékenységem miatt, de annyira akartam, hogy igaz legyen, hogy bebeszéltem magamnak, minden a valóság és nem csupán képzelgés eredménye.
Szavaira már nem óhajtottam semmit felelni. Egyszerűen csak nyugalomra vágytam most már, és amúgy sem lett volna értelme tovább ragozni ezt az egészet. Biccentettem egyet, hogy ezzel jelezhessem, felfogtam mindent, de egyetértésemnek már nem adtam hangot. Tudtam én, hogy újabb vita robbanna ki, és annyira fáradtnak éreztem magamat, hogy nem volt hozzá semmi kedvem. Amúgy sem vagyok egy veszekedős fajta, de az biztos, hogyha kihoznak a sodromból, akkor ott leordítom a másiknak a haját is. Ez itt most nem történt meg, vele valahogy nem tudtam megtenni, még a mérhetetlen dühöm ellenére sem. Kicsit ugyan levezettem belőle, de túl régóta éltem már ebben a sértettségben ahhoz, hogy egyetlen pillanat alatt semmivé váljon és én nyugodt szívvel vessem magamat a nyakába. Nem, ez nem történhetett meg, bármennyire vágytam is most rá!
Mivel ő is csendbe burkolózott, így nem volt nehéz dolgom azzal, hogy én is így tegyek. Csak bámultam az előttem elterülő karámot, és a hogyan tovább járt az eszemben. A jelenléte még mindig fojtogatóan hatott rám, de nem hátráltam meg, nem fogtam menekülőre. Annál azért bátrabb és kitartóbb voltam, még a kimerültségem ellenére is. Halkan szipogtam egy kicsit, de már az sem érdekelt, hogy ezzel elárultam magamat. Én nem tartottam megalázónak és a gyengeség jelének a sírást, inkább csak felesleges időpocsékolásként szerepelt a szótáramban. Ezért is volt szokásom inkább otthon utat engedni a könnyeimnek, nem pedig olyan helyen, aki bárki láthatta. Valószínűleg nem lett volna jó hatással a szülőkre, ha látják, hogy időnként mennyire meggyengülök lelkileg. Hiába szerettem magamat erősnek és határozottnak mutatni - már-már érzéketlennek -, ha igazából telítve voltam mindenféle érzelemmel. Nő vagyok, nem szikla…
Hangja legalább olyan tompa és halk volt, mint az enyém, amikor beszéltem. Egy kicsit ugyan meglepett, hogy felajánlotta a fuvart, de kétségkívül nagyon örültem neki, még ha ez nem is látszott rajtam. Fáradt voltam a gyalogláshoz, és amúgy sem voltam abban az állapotban, hogy zarándokolni legyen kedvem. Igaz, hogy ez azt jelentette, hogy össze leszek zárva vele, de még ez is kibírható volt, mint a kitudja, hogy hány mérföldes séta. Tényleg nem figyeltem, hogy a mentővel milyen úton jöttünk, és lehet, hogy még órákig bolyongtam volna, mire megtalálom, hogy merre is kell mennem.
Nem mondtam semmit, csak megfordultam végül, felszegtem dacosan a fejemet, és mikor felé fordultam, éppen akkor sepertem le a könnycseppeket az arcomról. Némán követtem az autóig, megfigyelve a határozott mozdulatait. Még mindig olyan volt, mint régen, azonban valamiképpen mégis más. Nem tudtam volna meghatározni, hogy mi változott, de valami akkor is. Talán az újabb ruhák, vagy valami más tette, nem tudom. Nem is számított, mert még mindig odasimultam volna a széles hátához, ha tehetem. Nem tehettem!
Miután beültem a kocsiba, meredten bámultam kifelé a szélvédőn, de legalább megjegyeztem az idevezető utat, ahogyan visszaérkeztünk a városig. Ahogyan ő nem nézett rám, úgy én sem voltam hajlandó felé fordítani a fejemet, mert valószínűleg csak még jobban fájt volna. Jobban esett megtalálni a nyugodt légzést és biztatni magamat, hogy már mindjárt hazaérek, és ott minden rendben lesz. Amikor végül megállt a buszmegállóban, kikapcsoltam a biztonsági övet, és kicsi híja volt, hogy a kezem nem ért hozzá, mikor ki akartam nyitni az ajtót. Úgy húztam vissza, mintha megégették volna, aztán zavartan túrtam bele a hajamba, így fejezve be a mozdulatsort.
- Köszönöm! – feleltem csendesen, aztán kiszálltam és becsuktam magam mögött az ajtót. Figyeltem, ahogyan elhajtott, aztán kénytelen voltam megtámaszkodni a buszmegálló oszlopánál, így próbálva összeszedni magam. Szerencsémre pont a kertváros szélénél közelítettük meg a várost, így nem kellett olyan sokat gyalogolnom hazáig. Lehet, hogy tényleg nem bírtak volna el hosszabb távon a lábaim, mert a térdem még most is remegett, mint egy ostoba tini lánynak, aki zavarban van a neki tetsző fiú előtt. Butaság! A könnyeim azonban újra szabad útjukra indultak, legnagyobb bosszúságomra.

