HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!

Aktuális oldalkaland:
-

Érdemes követni:
-
AKTÍV KARAKTEREK
71 TAG 31 FÉRFI 40 NŐ
FAIRBANKSI FALKA
21 TAG 7 FÉRFI 14 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
15 TAG 7 FÉRFI 8 NŐ
ŐRZŐK
20 TAG 10 FÉRFI 10 NŐ
EMBEREK
6 TAG 3 FÉRFI 3 NŐ
VÉRVONALFŐK
9 TAG 4 FÉRFI 5 NŐ

Az előző negyed évben
ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

Örökös legjobbjaink:
Az oldal alapítói, Castor, Duncan & Gabe.
A Vérvonalfők megalkotói, játékosai - különösen, akik a "NS 3.0 - Redemption" végéig kitartottak.

írta  Catherine Benedict Szomb. Ápr. 21, 2018 5:50 pm
írta  Catherine Benedict Vas. Ápr. 08, 2018 10:55 am
írta  Alignak Vas. Feb. 25, 2018 8:44 pm
írta  Payne Holmes Kedd Feb. 20, 2018 10:25 am
írta  Celaena McDonald Vas. Feb. 18, 2018 8:16 pm
írta  Tawny Vaidya Vas. Feb. 18, 2018 4:42 pm
írta  Alignak Vas. Feb. 18, 2018 12:12 pm
írta  Catherine Benedict Szomb. Feb. 17, 2018 7:09 pm
írta  Alignak Szomb. Feb. 17, 2018 6:39 pm
írta  Balthazar Bluefox Szomb. Feb. 17, 2018 12:42 pm
írta  Alignak Szomb. Feb. 17, 2018 9:45 am
írta  Alignak Pént. Feb. 16, 2018 10:21 am
írta  Darren Northlake Csüt. Feb. 15, 2018 11:34 am
írta  Catherine Benedict Csüt. Feb. 15, 2018 6:40 am
írta  Hans Elfman Szer. Feb. 14, 2018 7:49 pm
írta  Payne Holmes Szer. Feb. 14, 2018 7:35 pm
írta  Alignak Kedd Feb. 13, 2018 8:11 pm
írta  Alignak Kedd Feb. 13, 2018 6:22 pm
írta  Darren Northlake Kedd Feb. 13, 2018 11:51 am
írta  Yetta Northlake-Nacrosh Hétf. Feb. 12, 2018 8:29 pm
írta  J. Isaac Sladen Hétf. Feb. 12, 2018 7:28 pm
írta  Darren Northlake Hétf. Feb. 12, 2018 7:21 pm
írta  J. Isaac Sladen Hétf. Feb. 12, 2018 7:08 pm
írta  Jason Drewner Hétf. Feb. 12, 2018 6:45 pm
írta  Darren Northlake Vas. Feb. 11, 2018 6:28 pm
írta  Alignak Vas. Feb. 11, 2018 11:14 am
írta  Alignak Vas. Feb. 11, 2018 11:14 am
írta  Alignak Vas. Feb. 11, 2018 11:13 am
írta  Corinne June Mouser Vas. Feb. 11, 2018 10:07 am
Catherine Benedict
 
Prof. Dr. Lester J Edison
 
Achilles Kilpatrick
 
Rebecca Morgan
 
Egon Candvelon
 

Share | .

 

 Tupilek könnye

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9  Next
Alignak
Admin
avatar

◯ HSZ : 6820
◯ IC REAG : 8562
Tupilek könnye // Pént. Aug. 02, 2013 9:06 pm

First topic message reminder :



A legenda szerint, mikor az elsők közt felütötte fejét a trónbitorlási vágy, s Alignak könyörületet nem ismerve roppantotta össze ellenségeit, Tupilek minden halottér könnyeket hullajtott, minél idősebb, nagyreményűbb volt egy farkas, annál többet. Az ő gyásza és fájdalma töltötte meg a tómedret.
A víz felszíne mindig tükörsima, sose zavarja fel semmi, a környék háborítatlan és békés...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net



























SzerzőÜzenet
Ashley McLoyd
In Memoriam
avatar

◯ Kor : 21
◯ HSZ : 646
◯ IC REAG : 720
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Pént. Aug. 23, 2013 1:50 am

- Nem, nem ezért. * Rázom meg hevesen a fejem és ha nem volna nyakam már tuti leesett volna a heves mozdulatban. De jó tudni, hogy nem minden kapcsolat ilyen és ez valahol jó, mert az azt jelenti, hogy a magunk kis hülyeségén kívül nincs semmi más, ami nincs rendbe köztem meg Darren között.

Azzal nem mondott újat, hogy Ő nem Sammie. S annyira nem is voltam kötözködős hangulatban, hogy benyögjem, hogy "Tényleg? Eddig észre sem vettem." Csak pislogok a kék íriszekbe, melyek most sokkal tisztábbak és nem kell ész sem, hogy kitaláljam, hogy a farkasa íriszei. Hisz már láttam és egy mély szegletemben össze is rezzenek. De ez olyan mélyen van, hogy talán Jamie nem is érzékeli ezt az egészet. Tekintve, hogy a többi kusza dolog, amit nem tudok jelenleg kibogozni elnyomja. Amire az érintése, a pulcsi finom surranása is rá tett egy lapáttal, ahogy már a bő darab a könyökömig láttatni engedte a vállaim. Kissé zavartan nézek rá, miközben végig húzza a kezét a mellkasomon. Olyan, mintha égetne a nyoma abban a vonalban és zavarommal együtt nő bennem valami más is. Az a kósza bizsergés kiterjed mellkasomra és egy kicsit kapkodni kezdem a levegőt, ahogy lesütöm a tekintetem. Barátkozzak meg vele... édes vagy Jamie. Cseréljünk. Viseld Te, aztán majd meglátjuk mit szólsz.*
- Nem tudok... * De csak ennyit mondtam. Ahhoz még... túl friss és bár sosem voltam hiú most mégis. Talán ez jár azzal, hogyha tudom, hogy valaki látja? Hogy akár hozzá is érhet? Vagy csak azért nem érdekelt mert nem volt minek érdekelnie? Mindegy most, majd otthon megválaszolom ezeket a kérdéseket ahogy sok ezert mást is. De ismét szólok s nem épp biztató a válasz. Most csinálok totálisan marhát magamból. Sőt...attól is nagyobbat. De mégis mit tehetnék? Ennél jobban, hogyan mondhatnám el neki, hogy mit akarok, úgy, hogy én sem tudom? De ahogy közelebb araszol csak ismét rá kapom a tekintetem és a farkasom lusta hanyagsággal nyújtózik egyet és áll lábra bennem, hogy megrázva magát megnézze, hogy mégis mi avagy ki az aki inzultálja és mégis mit akar valójában? Sárga tekintetemen látszik az érdeklődés, azonban a kétségek is melyek ott vannak a felszínen. Érzem, hogy hozzám ér, ámbár mivel rég visszavette a felsőjét így nem zavar túlságosan, legalábbis figyelmen kívül tudom hagyni.*
- És ha nem tud? * Kérdeztem vissza a szavaira. Keze az arcomhoz ér s mint egy gyerek - hisz az vagyok, azt hiszem - billentem kissé oldalra a fejem, hogy arcom az ujjaihoz, a tenyerébe simuljon, csak úgy mint Papának, Stevenek vagy Darrennek mikor az arcomhoz értek. Megint itt van azaz érzés, hogy kicsi vagyok és elveszett. Mintha minden egyes pillanattal ezt is erősítené Jamie a másikkal egyetemben. Ámbár nem ez az érintés volt az mely, tette hanem maga a lágyság, kedvesség de ezekben mégis valami határozottság vegyül. Nem fél hozzám érni, nem bizonytalan s pláne nem azért, hogy vajon most fogom szét rúgni a seggét vagy a következő mozdulatnál. Nem vagyok vadállat. Csak egy lány vagyok. Lehetek csak egy lány? Akarhatok én ilyet? James vajon most mit mondana vagy Apu? Steve már szétszedte volna Jamiet, Sam megvetne... Nem tudom mi lesz, azt meg végképp nem, hogy mit kéne csinálnom.*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 74
◯ HSZ : 214
◯ IC REAG : 234
◯ Lakhely : Hegyvidék, Darren műhelye

Re: Tupilek könnye // Pént. Aug. 23, 2013 6:53 pm

//reagzene//

Mi az, hogy nem tud? Dehogyis nem tud... Ha nekem sikerült. Egyszer el kell kezdeni, ha már eddig mindig megfutamodott. Majd legközelebb, ugye? Minden alkalommal azt mondja, hogy legközelebb, és mire észbe kap, addigra elszáll ötven év, és nem hogy nem szerzett semmilyen tapasztalatot, de még arra sem lesz képes, hogy egy bókot elfogadjon.
Azért csak elmosolyodom, és az arcáról úgy szalad le a tekintetem, mintha csak egy térképet követnék, egy fiatal és törékenynek látszó test még felfedezetlen és járatlan ösvényeit. Fura... Egy pillanatra arra gondolok, hogy talán értem Anyám vágyait és azt, hogy miért kellettem én, miért kellett neki Kevin, bár valljuk be, benne kicsit több volt a kihívás, de akkor is...
Visszakapom a tekintetem a szemeire, aztán odanyúlok az arcához, ő pedig egészen kedvesen, szokatlanul természetesen simul bele a tenyerembe. Ez az első olyan mozzanat, ami úgy igazándiból felcsigáz, hiszen egyáltalán nem tiltakozást fejez ki. A farkasom is meglendül, erőteljesebben simítva körbe a térdelő párosunkat, a légzésem is szaporább lesz, a lelkemet pedig eltölti valamiféle gyermeki izgalom. Sose csináltam még ilyet, egyébként is szükségem van a megerősítésre gyakorlatilag mindenben, tehát... most is.
- Akkor... segítenek neki.
Felelem kissé rekedten és titokzatosan, közben pedig kissé a tarkója felé csúsztatom a kezem, és óvatos, kapaszkodó mozdulattal húzom magam felé, miközben én is közelítek felé.

Ha nem húzódik el, először csak finoman simítom a különösen (már-már lányosan?) puha ajkaimat az övéhez, rálehelve a szívdobbanásaimat, hogy miután röpke mozdulattal megnyálazom őket megcsókolhassam a lányt. Érzéssel, mindazzal az évtizedes tapasztalattal, amit "otthonról" hoztam, és amiben (bármennyire kifordított), benne van Charlotte is, hiszen Ő én vagyok.
Bőven hagyok időt az ismerkedésre, ám micsoda szerencse, hogy képes vagyok féken tartani magam, mert hát... Hiába csak egy csók, a helyzet intimitása azért már rég működésbe hozta a férfias ingereimet a testemben. Óvatos vagyok, mégis próbálom irányítani őt, figyelni a farkasára is, de rá is, mint nőre.
Csak akkor tolakodom annyira, hogy a nyelvem is felfedezze a másikét, ha nem tolt el magától, s ha érzem a bőrén, az illatán és az energiáin, hogy akarja.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ashley McLoyd
In Memoriam
avatar

◯ Kor : 21
◯ HSZ : 646
◯ IC REAG : 720
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Pént. Aug. 23, 2013 9:18 pm

*A mentális lendületre farkasom összerezzen, nekem csak a homlokomon éledeznek apró ráncok. Ő megijedt, én pedig csak finoman mozdítom egy picit a fejem, hogy a kezébe simulva a simogatás illúzióját keltsem, avagy alá segítsek a mozdulatnak. Szükségem vagy egy kis törődésre, arra, amitől eddig megvontam magam szándékosan. Egyik út sem járható, de mi lenne ha mondjuk volna egy közép út s két oldalt kísérne a kettő? Hallom Jamie heves dobbanásait, melyre a sajátom ver visszhangot. Látom, ahogy emelkedik a tüdeje s több, apró lélegzetvétellel jut oxigénhez, mintha csak a szíve ritmusa pulzálna azt is. Kérdés, mással nem szolgálhatok és lássuk be, sosem voltam olyan alázatos, hogy megakarjam keresni a módját.
Keze a tarkómra siklik, míg a válasza mögé próbálok látni. Mit akart ezzel mondani, miközben nem mondott semmit? Kérdezném, hogy hogyan, mert hát nekem tudnom kell. De a szavak helyet érzem ahogy az ujjai kissé megfeszülnek a hajam alatt, a bőrömbe kapaszkodva. De a mozdulat továbbra sem bántó, sértő s pláne nem agresszív. Csak a fejem emelem meg, hogy ezzel mégis mit akar. Érzem a közeledését és nem ellenkezek, ahogy ezzel engem is magához von. Csak hiányolom az apró simításokat, melyek az arcom ölelték eddig. De még mielőtt szóvá tehetném ezt, vagy bármi mást - amiből lássuk be, csak egy újabb kérdés lenne - az előtt érzem meg a puhaságot. Kiáramló lélegzete csiklandozza az ajkaim, melyeket "jó" szokásom miatt szét harapdáltam s itt-ott apró seb volt rajta, amik még nem regenerálódtak. Apró simítások, melyek kényeztetnek, otthont nyújtanak. Törődés, amelyre hiába mondogatom, hogy nem, de szükségem van. Sérült kezem - azaz a bal - kissé remegve emelem meg és helyezem Jamie vállára. Ujjaim finoman - jóvicc, nem is tudok én olyat - feszülnek meg a vállain, ahogy megérzem a nedvességet az ajkaimon, az Ő nedvét, hisz nem tettem én semmit a nyelvemmel, csak egy halk sóhaj hagyta el az ajkaim, ahogy kissé megnyíltak. Heves, szinte már követelőző mozdulattal vettem el azt, amit felkínált a másik. Bizonytalanságom ott lappangott, mint az a bizonyos mumus a gyerekek szobájában az ágy alatt vagy a szekrényben, ami arra vár, hogy a lámpát leojtsák. Nos az én fejemben nem csak lekapcsolták, hanem rövidzárlatot okoztak. De ezt nem érezhette, legalábbis nem a mozdulataimból, melyek szinte szűnni nem akartak, mintha nem volna vége soha. Csak ott térdeltem, ujjaim Jamie vállába vájtak és ha csak nem volt neki sok - ami miatt eltolt volna-, akkor még mindig neki feszült a mellkasom, egészen addig, míg már levegőt sem kaptam. S nem érdekelt, pontosabban észre sem vettem, hogy időnként a fogaim a másikba ajkába marnak, még ha nem is sértik fel a bőrt. (Remélem.) Viszont a farkasom morranására ijedten kaptam hátra a fejem, és hátráltam el a másiktól. Amiből csak annyi sült ki, hogy a nagy gyorsaságban egyszerűen oldalra dőltem és lábaim kifordultak alólam, miközben levegő után kapkodtam.*
- Én... sa... sajnálom... ne... nem akartam. * Nagyszerű, átvettem a makogó királyok - azaz Jamie és Sam - szerepét vagy csak társultam hozzájuk.? Lényegtelen csak zavartam néztem minden felé, csak Jamiere nem. Fogalmam sincs, hogy mi baja van ennek a kis dögnek. Kapott törődést, újat mutattak neki, épp kiakarták elégíteni a kíváncsiságunkat... akkor mit morog itt nekem? *
- Nem tudom mi baja... sajnálom... nem lett volna szabad. * Húztam fel a lábaim és rá a pulcsit, hogy ne érezzem magam annyira kiszolgáltatva. Pontosan úgy, amilyenre Jamie nem adott okot. Nem értem, hogy mi baja. Kezdem azt érezni, hogy ennek a vacaknak semmi nem jó. Miért kell mindent kifordítania? Miért nem tud azzal a gyengédséggel megelégedni amit kap? De gondosan ügyeltem, hogy ne kelljen Jamie szemébe néznem, azonban éreztem a vágyát. Hogy is van a fordított pszichológia? Ha valami túl jó, ha valamit akarsz akkor azt vesd oda és már nem lesz olyan érdekes? Jah, valahogy így. Csak nekem pont nem ez kellet. Tehát mondjuk valami nagy baromságot...*
- Darren ki fog nyírni... ha kések... megint... * Gratulálok Ashley, ülj le egyes. Ki mást is hozhatnál fel, mint atyádat, akit egyébként baromira nem érdekel, hogy kivel mikor és mit csinálsz ilyen téren? Fussunk neki még egyszer...*
- Akarom, de... nem érzem magam késznek rá... azt hiszem. Nem tudom... Utálom... * Temettem az arcom a kezembe és legszívesebben elbújtam volna megint, minden elől. Csak azért mert nem vettem észre, hogy mi a baj. Mert nem tudom, hogy mi kell a testemnek. Csak azt, hogy kell... hát ha a pasikat a kaszás fejtse meg, akkor a nőket meg Ördög.*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 74
◯ HSZ : 214
◯ IC REAG : 234
◯ Lakhely : Hegyvidék, Darren műhelye

