HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
AKTÍV KARAKTEREK
136 TAG 62 FÉRFI 74 NŐ
BETOLAKODÓ FARKASOK
31 TAG 16 FÉRFI 15 NŐ
ŐSLAKOS FARKASOK
24 TAG 10 FÉRFI 14 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
23 TAG 13 FÉRFI 10 NŐ
ŐRZŐK
32 TAG 13 FÉRFI 19 NŐ
EMBEREK
15 TAG 5 FÉRFI 10 NŐ
ALAPÍTÓK
10 TAG 5 FÉRFI 5 NŐ
Az előző negyed évben ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

...A Legsokoldalúbb:

...A Legtanulságosabb:

...A Legnagyobb találkozás:

...A Legjobbak (Vörös Hold - Hard):

...A Legjobb (Vörös Hold - Soft):


írta  Jamie Waldorf Szer. Nov. 30, 2016 3:53 pm
írta  Sage Miller Szer. Nov. 30, 2016 3:50 pm
írta  Emily Hart Kedd. Nov. 29, 2016 9:17 pm
írta  Catherine Benedict Kedd. Nov. 29, 2016 11:11 am
írta  Primrose Trevelyan Hétf. Nov. 28, 2016 1:52 pm
írta  Rebecca Morgan Csüt. Nov. 24, 2016 7:27 am
írta  Balthazar Bluefox Kedd. Nov. 22, 2016 8:30 pm
írta  J. Isaac Sladen Hétf. Nov. 21, 2016 9:34 pm
írta  Vendég Hétf. Nov. 21, 2016 12:46 pm
írta  Nessa O'Brien Hétf. Nov. 21, 2016 10:19 am
írta  Maya Honeycutt Szomb. Nov. 19, 2016 7:20 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 11:01 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 11:00 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 10:58 pm
írta  Jackson Carter Vas. Nov. 13, 2016 4:52 pm
írta  Catherine Benedict Szomb. Nov. 12, 2016 6:47 am
írta  Roxan A. Cruz Csüt. Nov. 10, 2016 7:40 pm
írta  Achilles Kilpatrick Csüt. Nov. 10, 2016 7:13 pm
írta  Andrzej Krakowski Kedd. Nov. 08, 2016 8:06 pm
írta  Roxan A. Cruz Kedd. Nov. 08, 2016 6:31 pm
írta  Tawny Vaidya Hétf. Nov. 07, 2016 11:02 pm
írta  Skyler R. Hamilton Hétf. Nov. 07, 2016 10:03 pm
írta  Balthazar Bluefox Hétf. Nov. 07, 2016 9:55 pm
írta  William Douglas Hétf. Nov. 07, 2016 6:48 pm
írta  Jackie Leigh Suresh Hétf. Nov. 07, 2016 3:32 pm
Celeste M. Hagen
 
Balthazar Bluefox
 
Lester J. Edison
 

Share | .

 

 #1 Betegszoba

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6140
◯ IC REAG : 8029
#1 Betegszoba // Hétf. Máj. 06, 2013 3:43 pm

First topic message reminder :

Két ágyas, tv-vel ellátott betegszoba. Nem koedukált, szóval mindig a játékos karakterrel azonos nemű szobatársat lehet NJK-ként beírni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net



























SzerzőÜzenet

◯ Kor : 71
◯ HSZ : 417
◯ IC REAG : 352
◯ Lakhely : Fairbanks



Re: #1 Betegszoba // Pént. Máj. 20, 2016 8:22 pm

~Attól ne félj, hogy nem fogom elmondani!~üzenek rá egy fájdalmas vigyorgással.
Minél előbb szeretném közölni, de az sem repül el szentjánosbogárként a fülem mellett, hogy jelen állapotomban az életemért küzd a szervezetem és a Falka aranyhajú küldöttje, aki ha jelentést tesz, lehet, nem igazán boldog reakciót vált ki Lucas csapatából. Bízom azért a józan megítélésben, hisz segítettem a kis pártfogoltnak az egyetemen és ha magatartásból nem is produkáltam eddig ötöst, kicsapni se lehet engem csak úgy. Remélem, az életből se fognak kitiltani a túlvilág urai és hölgyei... A lakásaink átcsúsztak a tabu kategóriájába, Becca-é féltékenységi szempontok miatt, az enyém pedig véres emlékek miatt. Ez persze csak a nő látásmódja, hisz én hazamegyek, amint egészségem engedi és nem fogok zombifilmeket álmodni amiatt, ami egy hete zajlott az előszobámban.
~Látod, így járnak a kezesbárányok...~
Ezt nem bírtam kihagyni és akármennyire kedvelem Becca-t, pajszerrel fogom feszegetni az ő határait is. Ki fog derülni, mennyire vevő a morbid humorra vagy mennyire tenne inkább feljelentést az erkölcsrendészetnél.
~A békejobb nyújtásának sincs mindig jó vége, ez pedig pont az ellenkezője volt.~
Jól van, nem fognak süket fülekre találni a bonbonjaim, amik szétrobbanva nevetést kell, hogy okozzanak. Nagyon jól eltársalognánk még, de sajnos szólít a gyógyulás kényszere és ahhoz kötés kell, vágás, metszés, öltés és egy lóadagnyi hús, ami visszahozza belém az életet. A függöny mögé rejtett őrzőcskének bizony lesz mit kipihenni, agyán átfuttatni és ha megtalálta a pozitív kimeneteleket, akkor szembenézhet a negatívumokkal. Én ezt várom tőle, hisz erősebb, mint amilyennek kinéz. A telefonom elhalálozni látszik, de persze ez nem akadály, mert régen sem volt mobil, mégis tudtam, hogy érjem el azokat a csajokat, akiket érdemes.

// Köszöntem a játékot mindőtöknek! Folyt. köv., pm-ben letárgyaljuk. Very Happy //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6140
◯ IC REAG : 8029
Re: #1 Betegszoba // Vas. Máj. 22, 2016 9:55 pm

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net

◯ Kor : 28
◯ HSZ : 65
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán

Re: #1 Betegszoba // Szer. Aug. 10, 2016 8:37 pm

Ash & Ronnie



Nem számítottam már az éjszaka közepén telefonhívásra. Azt hiszem, hogy ilyenkor az ember ösztönösen tudja, hogy valami baj történt, hiszen nem tartozik a normális dolgok közé az, ha csak úgy felhívnak akkor, amikor nyilvánvalóan már régen alszol. Ráadásul holnap dolgoznom is kellett, így már időben nyugovóra tértem. Azt éppen nem mondanám, hogy nyugodt és édes volt az álmom, de legalább akkor is pihentem egy kicsit. Valószínűleg éppen úgy, ahogyan a húgom is tette a vendégszobában, hiszen mióta hazajött, azóta inkább itt lakott, mint a szüleinknél. Ez engem nem zavart egyáltalán, bár nem sokat voltam itthon, mivel valami mindig akadt.
A csörrenésre először azt hittem, hogy reggel van, és az ébresztőm jelzi számomra, hogy ideje felkelni. Ám csakhamar rádöbbentem, hogy itt bizony nem erről van szó. Szemeim egyből kipattantak, miközben a telefonért nyúltam. Meg sem néztem, hogy ki hív, csak felvettem, a legrosszabbtól tartva. Vagy a munkahelyről kerestek, mert valami történt – bár ez nem volt valószínű -, vagy valami borzasztó eset miatt, de arra gondolni sem akartam most.
- Igen? – szóltam bele óvatos, ám annál sürgetőbb hangon. Próbáltam mindenre felkészülni.
- Ronnie? Itt Mike! – mivel nem feleltem semmit, bizonyára rájött, hogy ez nem volt elég a bemutatkozásnak. Biztosan megvolt a száma a telefonomban, de gyors mozdulatok miatt ennek az információnak most híján voltam. – Barrows. – tette hozzá, mire újra megugrott a pulzusom.
- Igen. Mi történt? – nem tudtam, hogy mire számítsak, mit fogok hallani. Annyi biztos, hogy volt okom aggodalomra, hiszen Mike mentősként dolgozott, márpedig egy mentős hívása sosem jelent jót. – Kivel történt? – kérdeztem félve. A húgom aludt, szóval vele biztosan nem, de túl sok más lehetőség volt még, mivel elég nagy a család. Más miatt biztosan nem hívnának engem, csak közeli hozzátartozó miatt.
- Nem tudom. A motelből riasztottak minket egy férfihoz. 30-40 év körüli, kék szemű, barnás haja van. Kicsit ápolatlannak tűnik, szakállt visel, és az USMC tetoválását viseli. – sorolta az adatokat, de egészen addig nem is fogtam fel semmit, amíg a tetoválás el nem hangzott. Nem tudtam róla, hogy ki lehet, tippem sem akadt, addig a pillanatig. Akkor aztán egyből felültem az ágyon, mint akit felhúztak. – Ronnie, a képed itt volt a szobájában… - tette még hozzá, de már szinte nem is hallottam.
- Hol van most? – kérdeztem rá tétován, úgy éreztem menten leesek az ágyról, a világ pedig fordult egy újabbat. Nem lehetett az, akire gondoltam, túl szép lett volna. De mi van, ha mégis ő, és én nem megyek oda? Sohasem bocsátanám meg magamnak, úgyhogy míg Mike elmondta, hogy a kórházon belül hová kell mennem, magamra kapkodtam az első ruhadarabokat, amiket találtam. Még azzal sem foglalkoztam, hogy Averynek írjak egy üzenetet, csak a kutyát kerülgetve pánikszerűen elrohantam otthonról.
Úgy vezettem végig a város gyér forgalmában, mint egy őrült, és reméltem, hogy nem most fogok elájulni. Sosem volt szokásom, nem éppen most akartam elkezdeni, mikor ilyen fordulópont következett be az életemben. Még mindig nem mertem abban reménykedni, hogy tényleg ő az, ugyanakkor mégsem járt máson az eszem, csak hogy több mint másfél év után talán újra láthatom Őt.
El is robogtam a nővérpult mellett, és hiába szóltak, meg indultak utánam, nem érdekelt. Csak amikor a Mike által megadott kórterem ajtajához értem, akkor fordultam az engem megállító ápolónő felé, és gyorsan elhadartam neki, hogy ki vagyok. Engedélyezte is, hogy bemenjek hozzá, hiszen nem volt életveszélyes állapotban, csak a gyomrát mosták ki. Mi történhetett? Tippem sem akadt, de amint beléptem, és megláttam, még az ütő is megállt bennem. Tényleg ő feküdt az ágyon, ráadásul pont úgy nézett ki, ahogy mostanában képzeltem. Ezek szerint mégsem őrültem meg teljesen, és valóban őt láttam már hetek óta.
- Ash… - suttogtam alig hallhatóan, szám elé kapva a kezemet. Az öröm, a kétségbeesés, a harag és a csalódott sértettség egyszerre rohamozott meg. Miért pont így kellett találkoznunk újra? Miért nem keresett? Annyi, de annyi kérdésem lett volna hozzá, és mégsem tehettem fel őket, mivel még nem ébredt fel. Kábán léptem hát közelebb az ágyhoz, és óvatosan megérintettem az arcát. Abban sem voltam biztos, hogy tényleg itt van, de amikor egyértelművé vált a jelenléte, lehuppantam a mellette lévő székre. Elgyengültek a lábaim, úgy éreztem, hogy nem bírok tovább állni, szóval csak néztem őt, várva az ébredést, megfogva óvatosan a kezét.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 31
◯ HSZ : 16
◯ IC REAG : 15
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzó jobb kisujj
Re: #1 Betegszoba // Szer. Aug. 10, 2016 8:45 pm

