HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!

Aktuális oldalkaland:
-

Érdemes követni:
-
AKTÍV KARAKTEREK
71 TAG 31 FÉRFI 40 NŐ
FAIRBANKSI FALKA
21 TAG 7 FÉRFI 14 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
15 TAG 7 FÉRFI 8 NŐ
ŐRZŐK
20 TAG 10 FÉRFI 10 NŐ
EMBEREK
6 TAG 3 FÉRFI 3 NŐ
VÉRVONALFŐK
9 TAG 4 FÉRFI 5 NŐ

Az előző negyed évben
ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

Örökös legjobbjaink:
Az oldal alapítói, Castor, Duncan & Gabe.
A Vérvonalfők megalkotói, játékosai - különösen, akik a "NS 3.0 - Redemption" végéig kitartottak.

írta  Catherine Benedict Szomb. Ápr. 21, 2018 5:50 pm
írta  Catherine Benedict Vas. Ápr. 08, 2018 10:55 am
írta  Alignak Vas. Feb. 25, 2018 8:44 pm
írta  Payne Holmes Kedd Feb. 20, 2018 10:25 am
írta  Celaena McDonald Vas. Feb. 18, 2018 8:16 pm
írta  Tawny Vaidya Vas. Feb. 18, 2018 4:42 pm
írta  Alignak Vas. Feb. 18, 2018 12:12 pm
írta  Catherine Benedict Szomb. Feb. 17, 2018 7:09 pm
írta  Alignak Szomb. Feb. 17, 2018 6:39 pm
írta  Balthazar Bluefox Szomb. Feb. 17, 2018 12:42 pm
írta  Alignak Szomb. Feb. 17, 2018 9:45 am
írta  Alignak Pént. Feb. 16, 2018 10:21 am
írta  Darren Northlake Csüt. Feb. 15, 2018 11:34 am
írta  Catherine Benedict Csüt. Feb. 15, 2018 6:40 am
írta  Hans Elfman Szer. Feb. 14, 2018 7:49 pm
írta  Payne Holmes Szer. Feb. 14, 2018 7:35 pm
írta  Alignak Kedd Feb. 13, 2018 8:11 pm
írta  Alignak Kedd Feb. 13, 2018 6:22 pm
írta  Darren Northlake Kedd Feb. 13, 2018 11:51 am
írta  Yetta Northlake-Nacrosh Hétf. Feb. 12, 2018 8:29 pm
írta  J. Isaac Sladen Hétf. Feb. 12, 2018 7:28 pm
írta  Darren Northlake Hétf. Feb. 12, 2018 7:21 pm
írta  J. Isaac Sladen Hétf. Feb. 12, 2018 7:08 pm
írta  Jason Drewner Hétf. Feb. 12, 2018 6:45 pm
írta  Darren Northlake Vas. Feb. 11, 2018 6:28 pm
írta  Alignak Vas. Feb. 11, 2018 11:14 am
írta  Alignak Vas. Feb. 11, 2018 11:14 am
írta  Alignak Vas. Feb. 11, 2018 11:13 am
írta  Corinne June Mouser Vas. Feb. 11, 2018 10:07 am
Catherine Benedict
 
Prof. Dr. Lester J Edison
 
Achilles Kilpatrick
 
Rebecca Morgan
 
Egon Candvelon
 

Share | .

 

 Tupilek könnye

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9  Next
Alignak
Admin
avatar

◯ HSZ : 6820
◯ IC REAG : 8562
Tupilek könnye // Pént. Aug. 02, 2013 9:06 pm

First topic message reminder :



A legenda szerint, mikor az elsők közt felütötte fejét a trónbitorlási vágy, s Alignak könyörületet nem ismerve roppantotta össze ellenségeit, Tupilek minden halottér könnyeket hullajtott, minél idősebb, nagyreményűbb volt egy farkas, annál többet. Az ő gyásza és fájdalma töltötte meg a tómedret.
A víz felszíne mindig tükörsima, sose zavarja fel semmi, a környék háborítatlan és békés...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net



























SzerzőÜzenet
Sura
Szellem
avatar

◯ Kor : 836
◯ HSZ : 338
◯ IC REAG : 354
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Hétf. Jan. 13, 2014 7:03 pm

Én is becsatlakozok a nevetésbe, majd még szorosabban ölelem ’egyetlen’ testvéremet, hogy ne csak szavakkal, de ezáltal is érezze, mennyire komolyan is gondolom. Mint ha 500 év minden ölelését próbálnám belesűríteni, még ha tudom is, hogy ez lehetetlen… szóval ne lepődjön meg drága húgom, ha a következő pár nap, hét folyamán még hangulattól függően véletlenszerű öleléseket kap tőlem…
Ahogy rábólint a dologra, csak elmosolyodok. Előbb vagy utóbb biztosan eljön annak is az ideje, sőt, fogadni mernék, hogy inkább előbb, mint utóbb, de mégse a boldog egymásra találás pillanat rontsuk már el vele, nem igaz?
-Nem… -ráztam a fejem vidáman- Hogy őszinte legyek, eddig embert se túl sokat láttam erre… Mondjuk az is igaz, hogy csak tegnap érkeztem és kapásból egy fél napot aludtam, úgy lefárasztott a repülőút. –szusszantam, de aztán a szavai hallatán széles mosolyra húzódott a szám –Azt tudom… Irigyeltelek is érte mindig, hogy tudod ilyen könnyedén venni a dolgokat. Én akármennyire is igyekeztem, valahogy sosem tudtam levegőbe venni mások véleményét. –feleltem csendesen, bár gondolom, ezzel neki sem mondtam nagy újdonságot, pár évszázadot addig úgy-ahogy együtt éltünk, egy falkaként.
Másfelől azt hiszem, talán ő az összes Első közül ő az, aki leginkább ismerhet, hisz vér szerinti testvérekként nőttünk fel, azonos gyökerekkel, környezetben, neveléssel, bánásmóddal… Szóval, ha valaki, ő aztán tudhatja, milyen logika alapján forognak odabent azok a fogaskerekek.
-Én is hasonlóra gyanakodtam, és mégsem. Még manapság is előfordul, hogy nem bírok kiigazodni a saját látomásaimon. –szusszantam szabadkozva, bár meg kell hagyni, ahhoz képest, hogy a kezdetekben sokszor semmire sem emlékeztem az egészből, csak mások próbálták az össze-vissza hadoválásomból leszűrni a lényeget, azt hiszem elmondható, rengeteget fejlődtem. Igaz, még mindig van hova tovább- Gyerekek… mindig csak a baj van velük, nem igaz? –csóváltam a fejem.
-Valóban? –csillant fel a tekintetem- Elárulod, hogy merre van a bázisuk? Csak mert egyszerűbb lenne, mint napokon át őrzőkre vadászni, meg a telefonkönyvet lapozgatva találgatni, vajon melyik épületben rejtőzhetnek… -fedtem fel előtte manapság használt jól bevált, ámde kissé hosszadalmas taktikámat.
-Azt én sem. De ne aggódj, biztosra veszem, hogy rövid időn belül fényt derítünk rá, pláne, ha tényleg bebizonyosodik, a többiek is itt vannak. Több szem többet lát… még ha némelyik álomvilágban is él… -csóváltam a fejem halvány mosollyal az arcomon.
-Az nem túl sok… -feleltem kissé csüggedten – Én 1600-ban találkoztam utoljára gyerekkorod nagy rajongójával, de az sem épp a legjobban alakult, tőle függetlenül. Sikerült szemet szúrnom az inkvizítoroknak. Akkor egy pár napot beszélgettünk, hogy kinek hogy teltek napjai mióta szétszéledtünk, de azóta már ő is meghalt, ráadásul nem is olyan rég. A többiekről sajnos semmi hírem nekem sem. -ráztam meg a fejem, ahogy Unalaq mellé felzárkózva én is ráérős sétába kezdtem.
Közben pedig folyamatosan nézelődtem, nem győztem beinni az ismerős táj látványát, ahol régen annyit időztünk, néha-néha pedig a testvéremre sandítottam, hogy őt is alaposabban szemügyre vehessem. Be kell valljam, még szoknom kell ezt az új kinézetét, igaz, fogadni mernék, hogy ő is hasonlóan érezhet… Bár hasonlítottunk egykori önmagunkra, mégis teljesen más bőrben voltunk – ő fehér, én kreol… annak ellenére, hogy rézbőrűként láttunk napvilágot.
-Csinos testet kaptál –szólalok meg jókedvűen egy pillanatnyi csend után – Szerinted apánk hogy nézhet most ki? Kicsit furcsa lenne, ha fiatalabbnak tűnne tőlünk, nem gondolod? –nevettem el magam, mert valahol tényleg olyan abszurd lett volna az egész.
Igaz, többnyire a sajátjaimat sem én választottam, mégis, valahogy korban mindig sikerült olyat találni, amivel később jól tudtam boldogulni… már amennyire a nőkkel szembeni negatív előítéletek mellett lehetett azt mondani, hogy „jól”.
-Te merre mentél, miután elhagytad a falkát? –tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott. Csak szép sorjában, kezdjük az elején.


A hozzászólást Jyotsana S. Sharma összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jan. 15, 2014 1:33 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Unalaq
Szellem
avatar

◯ Kor : 833
◯ HSZ : 213
◯ IC REAG : 214
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Hétf. Jan. 13, 2014 9:28 pm

- Ahogy elnézlek, jó messziről érkezhettél… - jegyeztem meg, miután újra végigmértem. Persze nem volt magától értetődő, hogy indiai testből adódóan máris Indiából utazott ide, de a sok utazásból én mégis erre következtettem. Még engem is kifárasztott egy kicsit az időeltolódás meg egyebek, pedig jóval közelebbről indultam el Alaszka felé, mint Sura. – A sértést viszont már valamilyen oknál fogva nem szoktam tudni elengedni a fülem mellett. Tudod te, hogy milyen áskálódó népség az arisztokrácia? – kérdeztem kissé felháborodva, miközben megráztam a fejemet. Igen, a testem gyakorlatilag ebbe a társadalmi rétegbe tartozott még az életében, úgyhogy ezzel együtt kellett élnem. Valószínűleg túl feltűnő lett volna, ha egy-kettőre nyomom vész.
- Még szerencse, hogy a hosszú évek alatt lehiggadtam, bár még így is elég nagy szokott lenni a kísértés időnként, ha valami olyat hallok magamról. Legszívesebben kettéhasítanám azokat, akiknek a szája jár – forgattam a szemeimet még mindig méltatlankodva. Volt is egy eset, amire emlékeztem, nem olyan régen történt meg. Az egyik nagyon bátor nőszemély – annak hitte magát legalábbis – frigidnek és fegyvermániásnak nevezett a hátam mögött, a saját házamban. Utóbbi mondjuk helytálló volt, de az előbbivel sikerült annyira vérig sértenie, hogy inkább bezárattam az asszisztensemmel a fegyverszoba kulcsát, mielőtt még használnám valamelyiket. Végül az elbűvölő varázsom is hatott. Természetesen a negatív értelemben vett varázsom ezúttal…
- Az biztos! – bólogattam határozottan. – Bár nekik köszönhetem azt is, hogy újra az élők között vagyok. Ha akkor Angliában nem csinálnak galibát, akkor még mindig a szellemek között lennék valószínűleg – halovány mosoly bujkált a szám szegletében, de végül nem szélesedett ki. Lépteim könnyedek voltak, nem a szokásos sietősek, amelyekhez hozzászoktam az évek során. Valahogy mindig akadt valamilyen elintéznivalóm, valahová rohannom kellett és még sorolhatnám. Most legalább nem hajtott a tatár, hogy egy népszerű mondást használjak a helyzetre. – Nos, ha minden igaz, akkor az egyetemen. Még nem voltam ott, de ezt az információt kaptam a férfitól, hogy azon a környéken megtalálhatjuk őket jó eséllyel – adtam tovább, ha már ennyivel okosabb voltam az én drága nővéremnél. Egy kicsit azért örültem neki, mert őt mindig is jobban érdekelte a tudás, míg engem a fizikai képességek fejlesztése vonzott inkább. Végül is, nem lehetünk egyformák.
- Hát nem – ráztam a fejemet lemondóan, miután megvitattuk, hogy jobb lesz, ha tényleg itt lesznek a többiek is, mert akkor hátha könnyebben boldogulunk majd. Hacsak a szellemek utat nem mutatnak nekünk előbb. Én nem bántam volna, ha inkább ez valósul meg. Nem sokáig tudtam türelmes lenni, ha efféle kutatásokról, meg okok kereséséről volt szó. – Uhh… - szisszentem fel, elhúzva a számat. Hallottam az inkvizítorokról, habár akkor még északon tartózkodtam az enyéim között, amikor Sura életét vesztette, de később jártam azokon a vidékeken, és akkor még mindig népszerűnek számított. Borzalom. – Igen, azt tudom. Pont azután történt, hogy én visszatértem – fűztem hozzá készségesen, ezzel is felfedve egy újabb kis részletet magammal kapcsolatban. Jó, igazából elég fontos részlet volt, ha jobban belegondolunk.
- Egészen hasonlítunk egyébként egymásra – mosolyogtam a bók hallatán, az én számból pedig ez annyit jelentett, hogy az ő teste is csinos volt. Dicsértem ám én is, úgy a magam módján. – Egyébként a nő állítólag csodált engem, ezért áldozta a testét rám – valami teátrális mozdulatot tettem, majd elnevettem magam. Jó, igazából nagyon hálás voltam ám érte, ezt nem is tagadhattam. – Szerinted ő is él? – kérdeztem elmerengve, ahogyan tekintetem a tó jegét pásztázta. Hiába néztünk ki kívülről másnak, belül ugyanazok maradtunk mind a ketten. Valahol… egészen mélyen. – Lementem a Yucatánra és pár évet a maják között töltöttem. Aztán álmot láttam, és mint utóbb kiderült, pont a spanyolok hódítása előtt hagytam ott őket. Aztán viking csoportosulásba botlottam és velük keltem át a vízen először, a mai Grönlandig. Ekkor volt az első testcserém is – magyaráztam, miközben sétáltunk. – Gondolom akkor te is átkeltél az óceánon, ha inkvizítorokba botlottál… - vontam le a nyilvánvaló következtetést egyből. Ha mesélni szeretne róla, úgyis hozzá fogja fűzni az élményeit, amelyeket meg akart velem osztani esetleg.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sura
Szellem
avatar