Re: Tupilek könnye // Pént. Aug. 23, 2013 10:18 pm

Úgy érzem magam, mint akinek a gerincébe elektromos áramot vezetnek, amikor Ashley hirtelen átcsap szende lányból tapasztalatlan, vad hevületbe, követelőzésbe. Érzem az erejét, azt az erőt, ami farkasként benne van már a tagjaiban, ami kiemeli az emberek közül. Ahogy a szám harapja, szinte önként kínálom fel neki, hogy tegye, vegye el, ami kell neki, és ahogy azt érzem, hogy hozzám préselődik, a szabad kezemmel hirtelen markolok bele a dereka bőrébe-húsába és szorítom még jobban magamhoz, miközben a tarkójánál levő ujjaim is szorosan kulcsolódnak a nyakára.
Észre se veszem, hogy hány és hány sóhajt engedtem el, miközben a testem felveszi az Ashley diktálta iramot. Amikor az ujjai a vállamba marnak, semmi más nem jár a fejemben azon kívül, hogy ez még semmi, de már így is jó az út, és akaratlanul is erősebben szorítok Ashley-n. A farkasom tudja, hogy egyszer már felülkerekedtünk ezen a csöppségen, így hát nincs és nem is igazán lehet félni valója attól, hogy Anyákhoz hasonlóan elutasít minket. Ashley farkasa felmorran, melyet az enyém csibészes odakapással viszonoz, azonban...

Az álom azonban egy pillanat alatt szakad meg, és én úgy érzem magam, mint aki frontálisan ütközött egy üvegfallal, ahogy Ashley oldalra borul és elterül a földön. A szavait talán nem is értem, fogalmam sincs, miről beszél, hangjának dallama és az energiái azonban egyértelműen arra utalnak, hogy valószínűleg ebben a pillanatban hátrált ki a helyzetből. Végleg.
Nyüszíteni tudnék a bennem rekedt vágytól. Felhúztak, felhúztam magam, talán sokkal jobban, mint kellett volna. Talán én voltam a hülye és a naiv, hogy azt hittem, ebből bármi lehet. Átverve, némiképp kihasználva érzi magát a fiatal, ám Ashley-nél mégis jóval idősebb hím, ahogy néhány pillanatra csak kapkodom a levegőt és nézem a földön lapuló lányt. Hiába próbálja magát takargatni sajnos tudom, hogy mi van a pulóver alatt, ez már fabatkát sem ér.
- Hjó... Rendben...
Közlöm vele eltorzult hangon, aztán rögtön utána szinte letépem magamról a felsőmet, elkezdem gombolni a nadrágomat, majd a fűbe ülve kibújok belőle, miközben lerugdosom magamról a cipőmet is.
A szemem még mindig a farkaséban ég, akárcsak az egész aurám a kielégítetlen dühtől és attól, hogy ugyan az a kölyök már másodjára járatja velünk a bolondját.

Hirtelen mozdulattal terítem le a kuporgó Ashley-t a földre úgy, hogy lehetőleg a hátán kössön ki, és ha kapálózásba kezd, hát kezét-lábát lefogva gyűröm magam alá. Test a test ellen, és ha sikerül, akkor elérem, hogy tökéletesen egymásnak feszüljünk, még deréktól lefelé is. A farkasom éhes dögként vakkant fel, én pedig fújtatva próbálom megmarni a lány vállát. Ha védekezik, ha fájdalmat okoz, az csak olaj a tűzre. Vakarja csak le a húst a hátamról... És ha a vére a nyálammal vegyül, csak egy pillanat az, amiben még meg tudok fagyni, megállni, elszakadni az ízétől és eltorzult hangon közölni vele az alábbi, elkövetkező tíz másodpercre vonatkozó életviteli tanácsot.
- Fuss...
Az emberi felem, ami igen csak a háttérben kötött ki, veszettül csapkod, mert ő nem akar ártani a lánynak, nem akarja kihasználni, de a dögöm pipa. És ha Ashley bármi hajlandóságot mutat a menekülésre, még visszafogom magam addig, amíg kimászik alólam, rögvest utána azonban teljesen át kell adnom neki magamat, felvéve a Fehér Galléros alakot.

És ha fut, még felbőszült vadként, vaktában kiáltok utána mentálisan, egyébként pedig veszett kutyaként ugatva.
~Fogalmad sincs róla, hogy ez mennyire nem játék!~
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ashley McLoyd
In Memoriam
avatar

◯ Kor : 21
◯ HSZ : 646
◯ IC REAG : 720
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Pént. Aug. 23, 2013 11:55 pm

*Hevességem bár tapasztalatlan, de mégis vad és határozott - éljenek az ellentmondások - mely viszonzásra lel jelenleg. Jamie keze nyomán halvány fájdalom kél életre bennem, ahogy az apró - hozzá képest - csípőmbe mar és majdhogynem ellentmondást nem tűrve szorít magához. Mozdulataim hevesebbek lesznek és érzem, ahogy szinte mindent elakar söpörni bennem az a valami. Példának okáért a gondolkodás, sem épp az ami jelenleg működőképes lenne. Ellenben mással, amely ily szinten még soha nem éreztem. A követelőzésem csak még magasabb fokra kapcsol, ahogy a nyakamon is megszorulnak az ujjak. De valami mégis beüt... pontosabban ki, ebből a mámorító állapotból. Köszi bolhás, én is csak jót akarok neked. Ja és az iróniám felsőfokon, melyet már oktatni kéne.
De ahogy kihátrálok érzem Jamieben kavargó érzéseket és nem csak elszégyellem magam, de még egy adag lelkiismeret furdalás is kél bennem életre. S próbálok valami magyarázat szerűt összehozni, amiről még én magam is tudom, hogy sovány vigasz de leginkább érthetetlen. Mindenesetre megpróbáltam, a torzult hangja ellenére. Viszont a fejem felkapom ahogy szaggatni kezdi a ruháit, legalábbis a felsőjét. Tekintetemben a korábbi zavarom ott van, mely vegyül némi értetlenséggel is.*
- Mit csinálsz? * Ennyit az ösztönökről, melyek még mindig nem kiabáltak, hogy ugyan mégis mit akar a másik. Biztosan csak lehűti magát a tóban vagy tudomisén... hirtelen megutálta a ruháit vagy azon fejti ki a dühét. De mielőtt még végig gondolhattam volna, hogy vajon erre miért is van szükség Jamie már rajtam hevert és kezeim satuként nyomta le, melyekkel hiába próbáltam erőt kifejtve felnyomni, azaz lelökni magamról. Csuklom kissé visszafeszül és ha elérem JAmie kézfejét, csuklóját akkor körmeimmel marok belé, hisz a lábaimmal már felesleges kapálózni hisz rajtam fekszik.*
- Szállj le rólam Jamie... * Nem kiabálok, pusztán kérem a másikat, miközben érzem, hogy a farkasom még ugyan vár, de már idegesen kajtat bennem. Türelmes, várja, hogy Jamie eleget tegyen az akaratunknak. De ehelyett, csak a marást érzem meg a vállaimon. Ajkaim megnyílnak, ahogy a fogait érzem. Nyomják a bőrt, mely átszakadva enged utat kifelé a véremnek, míg befelé az izmokon, húson keresztül Jamienek egészen a csontig. Az már más kérdés, hogy mennyire mélyre hatol ezzel az egy mozdulattal. Az viszont nem, hogy egy keveredett sikoly hagyja el az ajkaim. Váratlan, ijesztő, fáj de mégis valahol ugyan olyan jó. Ennek van így értelme? A vér szaga, a saját vérem és félelme, a fájdalom és mégis az ismeretlen keveredése szinte dróton rántja elő a farkasom... Vagyis rántaná, ha Jamie nem akadályozná meg. Mentálisan feszül neki, hogy előjöhessen, s hasztalan próbálkozásra ha még van lehetősége, akkor megpróbálja kicselezni a másikat minden agresszió nélkül.

- NEM! * Morgom a parancsnak ható szavaira, s csak akkor érthette meg ezt az egyetlen szót, ha nagyon figyelt lévén, hogy a farkasom torzította a hangom. Azonban bár eszembe sem jutott elmenekülni, mégis megpróbáltam letaszítani magamról még egyszer. Tudtam, hogy hiába való. Jamie már egyszer maga alá terített és ott csak Darren szedett ki a karmai alól, s bár már nem vagyok két hetes, de a hímhez képest még mindig csak egy új szülött. Tudtam, hogy valószínűleg még csak mozdulni sem fog a másik, nem még, hogy le is taszítsam. Kicsi voltam én ahhoz. Sárga íriszeimben továbbra is a másikét lesik, ha nem fordult el.*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 74
◯ HSZ : 214
◯ IC REAG : 234
◯ Lakhely : Hegyvidék, Darren műhelye

Re: Tupilek könnye // Szomb. Aug. 24, 2013 12:25 am

[+16]

Hogy mit csinálok? Nem tudom! Semmit. Csak ledobálom magamról a ruhákat, ezek után minden mozdulatom teljességgel váratlan és meggondolatlan számomra is.
Ahogy leszorítom a földre, és megérzem a kezemen a körmeit, csak felmorranok. Egyszerre figyelmeztetően és élvezet hajhászan, mert jó, mert szeretem, ha fáj. Talán jobban, mint bárki.
A kérése is süket fülekre lel, hiszen lassan ott tartok, hogy nem látok és nem hallok már semmit. Csak elveszem azt, amit nem akart odaadni, mert szemtelen volt, meggondolatlan és azt hitte, hogy kitáncolhat ebből az egészből, ha nem tetszik.

Az agyaraim kissé megnyúlnak, ahogy felszántom velük a puha húst és ezzel együtt érzem, hogy a lány farkasa nem adná magát olyan könnyen. Azt nem tudom, hogy a félelem, a vér vagy a vágy volt az, ami előhozta, de az én Fehér Gallérosom úgy dobbant elé, állítja meg, mintha csak egy útban lévő virágcserép lenne. Nem mész innen sehova. Fékezd magad, mert az elmúlt percek alatt már így is épp elég áldozatot hoztam és az agyam már annyira ködös, hogy te, te kis fehér szuka, nem fogsz páros manccsal a közepébe dobbantani!
Csak nyelem magamba a vérét, a farkasát pedig rabláncra verve tartom, ám mégis az sugározhat a hímből, hogy már csak azért is maradjon nyugton, mert amit most kapni fog, az egy hétre lenyugtatja majd. Az alhasam megfeszül, a fiatal nőstény ölének illata is eláraszt a vérével együtt, én pedig borzasztóan meg kell erőltessem magam, hogy abbahagyjam, megálljak egy percre - a lány farkasára azért odafigyelve valahogy - és elküldjem innen Ashleyt.

Nem? Tessék? Biztosan jól hallottam...? Még néhány másodpercig zihálva nézek a szemébe, bámulok, közben az államról vörösen csöpög le a vére. Hirtelen csókolom meg újra, amikor azonban megint megpróbál eltaszítani magától, elégedetlen morranással lököm fel magam tőle.
- Ott maradsz!
Szólok egyszerre a farkasához és az emberi feléhez is, tőlem szokatlanul határozottan. Vajon mit szólna ehhez Anyám, ha látná?
Ha úgy látom, hogy hallgat rám, hátrébb csúszok, aztán pedig meghajolva a terpeszében egyik kezemet a vénusz-dombján pihentetem, a másikkal pedig a bal combja húsába markolok. Nem tudom, mennyire van alkalmam elidőzni a látványban, illetve a művelettel. Nem igazán kell sokat noszogatnom a Fehér Gallérost, hogy kölcsönözze nekem a mutatóujja karmát, amivel vékony csíkban próbálom felmetszeni a belső combot, míg a másik kezem hüvelykujja körkörös mozgásba kezd Ash ölén pihenve.

Minden érzékemmel a reakcióira figyelek, miként hat rá, mennyire fél és mennyire várja vagy épp okoz neki örömet, amit csinálok. Nem akarok se kapkodni, se kontár munkát végezni. Annak ellenére, hogy fel vagyok húzva, nekem az épp elég "megnyugtató", hogy biztos vagyok a vég bekövetkeztében, nem szükséges végigrohannom a távot, ha simán kocoghatok is.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ashley McLoyd
In Memoriam
avatar

◯ Kor : 21
◯ HSZ : 646
◯ IC REAG : 720
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Szomb. Aug. 24, 2013 1:55 am

[+16]

