HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
AKTÍV KARAKTEREK
136 TAG 62 FÉRFI 74 NŐ
BETOLAKODÓ FARKASOK
31 TAG 16 FÉRFI 15 NŐ
ŐSLAKOS FARKASOK
24 TAG 10 FÉRFI 14 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
23 TAG 13 FÉRFI 10 NŐ
ŐRZŐK
32 TAG 13 FÉRFI 19 NŐ
EMBEREK
15 TAG 5 FÉRFI 10 NŐ
ALAPÍTÓK
10 TAG 5 FÉRFI 5 NŐ
Az előző negyed évben ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

...A Legsokoldalúbb:

...A Legtanulságosabb:

...A Legnagyobb találkozás:

...A Legjobbak (Vörös Hold - Hard):

...A Legjobb (Vörös Hold - Soft):


írta  Catherine Benedict Today at 6:22 am
írta  Jackie Leigh Suresh Yesterday at 10:20 pm
írta  Catherine Benedict Yesterday at 2:19 pm
írta  Jackson Carter Vas. Dec. 04, 2016 7:32 pm
írta  Primrose Trevelyan Vas. Dec. 04, 2016 4:43 pm
írta  Duncan Corvin Vas. Dec. 04, 2016 2:18 pm
írta  Declan S. Callaghan Szomb. Dec. 03, 2016 11:03 pm
írta  Darren Northlake Szomb. Dec. 03, 2016 9:43 pm
írta  Darren Northlake Szomb. Dec. 03, 2016 9:43 pm
írta  Alignak Szomb. Dec. 03, 2016 2:37 pm
írta  Alignak Szomb. Dec. 03, 2016 2:03 pm
írta  Lester J. Edison Pént. Dec. 02, 2016 6:04 pm
írta  Jamie Waldorf Szer. Nov. 30, 2016 3:53 pm
írta  Sage Miller Szer. Nov. 30, 2016 3:50 pm
írta  Rebecca Morgan Csüt. Nov. 24, 2016 7:27 am
írta  Balthazar Bluefox Kedd. Nov. 22, 2016 8:30 pm
írta  Vendég Hétf. Nov. 21, 2016 12:46 pm
írta  Nessa O'Brien Hétf. Nov. 21, 2016 10:19 am
írta  Maya Honeycutt Szomb. Nov. 19, 2016 7:20 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 11:01 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 11:00 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 10:58 pm
írta  Jackson Carter Vas. Nov. 13, 2016 4:52 pm
írta  Roxan A. Cruz Csüt. Nov. 10, 2016 7:40 pm
írta  Achilles Kilpatrick Csüt. Nov. 10, 2016 7:13 pm
írta  Andrzej Krakowski Kedd. Nov. 08, 2016 8:06 pm
Darren Northlake
 
Alignak
 
Amaryllis Margaret Lux
 
Yetta Northlake-Nacrosh
 
David A. Blandern
 
Celeste M. Hagen
 
Balthazar Bluefox
 
Primrose Trevelyan
 
Duncan Corvin
 
Catherine Benedict
 

Share | .


























 

 Folyosók

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5  Next
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6148
◯ IC REAG : 8034
Folyosók // Kedd. Máj. 14, 2013 5:46 pm



A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 19, 2014 3:25 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net

◯ Kor : 303
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Folyosók // Kedd. Máj. 14, 2013 6:41 pm


Faye & Rust

Megőrülök.
Isten bizony, hogyha így folytatom tovább, meg fogok kattanni... Két nap, ennyi telt el azóta, hogy Faye-t újra láthattam. Azóta pedig...? Mint akit kiütöttek, de valami totálisan. Sem enni, sem aludni, még nevetni sincs kedvem. Hozzá teszem, mindezekre azóta képtelen is vagyok.
Egyfolytában kattog az agyam... tikk-takk... mint egy rohadt vekker! Iszonyatos...
Komolyan úgy érzem magam, mintha valami élőholt... egy egyszerű zombi lennék. Legalábbis ebben a két napban tökéletes példamutatással sikerült átavanzsálódnom zombivá. Aimée-nek egyelőre semmit se mondtam, Heine-nek meg pláne. Már csak az ő jó tanácsaitól óvjon meg az ég. Lehet, hogy kivételesen tényleg átmennék rajta egy úthengerrel, ha eltúlozná a poénkodást...
Szóval, csak tengődtem... fetrengtem, szenvedtem... Még a borotvát se vettem a kezembe, pedig már egészen tüskéssé vált a képem, amit a húgom persze előszeretettel bombázott rám, kötözködés gyanánt. Ám most még ez sem hatott meg. Csak legyintettem, vagy egyszerűen vállat vontam, és visszaköltöztem a szobámba.
Ma is épp ez volt a program. Csak a gitáromat pengettem néha, azt is már csak unalomból, mikor elég volt. Tökéletesen elég!
Most komolyan itt fogok szenvedni, mint valami hibernált balfasz? Meg a nagy francokat...
Szóval, így esett meg, hogy némi tisztálkodást, pofa csutakolást, és átöltözést követően az autóba pattantam, meg sem állva a belvárosig, a kórházig, ahonnan legutóbb a mentősöket küldték ki Tonyhoz.
Meg kellett találnom Faye-t. Ha kell, estig, holnapig, egy hétig itt leszek, de addig nem nyugszom míg nem beszélek vele.
Hogy minek? Fogalmam sincs... Nyilván azért, mert vagyok akkora vadláma, hogy még mindig szeretem... Nevetséges...

Sietősen rontottam be a kórház kapuján, a tenyerem fájdalmasan koccant össze a vaskos ajtóval, ahogy azt egyetlen mozdulattal löktem be. Aztán meg sem álltam a recepcióig. A tüdőm tüzelt, majdnem belefulladtam a légvételbe is, ahogy rákönyökölve a pultra valami dadogásszerű hangot kezdtem adni.
- Üh... ü... én... Faéh... Féöh... Ahööh... nahizé... - kapartam végre össze magam, miközben a recepciós csaj próbált nyugtatni, beszéljek lassabban, értelmesen... blabla... mindjárt pofán csapom, aztán jól van az! Na jó nem...
- Szóval, üdv! Keresek... én, keresek egy... - pillantottam oldalra, ujjaim közé kapva hirtelen néhány papírlapot, amit elkezdtem forgatni a levegőbe. - Faye-t keresem... Faye doktornőt. Itt... itt van? Benn van? - már kevésbé intenzíven kapkodtam a levegőt, de még mindig szakadozottan beszéltem. Persze a nő csak bámult rám, nagy bociszemekkel, amik olyan sötétek és fényesek voltak, hogy egy pillanatra el is időztem rajta, hogy ilyen létezik-e...
- Dr. Chèvrier-t keresi? A páciensének az édesapja? - kérdezte vékonykás, finom hangon. Hirtelen lecsaptam az asztalra a papírt, majd kissé közelebb hajoltam az alacsony nőhöz.
- Pontosan! Hol találom? - hát azért ez így kurvára nem igaz. Tekintve, hogy fogalmam sincs, hogy Dr. Chèvrier, az "én" Fayem-e vagy teljesen más, mindenesetre egy próbát megért. Aztán maximum bukom a dolgot.
- Nos... második emelet. Épp vizitet tart. Föl a lépcsőn, aztán... - de a végét már nem hallottam, ugyanis olyan lendületesen löktem el magam a pulttól, hogy már a lépcső harmadik fokán jártam, mire ő valószínűleg befejezte a mondatát.
A fokokat kettesével szeltem, mintha kötelező volna, majd a folyosóra érve reflexszerűen pillantottam el jobbra, majd balra. Persze ezernyi ember tolongott (na jó annyi azért nem), itt ott ápolók, orvosok... És mi ez a hulla szag? Na jó mindegy.
Felszegtem a fejem, és egyre mélyebben lélegeztem be a levegőt. Őt kutattam, kerestem... Aztán bingó! Mintha a folyosó távolabbi végéből érezném azt a jellegzetesen finom illatot, ami eddig se tűnt el az orromból, annyi évtizeden át...
Határozottan fordultam sarkon, ám ezúttal már nem rohantam. Nem akartam feltűnést kelteni. Az ingem gallérján igazítottam egyet, majd ujjait feltűrtem, ahogy hosszanti lépéseket hagytam magam után. Végül egyre erősebben éreztem Faye-t, mely során a szívem is szaporább ritmusra kezdett.
Kezd ez most már frankón kiakasztani! A fejem ide-oda járt, szobáról szobára leskelődtem be, olykor még vissza is rántottam magam, hogy újra megnézzek egy-egy helységet, de semmi...
Pedig tudom, hogy itt van! A pajzsommal nem foglalkoztam, nem érdekelt, ha megérez, az se ha tudja, én vagyok a közelben... Nem titok, hogy itt vagyok, sőt. Épp azon vagyok, hogy megtaláljam.
Aztán láss csodát. Az egyik teremből hosszú, kecses lábak jelentek meg, magukkal vonva a könnyed női alak minden idomát. Lefékeztem, ezzel együtt pedig a mellkasom egy hatalmasat emelkedett. Csak egy pillanat volt, míg "megfürödtem" abban a lélegzetelállító látványban, ami ő volt számomra, aztán elindulta felé, gyors, ütemes léptekkel.
Nem tudom, hogy észrevett-e, de a tekintetemet nem emeltem el róla, nem veszíthettem el a látókörömből. Csak pár másodperc, és már mellette is teremtem, egyetlen szó nélkül fogva rá a karjára, bevonva magammal az egyik szobába, ami szemközt volt azzal, ahonnan ő jött ki. Elsőre üresnek tűnt, noha a végében egy öreg, egészen süket nénike aludt, háttal nekünk.
Hát pont nem érdekel.
- Faye! - rúgtam be mögöttünk az ajtót, közvetlenül magam elé húzva a nőstényt. A mozdulataim hirtelenek voltak ugyan, de abszolút nem durvák. - Muszáj... - na jó, kicsit halkabban kéne ezt, szóval... - Muszáj beszélnem veled... Do... dolgod van? - pillantottam körbe sietősen, immáron csak suttogva - nem mintha innen ki tudnám találni, hogy van-e dolga -, majd újra megkerestem smaragdos íriszei fényét.
- Mindegy, mert akkor is beszélnem kell veled... Szóval... - vettem ki a kezéből a karton lapot, mappástul, a hátam mögé kanyarítva azt egyik kezemmel.
- ...el kell mondanom... valamit tudnod kell... - böktem ki végül kicsit kesernyés szájízzel, még az arcomon is megrándult több ezer izom, ezt pedig némi hezitálás követte, mielőtt még bármit is mondtam volna neki...
Tekintetem az ágyon heverő idős hölgyre siklott egy kósza másodperc erejéig, ahogy kissé behajolva álltam Faye-el szemben, majd újra visszapillantottam rá.
- Remélem nem murdál meg, míg elmondom, amit akarok. Vagy... - álltam meg egy pillanatban az egész mondandómba, lassan kiegyenesedve. - Hülye vagyok, hisz téged úgy sem érdekel... - ráztam meg fejemet lemondón, összedöntve magamban mindent, amit egyáltalán elterveztem, amint ideérek...
Fújtattam végül, számat oldalra húzva, egy lépést hátrálva Fayetől...
- Marha nagy baromság volt idejönnöm. Felejtsd el. - nyúltam el a kilincsért, feltett szándékkal, hogy inkább elmegyek. Nem is értem mit akartam, meg vagyok zavarodva...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Faye Chèvrier
Gyógyító

◯ Kor : 258
◯ HSZ : 215
◯ IC REAG : 219
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Folyosók // Kedd. Máj. 14, 2013 8:23 pm