◯ Kor : 836
◯ HSZ : 338
◯ IC REAG : 354
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Szer. Jan. 15, 2014 1:54 pm

-Talált, süllyedt. Kalkuttából, Nyugat-Bengál. Élmény volt az a sok átszállás a reptereken. –csóváltam meg a fejem, igaz, ha úgy nézzük, egy nap alatt mekkora távolságot tettem meg, még mindig hálás voltam a sorsnak – ez néhány már néhány évtizeddel korábban is jóval nehezebben lett volna megvalósítható, annál régebben meg gyakorlatilag lehetetlen lett volna – De mondhatni, most a véletlennek köszönhető, hogy indiai testben pont Indiából jöttem, mert már több mint száz éve történt az utolsó cserém, és az is innen nem olyan messze, New Yorkban. –egészítettem ki, mert a köztes időben azért elég sok helyen megfordultam, attól függetlenül, hogy most így jött ki.
-A sértést én is nehezen viselem, viszont az arisztokráciát eddig úgy-ahogy sikerült elkerülnöm. Amilyen körökben mozgok, hála a szellemeknek, az a többségüket nem igazán foglalkoztatja. -mosolyodtam el ismét.
Mert nem? Az arisztokraták többnyire nem hínárok után túrják a mocsarakat, hogy aztán laboratóriumokban hosszasan tanulmányozzák, se nem elmaradott falvakban jótékonykodnak személyesen. Ezzel nem mondom azt, hogy egy ilyen sincs, csupán nekem se sokszor volt szerencsém ilyenekhez. De talán jól is van így, hisz teljesen más a két „világ”.
-„Adj istenem türelmet a hülyékhez, mert ha erőt adsz, biztos megölöm őket?” –idéztem nevetve a manapság igencsak népszerű mondást, pláne, hogy még ide is vágott. Mondjuk a testvéremet ismerve a plusz erőre aztán végképp nem volt szüksége ahhoz, hogy rendet teremtsen, ha úgy kívánja a helyzet. Még szerencse, hogy igencsak jó önuralommal lett megáldva, különben lennének bajok, azt hiszem…
-Ó, szóval Anglia… -feleltem csendesen, de közben már máson pörgött az agyam, mégpedig azon, hogy milyen hasonlóság húzódik a feltámadásunk mögött – mily meglepő, nálam is a vérfarkasok okozta gond volt a fő ok, amiért visszajöhettem. De ezen majd ráérek később filozofálni, pláne, ha valóban jönnek a többiek is.
-Én Afrika nyugati partjainál támadtam fel, ott is a vérfarkasokkal volt gond. Vagyis… nem csak a sajátjaimmal, meg nem csak velük, hanem úgy ám blokk fél Európával, aki betelepedett oda. Hosszú és csúnya történet. –sóhajtottam keserűen. A mai napig úgy tekintek életemnek arra az időszakára, akár egy sötét folt, amit az ember legszívesebben letagadna és elfelejtene, csak hogy véletlenül se érezzen bűntudatot miatta a későbbiekben.
-Szóval egyetem, értem. Azokat úgy is kedvelem, volt idő, amikor egész sokat mozogtam azok táján. De a lényegre térve, akkor a napokban felkeresem őket. Minél előbb annál jobb, legalább az őrzők tekintsenek ránk úgy, mint barát és nem, mint ellenség, nem igaz? Abból úgy is akad így is…
A szavai hallatán rápillantottam, majd kissé keserűen elmosolyodtam magamban. Ha morbid akarnék lenni, mondhatnám, hogy az egész kezd valami elcseszett váltófutásra emlékeztetni… Az egyik meghal, s mire feltámadhatna, már a következő is a szellemek világában találja magát…
-Valóban, de aki nem ismer minket, nem hiszem, hogy kitalálná, valójában testvérek vagyunk. –emeltem a csillagok felé a tekintetem, miközben tovább hallgattam Unalaq történetét.
-Milyen szerencsés valaki, nekem szinte mindig keményen meg kellett dolgoznom az új testekért… -felelem kissé irigykedve, bár így utólag visszagondolva, már nem bánom különösebben a dolgot. Az idő, amit a segítségre fordítottam, számtalan új dologra megtanított engem is, ami nélkül valószínűleg nehezebben boldogultam volna az útjaim során.
-Apánk? –kérdeztem vissza a biztonság kedvéért- Azt tudom, hogy nem sokkal előttem halt meg, de nem találkoztam vele a későbbiekben. Viszont ha mi itt vagyunk, akkor egyre több esély van rá, hogy akár ő, vagy Sangilak is újra az élők soraiban legyen. Mások haláláról nem tudok, hacsak nem az alatt történt, amíg én is szellemként lebegtem valahol az éterben… -magyarázom kissé elmerengve, ahogy séta közben néha finoman végigsimítok egy-egy fa törzsén, vagy bokor levelein, akárcsak a régi szép időkben, gyerekként.
-Akkor te sem unatkoztál... Én is dél felé indultam, arra a környékre, ahol annak idején Diegóra is rátaláltam. Egy pár évig még az őrzők közelében mozogtam, majd amikor készen álltam az útra, Spanyolországba mentem. Utána meg gyakorlatilag majdnem egész Európát bejártam, amíg a németeknél meg nem sütöttek… azért valahol az élet iróniája, hogy a saját kölyköm miatt haltam meg, utána meg szintén miattuk támadtam fel… Mi lenne velem nélkülük! –csóváltam a fejem- Csak az nyugtat, hogy azért vannak közöttük egész normálisak is, nem mind ilyen… 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Unalaq
Szellem
avatar

◯ Kor : 833
◯ HSZ : 213
◯ IC REAG : 214
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Szer. Jan. 15, 2014 8:38 pm

- Nem igazán rajongok a repülőkért, bármennyire megkönnyítik is az életünket – fintorogtam egyet máris, bár csak alig láthatóan. Már hozzászoktam, hogy nem mindig engedhettem szabadjára a véleményem kinyilvánítását, ugyanis voltak olyan esetek, amikor nem lett volna szerencsés. Példának okáért akkor, amikor egy üzlet forgott kapcsán és nekem nem ártott, ha tudok uralkodni magamon. – Az enyém még teljesen friss és ropogós – jó, ez nagyon hülyén hangzott, tekintve, hogy miről beszéltünk, ettől függetlenül azonban megjelent egy széles vigyor az ajkaimon. Nem tudtam megállni, bármilyen morbid is volt, amit mondtam.
- Nekem már többször is volt hozzá szerencsém – a mostani testemtől eltekintve a halálom idején is az arisztokráciához tartoztam, ha úgy nézzük. Nem a szó klasszikus értelmében azért, de a vezető rétegben tengődtem évekig, amíg el nem jött a bosszú ideje, majd a halálom, amely által újra nemessé, hőssé váltam. – Milyen bölcs lettél! – nevettem el magam a viccelődés hallatán. Jó kedvem volt most, hogy újra találkoztunk és ezt nem is akartam tagadni. Mondjuk az is pozitív hatással volt rám már eleve, hogy újra ezen a földön járhattunk. Az meg már csak plusz pozitívum volt, hogy a vérszerinti testvérem, az én egyetlen és utánozhatatlan nővérem is itt volt és olyan sok idő után most végre beszélgethettem vele egy kicsit. Azt hiszem, hogy sokszor jó lett volna, ha ott van mellettem. Soha nem kellett engem félteni, elég talpraesett nőnek tartottam magam, de ez nem jelentette azt, hogy időnként ne lett volna szükségem egy bizalmasra, egy támaszra. Nekem is voltak nehézségeim, még ha nem is mutattam a külvilág felé.
- Valószínűleg halott lehettem még akkor, mert nem nagyon tudok róla semmit… - vallottam be őszintén. Akár szégyen, akár nem, nem tudhattam én sem mindent arról, ami a világ tájain zajlott. Akkoriban érthető okokból, később pedig valahogy nem találkoztam a történelemnek azon szeletével. – Tényleg? – kérdeztem vissza érdeklődően. – Mondjuk, nem is tudom, hogy ez miért lep meg – nevettem fel halkan a saját ostobaságomon. Valahogy illett Surához a tanítás, ő nálam sokszor türelmesebb volt, bár én is sokra tettem szert az évek során. – Igen. Azért jó lenne majd megtudni a közeli jövőben, hogy mi célból lettünk visszahívva. Nem mintha bánnám, de azért furdalja az oldalamat a kíváncsiság – vallottam be őszintén. Nem láttam értelmét annak, hogy éppen előtte titkolózzak, meg úgy véltem, hogy nem vagyok egyedül ezzel.
- Az biztos! – ismertem el, hiszen tényleg nem néztünk ki kifejezetten testvéreknek olyan számára, aki külső szemlélőnek nevezhető. – Nekem nem mindig. Hogy őszinte legyek, mindegyiket viszonylag sokáig használtam. Amikor megkaptam az elsőt, akkor az őrző nő egy jövendölést követve adta át nekem a testét. A második alkalommal feladatot bíztak rám is, és ezért volt rá szükség, míg a feltámadás után szintén feladatom volt, ám a nő önfeláldozásáért cserébe folytattam azt, amit elkezdett a nők jogainak kivívása kapcsán. És el is értem azt, amiről álmodott még életében – tettem hozzá. Azért nekem sem volt mindig olyan könnyű, mint ezzel és mindig hálás voltam érte, bárki tett is nekem szívességet, igyekeztem azt viszonozni. Nem szerettem adós lenni soha senkinek, azt már sokkal jobban kedveltem, ha én hajthattam be másokon valamilyen tartozást.
- Igen – biccentettem a visszakérdezésre. Apánkról beszéltem természetesen, még ha nem is mondtam ki a nevét, Sangilak említésétől pedig egyből görcsbe is rándult a gyomrom és elhúztam a számat. – Igen, lehet, hogy ők is élnek – mondtam végül csak együtt, feltűnően halkan. – Hát, én azt mondom, hogy nyugodtabb lenne az életünk – nevettem el magam, de az nyilvánvaló lehetett Sura számára is, hogy sohasem bántam, hogy vannak kölykeink. – Egyébként nem nagyon jártam még Spanyolországban, főleg nem akkoriban. Amíg eljutottam Japánba, addig sokfelé megfordultam ugyan Európán belül is, de annyira délre valahogy mégsem mentem el – vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel. Az okát igazából magam sem tudtam volna megmondani. – Még szerencse, hogy én a kölykeimnek csupán az új esélyt köszönhetem és nem a halálomat. Azt önként választottam – magyaráztam könnyedén, mintha csak arról beszélgetnénk, hogy milyen idő lesz holnap.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sura
Szellem
avatar