*Farkasom előtüremkedne és ahogy a fekete elé toppan, Ő megtorpan. Próbálná kicselezni a másikat, hogy ide-oda lépked és valahol majd elugrik mellette. De ahogy lép egyet és dobbant a másik... érzi belőle a fenyegetést. S azt hiszem, hogy nem unta meg az életét, hisz hasra vágja magát és marad ahol van, maga alá húzott farokkal és félelemmel töltve. De emberi felem az, mely nem megy. A kislány futna... ó de még mennyire. De nem, egy McLoyd sosem fut! Legalábbis nem el.  S dacom és makacsságomnak megfelelően válaszoltam egyetlen szóval és bár szabadulni próbáltam, de hamarabb verettem volna magam szarrá mintsem, hogy elfussak.
A vérem csöpög a nyakamra, az államra és karmazsin csíkot hagyva folyik tova' mintha csak épp a patakot akarná megformálni és Jamie álla volna a vízesés, mármint róla a vérem. Mely már szinte bekebelezte az elmémet. S a csókjával, mely kissé erőszakos meg is tette s én csak Jamie nyelvére harapva iszom ezzel az Ő és saját vérem keveredését minden egyes nyelésnél, miközben valami kemény feszül az ölemnek. Nem tudom, hogy mit vállt ki belőle, de én újra megpróbálom eltaszítani. S  meg sem lepett a reakciója, kinek tetszene ha valaki eltaszítaná magától? A parancsra azonban felmorranva ültem fel.*
- Ne parancsolgass! * Kiabáltam ezúttal a másikra. Hát mégis mi vagyok én? A kutyája, hogy itt nekem parancsokat osztogasson? A farkasom az maradt ahol volt, de engem, emberi felem nehezebb láncra verni mint Őt. De miközben felültem Jamie visszataszított a földre és ahogy hátra dőltem, harapásából kiindulva fájdalom cikázott végig a gerincemen, melynek köszönhetően, hogy elnyomjam a fájdalom ittas nyögésem ajkaim sértettem fel a fogammal, ahogy ráharaptam. Kezem pedig a harapásra siklott, hogy apró de mégis határozott nyomással próbáljam meg egy kicsit állandósítani a fájdalmat, hogy ne legyen minden mozdulatomnál új és zavarjon meg addig, míg nem kezd el gyógyulni. A franc. Viszont ahogy intim ponton érint s másik kezének ujjai a combomba mélyednek szemeim kikerekednek és mintha csak madzagon rántanának fel emelkedem hirtelen ülésbe, már ha tudtam. Viszont ahogy karma vágja fel a combom, újra sikolyra nyitom az ajkaim, lábam megrándul a keze alatt és ösztönösen próbálom meg kihúzni alóla, hogy lerántsam. De ott volt az, ami korábban a harapásnál, plusz Jamiből áradó vágy amiket még mindig nem tudtam hova tenni. Oké, Jamieből ezt már éreztem korábban is. De magamban nem tudtam helyre rakni, azt, ami belőlem fakadt. Szerintem megsütött a nap, elment az eszem még egy nyaralásra. Hogy lehet jó az, ami fáj? Hülye fakír órák. Várakozás, na az nincs bennem, ha csak azt nem lehet annak nevezni, hogy vártam, hogy Jamie mikor ad egy apró esélyt arra, hogy letudjam végre taszítani magamról.*
- Jamie ez fáj... * Jegyeztem meg, bár kétlem, hogy ez jelenleg meghatná. Érzem belőle az ösztönös, zsigeri vágyat. Az élvezetet, amit én pusztán annak a számlájára írok, hogy uralkodik felettem. Merthát... ha Ő nem akarja, akkor innen én már nem jutok el sehova. Legalábbis nem úgy, ahogy idejöttem. S bár felmerül bennem a kérdés, hogy hol van az a Jamie aki a műhelyben segített visszaváltozni és megvárta míg megnyugszom és kisírom magam. De nem kérdezek. Akkor nem is éreztem azt amit most. Ez... ez normális? Mondjuk, ezt már kérdeztem. Azonban valahol mintha harag is áradna belőle. Csak tudnám, hogy mivel bosszantottam fel. Azonban az ujjaim ismét a vállára siklik, már ha hagyta és rászorítva próbáltam kissé magamra vonni a figyelmét, hogy észre vegye, hogy valami nem egészen kerek. Vagy csak nekem nem volt az? De ha nem nézett rám, akkor bizony nem csak az ujjaim, hanem a karmaim is a vállába vájtak, hisz így fogtam mikor hagytam, pontosabban tudatosan hívtam elő a karmaim, hogy fájdalmat okozzak és ezzel talán felhívjam a figyelmét. Viszont érzem, ahogy a combomon a melegség vékony csíkban folyik végig, és ettől hirtelen mintha fáznék, hisz lábam remegni kezd. Mondja valaki, hogy az csak a vérem. Légyszíves.*


A hozzászólást Ashley McLoyd összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Aug. 31, 2013 11:21 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 74
◯ HSZ : 214
◯ IC REAG : 234
◯ Lakhely : Hegyvidék, Darren műhelye

Re: Tupilek könnye // Szomb. Aug. 24, 2013 2:14 am

+16

Nem szoktam parancsolgatni, de most mégis olyasmit tettem. Felül, én pedig lihegve nyomom vissza a földre, mert én azt mondtam, hogy maradjon ott. Otthon egy ilyenért már a falon csattantam volna, mint egy ócska teniszlabda, de most beérem annyival, hogy egész egyszerűen visszanyomom úgy, hogy érezze, megteszem akár többször is és esetleg ennél sokkal durvábban.
Munkához látok, érzem, hogy ez Ashley-t is mélyen érinti, mert újra felkel, pedig azt hittem, az imént eléggé nyomatékos voltam. Ahogy megrántja a lábát, erőteljesen fogom meg, hogy ne tudja elhúzni előlem, a fejemet felé fordítom, és halk figyelmeztetéssel morranok fel.
- Tudom...
Felelem neki kifulladt, vértől csatakos arccal és szemtelen vigyorra húzom a szám, majd egy gyors mozdulattal végignyalok a seben, amit okoztam neki. Újra ezzel foglalkozom, nem pedig vele, így hamarosan azt érzem, hogy szorítja a vállam - megint. Mígnem valahonnan előszalajtja a karmait, amik a már egyébként is heges bőrömbe vésnek újabb maradandó nyomot. Kéjesen nyögök bele Ashley ölébe, összeszorított szemekkel, és egy pillanatra sem akarom, hogy abbahagyja. Sőt.
Forró borzongás szánkázik végig a testem minden pontján, a hátam fel-le jár a ziháló sóhajoktól és nagyon bízom benne, hogy nem enged. Én pedig továbbra sem hagyok fel az izgató mozdulatsorokkal.
Nem, nem a vére csordul, nem csak a vére, a lába remeg, én pedig úgy érzem, hogy nem tud mit kezdeni ezzel az egésszel, és már én se nagyon tudom, mit tehetnék vagy mondhatnék.
- Engedd el... Engedj el mindet... csak... hagyd, hogy átjárjon... - kapom fel a fejem és minden vágyam, keménységem ellenére némi bizakodás és ösztönzés csillan meg a farkaskék szemeimben - Bízz bennem... Engedd el...

Hangom egyszerre kérlelő és jó tanács, és akaratosságot tükröző. Akarom, igen, akarom, hogy átadja magát a helyzetnek. Ennél mi lehet rosszabb? Izgatom, a meztelen combját falom és vágom fel, láttam már mindent, amit látni lehet a testén... Nem próbálna meg ezek után csak... egy kicsit kikapcsolni?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ashley McLoyd
In Memoriam
avatar

◯ Kor : 21
◯ HSZ : 646
◯ IC REAG : 720
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Szomb. Aug. 24, 2013 2:53 am

[+16]

*Ebbe mi ütött? De a legjobb kérdésem az volna, hogy belém mi ütött és miért nem próbáltam meg még mondjuk kitépni a torkát, ha már úgy is elérem. Talán azért mert tudtam milyen szar hetekig pépeset enni és nem beszélni. Márha sikerül, ha nem, akkor valószínűleg én ismételném meg ezt a folyamatot, amiből köszönöm, nem kérek. S én is látom, hogy az erőszakos ellenkezés nem vezetne sehova. De azt hiszem a fájdalomból sem mert nem vagyok rest megjegyezni neki, hogy ez fáj. Ám közel sem megnyugtató a morgás amit produkál. Tudja. Jó. Abba is hagyja? Nem, a vigyorra nem erről árulkodik és arcom immár újra lángol, pedig még csak most nyalta meg... hogy mit csinálsz? Igen, jól éreztem, hogy lenyalta a vért a lábamról. Amivel még nem lett volna baj... azzal már inkább, hogy ez a nedv a combom belső felén volt, ott ahol korábban felhasította. Egyszerre remegett meg újra és rántottam meg ismételten ugyan olyan hévvel és éreztem, ahogy újra erősebben fog rajta, hogy ne tudjam kirántani. S nem figyel rám, vagyis nem úgy ahogy én szerettem volna felhívni magamra a figyelmet így az ujjaim s utána a karmaim a vállába marnak. De a reakció... érzem, hallom a nyögését s a belőle kiáradó levegő szinte perzseli a bőröm. Azonban az a kéj ami belőle árad megrémiszt és ijedtem kapom el a kezem megpróbálva ügyelni arra, hogy ne a vállával együtt tegyem, ámbár későn engedtem el, így a kezdeti rántásomnál kissé felhasítottam a bőrét, a húsát melyből a vér továbbra is rám csöpögött s itt-ott szintén vörös nyomott hagyott JAmie testén. Nem akartam látni, nem akartam éhes lenni és a gyomrom hangosan kordult meg ahogy farkasom is éhségét fejezte ki. Csak nem feltétlen úgy, ahogy azt Jamie várta volna. Vagy igen? Hisz a lábam remeg, a hasamban - merthát honnan tudnám, hogy az egy kicsit feljebb van - pedig feszítő érzés kell életre, melyről eddig ugyan tudomást sem vettem, de ott volt s most csak erősödött. Jamie szavaira sem nyitottam ki a szemem. Hisz ha nem látom, akkor nincs is és így meg sem történik. Igaz?
- Már rég elengedtelek... de ez nem jó. Szúr, feszít és minden baja van... és éhes vagyok. * Háh csak nőkkel ne kezdjen az ember vagy csak velem ne. Nem tudom mit engedjek el... gondolkozni már így sem tudok. Különben már rég megtaláltam volna a kiskaput vagy épp azt, hogy hogyan tudnám Jamiet annyira felbosszantani, hogy inkább darabokra akarjon szedni.*
- Nem bízok senkiben... * Ez a szomorú igazság, ha csak nem kimondottan három hímről van szó, akik már mind betöltötték a kétszázat. Senkiben nem tudok bízni és Jamie vérétől áztatott kezem a hasam aljára kapom a kezem, hogy finoman masszírozzam. Egészen hasonlít a menstruációs görcseimhez, csak ettől épp nem fetrengek és nem is vérzek. Vagyis, nem az miatt és nem úgy. Jézusom... igaz nem most fog megjönni??? Nem szabadna... az még odébb van. Oké, tévedtem... mégis gondolkozok.  Túl sok érzelem, belőlem, Jamieből mely valahol összemosódik és olyan mintha egy lenne. A vér illata, még így a szabad levegőn is sok és ha Jamie nem tartaná sakkban a farkasom már rég bundát növesztettem volna. Fájdalom, kéj, akarat, félelem, aggodalom, arcok, nevek, ostoba gondolatok. Ezek között mégis hogy tudnék rendet tenni? De nem kell. Azonban hogyan engedjem el? Erre mért nem tanítanak meg az edzéseken? Bármikor képes vagyok lecsendesíteni az elmém és az ösztöneimre hagyatkozni edzéseken. Ami akkor ciki, ha épp külső és nagyobb ingert kap a farkasom és teljesen másra használja az ösztöneit mint kéne. Itt miért nem?*
- Jamie, nem megy... hagyjuk, nem jó...* Suttogom lágyan, elveszetten... gőzöm sincs mit akar... vagy épp mi van tovább. Tényleg pornót kellett volna néznem Ryannel. De ehelyett, utolsó szavamnál Jamie kezéért nyúlok, azért, amivel továbbra is az ölem inzultálja és megpróbálom elvonni onnan, hogy ez mennyire megy... nem tudom. Lehet, hogy nem is érek el odáig, hogy a csuklója köré fonjam az ujjaim.*


A hozzászólást Ashley McLoyd összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Aug. 31, 2013 11:20 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 74
◯ HSZ : 214
◯ IC REAG : 234
◯ Lakhely : Hegyvidék, Darren műhelye

Re: Tupilek könnye // Szomb. Aug. 31, 2013 9:42 am

[+18]

Egyszerre felszabadító és bosszantó, hogy hirtelenjében már nem kínozza a vállamat. De ugye fogja még? Ugye megteszi nekem ezt a szívességet? Nem kell védekezzen, nem kell önvédelemből tegye, hanem azért, mert akarja és mert jó... Nekem is és neki is. A szavaimat teljesen félreértette, legalább is a válaszából erre következtetek bódult kábulatomban, a végén pedig könnyeden felnevetek.
- Az jó.... Hidd el... Az a bajod... hogy félsz tőle... Ne tedd...
Fogalmam sincs, hogy miért próbálom biztatni. Ha eszembe ötlene az én első alkalmam Charlotte-tal, biztos elégedetlenkednék, hiszen én is féltem, én is rettegtem, de Ő képes volt arra, hogy idővel ezeket az érzéseket átalakítsa egy olyan érzéssé, hogy belehaltam volna, ha abba kell hagyni. Vajon én is képes leszek erre valaha?
- Most muszáj... leszel.
Mármint bízni. Nem akarom bántani, nem akarok ártani neki, de olyan igazságtalan, hogy én tudom, mennyi öröm van egy ilyen helyzetben, ő pedig retteg attól, hogy ezt (f)elismerje.
Újra nevetni támadna kedvem a szavain, hiszen a hangsúlya, a lágy suttogása pont azok ellenkezőjét bizonyítja. Kis buta...

Hagyom, hogy az ujjait a csuklómra fonja, mint valami bilincset. Azt is hagyom, hogy elvonja az ölétől, én pedig ezt kihasználva feljebb próbálok jutni, befeküdve a terpeszébe, némiképp ráhajolva Ashley testére.

Egy darabig oldalra döntött fejjel figyelem az arcát, mintha megpróbálnék belelátni a gondolataiba. Látszólag úgy tűnhet, hogy megálltam, vége van, pedig közel sincs. Mentálisan belekapaszkodom a pillanatnyi csendbe, és lassú mozdulattal a jobb füléhez hajtom az arcom, közben pedig a farkasom némiképp (jelen helyzetben) domináns, némiképp hívogató morgását hallatva a torkomból.
- Már nem tart sokáig...
Sóhajtom a szavakat a lány fülébe, aztán pedig kissé rá is harapok a fülcimpájára. És csak azért tudom/gondolom, hogy nem tart majd sokáig, mert ahhoz még teljesen tapasztalatlan, hogy kordában tudja tartani a testét, és az újdonság varázsának hála elég hamar be fogja végezni. Tudom, én is ilyen voltam.