// vároooom *-* //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6148
◯ IC REAG : 8034
Re: Istálló // Szer. Máj. 15, 2013 9:36 am

SZABAD TERÜLET
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net
Natan Vreth
Falkatag

◯ Kor : 258
◯ HSZ : 421
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások

Re: Istálló // Szer. Szept. 11, 2013 7:33 pm


Odette e'Lemaitre & Natan Vreth

Amióta megérkeztem Fairbanksbe, és beköltöztem, nem igazán mozdultam ki a házból. Ennek már úgy kb. két napja. Végül, természetemnek, és farkasomnak engedve, úgy döntöttem, felfedezem kicsit a környéket. Úgy tudtam, van errefelé egy elhanyagolt birtok, lovarda, a folyók nem messze. Szóval egész jó szomszédságok vannak itt a mocsár környékén, ahhoz képest.
A terepjárót beizzítva, vettem utamat a lovarda felé. Miért pont oda? Ki tudja, kovácsként lehet, patkolási munkáknak örülnének arrafelé. Egy kis utánakérdezés, netán potyamunka sosem árt. Kis info, erről arról, amarról.
Kb. fél óra volt, míg elértem a lovardát, nem is olyan rossz, ahhoz képest, hogy a mocsárból jöttem. Most ez úgy hangzott, mintha én lennék az ügyeletes mocsári szörny. A lovarda előtti parkolóban hagytam az autót, majd a nyitott kapun besétálva kezdtem bele a felfedező utamba. Ahhoz képest, nagy forgalommal számolt ez a hely. Bár, a mai világban ez nem rossz dolog. Több gyerek csoportot is kísértek az oktatók, a pályákon körbe körbe galoppoztak a lovakkal, másutt meg a nyergelést mutatták be az ifjúságnak. Egyenlőre csak távolról figyeltem az eseményeket, nem csatlakoztam senkihez, és hála az évek során felszedett tapasztalatoknak, én se okoztam feltűnést. Nem szólított le senki, s csendben szemlélődhettem. Meg-meg állva néztem, hogyan ügyködnek az emberek. Hallottam szívdobbanásukat, a lovak hangjait, az izzadság, az adrenalin összekeveredő illatát a levegőben. Pajzsom fenn tartottam, de néha egy-egy pillanatra leengedtem, hogy hullámaimmal körbetapogathassam, magamba szívhassam a környezet mozzanatait. Jó érzés volt, nagyon is jó.
Végül az istállóknál kötöttem ki. Fura mód, erre nem igazán jártak emberek. A lovak hangjai, néha nyerítő hangjuk nyugtatott, ereikben lüktető vérük kellemesen hatott érzékeimre. Az egyik ilyen épületbe belépve a lovak szaga, a széna, s az ürülék keveredve kúszott az orromba. Megálltam az egyik erősebb alkatú, fekete csődörnél. Szép, gyönyörű hátas ló volt, s elolvastam a névtábláját.
Nagy, fekete szemeivel végigmért. Lassan megpaskoltam az orrát, bár nem nagyon éreztem, hogy megbízna bennem. Valószínű, hogy a farkast érzi.
- Nyugi, nem bántalak. - mosolyogtam rá, ahogy barátságosan megpaskoltam a fejét.
Pajzsomon enyhe rést hagytam, s ezáltal hullámaim körbeölelték a lovat. Farkasom nem volt éhes, kellően belakmároztunk már egy ideje, s a hullámoktól a csődör is lehiggadt, sőt, bizalommal telve nyújtotta felém fejét. Mosolyogva simogattam tovább.