Mióta szembetalálkoztam a múltam egy olyan darabjával, aminek létezéséről már régen letettem, azóta teljesen szétszórttá váltam. Persze nem a kórházban, hiszen azóta pont nem voltam bent dolgozni, de az elmúlt két napban valahogyan egyáltalán nem találtam magamat. Csak gubbasztottam bent a házban, vagy éppen kint lebzseltem az udvaron, hiszen az idő melegedésével együtt megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy talán ültethetnék néhány virágot a kertbe, vagy legalább pár bokrot. Szerettem a színeket magam körül és a növények valahogy mindig felvidítottak, ha rájuk néztem. Most tényleg rám fért volna, ezért néhány órányi gyötrődés után végül elmentem egy virágoshoz, és felvásároltam a fél készletet.
Ládákkal és palántákkal megrakodva érkeztem haza és az egész tegnapi napot azzal töltöttem, hogy ültetgettem őket, aztán minden ablakba jutott egy. A teraszra is vettem néhány cserepes növény és őszintén szólva, máris jobban éreztem magamat. Mire eljött az ideje, hogy ma reggel bejöjjek a kórházba, már szinte teljesen sikerült összeszednem az apró darabkáimat, amelyekre hullottam két nappal ezelőtt, azon a végzetes reggelen. Szerencsére túlzottan nagy volt bennem a kötelességtudat ahhoz, hogy megengedjem magamnak azt a luxust, hogy összeomlok. Ez egyszerűen kizárt volt, hiszen rengeteg kisgyerek várta, hogy ellássam őket és én segítsem a gyógyuláshoz mindnyájukat. Szülők vetettek rám reménykedő vagy éppen kérlelő pillantást, az ilyeneknek pedig képtelen voltam nemet mondani csak azért, mert válságba kerültem és a biztonságos kis világom falai lassacskán elkezdtek leomlani. Mindaz, amit felépítettem magamban, már nem létezett, vagy legalábbis a pusztulás lejtőjén megindult lefelé. Ez nem volt túl jó hír számomra, de tudtam, hogy elég erős leszek ahhoz, hogy ezen túl legyek, ha beletemetkezhetek a munkámba.
Miután hatkor már bent voltam, és az irodámban felmarkoltam az összes kórlapot, megindultam a szokásos reggeli vizit utamra. Minden egyes kis betegemhez benéztem és váltottam velük pár szót, hogy érezzék a törődésemet. Én sem örültem volna neki, ha az orvosok, akiktől a csodát remélem, magasról tesznek rám. Azt akartam, hogy biztonságban érezzék magukat és reménykedjenek, ne adják fel máris az egész életüket. Előttük állt még mindig, muszáj volt megtapasztalniuk. Egyébként még az a kisfiú is idebent volt, aki a lóról esett le. Tony. Még mindig emlékeztem a nevére, bár úgy tudtam, hogy ma reggel már hazamehet. Ugyan nem én voltam a kezelőorvosa, de az illető jelenleg nem tartózkodott itt, úgyhogy mint főorvos, én terveztem aláírni a zárójelentését.
Nyolcra már letudtam a fél gyerekosztályt, és a kis Tonyt is hazaengedtem, az anyukája hálálkodásának közepette. A mosoly ott ragyogott az arcomon, le sem lehetett volna vakarni. Amikor valami jól sikerült, mindig elégedettséget éreztem, és most sem volt ez másként. Örültem, hogy neki sem lett komolyabb baja, bár a gipsznek még két hétig rajta kellett lennie a lábán, hiszen már a lovardában is megállapítottam, hogy meghúzódott, ezért nem lett volna túl szerencsés, ha leterheli.
További másfél órába telt, míg minden feladatomat letudtam, aztán elindultam, hogy megkeressem egy kollégámat. Nemrégiben volt egy autóbaleset, és az apát meg a lányát is itt kezeltük. Én a gyereket érthető módon, a kedves kolléga pedig a férfit. Mivel megígértem most Lisának, hogy megérdeklődöm, hogy van az édesapja, ezért kartonokkal felszerelkezve megindultam a megfelelő szint irányába. Meg is találtam, akit kerestem, és némi konzultálást követően váltottam pár szót az aggódó apával is, akit biztosítottam arról, hogy a lánya állapota szépen javul és ma délután talán át is jöhet hozzá, hogy meglátogassa. Mosolyogva búcsúztam el a betegtől, és miközben oldalamon a másik orvossal kifelé tartottam, túlságosan ismerős illat csapott meg, érzés kerített hatalmába. Próbáltam megőrizni a nyugalmamat és továbbra is olyan könnyeden viselkedni, mint eddig, de kit akarok átverni? A szívverésem máris felgyorsult, és egyből azon kezdtem el törni a fejemet, hogy mégis mi a fenét keres itt Noël.
Alig pár pillanatba telt, mikor kiléptem a kórteremből, máris ott termett és megragadott a karomnál fogva. Arra sem hagyott esélyt, hogy kifejezzem a felháborodásomat, mert máris berántott a szemben lévő helyiségbe. Megrökönyödve bámultam fel rá, miközben kisepertem egy szőke tincset az arcomból, ami a lendület következtében szabadulhatott ki a csatom jótékony szorításából.
- Mit keresel te itt? – halkítottam le a hangomat, bár még így is érződött belőle az ingerültség, mely egy csapásra kerített hatalmába. Mégis mit képzel magáról, hogy csak úgy megjelenik a munkahelyemen? – Igen, éppen dolgom van. Tudod, dolgozom… - próbáltam tagoltan és nyugodtan beszélni. Egyrészt az idős asszonyt nem kívántam felébreszteni, másrészt pedig nem akartam a kinti sürgölődő kollégák figyelmét sem felhívni arra, hogy itt valami nem stimmel. Még a végén bejönnének ide, ha elkezdenének aggódni a kiszűrődő, ideges hangok miatt. Ez hiányzott most a legkevésbé, mert hiába voltam főorvos, attól még simán leválthattak. Még csak nem is a saját osztályomon voltunk, hanem a sürgősségin.
- Hé! – szóltam rá, mikor elvette tőlem a mappát, amit egészen eddig pajzsként tartottam magam elé, védekezően. Hátam a falhoz simult, és igyekeztem megőrizni a hidegvéremet, ezért is igazítottam egyet a rajtam lévő fehér köpenyen. – Nem, csak alszik – ráztam meg a fejemet szórakozottan, ahogyan én is az idős beteg felé pillantottam. Aztán olyan gyorsan történtek az események, hogy igazából fel sem fogtam, hogy mi van. Nem tudtam, hogy mit akart elmondani és miért gondolta meg hirtelen magát, de kezdett érdekelni, ezért oldalasan elcsúsztam a fal mentén, és elálltam az útját, mielőtt kiléphetett volna a kórteremből.
- Talán… - utaltam arra, hogy baromság volt idejönnie. – De ha már eljöttél, akkor talán el is mondhatnád, amit akartál. Szóval… - kezdtem bele, és próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra. Annyira nem ment, viszont a kíváncsiságom gőzerővel zakatolt bennem. – Hallgatlak! – azzal lecövekeltem előtte, és két karomat összefontam magam előtt, várakozóan pillantva fel rá, ezúttal már könnyedén nézve a szemeibe. Túl rég tettem már meg, és most eszméltem csak rá, hogy mennyire hiányzott. Pillantásom tovább siklott az ajkaira, de amikor észbe kaptam, pánikszerűen visszanéztem íriszeibe.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 303
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Folyosók // Szer. Máj. 15, 2013 11:05 am

Tudom, hogy dolgozik, de ez nem várhat! Szóval, ilyen szempontból nem is érdekelt, ennyire már ismernie kellett. Persze, a dolog nem életbevágó, mégis úgy éreztem, hogy nem várhat. Ha most nem mondom el, talán sosem fogom. Vagy fene tudja. Ebből pedig nyilván gondolhatta - ha még emlékszik -, hogy csak akkor vagyok ennyire "akaratos", ha az tényleg fontos.
Noha, kétségtelen, hogy megint sikerült bezsongatnia az elmémet, azzal a puszta ténnyel is, hogy léteik, hogy itt van velem egy légtérbe. Komolyan mondom, hogy ez már beteges... ez a lappangó függőség, ami hozzá köt.
Azonban, időközben ténylegesen is rájöttem, hogy ez az egész valóban hülyeség volt. Mit is vártam? Hogy, majd idejövök, és mert én azt mondom, hogy beszélni akarok vele, ő rábólint? Meghallgat? Egyáltalán... meg se érdemlem!
Talán ezért hagyta el torkomat az a fáradt, és lemondó sóhaj, amivel a kilincs felé nyúltam. Tekintetem a padlót követte, ahogy próbáltam ellépni mellette, és elhagyni a szobát, ám akkor... még engem is meglepett, ahogy elállta az utamat. Pillantásom finoman, lassan kúszott fel arcára, megállapodva csillanó lélektükrein.
Néhány másodperc erejéig csak fürkésztem őt, magamba szívtam illatát, már-már festőien szép vonásait. Évezredekig képes lennék csak nézni őt, már az is elég lenne... De talán, még ez a perc is felért mindennel, ami csak fontos lehetett...
Végül vettem egy mély levegőt, és óvatosan visszanyújtottam neki a kartonját, kicsit meglehet: esetlenül is. Aztán kihúztam magam, és egy kósza pillanatra el is vezettem róla tekintetemet, mígnem újra rávillantak íriszeim.
- Csak... - kezdtem bele halkan, rekedtes hangon, ujjaimmal önkénytelenül túrva kócos tincseim közé. - ...Faye. Szeretném, ha tudnád, hogy azért, mert ezt elmondom, nem várok tőled semmit sem. Sem megértést, sem kedvességet, még csak reagálnod sem kell rá. De az utóbbi napban egyfolytában ezen kattogtam... persze rajtad kívül... - na ezt marhára nem kellett volnaaa... - ...és, rájöttem, hogy minden jogod meg van hozzá, hogy tudd az igazságot. El akarom mondani. Tudom késő, tudom nem most kéne. De ha most nem, akkor semmikor sem. - kicsit hátráltam, majd elpillantottam az öreg hölgy felé. Továbbra is szuszogott, egészen mélyen hadakozott az álmaival.
- Faye... - egyik tenyerem ösztönösen simult fel finom, kecses vállára, gyöngéden érintve meg bőrét, mely egyetlen pillanat alatt képes volt átforrósítani az enyémet. Öntudatlanság... ám mindez réveteg, hiszen ahogy észhez kaptam már emeltem is vissza kezemet, meg-megakadva a mozdulatban.
- Csak hallgass meg. Aztán lelépek. Mintha... meghaltam volna. Ígérem, olyan lesz, mintha nem is léteztem volna. - fájtak a szavak. Nekem legalábbis. De, ha neki így könnyebb, ám legyen. De mindenképp akartam, hogy tudja, miért léptem le akkor, minden szó nélkül... Íriszeim az övébe kapaszkodtak, már-már fojtón, majd egy nagyobb nyelést követően belekezdtem...
- Oltári nagy hülye voltam. És... életem legnehezebb döntése volt, hogy ott hagytalak. De... mennem kellett. Akkor éjjel, eléggé zaklatott voltam, de te már aludtál, mikor hazaértem. Ha… emlékszel, meséltem, hogy megfordultam párszor az alvilág életében... Persze, ameddig veled voltam, ez sem érdekelt. Minden napom rólad szólt, és én ezt így is akartam. De... - elhalkultam egy pillanatra. Arcomat fájdalom járta át, kénytelen voltam egy másodpercre összeszorítani szemhéjaimat, míg végül egy újabb mély levegő lendített tovább, hogy beszéljek.
- ...egy régi informátoromba botlottam azon az éjszakán. Engem keresett. Tudnod kell, hogy a veled töltött évek alatt egyetlen egyszer fordultam meg abban a közegben. Beleköptem a főnök levesébe, nem is kicsit… mert már untam a fenyegetőzését, a folytonos visszahívását. Nem értette meg, hogy ki akartam szállni. Nem értette meg, hogy Téged akartalak. Addig a napig jól is ment, mígnem az informátor közölte velem, ha nem húzom el a városból a belemet szarban leszek. Hozzátette: ismeri a legnagyobb gyengepontomat... én... Nem kockáztathattam az életedet. Nem tudtam volna elviselni, hogyha bajod esik. Az akkori főnököm - már halott -, képes lett volna mindenkit eltenni a föld alá, ha nem csinálom azt, amit mond. Faye, én féltem… Beismerem. Ez lehet hülyén hangzik számodra, lehet el se hiszed. Lényegtelen is. Csak tudnod kell, hogy akkor hajnalban én meghaltam, azzal a pillanattal együtt, hogy kiléptem a házból. Hogy el kellett engedjelek. De minél távolabb voltam tőled, annál nagyobb biztonságba voltál. Én csesztem el. Az egészet. Te nem tehetsz semmiről. - ráztam meg a fejemet, fogamat szívva. - Évekig csak bolyongtam utána, nem is találtam önmagamat, míg végül visszacsatlakoztam hozzájuk… - aztán elhalkultam. Ennél többet képtelen voltam mondani. Minden az én hibám volt, és a legkevésbé sem akarom, hogy most, hogy újra láttam tovább eméssze magát azon, amit a gondolatai kreáltak. Hisz nem azért hagytam el, mert nem szerettem Őt. Épp ellenkezőleg.
- Nem kérem, hogy bocsájts meg. - pillantottam fel íriszeibe kissé félszegen. - Csak vigyázz magadra. - ezúttal már önakaratból simítottam végig a szőke tincseken, majd emeltem át tenyeremet újra a kilincsre, ha engedte.
- Ne haragudj, hogy feltartottalak. - kicsit könnyebb volt a lelkem. Főleg, mert tudom: életben van. És most már azt is tudja, miért kellett elválnunk.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Faye Chèvrier
Gyógyító

◯ Kor : 258
◯ HSZ : 215
◯ IC REAG : 219
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Folyosók // Szer. Máj. 15, 2013 2:15 pm