◯ Kor : 836
◯ HSZ : 338
◯ IC REAG : 354
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Vas. Jan. 19, 2014 1:58 pm

-Én szeretem őket, sokkal gyorsabb és kényelmesebb, mint akár 10-szer annyi ideig más járművel zötykölődni… Azért nem semmi, hogy bő 100 év alatt honnan hová jutottak a repülés történelmében. Meg hogy korábban mennyire nem hittünk benne, hogy egyszer mi is képesek leszünk rá, gyorsabban, mint a madarak…-tettem hozzá nevetve, hisz korábban tényleg, még csak álmodni se mertem ilyesmiről.
Azok az egyetemen töltött évek… Sokszor visszasírom azokat az éveket, ennyire a tudományos élet középpontjában mozogni, a legtöbb találmányról jóval a nagyközönség előtt értesülni…
-Hm, akkor te is tudsz helyezkedni. –mosolyodtam el, arra meg, hogy bölcs lettem, csak vállat vonok – Tudod, hogy mindig is szerettem tanulni, 832 év alatt azért hall az ember egyet s mást.
Akárcsak valami kérdezz-felelekben, hallgatom a válaszait, szépen a helyére illesztve az egymást követő kis elejtett információkat, többet és többet megtudva róla, mígnem lassacskán kezdek egy átfogó képet kapni arról, az ő élete hogyan is telt az évek folyamán. Azt hiszem, szép kis mesedélutánt tarthatnánk… Csak így, ketten is, hát még ha a többiek is csatlakoznának hozzá! Bele sem merek gondolni, hány napon keresztül tudnánk vég nélkül mesélni a tapasztalatainkat, örömeinket, csalódásainkat.
-Úgy tűnik, hogy akkor „váltottuk” egymást odaát… -feleltem, amikor pedig visszakérdezett, hosszasan bólintottam a szavaira- Bizony! Igaz, az elsőnél még „muszájból” maradtam segíteni az őrzőknek, de aztán rájöttem, hogy sokkal jobban megéri, hisz ennél gyorsabban úgy sem tudnám elsajátítani a kellő tudást egy-egy új élethez. Onnantól kezdve meg, ha megérkezek valami új helyre, szinte első dolgom mindig felkutatni őket, úgy is elkél nekik a segítség. De ha már tanítás meg egyetem, jó pár évig ott is tanítottam. Ma már lehet, nem lenne türelmem hozzá… -vallottam be, mert valljuk be… még ha a módszerek sokat is fejlődtek, a mai diákok között elég sokan akadnak, akiknek a viselkedése nem éppen mondható példásnak. Ezzel jár, ha „bárki” tanulhat, önkéntelenül is több olyan kerül be, akinek valójában nem ott lenne a helye…
-Az tényleg nem ártana, nem szeretem a bizonytalanságot. Arról nem is beszélve, hogy amíg nem sikerül kideríteni, még csak hosszabb távon sem tudok tervezni, azt pedig gyűlölöm… Meddig kell maradni? Pár nap, vagy hónap, év? Szállás, munka, kutatások, miegymás… tudom, a feladatainkhoz képest minden másodlagos, de azért szeretem, ha van egy napirendem. Egyébként ha valamit sikerül kiderítenem, majd szólok, igaz esélyes, hogy addigra már te is tudomást szerzel róla. Mindenesetre azért az elérhetőségeinket majd egyeztessük. Nem egy metropolisz a város, de ahhoz azért elég nagy, hogy órákig keresgéljük a másikat…
Hallgatom, ahogy Unalaq a korábbi testeiről mesél, közben pedig magamban elmorfondírozok azon, hogy a saját cseréim mennyire másképp is zajlottak. Míg ő mástól vette át a „vezető” szerepet, hogy nagy tetteket hajtson végre, esetemben pont fordítva történt – miután sikerült jelentős dolgokat véghezvinnem, én inkább óvatosságból adtam át ezt a szerepet másnak, hogy folytassa, amit előtte elkezdtem. Azért látszik, hogy kettőnk közül ki volt mindig is a bátrabb…
-Ne haragudj. –feleltem csendesen, ahogy érzékeltem, hogyan reagál az egykori párja nevére.
Amikor első alkalommal izzott fel a tetoválásunk és pont az ő halála miatt, képzelem, milyen nehéz időszak lehetett a húgom számára. Erre én balga, meg pont erre emlékeztetem… Látszik, hogy jó ideje egyedül élek, ha ilyen tapintatlan tudok lenni.
-Hm, nekem pont, hogy Japán maradt ki, addig valamiért sosem sikerült eljutnom, pedig Ázsiában is egész sok helyen megfordultam. Európában meg én épp, hogy a déli részeket ismerem inkább, észak sajnos kimaradt… Ha nem haltam volna meg, akkor valószínűleg az lett volna a következő terület, amit felfedezek, de miután visszatértem, jó ideig megint nem jártam a kontinensen. Van ez így… Úgy is miénk a világ minden ideje, legalább van még mit felfedezni. –mosolyodtam el, úgy tűnik, hogy nem csak időben, de helyben is egész jól sikerült egymást elkerülnünk az évek folyamán.
Mint ha valami mágnes két hasonló pólusa lennénk, akik tudat alatt is taszítják egymást… pedig ez mennyire nem igaz!
-Ezek szerint jól választottál kölyköket. Miután visszatértem, már én is sokkal megfontoltabban döntöttem velük kapcsolatban. Azt megkérdezhetem, hogy hogy történt? –kérdeztem rá a halálára, ugyanis meglepett, hogy önként választotta. Bár nem is ő lenne, ha nem… ki lenne képes elvenni az én húgom életét, ha nem épp saját maga? 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Unalaq
Szellem
avatar

◯ Kor : 833
◯ HSZ : 213
◯ IC REAG : 214
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Hétf. Jan. 20, 2014 1:03 pm

- Meg sem lepődöm, hogy ennyire lenyűgöz téged a tudomány – nevettem fel én is halkan. Igen, ő jóval másabb értelemben fogta fel mindezt, mint én. Engem amennyire megijesztett és taszított, olyannyira nyűgözött le. Én sem gondoltam volna, hogy valaha is képesek leszünk erre, de ettől függetlenül én a hajókat is nagyon szerettem, a mai technikával pedig már azt sem lehetett éppen zötykölődésként megélni, hiszen olyan luxus óceánjárókat csináltak, ami csak szem-szájnak ingere lehetett. Emlékszem még arra, hogy milyen volt először hajón hánykolódni a tengeren, azóta pedig voltam már efféle utazáson, és nagyon élveztem. Plázák, boltok, medencék, ezeken már minden létezett, holott régen szerintem ez is elképzelhetetlen volt.
- Minden bizonnyal, bár én a magam részéről semmire sem emlékszem azokból az időkből – vallottam be, és nagyon kíváncsi voltam, hogy ezzel vajon mások is így vannak, vagy ők emlékeznek akár egyetlen kicsi momentumra is. Nagyon érdekelt, és még úgysem találkoztam senkivel, aki ugyanúgy visszajöhetett volna a halálból, mint én. Nem vagyok én olyan megszállottja a tudományoknak és rejtélyeknek, mint Sura, de attól még érdekeltek engem is az efféle dolgok. Még ha sokszor álcáztam is elég szépen…
- Engem valahogy mindig megtalálnak maguktól – vontam meg a vállaimat könnyedén, kecsesen. Ez mondjuk a vastag kabátban elég furcsán hatott, de ez mellékes. Most úgysem látott senki olyan, akinek meg kellett volna felelnem. – Nekem pedig soha nem is lett volna – nevettem el magam, és szerintem egyáltalán nem mondtam most újat neki. Sosem voltam az a türelmes típus, noha most már jóval nagyobb volt a tűréshatárom. Egy csapat diák viszont lehet, hogy nagyon hamar átlépte volna azt a bizonyos határt, és ha így történik, annak egészen biztos, hogy nem lett volna túl szép az eredménye. Valószínűleg egy hónapig sem bírtam volna egy iskolában, mert vagy én mondok fel, vagy olyan büntetést szabok ki, hogy engem rúgnak ki. Nem tehetek róla, a szigorúságom még mindig nem veszett a múlt homályába.
- Ne aggódj, én is pontosan így vagyok vele és még az sem zavar, ha emiatt egy kicsit önzők vagyunk. Végül is, mi is csak emberből vagyunk bizonyos szinte, és az ember eredendően ilyen… - sóhajtottam halkan. – Magam mögött hagytam az utóbbi tíz év során szépen kialakított és megszokott életemet, félbehagyva rengeteg munkát. Hidd el, én is szeretném már megtudni! – árultam el, mivel nem tudhatta, hogy mostanában mivel foglalkoztam, vagy milyen életem volt. Attól még, hogy az arisztokráciába, az elitbe tartoztam újabban, attól még nem voltam képes úgy megülni a fenekemen, mint néhány nő ezekből a körökből. Leginkább feleségek, akik jól mentek férjhez, vagy vagyont örököltek és másból sem állt az életük, mint jótékonykodásból és ebédekből az állítólagos barátnőkkel. Hallottam a társasági eseményeken ezt-azt, mikor ők beszélgettek, de egyáltalán nem éreztem úgy, hogy kevesebb lennék náluk, amiért én nem ilyen vagyok. Sőt, éppen az ellenkezője.
- Természetesen! – bólintottam máris mosolyogva. – Látod, a telefon például egy olyan találmány, amit nagyon kedvelek. Még annak ellenére is, hogy néha állandóan csörög, és a falra tudnék mászni tőle – ingattam a fejemet, de arcom még mindig viszonylag derűsnek volt nevezhető. Legalább így bármikor felhívhattam őt, akkor is, ha esetleg már nem lennénk majd itt tovább és visszautaznánk az otthonunkba. Mármint abba, amit mostanság annak neveztünk, hiszen a valódi mindig is ez lesz itt, Alaszka szívében.
- Ugyan… - legyintettem látszólag nemtörődöm mozdulattal, mert így könnyebb volt. Most nem akartam Sangilakra gondolni, mert nem tudtam pontosan, hogy miként viseltetek iránta. Elég lesz majd akkor aggódnom szerintem, ha eljön az ideje, hogy szembenézzek vele. Valami azt súgta, hogy addig már nincs olyan sok időm és nem éreztem úgy, mint aki lelkileg fel van erre készülve. Az tuti, hogy az idegeim szépen tropára fognak menni, a viszontlátás öröme helyett. Szép kilátások, mondhatom!
- Igen, szerintem látogass el oda majd akkor, ha itt végeztünk. Igaz, hogy hasonlóak a tájak ehhez, de valahogy mégis teljesen mások. Nem tudom ennél jobban megfogalmazni – ugyan próbálkoztam azért, de nem hiszem, hogy jól sikerült volna és ez nem is nagyon érdekelt igazából. Ezt látni kellett, nem pedig szavakkal bemutatni. Egyébként, amíg ezen törtem a fejemet, hallottam ám azt is, amit a nővérem mondott nekem közben, és halovány mosoly jelent meg az ajkaim szegletében. – Szeretném azt hinni, hogy így volt, de biztosan akadnak olyanok is, akiknél tévedés volt azt hinnem, hogy megérdemelték a sorsot, amit én adtam nekik – ettől függetlenül még nem nagyon szerettem ezen gondolkozni és próbáltam is nem így tenni. Sokat nem vádoltam magam emiatt, mert mint mondtam, én is hibázhatok ugyanúgy. Csak szerettem azt gondolni magamról, hogy ezen esetek száma minimális csupán.
- Igazából nem teljesen én vagyok a felelős a halálomért, de mégis én hagytam önként, hogy elvegyék az életem. Japánban az őrzők megkértek, hogy figyeljek az egyik földbirtokosra, akit egy kicsit jobban meg is kedveltem, mint ahogyan terveztem – zavart mosoly jelent meg az arcomon az emlékek hatására. – Amikor őt tőrbe csalták és meg kellett halnia, a kölykeim és én úgy döntöttünk, hogy megbosszuljuk a halálát. Két évig készültünk és vártunk a megfelelő pillanatra, amikor pedig eljött, lemészároltuk a felelősöket és a főbűnöst megfosztottuk az életétől. Sajnos a Sógun nem tolerálta ezt, de mi tudtuk, hogy halált fogunk érdemelni. Nem tudom, hogy mennyire vagy otthon ebben, de rituális öngyilkosságot kaptunk feloldozásként, hogy úgy mondjam. Szerencsére még az előtt levágták a fejem, hogy a sebeim, amiket saját magamnak okoztam, elkezdtek volna begyógyulni. Ha nem így történik, valószínűleg lebuktunk volna. Most ez a történet Japán egyik leghíresebb legendája, csak az én nevemet nem emlegetik velük együtt – és ez jól is volt így. Ezt fejezhette ki az arcom is, amin elégedettséget lehetett látni. Még mindig büszke voltam erre és akkor én kész voltam elfogadni a végleges halált, csak éppen az nem jött el még számomra.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sura
Szellem
avatar