A hozzászólást Natan Vreth összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Szept. 13, 2013 4:11 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 293
◯ HSZ : 357
◯ IC REAG : 403
◯ Lakhely : valahol a közel-keleten...


Re: Istálló // Pént. Szept. 13, 2013 11:34 am

Natan
Odette


Valamit tudhatott az én drága bátyám, amikor úgy döntött, hogy lovardát alapít itt, az isten háta mögött. Nem mondom, eleinte még biztos boldogult vele egyedül is, de hogy mostanra egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy munkaerő- és ló-hiányban vagyunk, az is biztos. Eddig úgy-ahogy sikerült tartani a kezdeti „stratégiát”, miszerint Tarajost és Carte-ot nem bocsájtjuk a látogatók szolgálatára, viszont az utóbbi pár hétben kénytelen voltam ezt a szabályt is felrúgni. Hogy miért? Mert pörög az üzlet. Annak ellenére, hogy eleinte mennyire utáltam a lovarda pénzügyeivel bajlódni, mostanra abba is egész belerázódtam, bár az adminisztratív része még mindig nem annyira izgat. Annyit megcsinálok amit nagyon muszáj, hogy az adóhatóságok nem szálljanak a nyakunkra, aztán csók, a többi megvárja Théót a szobájában. Ami meg a munkaerőt illeti… Ha már Sam tanyát vert nálunk, lakbért nem volt pofám kérni csóri kölyöktől, így is volt elég baja, viszont azt nem úszta meg, hogy cserébe ne segítsen be a lovarda körül, amiben tud. Na persze nem a lovas-oktató órákra gondolok, sokkal inkább a többire, a lovak tisztogatása, ápolása, beszerzési dolgok, takarítás, karbantartás… Na meg ha már Benji is idetolt a képét Finnországból, őt is beszerveztem a buliba. Úgy is imádott mentorkodni a régi szép időkben, most legalább kicsit nosztalgiázhat. Meg egyelőre titkolt tervem, hogy ha valóban megejtjük azt az egyiptomi utat a tökmaggal, akkor legalább addig úgy-ahogy rázódjon bele a dolgokba, mert valószínűre az ő gondjaira fogom bízni a kecót, hacsak Théo nem fut be addig. Gondoltam rá, hogy addig bezárom a lovardát, de a lovakat akkor is gondozni kell, szóval… nincs olyan sok ember, akire rá bírnám hagyni a helyet megőrzésre, na!
A mai nap sem volt különb, szinte folyamatos üzemmódban jöttek a kisebb csoportok, mellette meg egy-egy másik lótulajdonos is idetalált, hogy épp most támadt kedve lovagolni. Nagyszerű! Lehet, hogy aktuális lenne valami órarendet, időbeosztást összedobni? Talán akkor kisebb lenne a kavar… Áh, mindegy is, majd este ráérek ilyenek miatt idegeskedni. Ahogy az aktuális csoportnak befejeztem az oktatást, megmutattam nekik, hogyan kell „használat után szép tisztán visszavezetni a helyére a lovakat”, megragadtam Carte és Étoile kantárját, majd az istálló felé vettem az irányt. Hősiesen helyt álltak, még akkor is, amikor vagy 10 lurkó támadta be őket, hogy „juuuuj de szépek, meg szabad simogatni?”, szóval megérdemlik a pihenést. A pajzsom ahogy többnyire, most is félig-meddig volt leeresztve. Eléggé ahhoz, hogy érzékeljem a többiket, és ahhoz is, hogy a négylábúakat megnyugtassa a körülöttem kavargó energiafolyam.
Az istállóba lépve egyből kiszúrtam, hogy valaki ide is betévedt, bár nem volt ismerős a férfi. A következő pillanatban viszont egy kisebb energiafoszlányt is sikerült elcsípnem felőle, így aztán már az is egyértelművé vált, hogy kivel is van dolgom. Egy sorstárs. Egyelőre békésnek tűnik, szóval amíg nem akar a lovakból vagy a vendégekből vacsizni, addig én sem repítek golyót a fejébe.
-Segíthetek valamiben? –szólaltam meg, ahogy közelebb sétáltam, magam mellett vezetve a két lovat, hogy visszavigyem őket a boxukba,pihenni.
-Még nem láttam errefelé. Egyeztettünk valami időpontot telefonon, vagy csak úgy beugrott? –igen, bár a házban van egy füzet, amibe vezetem a különböző foglalásokat, de mégis, amikor egész nap idekint vagyok, néha sikerül megfeledkezni a dolgokról.
-Megfogná egy pillanatra? Köszönöm. –nyomtam a kezébe egyszer csak Étoile kantárját, majd Carte boxához léptem, hogy bevezessem az állatot, csak aztán tértem vissza, hogy a másik kancát is a helyére vezessem.
-Amúgy örvendek. Odette e´Lemaître, a tulaj húga. –intettem a tekintetemmel az istálló, és a kinti építmények felé.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Natan Vreth
Falkatag