Igazából nem tudtam volna meghatározni, hogy pontosan milyen érzések kavarogtak bennem. Amikor először kerültem vele szembe, akkor teljesen összezavarodtam, és hatalmas káosz volt bennem. Ez ugyan még mindig megvolt, de valamelyest már csillapodott, és helyét átvette az a fajta kíváncsiság, ami a távozása óta sokáig ott motoszkált bennem. Beletörődtem ugyan, hogy itt van és már nem ugyanolyan egyikünk sem, mint annak idején, sőt, az egymáshoz való kapcsolatunk sem, ennek ellenére azonban mégis vágytam arra, hogy végre megkapjam a rég áhított magyarázatot, hogy mégis mi oka volt arra, hogy így magamra hagyott, egyetlen szó nélkül. Szerintem az igazán nem sok, de ő annyit sem fecsérelt rám, és ez a mai napig bántott, még így kartávolságra a valódi októl is. Bármi legyen is az, ez örök tüske lesz bennem, ezt már most tudtam. A megbocsátás pedig nálam nem egyszerű dolog…
- Mindössze csak azért adom meg a lehetőséget arra, hogy elmondd, mert sokáig képtelen voltam nem azon gondolkozni, hogy mit rontottam el – jelentettem ki, még mielőtt bármi fontosabb részletet mondott volna. Úgy gondoltam, hogy ezt jobb most azonnal tisztázni, még így az elején. Nem óhajtottam semmit tőle, csak az igazságot, ami láthatólag amúgy is kikívánkozott belőle, jelezném, hogy éppen ideje volt. Másfél évszázad nem kevés, de neki mégis ennyi kellett hozzá, hogy ezt megtegye. Elég szomorú, hogyha nem találkoztunk volna most össze a véletlennek hála, akkor talán egész életemben nem tudtam volna meg, hogy mi is történt azon az éjszakán. Talán még öregségemre is azon pörögne az agyam, hogy mi siklott félre, de a választ rá egyelőre még mindig nem tudtam. Sem akkor, mikor felébredtem azon a borzalmas reggelen és egyedül találtam magamat, sem most. Még csak elképzelésem sem volt róla, mert én tényleg mindent annyira igaznak és tökéletesnek éreztem. Itt is látszik, hogy olykor mennyire hajlamos vagyok a naivitásra.
- Az előbbi kettőt én sem garantálnám, viszont reakcióm egészen biztos, hogy lesz! – közöltem nagy komolyan, és immár egyáltalán nem volt mosoly az arcomon. Jóformán érzelem sem, bár inkább csak azért, hogy védjem magamat és ne tudja meg, hogy milyen nehéz ez most nekem. Valójában minden kavargott bennem már megint, és a közelsége sem érintett olyan közömbösen, mint ahogyan láttatni szerettem volna. Ez volt most számomra a legbiztonságosabb, hiszen magam sem tudtam, hogy mégis mit szeretnék igazából. Egyet tudtam, hogy az igazságot akarom hallani, méghozzá minél előbb. Ettől függetlenül mégis megdobbant a szívem, mikor azt állította, hogy gondolkozott rajtam. Persze nem lehettem biztos abban, hogy ezt most pozitívumként kellene-e értenem, de nem is számított. Legalább nem csak ő okozott nekem gonddal teli perceket, hanem én is neki. Némi elégtételt azért mégiscsak jelentett, ha már én a kertészkedésbe öltem bele mindent, ami bennem felszínre került megállíthatatlanul, egyik percről a másikra. Mint egy villámcsapás!
Némán biccentettem egyet, hogy már tényleg későn jutott eszébe, és nem most kellett volna beavatnia, de attól még majd’ szétvetett a kíváncsiság. Tudni akartam minden apró részletet, még akkor is, ha fájdalmat fog okozni. Én talán már minden létező dologra felkészültem, ha mondhatom ezt. Tényleg annyi gondolat fogant már meg a fejemben ilyen sok év alatt, hogy azt talán végig sem lehetne sorolni. Persze mostanság már nem mindennap keserítette ez meg az életemet, de voltak bizonyos időszakok, amikor újra elmerengtem a történteken.
Próbáltam megacélozni magam, de a pókerarcom lassan kezdett leperegni, amikor bevallotta, hogy tényleg fontos voltam neki. Valamelyest ugyan megnyugtatott, hogy nem csak a képzeletem akarta elhitetni velem, hogy mindez valóság, de attól még most nehéz volt újra visszagondolnom rá. Nem akartam közbeszólni, nem akartam még véletlenül sem megrekeszteni a mesélésben, mert attól féltem, hogy akkor talán meggondolná magát és nem mondaná végig az egészet. Ez nem fordulhatott elő. Pont most, mikor ilyen közel voltam hozzá, nem! Szemeimben könnyek kezdtek gyűlni, de mikor kihúztam magam és erősen, szinte már kétségbeesetten szorítottam magamhoz a kórlapokat, valamelyest összeszedtem magamat. Kényszerítettem az elmémet, hogy így tegyen, bár a térdeimet egyre gyengébbnek éreztem. Talán a közelsége miatt, talán azért, mert olyan régóta vártam már ezt a percet, és most nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy eljött. Nem tudnám megmondani, de jelenleg nem is tudtam ránézni. Tekintetem az ágyban fekvő hölgy felé vándorolt, nehogy tényleg végiggördüljenek az arcomon azok a könnycseppek, melyek éreztem, hogy kikívánkoznak. Már azóta ezt éreztem, hogy hozzáért a vállamhoz. Ez volt az első, annyi év után…
Még annyira a hatása alatt voltam az elmondottaknak, hogy csak az zökkentett ki, amikor megsimította a hajamat. Kifejezéstelen arccal bámultam magam elé, egyszerűen nem voltam képes egyből összeszedni magamat, még a búcsúzására sem reagáltam. Akkor sikerült végre valami tudatosat cselekednem, amikor az utolsó pillanatban erősen megszorítottam a karját, mielőtt kinyithatta volna az ajtót. Könnyes tekintettel néztem fel rá, de legalább olyan mérges voltam, mint amilyen szomorú.
- Van fogalmad róla, hogy milyen sokat gondolkoztam azon, hogy miért hagytál el? – kérdeztem, mikor végre a hangomat is megtaláltam. Nem volt valami határozott, sőt, igazából elég halknak mondanám, de az mindenképpen érződött belőlem, hogy próbálom visszafogni magamat. – Kerestelek. Hetekig kerestem a holttestedet, de nem találtam sehol – ráztam meg a fejemet. – Aztán mindenféle ostobaságról meggyőztem magamat, mert így könnyebb volt. Végül kénytelen voltam elfogadni, hogy a te döntésed volt, és önszántadból mentél el örökre – nehezemre esett mindezt kimondani, de ha már a nagy beismerések ideje volt, akkor úgy éreztem, hogy muszáj közölnöm. – Képzeld el, lehet, hogy újat mondok, de én sem találtam önmagam. Nagyon sok időbe telt, mire rájöttem, hogy mit kezdjek az életemmel. Megtaláltam a hivatásomat, a küldetésemet, de azóta hiányzik belőlem egy darab, hogy te szó nélkül kisétáltál az életemből. Már nem vagyok ugyanaz a nő, Noël. Miattad nem! – vágtam hozzá minden sérelmemet, mert egyszerűen nem voltam képes visszafogni az indulataimat, a kikívánkozó szavakat. – Lehet, hogy neked könnyebb meggyőzni magad arról, hogy mindent csak az én érdekemben tettél, de én ezt nem tudom elhinni. Mégis, hogyan csatlakozhattál újra azokhoz az emberekhez, akik megfenyegettek? – ingerülten túrtam bele a hajamba, és hatalmas önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ne kezdjek el kiabálni. – Elég nehéz elfogadnom, hogy annyira sem tartottál, hogy mindezt elmondd nekem. Együtt kitalálhattunk volna valamit… - fájdalom csillant a szemeimben. – Ha akartad volna, biztosan megoldjuk ezt is, de te nem akartad. Hogyan is gondolhattad, hogy hátat fordítanék neked vagy nem érteném meg? Elég lett volna, ha csak őszinte vagy hozzám – zavartan az ajkamba haraptam, és kényszerítettem magamat arra, hogy ránézzek újra. – Ezt sohasem fogom tudni megbocsátani neked! – jelentettem ki végül. – Most is megint megfutamodnál, mint akkor… - ingattam a fejemet, és elálltam az útjából. – Tessék, menj csak! Sétálj csak el újra, mert az annyival könnyebb! Rajta! – nem volt értelme tovább feltartóztatnom, és a düh is vészesen kezdett eluralkodni rajtam. Igaz, hogy nem másik nő volt a dologban, de ettől függetlenül még legalább annyira rosszul esett, hogy nem avatott be már akkor. Képes lettem volna a világ végére is követni, és ha ezt nem tudta, akkor nem ismert meg eléggé…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 303
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Folyosók // Szer. Máj. 15, 2013 3:10 pm

Igen. El akartam menni. Újra. De ezúttal azért, mert már annyira kínosan, és kellemetlenül éreztem magam, hogy egyenesen ketté repedtem az érzéstől. A szívem sajgott, és nem csak az emlékek, és a fájdalom miatt, hanem mert láttam az összegyűlő könnyeket a szemébe. Miattam... és még hány ilyen elfojtott, vagy akár elejtett könnyet tudhatok a magaménak? Rémesen éreztem magam, talán rémesebben, mint bármikor máskor.
Nem vártam el, hogy megértsen, azt sem, hogy megbocsájtson. Hiszen nem érdemlem meg. De azt akartam, hogy tudja, hogy minden tudjon, ami által megnyugodhat a lelke.
Már épp nyitottam volna az ajtót, mikor ujjai szorítását éreztem meg a karomon. Egyszerre dobbant bele a szívem, boldogan, és gyötrelmesen. Hisz marasztal... mégis tudtam: okkal. És nem abból kifolyólag, mert bármi olyat mondana majd, amitől jobban érzem majd magam. Miért is mondana? Szenvedjek csak, hisz így van ez rendjén!
Ráharaptam fogaimra, mely során állkapcsom izmai megrándultak. Tekintetem őt követte, ahogy vissza egyenesedtem vele szemben. Nem mozdultam már el, csak hallgattam őt, hagytam, hogy kiadja magából minden érzését, gondolatát, ami hirtelen felgyűlt benne.
Fájt, égetett... úgy éreztem magam, mint egy eltaposott mocskos kis csótány. Ami pedig ennél is rosszabb volt, hogy sok igazság volt a szavai mögött. De nem teljesen... Mégsem szakítottam félbe, még csak az íriszeimet se emeltem el róla. Ő hiába tette meg... Úgy álltam ott, mint egy kis gyerek, aki rossz fát tett a tűzre, és most mindenért lehordják... az igazság az, hogy ennél sokkal többről volt szó, és akármennyire is fáj, már nem tudom visszacsinálni. Talán nem is tenném meg...
Végül, ahogy utamra bocsájtott a gyomromba góc szorult, irdatlan nagyot kényszerültem nyelni. Minden izmom elgyengült, tulajdonképpen csoda volt már az is, hogy képes voltam tartani magamat.
Arcjátékom vontatott volt, fáradt, és keserű... de nem mozdultam el, hiába mondta, hogy menjek. Képtelen voltam elindulni...
- Annyira sajnálom... - böktem ki néhány néma percet követően. Hangom száraz volt, elhaló, mintha csak a levegő kovácsolná a szavaimat. - Nem akartam neked fájdalmat okozni, csak... én nem... képtelen voltam olyan világban élni, ahol te nem vagy. Jobbnak láttam, ha megyek, azonnal... minden szó nélkül, hogy ne találj rám, hogy ne tudd merre vagyok. Ha így lett volna, már aznap, mikor esetleg rám találsz, halott lettél volna. Könnyebb volt ezt a terhet vinnem, hogy elhagytalak... és igen... talán önző dolog, de azt akartam, hogy élj. És csak remélni tudtam, hogy valahol boldog vagy. - továbbra is halkan beszéltem, nyugodtan... hangom csupán a keserűségről árulkodott, miként homályos, ködös tekintetem is.
- Ezt... nem tudtuk volna megoldani. Hidd el, ha lehetett volna, nem így döntök. De bármilyen ötlet is fogalmazódott volna meg bennünk, halva született volna. Ezek bárhonnan előkerítenek. Bárhonnan! Akkoriban pedig ketten a világ ellen... szépen hangzana, de reménytelenül. Csak úgy óvhattalak meg, ha eltűnök. Kár tovább ragoznom... - ráztam meg a fejemet, elpillantva az öregasszony felé. Kitartott másodpercek teltek, míg végül újra felé fordultam, egyik kezemmel belekapaszkodva egymásba fonódott ujjaiba, melyek a kartont tartották.
- Nézz rám... - kértem, igen. Abszolút nem parancs volt, vagy bármi más, ami követelőzésnek tűnhetett volna. - Ezt még elakarom mondani... Mert nem akarom, hogy kevésnek érezd magad. Hisz nem vagy az! Én... Mindennél többre tartottalak... Te voltál az életem! De ezt... ezt nem mondhattam el. Akkor nem. Később meg már annyi év eltelt, mire kiszabadultam ebből az egészből, hogy túl késő volt, hogy egyáltalán rád találjak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem próbáltam. De jöttek a háborúk... egymás után... aztán valahogy kikötöttem Irakba. Túl sok idő telt el. Én... Nem akartam csalódást okozni neked, nem akartam, hogy bármi baj érjen. Ezért azt sem bántam, ha mindezért meggyűlölsz. Ha megvetsz... Hisz jogosan teszed! Nem számított semmi, csak az, hogy élj... Nem bírtam volna elviselni, ha miattam... ha miattam veszítelek el örökre... Csak értsd meg. - lesütöttem a szemeimet, mert már nem bírtam rá nézni. Túl sok fájdalom és düh égett a szemébe ahhoz, hogy eltudjam viselni ennek a terhét... Időközben már a kezét is elengedtem valahol, valamikor a mondatok között, most pedig már zsebre vágva őket, félre döntött fejjel pillantottam vissza Faye-re.
- Nem kell megbocsájtanod. Már attól is jobban érzem magam, hogy bár talán nem hiszel nekem, de végre tudod. Az pedig, hogy miért csatlakoztam vissza, megint egy más kérdés. - de ebbe már nem akartam mélyebben belemenni, mert lényegtelen volt. Ehhez értek, semmi máshoz... Ennyi a történet. Legalábbis nagy vonalakban.
- És... Szívesen visszaadnám azt az elveszett darabot, ami hiányzik belőled, tudod? Mert aki voltál, annál csodálatosabb embert nem ismertem. De nem tudom. Ha... ha bármivel könnyíthetnék a lelkeden, megtenném. És ha így van... azt hiszem... tudod hol találsz. - őszinte voltam, ennyi. És nem magamra utaltam, a visszaadást illetően, hiszen már rég elfogyott belőlünk minden, ami ennyire egyszerű lehetne jelen helyzetben. Valójában tisztában voltam vele, hogy semmi, talán tényleg semmi sem lenne képes helyreállítani a kárt, amit okoztam. Főleg én nem...
Újra a kilincsért nyúltam, ám mielőtt még lenyitottam volna akaratlanul is Faye-re emeltem íriszeimet. Szabadon lévő kezem hirtelen szalad fel a mellette lévő falra, így "zárva" őt testem "fogságába", noha egyetlen porcikám se érintette őt. Legalábbis addig nem, míg a homlokomat nem döntöttem az övének.
- Csak ígérd meg... kérlek... hogy vigyázni fogsz magadra. - a szemhéjaim összerándultak, majd pattantak elő, hogy az érdes padlót fürkésszem csupán. Azon se csodálkoznék, ha ellökne, sőt... ezt kéne tennie. Elküldenie, akár üvöltve, vagy képen vágva.
Mindezt teljesen meg tudnám érteni... És el is mennék...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Faye Chèvrier
Gyógyító

◯ Kor : 258
◯ HSZ : 215
◯ IC REAG : 219
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Folyosók // Szer. Máj. 15, 2013 4:57 pm