◯ Kor : 836
◯ HSZ : 338
◯ IC REAG : 354
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Kedd Jan. 21, 2014 1:23 am

-Nem árt, ha az embernek van valami hobbija, pláne, ha ennyi ideig él. –vontam vállat a nevetése hallatán, mert na. Szerettem is, érdekelt is, arról nem is beszélve, hogy a mai világban milyen eszméletlen nagy segítséget tudott jelenteni, ha valaki képben van a dolgokkal. Vagy pont ellenkezőleg, milyen könnyedén uralkodhatott el rajta az őrület, és vált kiszolgáltatottá, ha nem volt képes, vagy hajlandó lépést tartani vele… Nem mondom, hogy lehetetlen az élet nélküle, de a fejlettebb társadalmakban mindenképp hasznos.
-Nekem sem igazán maradtak emlékeim róla. Talán néhány bizonytalan és homályos foszlány, de így visszaemlékezve már abban sem vagyok biztos, hogy onnan eredeztethető, vagy valami más jellegű látomás hatása. –vallottam be én is, pedig mennyire élveztem volna, ha valami konkrétabb is marad belőle. Bár, lehet maradt, csak az agyam valami elzárt rejtekében, amiről nem tudok…
Ahogy a türelme kerül szóba… édes teremtőm, tényleg megnéztem volna, hogy milyen lenne egyetemi tanárnak. Azt hiszem, magasan vert volna minden létező kabarét vagy vígjátékot, csak kár, hogy a diákokra nézve nem lett volna egy életbiztosítás.
-Én már jó ideje igyekszem úgy alakítani az életemet, hogy sehol ne „telepedjek” le úgy igazán… Mondjuk attól még így is beletelt egy időbe, mire én is elintéztem az utazást, a kutatással kapcsolatos dolgaimat, meg minden apróságot… Hogy ha esetleg itt hamar végzünk, vissza tudjak menni folytatni a dolgokat, de ha nem, akkor se legyen olyan nagy érvágás. –magyaráztam, a telefonos megjegyzésére pedig csak szélesen elmosolyodtam. Van olyan ember, aki ne kedvelné azt a találmányt? Mondjuk abban igaza van, néha tényleg az ember idegeire tud menni, de ilyenkor meg… néma üzemmód, aztán majd visszahívom a másikat, ha épp ráérek meg kedvem tartja.
Bár próbálta leplezni a dolgot, azért láttam rajta, hogy igenis érdekelte Sangilak. És ez érthető is volt… Nem tudom, hogy hogy alakult a kettejük kapcsolata, miután elhagytam a falkát, de azt hiszem, hogy inkább nem most fogom kifaggatni a házaséletéről…
-Mindenképp! –bólintottam a szavaira- Az utolsó testcserém óta úgy is Ázsiát járom szinte minden szabadidőmben, Japán is fent volt a listán, csak… Nem akarom elkapkodni, úgyhogy eddig még nem jutottam el odáig. De ami késik...! Mást nem előrébb tolom pár hellyel. –vigyorodtam el a képzeletbeli listán. Mint valami bakancslista… Csak kicsit hosszabb lenne, mint abban a bizonyos filmben, csak az én időmet kicsit bőkezűbben számolják.
-Nézd a jó oldalát – itt vagy, élsz, és legalább tudod kontrollálni a saját leszármazottaidat. Még mindig jobb, mint ha semmi ilyen jellegű hatalmad nem lenne, és csak főne a fejed, hogy miket tettek… Ha meg annyira nem feltűnő a dolog, ahogy mondod, akkor meg biztos jól választottál. Nálam elég durván kibukott ez a botlásom… -mennyi ideig is harcoltam Ghánában, meg utána Észak-Amerika déli részein? Nagyjából száz… Mondom én, ha nagy a gáz, az úgy is kiderül előttünk előbb vagy utóbb.
Aztán mesélni kezd a haláláról, illetve nem csak arról, kicsit előrébb kezdődik a történet, hogy mégis mik vezettek oda, ahova. Japán… Ó, az én kis húgocskám szívét csak nem meghódította valaki? Na jó, talán túlzás lenne ezt állítani, mégis, nem akármilyen férfinek kellett lennie ahhoz, hogy így reagáljon az említésére.
-Annyira nem, de már hallottam róluk. –szúrtam közbe gyorsan, de nem akartam megzavarni a mesélése lendületét, így aztán a továbbiakban hallgattam. Aztán, ahogy a végére ért, még pár pillanatig csendben lépdeltem mellette a ropogós havon, elképzelve, hogy vajon milyen is lehetett az egész, még ez is mekkora rizikóval járt, nehogy lebukjanak. A történetet ismertem, de az fel sem merült bennem, hogy épp az én húgomról szól – akkor valószínűleg figyelmesebben olvastam volna. Lehet, majd később, ha sok időm lesz, részletesebben is kifaggatom, hisz ki tudna pontosabban beszámolni róla, mint az, aki átélte?
-Nem tudom, mennyire vagy képben az európai boszorkányperekkel –kezdtem bele, hogy én is megosszam vele a halálom történetét- Nekem pont sikerült az egyik utolsó nagyobb hullámba beleesnem… Európában mint gyógyító, füvesasszony jártam az országokat, közben kerestem a lehetséges leszármazottakat. Az egyikük nem igazán szívlelte, hogy nem engedem önállóan útjára, hanem ragaszkodtam hozzá, hogy egy helyi falkával töltsön néhány évet. Pont akkoriban találkoztam Biisával, így aztán kevésbé tudtam rajta tartani a szemem, meg is lett a vége – beköpött az egyháznál, aztán másnap hajnalban már vittek is vallatni. Azért valahol vicces, hogy pont a képességem buktatott le… Estére meg már a máglyán égtem. Örülhettek nekem az őrzők, sikerült átváltoznom a fél város szeme láttára… -nevettem keserűen. Kíváncsi vagyok, mennyi ideig tarthatott letudni az összes emléktörlést, biztos sokat szidtak.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Unalaq
Szellem
avatar

◯ Kor : 833
◯ HSZ : 213
◯ IC REAG : 214
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Kedd Jan. 21, 2014 8:43 pm

- Igen, nekem is van hobbim – bólogattam egyetértően, bár nálam ez már inkább számított küldetésnek, mint egyszerű szórakozásnak, időtöltésnek. Egyszerűen elhatároztam magamban, hogy megpróbálok minden elém bukkanó várat megmenteni az enyészettől és ennek igyekeztem is eleget tenni. Még egy alapítványom is volt, és most mindez ott volt hátrahagyva, mindenféle pontosabb konkrétum híján. Nem igazán örültem neki kivételesen, hogy elhívtak, ám másfelől mégis jó volt, mert kiszakadtam kicsit a megszokott közegből és újra kezdhettem valamit. Itt nem nagyon ismertek, ergo tiszta lappal indulhattam teljesen. Néha jó buli.
- Én azt hiszem, hogy nem is igazán szeretném tudni, hogy mi van a túlvilágon – igen, hittem benne, máskülönben nem lehettem volna itt újra. Ettől függetlenül azonban majd jó lesz ez akkor is, ha végleges a halálom, vagy legalábbis hosszabb, mint kétszáz év. Vajon akkor emlékeznék rá, ha mondjuk dupla ennyi idő telt volna el a halálomtól kezdve a feltámadásomig? Olyan homályos volt ez az egész, hogy talán kár is most rajta törni a fejemet. Egyszer mindennek el fog jönni az ideje, ahogyan valószínűleg annak is, hogy erre fény derüljön számunkra is.
- Veled ellentétben én most beleestem ebbe a hibába – húztam el finoman a számat, közben tekintetem a hold irányába kalandozott. Szépen csillogott a fényében a tavon keletkezett jégpáncél, volt benne valami földöntúli szépség. – Én még azt sem tudom pontosan, miként fog alakulni a Skóciában kialakított életem, ha itt kell maradnom hosszabb távon. Bár a személyi asszisztensem nagyon talpraesett lány, mégis félek egy kicsit ráhagyni az ottani dolgaimat – vallottam be őszintén Surának. Mással nem is tudtam volna így beszélgetni, hiába nem ő volt az egyetlen, akivel jó és közeli viszonyt ápoltam. Ő mégiscsak a testvérem volt és az is fog maradni örökre. A köztünk lévő kötelék mindig is szorosabb és erősebb lesz, mint bárki mással.
- Én azóta csak egyszer jártam ott – mondtam elgondolkozva. Akkor is a sírokhoz mentem el, de ez volt minden. Természetesen engem nem oda temettek el, igazából fogalmam sem volt arról, hogy hol van a sírom pontos helye. Úgysem volt már a világon senki, aki emlékezhetett volna erre, természetesen rajtam kívül. Szomorú, de a férfiak legendája maradt fel és nem ok nélkül nem szerepeltem én egyetlen írásos emlékben sem. Arra következtettem, hogy a halálunk után mégsem kaptam meg ugyanazt a bánásmódot, mint amit a szamurájok, de az akkori embereket emiatt igazán nem hibáztathattam, náluk még most sem teljesen úgy működnek a dolgok, ahogyan az én jelenlegi világomban. Lehet, hogy oda is el kellene mennem és kirobbantani egy újabb feminista mozgalmat…
- Legalábbis most! – tettem hozzá gyorsan, hiszen a feltámadásom nem ok nélkül történt, akkor tényleg bajok voltak velük. Ennek ellenére egy kis büszkeség azért mégiscsak volt bennem irányukba. – Engem is egy probléma miatt támasztottak fel, ezt ne feledd! De azóta tényleg nem nagyon volt semmi nagyobb vagy említésre méltó zűr velük – tettem hozzá és immár egy kis mosoly is megjelent a szám sarkában, noha a téma egyáltalán nem volt vidám, amely most terítékre került. Engem mondjuk nem zavart, nem az a fajta vagyok, akit könnyen zavarba lehetne hozni, vagy esetleg ne beszélnék szívesen olyanról, amire gyakorlatilag büszke vagyok még mindig.
- Tudok egy-két dolgot róla – biccentettem, amikor a perekről érdeklődött. Azért voltak idők még a múlt században, amikor egy kicsit sok szabadidő jutott nekem, így hát könyvekkel kötöttem le magam, meg effélékkel. Ezért is voltam olyan tájékozott sok területen, másról meg alig tudtam valamit, mert egyszerűen nem érdekelt. – Az ilyen hálátlan kölykök miatt vannak a legnagyobb gondok! – ingattam a fejemet rosszallóan, és legszívesebben megöltem volna azt, aki ezt tette Surával. Bár ezt nem mondtam ki, de szerintem a tekintetem egészen árulkodó lehetett, amikor megvillant a sötétben.
- Az őrzőknek ezt nem szabadott volna hagyniuk. Mégsem tettek semmit? – némi felháborodás érződhetett a hangomon, mivel tényleg azt éreztem most ezek ismeretében. – Egyáltalán, ha átváltoztál, hogy hogy nem tudtál megszökni onnan? – kérdeztem kíváncsian, noha eszem ágában sem volt firtatni, ha ő nem akart róla beszélni. Bár akkor nyilván nem hozta volna szóba se.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sura
Szellem
avatar