◯ Kor : 258
◯ HSZ : 421
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások

Re: Istálló // Pént. Szept. 13, 2013 4:53 pm

A kintről beszűrődő hangokat hallgatom, a gyerekek vidám beszéde, a lovak lomha patadobogása eszembe juttat pár régi emléket, mikor még Kankanpää-ben éltem. Az istálló erős szagába valami kellemes, finom női illat keveredik, bár az illat forrása először még nem jelenik meg az istálló ajtajában. A gyönyörű fekete paripa fejét tovább simogatva figyelem a környezetet, s ahogy a hangok, s az illat is egyre közelebb ér, hullámaim ismerős hullámokba botlik, még ha nem is olyan erősen, mintha teljesen leengedném a pajzsom. Ezalatt farkasom élénken emeli fel a fejét, s veszi szemügyre a másik farkast. Idősebb, de ez persze nem jelent mindent. Lassan húzom vissza a hullámaimat, s zárom be pajzsom réseit. Érzékeim azonban továbbra is élénken figyelnek, s szinte iszom a környezet mozdulatait. Mikor a nő közelebb ért, s érdeklődve kérdezett, szemeimet felé emeltem.
Kecses, sportos alkatú, nekem kicsit alacsony, de igencsak csinos. Szemrevaló nőstény fajzat. Még egy darabig nem felelek a kérdésére, csak szemeimmel végigmérem.
- Nem, cak erre jártam. - mosolyodok el végül, s abbahagyom a fekete paripa simogatását, s tekintetemmel az újonnan vezetett lovakra pillantok. Ezzel a válasszal mindkét kérdésére választ kapott. Mikor felém nyújtja az egyik kantárszíjat, ösztönösen nyúlok érte, s fogom meg. Gyerekkoromban a lovak folytonos vendégeink voltak a kovácsműhelyben, hiszen Kankanpääben sokan foglalkoztak földműveléssel, s ott nagy szükség volt az igavonó hátasokra. Az ő patkolásuk pedig nem egy könnyű munka. Ezek itt dísz, és hátas lovak, fürgébbek, és kecsesebbek a hatalmas munkalovaknál. Körülményesebb és nagyobb odafigyeléssel jár a tartásuk. Elvégre, nem munkára használják őket. Ahogy megpaskolom a kezembe adott ló nyakát, kedvesen nyerint egyet, mintha köszönne, én meg csak egy rövid mosollyal simítom meg az orrát. Valószínű, hogy érzik a Fenevadat, de ezek szerint a gazdájuk már hozzá szoktatta őket ehhez.
Mikor a hölgy elvette a kezemből a kantárszíjat, s bevezette a lovat a boxába, csak figyeltem, a mozdulatait.
- Örvendek, Odette e'Lemaitre, a tulaj húga. Daniel Mord, de nem vagyok a tulaj húga. - felelem. Már nagyon hozzá szoktam az álnevekhez, és ez miért lenne másként? Egyenlőre jobb is így, amíg ki nem ismerem magam errefelé.
- Gyönyörű lovarda. Elismerésem. Van munkája vele bőven. - mondom, egy kis dicséretet próbálva előadni. Mindig is jó embereknek ismertem az állattartókat, főleg azokat, akik lovakkal foglalkoznak, bár nem valószínű, hogy ezt most először hallja, és az sem biztos, hogy pont az én dicsérő szavaimra van szüksége. Mondjuk ez teljesen lényegtelen.
A box ajtajához sétálok, és figyelem, hogy könnyít a ló hátán, veszi le róla a szerszámokat. Csendben nézem, végül pillantásom a ló lábára téved. Még innen is kiszúrom, hogy valami nem stimmel vele, bár pihenő állásban van a lába, a patkója kissé felemásan áll a patáján. Ami végülis nem vészes dolog, de idővel meglazul, és le fog esni róla, és nem szerencsés, ha menet közben történik meg. Persze aki nem ért hozzá, az csak annyit lát, hogy a ló lábán némi szépséghiba akadt. De ezekből az apró butaságokból lesznek a nagy problémák.
- Mikor volt utoljára patkolva ez a ló? - kérdezem, és Odette felé fordítom a tekintetem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 293
◯ HSZ : 357
◯ IC REAG : 403
◯ Lakhely : valahol a közel-keleten...