Szinte már azt vártam, hogy most azonnal el fog menni és újra kisétál az életemből. Mi másra számítottam volna, hiszen már egyszer minden gond nélkül megtette. Megtehette még egyszer, biztos nem okozott volna neki álmatlan éjszakákat, ha ismét magamra hagy, mint egy utolsó semmirekellőt. Egyébként is, valószínűleg pánikszerűen rohamoztam volna meg az irodámat, és szokásomtól eltérően alaposan kisírtam volna magamból minden bánatomat. Azt hittem a nap elején, hogy ma minden rendben lesz, de úgy látszik, hogy már megint tévedtem. Folyamatosan mást sem csinálok, csak hibázok, mióta újra itt van. Dolgozni akartam ma, tényleg! De ember tervez… Mindenki ismeri a mondást.
- Én is – mondtam ki alig hallhatóan. Hát hogyne sajnáltam volna? Hiszen valami olyat veszítettem el a személyében, ami fontos volt nekem és pótolhatatlannak bizonyult ennyi éven át. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, és vettem néhány mélyebb lélegzetet, mielőtt újra ráemeltem volna tekintetemet. Nem borulhattam ki, most végképp nem. Egy beteg aludt mellettem, és valószínűleg a fél kórház idecsődülne, ha meghallanák, hogy ordibálok. Az már mindegy lenne, hogy milyen okból. Először talán megijednének, hogy zaklatás áldozata lettem, de ha kiderülne, hogy mi a helyzet, nem valószínű, hogy a vezetőség annyira marasztalna, bármilyen jó hírem van a szakmában. Nem hiányzott még ez is, már így is kezdtem darabokra törni. Ha még ezt is elvennék tőlem, nem volna, ami itt tart. Igazából célom sem sok maradna az életben, ha őszinte akarok lenni magamhoz. Nem véletlenül temetkeztem bele a munkába.
- Lehet, hogy nem akartál… - szusszantam egyet, és tartottam egy kis szünetet, kutatóan nézve az arcát. – De mégis sikerült. Semmi nem fájt még annyira, mint amikor egyedül keltem fel azon a reggelen – vallottam be őszintén. Kár lett volna tagadni, szerintem így is elég egyértelmű volt, hogy mekkora fájdalmat okozott nekem. Ő is tudta, így felesleges lett volna a mellébeszélésem. – Egyébként érdekes, hogy ezt mondod – nem akartam ironikus lenni, de azt hiszem, hogy mégis vegyült némi él a hangomba. – Akkor hogyan vagy még életben? Tudtommal másfél évszázadon át nem tudtál rólam semmit. Nem tudtad, hogy élek-e, vagy halok. Nem tudhattad, hogy egyáltalán létezem-e még, vagy sem. Te mégis nyugodtan élted tovább a világodat, mintha minden rendben lenen. Erről árulkodik a mostani életed is… - utaltam ezzel arra, hogy lovardát nyitott és letelepedett egy városban. Igaz, hogy az isten háta mögött, de attól még így volt. Az is lehet, hogy volt mellette egy nőstény, aki boldoggá tette őt és az én megjelenésem most mindent összekuszált. Sebaj, velem is pontosan ez volt a helyzet, csak mellettem nem volt senki, akire támaszkodhattam volna.
- Hogyan… - értetlenül, szinte már hitetlenül ráztam meg a fejemet. – Hogyan gondolhattad azt egyáltalán, hogy boldog lehetek nélküled? – még mindig alig akartam elhinni, amit az előbb mondott. Hány ennyire kevésre tartott, hogy azt gondolta, én majd egyszerűen túl tudok lépni rajta? Még a gondolat is sértő volt számomra, és törődni sem akartam vele, hogy ez egyáltalán elhagyta a száját, de nem tudtam úgy tenni, mintha nem hallottam volna meg. Éppen annyira kívánkoztak ki a szavak, mint amennyire próbáltam meg sem hallani az övéit.
Nekem valahogy nem volt olyan egyszerű elfogadnom, hogy nem lett volna megoldás, mint amilyen neki volt. Olyan könnyedén beszélt róla, mintha fontolóra sem vette volna, hogy egyáltalán megpróbáljon kiutat találni ebből a helyzetből. Túl hamar döntötte el, hogy elmegy. Ha állítása szerint, akkor este találkozott azzal a férfival, és már azonnal el is hagyott, akkor nem sokat mérlegelhetett, és ez jobban fájt, mint bármi más. Annyira könnyen mondott le rólam… rólunk! Ezért is nem akartam először ránézni. Egyszerűen most nem ment, de végül beadtam a derekamat és lassan felpillantottam.
- Úgy tűnik, hogy mégsem voltam elég ahhoz, hogy megtisztelj legalább egy magyarázattal, hogy miért hagysz ott – ráztam meg a fejemet, szemeim fájdalmasan villantak meg. – Ha igazán akarod, sosem lett volna túl késő… - azt viszont már nem mondtam ki, hogy én a mai napig kerestem őt. Már nem olyan megszállottam, mint mondjuk száz évvel ezelőtt, de azért eléggé ahhoz, hogy fájjon, amiért ő nem tette meg. – Megtalálhattál volna, ha nem adod fel olyan könnyen, hiszen még évekig voltam Franciaországban, mielőtt Angliába költöztem volna, hogy tiszta lapot nyissak – magyaráztam neki, de hogy minek, azt már én sem tudtam pontosan. Nem volt semmi értelme, hiszen a múlton már nem lehetett változtatni. Talán nem is akart volna rajta, még ha nekem ez volt a legnagyobb vágyam, akkor sem. – Azzal okoztad a legnagyobb csalódást, hogy nem voltál elég kitartó. Tudom, hogy ott voltak a háborúk, képzeld el, elég közelről láttam. Minden alkalommal, mikor sérült katona került a kezem alá, titkon abban bíztam, hogy te vagy az, ugyanakkor azért imádkoztam, hogy neked semmi bajod ne legyen – itt volt vége. Kész, megtörtem. Ujjammal indulatosan böktem a mellkasába, de mikor ráeszméltem, hogy mit tettem, egyből meg is fogtam a mappáimat újra, azok legalább biztonságot nyújtottak valamelyest.
Kis híján felzokogtam, amikor azt mondta, hogy nálam csodálatosabb embert nem ismert. Nem sokon múlt, a könnyek már így is végigvánszorogtak az arcomon, de megembereltem magam és nem törtem ki sírásban. Még nem.
- Nincs semmi, amivel megkönnyíthetnéd… - ráztam meg a fejemet dacosan. – Azt hittem, hogy jobb lesz, ha tudom, de… - félbehagytam a mondatot. Magam sem tudtam igazából, hogyan szólna a befejezése. Nem volt jó szó, ami kifejezhette volna mindazt, amit most éreztem. Valahol a lelkem mélyén jobb volt, ugyanakkor kínzóbb bármi másnál, hogy mégis lemondott mindarról, amik mi voltunk ketten. Én nem tettem volna, vagy, ha mégis, akkor sem szó nélkül lépek ki az életéből. Próbáltam beleképzelni magamat a helyzetébe és kigondolni, hogy én mit tettem volna a helyében, de nem tudtam. Őszintén mondom, hogy nem! Talán ugyanazt, amit ő, de abban biztos voltam, hogy pár sort azért írtam volna neki, mielőtt eltűnök, akár a kámfor.
Gondolataimból újfent a közelsége zökkentett ki, mire könnyes szemekkel felnéztem rá ismét. Túl közel volt, illata az orromba mart, és ha nincs ott a mappa közöttünk, félő, hogy odasimulok hozzá, mint régen. Nem tehettem meg, nem engedhettem meg magamnak azt, hogy a vágyaim hajtsanak, az ösztöneim.
- Már rég nincs olyan, aki miatt érdemes lenne vigyáznom magamra… - suttogtam elgyötörten. Egy tenyerem az arcára simult, még mielőtt végiggondolhattam volna, hogy mit teszek. Fájdalmasan ismerős volt az érzés, amit ez a mozdulat váltott ki belőlem, és egy pillanatra én is behunytam a szemeimet. Olyan könnyű lett volna magamhoz húzni és megcsókolni, mintha mi sem történt volna, de csupán illúzió lenne, semmi más.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 303
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Folyosók // Szer. Máj. 15, 2013 6:00 pm

Én... én tudom, hogy hibáztam. Sőt, ez a kifejezés édes kevés ahhoz képest, amit tettem. Mégsem bánom... nem. Ha ott maradok, ha nem hagyom el, akkor megölik, darabokra tépik, vagy előttem nyúzzák meg élve. Elviselhetetlen lett volna úgy élnem, hogy mindezt feláldozom... hogy Őt feláldozom a boldogságomért. Tudom, ez utóbbi közös volt, de mégis önző és rohadt dolognak tartottam volna csak azért maradni, mert nekem úgy jobb. Vele jobb. Mert jobb volt...
Vádló kérdéseire eldöntöttem a fejemet, szemeimben pedig ott lapult az a kínzó, és mardosó fájdalom, amit az emlékek gyújtottak bennem. Amit az önostorozás keltett bennem... Egyszerre bántam mindent, holott tudtam: jól cselekedtem. Még ha ennyire nehéz is ezt elfogadnia, vagy megértenie...
- Nem tudtam. Csak reméltem, és minden nap arra vágytam, hogy bár csak egy rémálomba lennék. És... egy szóval se mondtam Faye, hogy nyugodtan éltem volna az életemet. Mert nem. Rohadtul nem... - nem voltam arrogáns, továbbra is csak halkan, elfojtott hangon beszéltem, hiszen sokkal jobban ostromolt a fájdalom, mint a dac, ami jelen pillanatban marhára messze állt tőlem. Csak azt akartam, hogy értse meg, hogy fogja fel, amit tettem, nem azért volt, mert nem akartam őt. Ez egyébként is lehetetlen lenne... Az első perctől Őt szeretem. Még ma is. Bár, ennek hangot nem adtam, felesleges volna... Legalábbis most így gondoltam...
- A mostani életem? - kérdeztem vissza kínlódó vonásokkal, mély kék íriszeim egyre üvegesebbekké váltak, ahogy a fájdalom igyekezett maga alá temetni. - Komolyan azt hiszed, hogy ez annyira könnyű volt nekem? Semmit se tudsz rólam... - ingattam meg fejemet szomorúan, el-elakadó hangon suttogva. Persze, erre jöhetne azonnal a revans... hogy épp miattam van ez! És igen, tudom! De botor gondolat azt képzelnie, hogy én boldog voltam... Tudnék mit mesélni... már ha volna értelme. De még Aimée-nek is alig számoltam be valamiről... Túl sötétek voltak azok az évek...
- Nem gondoltam... csak mindennél jobban vágytam rá, hogy így legyen. És olyan aberrált álmokba sodortam magam, hogy boldog vagy. Elég volt csak elképzelnem, és hinnem, ahhoz, hogy túléljek még egy napot... Nélküled. - képtelen voltam neki elmagyarázni, lassan már a szavakat sem találtam. Én, nem akartam magyarázkodni, tényleg. Csak azt szerettem volna, hogy neki ettől könnyebb legyen. Akár továbblépni, akár felkelni holnap és holnapután... Semmi mást nem akartam, hisz nem is várhattam el...
- Tényleg nem érted? - haraptam be alsó ajkamat elkeseredésemben, majd egy mély sóhaj kíséretében beletúrtam tincseim közé. - Ha elmondom, hogy mi van.. ha csak egyetlen levelet is hagyok ott neked, akkor ennyi. Akkor elmentek volna érted. Nem tudhattál semmit, a lelkemre kötötték, hogy vagy most lelépek, azonnal... minden magyarázat nélkül, vagy véged lesz. Az volt a büntetésem, hogy... hogy... el kellett téged veszítenem. A saját hibám volt, és nem elég, hogy majdnem belepusztultam a döntésembe, neked is csak fájdalmat hagytam magam után. Pedig azt hittem... talán idővel túl lépsz majd, és még ha a szívem szakad is bele, de valaki mellett megtalálod azt, amit én már nem adhattam meg neked. Tévedtem, belátom... és most jobban gyűlölöm magam, mint te engem bármikor is. - kedvem lett volna a falba csapni, átütni azt, és darabokká verni az egész kibaszott kórházat.
- Igazad van. Feladtam. Elhagytam még a kontinenst is, mert a háborúk után belefáradtam mindenbe. Belevesztem a gondolatba is, hogy végleg elveszítettelek... - azt már nem tettem hozzá, hogy újra a maffia karmaiban kötöttem ki, ezúttal csupán annyi volt más, hogy kis híján önmagam főnöke voltam. Ha akkoriban, ugyanígy lett volna... talán... sőt: biztos, hogy még most is együtt lennénk. De már nem tudok ezen változtatni, és még most is úgy gondolom, hogy hiába minden, a leghelyesebben cselekedtem.
Minden szava mázsás súly volt, pedig azt hittem ennél jobban már nem tud meggyötörni, és mégis... Ahogy mesélt, ahogy beavatott abba, hogy miket élt át, csak álltam, és feszengtem. Gyűlt bennem az adrenalin, a mérhetetlen letörtség... Kész, ennyi volt...
Az már csak mellékes hozzátétel volt, hogy megbökte a mellkasomat, indulatosan, talán dühösen is. Csak néztem őt, változatlan arcjátékkal, és egyszerűen elképzelni se tudtam, hogy ilyen megtörténhet. Hogy itt van, ennyire közel, és mégis mérföldekkel messze tőlem. Senki mást nem okolhatok magamon kívül, ahogy eddig is tettem. Ez nem változik. Csupán annyi, hogy ezúttal jobban fáj, mint eddig bármikor...
Mégis hozzádöntöttem a homlokomat, hisz akartam, hisz éreznem kellett a bőrét, a közelségét, az illatát, ha most utoljára is, de kellett. Akartam. Talán ez is önző dolog, mint minden más tettem, de nem bántam... hisz él. Hiszen még egyszer láthattam. És végre tudom: még mindig "vele" létezek ezen a kicseszett bolygón. Még ha külön is...
Simító ujjai finoman, már-már éltetőn értek arcomhoz, amitől egyszerre éreztem azt a mérhetetlen forróságot, amit csak ő tudott kiváltani belőlem, és azt a mindent elsöprő bűntudatot, fájdalmat, amit magamnak köszönhetek. Tenyerem lassan, óvatosan siklott fel kézfejére, hogy azon végigsimítva emeljem el bőrömtől. Röpke pillanat volt csupán, míg tenyerét ajkaim felé fordítottam, és belecsókoltam, puhán, szinte alig érezhetően.
- Lehet, hogy nincs ilyen ember, aki miatt megtennéd... De, én mégis kérlek - és ha kell ezerszer megteszem még ebben az egy percben -, vigyázz magadra! Kérlek... Faye... - ujjaim elengedték a kezét, és önkénytelenül túrtak szőke tincsei közé, hogy ezúttal homlokára hintsek el egy gyöngéd csókot, majd végleg ellépjek tőle, mintha csak önmagam árnyaként jártam volna a közelében.
- Kérlek... - suttogta még, aztán ténylegesen lenyitottam a kilincset...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Faye Chèvrier
Gyógyító