◯ Kor : 836
◯ HSZ : 338
◯ IC REAG : 354
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Kedd Jan. 28, 2014 6:00 pm

-Engem érdekelne. –felelem elmerengve, de aztán annyiban is hagyom a témát.
Olyan sokan kutatták már, találgattak róla, hogy milyen lehet a túlvilág, tudósok, professzorok, hívők, újraélesztett emberek, akik csupán néhány pillanatnyi időt töltöttek ott, mégis… a mai napig senki sem tudja pontosan. Csak halvány, homályos emlékképek, sejtések… Több nekem se maradt meg belőle, de ki tudja, lehet, hogy egyszer megvilágosodok. Vagy nem. A szellemek útjai sokszor kifürkészhetetlenek.  Unalaq szavaira halvány, elnéző mosolyra húzódott a szám.
-Ugyan, néha elkerülhetetlen az ilyesmi, saját hibánkon kívül is. –feleltem csendesen – De ahogy ismerlek, úgy is meg fogod oldani valahogy. Igaz, megértem az aggodalmaidat… Én is sokkal jobban szeretem magam kézben tartani meg intézni a dolgaimat. Ha már másnak kell csinálnia helyettem… nem mondom, hogy lehetetlen, de na, mégis nyugodtabb vagyok. Magamat már elég jól ismerem, másban meg hogyan is bízhatnék meg ennyire?–lépdeltem tovább a hóban, miközben én is ide-oda pillantottam beszélgetés közben – hol a húgomra, hol a holdra, az erdőre, a befagyott tóra, vagy épp a hátunk mögé, a lábnyomainkra…
-És nem volt furcsa érzés? –kérdeztem vissza – Nekem azóta sem volt „erőm” visszamenni Trierbe… Pedig később egész gyakran megfordultam még Európában, mégis, valahogy nem vitt rá a lélek. Mint ha valami szégyenfolt lenne az életemben – itt buktam el a leginkább az életben. –húztam el a szám, de ciki, nem ciki, mégis így tartottam.
Aztán csak bólogatok a szavaira, amikor pedig a lurkókra terelődik a szó… na igen, napestig lehetne mesélni róluk, azt hiszem… Lesz még bőven témánk a következő pár napra, évre, amennyiben hosszabb ideig maradunk egymást mellett.
-Az őrzők… -kezdek bele – Nos, igazából nem tudom, miért nem tettek. Gondolom, mert az inkvizítorok között nem volt emberük, vagy ha volt is, túl későn értesültek a dologról… Gyakorlatilag fél nap alatt eljutottunk a rajtaütéstől a kivégzésig. Meg abban sem vagyok biztos, hogy tudtak róla, valójában ki is voltam… Különösebben nem terveztem sokáig időzni a városban, így aztán nekik sem jelentettem be a jöttömet, terveim szerint csupán Rosteinnak akartam egy megfelelő falkát találni, aztán már álltam is volna tovább. Ami meg a szökést illeti… A börtönből elég nehézkes lett volna, sajnos túl masszívnak építették, meg én naiv még hittem abban, hogy csak valami félreértésről lesz szó… A kínzásoknál meg amint rájöttek, hogy mi is vagyok valójában, gondoskodtak róla, hogy esélyem se legyen. Akárcsak amikor a máglyához vezettek – jó regeneráció ide vagy oda, de örültem, hogy egyáltalán még járni bírtam egyedül, annyi sérüléssel. Mindegy is… mondanám, hogy még egyszer nem esnék ilyen hibába, de hála az égnek, ma már más időket élünk. –feleltem végül, fejemet hátrabillentve, ahogy a csillagok felé emeltem a tekintetem.
Hány év eltelt azóta, hogy legutóbb innen szemléltem az eget… te jó ég… Igaz, azóta változott valamit a csillagtérkép innen nézve, mégis olyan kellemesen nosztalgikus érzés kerített hatalmába, ahogy a sarkcsillagot meg a többi ismerős csillagképet szemléltem. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve meg is álltam, hogy a tó felé vessek egy pillantást. Igaz, a befagyott felszínt most is hótakaró borította, mégis, aki nem járatos erre felé, az is sejthette, hogy valójában egy tó lapul a völgyben.
-Nincs kedved csúszkálni egy kicsit? Mint a régi szép időkben, amikor még kicsik voltunk! –fordultam Unalaq felé, azzal hacsak nem utasította el egyből a dolgot, meg is indultam a part felé.
Csupán néhány méter, aztán ott álltam a partján. Egy darabig szemeztem vele, de aztán ráléptem a vízfelszínen húzódó jégrétegre, hogy aztán a lábammal dobbantsak is néhányat.
-Azt hiszem, bőven elbír minket. Ha az időjárás-jelentések nem hazudtak, akkor már hónapok óta fagyos idő van, nem fog beszakadni. –szólaltam meg, ugyanis mielőtt elindultam ide, kicsit azért tájékozódtam a neten az itteni viszonyok felől, mégis mire számítsak, ha jövök.
Várok egy kicsit, hogy a húgom is csatlakozik-e, majd ha igen, akkor mellette indulok el a tó közepe felé, közben itt-ott próbálgatva, mennyire sima a hó alatt a jég felszíne, vagy lehet-e egyáltalán csúszkálni egy kicsit. Ha meg nem… hát, akkor csak sétáltunk egyet a tavon. Az sem utolsó, nem igaz? Ha viszont nem jönne, akkor, bár sok esélyem úgy sincs ellene ilyen téren, de azért egy hógolyót dobok felé, hogy „kedvet csináljak” a téli játékokhoz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Unalaq
Szellem
avatar

◯ Kor : 833
◯ HSZ : 213
◯ IC REAG : 214
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Pént. Jan. 31, 2014 6:04 pm

- Azt mindjárt gondoltam! – nevettem el magam akaratlanul is, amikor mondta, hogy őt érdekelné a túlvilág. Szinte a fejemet mertem volna tenni rá, hiszen eddig is mindig érdekelte mindenféle dolog és most olybá tűnt, hogy a tudomány embere lett. Ezek ismeretében az lepett volna meg, ha nem érdeklődik az iránt, hogy mi van a halál után. Sokan az emberek közül is ezt kutatták, de szerintem soha nem lesznek olyan előrelépések ezzel kapcsolatban, amelyek említésre méltóak lennének. Én azt mondom, hogy jobb ezt nem bolygatni, talán emiatt egy kicsit maradinak tűnhetek, de ez van. Majd amikor meg kell tudnunk, akkor úgyis szembesülni fogunk vele.
- Így van, tökéletesen egyetértek veled! – mosolyogtam sűrű bólogatások közepette, miközben én is tartottam a könnyed tempónkat. A talpam alatt továbbra is ropogott az érintetlen hó, de a környéken senki nem volt úgysem, aki ezt hallhatta volna, és ha akarnám, úgyis tudnék észrevétlenül menni. Most azonban nem volt hangulatom ezzel fárasztani magam. Éppen eléggé örültem már annak is, hogy itt volt Sura, kinek kellett a plusz aggodalom, hogy titokban tartsuk az ittlétünket? Hiszen ez a mi földünk! Én még mindig ezt gondoltam.
- Egyébként igen, szerintem is meg fogom oldani, de ahogy mondtad, én is jobb szeretem magam csinálni. Most bármi van, telefonál még akár éjszaka is, én meg mondom szépen, hogy mi a teendője. Egyelőre így fog működni, ha meg később kiderül, hogy meddig kell itt lennünk, majd aggódok akkor! – határoztam el most, és szerettem volna, ha be is tudom tartani. A gond csak az volt, hogy sokszor akkor sem tudtam megülni nyugodtan a fenekemen, amikor kellett vagy megtehettem volna. Már idejét sem tudom, hogy mikor lazítottam úgy igazából utoljára, de most pontosan ezt kellett tennem egyelőre. Nem volt semmi dolgom, egy szállodában laktam és ott bármikor lemehettem a wellness részlegbe is. Kell ennél több? Csak ne lett volna olyan borzasztóan unalmas…
- Ez butaság! – ráztam meg a fejemet rosszallóan. – Nem te buktál el, hanem elárultak. Ez azért nem ugyanaz! És ne felejtsd el, hogy én veled ellentétben magam választottam a halált, így annyira nem volt kellemetlen. Inkább úgy gondoltam vissza rá, mint jó dologra. Vagy ha nem is igazán jó, de elfogadtam – próbáltam megfogalmazni rendesen, de szerintem ezt nem lehetett igazán, ha nem élte át. Azért viszont bosszús voltam, hogy őt elárultak. Engem is bármikor elárulhattak volna, de szerencsére jól válogattam meg az embereket magam köré. Persze elég egy is, ha tévútra visz a választás során, és máris kész a baj.
- Így egy kicsit megbocsáthatóbb a tétlenségük, de azért még így is elég borzasztó… - mondtam, miközben elhúztam a számat. Ha tudták volna, hogy ki ő, biztosan tesznek valamit, ha van egy kis eszük. Bár, így vitatható az is, hogy egyáltalán tudták-e, hogy miféle foglyot sikerült az inkvizítoroknak bezárniuk. Valószínűleg nem tett jót nekik sem, hogy megégetnek egy farkast sok ember szeme láttára, aztán az átváltozik és kész is a baj. Megelőzhették volna és akkor kevesebb rossz emléke marad szegény Surának. Még jó, hogy nem voltam ott, abból egészen biztos, hogy mészárlás lett volna.
- Sajnálom, hogy ezt át kellett élned! – mondtam őszintén, közben pedig könnyedén belékaroltam, úgy sétáltam vele tovább. Néhány pillanat erejéig elmerültem a gondolataimban, csak akkor zökkentem ki belőlük, amikor éreztem a mellettem lefékező test visszatartó erejét. Én is megálltam hát és kíváncsian pislogtam a nővéremre. – Idejét sem tudom, hogy mikor voltam jégen utoljára… - suttogtam csodálkozva, miközben tekintetem automatikusan elkalandozott a befagyott tó irányába. – Miért is ne? – vontam végül vállat beleegyezően, ajkaimon pedig megjelent egy lelkesebbnek mondható mosoly.
Vele együtt indultam meg a part irányába, aztán megvártam, hogy megnézze a jég elbír-e minket. Jobb, ha nem ketten esünk bele kapásból, így még én segíthetek majd rajta, ha szükség lenne rá. Azért nagyon reméltem, hogy nem lesz, hiszen elég hideg volt, és egyet kellett vele értenem. Bizonyára jó vastagra fagyott a hónapok óta tartó téli időjárásnak köszönhetően, mi meg amúgy sem voltunk olyan nehezek.
- Ha beszakad alattunk, az a te hibád lesz! – vigyorodtam el, miközben én is rámerészkedtem végre és csúsztam is egyet. Amerre én elindultam, ott pont sima volt a jég felülete, de időnként azért én is kutatóan simítottam végig rajta a lábammal. – Úgy tűnik, hogy egész tűrhető az állapota! – mondtam felvillanyozottan és máris siklottam egy kicsit hosszabbat. Ügyesen, kecsesen, híven a vérvonalam képességeihez. - Jössz? - pillantottam hátra a vállam felett, ha esetleg lemaradt volna. Én lassan már a tó közepén tartottam.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sura
Szellem
avatar