Re: Istálló // Vas. Szept. 15, 2013 11:19 am

A férfi válaszára csak gyanakodva szökik fel a szemöldököm. „Csak erre jártam”? Aha, képzelem…
-Elég messze lakunk a várostól ahhoz, hogy ne legyen gyakori eset az, hogy valaki csak úgy erre járjon. –feleltem.
Igaz, bár furcsállottam ezt a kitérőnek tűnő válaszát, mégis, akár még ilyen elborult agyú természetjáró is lehet. Így utólag belegondolva, én is elég sokat mászkáltam a környéken az első pár hónapban, miután ideköltöztem. Vagy esetleg…
-Csak nem ön az új szomszédunk? Mostanában érkezett Fairbanksbe? –kérdeztem vissza vigyorogva.
Jó, szomszéd… a jelenleg legközelebb élő tudtommal jó pár km-re lakik innen, szóval sok vizet nem zavarnak, sőt, annyira nem is mondanám őket igazi szomszédnak, de na… Nem is hiányzik, legalább nincs, aki átjárjon panaszkodni, hogy fúj a lovak, meg nagy a ricsaj, a forgalom, sütöttem pitét, meg tudomisén…
A viccesnek nem nevezhető, de valószínűleg annak szánt megjegyzésére-bemutatkozására egy szemforgatással válaszolok, de azért elraktározom a nevet a memóriámba. Daniel Mord…
-Kár, mert mindig is szerettem volna egy kistesót. Ilyen hajjal meg bármelyik lány megirigyelné. –ha pedig megborotválkozik, Daniel helyett még simán lehetne Daniella is.
-Köszönöm. Hát igen… nem tagadom, nem sokat szoktam unatkozni mostanság.–pláne, mióta Théo lelépett, és egyedül viszem az egész kócerájt.
Vagyis… na jó, nem teljesen egyedül, itt van Sam is, de na, mégiscsak pár napja kezdte a szakmát…
- Ön mivel foglalkozik? –kérdezek vissza, miközben már a boxban tevékenykedek, leszerelem az állatot, aztán sorban a boksz oldalára, vagy elé a földre pakolom a szerszámokat.
Előbb legyenek a lovak a helyükön, ezeket majd ráérek utána is elpakolni.
-Tessék? –nézek a férfi felé, majd az említett állat lábához vándorol a tekintetem, hogy mégis mire céloz vele. Először nem veszem észre, hogy mire gondol, de ahogy újra megvizsgálom a patákat, már leesik, hogy mire is gondol.
-Putain… Még ez is?! –morgolódok egy sort az orrom alatt, ahogy leguggolok, hogy jobban szemügyre vegyem, mégis, mennyire nagy a gáz.
Hát, még pár napig kibírja, talán egy hétig, ha jobban kíméljük. Daniel kérdésére gyors fejszámolás következik… Mikor is utazott el Théo? Még valamikor… augusztus elején? Mert hogy én azóta nem patkoltattam, az ziher. Vajon a kovács száma is ott lóg a hűtőn a többi mellett? Nem rémlik, hogy múltkor láttam volna, úgy tűnik, hívhatom megint a csavargót, hogy mi a helyzet… Pedig már szinte kezdtem azt hinni, hogy ura vagyok minden helyzetnek a lovardát illetően!
-Pontosan nem tudom, de az biztos, hogy augusztus óta nem volt egyikőjük sem. Jobb esetben július vége. Rosszabb esetben… még régebben. Mindenesetre köszönöm, hogy észrevette helyettem is, majd intézkedek valamit ez ügyben. Amúgy, csak nem Ön is lovakkal foglalkozik, hogy ilyen szeme van hozzá? –kérdeztem vissza.
Ha új lovardát akar nyitni és ő lesz a leendő riválisunk, akkor azt most tudjam meg! Van idő gyorsan eltenni láb alól...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Natan Vreth
Falkatag

◯ Kor : 258
◯ HSZ : 421
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások

Re: Istálló // Vas. Szept. 15, 2013 1:56 pm

- Egy lovarda igencsak feltűnő tud lenni. Meg aztán, a táblák is eléggé hirdetik, mit merre találok. - feleltem. Az interneten is hirdetve van, meg amikor párszor autóztam a városhatárban ott is találtam plakátot, hirdetést, táblát, mely a lovarda felé vette az utat. Szóval, aki kedvet kap csak úgy benézni, annak nincs nehéz dolga.
A kérdése nem zavart, könnyedén feleltem.
- Nincs hosszú ideje, hogy itt lakom, ezért is gondoltam, hogy körülnézek a városban.
A csipkelődős megjegyzésére csak vigyorgok. Ha én lettem volna a tesója, abban nem sok köszönet lett volna. Pláne, ha lett volna egy nővérem. Az öcsémmel jól kijöttem, fiuk voltunk. De lett volna egy nővérem? Huhúúú, folyton borsot törtem volna az orra alá. Minden reggel egy vödör, jéghideg vízzel leönteni, aztán ha kergetni kezd, a tyúkudvar saras földjével megdobálni, aztán az erdő mélyén a szömörce bokrok közé elvezetni, és még sorolhatnám a végtelenségig. Nem lett volna könnyű élete mellettem.
A foglalkozásos kérdésére nem feleltem azonnal, mert ekkor láttam meg a patkó hibáját. Majd a hölgy arcán megjelenő döbbenet, és értetlenség. Hehe... akkor jó helyen járok.
- Nyugalom, nem vészes, de újra kell patkoltatnia, az tény. Viszont, ahogy hallom, és látom a lovakra ráférne ilyen téren egy kis újítás.
Beléptem a nő mellé a boxba, leguggoltam, majd óvatosan megfogtam a ló lábát, s megvizsgáltam a hibás patkót.
- Hmm... csak az egyik patkószeg lazult meg. Még benne van, de nem fogja sokáig tartani.
Mutatóujjammal a meglazult patkórész és pata közül ujjammal kiszedtem a föld mocskát.
- Amúgy a kérdésére, nem, nem foglalkozom lovakkal, szóval megnyugodhat, nem vagyok rivális, és nem vásárlom fel a lovardáját sem. - mondtam mosolyogva, miközben tovább kocogtattam a patkót, néhány ponton, hogy leellenőrizzem, nem lazult-e meg valahol másutt is.
- A kovács mesterséget űzöm, csupán ezért értek hozzájuk. Tudok javítani és készíteni lószerszámokat, patkolok, patát ápolok, fegyvereket, kerítéseket, minden fémhez köthető dolgot elkészítek, ha kell. Egy időben nagyon elkélt a munkám, de tudja, manapság már igen kevesen háborúznak kardokkal, és mi kovácsok is igen kevesen maradtunk. Ezért talán, megkockáztathatom, hogy felajánlom a tudásomat.
Elengedtem a ló lábát, megpaskoltam az oldalát, majd a nő felé fordítottam a tekintetem.
- De persze, ha van már más, aki ezt megoldja, akkor természetesen forduljon csak a szokásoshoz. - halvány mosoly jelent meg a szám sarkában, ahogy lenéztem rá. Még mindig a ló oldalán pihent a kezem, a másik pedig a box félfal tetején, így a lány a fal és közém szorult, hacsak nem bújik át a ló nyaka alatt, ha kiakar menni. Finom illata volt, s közelebb is hajoltam hozzá, hogy az illata elnyomja az istálló szagát. Milyen finom. A vérem felpezsdült tőle, farkasom pedig megrázta magát bennem.
Mikor kiegyenesedtem, még mindig az a szemtelen, gonoszkás mosoly ült az arcomon, s vártam a válaszát, hogy akkor elfogadja-e a szolgálataimat?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 293
◯ HSZ : 357
◯ IC REAG : 403
◯ Lakhely : valahol a közel-keleten...