A harapásom, az ajkaim visszatérnek a nyakára. A kezeimet megpróbálom a csuklóira csúsztatni, és ha sikerül, Ashley feje fölé emelem, és satuként szorítom le őket a földre. És ha ez megvan, minden előzetes figyelmeztetés nélkül hatolok belé. A nyakába harapok, a csuklóit feszesen tartva okozok neki a behatolásnál talán nagyobb fájdalmat, hogy abból ne maradjon számára más, csak az újdonság, a megtapasztalás furcsa és talán ijesztő egyvelege.
~ Hunyd le a szemed... Ha bennem nem bízol, bízz a testedben, és ne gondolkodj. Azt akarom, hogy jó legyen... ~
Töltöm meg az elméjét határozott gondolatokkal, miközben az altesti mozgásom Ashley reakcióihoz idomulva gyorsít és lesz egyre határozottabb.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ashley McLoyd
In Memoriam
avatar

◯ Kor : 21
◯ HSZ : 646
◯ IC REAG : 720
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Szomb. Aug. 31, 2013 8:56 pm

[+18]

*Beszéltem, kértem. De szavaim bár ugyan azokra a fülekre leltek, de semmiképp sem hallták meg. Jamie továbbra is a maga igazát fújja és igyekszik elhitetni a káoszban egy momentumot; Hogy ez jó... Kiábrándító, hogy nem az. Kicsit sem tetszik ez az egész... érzés. Ezek a szélsőségek, melyek eggyé akarnak olvadni bennem - és teszik is. Hallom nevetését, mely az én oldalamról szemlélve egészen morbid. Én szenvedek s Ő ezen nevet. Vagy csak puszán kinevet? Egyik sem jó és ez csak feldühít.*
- Semmisem muszáj... * Suttogom dühödten a másiknak. Méghogy muszáj... hol él ez? Semmi olyan nem muszáj, amit én nem akarok. Vagyis... nem tőle. Tőle, nem. Nem kényszeríthet semmire. Így a kezéért nyúlok, miközben szavaim suttogom ismételten. Ám meglepő, hogy hagyja de a következőben már a megdöbbenés az, melytől kikerekednek a szemeim. Érzem a bőrét magamon, a combjaim között - melyek ösztönösen szorulnak össze, ahogy megérzem és csak pislogok nagy zöld szemeimmel a másikra. Vonásaim megfagytak, de tekintetemben továbbra is a kéretlen, kellemetlen közelség riadalma látszik. Ahogy ott kavarog benne a kietlen tanácstalanság. Ámbár a kezdeti szomorúságot legalább elűzte, mely eddig hajtott. A fájdalom apró lángja ott pislákolt, ujjaim továbbra is szorosan kulcsolódtak a csuklója köré. De a megkönnyebbülés az, mely ezeket kissé háttérbe szorítva kebelezi be az érzékeim. Vége. Nem csinálja tovább. S ha nem volna ilyen közel, még mosolyognék is ezen érzésem következtében. Ezt az érzést a morgása sem tudja eloszlatni, de az ujjaim meglazulnak. Vége. Nem kínoz tovább. Nem hagyja, hogy a káoszban vergődjek mely már szép apránként kezdett el felemészteni. Okom sincs tovább "lefogni".
Szavaira felelnék, már nyílik is a szám, hogy megkérjem, szálljon le rólam. Mennyivel kényelmesebb lenne, úgy beszélgetni tovább... de vajon menne úgy, mintha mi sem történt volna? Nem tudom, de ezt nem is fogom megtudni, hisz szólni nincs időm már érzem is a fogait a fülemen melyre egy megdöbbent sóhajba fordulnak ki nem mondott szavaim. Apró fájdalom, mely inkább már nem is az. Nem, erre az egyre határozottan azt mondhatom, hogy jó volt. Apró borzongás indult meg bennem, abból az egy pontból sugározva és karjaim libabőrösek lettek. Ujjaim a másik hajába túrnak, egy kicsivel tovább elidőzve ott mint azt kéne, ezzel tartva a fülemnél, melyet a lélegzete még mindig csiklandoz, borzol ezzel nem eresztve, nem hagyva, hogy ez a röpke öröm tova szálljon azonnal. Ne csak érezzem, töltsön el, ékelje be csillogása a tekintetembe magát. Töltse meg energiáim, melyek szabadon lengtek körbe, s ez az apró tett űzze el a keserűséget.
De csak pár pillanat míg tartom, mintha nem is akarnám ereszteni. Ujjaim megfeszülnek a fürtjei körül és erőszakosan, a hajánál húzom hátra a fejét, hogy az Ő kék íriszeibe nézzek. Tekintetem beszédes, már ha nem fogta fel korábban azt, amit kiváltott. Ajkam megnyalva mégis szóra nyitom azokat.
- Hagyj... * Hangomban ott a kérés, ám a szóban szemernyi sincs. Határozott, szinte már parancsolóan adja a másik tudtára, hogy mit szeretnék. Ennyi elég volt, köszönöm... sőt, ha jobban megnézem még több is. Hát nem tudta ezzel kezdeni? Mennyi mindentől kíméltük volna meg egymást. Vagyis Ő engem, de ez túl önzőnek hatna. Azonban Ahelyett, hogy lemászna rólam ujjai kulcsolódnak az ujjaim/csuklóm köré s fejti le azt a hajából, hogy a fejem fölé tolva, mindkét kezem satuba fogja. Egyetlen mentsváram az, hogy talán nem akarja, hogy kitépjem a haját, viszont a kezem gyenge, továbbra is így nem esik olyan nehezére ezt megtenni, ha csak nem akarom, hogy megint szilánkos legyen. Tekintetembe némi rémület költözik, ahogy Jamie visszahajol. Kezeim megrántom, de csak a bőrt nyúzom meg kissé, ahogy az avaron mozzan alig pár centit.
Fogai a nyakamba marnak, ám valami más sokkal nagyobb fájdalommal párosul, mint azt kéne. Tekintetem kikerekedik, kezem ösztönösen rántom meg ahogy ajkaim néma sikolyra nyílnak... Testem megmerevedve feszül halvány ívbe, megemelve a csípőm melytől egész testemben érzem a sajgó érzést, melytől remegett.
A kis fehér szőrgombóc, az új, hirtelen ingerre ám annál hevesebb fájdalomra felmorran és nem csellel próbál kiutat lelni a test börtönéből, hanem ész nélkül, egy ugrással ront a másiknak, hogy eressze ki... hagyja, hogy tegye azt amire született s egyben védje is magát, pontosabban a testet melyben lakozik... Nem érdekli, hogy esélye sincs, pusztán a túl oldalra akar jutni, élni... szerencsétlennek gőze sincs arról, hogy épp nem megölni akarják s ezt a hullámot fenyegetésnek éli meg...
Egyszerre tölt el, feszít s tekintetem az égen lévő csillagokat szemlélik, melyből kissé több van, mint az egészséges volna. A fájdalom, a kellemetlen, hirtelen eltöltés saját szemeim elé is csillagokat hívott, melyek ott táncoltak pár pillanatig. Szívem hevesebben dobbant, légzésem zilált, mintha legalább a hegyre akarnék felfutni. A kínzó érzés tompulni kezd, miközben a nyakam harapdálja. Gondolom én azért okozva ott nagyobb kínt okozva, hogy a másikról elvonja a figyelmem. Vagy csak ennyire szadista? Egyszerre akarom, hogy takarodjon belőlem és azt, hogy meg ne mozduljon. Nem akarom, hogy bármit is kezdjen. Hisz ha kiszáll, újra érzem... ha megmozdul szintén. Sehogy sem jó.. nem akarom ezt a feszítő érzést. Ám testem megpihenve, ívét maga mögött hagyva óvatos mozdulatokkal ereszkedik vissza a biztos talajra igyekezve nem úgy mozdulni, hogy újra érezze. Még a látásom ki sem tisztult, légzésem sem csillapodott mikor Jamie szavai hatolnak az elmémbe. Ám a szavai elvesznek a kusza feketeségben, hallom, ám mozogni kezd és értelmezni aligha sikerül. Érzem a mozgását és ölem megy utána. Mikor elhúzódna, én megemelem, mikor visszafelé jönne én is azt teszem. Ó nem, nem biztatni akarom. Pusztán ha vele együtt - és nem ellentétesen - mozgok, akkor Ő nem mozog bennem. Nem érzem és nem fáj, mely már így is tompul és várom, hogy megszűnjön. Azt már fel sem fogom, hogy ezzel maximum csak felbosszantom, hisz nyilván nem kapja meg azt amit akar és mozdulatai hiába valóak legyenek bár mily hevesek. Kezeim ismét megrántom, hogy szabadulhassanak a béklyókból. De gondolataim... na azok már nincsenek.*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 74
◯ HSZ : 214
◯ IC REAG : 234
◯ Lakhely : Hegyvidék, Darren műhelye

Re: Tupilek könnye // Vas. Szept. 01, 2013 12:29 am

[+18 és zene]

- Akkor nem muszáj... Csak... rohadtul tanácsos.
Kacagok bele a combjába, mielőtt megadnám magam annak, hogy lefogja a kezem, én pedig engedelmes kutyaként követem le a mozdulatait, s csusszanok feljebb hozzá. A lábai tiltakozva rándulnak meg, és akarnak távol tartani az ölétől, de én tudom az igazat. Egy csak az agya játéka, semmi több, érzem a szagát...
Ahogy annak is, hogy a lelkéről szinte ólomként zuhan a mélybe a félelme, és hófehér selyemköntösként pihen meg az izmain a pillanatnyi nyugalom álcája.
A harapásom azonban nem várt eredményeket hoz. A bőrén végigszalad a jól eső borzongás, az ujjai a puha szálú hajamban találnak maguknak átmeneti menedéket, én pedig ráharapok megint, rálehelve az elégedettségemet. Ahogy a szorítása erősödik a hajamban, halkan nyögök a fülébe egyszer, majd még egyszer, már kissé intenzívebben. Ahogy húz, hátra hajtom a fejemet, a nyakam feszes ívben feszül hátra, de lefelé sütve a szemeimet, tisztán kiveszem még Ashley arcvonásait. Ahogy megnyalja az ajkát, érzem, hogy az ágyékom ismét megfeszül.
A parancsnak ható szavára először megdermedek. Az arcom sápadt bőrén kontrasztosan feketedik az alvadt vér, a kék szemeim világítanak csak némi életet kifelé. Porcelánarc, szobortekintet, jéggé fagyott vonások. Mindez egyetlen, óvatlan pillanat alatt.
Szokatlanul eszelős, már-már őrült mosoly - majd vigyor - torzítja a finom arcvonásokat ragadozótekintetté, a lassan erősödő nevetésem pedig éhes varjak károgásaként töri meg a tó távoli morajának monoton zaját.
- Nekem te nem parancsolsz, Ashley... Túl késő... - dörmögöm bele a csendbe őrülten - És túlságosan hiányzik nekem...
Felnyúlok a hajamba markoló csuklójához, és megszorítva azt, lefejtem magamról. Közben pedig gyermeteg sértettséggel lángol fel bennem Kevin teste, és Charlotte hófehér kezének simítása a tetoválásokkal tarkított, kreol bőrön. Ujjai a fekete hajrengetegben... És ha nekik kijár ez az öröm, hát... Akkor most nekem is.

Ahogy belé hatolok, megadóan morgok bele Ashley húsába. Csak addig hagyom felemelkedni a csípőjét, amíg az nekem is kényelmes, a kezeit pedig nem eresztem, bármennyire is mozgatja őket.
A farkasom érzi a hirtelen jött változást a fehér kislányban. Micsoda ostoba szuka... Azt hiszi, hogy meg fogom ölni? Eszelősen próbálkozik, a Fehér Gallérosnak ront, aki már semmilyen atyai törődést vagy felelősségérzetet nem táplál iránta. Egész egyszerűen képen törli a nekirontó engedetlen szőrgombócot, majd utána vetődve fog rá a torkára - ha kell, még a mentális padló földjébe is beledöngöli. Eddig azt hitted, hogy meg akarlak ölni? Akkor most, ezek után mit fogsz hinni, te kis hülye, hm?

Idegesít, hogy direkt szabotál. Először azt hiszem, pusztán a gyakorlatlansága miatt ügyetlenkedik, de csakhamar rájövök, hogy az a célja, hogy hátráltasson. De mégis... Hova? És hogyan? Elhiszi, hogy képes lehet erre? Próbálkozom irányítani, de szélmalomharcot vívok. A bennem ébredező hím pedig kurvára pipa.
- Fejezd ezt be! - rivallok rá, de azt hiszem, hogy ezt most baromira nem veszi komolyan. Ebben az esetben dühödten lököm el magam tőle, a földtől, eleresztve ezzel a kezeit, s rögvest a combjába kapaszkodom.
- Miért kell mindent ennyire megnehezítened?!
Üvöltök rá, távolról is bele a képébe, s ezzel egy időben mentálisan is hozzávágom az ösztönös haragomat, ami a fizikai világban egy heves pofonban válik valósággá.

Kihúzódom belőle egy gyors mozdulattal, aztán tekintet nélkül az állapotára, a combjaiba markolva nagy lendülettel perdítem meg a levegőben úgy, hogy lehetőleg hason legyen. Megpróbálok hatékonyan mozogni: az egyik kezem a medencéje elé csúszik, a másik a szőke tincsek közé, így húzva őt erőteljesen hátra, arra ösztökélve, hogy valami négykézlábas testhelyzetet vegyen fel.
- Nem lehetsz egyszerre kislány és nő... - okoskodom továbbra is eltorzult hangon, közben pedig gondoskodni próbálok arról, hogy visszakerüljek a már nem is annyira szűz testébe - Sajnálom... De én döntöttem helyetted...
Azaz a farkasom. Az az éhes dög, de ez most ugyebár mellékes, mert az emberi felemnek nyoma sincsen ebben a helyzetben.

És ha mindezen a procedúrán túl vagyunk, akkor lényegében semmi dolgom nincs (?), mint az otthon jól megtanult technikákkal elstartolni a kielégülés felé.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ashley McLoyd
In Memoriam
avatar

◯ Kor : 21
◯ HSZ : 646
◯ IC REAG : 720
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Vas. Szept. 01, 2013 2:30 am

[+18 és zene ]

*Egyetlen szó s megannyi változás. Változások melyeket nem tudok minek a számlájára írni hirtelen. Jamie nem mozzan, ami jó ám arca mégis baljóslatú. Vérem az egyetlen szín rajta, kacagása a távolba szál s nekem, a szőr is feláll a hátamon tőle, félelmem éledezni kezd korábbi megnyugvásom nyomán. Mint egy álnok inda kezdi el a testem s lelkem körbe ölelni, mint Csipkerózsika mesebeli várát, a tegnap esti mesémben. Bár ott a herceg csókkal ébresztette a királylányt és azt hiszem ez a pont volt az, mikor kitört belőlem a nevetés az esti tévézés közben. De most valahogy, még sem volt kedvem nevetni...
A fehér bundás, csak teszi azt mit jónak lát. Szabadulni igyekszik, hogy megfossza önnönmagát ettől a fájdalommal kevert érzéstől, melyre nem oly rég még kíváncsian és éhesen - bár másképp - kapta fel a fejét. Tettének következtében azonban hangosan nyekken a földön, ám nem rest újra iramodni, ámbár felkelni már nem tud, ahogy a karmok fonódnak a torka köré. Bár hirtelen, de nem ostoba... belátja, hogy ellenkezése hiába. Nem is tesz többet, addig bizony nem, míg a torkát szorongatják. HA eresztik, melyre esélyt nem lát - de azért lesi -, akkor bizony újra próbálkozik.
Fejezzem be? Hát ez meg van zavarodva? Hagyja abba és akkor abba hagyom, ennyire egyszerű a képlet. Azért teszem, amit mert épp fáj az amit csinál. Így bizony abba nem hagyom, kiabálhat velem ahogy csak akar. Ám a következő pillanatban már ellöki magát és első keserves sóhajom, nyögésem elhagyja az ajkaim, így adva a tudtára, hogy bizony érzem az ujjait a combomban. Ölem kietlen üressége viszont még ennél is nyilvánvalóbb. Már nem feszít, azonban olyan mintha sose akarna múlni az érzés, hogy ott már volt valami. Míg a hirtelen mozdulattól a csillagjaim eltűnnek, máris kapom a következőt... Farkasom összekucorodik és szűkölve vonyít fel az energiákra. Arcom ég, fülem cseng s vérem ízét érzem a számban melyre ösztönös, reflex válaszként öklöm lendül Jamie álla felé.
Kezeim azonban akár talált akár nem, a pendítésre magam elé helyezem, hogy tompítsam a puffanást, melyet sérült csuklóm megsínyli egy kicsit, de talán ebből még nem lesz nagy baj. Azonban még mielőtt ezt végig gondolhattam volna hajamnál fogva, csípőmnél rásegítve ránt fel Jamie térdelő pozícióba és beszélni kezd.
- Cseszd meg... *Szűrtem a fogaim között a döntésére, ám ez még mindig volt inkább egy keserves, utolsó próbálkozás mintsem bármi esélyes dolog. Mégis mit mondhattam volna? Eddig is hiába való volt minden szavam, most, hogy döntött mégis mit mondhattam volna még? Kezem hátra nyúlva igyekezte lefejteni a tincseim körül az ujjait, de a kísérlet csak addig jut, hogy elérem a kezét - ha minden igaz.
Hisz utána már csak a sikolyom az mely cseng a fülemben, a fájdalom szava mely végig járta az egész testem, mintha csak egy ostorral szántottak volna végig rajtam. Vérem szaga mely a combomon hagyta nyomát az orromba tolult és az erdő sem űzte innen messzire, távol mintha nem is a sajátom volna. Újra eltölt, szakít - legalábbis én így érzem - minden egyes mozdulata, mellyel ki-be járkál bennem. Mozdulatai gyorsak, hevesek s mikor épp lassít akkor is csak azért, hogy némi megváltást, reményt keltve arra, hogy itt a vége nyomakodjon újra előre vadul, ezzel csak tovább szítva, újra életre keltve a már kevésbé sajgó érzést. Adva és mégis elvéve valamit. Testem szép apránként szűnik meg ellenkezni és ahogy a sötétség, mélységes üressége eloszlik a szemeim elől, szívem heves dobbanásai nem vernek már visszhangot a fülemben, minden más hangot mellőzve jut el hozzám, hogy bár továbbra sem álmaim ne továbbja mégis valami oknál fogva már nem oly tiltakozó a nyöszörgésem és a feszítő érzés újra életre kél bennem, minden mozdulattal hevesebben vágyva, ösztönösen akarva kitörni, ezzel pedig valami faramuci kielégűlést adni.