◯ Kor : 836
◯ HSZ : 338
◯ IC REAG : 354
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Hétf. Feb. 03, 2014 10:46 pm

Unalaq nevetésére csak vállat vontam, aztán battyogtam tovább a hóban. Ügyes lány ő, és azt hiszem, nem is kell túlragozni, hisz ő is tisztában van vele. Amikor azonban vigasztalni próbál, önkéntelenül is elmosolyodok. Azért valahol jó érzéssel tölt el, hogy ha más nem, legalább a saját testvérem így véli.
-Ó, elfogadni már én is elfogadtam… Ez a mi sorsunk, sok mindent tenni úgy sem tudunk az ellen, ami már megtörtént, akármennyire is szeretnénk. Vagy tudomásul vesszük, vagy beleőrülünk lassan, annyit meg nem ér az egész. –fűzöm még hozzá az elhalálozós témához – Tudod, hogy megy ez… Van, ahol jobban elszaporodnak a farkasok, van, ahová kevesebb őrző jut, és azért ők sem mindenhatók.
Nem mint ha mindenáron védeni akarnám őket, de sajnos tényleg sok helyen tapasztaltam, pláne a kezdeti időkben, hogy a vérfarkasok sokkal gyorsabban terjeszkedtek és hódították meg a világot, mint ahogy az őrzők képesek voltak lépést tartani velük.
A szavai hallatán ismét úgy meghatódtam, hogy halvány mosolyra húzódott a szám, ám ahogy még belém is karol, nem bírom megállni, hogy ne nevessek fel csendben. Hihetetlen, hogy mellette valahogy sosem voltam képes hosszabb időn át szomorkodni. Annyira pörgős, meg energikus meg aktív, hogy sokszor akarva-akaratlanul átragad rám a hangulata.
-Hogy őszinte legyek, jó ideje én sem éreztem jeget a talpam alatt. Sőt… Havat se sűrűn, az Egyenlítő környékén nem igazán esik. –feleltem, arról meg nem is beszélve, hogy egyedül nem buli az ilyesmi, az egyetemi tanítványaimat meg a kölykeimet meg csak nem viszem magammal a hóban játszani, azt hiszem ott ásnám el minden tiszteletemet – Na látod, ez a beszéd! –csaptam össze a tenyerem lelkesen, aztán már mutattam is a tó felé, megindulva az irányába. Gyors jégpróba, aztán már a tavon is voltam.
-Ha beszakad… akkor megeszem az összes diplomámat, wasabival nyakon öntve, ha már úgy is Japánról volt szó az előbb. –legyintettem neki, bár szerintem előbb fagy be a Pokol, mint hogy ez beszakadjon alattunk, úgy, hogy csak csúszkálunk.
-Manapság nem divat a lékhorgászat, meg amúgy se pecázni jártunk ide annak idején, szóval csak nem fogunk léket… Vagy ha mégis, csak kiszedjük egymást, nem igaz? –kérdeztem nevetve, majd Unalaq szavaira én is megindultam felé.
Elrugaszkodtam egy érdesebb, fagyott résztől, majd hagytam, hogy csak úgy vigyen a lendület. Amikor pedig lassultam volna, vagy újra ellöktem magam, vagy csak egy lábbal tovább löktem magam… Nem is kellett sok hozzá, hogy utolérjem a húgit, akit még csúszás közben ragadtam karon, hogy a lendülettől leírjunk egy kört a jégen, egymás kezébe kapaszkodva.
-Ezt gyakrabban meg kéne ismételnünk! –nevetek felszabadultan, ahogy elfogy a lendület, aztán némi egyensúlyozással megállok a jégen – Ha hosszabb ideig maradunk, beszerzek egy pár jégkorcsolyát. Bár ugrásokat meg figurákat nem tudok vele, de attól még egész jó kikapcsolódás egy kis jégkorcsolyás fogócska, vagy csak menni körbe-körbe, nem foglalkozni semmivel… Jut eszembe, te tudsz jégkorcsolyázni? Végignézel pár korábbi évadot, aztán minden gond nélkül nyernéd a világbajnokságokat meg az olimpiákat! –böktem oldalba játékosan, de aztán már csúszkáltam is tovább a jégen, hogy kipróbáljam, milyen messzire is tudok elcsúszni.
Újabb kitámasztás, nagy lendület, azzal néhány méter után leguggoltam, hogy a kisebb légellenállás miatt gyorsabban és tovább jussak… És egyre inkább úgy érzem magam, mint ha visszarepültünk volna az időben és újra gyerekek lennénk, önfeledten játszva és élvezve a tél szépségeit. Milyen nyugodt életünk is volt akkor! Kicsit lelkiismeret-furdalásom is van miatta, hogy bár a tetoválásunk hívott ide, ennek ellenére mégis itt bohóckodunk, de… most valahogy ez érdekelt a legkevésbé. Úgy is fogunk még eleget melózni meg tüsténkedni, nem hiszem, hogy ez a pár óra váltaná meg a világot, így…
-Na, mi lesz már? Csak nem lemaradtál, húgi? –kiáltottam a tesómnak, aki idő közben lemaradt némileg, de áh, nem féltem attól, hogy ne hozná be ezt a lemaradást pillanatokon belül…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Unalaq
Szellem
avatar

◯ Kor : 833
◯ HSZ : 213
◯ IC REAG : 214
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Szomb. Feb. 08, 2014 11:37 am

- Persze, hogy nem mindenhatók, de akkor időnként ne higgyék azt magukról! – fűztem csupán ennyit hozzá, bár düh igazából nem volt a szavaim mögött. Csak megvontam a vállaimat és végül ezzel le is zártam a témát. Igen, azért még mindig haragudtam, hogy nem segítetek akkor Surának. Tudtam én is, hogy megvolt az okuk minden bizonnyal, de ez attól még túlzottan nem vigasztalt, hogy őszinte legyek. Egy ilyen esettel kapcsolatban persze, hogy nem nyújt vigaszt, hogy ők kitudja, hogy mit csináltak, míg a nővéremet máglyán égették meg. Nem, gondolni sem akartam most rá!
- Hát, nekem Skóciában azért jutott elég a hóból időnként, de valahogy jégre már én is nagyon régen mentem – jegyeztem meg elgondolkozva, miután néhány percet csendesen sétálva töltöttünk el. Jól esett most itt lennem vele, mert hiányzott ez az élmény az életemből nagyon. Eddig még csak észre sem vettem, hogy mennyire. Mindig megvolt a saját életem, az azzal járó gondok, feladatok, amelyek lefoglaltak. Persze még olyankor is gondoltam időnként az én egyetlen nővéremre, de mégsem annyit, hogy megpróbáljam megkeresni. A világunk nagy, már-már hatalmasnak mondható ahhoz, hogy megtaláljak egyetlen tűt a szénakazalban. Talán meg kellett volna próbálnom, talán nem. Mindenesetre a sors most úgy hozta, hogy itt lehetünk együtt.
- Azért, ha lehet, én kihagynám a vízben megmártózást. Nem hiszem, hogy túlzottan jól esne egy jeges zuhany most! – fűztem hozzá, de azért én is jókedvűen elnevettem magam és már mentem is rá a jégre, egyenesen Sura után. Jó, most már én sem tartottam attól, hogy esetleg majd éppen alattunk dönt úgy, hogy feladja, de sosem lehet tudni. A természet időnként mégiscsak meg szokott minket tréfálni, nekem meg tényleg nem sok kedvem lett volna ilyesmihez ezen a szép estén. – Persze, hogy kiszednélek, de csak ha te is! – kuncogtam megint, mert remekül éreztem magam. – Egyébként szerintem itt még mindig szoktak lék horgászni – mondtam elgondolkodva, miután körülnéztem. Bár azt biztosra vettem, hogy nem pont ezen a tavon szoktak a városbeliek, de a folyón akár meg is tehették azokon a szakaszokon, ahol teljesen befagyott a víz.
Könnyedén siklottam a jégen, a hótaposóm recés talpa ellenére is. Szerencsére ez alkalommal nem akadályozott ilyesmi, így hagytam, hogy vigyen a lendület. Csak akkor nevettem el magam, amikor Sura belém kapaszkodott és rántott rajtam egy kicsit ezáltal. Hatalmas kört sikerült felrajzolnunk, a hóréteget teljesen leseperve a jégről. Erősen fogtam a kezét, nehogy véletlenül a lendület úgy tovább vigyen bennünket, hogy elszakadva egymástól, két oldalra essünk el. Bizonyára külső szemlélő számára vicces lett volna, nekem azonban kész kudarc. Csak én vagyok az ügyesek vérvonalának feje, nem?
- Szerintem még nem is nagyon volt korcsolya a lábamon… - jegyeztem meg elgondolkozva, de azért siklottam tovább könnyedén, úgy beszélgetve a nővéremmel. – Ó Sura, ha tudnád! – nevettem el magam kényszeredetten, habár igazából imádtam a képességemet. – Nem kéne sok évad, elég lenne egy is, hogy egész életemben megmaradjon a tudás – mosolyogtam sejtelmesen, hiszen nem tudhatta, hogy miféle egyedi képességem lett. Amikor arra rádöbbentem, már Japán földjén éltem, távol az összes többi Elsőtől. Viszont azt gondoltam, hogy ha nekem kifejlődött ilyesmi, akkor náluk is biztosan történt valami hasonló változás, amitől ők egyediek lettek, amit csak egyedül ők tudnak a világon, senki más a vérvonalukból.
Mosolyogva figyeltem Surát, amint guggolva csúszott tova a jégen, két kezemet pedig a zsebembe süllyesztettem addig. Én könnyedén csúszkáltam tovább, időnként leírva egy-egy kört. Ha korcsolyázni nem is tudtam, attól még az egyensúlyom elég jó volt ahhoz, hogy esés nélkül tudjak most is végigmenni az egész tó felületén.
- Ne aggódj, én sohasem maradok le! – közöltem felszegett fejjel, és azon nyomban repült is Sura fejének hátulról egy hógolyó, amit az előbb gyúrtam gyorsan. Itt-ott azért voltak a jégen kisebb hókupacok, úgyhogy nem kellett egészen a széléig elmennem, hogy onnan szerezzek be a golyóhoz némi alapot. Na, jó, magamban azért hozzátettem, hogy talán Tipvigut tudna csak megelőzni, de az ügyességemnek hála a versenyt felvenném vele, még ha le nem is győzhetném. – Mondd csak, Sura! – értem közben ténylegesen is utol. – Ha vennék egy házat, beköltöznél hozzám? – kérdeztem mosolyogva.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sura
Szellem
avatar

◯ Kor : 836
◯ HSZ : 338
◯ IC REAG : 354
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Vas. Feb. 09, 2014 4:11 am