Re: Istálló // Hétf. Szept. 16, 2013 10:15 pm

-Igaz. Bocs. –feleltem, elvégre igaza van.
Szinte már el is felejtettem, hogy Théo hogy teleplakátoztatta a helyet az utóbbi időben. Bár így, hogy ennyit látom őket, komolyan, nekem már szinte fel sem tűnnek, hogy ott vannak… Jó, tudom, ciki, meg gáz, meg minden. A honlapra visszatérve meg… hát, talán akkor láttam először és utoljára, amikor drága bátyám közölte, hogy már ilyenünk is van, aztán annyi. Nem értettem, miért ennyire túlspilázni az egészet. Ha internet nélkül képesek voltunk leélni majd’ 300 évet, akkor ez a maradék 200-300 már igazán nem oszt, nem szoros, nincs igazam?
-Értem. Ez esetben, ha még más nem mondta volna, üdv apró kis városunkban. –a szokásos többi rizsát, a remélem, hogy nem fogod megbánni, hogy ide jöttél, meg érezd jól magad, remélem sokáig maradsz, meg társai nyálas hülyeségeket meg hagytam a fenébe, úgy is csak tündérmese habbal, felesleges jópofizás, és még erőltetett is.
-Hála az égnek… Nem olyan rég az egyik lovat megijesztette egy kígyó, vagy hasonló állat, aztán kisebb sokkot kapott. Mindegy, annyira nem érdekes, csak nem hiányzik most meg egy bokatörés a leeső patkó miatt. És igen, úgy rémlik, hogy egyszerre szokott a patkoltatás menni mindegyiknél. Még jó, hogy viszonylag kis lovarda vagyunk.
Ahogy a férfi közelebb jön, én is arrébb lépek, helyet engedve neki, had vizsgálgassa. A szavaira csak szótlanul bólintok, közben pedig szorgosan raktározom az infókat.
-Zene füleimnek. –felelem amikor megnyugtat, hogy még sem kell lelőnöm.
Ekkor közli, hogy mivel is foglalkozik, én pedig érdeklődő kíváncsisággal hallgatom, és így egyből új megvilágítást nyernek korábbi szavai is, miszerint csak úgy erre sétált. Ennyit a véletlenekről! Mondjuk az már tényleg véletlen, hogy pont akkor járt itt, amikor Carte is készült elhagyni a patkóját. Oké, jobb napokon biztos gyanakvóbb lennék, most viszont kisebb bajom is nagyobb annál, hogy összeesküvés-elméleteket gyártsak itt a lovardánk ellen. Eddig csak érdeklődve, mosolyogva hallgattam a szavait, de ahogy felkelt a ló mellől és felém fordult, egy pillanatra a szemöldököm is felszökött.
-Már több mint két éve működik a lovarda, szóval biztosra veszem, hogy van más. Viszont nem tudom, van-e olyan szakmai múltja az illetőnek, mint esetleg önnek. Az igazán jó szakember pedig ritka kincs.
No igen… amíg a pályakezdők szívják a foguk, hogy hol helyezkedjenek el, mi ilyen téren kissé előnyben vagyunk. Sőt, nem csak a pályakezdőkkel szemben. Elvégre ki veheti fel a verseny egy olyannal, aki 260 éves szakmai tapasztalattal rendelkezik? Már ha tényleg ezzel foglalkozott, és nem 15 millió egyéb dologgal. Ezt viszont csak egy módon lehet kideríteni.
-Nem olyan rég érkezett a városba. Rendelkezésére áll a megfelelő felszerelés? Esetleg van valami referenciamunkája? Előbb lássam, mit tud, és amennyiben sikerül meggyőznie a munkájával, utána megállapodhatunk az árakban is. –felelem széles mosollyal, miközben mindvégig farkasszemet nézek vele.
Arra, ahogy közelebb hajolt, a farkasom csak fenyegetően morrant egyet, bár ő is inkább a sarokba szorítás ellen visszakozott, ám különösebben nem zavartattam magam miatta, ura voltam a helyzetnek. A gonoszkás mosolyra csak megszeppent őzike tekintettel reagálok, egészen addig, amíg egy halk füttyentés el nem hagyja a számat. Akkor aztán az én arckifejezésem is megváltozik, s ezúttal én vagyok az, akinek gonosz mosolyra húzódik a szája. Hogy miért? Mert a füttyszóra drága paripám, aki még mindig ott őrködött mellettünk, egy laza mozdulattal a vendégünk felé fordult, hogy végignyalja a férfi nyakát. Vagy arcát is, ha nem elég gyors, ragacsos, sárgarépás nyáltócsát hagyva rajta…
-Nos? Elfogadja az ajánlatom?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content

Re: Istálló // Today at 1:10 pm

Vissza az elejére Go down
 

Istálló

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 6 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

 Similar topics

-
» Istálló

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: Játéktér :: Városhatárokon kívül :: E’Lemaître Lovarda-