Ellenkezésnek már nyoma sincs, sem a tartásomban, sem az energiáimban. Talán most fogtam fel ésszel is, hogy nem megyek vele már semmire. S bár eddig is felesleges volt, de legalább elérhetném azt, hogy ne legyen ily mód kegyetlen és szadista. Lévén, hogy továbbra is tart a csípőmnél(?), így szinte biztos lehet benne, hogy szabadulni úgy sem tudnék. Mégis, óvatosan próbálok meg felemelkedni, ám el nem mozdulva - távolodva - Tőle csípőmmel. Pusztán a hátam akarom, hogy hozzá érjen. Csípőm feszül, ujjai a hajamban és, hogy semmiképp se vegye távolodásnak, így csak egy homorú ívet formál a testem és csak a vállaim, a nyakam és a fejem ér hozzá. Ha hagyta, akkor könny áztatta arcom fordítom felé, hogy ajkaim szóra nyitva szólaljak meg ismét. Ám csak a sóhajaim, nyögésem az mely értelmezhető.
~ Nem érlek el Jamie... Kérlek... forduljunk meg. ~
Próbáltam hatni arra, hogy így neki sem lehet jó, bár az amit és ahogyan csinálja másról árulkodik akár csak az energiái. Nagyon is élvezi azt, hogy ennyire fölényben lehet és tenni nem tudok ellene semmit. Ha minden igaz, kezem közben hátra nyúlva fonódott Jamie nyakára, így kissé közelebb vonva a fejét, hogy a fülébe harapjak. Nem voltam kíméletes, ám Ő sem. Szóval akár kvittek is lehetnénk, a különbség annyi, hogy valószínűleg ez őt élvezettel fogja eltölteni.  De ha a tekintetembe nézett, akkor láthatta benne a megadást, hogyha enged akkor sem fogok elrohanni és nem csak egy ócska csel. Bár azt nem tudhatja, hogy jelenleg úgy érzem, hogy lábra sem bírnék állni...

Hátam ismét a hűvös avaron, tekintetem egy pillanatra az égre emeltem, ám továbbra sem találtam benne semmi vonzót, bár az előttem lévő hím szerűségben sem. Tekintetem mégis visszavezettem rá, ahogy a kezeiért nyúltam, melyeket a csípőm két oldalára futtattam fel/le. Jelezvén, hogy nem kell elhagynia azt a természetes állatiasságot mely eddig benne volt, csak pusztán némi teret engedni. Vicces úgy rávezetni valakit arra, hogy mi lenne a jó, úgy, hogy igazából én is csak sötétben tapogatózom még ha látom is a másikat, éhes tekintetét. Lábaim már nem szorítottam össze, bár amúgy is úgy éreztem, hogy sosem fogom tudni megtenni még akkor sem, ha nincs itt. S csendesen vártam, ahogy ha ott hagyta a kezét ujjaim a karján siklottak fel a vállára, kissé erősebben ráfogva mint az természetes volna. Zöld íriszeimből ugyan eltűnt valami, de helyette némi határozottság költözött a mozdulataimba. Veszteni már nem veszthettem sokat, sőt szinte semmit s nem akartam a holnapra gondolni, ráérek majd akkor ha már épp nem vérzek, vagy Jamie nincs a közelembe aki talán negatívumként fogja fel, ha megérezné, hogy elkalandoztak a gondolataim. Próbáltam vágyni, még ha nem is rá, legalább a tetteire, hogy ne legyen ennyire siralmas mint ahogy indult ez az egész. Legyen egy cseppnyi kárpótlás, öröm, hogyha érzi valaki a változást mégse a szomorú, kiábrándító igazságot kelljen mondanom, hanem eltudjam ódázni azt, amit mások már erőszaknak vélnek és fognak fel. De vajon én megfogom tudni tenni, azért, hogy Jamie ne kerüljön bajba miattam?
Lábaim nem kulcsolódtak köré, mégis honnan tudnám, hogy ezt kéne tenni? Azok csak kissé felhúzva hevertek terpeszben s combom remegett, az ölemben az üresség szinte tapintható volt, ahogy Jamie mozdulataira, tetteire vártam.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 74
◯ HSZ : 214
◯ IC REAG : 234
◯ Lakhely : Hegyvidék, Darren műhelye

Re: Tupilek könnye // Pént. Nov. 15, 2013 10:37 pm

[+18 és zene]

Talán nem is kellene érdekeljen, hogy élvezi-e vagy sem. Anyám mindig elvárja, hogy odafigyeljek rá, és hogy csak Ő érdekeljen, viszont ott ő van fölényben. Most pedig én. És ahogy Anyám sem mindig van rám tekintettel, talán nekem sem kötelező tekintettel lenni a lányra. Csak azt tudom és azt érzem, hogy nagyon is hergel az a helyzet, hogy valaki ennyivel kisebb és gyengébb még nálam is, mert ez ritka, és mert nem is jöhettem rá arra, hogy ez ennyire jó tud lenni. Mondanám, hogy jó lenne Kevinnel szemben is ezt érezni, de Kevint... Nos, nem biztos, hogy pont így akarnám behódoltatni.
Amikor megpróbál felegyenesedni, megfeszülnek az izmaim, szinte ijedten reagálok a mozdulatára, mert az első reakcióm az, hogy mi a fenét akarhat már megint? Most épp mivel akar eltartóztatni? Már mondtam, döntöttem, és ezt az egészet majd akkor fogjuk befejezni, amikor én akarom...
Zihálva nézek végig az edzett ívű testén, a hátának vonalán, a vállán, és egyáltalán nem zavarnak a sebei, sőt.
A bal kezemet a derekánál bujtatom át, ezzel a hasánál tartva meg a testsúlyát, hogy ne boruljon előre, a jobb kezemmel pedig a jobb karja alatt keresek utat magamnak a melleihez. A szám a vállánál időzik, a bőrére lehelve az aktus páráját, majd felemelem az arcom, hogy Ash szemébe nézhessek. Megszólalna, de nem tud, csak nyög és sóhajt, mire fel az én képemre diadalittas vigyor ül, és finoman, hergelően mozdulok meg benne megint.
- Ah, de csak mert szépen kérted...
Adom meg magam neki, és még mielőtt hanyatt fektetném, csibészesen odakapok a féloldalasan felém forduló ajkához, hogy ráharapjak kissé. A kezei közben borostyánként kebelezték be a nyakam, én pedig habozás nélkül adom át magam a puha bőr érintésének, amiből egyedül a fülembe maró éles fájdalom ránt ki hirtelen. Felnyögök, az arcizmaim ellazulnak, és hálás dorombolással koronázva engedem el Ashley-t, és fektetem őt hanyatt. Még azt is hagyom, hogy helyezkedjen egy kicsit, ha szeretne, de aztán újra meghódítom.

[zeneváltás(ka)]

Aztán elkezdődik az igazi tánc. Már betörtem, most már semmi mást nem kell tennem, mint a legtöbbet kihozni a helyzetből. A kezeim a csípőjére vezeti, én pedig engedelmesen követem a mozdulatait, a tempómban pedig igyekszem megtalálni az aranyközéputat a túl vad és erőszakos, valamint a gyenge és erőtlen közt. A kezeim a húsába markolnak, ahogy fokozódik minden érzelem és élvezet, részemről legalább is.
A csípőjéről a combjaira szaladnak az ujjaim, megemelem mindkét lábát és arra ösztökélem, hogy kulcsolja össze őket a hátam mögött. Ha ez megtörtént, kissé előrehajolok, a tenyereimre támaszkodom a földön, és a mozdulatsor közben újra végignyalom a nyakát, kéjesen dorombolva, és sóhajokkal kísérve. Próbálom megadni neki mindazt, amit a testbeszédével és az energiáival szerintem kér. Nagyobb teret, biztonságos keretek közt, megtartva a domináns viselkedést. Legalább is remélem, hogy a kedvében járok. Mert hát, miért lenne célom elrontani az első alkalmát?
- Szólj... amikor... jó...
Eltávolodom a nyakától, kissé kinyomom magam, és a nyaka helyett most a mozgásomra koncentrálok. Felszabadítom az egyik kezem (még jó, hogy elbírom magam), és miközben stabil ütemmel járok benne ki és be, az oldalát, a feneke húsát simítom és markolom, és az ölét is kényeztetem, megint. Charlotte elmondta, hogy a hüvelyi orgazmust évekig tanulni kell az átlagnak, és hogy a nők leginkább kívülről szeretik. Vagy mi. Nem tudom, hogy fogalmazott már, de nem is ez a lényeg.
Remélem szól. Bízom benne, hogy szól, és már csak azért is alapon is akarom, hogy élvezze, és hogy el tudjon élvezni. Attól egy percig sem kell tartani, hogy nekem nem jó, épp elég árulkodó a feszülő izomzatom, és a torkomból feltörő, morgással vegyes nyögésáradat.

//2 és fél HÓNAP! Holy Jesus. <3 //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ashley McLoyd
In Memoriam
avatar

◯ Kor : 21
◯ HSZ : 646
◯ IC REAG : 720
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Csüt. Nov. 21, 2013 8:15 pm

[+18]

*Jamie reakcióját érezve már egyáltalán nem bánom, sőt... örülök annak, hogy lassan és óvatosan emelkedtem fel. Ha hirtelen teszem, nem csak magamnak okozok fájdalmat, hanem a másik is félreérti, ami meg csak még több „kárral” járna. Ah... pasik... vagy csak Jamie ilyen? Nem tudom, de valahogy nem is foglalkoztat a kérdés. Hanem csak a szavaim... illetve az azt megelőző nyögésem. Jamie diadal ittas mosolyát látva azonban határozottan rántok egyet a csípőmmel előre, aztán csattanok vissza az öléhez. Szemeim kissé könnybe lábadnak... nem volt kellemes, de inkább lássak bármi mást az arcán mintsem ezt a vigyort. A szavai meg... bántanak, szinte már lenézőek és sértőek. Ami valahol mégis tetszik, de bántja az önérzetem. Így nem is reagálok rájuk már semmit. Megkapom amit szeretnék és csak ez a lényeg. Minden más most másodlagos... jobb esetben. Viszont szavai ellenére játékosan kap utánam, mint ahogy a farkasom tenné csak épp neki egy másik farkas farka vagy füle az mely csábító, addig Jamienek az ajkaim. Most játszik? Tényleg játszik? Uram atyám... mi minden van még amit magába takar egy ilyen nemi izé? Viszont némi örömmel tölt el, hogy sikerült neki örömet okoznom, melyről nem csak az energiái árulkodnak hanem az a számomra furcsa morgása is...

Némi meglepetéssel tölt el, hogy Jamie hagyja is, hogy irányítsam egy kicsit. Bár ez irányításnak túlzás volna hívni, egyszerűen csak éreztetni akartam vele, hogy azért mert engedett a kérésemnek még mindig Ő az erősebb és ezzel viszont saját magamnak is megadni valamit, ami jelenleg még az egyetlen dolog amire azt mondhattam, hogy jó. Ujjai szorosabban kulcsolódnak a csípőm köré, ahogy mozdulatai is olykor-olykor erőteljesebbek és mégis takarnak egy fajta érzékiséget. De senki ne kérdezze, hogy ez milyen vagy mi... nem tudom. Egyszerűen érzem, hogy már közel sem az a célja, hogy fájdalmat okozzon. Ez pedig a testem is csak folyton nyugtatja és hagyja ellazulni... már amennyire képes vagyok ebben a helyzetben. Hisz egy kis megnyugvás után testem folyton megfeszül, mintha csak felakarnék kelni innen. Holott csak Jamie mozgása az mely ívbe feszíti a testem s ilyenkor körmeim folyton belé marnak a vállaiba, ahogy szeretnék a helyemen maradni... nem elemelkedni a földtől valahova fel a felhők és csillagok közé... A felhők fölé melyek ott gyülekeznek a fejünk fölött.
Hirtelen nem tudom, hogy mit szeretne a kezeivel viszont ahogy megemeli a lábam valahol ösztönösen válik evidenssé, hogy mit is kell tennem. A csípő csontja szinte megtartja a lábaim melyek valahol a háta mögött kulcsolódnak szorosan köré, akár csak a belső izmaim. Minden egyes mozdulatával simogatja a combom és egyértelművé teszi, hogy itt van s csak rám „vár”. Ahogy nyakam cirógatja egy újabb s kéjesebb sóhaj szakad fel a torkomból és már nem csak tétlenül szorongatom, hanem ujjaim a hajába túrnak és belé markolva húzzák vissza a nyakamhoz ajkait, hogy ott játsszon... cirógasson s harapjon. Egy halk „kérlek” is kiszalad a számon vagy csak képzeltem volna? Csak szerettem volna mondani? Nem tudom már hol a valóság és mi a képzeletem szülötte avagy csak a szándékom melyeket már nincs erőm tettre váltani. Csípőm ellentétesen ámbár felvéve a másik ritmusát mozognak, ösztökélve a hevesebb viselkedésre, mozdulatokra. Kell. Érzem, hogy jelenleg már csak erre van szükségem. Másik kezem a csípőjére simít, hogy minden egyes lökése közben magam is rántsak rajta egyet. Valahogy már nem kellett a finomkodása... tettem amit a tudatalattim diktált, hogy tennem kell... hogy az jó lesz. Nekem is és neki is... ámbár önző mód, első sorban nekem.
Szavai szinte ködként borulnak körém és a levegő is nehéz lett... eső szagát érzem, de valahogy a kettőt nem tudom összekötni. Ujjai ismét intim ponton érintenek melyre kiráz a hideg és a mozdulatai kellemetlen érzést keltenek bennem. Így pár mozdulata után csak megfogom a csuklóját és elvonom szemérmemtől és a mellemre vezetem. Erőteljesen vonom magamhoz a hajánál, egyenesen az ajkaimra ahogy békén hagyja a nyakam. Nem, nem megy innen sehova. Markolásszon, ott van a keblem de ha már a nyakam nem kényezteti akkor se legyen tétlen a szájával. Talán ez az egyetlen „jó” dolog amire képes vele. Csókom vad, kíméletlen mégis táncra hívó ahogy olykor-olykor megharapom a száját vagy esetleg a nyelvét. Ám azért igyekszem közben a ritmusomra is figyelni, mely már inkább követelőző mintsem beletörődő. Akarom. Csak ezt tudtam, még akkor is mikor hideg cseppek kezdtek el hullani a bőrömre. De még ez sem hűtötte vissza a kedélyeim és ha csak Jamie nem vette zokon a mozdulataim, tetteim és továbbra is megadta azt, amit épp elvettem, elakartam venni akkor szólnom sem kellett, hisz arcom elég árulkodó volt. Zöldes íriszeim egy pillanatra lehunytam, mely ahogy kinyitottam már sárgán meredtek Jamiere, ahogy testem ívbe feszült és ajkaim közül egy nyögés szakadt fel, mely morgással vegyült amibe némi dorombolás volt hallható. A testem, a combjaim remegni kezdtek ám ujjaim markolása elárulhatta a másiknak, hogy nehogy abba hagyja. Csak folytassa, mintha épp semmi nem történne... Ó pedig történt, mintha ezer apró darabra készülnék hullani, hogy szétszóródva lebegjek az univerzumban, egy másik dimenzióban. Sok kicsi apró, de boldog darabra. Legalábbis én boldogságnak tudnám beazonosítani...
Zihálva, szinte kapkodva a levegőt ernyedtek el újra az izmaim ámbár remegésem nem múlt, de ez most fajta volt. Azonban nem tudtam volna megmondani, hogy milyen. Csak azt, hogy nem akartam , hogy még menjen. Miért is akartam volna? Nem tudom, de ujjaim már csak ernyedten lapultak meg a másikon apró, szinte alig érezhető cirógatásban. A gondolataim még nem egyesültek egy valamivé csak néztem az égre ahogy fentről a hideg cseppek csak hulltak és már Jamie hajából is rám csöpögtek. Na erre már elröhögtem magam, azonban az arcom egy grimaszba rándult ahogy nevetésem miatt megfeszültek a belső izmaim Jamie körül. Jézusom... ez akkor is fájni fog, ha kiszáll belőlem? Akkor tényleg ne menjen sehova... maradunk így... mint a kutyák. Összeragadva. *
- Mázli, hogy nem fázhatunk meg... * Hangom érdes, mint aki ezer éve nem ivott és ki van száradva. Úgy is éreztem magam. A torkom száraznak, erőm a nullán és még haza is kell mennem. Most mit kérdezzek? *
- Nem tudom mit szokás mondani ilyenkor, vagy kérdezni... de ha nem baj a filmes „nálam alszol?” klisét kihagynám... * Tényleg nem tudtam mit kéne mondanom. Azt, hogy köszönöm tuti nem. S nem azért mert a büszkeségem... nem, tudtam én bocsánatot is kérni ha jogosnak éreztem vagy beláttam, hogy nem volt igazam. Pusztán csak nem éreztem helyén valónak a dolgot.*