Este ismét előtört belőlem egy pánikroham. A szívem a torkomban dobogott, a pulzusszámom az eredeti körülbelül háromszorosára ugrott fel, alig tudtam lélegezni, és remegtem, mint a nyárfalevél. Igazából nem volt olyan meglepő ez sem. Megszoktam már, hogy néha rámtör egyszer-kétszer egy hasonló. Amint már éreztem, hogy elkezd kicsit is remegni a kezdem, vettem is be az első nyugtatót, de annyira gyorsan az sem hatott. Percenként, talán kétpercenként vettem be egy másikat, próbálva csillapítani a rohamot. Hát, nem sok sikerrel. Fel-alá járkáltam a szobában, kezeim a fejemen pihentek, és esküszöm úgy éreztem, hogy szét fog robbanni. Néha, egy-egy hirtelen nyilalásnál fel is ordítottam, ezzel valószínűleg felébresztve a szomszédaimat a motelben. Fájt mindenem, de az a fejfájás… Végül már a földön kötöttem ki, és ezek után eléggé összemosódtak a képek.
Lépteket hallottam, már amennyire a sípolás a fülemben engedte, aztán a mentő szirénázását. Nézegették a pulzusomat, majd ráfektettek egy hordágyra, és a mentőkocsiba szállítottak. Az utolsó emlékképem úgy igazán az volt, mikor azt a valamit ledugták a torkomon…

Ugyan felébredtem, a szemeimet nem nyitom ki még egy ideig. Érzem, ahogy a napsugarak átszűrődnek az ablakon, és az arcomra, ha más nem, a szemeimre mindenképpen rávilágítanak. Hallom, hogy van valaki bent a szobában, de egy ápoló csak nem fogná a kezemet… Játszhatnám tovább a halottat, de úgy érzem, ő akkor sem menne el.
Első ilyen alkalom, mikor tényleges túladagolás miatt hoznak be kórházba, annak is pont itt kell megesnie?! És azt sem hiszem el, hogy volt ilyen szerencsém, hogy valaki ismerte Ronnie-t a mentősök közül. Legalábbis csak erre tudok gondolni, hisz telefonom már jó ideje nincsen, és honnan tudná bárki is, hogy ki vagyok? Az arcképe meg ott figyelt az asztalomon egyébként is.
Végül elhúzom a kezemet az övétől, szemeimet is kinyitom, és kicsit feljebb tornászkodok, kisebb nyögésekkel társítva, és kihúzva a másik karomból az infúziót. Csak néztem a seb helyét, ahova a tű volt szúrva, továbbra sem nézve rá Veronicára.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 28
◯ HSZ : 65
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán

Re: #1 Betegszoba // Szer. Aug. 10, 2016 8:53 pm

Az idő mintha ólomlábakon vánszorgott volna. Órákig semmi nem történt, ám mégsem jött álom a szememre egyetlen pillanat alatt sem. Amikor már nem volt vészesen korán ahhoz, hogy telefonáljak, kisurrantam és hívtam a Parkot, hogy ma ne számítsanak rám, ugyanis nem fogok tudni bemenni dolgozni. Maximum délután környékén, már ha addig történik változás. Többé nem akartam szem elől veszíteni a vőlegényemet, így is túl sokáig volt már távol tőlem.
Amikor végül érzékeltem a moccanást, hirtelen derültem fel. Nem tudom magam sem, hogy mire számítottam, csak azt tudtam, hogy legszívesebben könnyes egymás nyakába borulást produkálnék. Egy részem azonban tudta, hogy erre nem fog sor kerülni, mert ha ő is ezt akarta volna, már régen megkeres. Mostanra már egészen biztosra vettem, hogy tényleg őt láttam már hetek óta, szóval itt kellett lennie jó ideje már a városban.
Ám a derültséget gyorsan követte is a csalódottság és a fájdalom, ami a szívembe nyílalt. Elég volt hozzá annyi, hogy egyszerűen elhúzza tőlem a kezét. Türelemre intettem magam, próbáltam nem megsértődni rajta, de nagyon nehezemre esett, hiszen ez bárkinek rosszul esne, akit így elutasítanak.
- Ash... - szólítottam meg újra, hangom alig hallhatóan megremegett. - Én vagyok az, szívem! - próbálkoztam újra, hátha nem ismer fel, vagy csak összezavarodott. - Nem hiszem, hogy jó ötlet azokat kihúzni! - húztam el a számat, de nem nyúltam bele a mozdulatsorba. Hagytam, hadd húzza ki az infúziót, ha azt szeretné, az azonban már nekem is szemet szúrt, hogy mennyire kényesen ügyelt arra, hogy ne nézzen rám.
- Ash, Ronnie vagyok! Nem ismersz meg? - próbálkoztam újra, lassan küzdve a sírással. A könnyek már most a torkomat fojtogatták, pedig még nem is vágott hozzám semmiféle ocsmányságot. Nem is néztem ki belőle, hiszen sohasem viselkedett velem úgy. Erről eszembe jutott a húgom, aki nem volt ilyen szerencsés a párválasztás terén, és máris bűntudatom lett, amiért még mindig nem szóltam neki, hogy eljöttem otthonról. Ha szerencsém van, akkor még az igazak álmát aludta most is. Ha nem, akkor meg már nagyon aggódott értem, bár telefonon még nem hívott fel.
- Annyira régóta vártam már ezt a pillanatot... - vallottam be, igyekezve beszédbe elegyedni vele. Úgy tűnt, hogy sokkal nehezebb lesz, mint álmomban gondoltam volna. - Nem vagy szomjas? Hozzak neked valamit? - ezúttal ismét megpróbáltam megfogni a kezét, még ha nem is nézett felém. Óvatosan vettem ujjaim közé, ha hagytam, kiélvezve a pillanatot, hogy tényleg itt van.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 31
◯ HSZ : 16
◯ IC REAG : 15
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzó jobb kisujj
Re: #1 Betegszoba // Szer. Aug. 10, 2016 8:54 pm

Hallani a hangját egyszerre tölt el keserűséggel, és örömmel is. Elmondani sem tudnám, mennyire hiányzott. Még most is így aggódik értem, hogy láthatóan nem tűntem el szolgálatteljesítés közben, hanem élek és virulok… Na jó, inkább csak tengődök a mindennapokban. Ezért is szerettem bele annyi ideje, mert elképesztően törődő mindenkivel. Azokkal pláne, akik fontosak számára. Én pedig láthatóan még mindig az voltam neki. Elég baj. Jobb lett volna, ha tovább lép rajtam, és elkezdi élni a saját életét. Könnyebben ki tudtam volna hátrálni a városból, és valószínűleg valahol máshol ébredtem volna, mondjuk egy árokban.
Hallom, hogy már-már a sírás kerülgeti. Kíváncsi vagyok, ez miféle lenne. Öröm, bosszúság? Vagy mindkettő? Mert, ha így van, akkor ismételten nem különbözünk annyira egymástól. Örülök, hogy itt van, de közben pedig bosszant is, hogy még mindig ennyire foglalkozik velem. Egyáltalán nem érdemlem meg a törődését. Az elmúlt másfél év tett róla, hogy így legyen.
Tudom, hogy a hallgatásommal sokra nem megyek, mert úgy is itt fog maradni, de igazából azt sem tudom, mit mondjak. Na meg az is közrejátszik, hogy eléggé ki van száradva a torkom, meg kicsit még kótyagos is vagyok, ellenben ezek csak a kisebb rosszak.
Mikor újra megfogja a kezemet, akkor már nem ellenkezek. Helyette csak sóhajtok egyet, és feléfordítom a fejemet. Hadd lássa csak a szemeimben, az arcomon azt az ürességet, kihaltságot, megviseltséget. Csodálkozom még mindig, hogy a fejem így megúszta felületi sérülések nélkül. Látszólag azt sem nagyon vette észre, hogy csak négy ujjamat fogja, hisz a kisujjam már jó ideje nincs a helyén.
- N… - köszörülöm meg a torkomat, és nyelek egyet, hogy tudjam is folytatni a mondatot. - Nem kell semmi.
Egy kis víz azért jól esne, de előbb fogok én kikelni ebből az ágyból, és hozni magamnak, ha bele is pusztulok.
- Mit keresel itt? Mármint nem a városban, itt.
Mert az biztos, hogy nem hívattam senkiért. Bár ki tudja, miket mondogathattam az orvosoknak.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 28
◯ HSZ : 65
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán

Re: #1 Betegszoba // Szer. Aug. 10, 2016 9:00 pm

Nem tudom, hogy mire vártam. Talán arra, hogy normalizálódik a helyzet, hogy történik valami változás, de nem így lett. Úgy tűnt, hogy jobb volt, amíg aludt, mert most, hogy felébredt, cseppet sem sikerült közelebb kerülnöm hozzá. Ez elég rosszul érintett, valószínűleg az arcomra is kiült, hiába próbáltam meg nagyon erősen leplezni. Az ilyesmit nem lehet csak úgy, és ezt sajnáltam a legjobban. Nem voltam soha jó színész, pedig most jól jött volna, azt hiszem. Bárcsak tudtam volna úgy tenni, mintha nem érdekelne már, de szerintem már az is elég beszédes volt, hogy egész éjjel itt gubbasztottam az ágya mellett.
Azt azonban határozottan pozitív változásként értékeltem, hogy nem húzta el tőlem a kezét, mint az előbb. Az sem érdekelt egyelőre, hogy mi történt az ujjával, egyszerűen csak fogtam, mert muszáj volt valamilyen módon érintkeznem vele. Ha meg nem is öleltem még, legalább ennyi legyen nekem. Pedig szívem szerint most azonnal felfeküdtem volna mellé az ágyra, de úgy ítéltem meg, hogy neki nincs szüksége az én közelségemre.
Aztán végre a tekintetünk is találkozott, a szemeim pedig egyetlen másodperc alatt lábadtak könnybe. Hogyan is maradhattam volna erős, mikor láttam azt a végtelen szomorúságot a tekintetében. Ráadásul nem is tudtam hová tenni, semmit nem tudtam róla az égvilágon. Borzasztó érzés volt, újra az a tehetetlenség, amit mostanában annyiszor éreztem már. Ugyanez volt Gabbie, és nemrég Avery esetében is. Mi jöhet még?
- Biztos? Szerintem egy kis víz jót tenne... - nem akartam én erőltetni, de az sem jellemző rám, hogy valakit hagyjak szenvedni. Hiába utasította el a segítséget, én bizony nem fogok elmenni innen. Ezzel neki is tisztában kellett lennie, ismert már ennyire. Ugyan régen találkoztunk, de láthatóan, vele ellentétben én semmit sem változtam. Talán kicsit szomorúbb lett a pillantásom, de ez minden. A természetem éppen olyan maradt, mint amilyen annak idején volt. Mint akkor, amikor elment tőlem, és többé nem érkezett haza. Mostanáig.
- Azért másfél év után ennél nagyobb örömre számítottam tőled. - szúrtam oda egy kicsit, de nyilván megsértett azzal, hogy így kérdőre vont. - Mike hozott be, és felhívott. Együtt jártunk gimibe. Ha valahol kiteszed a képemet ebben a városban, ne csodálkozz, ha akad olyan, aki felismer. - igen, tudtam a képről a motelszobában. - Mi történt, Ash? - kérdeztem aggódva. - És most nem az elmúlt évekre gondolok, mert annak is eljön majd az ideje. Noha nagyon szeretném tudni, te még biztos nem akarsz erről beszélni. - csak tippeltem, mert az is lehet, hogy alig várta, hogy beavathasson.
- Arra gondolok, hogy miért kerültél ide be... - egészítettem ki a korábbi kérdésemet. - Egyből tudtam, hogy te vagy az, bár nem is mertem remélni, hogy tényleg van erre esély. - sóhajtottam gondterhelten, lesütve néhány pillanatra a tekintetem. - Istenem, annyira hiányoztál! - néztem fel rá ismét. - És te ennyit tudsz kérdezni tőlem, hogy mit keresek itt?! - felháborodás, sértettség, fájdalom csendült ki a hangomból.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 31
◯ HSZ : 16
◯ IC REAG : 15
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzó jobb kisujj
Re: #1 Betegszoba // Szer. Aug. 10, 2016 9:06 pm