◯ Kor : 258
◯ HSZ : 215
◯ IC REAG : 219
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Folyosók // Szer. Máj. 15, 2013 7:27 pm

- Ezt nem tudhatom – ismertem el, és megvontam a vállaimat. Honnan is tudhatnám, hogyan élt, ha egyszer otthagyott és többé nem voltam része a mindennapjainak? Igen, tényleg nehéz volt, de akkor is túlléptem előbb-utóbb, ha úgy vesszük. Volt olyan, amivel képes voltam lefoglalni magamat, és akkor ez elégnek is tűnt, de most, hogy ilyen közel állt hozzám, már nem is éreztem olyan tökéletesnek az életemet. Nem volt már semmi ugyanolyan, mint két nappal ezelőtt. Amióta csak megláttam, nem találtam a helyemet, pedig büszke voltam arra, hogy újra sikerült rálelnem, idefenn északon.
- Hát tényleg nem, nagyon jól mondod! – vágtam vissza. Persze, hogy ez volt az első, hiszen miatta nem tudtam semmit. – Ha nem sétálsz el, akkor talán tudnék valamit, de így ne várd, hogy találjam ki magamtól! – mondtam tovább a magamét. Egyszerűen annyira ki tudott hozni a sodromból egyetlen pillanat alatt, mint szerintem senki más a világon. Alapvetően nyugodt, kedves természetű nőnek tartottam magam, de amikor csak találkozok vele, valahogy mindig az a vége, hogy elszakad nálam a cérna. Eddig csak akkor fordult elő, ha nem tudtam mit kezdeni egy helyzettel, mert tehetetlen voltam. Most már alapjáraton is ingerlékenyebb voltam, mint kellett volna, és ez nem volt jó. Nagyon nem, mert a munkám rovására fog menni tényleg, amit egyáltalán nem akartam.
- Egyébként is, úgy látom, hogy jól elvagy. Letelepedtél és éled a kis életedet. Igazán nem áll szándékomban, hogy megzavarjalak benne – láttam rajta, hogy szomorú, és legalább annyira fájt kimondani a szavakat, mint neki, de ettől függetlenül mégis úgy éreztem, hogy muszáj. Nem bírtam elmenni efelett, nem tudtam napirendre térni, mikor így megbántott, és aztán képes volt hozzám vágni azt, hogy semmit nem tudok róla. Csodálkozik? Még a fejem is sajogni kezdett, és legalább olyan fáradt voltam, mintha nem aludtam volna már mióta, pedig reggel még frissen és üdén jöttem be, sőt, mi több, akár a jókedvű jelzőt is rám lehetett volna aggatni. Hát, most már korántsem volt rám igaz, és az arcom is biztosra vettem, hogy nyúzottá vált.
- Engem viszont egyáltalán nem nyugtatott meg a tudat, hogy valahol talán boldog vagy nélkülem – ráztam meg a fejemet. Egyszerűen abszurdum ez az egész! Hihetetlen, hogy ennyire nem ismert, hogy azt hitte, én majd olyan könnyedén boldoggá tudok válni nélküle. Ő volt az első, akit igazán szerettem, és az egyetlen is. Szerettem én a régi Alfámat is, de őt teljesen másként. Nem úgy néztem rá, ahogyan az előttem tornyosuló hímre, hanem inkább afféle apaként, ami nekem egyébként sohasem adatott meg. Nehéz életem volt, de miután ott hagyott, még nehezebbé vált, pedig azt hittem, hogy ez nem történhet meg. Azt hittem, hogy a vele való kapcsolatom maga a mennyország, és minden, ami előtte volt, az valami mélypont. Tévedtem, mert utána voltam a mélyponton, hogy életemben először teljesen egyedül maradtam és magamra voltam utalva. Mindig is szabad akaratra vágytam, de akkor már korántsem volt olyan csábító a gondolat, amikor megkaptam.
- Igen, tévedtél. És nekem most nagyon fáj, hogy azt gondolod, nekem csak ennyit jelentettél, hogy egyszerűen boldog tudok lenni valaki mással – elnéztem mellettem, könnyebb volt így. Féltem, hogy tényleg elkezdenék sírni, hogyha most ránéznék, de nem voltam elég erős ahhoz, hogy végül ne tegyem meg újra. Ha már itt volt előttem ennyi idő elteltével, muszáj volt látnom, éreznem, és… Nem volt és! – Nem tudom, hogy honnan tudhatták volna meg egyáltalán, hogy írtál nekem néhány szót egy rohadt papírra! – jutott eszembe hirtelen, és máris összeszedettebbnek éreztem magam, sőt, mi több, határozottnak. Még a szemeimben csillogó könnyek ellenére is. – Ahogyan azt sem érem fel ésszel, hogyan bízhattál meg ilyen emberekben. Mégis mi volt rá a garancia, hogy nem ölnek meg engem mindenképpen, csak hogy fájdalmat okozzanak neked? Ha elmentél volna és utánad küldik a fejemet pusztán kedvességből, akkor mit csinálsz? Ahelyett, hogy velem maradtál volna, ott hagytál nekik, hogy kényük-kedvük szerint bármikor elkapjanak engem – ez csak most merült fel bennem, és ez a része tényleg nagyon dühített, hiába volt annyira rossz kedvem. Nem tudtam elmenni a részlet mellett csak úgy.
- Én is sok dologba belefáradtam. Például abba, hogy téged kerestelek mindenhol… - megvontam a vállaimat. Már olyan mindegy volt, nem? Ami történt, megtörtént. Én kerestem, ő pedig nem. Ezt el kellett fogadnom, bármilyen nehezemre esett is. Nem éreztem magam jobban attól, hogy tudta mennyire hibás ebben az egészben, mert ezt én már eddig is tudtam és nem könnyített rajtam.
Mikor megérintette a kezemet, legszívesebben elolvadtam volna, de nem akartam kimutatni, hogy még mindig milyen nagy hatással van rám. Ezt azonban nehezemre esett akkor is szem előtt tartani, amikor végül belecsókolt a tenyerembe. Egy pillanatra összeszorítottam a szemeimet, és mély levegőt vettem, nehogy eláruljam magam, hogy máris elakadt a lélegzetem. Elég volt az is, hogy a szívem úgy zakatolni kezdett, mintha időzített bomba lenne, ami mindjárt kitör a mellkasomból, mikor felrobban.
- Túl erős bennem a túlélési ösztön ahhoz, hogy hagyjam magam, ha baj van – ismertem el kissé kelletlenül, miközben fejemet abba az irányba döntöttem, ahol beletúrt a hajamba. Kedvem lett volna hozzádörgölni az arcomat, de már így is túl sokat mutattam abból, hogy még mindig nem közömbös számomra. Elárultam magam, de talán ő is ezt tette azzal, hogy egyáltalán idejött és megpróbált magyarázkodni. Vagy egyszerűen csak magát próbálta megnyugtatni, már nem tudtam eldönteni sem. – De, ha ettől nyugodtabban alszol, és nem érzed a felelősséget miattam, akkor vigyázni fogok magamra! – keményítettem meg magam újra, mert muszáj volt. Kezdtem vészesen közel kerülni ahhoz a ponthoz, amikor már vajjá válik a szívem. Nem érdemelte meg, hogy ilyen könnyedén megbocsájtsak neki és minden újra szép és jó legyen, csak azért, hogy neki meglegyen a lelki üdvössége.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 303
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Folyosók // Szer. Máj. 15, 2013 8:06 pm

- Hogy megzavarj benne? Ez butaság... Egyrészt, nagyon nincs mibe belezavarnod, másrészt... Tudtommal, én jöttem ide, és nem te hívtál. Tehát, ez esetben... inkább én zavarlak téged... - hajtottam lejjebb a fejemet, hogy közelebbről is a szemébe tudjak nézni. Mert kellett, hiába volt nehéz, és megerőltető, muszáj volt. Elvégre, mindig is úgy tartottam, hogy a szemkontaktus fontos eleme az őszinte beszélgetésnek. Ez most sincs másként... Hiszen, minden erőmmel azon voltam, hogy higgyen nekem, na nem azért, mert a magam irányába akartam volna hajtani vizet. Csak arra vágytam, hogy neki könnyebb legyen, bármi áron... Persze, ahogy a boldogság került terítékre tudtam, hogy lesz rá reakciója. Már akkor, mikor megfogalmazódott bennem a mondat...
- Nem gondolom így Faye. Csak azt szerettem volna, ha így van. Bármennyire is fájt volna mással látnom... Mindig is imádtam a mosolyod... olyan nehéz volt arra gondolnom, hogy talán már nincs ilyen, hogy már nem mutatod a világnak. - újra és újra félreért, amit valahol megértek. Elvégre én magam is alig találom a szavakat, annyi mindent mondtam, amit tudnia kellett, hogy már nincs bennem erő se, hogy tovább bizonygassam, szerettem Őt. És nem azért hagytam el, mert így könnyebb volt. Vagy mert nem kellett...
- Ez más világ. Mocskos, és elfajult, tény és való. De az ígéretüket betartják, mindhalálig. Nem voltál veszélyben, tudtam. Azzal, hogy elmentem, levették rólad a kezüket. És nem mellesleg... mit gondolsz, ezek a fickók milyenek? Már csak azzal is sakkban tartottak évekig, hogy éltél. Eszük ágában sem volt megölni téged, ameddig adu voltál a kezükben irányomba. Ezért sem kerestelek sokáig. Egészen addig, míg a főnököm meg nem halt, és nem ütött be a háború. Akkor nem csak az országok mentek egymásnak, de a kapcsolatok is szétrobbantak. Csak idővel álltak össze újra, de akkor már más "törvények" voltak. És természetesen, addigra a gárda is jószerével cserélődött... - vettem egy mély lélegzetet két suttogó hangfoszlány között, hiszen még most sem emeltem meg a hangom. Egyszerűen képtelen voltam rá. - És hogy egyébként honnan tudták volna, hogy írtam? Szerinted nem figyeltek meg téged? Vagy engem? Mindenhol vannak embereik. Akkoriban pedig ez sokkal durvábban működött, mint mostanában. Ha csak egyetlen szót is írok neked... Azt nem csak, hogy látták volna, de idővel rajtad is érezték volna. Nem tehettelek ki ekkora kockázatnak. - vallottam be őszintén, fájdalmas sóhajt hallatva. Biztos voltam benne, hogy amikor azon az éjszakán leléptem, akkor is figyeltek... sőt, bizonyára a határig követtek.
- Sajnálom Faye... Tényleg... annyira sajnálom... - tudom, hogy ő is belefáradt, hogyne fáradt volna bele? Az egészet én csesztem el, és ahelyett, hogy jót tettem volna a tettemmel, csak mindent elszúrtam. De vállaltam. Nyilvánvaló volt, hogy haragudni fog rám, ha nem: gyűlölni. Viszont megérte, mert életben tudhattam. Ha nem is konkrét forrásból, de biztos lehettem benne, hogy nem fogják bántani.
Ahogy hozzá értem - bár tudtam nem szabadna -, azonnal elfogott az a kísértetiesen ismerős érzés, ami csak az Ő közelében tud rám törni. A szívem zakatolt, a levegő nehéz súly volt a tüdőmbe. Képes lettem volna spontán égést produkálni...
Szeretem Őt... Nincs ezen mit szépíteni... Még mindig szeretem... ugyanúgy...
- Nem az én nyugalmam a fontos. Értsd már meg... Egyszerűen csak... féltelek. Mindig is féltettelek... Ezért kérlek. - haraptam össze állkapcsomat, ahogy végül lenyitottam a kilincset. Annyi mindent tudtam volna még mondani neki, de elég volt... amit kellett elmondtam. És bár mindennél jobban szerettem volna, ha megbocsájt, mégse kérhettem... nem várhattam el.
- Nem mondom, hogy ég veled... Képtelen vagyok rá. - fordultam még vissza az ajtóból, és legszívesebben magamhoz rántottam volna, hogy magamhoz öleljem, hogy megcsókoljam, úgy mint régen, vagy még annál is forróbban, lázasan... De nem lehetett...
Sem a tisztelet, sem a "bűnöm" nem engedte... És főként: én sem voltam rá képes még... Féltem, ha megteszem: belepusztulok, hogy ellök magától...
Végül még egyszer, utoljára ráemeltem íriszeimet, majd egy halk sóhajjal vegyített lehajló fejmozdulattal elfordultam tőle, hogy végigaraszolva a folyosón, a lépcsőkön, újra eltűnjek...
Noha, ezúttal csak hazamentem... vissza a semmibe, ahol Ő nincs...