//Mint mondottam volt annyiszor; van amire megéri várni Wink//
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 74
◯ HSZ : 214
◯ IC REAG : 234
◯ Lakhely : Hegyvidék, Darren műhelye

Re: Tupilek könnye // Vas. Dec. 01, 2013 1:03 pm

[+18]

Érzem rajta a hálát. Lehet, hogy nem ez a legjobb szó erre az egészre, mert ebben a helyzetben tök felesleges ilyesmire gondolni. De arra akarok kilyukadni, hogy érzem, hogy értékeli, hogy engedtem a kérésének, és végre sikerül lassan eljutni oda, hogy ne csak én érezzem jól magam, hanem ő is beismerje, hogy márpedig képes élvezni. Minden nő képes rá, csak szerintem neki túl kellett lépnie a gátlásain.
Nem is igazán gondolkozom már semmin. Az egész testem egyetlen érző húsdarabbá alakul, ami a legapróbb impulzusra is ezerrel reagál. Ashley közben rájön arra, hogy mit és hogyan kellene tennie, persze azon kívül, hogy fekszik és hagyja magát. A lábai tökéletes támaszt találnak a csípőmön, én pedig teszem, amit tennem kell.
Hagyom, hogy elvonja a kezemet a mellei felé. Engedelmesen csúsztatom oda a tenyerem, markolok rá és játszom a keblével, ügyelve arra, hogy csak annyira durvuljak vele, amennyire a lánynak még belefér. Az a fellobbanó erőszak, amivel a hajamba markol, magához húz és mohón harapdálja a nyelvem és az ajkaim, csak még jobban maga alá temet. Én is és a farkasom is ismerősen köszöntjük az érzést, és engedelmesen vesszük el, amit a fiatal nőstény olyan kedvesen felajánl. Felváltva csókolom és marok bele a szájába és a nyakába, a húsába nyögve a fokozódó élvezetem minden egyes pillanatát.
A bennünket körülvevő energiamező egyre csak lüktet, érzem a szagát, ahogyan a közelgő esőét is. Néhány pillanatra feldereng, hogy ez mennyire különleges alkalom. Charlotte-tal soha nem csináltuk esőben, a szabadban. És most, hogy ezt a farkasokhoz illő szabadságot megtapasztalom, kicsit talán bosszús is vagyok azért, mert Anyám annyira kényes tud lenni. De nem, Charlotte, nem... Ne haragudj rám, de ebben a helyzetben neked most nincs helyed. Ez rólam szól, ez az én sikerem, amit valahol neked köszönhetek ugyan, de lehetek most annyira önző, hogy egy kicsit kizárjalak a fejemből.
A felforrósodott hátamra tűkként zuhannak az ólmos vízcseppek, jegesek és zavaróan fájdalmasan hatnak rám, de ezt egyáltalán nem bánom. De nem is nagyon figyelhetek erre, hiszen Ashley szívverése lassanként lyukat üt a dobhártyámba, az illata is megváltozik, akárcsak a szeme. Tudom, mi megy most végbe. Amellett, hogy megadom neki azt, amit a teste követel, csillapítani próbálom benne a farkast is, nehogy túlságosan késő legyen, vagy épp szomorú vége legyen ennek a násznak.
Az orgazmusa most a létező legszebb jutalom a fáradozásomért. Büszke vagyok, nagyon nagyon elégedett és nem segít sokat a vágyamon az sem, hogy az öle lüktetve szorul rám, fokozva ezzel a hatást.
Amikor már nem bírom tovább, még utoljára harapok bele Ashley nyakába, kissé állatias morgással, űzött vadként lihegve. Hosszasan élvezek el, olyan extázisban, amit még soha nem éreztem. És nem azért, mert Ashley egy álomszerető, hanem mert még soha életemben nem volt olyan, hogy ennyire én irányítottam volna bármilyen helyzetet. Az elejétől a végéig, ráadásul sikerrel.

Nem kell kérnie, hogy ne mozduljak el, nem tenném egyébként sem. Csak csendesen zihálva, mosolyogva nézek ki a fejemből, de nem csak a lány szemébe, mert nem akarom zavarba hozni. Bár nem tudom, hogy ezek után tudnék e ilyesmit, de na.
Az első megszólalására egy kicsit felnevetek, amikor pedig észreveszem, hogy csöpög rá a víz a hajamból, az egyik kezemmel gyorsan hátratúrom a zavaró szálakat. A beálló csendben egy kicsit fürkészem az arcát, és bár nem ismerem annyira nagyon, valami mégis azt súgja, hogy látszik rajta a változás. Már most más lett, egy kicsit több. Na meg persze a szeme csillogását tápláló ártatlanság is fakóbb, de van ott helyette más. És szerintem elégedett lesz vele, ha majd tükörbe néz. Jó, ez a nyakáról már nem mondható el, de... hagyjuk. Szép ez így.
- Nem kell mondanod semmit sem. - nekem a nála alvás meg sem fordult a fejemben, főleg, hogy azt Anyám sem szokta szeretni - Veheted akár edzésnek is.
Jó, ez egy kicsit szemtelen volt, de akkor is. Az biztos, hogy a farkasa megismerkedett ezzel az új dologgal, szóval akár Sammel is beszélhet majd egy szebb jövőről, vagy nem tudom.
- Hát, megfázni nem fogunk, de nem lenne jó, ha a vérveszteség miatt átfagynál. Vedd fel a ruháimat, ha szeretnéd.
Ajánlom fel neki udvariasan, és bár rettentő jól esik a finom cirógatása, inkább tényleg leszállok róla. Óvatosan, odafigyelve húzódom ki belőle, megkímélve attól, hogy végignézzem a "mocskunkat" magamon.
Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve futni kezdek a tó felé. Még mindig pörget az adrenalin, na. De így, amikor a vízbe ugrom, hirtelen mosódik le rólam a bűntett minden létező nedve, kivéve persze a bennem nyugvó elégedettséget.
- Nem vagyok meteorológus, vagy ilyesmi... - kiáltok ki neki a partra - De ez a tó rohadt hideg!
Elnevetem magam. Önfeledten, felszabadultan, nem zavartatva magam egy kicsit sem. Végső soron a tóban megmártózni nem lehet sokkal nagyobb hülyeség, mint az, amin éppen túlestünk, nem igaz?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ashley McLoyd
In Memoriam
avatar

◯ Kor : 21
◯ HSZ : 646
◯ IC REAG : 720
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Csüt. Dec. 05, 2013 1:34 pm

*Minden bizonnyal vicceset mondhattam, bár fogalmam sincs, hogy mit. Ennek megfelelően pedig a szemöldököm kissé összeszaladva nézi a másikat, hogy most mégis min nevet. Aztán kitudja, lehet, hogy csak magán szórakozik ilyen jót... Azon én is szórakoznék a helyében. Tuti soha nem lenne rossz kedvem. De ezt az opciót most kizártam, és csak a némaságba burkolóztam. Próbáltam helyre rakni magamban ezt az egészet, de valahogy ez a tompa „fáradság” elnyomott minden gondolatom és a kielégülés meg minden érzékem szinte. De csak szinte, hisz a nyakam az sajgott még mindig és nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam nem lesz szép látvány. Ha mázlim van reggelre eltűnik és nem kell magyarázkodnom lépten-nyomon.*
- Edzésnek? * Hökkentem meg egy kicsit és szemeim összeszűkültek. Oké, minden csontom megmozgattam ez tény... de lássuk be, ha minden edzés ilyen volna... mindig elvesztenék valamit. De egyébként nem így van? Minden edzéssel, órával a farkasomhoz kerülök közelebb és alakulok így pedig az emberi valóm vesztem el. Bár az lassabb folyamat mint ez. Mindenesetre nem óhajtottam sűrűn ilyen edzéseken részt venni.*
- Az edzéseim szigorúak és sűrűek. Napi szinten vannak... Csak nem felcsapsz edzőnek? * Kérdeztem mintha azt kérdeztem volna, hogy mit reggelizett. Ámbár arcomra a gondolatra, hogy ezt mindennap csinálni kéne, vele, pír szökött. Azonban lássuk be, ezt én magam sem gondoltam komolyan. De ha Ő szemtelenkedik én mért ne csipkelődhetnék?*
- Bírnád Te azt egyáltalán? * S immár egy vigyor terült szét az ajkaimon, ahogy a kérdésem megtoldottam s mondhatni, hogy feltettem arra a bizonyos i-re a pontot. Csak nem nyel le keresztbe. Ha mégis... hát ennyi volt. Ahogy kiszáll igyekszem nem megnézni a művét. Azaz végig nézni magamon, azonban rajta sem. Nem érdekel, hogy mit alkottam. Ha fáj, fájjon nekem is fáj és fájt is. Majd elmúlik. Farkasok vagyunk még mindig, ami nem öl meg az csak erősít. Csak nézem ahogy szalad és így azonban mégis látom a hátát és arcomra egy grimasz gyűl. Karmaim nyoma bizony látszik a másikon és nem akarom megtudni, hogy milyen volt mikor még friss volt. Viszont egy halk nyögés kíséretében felülök és aucs... fáj mozogni. Ez rosszabb mint egy edzés. Olyan mintha üres lennék, a combomban mégis izomláz van. Vissza is hanyatlottam és csak elmélázva túrtam a hajamba miközben hallgattam Jamie jó kedvét. Iriszeim azonban a csillagokat lesték és élveztem ahogy az eső az arcomra hull.*
- Akár hideg, akár nem... hasznos. Csak Tupilek könnye gyógyír a fájdalomra, hisz azt takarja magába. Tűzt, a tűzzel... ahogy tartja a mondás. Csak meg ne haragudjanak az Ősök ránk... * Sóhajtottam lemondóan és egy újabb erőlöketet kényszerítve magamba ültem fel és igyekeztem lábra állni. Nem ment elsőre és ez kezdett bosszantani... sosem voltam ilyen gyenge. De a nap előnye is meg volt ahogy tettünk tanulsága is; a szex elgyengít, magatehetetlenné tesz. Ilyenkor vagyunk a legsebezhetőbbek. Mi a tanulsága? Ne szexelj s nem gyengülsz el. Azt hiszem ezt megfogom fogadni. Ahogy az is evidensé vállt, hogy csak olyannal szabad akiben megbízol. Bízol abban, hogy egy esetleges támadástól megtudna védeni. Hmm... Jamie hány éves? 70? Akkor máris megugrott a mércém 100 fölé... remek. 17 évesen kénytelen vagyok azon gondolkodni, hogy egy száz év feletti hím volna ideális számomra. Hát ez csúcsszuper... Apám ki fog térni a hitéből ha ezt így egyszer vázolom neki. De az nem most van... Most csak felálltam és a tó szélére vonszoltam magam, ahol megálltam egy pillanatra. Melyik a rosszabb? Lassan menni vagy gyorsan? A farkasok nem kaphatnak görcsöt... vagyis, de kaphatnak csak épp nem hallnak bele és a szívünk is erősebb. Amint ezt végig gondoltam pár perc alatt már ugrottam is bele a vízbe és nem is jöttem fel a víz alól csak pár méter után. Ez biztos elegendő volt arra, hogy lemossam magamról a mocskot és a vér is kijöjjön a hajamból. A felszínre azonban közvetlen Jamie mellett bukkantam és kapásból le is fröcsköltem.*
- Tényleg hideg... ahogy az iskolában mondta az egyik osztálytársam mikor úszni voltunk egy kiránduláson; mínusz három centi hideg a víz. *A legtöbb seb mit okozott már nem vérzett, kivéve egyet... a nyakamon. De a zsibbadtság és a fájdalom miatt nem éreztem. Nem figyeltem oda rá.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alignak
Admin
avatar

◯ HSZ : 6820
◯ IC REAG : 8562
Re: Tupilek könnye // Csüt. Jan. 09, 2014 5:46 pm

SZABAD TERÜLET
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net
Unalaq
Szellem
avatar

◯ Kor : 833
◯ HSZ : 213
◯ IC REAG : 214
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Csüt. Jan. 09, 2014 8:07 pm