- Ha kell, majd szerzek.
Egek, de kiállhatatlan vagyok. Már így is könnyekben van a szeme, én pedig csak tetőzöm ezt. Lehet, hogy nem tudom elüldözni innen, de az biztos, hogy idővel magamra fogom haragítani. Nem áll feltétlen szándékomban, habár szerintem bármi megeshet még az elkövetkezendő percekben… remélem, nem órákban. Mert, ha órákig menne itt egy veszekedés, akkor biztos, hogy fognám a sátorfámat, és haladnék is tovább. Nagyon nincs kedvem hozzá. Pedig egyszer úgy is meg fog esni, ha úgy döntene, maradjak itthon. Könnyebb lenne viszont, ha csak egyszerűen elküldene a pokolba. Az utat az elmúlt években már kiköveztem rendesen…
Hallgatom, amiket mond, de én nem váltok át annyira beszédesbe, mint ő. Mikor viszont azt mondja, hogy majd eljön annak is az ideje, hogy meséljek, mik történtek velem, akkor azon, amennyire jelenlegi erőmből telik, felnevetek.
- Azt te csak hiszed… Nincs az az Isten, hogy én arról beszéljek, mik történtek ott velem…
És ezzel együtt meg is rázom a fejemet, arcomon egy egyáltalán nem boldogságot árasztó mosollyal. Elég volt egyszer elmondanom a katonaságnak, milyen borzalmakat éltünk át. És ott pedig még friss élményként tudtam csak kezelni, még az adrenalinból sem sikerült teljesen leadnom, de beletelt vagy egy órába, hogy dióhéjban elmondjam a dolgokat, annyiszor kellett megállnom.
Felhúzom a szemöldökömet a felcsattanására, ezzel együtt kezemet is újra szabaddá teszem. De a választ megkapja, hadd örüljön.
- Jobb szerettem volna, ha úgy maradok meg az emlékeidben, amilyen a kiküldetés előtt voltam. Életvidám fiatal, aki előtt ott áll az élet. Nem egy selejtes alak, akinek ha lesz is valami pénze, nyugtatókra, fájdalomcsillapítókra, és alkoholra költi. Mert bizony ezzé váltam.
Teljesen érzelemmentesen közlöm vele a tényeket, majd folytatom.
- Azért kerültem be ide, kérlek szépen, mert rám tört ismételten egy pánikroham, marékszámra szedtem be ezt követően a Xanaxot, leöblítve egy kis vodkával. Bájos kombináció.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 28
◯ HSZ : 65
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán

Re: #1 Betegszoba // Szer. Aug. 10, 2016 9:08 pm

- Igen, pont úgy nézel ki, mint aki szerez. Ha valaki segíteni akar, akkor illik azt elfogadni! - néztem rá összeszűkült szemekkel. Nem tetszett ez az elutasítás, meg a stílus sem, amit felvett. Egyáltalán nem volt rá jellemző, legalábbis az én emlékeimben nem így élt. Ezért is esett annyira rosszul ez az egész helyzet, a nyilvánvaló dolgokon túl. Nagyon sok dolog volt, ami most gyűlt bennem, de hiába láttam a nála beállt változásokat, nem voltam hajlandó még most sem tovább állni.
- Pedig fogsz! Majd meglátod... - jelentettem ki határozottan. Szerintem ez lett volna a minimum azok után, hogy egyszerűen csak nem jött vissza. Talán szörnyűségek történtek vele, de kénytelen lesz megbirkózni mindazzal, ami a fejében van, ráadásul én itt vártam rá, ő meg magasról tett az egészre. Ezek után megérdemeltem, hogy ezt megkapjam tőle. Ha tetszik neki, ha nem, tartozott vele. - Tartozol ennyivel, Ash! - közöltem vele komolyan azt, amit az előbb kigondoltam. - Viszont nem fogom erőltetni. - ígértem meg, mert ennyit megtehettem azért én is. Bár már így is túl régóta vártam rá, de pont ezért még kibírtam egy kis időt.
- Ó, Ash... - ráztam meg a fejemet szomorúan, könnyben úszó szemekkel. - Nem baj! Megoldjuk! Mindent meg fogunk oldani együtt. Most már itt vagy, és minden rendben lesz! Túl fogsz ezen jutni, itt leszek veled! - ha engedte, ha nem, megfogtam ismét a kezét. Ha el akarta húzni, akkor pedig megszorítottam. Azért elég jó kondiban vagyok, hiába vagyok vékony testalkatú. Ő az ágyban feküdt, én meg erőm teljében voltam, szóval tudtam némiképp hatást gyakorolni rá, még ha nem is túl nagyot.
- És ne akard bemagyarázni nekem, hogy nincs rám szükséged, mert ezezl nem fogsz semmire sem menni! Csak én vagyok itt ebben a városban, ami ideköt téged. Biztos, hogy nem véletlenül jöttél éppen ide, még ha magadnak sem vallod be. Szóval ne is álmodj arról, hogy azok után, amennyit vártam rád, meg amiken keresztül mentünk, majd éppen most hagylak faképnél! - hatalmasat szusszantam a monológom után. Nem kellett, hogy válaszoljon rá, elég volt, ha csak felfogta.
- Látod ezt?! - feltartottam a kezemet, amelyiken az eljegyzési gyűrű még mindig ott díszelgett. - Nekem ez még most is jelent valamit, és szerintem neked is, különben nem lennél itt! - aztán újra leengedtem az ölembe, úgy beszéltem hozzá tovább. - Már most is jóban-rosszban, tudod! - utaltam az esküvőkön elhangzó szövegre, hiszen nekünk aktuális lett volna, mielőtt elment. - Nem kell ezzel egyedül lenned! - görbült le a szám szomorúan, alig bírtam uralkodni a bennem dúló érzelmeken.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 31
◯ HSZ : 16
◯ IC REAG : 15
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzó jobb kisujj
Re: #1 Betegszoba // Szer. Aug. 10, 2016 9:10 pm

- Inkább azzal segíts, hogy előkeríted a ruháimat, és elmehessek végre erről a helyről…
Én is ugyanúgy képes lennék rá, de ha annyira segíteni akar, ezzel tegye, ne vízzel. Minél hamarabb szeretnék kijutni innen, ki nem állhatom a kórházakat. Mindig a halálra emlékeztetnek. Nem mintha azzal gond lenne, mert néha még mindig úgy érzem, jobb lenne, ha én is alulról szagolnám már az ibolyát, hanem társaiméra, akiket épphogy el tudtunk látni, és azokra, akiket semmiképpen. Nem vagyok szanitéc, ez viszont nem jelenti azt, hogy nem kellett néha lefognunk testvéreinket…
Csak morgok egyet arra, hogy tartozom ennyivel. Nem igazán tudok mit mondani rá. Nézőpont kérdése, azt talán igen, de nem fogom. Már így is eléggé kiborítottam, nincs kedvem tovább hergelni. De úgy is fogom, mert nem egy dologgal kapcsolatban különbözik jelenleg a véleményünk.
- Aranyos az optimizmusod, de ne rángasd magadat hiú reményekbe. A történtek után én már nem tudok pozitív maradni.
De, ha annyira nem akarja erőltetni a dolgokat, akkor nem is kérdez rá. Gondolhatja, hogy mik történtek egyébként. Na jó, nem, elképzelése sem lehet róla. Valami félresikerülhetett az egységben, hogy meg tudtak minket támadni. Csak azt nem tudja, hogy minden az én hibám, és mindenki halála.
Kezemet meg most már nem húztam el. Nem fogok ennél tovább erőlködni.
- Azért jöttem vissza, mert reménykedtem, hogy azt fogom látni rajtad, hogy végre túlléptél rajtam. Mert azt az embert, akit szerettél, nem tudod már visszakapni. Csak egy rendesen megroncsolódott töredékét.
Régebben én is ugyanolyan optimista voltam minden szempontból, mint ő. Talán még jobban is. A húga halálakor is próbáltam tartani benne a lelket, hogy minden rendben lesz, nem lesz semmi baj, és hasonlók. Akkor még nem éreztem át a helyzetet. De most, hogy annyi testvérem haláláért vagyok felelős…
- De, pont, hogy jobb lenne, ha egyedül lennék ezzel. Mást sem jelentek most senkinek, mint egy tehert. Egy tehert, ami olyan, mint egy bomba. Bármikor robbanhat. Nem bírnám elviselni, ha egy pánikrohamom, vagy veszekedésünk következtében bármi bajod esne. Bele se kezdj abba, hogy ez úgysem történik meg. De, megtörténne. Már több, mint egy éve élek ezzel a szarral, eléggé sikerült már kiismernem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 28
◯ HSZ : 65
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán

Re: #1 Betegszoba // Szer. Aug. 10, 2016 9:11 pm

- Csak abban az esetben teszem ezt meg, ha az orvos is rábólint, valamit hazajössz velem! - kötöttem ki határozottan, mert feltett szándékom volt hazavinni őt. Az oké, hogy Avery is nálam lakott most, de az a ház a kettőnké volt eredetileg, és már túl régóta hiányzott onnan a jelenléte. Legyen az bármilyen is, hiszen most nem tűnt túlzottan önmagának. Elég aggodalmat ébresztett ez bennem már így is, de nem hagyhattam annyiban a dolgot. Ennél sokkal fontosabb volt ő számomra.
- Nem érdekel különösebben, hogy te mit gondolsz. Nem vagy teljesen önmagad, de talán csak időre van szükséged! Én meg majd eldöntöm, hogy miben hiszek, és miben nem, rendben? - egyáltalán nem tetszett a viselkedése, és kezdtem tényleg azt gondolni, hogy igaza van. Ő már nem ugyanaz az ember, aki annak idején volt, de azt olvastam, hogy ez a hozzá hasonlók esetében teljesen normális. Ez még nem ok arra, hogy a hozzátartozók feladják a reményt. - Az is hiú ábrándnak tűnt sokáig, hogy életben vagy, és most tessék, itt vagy velem megint! - fűztem még hozzá, hogy értse, mire ez a fene nagy optimizmusom. Meg különben is, én mindig ilyen voltam, és nem is terveztem megváltozni. Csak azt nem tudtam, hogyan leszek képes együtt élni ezzel az egésszel. Nekem arra a férfira volt szükségem, akit elengedtem, de jelenleg csupán árnyéka volt régi önmagának.
- És csak ezért visszajöttél ilyen hosszú idő után? - kérdeztem vissza felvont szemöldökkel. - Ezt nem veszem be, Ash! - jelentettem ki határozottan. - Nekem mindenhogy kellesz, fogd fel végre! Én nem szoktam a levegőbe beszélni, és eddig rád sem volt jellemző. Azt ígérted, hogy ha visszajössz, feleségül veszel. Hát visszajöttél, és én várok rád azóta is. Ha idő kell még, rendben, de attól még ne taszíts el magadtól! Kérlek... - az utolsó szót már épphogy csak leheltem, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán hallotta.
- Nekem te vagy a mindenem, Ash! Sosem szűntem meg szeretni téged, és soha nem adtam fel a reményt, hogy visszajössz még! - újra könnybe lábadtak a szemeim, nem tehetek róla. Egyszerűen túl voltam töltve jelenleg érzelmekkel, és nagyon nehéz volt kezelni őket. Nem is láttam értelmét annak, hogy megjátsszam magam előtte, hiszen semmit nem érnék el vele. - Tudod nagyon jól, hogy képes vagyok megvédeni magam! - ez igaz is volt, a puska ráadásul mindig ott lapult nálam. Valószínűleg nem lennék képes ártani neki, de talán egy figyelmeztetéstől észhez térne eléggé ahhoz, hogy leálljon.
- Haza akarlak vinni! - közöltem végül, mert mást nem tudtam tenni. Úgy éreztem, bármit mondok is, az lepereg róla. Feleslegesen túráztattam magam, de mégsem voltam képes csak úgy kisétálni innen, hiába volt ez a legnagyobb vágya. Már maga a gondolat is mardosva okozott fájdalmat a lelkemben.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 31
◯ HSZ : 16
◯ IC REAG : 15
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzó jobb kisujj
Re: #1 Betegszoba // Szer. Aug. 10, 2016 9:12 pm

Sóhajtok csak egyet arra, amit mond. Most őszintén, milyen választ vár el tőlem? Hogy azonnal rábólintsak, hogy persze, minden oké, már indulhatunk is? Mert annál azért komplikáltabb a helyzet. De nem vetem meg az ötletet, hogy végül ő vele távozzak innen. Csak egyszerűen… jobban szeretném, ha tudná, milyen is vagyok most, és ha még mindig áll utána is az ajánlata... akkor nem igazán tudok mást tenni. Pláne, mert ismerem már a menyasszonyom.
- Időre? Mert az olyan jót tett, tényleg. Elég csak rámnézned.
Válaszolom neki szarkasztikusan. Még, hogy időre van szükségem. Volt időm sok mindenre az elmúlt… olyan egy évben. Mégsem tettem semmit azért, hogy előrébb haladjak, inkább csak visszafele. Vagy inkább egy teljesen más irányba. Jó lenne, ha a problémáimat csak úgy egyszerűen eltörölhetném, és mindent semmissé tehetnék, de sajnos… sajnos ilyenre nincsen lehetőség. Így inkább együtt élek mindazzal, amiket tettek. A felejtés amúgy sem megy.
Lesütöm a szemeimet arra, amiket mond. Úgy tűnik, a döntésem nem volt a legjobb. Ő és, én is szenvedtünk az elmúlt másfél évben. De még mindig tartom magam ahhoz, hogy inkább most lásson engem, mintsem tegyük fel a hazaérkezésem után… ma már legalább valamilyen szinten megszoktam ezt az életet. Ezt a sok szenvedést, ezt a sok fájdalmat.
A következő szavak viszont még nagyobb szöget ütnek a szívembe. Nem mintha nem tudtam volna, hogy így érez, de azért teljesen más ezt hallani. Pláne most. Látom, ahogy ismét már-már a sírás határán van, a könnyekből nem tudok másra gondolni. Helyezkedek egy keveset, és végül csak odaölelem magamhoz. Hiányzott már, nagyon is. Az a fene optimizmusa, ez a bájos arc, ez a kedves személyiség. Még sírva is elképesztően gyönyörű.
Erre az ölelésre viszont nekem is nagy szükségem volt már. Fejemet ráhajtom a vállára, és egy ideig meg sem szólalok, végül csak elered a szám, és újra az arcát figyelem.
- Tudod jól, hogy másra sem vágyom, minthogy hazamenjek veled. Hogy veled lehessek. Hogy elvehesselek feleségül. És, hogy később gyerekünk is legyen. De egyszerűen… félek attól, hogy amit látni fogsz, az egyáltalán nem az lesz, amire számítasz. Igen, azért sem jöttem vissza, mert valamilyen szinten féltem attól, hogy visszautasítasz. Eddig nem tetted meg. De tegyük fel, visszamegyek hozzád… aztán mi lesz? Mi lesz, ha egy-két hét múlva rájössz, hogy te ezt nem bírod? Mert egyáltalán nem viccelek... az lenne az utolsó szög a koporsómban.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 28
◯ HSZ : 65
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán

Re: #1 Betegszoba // Szer. Aug. 10, 2016 9:14 pm

- Attól még, hogy goromba vagy velem, nem fog semmi megváltozni. Jobb sem lesz tőle semmi, ha már itt tartunk... - közöltem vele, felhúzott orral. Azért álljon már meg a menet! Attól, hogy neki rossz a kedve, nekem ez volt életem egyik legszebb napja, mióta csak megláttam, hogy tényleg itt fekszik az ágyon. Ezt pedig nem csorbíthatta el még az sem, hogy ő képtelen volt normálisan beszélni velem. Idővel talán tényleg változni fog a dolog, majd ha ő is igazán akarja.
- És tudom, hogy nagyon közhelyes, de az idő tényleg minden sebet begyógyít, már ha hagyod őket behegedni! - hívtam fel erre az apróságra a figyelmét, mert volt egy olyan sanda gyanúm, hogy tényleg ő nem akart továbblépni azon, ami történt. Bármi legyen is az, hiszen tőle egyelőre semmi épkézláb információhoz nem jutottam azzal kapcsolatban, hogy miként vált ilyenné. Márpedig nagyon szerettem volna tudni, mert talán annál hamarabb kaphatnám vissza azt a férfit, akit annyira szeretek. Igen, még most is, nincs múlt idő.
- Szeretnék segíteni neked! És bármilyen nehéz is lesz elfogadnod, a kezemet addig nyújtom feléd, amíg meg nem unod, és nem döntesz úgy, hogy akár el is fogadhatnád! - szipogtam halkan, hiszen szemeimben mostanra már ott gyülekeztek kitartóan azok a könnyek, amik korábban a torkomat fojtogatták. Bárcsak erősebb tudtam volna maradni mellette, és nem szabadjára engedni az érzelmeimet. Ennyi idő után azonban senki nem várhatta el tőlem, hogy kemény legyek. Még ő sem.
Az ölelés volt számomra a megváltás. Elég volt ez az egyetlen gesztus ahhoz, hogy új erőre kapjak, ráaádsul úgy furtam bele magam a karjaiba, mint régen. Az istenért, hiszen ezt vártam több mint másfél éve. Fel is feküdtem hát mellé az ágyra, úgy bújtam hozzá, arcomat a nyakához fúrva. Az sem zavart, hogy nem éreztem a jól megszokott parfümöt rajta, nekem az is elég volt, hogy ő az.
- Annyira hiányoztál! - suttogtam remegő hangon, görcsösen kapaszkodva a kórházi ruhájába. Aztán hagytam, hadd telepedjen csak ránk a csend. Most nem volt kellemetlen, nem volt feszült. Finoman simogattam a fejét, ahogy a vállamra döntötte azt, mintha csak őt is, és magamat is vigasztalni akarnám ezzel az egyszerű mozdulatsorral. Talán így is volt. - Tényleg? - kérdeztem vissza, ajkaimon megjelent egy halovány kis mosoly. - Csak mert eddig akkor nagyon jól álcáztad... - szipogtam, megtörölve az arcomat egy sietős mozdulattal. - Én sohasem utasítanálak vissza, Ash! - suttogtam halkan, szavaim azonban annál komolyabban csengtek.
- Lehet, hogy rájövök. Lehet, hogy nem így lesz. - vontam meg a vállaimat. - Ki tudhatja előre? Sem te, sem én nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő. Ha esélyt sem adunk rá, akkor pedig egyikünk sem fogja megtudni később sem! - két kezem közé fogtam az arcát, úgy fordultam oda hozzá. - Szeretnék segíteni, és melletted lenni, hogy visszatalálhass önmagadhoz. Elhiszem, hogy sok szörnyűségen mentél keresztül, de nem lehetetlen, hogy egy kicsit újra olyan legyél, mint régen. Egyszerűen csak hagynod kell, hogy segítsek, és akkor talán a megszokott környezet, meg az, hogy úgy kezellek, mint régen, segíteni fog. Csak hagyd... kérlek! - néztem rá könyörgően.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 31
◯ HSZ : 16
◯ IC REAG : 15
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzó jobb kisujj
Re: #1 Betegszoba // Szer. Aug. 10, 2016 9:15 pm

- Megérdemlem a szenvedést, amit kapok, Veronica. Ezt jó, ha tudod.
De legalább a lényeget észrevette. Ha hagyom őket behegedni. De nem akarom. A történtek után nem. Ez legalább emékeztet arra, hogy hány embert hagytam cserben, és ezzel együtt hány apát, hány anyát, hány testvért, hány feleséget, és hány gyermeket… Mentettem meg ugyan bajtársaim közül is sokakat, de ez vajmi kevés vigasz azoknak a családoknak, akik fia, lánya nem talált már haza… csak koporsóban. És ez még a jobbik eset.
Az ölelés viszont mindkettőnkben elindít egyes folyamatokat. Érzem, hogy mennyire jól esik neki is a közelségem. És én sem mondhatok el mást. Ahogy magamhoz ölelem, beszívom az illatát, és érzem a teste közelségét, olyasfajta megnyugvás telepszik rám, amit már túl régen éreztem. Hallom még, amit mond, de csak tovább szorítom magamhoz. Nem tudom, mennyi ideig lehettünk aztán úgy, csöndben, de egyetlen pillanatot sem bánok. Mindkettőnknek szüksége van most erre. De nekem annál inkább rá.
Nézek rá, most már valamilyen szinten más tekintettel. Még mindig ugyanaz benne ül a szememben, ami az ébredésem után volt, csak most már keverve egy csipetnyi boldogsággal. Nem így terveztem a Fairbanksbe történő látogatásomat, de… egyelőre örülök, hogy így alakultak. Már amennyire lehet örülni egy ilyen elcseszett, mégis gyönyörű pillanatnak.
Mikor kezei közé fogja arcomat, továbbra sem mozdulok, csak figyelek a szavaira. Időközben viszont egyik kezem rásiklik az övére, és aztán pedig nyomok is a kézfejére egy apró csókot. Közben az én szemeimbe is könnyek gyűlnek. Félelem, és öröm keveréke ez. A kérlelését követően pedig újra magamhoz ölelem.
- Annyira… végtelenül szeretlek!
Suttogom neki a fülébe, miközben az ölelésből nem engedek.
- Örülnék, ha minden olyan lehetne, mint régen volt. De félek, hogy olyan már sosem lesz. Azt látni, ahogy a szemem láttára húny ki a fény az öcsém szeméből…
Nyelek egyet ezt követően.
És ez pedig az ott töltött időből csak egy, aki az én hibámnak köszönhetően lett oda.
Nem tudhatja, hogy min mentem keresztül. Nem fogja valószínűleg sosem megtudni. Ezt az érzést nem tudom senkinek sem kívánni, még a legrosszabb ellenségeimnek sem. Ez egyébként is rosszabb, mint a halál. Ha azt választanám, legalább lenne valami megnyugvásom. De így…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 28
◯ HSZ : 65
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán

Re: #1 Betegszoba // Szer. Aug. 10, 2016 9:16 pm

- Ezt csak te gondolod így. Szerintem ezt senki sem érdemli meg. - jelentettem ki, ellentmondást nem tűrően. Nem csak azért mondtam, mert szeretem őt és fontos nekem, hanem mert én egyszerűen ilyen vagyok. Nem tudok rosszat kívánni senkinek sem, akármilyen rosszat tett is. Az ő lelki épsége pedig különösen fontos volt nekem, már csak önös érdekből is. Bármilyen rossz vagyok is ettől, néztem azt is, hogy én boldog legyek végre ismét. Vele együtt tűnt el ugyanis a boldogság az életemből, és túl régóta hiányzott már. Most pedig nyílt egy kicsi kapu a remény útja felé, és nem akartam elszalasztani.
- Ne bánd, hogy te nem haltál velük, Ash! Oka van! - szorítottam meg egy kicsit a kezét. Szemeim továbbra is könnyben úsztak, de nem zavart, hogy látta a gyengeségem, mert ez csak annyit jelentett, hogy nagyon fontos számomra még mindig. Ennyi idő után is. - Neked még van feladatod a Földön, és nem úgy, hogy ostorozod magad folyamatosan a történtek miatt. Nem tudom, hogy mi történt, csak azt, hogy az egységeteket támadás érte. Annyit tudok, amennyit a katonaság elmondott nekem, nem többet. De szerintem akár azon is gondolkozhatnál majd később, hogy miként tudsz segíteni azoknak, akiknek nem tértek haza a hozzátartozóik. Akik nem olyan szerencsések, mint én. Vagy te. Mert azok vagyunk, hiszen itt vagyunk egymásnak! - teljes meggyőződéssel beszéltem. Azt ugyan sejtettem, hogy egyelőre kevés lesz neki, de lehetett más lehetőségek után is nézni, nem csupán önmagát vádolni folyamatosan. Elhatároztam, hogy majd én segíteni fogok neki, és nem csak a továbblépésben. Abban is, hogy meglásson kiskapukat, lehetőségeket.
- Én is nagyon szeretlek, Ash! Már olyan régóta vártam, hogy ismét elmondhassam. Ezek után egyetlen nap sem fog eltelni úgy, hogy ne mondanám neked! Nem hagyom, hogy ezt elfelejtsd! - ígértem komolyan, szeretettel mosolyogva rá. A kézcsók felidézett bizonyos emlékeket, és újabb reményt keltett bennem azzal kapcsolatban, hogy még nincs túl késő kettőnk számára. - Nem muszáj, hogy pont olyan legyen. Nem is lehet, hiszen másfél év alatt annyi minden történt. Veled is, velem is! - homlokomat az övéhez szorítottam, úgy néztem közelről az enyémhez hasonlóan kéklő szempárba.
- Tudom! Tudom, hogy milyen, én is elveszítettem a húgomat... - bár ezt ő tudta a legjobban, hiszen mellettem volt végig. - De te ott voltál, hogy támogass. Hagyd, hogy én is ott legyek most veled! - kértem, apró csókot lehelve ajkaira, ha nem húzódott el tőlem. - Sose hibáztasd magad! Kérlek! - ráztam meg a fejemet szomorúan. - Nem hibáztathatod magad örökké, azzal nem hozod őket vissza. Muszáj lesz együtt élned a borzalmakkal, ami tudom, hogy nem könnyű. Nem tudom elképzelni, hogy milyen, de próbálom megérteni a helyzeted. - vallottam be őszintén, hiszen én ilyesmiket nem éltem át. Honnan is tudhattam volna? Nem is akartam úgy tenni, mintha én mindent tudnék, mert távolról sem voltam tisztában a részletekkel.
- Én azonban itt leszek veled, hogy segítsek túllépni, ha hagyod. Megtanulni együtt élni ezzel. Attól, hogy nem önmagad hibáztatod, még nem jelenti azt, hogy elfelejtetted őket, és már nem érdekelnek. De muszáj élned tovább az életed. Te nem haltál meg velük, és ezért sohasem lehetek elég hálás a Teremtőnek, mert visszaadott nekem! Ne csinálj úgy, mintha te is elvesztél volna... - kérleltem halkan, simogatva az arcát.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 31
◯ HSZ : 16
◯ IC REAG : 15
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzó jobb kisujj
Re: #1 Betegszoba // Szer. Aug. 10, 2016 9:16 pm

Még, hogy ne bánjam, hogy nem haltam velük… persze, mintha az olyan könnyű lenne. Sokkal egyszerűbb lett volna mindenkinek, ha egyszerűen én is csak odaveszek. Persze, nem lett volna könnyebb Veronicának, hogy először a húga, aztán a vőlegénye, de biztos vagyok benne, hogy előbb, vagy utóbb belenyugodott volna, és tovább is lép. De így, hogy csak akció közben eltűntté nyilvánítottak, nem halottnak, még volt benne abból a reményből, hogy egyszer visszatérek. Bár gondolom, mennyire csökkent ez, ahogy telt az idő.
Mikor viszont azt említi, hogy még dolgom van a Földön, azon először csak felhorkantok, majd az arcomat törölgetve kezdek el nevetni. Hihetetlen, hogy ilyenekre tud gondolni. Értem én, mire akar kilyukadni. Végül is elmondja.
- Tudom, hogy azt akarod, ez így legyen… de nem lettem jó szamaritánus. Azoknak a családoknak okoztam már elég szenvedést. Nem fogok többet megkockáztatni. És bele se kezdj abba inkább, hogy legalább próbálkozzak. Nem fogok.
Csak azt szeretném, hogy tudja, most hogyan látom a világot. Hogy miképpen vélekedek egyes dolgokról. Ha ezek után még mindig jó ötletnek tartja, hogy menjek haza vele… nekem nem lesz ellenvetésem.
- Örülök, hogy ezt hallom. Csak meg ne bánj egy ilyen ígéretet…
Eléggé bizonytalan vagyok számos dologgal kapcsolatban. Hogy később nem dönt úgy, hogy elege van ebből az egészből, a gondjaimból… nem akarom azt hallani, hogy szeret, miközben viszont egyáltalán nem gondolja így. És ha ne adj Isten, össze is házasodunk, a bajom mégis fenn marad… akkor pedig ne maradjon velem azért, mert megígértünk egymásnak valamit. Jóban, rosszban… meglehet. De a boldogságát akkor sem akarom elvenni. Pedig van rá esély, hogy ez megtörténik.
Hallgatom, amit mond, és csak megrázom a fejem, mikor a csókot adná, el is fordítom az arcomat.
- Nem, egyáltalán nem tudod milyen. Meghalt a húgod, tudom, tisztában vagyok vele. De nem a te hibádból. Az én öcsém pedig pont amiatt vesztette életét. Nem töltöttem el vele elég időt, azért jött el a kiküldetésre ő is, hogy hátha. Erre tessék… több időt a büdös életben nem fogok vele eltölteni…
Még mindig a könnyeimmel küszködök. A szabad kezemmel le is törlöm a könnyeimet, akármennyire sem megy. Másfél év, mégsem tudtam túllépni rajta. Akárhányszor eszembe jut az öcsém… az osztagom, mindig ez van.
Hallgatom azt, amit mond, és akármennyire sem tetszik, amiket közöl velem, nem csinálok semmit. Igazából élvezem a közelségét. Ha nem beszélne, még talán jobb is lenne. Elég, ha csak itt van. De aztán olyat mond, amire megint csak fel kell nevessek, igazából idegességemben. Kezemet is elrántom tőle, és elfordulok.
- A Teremtőnek?! A kicseszett Teremtőnek?! Annak mi a halál köze van ehhez az egészhez?!
Aztán pedig fel is állok az ágyról, egy nyögéssel tarkítva a felkelésem, de azt a nevetést nem tudva befejezni. Röhej, hogy ilyenekre gondol, de komolyan.
- Na, és hol volt a drágalátos Teremtőd, mikor az osztagunkat megtámadták?! Mikor az öcsémet megölték?! Mikor majd’ három tucat katonát mészároltak le úgy, mintha a vágóhídon lettek volna?! Hol volt, mikor David McConnel majdhogynem kannibállá vált, és nekem kellett azt az elborult agyát helyreraknom?! Helyrerakni… Nem kellett öt perc, hogy már a földön legyenek a darabkái!!
Az idegességi szintem egyre inkább csak az egekbe szökött, mikor megemlítette a „Teremtőt”, és ezt nem is voltam rest kifejezni. Nem teli torokból üvöltöttem, de rendesen megemeltem a hangomat.
- Ne gyere nekem többet ezzel a baromsággal!
Azzal együtt pedig hátat is fordítottam, és azt a vázát, ami az asztalomon volt, úgy, ahogy van, levertem a fenébe, és a szobát is elhagytam, megkeresve az információspultot. Hogy miért volt váza az asztalomon, benne egy virággal, azt meg nem értem, de nem is érdekel. Gondolom a nővérek próbáltak olyan benyomást kelteni, mintha bármit is segítene egy kis kedvesség. Akárhogy is, egy valamit tudok: Többet nem akarok itt maradni ebben a pokolfészekben.
És akkor jön szembe velem egy mentős, akinek az arca most kezd csak el derengeni. Ő hozott be valószínűleg. Hogy is hívták, mit mondott Veronica? Miles? Mike!
Mond valamit, és rá is teszi a kezét a mellkasomra, gondolom, hogy visszatereljen a szobámba. Ehelyett én megfogom a karját, és azzal együtt nyomom oda a falhoz, arcomról nyugodtan leolvashatja az idegességet.
- A ruháim! Hol vannak?!
Próbálna lelökni magáról, de alkaromat torkához nyomom, és egész testemmel tartom. Van bennem erő, és katona is voltam. Tudok egy-két dolgot…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 28
◯ HSZ : 65
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán

Re: #1 Betegszoba // Csüt. Aug. 11, 2016 10:19 pm

- Azzal, hogy segítesz, nem okozol több szenvedést. - jegyeztem meg csendesen, majd halkan sóhajtottam egyet, amikor közölte, hogy mit ne mondjak. Nem igazán tűrtem jól, ha megmondták nekem, hogy mit csináljak, így most sem esett túl jól, de volt elég eszem ahhoz, hogy lenyeljem a felháborodott szavakat. Felesleges lett volna éppen most vitába bonyolódni vele, hiszen csak épphogy visszatért az életembe. Ráadásul korábban sem volt jellemző ránk, hogy sokat veszekedtünk volna. Persze, voltak szóváltásaink, de ez minden. És sohasem véresen komoly dolgok miatt.
- Elég szomorú, hogy élből elutasítasz mindenféle ötletet, és még csak meg sem próbálsz tenni valamit azért, hogy jobb legyen. Attól, hogy bünteted magad, még senkinek sem lesz jobb. - hiszen akkor sem hozhatta őket vissza. Ha szenved ő maga is, ha túllép. Márpedig én szerettem volna, ha sikerül átlendülnie ezen a mostani ponton, és ha nem is visszatalálni a régi önmagához, de egy részét újra magáévá tehette volna. Erre közli, hogy semmi ilyesmit nem akar? Nem is értettem, de bíztam benne, hogy ez idővel változni fog majd, ha újra együtt leszünk.
- Nem ígéret volt, csupán előrevetítettem a jövőt. Egyébként rajtad is múlik, hogy képes leszek-e tartani magam ehhez. Legelőször arra lenne szükség, hogy ne akarj ennyire ellökni magadtól, mint ahogyan eddig tetted. - nem akartam kritizálni, de akkor is így állt a helyzet. Egy ideig lehet vívni az efféle szélmalomharcokat, de hosszú távon lehetetlen valaki olyat szeretni, aki nem akar veled lenni. Akinek nincs más életcélja, minthogy kiiktasson az életéből. EGy ideig küzdesz és próbálod elérni, hogy ez megváltozzon, de hosszú idő után senki sem képes elviselni több fájdalmat és megaláztatást.
Pontosan az előbb elmondottakat támasztotta alá az is, hogy elfordította a fejét, mielőtt megcsókolhattam volna. Elmondhatatlanul rosszul esett, mintha egy kis tőrt forgattak volna meg a szívemben, de próbáltam nem kimutatni. Azzal úgysem lennénk előrébb.
- Ez nem a te hibád, Ash! Fogd már fel! - mondtam higgadtan. Úgy tűnt, hogy tényleg semmilyen körülmények között nem képes elfogadni ezt, és örökké csak magát hibáztatja. Mindenért. - Ő döntött úgy, hogy utánad megy, pedig tudta, hogy milyen körülmények uralkodnak ott... - sóhajtottam szomorúan. Persze, hogy sajnáltam az öccsét, de nem ő küldte a halálba, a fenébe is! - Nyugodj meg! Kérlek! - suttogtam szomorúan, és ha engedte, akkor ismét megfogtam a kezét, legalább ennyire érintkezhessek vele.
Újabb kis tőr szúródott belém, ahogy ismét elutasította a közeledésemet, és elrántotta most már a kezét is tőlem. Értetlenül pislogtam, egyszerűen nem is értettem, hogy mi rosszat mondhattam, ami ennyire felizgatta és kivetkőztette önmagából. Ez nem az a férfi volt, akit én szerettem, ez teljesen biztos. Csak valaki, aki úgy nézett ki, mint Ash.
- Semmi... - feleltem halkan, kissé reményvesztetten. Azt hittem, hogy ennyiben kimerül az egész, de úgy látszott, hogy most lendül csak bele igazán. - Nem tudom, Ash. - nem láttam értelmét újabb vitának, vagy annak, hogy szembeszálljak vele. Mondhattam volna, hogy biztosan oka volt mindennek, de azt hiszem, az főleg csak olaj lett volna a tűzre az eddigiek alapján. Ezt meg inkább nem kockáztattam meg, mert már így is kezdtem ijesztőnek találni a helyzetet, amilyen irányba haladtunk jelenleg.
- Nyugodj meg, kérlek! - én magam is próbáltam nyugodt maradni, hátha az jó hatással lesz ár. Ennek ellenére a szívem a torkomban dobogott, de hogy a szégyentől, vagy a félelemtől, azt nehéz lett volna megmondani. - Jól van, nem mondom többet, csak higgadj le! Semmi értelme kiabálnod, így is nagyon jól hallak. - nehezemre esett továbbra is megőrizni a hidegvérem, egyre jobban szerettem volna én is kiabálni, de nagyon kellemetlen lett volna. Már így is az volt így a kórházban.
- Ash! - kiáltottam fel riadtan, felpattanva most már a székről. Ötletem sem volt, hogyan érjem el, hogy valamelyest lehiggadjon, mivel ebben nem volt tapasztalatom. Eddig sohasem volt rá szükség, hogy én nyugtassam őt le. - Ash, hová mész?! - kiabáltam most már utána, sebes léptekkel követve őt a folyosóra. Sajnos nem voltak olyan hosszú lábaim, mint neki, így azt sem láttam meg időben, hogy felbukkant Mike, és megpróbálta jobb belátásra téríteni. Ha előre látom, akkor biztosan intettem volna neki, hogy eszébe se jusson. Így azonban elkéstem, mire kettőt pislogtam, már a falnak nyomva kapkodott levegő után.
- Ash, kérlek! Állj le! Ezzel nem érsz el semmi! Fejezd be! - kérleltem, könyörögtem neki. Mivel most már más is veszélyben volt, így a saját testi épségemet kockáztatva léptem oda a pároshoz, és próbáltam meg elhúzni a vőlegényemet szerencsétlen mentőstől. Érintésemmel igyekeztem megnyugtatni. Nem szorongattam, csak finoman fogtam a karját. - Kérlek, gyere vissza! Megkeressük a ruháidat, csak hagyd abba! - könnyek jelentek meg a szemeim sarkában, és ha továbbra sem engedett a finom húzásnak, úgy megpróbáltam odabújni hozzá, hátha a közelségem csillapít valamennyit a dühén. Nem sok reményt fűztem hozzá, de azt sem akartam, hogy a közeledő biztonságiak kivezessék.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 31
◯ HSZ : 16
◯ IC REAG : 15
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzó jobb kisujj
Re: #1 Betegszoba // Kedd. Aug. 16, 2016 1:54 pm

Értékelem Veronica törekvéseit, hogy próbál jobb belátásra bírni, de egyelőre úgy tűnik, vakvágányra lépett. Nem tudom, mikor leszek képes ugyanaz az ember lenni, akibe akkoriban beleszeretett... talán sosem, és ez az, ami kicsit megrémiszt. Azt akarom, hogy boldog legyen, de ezt tőlem most nem igazán tudja megkapni. Elég bajom van nekem is, sok minden a fejemben. De remélni tudom csak, hogy idővel képes leszek megváltozni. Mindkettőnk érdekében...
- Mondogasd csak, amennyit akarod. Vétettem egy hibát, és ez temérdek ember életébe került. Ebben benne van az öcsém, és a régi önmagam is.
Mert biztos érzékeli Veronica, hogy egy részem bizony ott maradt, annál a vérfürdőnél. Igazából... Nem csak átvitt értelemben. De azt már teljesen megszoktam, hogy a kisujjam helyén csak egy csonk van. Na meg még annyi sem volt bennem, hogy az öcsém sírhelyét meglátogassam... a jó emlékekre próbálok gondolni vele kapcsolatban, de mindig szembe jön velem a tény, hogy több közös emlékünk már nem lesz. Nem tudom, van-e túlvilág, ha viszont igen, remélem már apámmal söröznek.
Aztán magam sem tudom, min kapom fel a vizet, de nemsokára már azon veszem észre magam, hogy ordibálok vele. Legalább most megtudja, mikre is számíthat, ha tényleg haza akar vinni. Remélhetőleg az ordibálás nem fog többet megtörténni. Sosem szerettem vele veszekedni, de ez nem jelenti azt, hogy nem voltak. De, ha túlzásba is estem, bocsánatot kértem tőle szinte egyből. Francba, még volt rá eset, hogy mikor nem is nekem kellett volna, akkor is bocsánatot kértem.
A dolgok pedig folytatódnak, ahogy folytatódnak. Kirohamozok a szobából, a ruháim felől megkérdezni valakit. Az információs pultot kezdtem el keresni, mikor viszont a mentős rám tette a kezét, a katonai ösztönök is előjöttek. Hirtelen ugrott egyet az adrenalin szintem, és már szegeztem is oda a falhoz. Vártam tőle a választ, egyedül csak arra nem gondoltam, hogy ha a torkát így nyomom, nem hogy válaszolni, levegőt is alig tud venni. Veronica közelsége, mikor megérint, kicsit elkezd nyugtatni, a mentős sem fulladozik már. Ez nem én vagyok... régebben mikor tettem volna én ilyesmit? Soha. A harctéren történtek pedig teljesen más tészta. Végül, mikor már majdhogynem odabújik hozzám, a szorítás abbamarad, és el is hátrálok a mentőstől.
- Sajnálom... Sajnálom...
És ezt még jó sokszor elmondtam, egyben szólva menyasszonyomhoz, és Mike-hoz. Utálom, ha ez történik. Letörlöm a homlokomról az izzadtságot, szemeimből a könnyeket. Úgy tekintek le aztán Veronicára.
- Látod? Ezért nem akarom teljes mértékben, hogy hazavigyél. Ezért akartam, hogy tovább lépj. Fiatal, gyönyörű, okos nő vagy. Könnyű dolgod lett volna. Én, ebben az állapotomban egyszerűen nem érdemellek meg. Senkit sem, ami azt illeti. Az előbbi tettem is ezt bizonyítja, hogy emberek közé sem vagyok való. Nem akarlak ilyen stressznek kitenni...
Örülnék, ha minden olyan lehetne, mint régen. Ha minden gondot nélkülözve szerethetném, és ne kellene arra gondoljak, ő mikor színleli, mikor van már belőlem több, mint elege.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 28
◯ HSZ : 65
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán

Re: #1 Betegszoba // Kedd. Aug. 16, 2016 4:56 pm

Nem akartam többet vitatkozni vele arról, hogy nem az ő hibája. Ő nyilván azt érezte, én meg teljesen mást gondoltam, szóval patthelyzetbe kerültünk, meddő vita alakult ki belőle. Magamban megfogadtam ugyan, hogy később majd próbálkozom még, és talán idővel tényleg ő is úgy fogja gondolni, ahogyan én, de sohasem lehetett tudni. Nem akartam beleélni magam abba, hogy túl fog tudni lépni, mert ha nem, akkor csalódni fogok. Ha meg igen, akkor nagyon boldog leszek.
Azért a kiakadására semmiképpen sem számítottam, főleg, hogy semmi olyat nem mondtam szerintem, ami okot adott volna ilyen nagy mértékű dühkitörésre. Onnantól kezdve bölcsen vissza is fogtam magam, ám hiába tettem így, mintha minden csak olaj lett volna a tűzre. Bevallom őszintén, hogy fogalmam sem volt arról, mégis mit tegyek ebben a helyzetben. Egyszerűen tanácstalan voltam, mert még sohasem kerültem hasonló szituációba. Nem csak vele, hanem mással sem. Egy megvadult állatot képes voltam lenyugtatni bármikor, de azt senki nem mondta, hogy mit kell tenni, ha az ember vőlegénye kezd el a pácienseire hasonlítani.
Ám bármennyire ijesztett is meg ez az egész, maga a helyzet is, meg ez a viselkedés is Ashtől, nem hagytam magam csak úgy. Nem hagyhattam, hogy lerázzon, hogy annyira megrémítsen, hogy nem állok ki mellette. Szüksége volt rám, szerintem jobban, mint azt magának bevallotta volna valaha is, és ez csak most lett világos számomra. Most, amikor láttam, hogy mennyire el tudja veszíteni a józan eszét, egyetlen pillanat alatt. Nem tudtam még, hogy miként fogok megbarátkozni ezzel az új énjével, de szerettem volna hinni abban, hogy ez csak átmeneti, és a jelenlétem majd jótékony hatással lesz rá. Tudom, hogy mindenki ezt akarja hinni, de én tudtam, hogy milyen volt régen. Szerettem volna még látni azt a férfit, aki annak idején elment a frontra.
- Semmi baj, Ash! Nincs semmi baj! Már vége!- suttogtam a fülébe, miután végre elhátrált Mike-tól. Váltottam egy futó pillantást a mentőssel, és amikor bólintottam egyet, jelezve, hogy minden rendben van, csak akkor ment el sietve. Nem akart még több feszültséget, mert látta, hogy már így is elég rossz a helyzet. Az én szívem még a távozása után is hevesen dobogott, de tudtam, hogy egyelőre rendben leszünk, az legalább már kiderült számomra is, hogy a közelségem pozitív hatással van rá. Még most is, és ez némi megkönnyebbülésre adott okot. Nem volt veszve minden, még lennie kellett kiútnak.
- Gyere ide! - húztam oda magamhoz, miután kéklő íriszeink találkoztak. Szorosan öleltem át, ujjaim vigasztalóan simogatták a tarkóját, a fejét. Tökéletesen passzoltunk egymáshoz még mindig, és ez az érzés egészen felvillanyozott. - Mindenki érdemel második esélyt, Ash... - suttogtam halkan a fülébe, ajkaim enyhén végigsimították a fülét, az arca élét. - Együtt, mi ketten meg fogjuk ezt oldani! Ha hagyod, hogy segítsek túllépni, és visszatérni a normális kerékvágásba, akkor szerintem nincs még minden veszve! Ne temesd magad máris, csak időre van szükséged. Talán többre, mint azt magadnak be mernéd vallani, de majd én segítek neked! - ígértem meg komolyan.
- Együtt kitaláljuk, hogyan lelhetünk rá újra a közös utunkra, oké? - hátrébb hajoltam egy kicsit, húgy tekintetünk újra találkozhasson. - Szeretnéd? - két tenyerem közé fogtam az arcát, hogy még véletlenül se nézhessen el az arcomról. - Mert én szeretném! - ez nem is volt kérdés.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 31
◯ HSZ : 16
◯ IC REAG : 15
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzó jobb kisujj
Re: #1 Betegszoba // Pént. Aug. 19, 2016 11:13 pm

Könnyen el tud szaladni velem a ló, és ez az a dolog, amit a szó szoros értelmében gyűlölök. Félreértés ne essék, továbbra is tartom magam ahhoz, hogy mindazt a szenvedést, ami az életemben van a kiküldetés óta, azt megérdemlem. Nem is hiszem, hogy egyhamar ez a fajta érzésem változni fog. Akarom is, hogy így legyen, és nem is. Ördögi kör. De mikor mások testi épségét veszélyeztetem, az már egyáltalán nem olyasmi, amiben szeretek részt venni. Az nem én vagyok, és ezt tudom is. Mégsem tudom kontrollálni magamat. Hirtelen borul a bili, aztán mire észbe kapok, mint jelen helyzetben is, épp valakire rátámadtam.
Veronica ölelése viszont nagyon is segít. Megnyugtat, sikerül kicsit visszarepülnöm azokba az időkbe, mikor nem voltam ennyire… elcseszett. Mert az nem lenne jó szó, hogy roncs, mert azon már régen túl vagyok. Én is átkarolom őt, mélyen magamba szívva az illatát, ezzel együtt próbálva teljesen lenyugodni. Csendben hallgatom azt, amit mond, közelségének köszönhetően pedig mindenfajta ingerültség elszáll belőlem. Ha ilyen hatással van rám, akkor viszont tényleg van arra esély, hogy minden olyan lehessen, mint régen. Hogy ne legyek ilyen, amilyen most vagyok. Olyan haragot éreztem, mikor a srácot a falhoz nyomtam, amint viszont meghallottam Ronnie hangját, később megéreztem az érintéseit… egyre inkább elkezdtem lecsillapodni. Korábbi félelmem, amit neki is mondtam, hogy attól félek, bántani fogom… nos, ezek után arra sincs már túl sok esély. Nem lennék rá képes, legalábbis minden jel erre utal.
Mikor elhajol tőlem, és tekintetünk újra találkozik, továbbra is hallgatag maradok. Kérdésére csak bólintok, de meg nem igazán szólalok. Kezem az ő egyik kézfejére siklik, hogy megfoghassam azt.
- Csak remélni merem, hogy nem lesz semmi baj. Szeretlek!
Nem tudom, végül is, miért mondtam ezt, de úgy éreztem, meg kell osszam vele. Túl sok ideig nem volt rá lehetőségem, és olyan jó érzés végre megint kimondani ezt valakinek. Érezni újra azt, amit korábban. Bízom benne, hogy segíteni fog mindenben, amiben csak tud, és nem fogja egyszer azt mondani, hogy menjek el, akármilyen okból is. Nem bírnám azt ki…
- Megszerzed nekem a ruháimat? Addig én kicsit összeszedem magam.
Egy kis arcmosás legalább rám férne. Remélhetőleg nem fog az lenni, mint sokszor, hogy fogom magam, és egy szépet belevágok az üvegbe, csak mert nem bírom így látni magamat. Amennyiben igenlő a válasza, úgy én visszaindulok a szobába, azt téve, amit akartam, megmosom az arcomat, és kicsit felfrissülök.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 28
◯ HSZ : 65
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán

Re: #1 Betegszoba // Kedd. Aug. 23, 2016 6:39 pm

Továbbra is félelem volt bennem, egészen addig, amíg Ash el nem engedte Mike-ot, és látszólag le nem nyugodott. Igazából nem tőle féltem, egy kicsit sem. Szerettem volna hinni, hogy engem képtelen lenne bántani, ezért is kíséreltem meg a közelébe férkőzni. Sokkal inkább az a gondolat rémített halálra, hogy mi van akkor, ha én sem leszek képes hatni rá, ha én sem tudom majd őt megfékezni. Igen, attól tényleg nagyon tartottam, de úgy tőle igazán egyszer sem. El sem tudtam képzelni, hogy valaha bekövetkezzen, bár arra sem számítottam, hogy egyszer efféle problémákkal kell majd szembe néznünk. Nekünk, kettőnknek.
Végül a viszonzott ölelés volt az, ami meggyőzött arról, hogy van még remény. Még nincs teljesen veszve minden, csak egy kicsit rögösebb lesz a kettőnk útja, mint azt korábban elképzeltem volna. Ettől még egyáltalán nem szándékoztam feladni azt az álmot, amit kettőnkről dédelgettem magamban már évek óta. Akkor is, amikor azt hittem, hogy soha többé nem láthatom már őt.
- Rendben! - nyugtáztam végül, amikor bólintott arra, hogy ő is szeretné újra megpróbálni együtt. Rajtam nem fog múlni, szerintem ismert már annyira, hogy tudja, mennyire kitartó vagyok. Márpedig most nagyon erősen elszántam magam azzal kapcsolatban, amit ígértem neki. Sajnos én az a régimódi lány vagyok, aki tartja az ígéreteit, főleg az ilyeneket. - Nem lesz semmi baj! Helyrehozunk mindent, és aztán összeházasodunk, ha még mindig hajlandó vagy elvenni! - ajkam szegletében halovány kis mosoly bújt meg, ahogy felpillantottam rá.
- Én is szeretlek téged! Nagyon! - tettem hozzá, hogy aztán közelebb hajolva óvatos csókot lehelhessek az ajkaira. Régen ez olyan természetes volt számunkra, most pedig olyan új erővel hatott rám, mintha először találkoztunk volna. Pedig jobban ismertem őt, mint bárki más ezen a világon. Talán még magánál is jobban, hiába próbálta nekem előadni, hogy ő már nem ugyanaz az ember, akibe beleszerettem. Én még láttam benne, és szerintem ez a lényeg, nem?
- Rendben, amit csak szeretnél! - bólintottam, némi habozás után. Nem voltam biztos benne, hogy itt az ideje elhagynia a kórházat, de azt is meg tudtam érteni, hogy nincs kedve tovább maradni. Főleg a most történtek után. - Ha az orvosnak sem lesz kifogása ellene, akkor hajlandó vagy hazajönni velem? - kérdeztem komolyan, és csak remélni mertem, hogy a válasza igen lesz. Amint reagált valamit, úgy elindultam a ruháit elkérni, míg ő a kórterembe ment vissza. Illetve reméltem, hogy ha pár perccel később követni akarom őt, akkor ott fogom megtalálni.
- Itt vannak, bár rájuk férne egy alapos mosás! - szólaltam meg nagyjából negyedóra múlva, amikor visszatértem hozzá. - Van holmid a motelben? El kell mennünk érte? - miközben beszéltem, lepakoltam az ágyra, hogy felöltözhessen. Otthon még megvoltak a régi ruhái, úgyhogy nem tartottam attól, hogy nem lesz mit felvennie, és rohanni kell vásárolni neki.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 31
◯ HSZ : 16
◯ IC REAG : 15
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzó jobb kisujj
Re: #1 Betegszoba // Pént. Aug. 26, 2016 8:37 pm

Szerencsére Veronica közelsége nagyon is jó hatással van rám. Örülök, hogy sikerült megnyugvásra késztetnie, és nem durvultak el a dolgok. A biztonságiak elcipeltek volna, aztán a következő hely, ahol ébredek, lehet a pszichológia lett volna. Arra pedig egyáltalán nem vágyok. És szerintem Veronica sem. Még mindig nehezen tudom elhinni, hogy állhat ki ennyire mellettem. Persze, azt már régóta tudom, hogy szeret, nagyon is… de az igazat megvallva, nem számítottam arra, hogy ennyire mélyek az érzései. Bár valószínűleg, ha fordítva lenne a helyzet, én is megtenném mindezeket a dolgokat, amiket most ő csinál.
- Megígértem neked, hogy amint hazajövök, elveszlek. Az ígéretemet pedig be akarom… be fogom tartani. A hazajövetel húzódott csak el…
Nem akartam megváltozni. Nem volt miért, kiért. De Ronnie által kezdem látni, hogy van még visszajövetel ebből a… kényes helyzetből, amiben vagyok. Miatta olyan akarok lenni, amilyen régen voltam. Hogy jó barátja férje legyek.
Közeledését most már nem utasítom vissza, csókját viszonzom. Amint viszont újra megérzem ajkai érintését, rájövök, hogy másra sem vágyom jobban jelenleg, mint erre. Ez a csók nem tartott sokáig, de aztán pedig, mielőtt nagyon eltávolodhatna, ujjaim a hajkoronáján keresztül a tarkóján állapodnak meg, és húzom vissza magamhoz, hogy újra megízlelhessem finom ajkait. Másik kezem mindeközben hátán állapodik meg, és úgy ölelem közben magamhoz. Istenem, de jól esik ez… Nagyon hiányzott már Veronica. Minden lehetséges értelemben. Végül, egy hosszabb idő után elengedem őt, és néhány pillanatig még mindig csak ölelem magamhoz, aztán pedig elengedem.
- Másra sem vágyom.
Ezek után pedig pláne. Mikor elsétált mellettem, akkor vele együtt fordultam, és figyeltem őt eltávolodni. Végül sarkon fordultam, aztán visszamentem a kórterembe, és odasétáltam a csaphoz, bevizezve az egész fejemet. Aztán pedig visszaültem az ágyamra. És várok.
- Van néhány ott. Egy hátizsáknyi.
Bár legfőképpen a pisztolyom az, amiért el akarok menni.
- Köszönöm.
Leszedtem magamról a rám aggatott ruhát, és már bújnék is bele az enyéimbe. Voltak korábban is hegeim, de amit most láthat Veronica, mikor levettem a kórházi ruhát… nos, egyes helyeken körülbelül, mintha egy festmény lenne.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 28
◯ HSZ : 65
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán

Re: #1 Betegszoba // Hétf. Aug. 29, 2016 6:27 pm

- Igen, így volt! - bólintottam sietve. Még emlékeztem a lánykérésre, arra, hogy milyen érzés volt igent mondani. Az is élénken élt a fejemben, hogy miután elment, elkezdtem tervezgetni az esküvőt, és még néhány ruhát is megnéztem. Aztán jöttek a katonaságtól, és közölték velem a rossz hírt. Onnantól kezdve nem igazán gondoltam erre, csupán az ujjamon viselt gyűrű emlékeztetett a korábbi ígéretre. Most azonban újra esély nyílt arra, hogy valóra váljon.
- De a lényeg, hogy most már itt vagy! Nem foglak siettetni, majd akkor kerítünk rá sort, ha te is készen állsz rá. Szeretném, hogy minden tökéletes és szép legyen! - vallottam be mosolyogva. - Úgyhogy képes vagyok még várni egy kicsit... - tettem hozzá, mert nem akartam, hogy azt higgye, siettetni akarom. Vártam rá eddig is, pár hónap még ide, vagy oda már nem tűnt olyan vészesnek. Nem szerettem volna, hogy esetleg kényszerből vegyen el, utána pedig megbánja, és újra visszaessen valahová mélyre, ahonnan talán ki tudnám hozni kemény munkával.
Nem voltam teljesen biztos abban, hogy most sem visszautasítás lesz a válasza a közeledésemre, de azért meg kellett próbálnom. Túlságosan hiányzott már ahhoz, hogy ne így tegyek. Mivel nem akartam tolakodó sem lenni, hiszen nem tudhattam, hogy mit váltok ki egy efféle gesztussal, nem húztam el a csókot. Éppen ezért is ért váratlanul, ugyanakkor töltött el örömmel, amikor ezúttal ő kezdeményezett, és húzott vissza magához. Ujjaim a mellkasán pihentek meg, majd jobb kezem simított végig a nyakán, hogy aztán az arcán állapodjon meg. Hevesen dobogott a szívem még akkor is, amikor végül hátrébb léptem, levegő után kapva.
- Hiányoztál! - súgtam még, mielőtt nyugtáztam volna, hogy szeretne velem hazajönni. Gyorsan elő is kerítettem a ruhákat, hogy minél előbb elhagyhassuk ezt a helyet, méghozzá együtt. - Rendben, akkor elmegyünk érte. - jelentettem ki, aztán leültem a látogatóknak bekészített székre, amíg felöltözött. - Ó, te jó ég... - suttogtam szomorúan, ahogy megláttam a hátát. Fel is álltam szinte egyből, hogy odalépve hozzá, végigsimítsak a hegekkel teli bőrön. El sem tudtam képzelni, hogy min mehetett keresztül, de mivel jelen esetben semmi mást nem tudtam tenni, így hátulról öleltem át, arcomat a gerincéhez szorítva. Néhány perc is eltelt talán, mire elengedtem, könnyeimet pedig igyekeztem lenyelni. Nem a látvány zavart, hiszen volt nekem is heg az együtt átélt baleset óta, inkább attól facsarodott össze a szívem, hogy miként szerezhette őket.
- Na, nem tartalak fel! Öltözz, aztán indulás! - szipogtam még sietve, hogy aztán gyorsan megtöröljem az arcomat. - Mára szabadságot vettem ki, úgyhogy együtt tölthetjük az egész napot, és azt csinálunk, amit csak szeretnél! Mihez lenne kedved? - mosolyogtam rá, türelmesen várva, hogy elkészüljön. - Ennél valamit? Vagy szeretnél elmenni valahová? - igazából fogalmam sem volt, hogy mit kérdezzek, vagy mit csináljunk. Nem is volt lényeges, csak együtt tegyük.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 31
◯ HSZ : 16
◯ IC REAG : 15
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzó jobb kisujj
Re: #1 Betegszoba // Szomb. Szept. 03, 2016 12:59 pm

Ez a csók nem érzem, hogy bármin is változtatna, legalábbis egyelőre nem. De azt nem tudom tagadni, hogy nem esett valami eszméletlenül jó. Ha egy valami, annyi nem változott, hogy őrületesen szerelmes vagyok belé. Boldoggá akarom tenni. Ha ennek az ára az, hogy félre kell dobnom mindezt a jogos kínt, amim jelenleg van… akkor legalább meg kell próbálnom. Egyben ostorozom magam, hogy visszajöttem a városba, és hagytam, hogy Veronica rám leljen, másrészről pedig örülök. Kettős érzések… már elég sok hónapja ezekkel élek.
Nem vártam el Veronicától, hogy elforduljon. Mi több, örülök, hogy látja ezeket a sebeket ő is. Így talán már megértheti, ha nem is teljesen, de egy minimális szinten, miért is nem akartam… nos, elég sok mindent. Visszajönni ide, hogy elvegyem, megpróbálni úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Nem ment volna, tudom. Már kicsit beforrtak a sebeim, de azt nem tudom mondani, hogy összességében jobban is vagyok. Az igazat megvallva… bizonyos tekintetben, esetekben rosszabb lett a helyzetem, míg másokban jobb. Ki hitte, hogy a szenvedésben is van egy arany középút?
Mikor átölel, akkor karjára csúszik az egyik kezem, és ott kezdem el őt egy kisebb felületen simogatni, ezzel próbálva nyugtatni őt. Más esetben mondanám, hogy „nincs semmi baj”, de nem szeretek hazudozni. Neki pedig végképp nem. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha vissza tudnám pörgetni az idő kerekét, és már akkor elhagyni a hadsereget, mikor még megvolt egy jobb életre a lehetőségem.
Miután végül elenged, már folytatom is tovább az öltözést, miután készen vagyok pedig megfordulok.
- Az elmúlt 11 hónapot egy farmon töltöttem, emberek közelében is alig merészkedtem. Nem volt akkor sem kedvem a tömeghez, most sincs. De igazság szerint nem érdekel. Veled akarok lenni, ennyi biztosat tudok csak mondani egyelőre.
Majd pedig már nyújtom is felé a kezemet, és megfogom az övét.
- Rád bízom magamat. De nem tudok megígérni semmit, hogyan fogok viselkedni. Hisz láttad, hogy még én sem bírom normálisan kezelni saját magamat.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 28
◯ HSZ : 65
◯ IC REAG : 60
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán

Re: #1 Betegszoba // Hétf. Szept. 05, 2016 1:41 pm

Próbáltam továbbra is teljes vállszélességgel mellette állni, de már a bőre állapotából gondoltam, hogy nem lesz könnyű dolgom. Oké, ez már az eddigiek alapján is lejött, viszont mindenki tudja, hogy a lelki sebek gyakran jóval mélyebbek, mint a fizikaiak. Márpedig neki utóbbiból is akadt, nem is kevés. El sem tudtam képzelni, hogy akkor mennyi lehet azokból, amiket nem látok. Csupán sejtéseim voltak, de egyszer talán majd beavat, ha pedig mégsem, valamiképpen mégis képes leszek arra, hogy segítsek tőle. Ettől tartottam a legjobban egyébként, hogy esetleg elbukok, és csak rontok az állapotán a segítség helyett. Azzal nem lettem volna képes megbirkózni, azt hiszem.
- Rendben! – bólintottam kurtán, jelezve, hogy megértettem. Nem szeretne sehová sem menni, ezzel nincs probléma. Én sem mindig vágytam mások társaságára, bár én alapvetően még mindig társasági embernek vallottam magam. – Akkor menjünk haza! – indítványoztam az ötletet. Mivel most már tudtam, hogy nem kívánkozik sok ember közé, ezért nem is akartam ráerőltetni. Én sem feltétlenül igényeltem most, hasonlóan hozzá, vele szerettem volna tölteni az időmet és kész. Közben ujjaimat összefontam az övéivel, amikor felém nyújtotta a kezét, hogy aztán végre kisétáljunk együtt a kórteremből.
- Semmi baj, Ash! – mondtam őszintén, bátorítóan szorítva rá a kezére. – Amennyire lehet, megpróbáljuk elkerülni a rázós helyzeteket, oké? – vetettem fel a tervemet, miközben magunk mögött hagytuk a kórházat, néhány papír aláírását követően. – Azokat, amik esetleg feszélyezhetnek, és ha idővel jobb lesz a helyzet, akkor majd fokozatosan egyre több helyre megyünk. Mit szólsz ehhez? – folytattam a témát, miután ismét ketten maradtunk, én pedig vezetve őt, átvágtam a parkolón. – Szerintem egyelőre az is elég lesz, ha otthon leszünk egy kicsit! – mosolyogtam rá oldalra, megtalálva a hajnalban lent hagyott autómat.
- Akkor menjünk el a motelbe a holmidért, aztán szeretnék beugrani a boltba. Ha nem megyünk ma sehová, akkor főzök otthon valamit neked! Muszáj enned! – jelentettem ki határozottan, elvetve mindenféle ellenkezést. Láttam, hogy soványabb volt, mint ahogy emlékeztem rá, és ez határozottan nem nyerte el a tetszésemet. – Neked nem kell velem bejönnöd, de ígérd meg, hogy nem tűnsz el, amíg gyorsan összeszedek néhány dolgot! – kérleltem komolyan, tartva annak lehetőségétől, hogy tényleg ismét magamra hagy. – Egyébként van néhány változás otthon… - kezdtem bele a mesélésbe, miközben elfordítottam a kulcsot, a motor felberregett, én pedig egyesbe tettem a sebváltót.
- Előkerült a húgom nem sokkal ezelőtt. – nyögtem ki végül. Szerintem emlékezett még rá, hogy mennyire megviselt Avery eltűnése, főleg azért, mert egyszerre hagyott itt ő is, meg Gabbie is. – Most nálam lakik egyelőre, remélem nem fog zavarni. Ha mégis, akkor biztosan átmegy Dylanhez, úgyis össze van vele nőve, és eredetileg is oda vágyott szerintem. Nem szívesen tenném ki, de ez a te otthonod is… - oké, biztosan bűntudatom lenne, de legyen akármilyen is Avery, szerintem a lelke mélyén megértené. Az elmúlt hetekben azért neki is annyit segítettem már, és annyira mellette álltam, hogy már javult valamelyest az állapota.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content

Re: #1 Betegszoba // Today at 6:57 pm

Vissza az elejére Go down
 

#1 Betegszoba

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
5 / 6 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: Játéktér :: Fairbanks :: Kultúra és Tudomány :: Memorial Hospital-