// Merci, ma chérie *-* <3 //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Faye Chèvrier
Gyógyító

◯ Kor : 258
◯ HSZ : 215
◯ IC REAG : 219
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Folyosók // Szer. Máj. 15, 2013 11:44 pm

Ezúttal igaza volt, szóval csak egyszerűen megvontam a vállamat kínomban. Tényleg ő jött, és nem én, viszont volt egy olyan érzésem, hogyha már ilyen kényelmesen berendezkedett, hogy volt egy egész lovardája, akkor korábban jött a városba, mint én. Ha pedig így nézzük, akkor mindenképpen én voltam az, aki megzavarta őt és nem fordítva. A mentősökkel is én mentem oda, pedig még kitudja, hogy meddig odázhattuk volna ezt a találkozást, ha nem vagyok olyan túlbuzgó, hogy meg akarjam oldani a sérült Tony helyzetét is. Mindig azt hittem, hogy nélkülem megáll az élet, pedig remek szakorvosokkal voltam körülvéve a kórházban, akikre nyugodtan rábízhattam volna azt az esetet is. Bár ne akartam volna mindig megmenteni a fél világot! Biztosan könnyebb lett volna valamelyest az életem, bár gyanítom, hogy nem sokkal. Ez akkor is elkerülhetetlen volt, mindegy, hogy mivel húztam volna ki tovább. Össze kellett találkoznunk és kész.
Ezúttal keserű mosolyra húztam a számat, még akaratlanul is. Nem tehettem róla, ahogyan erről kezdett beszélni, egyszerűen képtelen voltam másként tenni. Fájdalmasan néztem fel rá, de eltávolodni még mindig képtelen voltam, bármennyire szerettem volna.
- Pedig pontosan ez történt – vallottam be őszintén. Oké, ez nem volt teljesen igaz, mert sokat szoktam mosolyogni. Alapvetően jó kedélyű nő vagyok, csak inkább a gyerekeknek mutatom a lágyabbik énemet. Máskor inkább csak önvédelemből mosolygok, hogy ne jöjjön rá senki, ha valami bajom van. Hitelesen tudtam alakítani ezt a szerepet, a baj csak az volt, hogy már az idejét sem tudtam annak, mikor mosolyogtam úgy igazán, teljes szívemből. Rendkívüli, kivételes pillanatok persze mindig akadtak, de jóval kevesebb, mint akkor, amikor még vele éltem. Akkor imádtam mosolyogni, mindig megnevettetett engem, de az utóbbi években már nem volt semmi, ami előcsalta volna a valódi, felhőtlenül viselkedő Fayet. Maradtam a megingathatatlan orvos, aki a fejébe vette, hogy mindenkit meggyógyít, még azt is, akit nem lehet. Ezen a téren is látszik, hogy mennyire makacs tudok lenni olykor.
- Természetesen… - ismételtem a szavait, ahogyan a tagok cserélődéséről beszélt. Fogalmam sem volt ezekről a dolgokról, soha nem is érdekeltek. Sőt, inkább azt mondanám, hogy taszítottak, hiszen nem kenyerem az erőszak és nem is tolerálom. Szerintem semmilyen esetben nem ez a jó megoldás, de hát tetőtől-talpig nő vagyok, méghozzá egy olyan korból, ahol a magamfajta hölgyek tényleg elítélték az ilyesmit. Sőt, még csak hallani sem akartak róla, és ez alól én sem voltam kivétel. Jobban kedveltem a szép, békés és nyugodt dolgokat, mert azok biztonságosak voltak számomra, nem úgy, mint a gengszterek, a maffia és még kitudja, hogy miféle rabló banda. Persze ezen gondolataimnak már inkább nem adtam hangot. Nem akartam maradinak tűnni, mert nem voltam az, csupán voltak berögződéseim a gondolkodásomban, amelyeken nem tudtak változtatni a haladó élet találmányai sem.
- Azért gyanítom, hogy a falakon még ők sem láttak át… - jegyeztem meg halkan, de volt egy olyan érzésem, hogy hiába. Úgysem tudtam őt meggyőzni arról, hogy jobb lett volna, ha ír, már beláttam. Feleslegesen meg nem óhajtottam járatni a számat, nem volt szokásom, ha nem akarták hallani, hogy mit mondok.
Az újabb sajnálkozásra már nem mondtam semmit. Elmondta már nem egyszer, nem kétszer, többet én sem tudtam tenni. Sajnáltam, tényleg sajnáltam akárcsak ő, de nem én rontottam el ezt az egészet, hanem ő. Ostoba vagyok, hogy magamat ostorozom, tudom én, de nem tudok másként tenni, viszont az valamelyest megnyugtatott, hogy legalább tisztában volt a hibáival és nem akart kibújni a felelősség alól. Legalábbis most nem, különben nem jött volna be ide, hogy megkeressen engem és elmondja mindezt. Akkor azonban, amikor magamra hagyott azon az éjszakán, mindenképpen kibújt egyfajta felelősség alól. Szerettem ezt hinni, mert könnyebb volt elfogadni és őt hibáztatni valaki olyan helyett, akiről azt sem tudtam, hogy kicsoda.
- Nem is nagyon tudnál elkerülni… - jegyeztem meg, miközben küldtem felé egy nagyon vérszegénynek nevezhető mosolyt. Inkább csak megrándult a szám széle, miközben nagy levegőt vettem. Nem tudtam mit mondani arra, hogy félt engem. Nem tudtam most ezzel mit kezdeni, túl sok volt egyszerre ez az egész. Az, hogy újra visszatért az életembe, mindaz, amit elmondott. Én erre nem voltam felkészülve, és bármilyen makacs meg dacos vagyok, ez még nálam is beteszi a kaput, méghozzá alaposan. Hagytam hát, hadd menjen csak útjára úgy, ahogyan jött. Vennem kellett még néhány mélyebb lélegzetet, miközben szemeimmel megkerestem a legközelebbi széket. Az egyetlen széket, hogy pontosítsak, ami közvetlenül az ágy mellé volt húzva, ahol az idős hölgy az igazak álmát aludta. Legalábbis eddig, mert, ahogy leültem, és szabad utat engedtem a könnyeimnek, váratlanul mocorogni kezdett.
- Hát maga, meg mit csinál itt? – kérdezte először kábán, aztán látta, hogy nem vagyok a legjobb állapotban, és egyből ellágyult. – Jól van, kedveském? – érdeklődött szelíden, és mocorogni kezdett a keze a takaróján.
- Persze, ne tessék aggódni. Csak megpihentem egy kicsit – válaszoltam, mire értetlenül nézett rám.
- TESSÉK? – mondta nagyobb hanggal, amiből rájöttem, hogy nem hall túl jól.
- Azt mondtam, hogy csak nyugodtan aludjon tovább! – nem ismételtem el újra, amit először mondtam. Nem akartam lebuktatni magamat, így jobban éreztem magamat. Még csak az kellett volna, hogy a betegek is sutyorogni kezdjenek rólam. Speciel ő tényleg nem tudhatta, hogy ki vagyok, de azért mindennek van egy határa, és én ezt most átléptem. Azért látszólag megnyugodott a válaszom hallatán, mert mire kettőt számoltam, már újra horpasztott. Nagy szerencsémre, mert így üldögélhettem itt még addig, amíg teljesen össze nem szedem magam. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan szerettem volna…
// *-* <3 //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6148
◯ IC REAG : 8034
Re: Folyosók // Pént. Máj. 17, 2013 5:39 pm

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net

◯ Kor : 28
◯ HSZ : 51
◯ IC REAG : 53
Re: Folyosók // Vas. Jún. 09, 2013 9:50 pm

Alice - Posta folytatása

A mentőautóban is próbálom tartani a látszatott, hogy kívül álló vagyok, de nem megy, ahogy meghallom a kedves néni hangját. Egyszerűen annyira tetszik, szívesen elfogadnám a nagymamámnak, de tudom, hogy nem mutathatom ki az érzelmeimet, így mikor feltűnik, hogy mosolygok, mindig egyből letörlöm az arcomról. Alicere pillantok, majd az idős nénire, aki rólam kezd el beszélni. Az tény, hogy vele sokkal kedvesebb voltam, mint az átlaggal, de azért szerintem túloz. Ezt nem fogom neki elmondani, mert nem szeretném megbántani. A szívemre venném, de nem tudom, hogy mi ütött belém, mert eddig nem voltam ilyen. Megköszörülöm a torkomat, ahogy kettőnkről kezd el beszélni. Azt hiszem, hogy ezzel már tényleg messzire ment. Ugyanakkor ahogy nézem Alice nagyon is elpirul, mire gyanúsan méregetni kezdem, majd megrázom a fejemet, hogy csak hülyeség arra gondolni, hogy tetszek neki. Elvégre direkt tapló vagyok mindenkivel, hogy ne keljen nyálas romantikába kezdeni. Próbálom elterelni a szót, de nem igazán sikerül és már a lány is belekezd.
- Jaj aranyoskám! Öreg vagyok, de nem vak. Látom, amit látok. Csinos kislány vagy, miért ne szeretne maga mellé? Egy talpig úriember a fiú. - Alice arcán végig simít, majd mikor rólam kezd el beszélni felém is néz és farkasszemet nézünk, ahogy szélesebbre húzódik az arcán a mosoly. Nem bírom ki, hogy egy halvány mosollyal ne viszonozzam ezt a kedves gesztust. Igaz, hogy nem értek vele egyet, de nem tehetek róla. Nem vagyok úriember, de ezt már aligha tudnám cáfolni, mert lecsukta a szemeit. Azért figyelni kezdem a mellkasát, mert nem szeretném, hogyha itt a mentőben halna meg. Lassan be is érünk a kórházba, ahol elsőként szállok ki.
- Hozok egy tolószéket. - Nézek rá Alicere, mielőtt megmozdulna. Pillantásom gyilkos, így ebből tudhatja, ha megmozdul, akkor nem állok jót magamért. El is megyek a falhoz, ahonnan egy tolószéket elhozok, majd a mentőhöz tolom, és segítek kiszállni, majd belerakom a székbe és betolom a kórházba. A folyosón meg is állunk, ahol én szépen leülök. Elég sokan vannak, de az a dolgom, hogy a beteget kísérgessem. Csendben üldögélek és arra várok, hogy egy orvos kijöjjön.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító

◯ Kor : 29
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)

Re: Folyosók // Csüt. Jún. 20, 2013 10:16 pm

Úgy tűnik az idős hölgy nem akarja feladni a harcot. Vajon miért gondolja ennyire, hogy mi ketten összeillenénk? Nah meg tudnék azon vitázni, hogy ez a pasas itt mellettem talpig úriember. Én már találkoztam nála sokkal kedvesebbekkel is.
Annyit elárulhatok, hogy sosem lennék szerelmes egy ennyire beképzelt fickóba. Ő tényleg csak a munkáját végzi. Azt lehet, hogy jól, de továbbra sem értem, miért mentősnek ment. Az út vége feé végre megpihen az idős asszony is, így csend veszi át az uralmat a mentőkocsiban. Én csak bambulok ki a fejemből, miközben átkozom magam, amiért ilyen béna voltam. Nincs még egy ilyen szerencsétlen balek mint én ezen a kerek világon.
Amint megáll a kocsi és kinyitják a hátsó ajtót én már állnék is fel, de a pasas tekintetétől inkább ülve maradok. Még, hogy talpig úriember...Ha gyilkolni lehetne egyetlen pillantással ő már rég megtette volna vagy százszor. Ő nem maga mellé választana engem, hanem elküldene a pokolra.
A segítségét elfogadom, így könnyen be tudok ülni a kocsiba, de most már nem köszönöm meg. Megtanultam a leckét. Ez csak a munkája, minek köszöngessem? Különben is eddig egy kedves szava nem volt hozzám...
Kellemetlen érzés ahogy tolnia kell engem holmi ficamért. Vannak akik súlyosabb balesetet szenvednek, ez csak egy megbotlás volt. Miért kell bolhából elefántot csinálni?
Mikor leül a közelemben csak nagyokat pislogok. Ezt most komolyan gondolja? Ha ennyire ki akar vizsgáltatni miért nem visz el? Nekem nincs időm arra, hogy itt ücsörögjek. Egy ideges sóhaj hagyja el az ajkaimat. Egy pillanatig őt figyelem, majd csak a mellettünk elhaladókra emelem tekintetem.
Remélem minél hamarabb vége lesz ennek a napnak és holnap valami jobb fog elkezdődni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 28
◯ HSZ : 51
◯ IC REAG : 53
Re: Folyosók // Pént. Júl. 05, 2013 8:32 pm

Örülök, hogy csend lesz a mentőben, így tudok egy picit relaxálni, mert szerencsére még a sziréna sincs bekapcsolva, mert nincs lényegében életveszély itt. Lehunyom a szemeimet és azon kezdek el gondolkozni, hogy miért akart minket összeboronálni. Akkor kinyitom a látószerveimet és végig mérem a nőt. Nem mondom, hogy nem csinos, mert igen is az, de az biztos, hogy senkibe se leszek szerelmes, nem akarok nyálas Don Juan lenni, aki meghal a szerelméért. Túlságosan is sokáig gondolkozok ezen, miközben őt nézem. Nem tudom, hogy mennyire tűnik fel neki, de gyorsan elfordítom a fejemet, hogy még véletlenül se kérdezze meg, hogy mit néztem rajta ennyire. Amikor befordulunk a garázsba, akkor felállok és csúnyán nézek Alicere, hogy meg ne merjen moccanni, elvégre egy ilyen ficam rosszul is elsülhet. Odaviszem a tolókocsit és segítek neki kiszállni a kocsiból, majd be a tolókocsiba. Be is tolom a kórházba, majd a folyosón is végig kísérem. Nem szeretek beteg hordó lenni, de lévén, hogy most nincs riasztás kénytelen vagyok az ápolók ezen feladatát átvenni. Amint a megfelelő rendelő elé tolom, leülök a székbe. Megvárom, míg nyílik az ajtó és egy beteg lép ki, mögötte a nővérrel. Egyből be is megyek és konzultálok az orvossal, aki soron kívül fogadja Alicet. Betolom, és mögötte állok. Felsegítem az asztalra, hogy az orvos jobban meg tudja nézni a lábát, közben a nő mellett állok és én is nézem.
- Ez fáj? – Kérdezi az orvos, miközben megmozdítja a lábfejét. Elég szépen belilult és ahogy így nézem picit fel is dagadt. Alicere pillantok, hogy a kérdésre mit válaszol, majd újból a lábára tekintek. Elég ronda, ez lehet, hogy nem egyszerű ficam.
- Kell egy röntgen. Szerintem meghúzódott a szalag, de az is lehet, hogy egy repedés van a csonton. – Mondja, így felületesen megvizsgálva, majd odamegy az asztalához, addig én segítek Alicenek visszaülni a tolószékbe, hogyha engedi. Elveszem az orvostól a beutalót, majd kitolom és egészen a röntgenig viszem.
- Elég ronda a lába. Az a gyanúm, hogyha nem is gipszet, de egy hétre egy sínt fog kapni. – Mondom én is a megállapításomat, majd a röntgennél szintén leülök és megvárom, míg kijön onnan a kezelő. Odaadom neki a beutalót, majd megint bekísérem Alicet és segítek neki mindenben. Amint készen vagyunk, odakint leülök megint, hiszen most várni kell, hogy a lelet elkészüljön. Lenne jobb dolgom is, főleg, mert ha sokáig ülök egy helyben akkor elalszok. Felállok, majd zsebre dugom a kezeit.
- Kávét kér? – Nézek rá és bármi is a válasza, én ott hagyom és hozok magamnak egy kávét. Ha kért, akkor neki is, de nekem most szükségem van erre a löttyre, aminek a határa egyenlő a nullával, de addig is csinálok valamit.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító

◯ Kor : 29
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)

Re: Folyosók // Csüt. Aug. 08, 2013 12:28 am

Az idős asszony igazán kedves, de minden próbálkozása ellenére nem tudom megkedvelni azt a férfit. Velem nem bánt olyan kedvesen ahogy vele. Oké a munkája miatt segített, de gondolom, ha nem lenne mentő ő is azok közé tartozna, akik meg sem próbálnak nekem segíteni a taknyolás után.
Nem ellenkezem, azt csinálom amit ő mond. Ha várnom kell várok, ha mennem megyek. Nem akarom, hogy a végén ordibáljunk egymással, így inkább engedek. Ha már be kellett jönnöm, akkor megpróbálom elviselni azt itteni időt.
Nagy örömömre az orvosra nem kell sokat várni. Elintézi, hogy hamarabb bejussak. Ez mondjuk egy jó pont a részére.
Az ágyra a segítségével ülök fel, majd csak az orvosra koncentrálok. Ahogy hozzáér a bokámhoz felszisszenek amivel együtt válaszolok is a kérdésére. Valóban elég csúnya lett, de én továbbra is azt mondom, hogy egyszerűbb lett volna hazamennem.
-Remek!...Köszönöm!-Próbálok mosolyogni, de nem sikerül valami őszintére. Csöppet sem örülök a híreknek. Nem akarok több hétig otthon maradni. Most nem tehetem meg ezt.
A röntgenen is hamar túl vagyunk és a mentős pali még mindig mellettem marad. Nem hittem volna, hogy egészen idáig kell elkísérniük egy beteget, de bevallom őszintén, hogy ha már itt kell lennem örülök, hogy nem egyedül vagyok.
-Igen kérnék szépen, köszönöm!-Türelmesen várom meg, hogy visszaérjen. Mikor a kezembe adja a poharat ismét megköszönöm neki, majd bele is kortyolok. Nos nem a legjobb, de most ez is megteszi.
-Öhm nem akarom feltartóztatni! Nyugodtan menjen, ha dolga van! Nagyon kedves Öntől, hogy ennyit segített nekem, tényleg! Meg az idős hölgy is biztosan örülne, ha meglátogatná!-Most már egy őszinte mosoly kúszik az arcomra. Az a néni valóban kedves kis teremtés volt és odáig volt a pasasért.

//Bocsi, bocsi, bocsi, hogy csak most!!! Embarassed//
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6148
◯ IC REAG : 8034
Re: Folyosók // Csüt. Okt. 31, 2013 11:29 am

JÁTÉK FAGYASZTVA, A TERÜLET SZABAD
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net

◯ Kor : 336
◯ HSZ : 93
◯ IC REAG : 74
◯ Lakhely : Valahol keleten...

Re: Folyosók // Csüt. Nov. 14, 2013 6:28 pm


// Időben a Bekötőúton zajló játék előtt. //

Mondanám, hogy csak egy átlagos este - mit este, éjjel! - a mai is, nem tévednék vele sokat, ami engem illet. A kórház éjszakás beosztottjairól és bent alvóiról már kevésbé mondható el ez.
Mint valami haldokló féreg, úgy vonszoltam el magamat egy hátsó, személyzeti liftig és találomra nyomtam meg a gombot rajta. Mindegy, hogy hova visz, csak orvos legyen ott, aki összébb húzza a sebeimet és helyre teszi a csontjaimat, mielőtt úgy forrnak azok össze, mintha valami torz játékbaba lennék.
Húztam a lábam, a lábammal együtt meg látványos vércsíkot is, végig a padlón, jelezve haladási irányomat. A liftben egész szép kis tócsát sikerült összegyűjtenem, fasza lesz, ha annyi szarság után egy mezei elvérzésben fogok kimúlni, a rohadt életbe is!
Második emelet.
Itt még egészen jól vagyok és szerencsére senki sem akar beszállni. Bár nem is értem, minek agyalok ilyesmin, mikor az imént még azon voltam, keresek egy dokit és ha sokat kérdezősködik a regeneráció kapcsán, nemes egyszerűséggel megölöm. Vajon miért nincs külön őrzőkkel és/vagy farkas gyógyítókkal teli kórház? Kurvanagy biznisz lenne benne szerintem a dokiknak.
Harmadik emelet.
Valami meleget érzek a tenyerem alatt egyik pillanatban, ahogy az oldalamat szorongatom. Hja, hogy átvérzett a dzsekim is... isteni. Ezzel az erővel felhagyhatnék a támaszkodással és fetrenghetnék a saját véremben, már az se számítana semmit igazán.
Eszembe jut, hogy mi van, ha tényleg elpatkolok. De úgy marhára véglegesen. Nem kelt bennem félelmet a gondolat, de eszembe jut, hogy lehet, fel kellene hívnom a tesóimat. Csak mert... mégis illene szólni, hogy elköltözök, nem?
Meg a faszt! Pont velük balhéztam össze, azért léptem le otthonról, majd még én fogok itt nyálas búcsút inteni nekik. Nincs az a pénz! Hazamegyek és beverem a képét mindkettőnek. Kisöcsi, mi... anyátok.
Csak előbb még túlélem ezt.
Negyedik emelet.
Egy csengő hang jelzi, hogy ezt a gombot sikerült eltalálni odalent, megérkeztünk. Istenhozzádot azért nem mondok a liftnek, miközben folytatva véráztatta utamat, haladok a fal mellett olyan tempóban, hogy a járókeretes öreglányok hozzám képest formula-egyes versenypilóták.
Ahogy haladok, sötét termek ajtajai előtt, végigtapogatva azokat, sikerül egy villanykapcsolóra is rátenyerelnem, mire az egész folyosó díszkivilágításba kerül. Vúúú... az mind az én vérem ott végig? Nehéz elhinni, hogy csak négy liter, én legalább tizenkettőnek saccolnám, belevéve a tócsát a liftben meg a ruhámat színező anyag mennyiségét is.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Annabelle Evans
Gyógyító

◯ Kor : 169
◯ HSZ : 292
◯ IC REAG : 314

Re: Folyosók // Csüt. Nov. 14, 2013 8:05 pm



Miloš & Bells


A mai napom igencsak fárasztó volt, négy műtétet vezettem le, és egyik sem volt épp fáklyásmenet, de szerencsére mostanra lenyugodtak a kedélyek. Megnéztem az összes kis betegemet, az egyiknek még énekeltem is, mert nem tudott elaludni, egy másik édesanyját fel kellett hívnom, hogy hozzák be az alvós maciját, mert sír utána. Mégis, azt kell mondjam, egész békés nap volt, nem vesztettünk el senkit, és kivételesen nem estem akkorát a folyósón, mint az ólajtó. Ohh, és egyik kollégám sem volt kanosabb a szokásosnál, úgyhogy még leszerelnem sem kellett senkit.
Még mindig párosával kellett ugyan mozognunk, de azért azt remélem senki nem képzelte, én sem, hogy Castort majd elrángathatom egy 24 órás műszakra, és addig ott fog malmozni a váróban… Elég volt egy párcsere, mert ugyebár Emily is itt ténykedik, a műszakjainkat meg könnyű volt összehangolni. Legalábbis részemről, elvégre eléggé megkönnyítette a dolgomat, hogy a főnököm is vérfarkas volt. Csak ezért lehet még meg a munkám, más már vélhetőleg megelégelte volna, hogy ennyire összevissza tudok csak bejárni dolgozni. Én sem élveztem, de egyelőre megkövetelte a helyzet…
A lift pár szívdobbanással azelőtt csukódott be, mielőtt odaértem volna, és tekintettel arra, hogy tudom, milyen tetű lassú, inkább nem vártam rá, hanem kezemben egy jókora Mekis zacsival elindultam felfelé, mindenkinek kell valami káros szenvedély címszóval. Mostanra meg megéheztem, úgyhogy gyorsan kiugrottam egy menüért. Egészen kellemetlenül kezdtem érezni magam, fogalmam sem volt miért, de mindez a tanácstalanság kb két percig tartott, amíg komótosan fel nem sétáltam. Addigra már éreztem egy másik farkas jelenlétét, nem mellesleg a rengeteg vér szaga is ingerlően kúszott az orromba, a farkasom kényelmetlenül feszült húsbörtönének. Ő… azt hiszem, több vért ontana, ha engedném, de ezt még magamnak is féltem beismerni.
Ennek ellenére – amire tegyük hozzá, szerintem csak én vagyok képes -, amint kiléptem a folyósóra, úgy csúsztam el a véres padlón, mintha kötelező lenne. Halk sikkantással estem a hátsómra, majd csodálkoztam el a fene nagy világosságon. Csak aztán rándult önkéntelen fintorba az orrom, ezt az illatot ismertem, és… nem mondhatnám, hogy nagyon szerettem volna még érezni életemben.
- Atya isten, találkoztál egy dinóval, vagy mi?
Pislogtam a hímre, majd gyorsan felpattantam, és mellé léptem, hogy lehetőség szerint segítsek. Már, ha nem akar épp megkóstolni, vagy valami. Még mindig nem voltam túl nyugodt a közelében, de attól még helyrerakom, mert én erre esküdtem fel. Meg különben is, saját magam köpném szembe, ha nem segítenék valakinek, csak mert egy kicsit parázom tőle.
- Két ajtóval arrébb van egy vizsgáló, oda bemegyünk…
Nyúltam a válla alá határozottan, és tekintettel arra, hogy farkas volnék, könnyedén megtartottam a súlyát, még ölbe is kaphattam volna akár, de azért ezt inkább nem próbálnám ki, kicsit bizarr lenne. Amint sikerült beérnünk, magunkra zártam az ajtót, mert amint észreveszik a vért, itt azért lesz némi fennforgás, és nem nagyon akartam idő előtt magyarázkodni senkinek. Na… ha eddig még nem rúgtam ki, most tuti ki fognak.
Felsegítettem a hímet a betegágyra, majd ha hajlandó volt együttműködni, megnéztem, honnan a jó életből folyik ennyi vére, és mennyire súlyos az a seb, vagy sebek.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 336
◯ HSZ : 93
◯ IC REAG : 74
◯ Lakhely : Valahol keleten...

Re: Folyosók // Kedd. Nov. 19, 2013 11:32 pm

A közeledő léptekre újfent "irányba" kaptam a tekintetemet, várva, ki lesz a szerencsés, aki a megmentőmként mehet a túlvilágra. Azt már tudtam, hogy farkas, még ilyen kissé kótyagos fejjel is érzékeltem energiáit, amik ismerősen kúsztak a tudatomig, hanem amikor elegánsan előadja a hattyú halálát és fenékre huppan, elcsúszva a véres padlón, kényszeredetten felnyögök az ügyessége láttán.
Meg fogsz dögleni, Miloš, vessél szépen keresztet...
- Néggyel. - Horkanok fel nevetősen és épp csak jelzés értékűen tartom el a kezemet magamtól, jelezve neki, hogy nehogy segíteni akarjon. Nem vagyok én pisis, hogy anyáskodjon felettem. Nőstények... csak a nyűg jár velük. Ezzel együtt nem bírom megállni, hogy felé ne tekintsek a gesztus közepette és elvigyorodva ne szúrjam oda:
- Heló csibe. - Erre csak belém karol, mint valami rokkant nyuggerbe. Hát fantasztikus... pedig istenemre mondom, megfordult a fejemben, hogy talán mégsem végzek vele, ha képes lesz rendbe rakni!
A vizsgálót elérve szótlanul terülök el a betegágyon, mint béka az aszfalton eső után és kérdő, vizsgálódó tekintete láttán persze megintcsak akad megjegyezni valóm irányába.
- Na mi lesz? Vetkőztetsz vagy mindent magamnak kell csinálnom? - Hangomban a cinikus él ellenére is van valami kiszámíthatatlan komolytalanság. Pontosan olyan beszámíthatatlan éle volt az egésznek - az infantilis vigyorral együtt főleg - hogy okkal tarthatott attól, esetleg a torka után kapok a következő pillanatban.
Szavaimmal ellentétben azonban jófej módon utat engedek neki a sérüléseimig. Az oldalam szinte teljesen szét van marva - farkas műve, nem sebészmunka - csípőtől mellkasig, s a homlokom is ragacsos a tulajdon véremtől. Kicsit kapott a bucim is, na... Nem először fordul elő ilyesmi, viszont az adrenalint már a vésztartalékaim, vérvonalam pumpálja, az pedig véges, szóval jó lenne iparkodni, mert ciki lenne egy nővel felhívatni a tesót, hogy jöjjön már értem. Hallgathatnám évekig.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Annabelle Evans
Gyógyító