-Azért valahol vicces, gyerekként el nem bírtam volna képzelni, hogy létezik olyan hely is a világon, ahol nem hogy az év felében nem fedi hó a tájat, de egyáltalán, az ott élők még életükben nem láttak, és azt sem tudják, hogy mi az… Mondjuk az is igaz, hogy mielőtt farkassá nem váltunk, sok mindent nem bírtam volna elképzelni. Valahol félelmetes belegondolni, hogy mennyire megváltozott a világ, meg minden… -felelem kissé elmerengve, abban meg inkább bele se merek kezdeni, hogy mik ezek a változások, mert még egy hét múlva is itt ülnénk, ha belelkesülnék a nosztalgiázástól, Unalaqot meg valószínűleg halálra untatnám az egésszel, hisz ő is ugyanúgy a bőrén tapasztalta a változásokat, még ha nem is érdekelték annyira a folyamatok mögött húzódó „mozgatórugók”, mint engem.
-Hmm, pedig az a szóbeszéd járja, hogy odafönt a messzi északon szeretik a jeges fürdőket… –tűnődök hangosan, még ha nem is pont azon a környéken, amerre húgom járt – Amúgy nem tudom, mi olyan élvezetes benne, vérfarkasként jól bírom a hideget, de hogy a tél közepén egy jeges folyóban fürödjek, az engem se annyira vonz… átlagos emberek hogy képesek egyáltalán élvezni az ilyesmit?! –csóváltam a fejem méltatlankodva, sőt, már az is kisebb csodának ért fel, hogy egyáltalán túlélték az ilyesmit, amilyen kis gyengék és védtelenek tudtak lenni…
-Ó, egyáltalán hogy feltételezhetsz rólam olyat, hogy nem szednélek ki? –kérdeztem méltatlankodva, felvéve a legártatlanabb arckifejezésemet. Nem, az elképzelhetetlen, hogy őt ott hagyjam. Ha még valamelyik idiótább kölykömről vagy leszármazottamról lett volna szó, akkor simán kinézem magamból, hogy hagyom lubickolni, sőt… ha megpróbál kimászni, én magam nyomom vissza a vízbe, csak hogy szokja kicsit, meg tornáztassa a képességét – persze azt azért nem hagynám, hogy megfulladjanak – de hogy az egy szem kishúgommal? Kizárt! És nem azért, mert félnék a haragjától, egyszerűen csak mert a húgom.
-Hm, nem tudom… Lehet, hogy neked van igazad. A pecázás annyira sosem vonzott. –vontam vállat, aztán csúszkáltam is tovább, maximum ha valami gyanús jelet észleltem a hótakarón, mondjuk kicsit megsüppedt, vagy hasonló, akkor inkább megkerültem, mint hogy utólag derüljön ki, tényleg lék volt a jégen.
-Tényleg? –kérdeztem csodálkozva, de aztán ahogy tovább folytatta, sokkal érdekesebb dolgok is elhangzottak, így aztán inkább arra koncentráltam, sőt… egy pillanatra ismét megálltam a nagy csúszkálás közepette – Ezt… Komolyan mondod? Úgy érted, hogy… sosem évül el a megszerzett tudásod? –kérdeztem érdeklődve, és most egy kicsit megint irigykedni kezdtem a húgomra.
Az évek alatt igaz, annyit tanultam én is, hogy ha mindent leírnék, könyvtárakat lehetne megtölteni vele, mégis… nagyon sok nem használt tudásom már kikopott azóta, a meglévő érdekében meg temérdek időt fordítottam arra, hogy amennyire lehetséges, szinten tartsam magam. Lásd például a különböző idegen nyelvek esetében…
-Nekem a gyógyítói képességemet sikerült tökélyre fejlesztenem. Igazából már semmire sincs szükségem, ha meg akarok gyógyítani valakit. – Ami valahol vicces, hisz azok után, hány évet töltöttem gyógyítóként, orvosként, a különböző betegségeket meg gyógynövényeket kutatva és tanulmányozva, most önerőből, csupán a képességemmel sokkal gyorsabban és hatásosabban vagyok képes gyógyítani… Igaz, csak fizikai sérüléseket, mentálisakat nem, szóval annyira azért mégsem haszontalan az a tudás, de ki tudja… lehet, hogy csupán idő kérdése, és egyszer erre is képes leszek.
Unalaq színpadias megjegyzésén csak jót nevettem, én balga… a következő pillanatban már csattant is a hógolyó a tarkómon, nekem meg kevésen múlt, hogy nem vágódtam hasra a lendülettől meg a meglepetéstől.
-Hékááás! Na megállj csak, mit kapsz még ezért! –dörzsölgettem kicsit a becsapódás nyomát, bár már a fájdalom is elmúlt egy szempillantás alatt, de sebaj. Én összeszedtem egy hógolyóra valót, hogy ha elég közel érek Unalaqhoz, viszonozhassam a kedvességét.
-Hm? –hümmögtem egyet, közben a kezemben gyúrva azt a két maréknyi havat, ahogy lassan a húgi is felzárkózott, ám ahogy meghallottam, egyből felcsillant a lelkesedés a tekintetemben – Csak ha kapok külön szobát! –feleltem nevetve, de aztán kicsit komolyabban folytattam – Na jó, egyébként is, de nem tudom, mennyire viselnéd el a kis hülyeségeimet… - abc sorrendbe rendezett fűszerek, szín és magasság szerint csoportosított könyvek a polcon, meg még lehetne sorolni – Mindenesetre, ha nem zavarok, akkor örömmel. Nagyszerű lenne! Csak nincs már valami konkrét elképzelés is, hogy melyik házzal szemezel, vagy melyik környéken van?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Unalaq
Szellem
avatar

◯ Kor : 833
◯ HSZ : 213
◯ IC REAG : 214
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Vas. Feb. 09, 2014 4:51 pm

- Ne aggódj, én sem! – ingattam a fejemet, bár ajkaimon mosoly ült. – Igazából én még nem is nagyon voltam ilyen térségekben, mert bármerre mentem, mindig volt téli időszak. Amúgy sem rajongok annyira a trópusi időjárásért, hogy őszinte legyek! – jegyeztem meg nevetősen, de biztosan annak is megvolt ám a pozitív oldala. Nem kellett télen lapátolni a sok lehullott havat, nem eshetett el az ember bármikor egy kis foltnyi jégen és még lehetne sorolni. – Nekem inkább az félelmetes, hogy ez a nagy változás csak az utóbbi száz évben történt meg – tettem hozzá a saját véleményemet még ahhoz, amit Sura elmondott az előbb.
- Ó, én már nagyon rég jártam északon! – legyintettem egyet, hiszen ez igaz is volt. Mikor a Skandináv területeken éltem, akkor még nagyon sok száz évvel ezelőtt teljesen más volt ott a szokás, mint manapság. Az utóbbi sok évtizedben Angliában és Skóciában időztem, ott pedig nem nagyon honos ez a szokás, amit nem is bántam annyira. Talán tényleg jót tett a bőrnek, ahogyan azt mondogatták, de valahogy nem vágytam rá. Attól még, hogy nem fáztam meg, mert a szervezetem immunis volt ezekre a betegségekre, attól még éreztem a hideget, a testem nem szűnt meg fázni.
- Biztosan megszokás kérdése az egész! – vontam meg a vállaimat, aztán elnevettem magam a nővérem sértettségén. – Ugyan, csak vicceltem. Nem feltételezek rólad ilyet – állítottam határozottan, miután rámerészkedtünk mind a ketten a tó befagyott vizére. Jól esett egy kicsit csak úgy siklani, és nem csinálni semmit azon kívül, hogy élveztem ezt az időjárást. Nagyon jól éreztem magam, hogy őszinte legyek, régen nevettem már annyit, mint most ebben a rövid időben, amennyit együtt töltöttünk újra. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen könnyedén egymásra találunk majd újra, de most, hogy megtörtént, nem akartam többé elengedni ezt az élményt. Azt akartam, hogy az elkövetkező időkben egymás mellett legyünk.
- Hát, ezt így nem mondtam, de nagyon jó lenne – nevettem el magam, látva a meglepettségét. – Igazából ez úgy működik, hogy amilyen mozdulatsort egyszer láttam és megjegyeztem, utána bármikor meg tudom csinálni, életem végéig. Az elméleti tudással már teljesen más a helyzet, az sajnos nem így megy nálam – vontam meg kicsit szomorkásan a vállaimat. Akkor talán már tényleg közel álltam volna a tökéletességhez, de én annak is örültem, amivel jelenleg rendelkeztem. Nagyon hasznos tudott ám lenni, ráadásul az ellenséget elég könnyedén megzavarta, ha a saját mozdulatai tökéletes mását látta viszont.
- Jó tudni, ha valami bajom lesz, majd megyek hozzád! – jelentettem ki, közben el is nevettem magam újra, hiszen gondolatban már arra készültem, hogy hozzávágok Surához egy szépen megformázott hógolyót. Bármilyen messze lett volna tőlem, szerintem akkor is eltalálom, különleges érzékem volt ehhez. Így viszont, hogy annyira vészesen nagy távolság még nem is feszült közöttünk, nem volt kérdéses, hogy elérem-e, amit akartam. Csak attól tartottam, hogy kicsit erősebben sikerült hozzávágnom, mint szerettem volna, de csak túl fogja élni, nem? Ez egy kis hó, gyakorlatilag víz, ha úgy nézzük.
- Esélyed sincs! – közöltem nevetve, ahogyan kitértem előle. Láttam ám, hogy mire készült, de közben ugyebár eszembe jutott egy kis apróság, ezért olybá tűnt, hogy azon nyomban megfelejtkezett a szándékáról, miszerint megdobjon engem bosszúból. – Hát nem is úgy gondoltam, hogy velem aludnál! – széles mosoly ült továbbra is az arcomon. – Nekem is vannak kis hülyeségeim, Sura! Csak elviselnénk egymást, nem? – vontam vállat könnyedén, mert nem tudtam elképzelni, hogy ne jönnénk ki jól egymással. – Nem, még semmi! – ráztam a fejemet, közben forogtak a fogaskerekek a fejemben. – Majd felhívom az asszisztensemet, hogy keressen valamit. Tudom, Skóciából fura lehet, de ő nagyon ért ezekhez a dolgokhoz, biztosan megtalálja majd a tökéleteset, bár a végső döntés úgyis az enyém – tártam szét a kezeimet ártatlanul.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sura
Szellem
avatar

◯ Kor : 836
◯ HSZ : 338
◯ IC REAG : 354
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Kedd Feb. 11, 2014 12:23 am