Sura & Unalaq

Fogalmam sem volt arról, hogy egy falka, illetve egy valamikori falka területén járok. Éreztem én, hogy van valami a levegőben, de ennyire még nem voltam régóta a városban, hogy mindenről pontosan tudjak. A Protektorral egyelőre még nem sikerült megejtenem a találkozást, de a nagyon közeli jövőben terveztem ezt megvalósítani, szóval már nem kellett sokáig várnom arra, hogy tudomásomra jussanak az aktuális információk. Mondjuk némi utánajárást már így is végeztem, de egyelőre mégsem volt teljes a kép számomra, amit nagyon sajnáltam.
Az érintetlen hó megroppant a talpam alatt, miközben kikerültem egy kisebb bokrot, és átvágtam az égbetörő fák között. Az idő viszonylag tűrhető volt a mai napon, ezért is döntöttem úgy, hogy ideje egy kicsit felfedeznem a környéket is, mivel a városban már eleget sétáltam ahhoz, hogy nagyjából tudjam, mit hol kell keresnem. Na, jó, az interneten is utánanéztem, még ha nem is rajongtam annyira nagyon a modern technikáért, azt el kellett ismernem, hogy bizonyos esetekben roppant hasznosnak bizonyult ám!
Tekintetem valahol a látóhatáron csillogásra lett figyelmes, ami megnyugtatott afelől, hogy még mindig nem felejtettem el teljesen, hogy mit hol találok ezen a vidéken. Az addig rendben van, hogy rengeteg dolog változhatott azóta, hogy elhagytam a szülőföldemet, de nagyon reméltem, hogy Tupilek tava még nem veszett a múlt homályába. Ajkaimon máris megjelent egy elégedett mosoly, közben pedig kikerültem néhány szemembe lógó ágat, mielőtt még az arcomnak csapódott volna. Remek érzés volt ismerős terepen járni, amely valahogy mégis teljesen másként hatott, mint annak idején. El sem tudtam képzelni, hogy vajon hány törzs, hány farkas és ember járt itt azóta, hogy én itt álltam utoljára.
Alig néhány perc volt csupán, mire elértem a tó partját. Nem mentem el egészen a széléig, hiszen a jégréteg ott bizonyára egészen vékony volt, de innen csodáltam meg, ahogyan a befagyott víztükrön még így is megcsillant egy kicsit a hold időnként előbukkanó sugara. Ha nem lettünk volna éppen a tél közepén, most bátran ugranék bele, hogy megmártózzak egy kicsit, de ez most egyrészt kivitelezhetetlen volt, másrészt nem hiányzott nekem a baj. Ha valami történne, úgysem hallana senki, és a fejem felett összezáródó jégréteg nem hiszem, hogy túl sok eséllyel kecsegtetne.
Két kesztyűbe bujtatott kezemet az újonnan vásárolt meleg kabátomba süllyesztettem, és csak bámultam rezzenéstelen arccal, némán magam elé. Ittam a látványt, minden aprócska alkotóelemét. A távoli hóval borított hegycsúcsokat, a tó túloldalán most is zöldellő fenyők látványát, melyek üde színfoltot jelentettek az amúgy végeláthatatlan fehér hómezők között. Tekintetem távolinak tűnt, legalábbis biztosan ezt mondanák, ha valaki látna most. Ajkaimon halovány kis mosoly bujkált és eszem ágában sem volt tagadni, hogy talán most éreztem magam a legjobban azóta, hogy megérkeztem az ősi földre. Nem találtam egészen eddig a helyemet, de most itt a természetben újra megleltem azt, amiről azt hittem, hogy már réges-régen kiveszett a világnak ezen részéből. Talán elégedettség hullámzott át rajtam? Bizonyára ez lenne a legjobb jelző most rá, ám a régi ismerősként üdvözlő táj ellenére is mázsás súlyként nehezedett vállaimra a magány. Eddig fel sem tűnt igazán, csak most, hogy itt vagyok.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sura
Szellem
avatar

◯ Kor : 836
◯ HSZ : 338
◯ IC REAG : 354
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Pént. Jan. 10, 2014 1:43 am


Unalaq és Sura


Mit ne mondjak, mire 4 átszállás után végre egyszer valahára eljutottam Fairbanksbe, első dolgom volt fogni egy taxit, elvitetni magam a legközelebb hotelig, hogy aztán végre kipihenhessem magam. Így jár az, aki a világ egyik eldugott végéről a másik eldugott végére akar utazni… Azt meg ne mondja nekem senki, hogy úgy is lehet aludni a repülőn, mert közlöm, nekem nagyon nem szokott összejönni a dolog. Szóval irány az első hotel, ahová bejelentkeztem pár napra – csak amíg kiderül, meddig kell itt maradnom – aztán ha úgy tűnik, hosszabb távon, akkor majd kerítek magamnak valami albérletet. Legalább már a tetoválásom nem sajog… ez is egy jel, hogy jó helyen járok, viszont az nem derült ki a látomásomból, hogy hova is kell mennem pontosan, vagy mi lesz a dolgom. Igaz, a protektor arcáról volt egy halvány képem, de elég kicsi a valószínűsége, hogy pont vele futnék össze az utcán, nem igaz?
Azt hiszem, az első napom valahogy így telhetett, alvással, pihenéssel, mire az éjszaka közepén felkeltem. Nagyszerű… Mivel elég valószínűtlennek tartottam, hogy pont ilyen tájban futnék össze egy őrzővel, visszaaludni meg nem akartam, így aztán egy gyors tusolás, majd éjszakai városnézésre indultam. Tudom, nappal biztos látványosabb, meg több információt tudnék szerezni, de mindig is szerettem éjszaka bolyongani. Olyankor olyan… csendes és békés minden. Sehol senki, az utcák kihaltak, és ha nem túl erősek a fények, még a Holdat és a csillagokat is lehet látni tőlük.
A Hold… eszembe jut, annak idején kisgyermekként milyen sokszor néztem a csillagokat, amikor rám esteledett… Akkoriban még azt hittem, hogy a nagy idők szellemei azokon keresztül néznek le ránk, azóta már tudom, kicsit azért más a helyzet… Ettől függetlenül még mindig imádtam bámulni őket, egy-egy nyugalmas éjszakán. Akárcsak most. A nagy városnézésemről aztán talán egy órán belül le is mondtam. Hihetetlen, hogy milyen sokáig éltem ezen a területen, és mégis, egyáltalán nem lehet ráismerni. Ahol akkor erdő állt, most házak, a rétek helyén üzletek, és… nem is vagyok egészen biztos benne, hol mi lehetett pontosan. Valahol mélyen csalódást éreztem, hogy annyira gyönyörű volt a környék, most pedig? Egy város a sok közül… Mondjuk nem is tudom, mire számítottam, talán valami különlegesre, valami egyedire, amiről elmondhatom, hogy igen! Ez lett az otthonomból, és büszke is vagyok rá! De az az igazság, hogy ennek leghalványabb szikráját sem éreztem. Találomra elindultam az egyik úton, abban a hiszemben, hogy ha nem kanyarodok el semerre, előbb vagy utóbb úgy is kivezet a városból, a fák között járva pedig talán ráismerhetek végre egykori otthonomra.
Mielőtt a fák lombja eltakarta volna előlem a csillagokat, még megnéztem, merre indulok, aztán nekivágtam a rengetegnek. Örültem, hogy épp nincs telihold, nem sok kedvem lett volna épp olyankor felfedezni egykori otthonomat, amikor mindenhol a leszármazottaink vannak… Nem mint ha bajom lett volna velük, egyszerűen csak kicsit magam szerettem volna lenni, nosztalgiázva. Így kötöttem ki valamivel később Tupilek könnyénél. Egy darabig csak megbabonázva álltam a part mentén, ahogy a csillagfényben úszó tavat figyeltem, a körülötte húzódó erdővel, hegyekkel.
Valahol örömmel töltött el, hogy legalább ez megmaradt egykori formájában, és nem csúfítja lake-board pálya, part menti bazársor, van számtalan horgász-stand. Csak a víz, és a környező táj.
Gyerekként hányszor megmártóztunk a vizében! Emlékszem, hányszor tervezgettem, hogy majd megtréfálom a húgomat és belelököm a vízbe, amikor nem figyel, de sosem siker… Hm?!
Ahogy a tó túlpartján megmozdult valami, vagy valaki, egyből abbamaradt a nosztalgiázás, én pedig a fejemet felkapva éberen figyeltem. Bár eddig teljesen felhúzott pajzzsal mászkáltam, biztos ami biztos, rejtve maradjak a többiek elől, most szép lassan mégis leengedtem egy kicsit, csak hogy valami minimális energiarezzenést elcsíphessek a másik felől. Csak álltam némán és mozdulatlanul, akár valami szobor, közben pedig a másik mozgását figyeltem és hunyorogtam bele az éjszakába… A francba, hogy a távcsövemet meg nem hoztam magammal! Bár a kutya se gondolta volna, hogy este szükségem lehet rá… Így viszont túl messze van ahhoz, hogy láthassam vagy érezhessem, így aztán szép lassan, amilyen csendben csak tudtam, a fák árnyai közt lopózva indultam meg a tópart közelében, egyre közelebb merészkedve. Talán, ha közelebb érek, az energiái alapján megtudok róla valamit, addig viszont nem árt óvatosabbnak lennem – ki tudja, milyen falkának a területén mászkálok épp. Attól, hogy 500 évvel ez előttig a miénk volt, nem biztos, hogy az utánunk jövőket meghatná a dolog…


A hozzászólást Jyotsana S. Sharma összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jan. 13, 2014 11:41 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Unalaq
Szellem
avatar

◯ Kor : 833
◯ HSZ : 213
◯ IC REAG : 214
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Pént. Jan. 10, 2014 9:21 pm

Annyira idegennek éreztem valahogy a saját szülőföldemet, mintha még soha nem jártam volna itt és csupán egy lenne a világ sok eldugott pontja közül. Jó, azt nem tagadhattam, hogy valahol mégis régi ismerősként köszöntött például az előttem elterülő, vastag jégpáncéllal borított tó, de a városban mégsem éreztem otthonosan magamat. Mivel most először merészkedtem ki az erdőbe néhány nap elteltével, így most kezdett mégiscsak ismerősnek tűnni a táj és nem valami olyannak, amit még sohasem láttam korábban. Sok emlék rémlett fel bennem, egyaránt jók és rosszak is.
Rengeteg kép játszódott le a fejemben arról, hogy mi minden történt itt, vagy a környező erdőkben. A veszteségek, a fájdalom, ugyanakkor a földöntúli öröm és a békesség ritka érzése, valahogy mind-mind megjelent ugyanezen a helyen. Nem tudnám meghatározni, hogy mégis ez miként lehetséges, de ha annyit élt itt egy ember, mint amennyit én, és olyan korban, amikor még nem rontott el semmit a modernizáció, akkor ez bizony teljesen természetes reakció. Legalábbis szerintem.
Mivel annyira el voltam mélyülve a gondolataimban, ezért én nem vettem észre, hogy bárki is mozogna a túlsó parton. A tájat kémleltem ugyan, de a sötétről megfelejtkeztem. Úgy voltam vele, hogy bárki vagy bármi is közeledjen felém az erdő fái között, annál úgyis erősebb leszek és gyorsabb. Ha mégsem, hát akkor a saját gondatlanságom hibája lesz, ha bajba keveredem. És ha egy falka területén járok, és az elfog? Akkor sem lesz semmi, nem féltem az ilyesfajta dolgoktól. Sem most, sem a múltban. Amúgy is kíváncsi voltam, hogy miféle leszármazottaim élnek ezen a vidéken, hát itt lett volna a remek alkalom, hogy megismerkedjek velük személyesen is, még ha ők nem is tudnák, hogy kihez van szerencséjük.
Merengésemből már csak az zökkentett ki, amikor meghallottam a hó tompa roppanását valaki közeledő talpai alatt. Alig volt csupán hallható, de ez a rossz a télben, hogy az ember sohasem tudhatja, hogy mikor lép rá egy kis jégfelületre, amely hangosan reped be, vagy a még érintetlen hótömegre, aminek van egy kis jellegzetes hangja, ha már félig fagyott állapotban van. Ez egyszer örültem neki, hogy olyan terepen jártam, ahol mostanság előttem még senki. Nem tudtam, hogy mire számítsak, de guggoló helyzetemből egyelőre nem mozdultam, csak vártam. Vártam arra, hogyha kell, akkor megvédjem magamat bárkivel szemben, ám ha elég közel ért, akkor már nem volt szükségem tettetésre vagy esetleges támadásra várni.
Ajkaimon mosoly jelent meg szépen lassan, miközben felegyenesedtem, és úgy álltam tovább, mintha még mindig nem tudtam volna, hogy ki közelít felém. Amennyire meglepett, olyannyira örömmel is töltött el, hogy ennyi évszázad után egy igazi családtagot köszönthettem. Ez a mi területünk volt egykor, és talán újra a miénk lesz egyszer, ha nem is a régi fényében. A szívem összeszorult, a pulzusom kicsit felgyorsult, ahogy feszült várakozás lett úrrá rajtam, amíg eléggé meg nem közelített a másik nőstény. Csak ekkor szólaltam meg halkan, ám afelől szemernyi kétségem sem akadt, hogy tisztán hallotta a szavaimat.
- Mindig jobban tudtam osonni a sötétben, mint te! – hangom lágy, szeretettel teli. Hány éve már? Magam sem tudom pontosan, mégis olyan, mintha sohasem mentünk volna el, legalábbis egy pillanat erejéig szeretném ezt hinni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sura
Szellem
avatar

◯ Kor : 836
◯ HSZ : 338
◯ IC REAG : 354
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Szomb. Jan. 11, 2014 5:50 pm

Csendesen suhanok a fák árnyai között, s ahogy lassan közeledek, egyre inkább kirajzolódik a nő arcvonása a holdfényben, viszont azt kell, mondjam, sajnos így sem tűnt ismerősnek. A külső alapján, legalábbis… Azonban néhány másodperc, és én pedig hirtelen megtorpantam egy pillanatra, ahogy eljutott a tudatomig a felismerés.
Egy kis ideig csak álltam és néztem, mozdulatlanul, mint aki nem akar hinni a szemének. Ez… Ezt nem akarom elhinni. Miután annyi ideig kutattam a többiek után, pont itt keresztezik egymást útjaink, a szülőföldünkön? Most azt kívánom, bár jöttem volna vissza korábban… Akartam, nem is egyszer, azonban valami mindig eltérített az úticélomtól, hol a tetoválásom felizzása, vagy csak valami magánéleti probléma. És tudom, valószínűleg hiába jöttem volna, kevés eséllyel találtam volna itt, mégis… Visszagondolva, bő 500 év, hogy nem találkoztunk. És most itt van, Fairbanksben, és az első vérfarkas, akibe belebotlok, pont ő… Lassan már tényleg elkezdek hinni a véletlenekben, az utóbbi időben túl sok történt belőle.
Veszek egy mély lélegzetet, majd miután meggyőződök róla, hogy ez nem csak egy látomás, hanem tényleg a valóság, folytatom utamat felé, bár tudom, ahogy én őt, úgy valószínűleg már részéről is megtörtént a felismerés.
-Esélyem sincs ellened, hisz a véredben van… drága húgom. –léptem elő én is a fák közül, immár teljesen felfedve magam, miközben halvány mosolyra húzódik a szám.
-Unalaq… -felelem csendesen, de aztán csak szótlanul figyeltem egy darabig.
Képzeletben már számtalanszor eljátszottam, hogy ha egyszer újra találkozok egy testvéremmel, vajon hogyan is nézhet majd ki az a bizonyos találkozás, szinte könyvet írhatnék a kérdésekből, amit foglalkoztatnak az életük kapcsán…
Pláne, ha az a saját, vér szerinti húgom, aki ez által talán a legközelebb is áll hozzám mindenki közül. Most azonban furcsa, de hirtelen, mint ha minden lehetséges forgatókönyv köddé vált volna a fejemben, én pedig csak állok, mint valami rakás szerencsétlenség. Addig is, amíg fejben a megfelelő szavakat keresem, végigmérem egyetlen húgom, hogy lássam, ő milyen testben járja a világot jelenleg. Végül feladom a belső harcomat, a tartást és a komolyságot, ami az évszázadok folyamán egyre inkább az álcám részévé vált, én pedig megölelem a testvéremet.
-Unalaq! –bukik ki belőlem, ahogy még szorosabban ölelem- Annyira örülök, hogy itt vagy! Úgy aggódtam, hogy mi lesz, ha… ha egyszer miattad is felizzik a tetoválás, mint… apánk halálakor. Annyira féltem, hogy mi lesz, ha sosem láthatlak viszont… -kezd belőlem dőlni a szó, és hiába vagyok én az idősebb, vagy vagyunk akármilyen komolyak is, mégis, most egy pár pillanatra teljes mértékben úgy érzem magam, mint ha újra gyerekek lennénk, és nem állna mögöttünk több száz évnyi múlt.
-Mondd, mi hozott téged újra haza? Csak nem nálad is a tetoválás jelzett? –kérdeztek vissza, ahogy lassacskán elengedem, s eszembe jut – mióta megérkeztem, teljesen abbamaradt az az állandó égető érzés, ami sugárzott belőle.
Ez lett volna a szellemek akarata? Hogy újra találkozzak a húgommal?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Unalaq
Szellem
avatar