◯ Kor : 169
◯ HSZ : 292
◯ IC REAG : 314

Re: Folyosók // Kedd. Nov. 26, 2013 8:30 pm

A férfiak, meg az ő egójuk… vagy tudom is én, mi az, ami miatt derogál nekik elfogadni bármilyen segítséget. Mindenesetre ez engem most nem hat meg, lehet, megbánom majd, de ezen majd később rágódok, előbb összefoltozom ezt a jómadarat. Már ha hagyja, mert ezek után el tudom képzelni, hogy azt is sérelmezné. Hülye hímek. Mint az oviban, komolyan. A csibézésre nem reagálok, úgy összességében okosabbnak gondolom, ha a minimális pofázásra szorítkozom. Ezt nagyjából a következő mondatáig sikerül is abszolválnom. Fantasztikus.
- Hm, a sétálás megy egyedül, de a vetkőzés nem?
Oké, tök hülye vagyok, hogy nem bírom befogni a szám, de basszus, igenis menjen az anyjába, amiért még be is ugat. Nem baj, én azért csinálom a dolgom, és se szó, se beszéd, levagdosom róla a felsőruházatot, lévén fogja eztán a halál felültetgetni, még a végén lenyel keresztbe. Maximum majd adok neki valami szexi orvosi köpenyt, hogy abban távozzon innen. Az arcára meg még véletlenül sem nézek, mert anélkül is a frász kerülget a pasastól.
Előveszek mindent, ami a helyzet orvoslásához szükséges, majd kezet mosok, és felhúzok egy orvosi kesztyűt, noha nem kaphat el semmit, de a megszokás nagyúr.
- Gondolom, terminátornak hiszed magad, és nem kérsz érzéstelenítőt…
Pillantok rá felvont szemöldökkel, miközben nagy a kísértés, hogy egyszerűen beledöfjem a tűt, és ne érdekeljen, mi a véleménye róla, de kinézem belőle, hogy cserébe minimum eltöri a csuklóm. Szóval inkább biztosra megyek… Míg választ kapok, addig átöblítem a sebeket hidrogénperoxid-oldattal, és alaposan kitisztítom, nehogy benne maradjon valami szennyeződés, vagy akár alvadt vér, aztán jöhet a fertőtlenítés is. Szép kis marás az az oldalán, annyi szent… a feje nem látszik olyan súlyosnak. Eztán, ha kér érzéstelenítőt, meg is kapja, de nem finomkodom túl a folyamatot, az ilyen férfiállatok amúgy is mindent kibírnak, nemde?
Nem mondom neki, hogy össze kell varrni a sebét, mert még a végén megkapnám, hogy bravo Einstein, vagy valami hasonló szellemességet. Inkább csak csinálom, először természetesen kimetszem az egyenetlen sebszéleit, hogy ne hajazzon Frankensteinre a varrás után. Eztán, ha minden jól megy, tekintettel arra, hogy nálunk ki van zárva az elfertőződés, elkezdhetem varrni a sebét. Közben remélem, nem próbálgatja a tűréshatáromat kedvesnek közel sem nevezhető megjegyzésekkel…

// Ne haragudj, de ma délután vettem észre, hogy egyáltalán írtál! Sad :3 //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 336
◯ HSZ : 93
◯ IC REAG : 74
◯ Lakhely : Valahol keleten...

Re: Folyosók // Hétf. Dec. 02, 2013 9:46 am

- Milyen kis paprikás a hangulatod ma... - Szélesedik ki szemtelen, idióta vigyorom a képemen kérdését illetően. Bizony, még emlékszem, mennyire parázott a tóparton a kölyök társaságában. Ehhez képest most szerintem képes lenne kanállal kivájni a szememet, ha az akadna a kezébe. Persze, persze, könnyű a 'haldokló' mellett erősnek mutatkozni...
A vigyor letörölhetetlenné válik a képemről, amikor az ingem csúfosan végzi a keze által. Nem mintha érdekelne, van másik otthon.
- Teljesen mindegy, mit csinálsz kislány, csak haladjál és lehetőleg ne üssél ki teljesen, ha nem akarsz te magad elcipelni innét. - Nem fogok visszakozni, lévén, ha ez a szíve vágya, miért is tagadnám meg tőle? Tiszta jófej vagyok, hát most nem?!
A fertőtlenítő szúrós szaga valahol megnyugtat, ugyanakkor bosszantó a tény, hogy a harmadik delikvens meglépett a kis dzsemboriról idő előtt. Utálom az ilyeneket, most vadászhatom le külön! Miért nem tud beletörődni a dologba és tisztességgel megdögölni, he?
Tekintetem elmereng, az érzéstelenítőt, ha belém vágja, utána már meg se hat, hogy mit alkot rajtam, egyszerűen csak nézem a mozdulatait, ténykedését csendben. Mert ilyet is tudok, akármennyire is nem hinné el nekem senki.
Persze, mint minden jónak, ennek is vége szakad egyszer, ahogy a cérnának is, amivel összevarrja az oldalamat épp.
- Gondolom kérnem sem kell, hogy ne kerüljön a dolog bejegyzésre, jelentésre, vagy tudom is én, mi a szokásotok errefelé az éjszaka beszambázókkal kapcsolatban. - Irányul immáron pillantásom a nőstény felé.

// Noprob. Smile //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Annabelle Evans
Gyógyító

◯ Kor : 169
◯ HSZ : 292
◯ IC REAG : 314

Re: Folyosók // Kedd. Dec. 03, 2013 11:45 pm

- Összevérezted a kórházamat… a gyerekeim halálra fognak rémülni. Igen, paprikás a hangulatom.
Jegyzem meg, noha tényleg nem értem, hogy miért vagyok ennyire… morcos, de sokkal inkább ez, minthogy remegjek tőle, mint a kocsonya. Az mondjuk nem jut eszembe, hogy kanállal kivájjam a szemét, de az tuti, hogy a fecskendővel megszadizom, mert hát, valahogy az most jól esne a kis lelkemnek, lehet holnap nem fogok tudni tükörbe nézni, de nem érdekel.
- Elcipelni? Nos, ez nem fog megtörténni, úgyhogy ne aggódj, nem ütlek ki teljesen.
Jó, most mit ámítom magam? Én vagyok annyira hülye idióta, hogy tényleg elvinném. Más kérdés, hogy fingom sincs róla, hol lakik, de ezt nem is akarom tudni, úgyhogy maximum annyit tudnék tenni érte, hogy kirakom valahol az erdőben. Ezen azonban nem agyalok többet, hanem megkapja a maga kis érzéstelenítő adagját, ami arra pont elég, hogy ne gyötörjem tovább még a varrással is, - nem is értem, miért akarok neki jót – de arra már nem, hogy kiüssem vele, és tényleg haza kelljen cipelnem. Utána a mozdulataim gyorsak, pontosak és finomak, egy ideje már ezt csinálom, nem hibázok, hacsak nem tépi ki magát a kezeim közül, de ugye ez nem történik meg, úgyhogy sikeresen befejezem az öltését, aztán még ránézek a homlokára, de azt nincs értelme ilyen módon lekezelni, rendbe fog jönni magától is hamar.
- Nem, nem kell.
Felelem röviden, és tömören, és sajnálom, hogy nincs annyi merszem, hogy visszakérdezzek, hogy ha úgy gondolja, kérnie kell, akkor mi a búbánatnak csacsog róla. Atya ég, mitől vagyok ennyire harapós? Azt hiszem, tényleg ideje lesz bizonyos dolgoknak pontot tenni a végére a magánéletemben, mert meglehetősen feszült lettem az utóbbi időben.
- Ülj fel, hagy kötözzelek be.
Az előbbiekből okulva nem próbálok segíteni, megvárom, míg felül, és csak utána kezdem el átkötni a felsőtestét, bár sejtésem szerint reggelre mindez már sehol sem lesz, de ez már nem az én problémám, én megteszem, amit kell, ő meg majd lábadozik, ahogy akar. Közben rimánkodom, hogy egyik ügyeletes nővér se járjon erre, sem valamelyik éjjeli őr, mert nincs kedvem magyarázkodni a sok vér, és amiatt, hogy miért láttam el ezt a férfit, ő meg… holt biztos, hogy nem egy magyarázkodó típus.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 336
◯ HSZ : 93
◯ IC REAG : 74
◯ Lakhely : Valahol keleten...

Re: Folyosók // Szer. Dec. 18, 2013 1:29 am

- A gyerekeid, mih? - Ciccenek lassú mozdulattal csóválva meg a fejemet. Hangom kissé rekedtes, gunyoros éllel teli. Még, hogy az övéi! Na ezért kell a fenének nőstény! Szentimentális kurva mind, amint meglátnak egy kisállatot vagy egy gyereket, máris kivetkőznek magukból.
- És mondd csak babám, meddig mennél el ezekért az emberkölykökért? - Pillantottam fel rá, miközben ő a tűt ügyeskedte belém újra és újra, helyretéve felszántott oldalamat. Ennyi elég is lesz, a többit majd elvégzi a farkasságból adódó regeneráció. Ahogy figyelem, meg kell vallanom magamnak, hogy az a morcos kifejezés, ami képére kiül serénykedése közepette igazán szemre való - én meg lehet, kissé beálltam az érzéstelenítőtől és azért vannak ilyen ordenáré mód nyálas gondolataim, hogy mégsem kellene megölni ezt a nőstényt. Haha... jó vicc! De ha így is van, az nem jelenti azt, hogy nem játszhatnék el egy kicsit vele. Jól néz ki, van mit fogni rajta és még azt is tudja, hol a helye - szinte már kedvemre való, akárcsak az ötlet, ami mindentől függetlenül ötlik fel elmémben.
- Nem? Sajnálattal hallom. - Már csak azért is, mert nem nagyon lesz kire ügyelnie itt már. Hány szoba lehet vajon az osztályon? Három-négy? Hüm... Gyorsan túl tudok lépni azon, hogy majdnem aprólékká vertek az imént. Mintha napokkal ez előtt lett volna, máris az új cél, a terv éltet, melynek részleteit igyekszem fejben kisakkozni, kifelé nem mutatva ennek jelét sem. Legfeljebb energiáimon érezheti a nyugtalan, várakozó bizsergést, a türelmetlenséget Egyébként szinte már ártatlan pillantással tekintek fel a nőre, áthatóan kék tekintetem pedig éles kontrasztot képez vértől áztatott, idő edzette barázdákkal teli képemmel.
Lassan a nőstény elkészül az oldalammal én meg valami elismerő hümmentést is elejtek, de szavakkal nem fejezem ki, hogy milyen kis ügyes kezei vannak. Aranyat érők, főleg, ha más helyzetben is ily módon használja őket.
- Jó kislány. - Szélesedik ki kajánul mosolyom, s ahogy felülök, ő pedig a kötszerért nyúl, megpaskolom a hátsóját - az van kézmagasságban, de komolyan!
Ha ezek után sem esik a torkomnak, akkor kissé szusszanva de felállok a vizsgálóról, elhárítva a kötözésre irányuló szándékot.
- Hagyjad! A farkasbundánál hatékonyabb kötszer egyébként sem lett még feltalálva. - Azt pedig ő is tudja, hogy átalakulva némileg a gyógyulási folyamat is gyorsabb. Mondjuk, nem tudom mennyire számít rá, de én bizony ezt itt és most-ra értettem. Időt ugyanis nem hagyok, hogy válaszoljon: átalakulok, s még csak nem is a mezei farkas formámat veszem fel, minek következtében igencsak megcsappan a tér a vizsgálóban. Képemen a farkasvigyor, s a jóleső morgás, ami torkomból feltör finoman rezignálva, nem sok jót ígér... Igaz, az első lépés amit Bells felé teszek eléggé imbolygóra, bizonytalanra sikerül.
Tartásomban, viselkedésemben nincs semmi fenyegető - megteszi azt a lényem, kisugárzásom helyette. Na meg az ő bizonytalansága is biztosan érdekes képeket szülhet most rólam, amik talán... nem is állnak olyan messze a valóságtól.

// Bundázat színe, csak értelemszerűen mindez hegyomlás méretű, teljes alakos formában: link //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Annabelle Evans
Gyógyító

◯ Kor : 169
◯ HSZ : 292
◯ IC REAG : 314

Re: Folyosók // Szer. Dec. 18, 2013 11:20 am

Összeszűkülnek a szemeim, majd fáradtan sóhajtok. Valószínűleg neki még nem esett le, hogy én úgy amúgy is egy „szentimentális kurva” vagyok, és más körülmények között is így viselkedem. Ha nem ilyen lennék, nem segítettem volna neki.
- Arra esküdtem fel, hogy meggyógyítom őket.
Térek ki a válasz elől, mert igazából, abban nem vagyok biztos, hogy a farkasom engedni fogja, hogy az életünk árán is megmentsem őket. Ő nem olyan galamblelkű, mint én, és sokszor érzem, hogy tele van velem a puttonya, de türelmes és vár. Nem tudom, mire.
- Hééé…
Hát, az én felháborodásom inkább bájos, mintsem komolyan vehető, mindenesetre elvörösödöm, mint egy szűzlány. A francba is… néha nagyon utálom, hogy ilyen vagyok. Sóhajtva teszem vissza a kötszert a helyére, nekiesni nem fogok, esélyem sem lenne, öngyilkos hajlammal meg azért nem áldott meg az ég.
- De lehetőleg a kórházon kívül tedd!
Édes, naiv Bells, hát ezt buktad. A falhoz hátrálok, a rohadt életbe, komolyan, most bizony baj van. Ezen a kibaszott világon aztán marhára nem éri meg segítőkésznek és kedvesnek lenni. Meghalni azért meg pláne nem, hogy ilyen vagyok. Ökölbe szorulnak a kezeim, és ha lenne esélyem, akkor biztosan nekiugranék, csak mert… ekkora köcsög. Igen, az, basszus, törjön le a kezem, ha még egyszer az életben segítek valakinek, akit nem ismerek. Oké, hivatalosan is elegem van.
- Ne csináld, kérlek… mit akarsz? Mit tegyek? Vigyelek haza? Hazaviszlek… Vagy… ha az esik jól, tépj darabokra, de ne itt.
Próbálom menteni, ami menthető, de szerintem jól ki fog röhögni, kinézem belőle. A farkasom a felszínen ólálkodott, és én olyannyira nem akartam elveszteni a kontrollt, hogy az már félelmetes, de nagyon birizgálta az orrom az ereje, maga az átváltozás. Csudajó lenne, ha én belőlem is kirobbanna a farkas, pedig, nagyon jól kordában tartom általában, de most nem segít, hogy tényleg félek attól, hogy ez az állat lerombolja a fél kórházat, és ki tudja, hány embert öl meg közben… Azt hiszem, az én lelkiismeretem ezt nem bírná el, bármennyire nem számít egyes farkasoknak az emberi faj, én nem tudok elmenni a dolog mellett.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content

Re: Folyosók // Today at 1:08 pm

Vissza az elejére Go down
 

Folyosók

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 5 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5  Next

 Similar topics

-
» Kórházi folyosók
» Mosdók és fülledt folyosók környéke...
» Folyosó

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: Játéktér :: Fairbanks :: Kultúra és Tudomány :: Memorial Hospital-