◯ Kor : 833
◯ HSZ : 213
◯ IC REAG : 214
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Szomb. Jan. 11, 2014 6:25 pm

Igazából én nem gondoltam arra, hogy milyen lenne újra találkozni a családtagjaimmal. Noha a sok év elteltével rengetegszer gondoltam rájuk és arra, hogy mennyire jó lenne újra velük együtt lenni, mégsem képzeltem magam elé a találkozások pillanatát. Valószínűleg azért nem, mert nem akartam vele fájdítani a szívemet, és nem az állt a háttérben, hogy érzéketlen nőszemély lennék. Nem voltam az, egyszerűen csak nem szerettem kimutatni a gyengeségeimet, márpedig a családom iránti szeretet valami ilyesminek számított nálam. Egyszerűen féltem belegondolni abba, hogy annyi év telt el nélkülük, és talán az újabb halálomig már nem is láthatom őket többé. Nem lehettem olyan szerencsés, hogy oly sok idő után újra a közelemben tudjam bármelyiküket is, erre tessék. A sors úgy akarta, hogy megint kezdjek el hinni abban, hogy nekem is lehet szerencsém valamiben.
Csak akkor fordultam az eddig hallott neszezés irányába, amikor választ kaptam a megjegyzésemre. Ajkaimon még mindig ott ült a mosoly, és immár biztos voltam benne, hogy nem képzelődöm, tényleg a nővérem az, aki kilépett a fák közül, akit már olyan régóta nem volt alkalmam látni. Ugyan a teste és a hangja teljesen ismeretlen számomra, de ez cseppet sem bizonytalanít el, hiszen én sem hasonlítok arra a nőre, aki egykor elhagyta ezt a földet, hogy felfedezze magának a nagyvilágot. Azért valahol kíváncsi voltam arra, hogy ki hogy fog kinézni így a XXI. században.
- Szia, Sura! – üdvözöltem én is, miután kimondta a nevemet. Úgy álltunk egymással szemben, mintha teljesen idegenek lennénk. Egy kicsit magamba kellett ugyan innom a látványát, de annak ellenére, hogy ő indiai testben volt jelenleg, én pedig európaiban, valahogy mégis hasonlítottunk egymásra egy kicsit és ez tetszett. – Úgy örülsz nekem, hogy meg sem ölelsz? – kérdeztem csipkelődően, tekintetemet le sem vettem róla. Akkor sem, amikor végül ő mozdult, és vele együtt én is szinte hajszálpontosan egyszerre. Két karomat ölelésre tártam szét, és amint odaért hozzám, szorosan öleltem magamhoz, mintha soha el sem akarnám engedni. Valószínűleg túl szentimentális volt ez a pillanat, ám ez egyáltalán nem zavart. Arcomat a hajába fúrtam, úgy szívtam magamba az ismerősen ismeretlen illatot.
- Én is meghaltam, Sura! – suttogtam bele a nyakába alig hallhatóan. – Utánatok úgy száz évvel… - tájékoztattam róla, hiszen valószínűleg ez nála teljesen kimaradhatott, pontosan ebből kifolyólag. Ugyan azt nem tudtam, hogy mennyi idő kellett neki a feltámadáshoz, de ezek szerint akkor több, mint száz év. – Én is, de most itt vagyunk! – mosolyodtam el újra, ahogyan kicsit hátrébb hajoltam, hogy jól megnézhessem magamnak közelről is az arcát. Nem, még véletlenül sem mondtam ki azt, hogy féltem, mert egyszerűen nem jött a számra ez az aprócska kis szó. Szerettem mindig is erősnek látszani, és ennek része volt az, hogy száműzzem az életemből magát az érzést is.
- De igen – bólintottam, miután kibontakoztam az öleléséből, két kezemet pedig újra a zsebeimbe süllyesztettem. – Karácsony este izzott fel, de már napok óta éreztem, hogy valami történni fog. Gondoltam az lesz a legjobb, ha eljövök ide, hátha kideríthetek valamit. Viszont, ha mi itt vagyunk, akkor lehet a többiek is… - vetődött fel bennem az ötlet, ami nem is volt így olyan hülyeség kimondva.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sura
Szellem
avatar

◯ Kor : 836
◯ HSZ : 338
◯ IC REAG : 354
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Vas. Jan. 12, 2014 2:49 am

Ahogy meghallottam a nevem, még szélesebb mosolyra húzódott a szám. Bár most hallottam először a hangját, mégis, a hanglejtéséből fellelhető volt valami, ami halványan emlékeztetett az első, igazi hangjára.
-Úgy örülök neked, hogy legszívesebben el se engednélek a következő pár évszázadra. –feleltem kissé túlozva, addig kizárt, hogy ölelgetném, előbb unnánk meg mindketten, viszont annak biztos örülnék, ha a jövőben egy darabig egymással tartanánk.
Hiányoznak azok a nyugodt, régi évek, amiket még a falkával töltöttünk együtt kezdetekben, nem is próbálom tagadni, de félő, ha megpróbálnánk, előbb-utóbb ismét veszekedésekhez vezetne a dolog.
Ahogy Unalaq viszonozza az ölelést, csak még inkább magamhoz szorítom, ezzel is jelezve, milyen elmondhatatlanul hiányzott az utóbbi időkben. Nem vagyok az a nagyon ölelkezős típus, de most azt se bánnám, ha valaki látna minket, minden gond nélkül megbocsájtanék egy ilyen „kémkedést” – túlságosan is nagy most a boldogság.
-Hogy mi?! –kérdeztem vissza, csöppet sem leplezve a döbbenetemet, de aztán finoman finoman végigsimítottam a haján, akárcsak anya csinálta annak idején- De hisz… Ezek szerint te is kaptál még egy esélyt az élettől? Hogy történt…? Tudod mit? Inkább ne… Szeretnék mindent megtudni rólad, miken mentél keresztül, mióta elváltak útjaink, de ne most… nem szeretném elrontani ezt a pillanatot. –suttogtam én is elérzékenyülve, majd miután nagy sokára eltávolodtam tőle, újra végigmértem, immár közelebbről.
-Igen, valóban. –feleltem, és ahogy láttam, ő is hasonlóan vizsgálgat a tekintetével, nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el ismét- Ha valaki most lát minket, biztos bolondnak hisz. Mint aki még nem látott embert, úgy vizslatjuk egymást… -feleltem jókedvűen nevetve, de ahogy meghallottam a válaszát, egyből a tekintetét kezdtem keresni.
-Hmm… ez igazán érdekes. Én is akkor kezdtem érezni, azóta pedig már több látomásom is volt, valószínűleg ezzel kapcsolatban. Először a falunkról, majd rólatok, többször is… igaz, azt csak az ünnepeknek tulajdonítottam, és hogy mostanában kicsit többet gondoltam rátok, de álmomban sem hittem volna, hogy valóban itt fogunk újra találkozni. Mindenesetre sorsszerű lenne – ahol annak idején elváltunk egymástól. Úgy gondolod, hogy a többiek is itt lehetnek? –kérdeztem vissza, aztán körbejárattam a tekintetem a holdfényben úszó tavon, a mögötte elterülő erdőn és végül a minket körülölelő hegyvonulatokon.
-Én tegnap érkeztem, azóta te vagy az első vérfarkas, akivel találkoztam. –jegyeztem meg kissé elmélázva a történteken- De ha jól értelmeztem, akkor még te sem futottál össze a többiekkel. Igaz, ha itt vannak, úgy sem marad sokáig titokban előttünk… Még ha a világban el is kerültük egymást, ez ahhoz képest azért elég picinyke hely. Viszont kíváncsi lennék, mire készülhetnek a szellemek, ha többünket is iderendelték, mert az biztos, hogy nem valami jelentéktelen dologról van szó. –gondolkoztam hangosan.
Eddig eszembe sem jutott, hogy akár többünket is ideirányított volna a tetoválás, de ha valóban igaz, amit a testvérem vetett fel, akkor kezd egyre érdekesebb lenni a helyzet, hiszen mióta Alignak elbukott, tudtommal ez lesz az első ilyen esemény – hacsak nem történt hasonló azalatt az idő alatt, amíg halott voltam. Apropó, halál… Ha Unalaq is… feltámadt, akkor lehet, hogy apánk is újra köztünk jár?
-Neked volt szerencséd másokkal találkozni, miután elhagytuk a falunkat? Vagy tudsz bármit is a többiekről? –merült fel bennem az első kérdés, de mielőtt válaszolhatott volna, még közbejárattam a tekintetem a környéken- Mondanám, hogy inkább üljünk le beszélgetni valahová, de azt hiszem, mindkettőnknek van mit bepótolni. Mit szólnál, ha mesélés közben sétálnánk egyet a parton, vagy akár az erdőben? –kérdeztem, az pedig nem volt kérdés számomra, hogy ennyi év viszonttalálkozás után ne lenne ideje rám, vagy lenne bármi más programja, ami miatt nemet mondana a javaslatomra.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Unalaq
Szellem
avatar

◯ Kor : 833
◯ HSZ : 213
◯ IC REAG : 214
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Vas. Jan. 12, 2014 12:16 pm

- Hát akkor ne tedd! – feleltem nemes egyszerűséggel, miközben halkan elnevettem magam. Lehet, hogy túl hirtelen volt a reakcióm, de attól még valamilyen szinten komolyan gondoltam. Hiába nem akartam bevallani még magamnak sem, azért a hosszú évszázadok alatt egy kicsit magányosnak éreztem magam. Igaz, hogy az életemnek mindig voltak állandó szereplői, sőt, még a testem lányaira is vigyáznom kellett egy időben, mégsem olyan volt, mintha az a testvérem lenne. Nem csak ő hiányzott persze, hanem mindnyájan, ahányan csak ott voltak akkor, amikor a két legelső vérfarkas visszatért a törzsünk tagjai közé.
Amikor kimondtam a kemény szavakat, nem éreztem semmi rosszat. Nekem konkrét rossz élményem nem volt a halállal kapcsolatban, hiszen én választottam. Jó, mondjuk arról sem volt tudomásom, hogy a többiek, például Sura is, milyen körülmények között tértek vissza a szellemek világába egy bizonyos időre. Mint az látható volt, hozzám hasonlóan rá is szükség volt valahol a világban, ezért kapott egy második lehetőséget. Én elfogadtam ugyan az örök elmúlás tényét, ám az végül mégsem adatott meg, és én ez ellen sem kezdtem el lázadozni. Elfogadtam, hogy ez a sorsom, ez a szellemek akarata, és ilyen egyszerű volt számomra ez az egész. Konkrét okokat nem kezdtem el keresni, talán majd egyszer annak is eljön az ideje nálam.
- Rendben! – válaszoltam végül csak ennyit, holott én már szívesen belekezdtem volna a nagy mesélésbe arról, hogy hogyan leltem halálomat gyakorlatilag saját kezem által, abban a távoli országban. Nem tudtam, hogy a történet milyen reakciót fog kiváltani a nővéremből, de ettől nem is nagyon tartottam. Nekem akkoriban az ügy, amelyért harcoltunk, sokat jelentett és ez volt a lényeg, nem pedig az, hogy megfeleljek másoknak. Saját magamnak kellett megfelelnem, és néha ez is igencsak nehéz feladatnak bizonyult, tekintetbe véve az én szigorú elvárásaimat mások irányába.
- Hát, ha jobban belegondolsz, ezt az embert még tényleg nem láttuk! – nevettem fel újra könnyedén. Nekem nem okozott túl nagy gondot, amikor elérkezett egy újabb testcserém ideje. Inkább hálát éreztem azok irányába, akik felajánlották magukat a nemes cél érdekében, hogy én tovább élhessek az emberek között, vigyázva az enyéim lépteit. – És amúgy sem érdekelt soha, hogy ki mit gondol – tettem még hozzá, ajkaimon kiszélesedett a mosoly. Néha megfigyeltem a tükörben, hogy miként fiatalodtak meg a vonásaim, amikor felfelé görbültek az ajkaim. Alapvetően nem sokszor történt meg egészen eddig, de most mégis olyan földöntúli boldogságot éreztem, amelyre már nagyon régen volt példa. Csoda hát, hogy ilyen meggondolatlanul osztogattam a mosolyokat?
- Én sem gondoltam. Azt hittem, hogy valami gond van a leszármazottaimmal és azért hív haza a jel, mert ezen a területen történt valamilyen nagyobb esemény – mondtam el a saját véleményemet. Ez persze nem zárta ki azt, hogy tényleg része volt benne az én leszármazottaimnak is, de úgy látszik, hogy akkor Sura vérvonalából is akadhattak itt. Mást igazán nem tudtam elképzelni indokként, amiért ide rendeltek bennünket. Igazából abban sem voltam biztos, hogy a többiek is jönnek, de nem lepődtem volna meg rajta ezek után.
- Én már pár napja itt vagyok és egy őrzőhöz is volt szerencsém, de farkassal még tényleg nem találkoztam össze én sem… - jutott eszembe, miközben enyhén megráztam a fejemet. – Igen, én is biztos vagyok abban, hogy nem szórakozásból vagyunk itt, de az okok még előttem is ismeretlenek. Márpedig nem szeretem, ha valamit nem tudok – forgattam a szemeimet rosszallóan, hiszen tényleg ez volt az igazság. – Az égvilágon semmit – válaszoltam szinte egyből. – Nem találkoztam össze senkivel, néha hiányzott is egy kicsit, de ebben a nagy világban képtelenség lett volna csak úgy megtalálni egymást, nem igaz? – mosolyom halovány volt csupán, és nem túl őszinte. – Te tudsz valakiről valamit azon kívül, hogy kik haltak meg? – kérdeztem kíváncsian, miközben bólintottam, hogy van kedvem sétálni egyet. El is indultam hát szinte egyből, gondoltam, hogy Sura majd úgyis mellém szegődik, felvéve a komótos tempómat. Most nem volt okom sietni sehová, pontosan ott voltam, ahol lennem kellett.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom

Re: Tupilek könnye //

Vissza az elejére Go down
 

Tupilek könnye

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 9 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: Játéktér :: Fairbanks :: Hegyvidék - White Mountains :: A hegyi farkasok területe-