-Egyszer mindenképp ki kell próbálnod! Még ha annyira nem is szereted azt a nagy kánikulát, teljesen más világ! Ha tudnád, mennyi furcsaságot látni arra, olyan állatok meg növények, amiket el sem tudsz képzelni! –feleltem nevetve. Jó, tudom én hogy manapság annyira talán mégsem ismeretlen előtte az a világ, hogy a tv-ből és a különböző könyvekből manapság már rengeteg dolgot meg lehet tudni, de mégis… az csak töredéke annak, ami odakint van. Mielőtt azonban az agyára mehetnék itt a nagy botanikus munkásságommal, inkább témát is váltok, igaz egy kis megjegyzést még muszáj hozzáfőznöm az előbbi gondolatmenethez – Egy dolog viszont biztos… jobb ilyen hideg helyen vérfarkasnak lenni, mint ott, ahol 40 fok az átlag hőmérséklet… Képzeld el, bundában… -grimaszoltam egyet, de a következő megállapítására már heves bólogatással reagáltam.
-Bizony… és nem csak az a félelmetes, hogy ilyen rövid időn belül milyen sok változás történt, hanem az, hogy ez a folyamat nem áll meg, egyre gyorsabb és gyorsabb lesz! Néha félek belegondolni, hogy mi lesz 100-200 év múlva, ha már most ennyire felgyorsult minden. Akármennyire is szeretem a tudományokat, néha azért még nekem is sok… besokallok, aztán eltűnök egy időre valami isten háta mögötti helyre pihenni. – lendültem bele ismét a magyarázkodásba, hangosan tovább gondolva Unalaq gondolatát.
Észak kapcsán csak elmosolyodtam. Lehet, hogy annyira északon nem járt mostanában, mint amerre szokás az ilyen jeges fürdőzés, viszont ha úgy nézzük, tőlem így is északabbra mozgott – ami nem is volt nehéz, lévén, hogy az utóbbi időm nagy részét az Egyenlítő környékén töltöttem.
-Na azért! Meg is mondanálak apánknak! –kontráztam vissza komolytalanul, sosem voltam az az árulkodós fajta, meg egyébként, is, fiatalon is inkább jó testvérhez illően „összefogtam” vele, hogy falazni tudjunk egymásnak a szülők előtt, ha úgy adódik… A nevetésbe ismét bekapcsolódtam, és ha egyszerű ember lennék, már kezdenék gyanakodni, hogy holnapra fájni fog az oldalam a sok nevetéstől – így szerencsére nem áll fenn a veszély, sőt, megszületni sincs esélye.
-Hanem? –kérdeztem vissza, hisz úgy tűnik, hogy valahol sikerült félreértelmeznem a szavait. Mindenesetre ahogy kicsit részletezni kezdi, egyből tisztázódik a dolog, én pedig csak elképedve hallgatom… és még mindig irigykedek egy kicsit.
-Ó, azért azzal sem lehet okod panaszra! Ki tudja? Lehet, hogy idővel az elméleti tudással is képes leszel hasonlóra… Na, akkor leszek nagyon irigy rád, remélem tudod! Befoglak tudományos munkatársnak, majd veled olvastatok minden szakirodalmat az adott témáról… -„fenyegettem” meg játékosan. Na persze, pont őt lehetne ilyesmire befogni, azt hiszem, neki is lenne egy-két szava hozzá, sőt… lesz is, ahogy ismerem, már csak a gondolathoz is!
-Mindenképp! –kacsintottam rá, ahogy hátrafordultam egy pillanatra – Képzeld, én meg képes vagyok ideiglenesen másokkal is megosztani a regenerációs képességem, ilyenkor ugyanúgy gyógyulnak, mint én magam. Ami azért legyünk őszinték, farkasok között is elég jó… -feleltem eltűnődve.
-Még hogy esélyem sincs? Csak szeretnéd, Unalaq! –csóváltam a fejem, aztán célba vettem én is a hógolyóval, azért nem feledkeztem meg róla attól, hogy új témát hozott fel, magam meg próbáltam elhajolni a támadásai elől.
-Nem értem, mi bajod lenne vele, már nem is szoktam álmomban beszélni… csak néha… -vágtam vissza nevetve, tovább cukkolva, de azért reméltem, azért még jár a külön szoba. A végén még komolyan veszi valamelyik hülyeségemet, aztán tényleg együtt fogunk aludni… Na jó, farkas alakban még talán bele is mennék, bár akkor is fura lenne, lévén, valahogy régen sem kapdostunk az ötletért. A kölykeimmel egész gyakran, de az meg már megint más világ, mint az, amikor még mi éltünk itt, egy falkaként.
-Üsse kavics, meggyőztél! –azért kíváncsi lennék, ki bírná tovább idegekkel, de eszem ágában sem volt kicsinálni a saját tesómat, ha már volt olyan kedves, és felajánlotta, hogy nála lakjak. És amúgy is…a mentális betegségekre mi is fogékonyak vagyunk, gyógyítani is sokkal nehezebb mint a sérüléseket, és mivel én vagyok az orvos a családban, van annyi eszem, hogy magamnak nem csinálok plusz munkát… Csinálnak így is mások, bőven.
-Innen hívod fel, hogy Skóciából keressen itteni házakat? Mit ne mondjak, te sem vagy semmi, drága húgom! –feleltem vidáman, és még egy fejcsóválást is kapott mellé… Hihetetlen, komolyan mondom! Eszembe nem jutott volna, ilyen nyakatekert módon intézni valamit, magamat ismerve biztos a legegyszerűbb megoldást kerestem volna – bemegyek az első ingatlanközvetítő irodába, aztán miután átnéztem a kínálatot, párat élőben is megnézek aztán döntök. Mindenesetre – Tényleg ügyes lehet az az asszisztens… - mondom elismerően és már hajoltam is egy újabb hógolyóra valóért, nehogy már csak a húgi dobálózzon itt! Hogy nézne már ki?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Unalaq
Szellem
avatar

◯ Kor : 833
◯ HSZ : 213
◯ IC REAG : 214
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Kedd Feb. 11, 2014 7:39 pm

- Majd meglátjuk, hogy mit tartogat még nekem a jövő… - hagytam végül annyiban, mert biztosan megvolt a maga varázsa a nagyon meleg helyeknek is, én valahogy mégsem vágyódtam egyikre sem. Nem tudnám megmondani, hogy igazából miért. Láttam csodás képeket kis szigetekről, és trópusi országokról, de mégsem vágyódtam utánuk. Valószínűleg azért, mert igazi északi vagyok, és az istennek sem lehetne kirobbantani ezekből a térségekből. Skóciánál délebbre amúgy sem voltam eddig sem, legalábbis hosszútávon. Átutazóban már mindenféle országot láttam, melegebbet is természetesen, de élni nem tudnék egyik városban sem.
- Hát, az biztos! – nevettem el magam, bólogatásom pedig a mély egyetértésemről árulkodott. – Főleg, ha olyan helyen vagy farkas, ahol nem is él igazából farkas. Az elég veszélyes tud ám lenni! – gondolkoztam hangosan. Talán ezért sem kedveltem annyira az egyenlítő környékét, ott ugyanis nem igen akadtak hozzánk hasonló teremtmények. Mármint őshonosak, és biztosan szemet szúrt volna valami bámészkodónak, hogy olyan állat jár a területen, aminek ott sem kéne lennie. Bár kitudja, lehet, hogy csupán én agyaltam túl az egészet és efféle veszélyek nem is fenyegetnek bennünket még a délebb részeken sem.
- Lehet egyébként, hogy te teszed jól – mondtam immár jóval komolyabban, miután témát váltottunk. – Nekem is időnként el kéne vonulni a világ elől, bár nekem is volt olyan időszak, amikor így tettem. Miután ugyebár meghaltam a politikai élet számára, ám valójában még mindig itt voltam a világon – vonogattam a vállaimat, miközben csúsztam ide-oda. – Egyébként én bele sem szeretek gondolni igazán, hogy miféle változások történhetnek még. Nekem már így is túl sok néha… - ez igaz is volt. Nagyon szerettem én az internetet, a mobiltelefont meg minden egyebet, de mégis megvoltak a hátulütői is, amik egy kicsit megijesztettek rendszerint. Nem olyan értelemben, hiszen félni nem igazán szokásom, de valahogy mégis kicsit taszított az egész. Igen, talán ez a jó szó rá.
Csak a szemöldököm rándult meg, amikor azzal fenyegetett, hogy majd megmond apánknak. Kedvem lett volna jót nevetni rajta, helyette azonban csak halkan kuncogtam. Már maga a feltételezés is vicces volt, hogy én bárkitől is tartsak. Tőle sem tartottam, hiába volt az apánk és jóval idősebb, valamint tiszteletreméltóbb nálam, nálunk. Most már én is leraktam elég sok dolgot az asztalra, úgyhogy elég jónak gondoltam magamat is.
- Nem hiszem, Sura – ráztam a fejemet őszintén. – Viszont, ha így is lenne, nem hiszem, hogy akarnám. Nem vágyom erre az egészre, bőven elég nekem az, hogy erre képes vagyok. Így is jobb vagyok szinte bárkinél a világon, ha harcról van szó, és ezt mindenféle fellengzősség nélkül mondom – mosolyogtam rá. – A szakirodalmakat pedig amúgy sem kedvelem, úgyhogy a tudományos életben való érvényesülést inkább rád hagyom, jó? – kérdeztem jókedvűen. Nem vágytam ilyesmikre tényleg, nekem bőven elég volt az a tudás, amivel így rendelkeztem. Ha volt valami, amihez mozdulatok kellettek, azt bármikor képes voltam megcsinálni.
- Nahát! – lepődtem meg kicsit én is, ami valószínűleg az arcomra is kiülhetett valamelyest. Közben csúsztam utána könnyedén, laza mozdulatokkal, a jég immár sokkal jobb volt, a hó nagyjából eloszlott a mozdulataink nyomán. – Mondom én, hogy majd hozzád fogok menni, ha valami bajom lesz! – vigyorogtam szélesen. Tetszett, hogy ő is képes volt valami egyedire, és ez bizonyította számomra azt is, hogy ezek szerint mindenkinek volt valami egyedi tudása, amit birtokolt. Kíváncsi lettem volna, hogy a többieknek miként valósult ez meg. Eska biztosan Surához hasonlóan másra is át tudja terjeszteni a képességét, ez valahogy logikus volt. Hogy a többiekkel mi volt a helyzet, azt már nem tudtam volna kitalálni csak így magamtól.
Elhajoltam ugyan a hógolyó elől, ami felém repült, de kicsit még így is súrolta a vállamat. Hm, egészen jó az én drága nővéremtől, de nem hiába a testvérem! Annak meg különösen örültem, hogy őszinte lelkesedést láttam rajta, így aztán máris boldog voltam attól, hogy eszem be jutott az együtt lakás ötlete.
- Nem baj, kapsz saját szobát, az lesz a legjobb! – szögeztem le nevetve. Amilyen jó a fülem, még úgy is hallanám, bár szerencsére aludni is jó mélyen tudok, ami kicsit mégiscsak kompenzálta a dolgot. – Tudom, tudom, ne is mondj semmit! – emeltem fel a két kezemet megadóan, de ajkaimon azért ott ült a mosoly. – Ő nagyon jól ért hozzá, és szoknia kell a strapát. Lehet, hogy majd ráhagyom a dolgaimat, és akkor rendesen bírnia kell majd a gyűrődést – közöltem teljesen komolyan, mintha ez olyan magától értetődő lenne. Pedig igaza volt Surának, én is utána tudtam volna nézni a házaknak, csak megszoktam, hogy az ilyen apró-cseprő dolgokat más intézi helyettem. A luxushoz hamar hozzászokik az ember, ahogyan a mondás is tartja.
- Majd meglátod, hogy milyen álomházat kerít nekünk, de megnézni már úgyis nekem kell őket, ha leszűkítette a kört. Kíváncsi leszek! – motyogtam magam elé elgondolkozva, közben pedig leírtam egy kört a nővérem körül.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sura
Szellem
avatar

◯ Kor : 836
◯ HSZ : 338
◯ IC REAG : 354
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Szer. Feb. 19, 2014 6:29 pm

-Az csak egy probléma, hogy nem él farkas… szerencsére sok helyen már elterjedt valami kutya féle, az olyan területeken is ahol eddig nem voltak. Viszont ahol eddig éltek természetes körülmények között farkasok, ott meg inkább az a probléma áll fenn, hogy a vadászat miatt vagy kihaltak, vagy a kihalás szélére sodródtak… Az se túl szerencsés. –húztam el a számat, igaz, állatkertből szökött farkasnak eddig még nem néztek. Nem is hagytam volna magam, az biztos, bár az egyik balfék leszármazottam majdnem ott kötött ki.
Csak hallgatom, ahogy a jövővel kapcsolatos találgatásaimmal reagál, és nem tagadom, kissé meglep a dolog. Persze megértem, hogy már így a legjobb harcosok között van, de hogy ennyi elég lenne neki… hogy nem vágyna többre? Ki ne akarna még jobb lenni, mint amilyen? Furcsa…
Igaz, az is lehet, hogy épp csak rosszabb passzban sikerült kifognom, azért vélekedik így, bár ez majd úgy is kiderül, ha már hosszabban maradunk a városban. Azért remélem, nem kezdi el ő is elhagyni magát…
-Tudom, tudom… nem is bírnálak elképzelni úgy, hogy naphosszat az asztalnál ülsz, és magolsz. –jegyeztem meg kedvesen – Ettől függetlenül ha mégis kedvet kapnál hozzá, vagy csak szeretnél elkísérni egy kutatásomnál a terepbejárásra, szólj nyugodtan!
-Én szóltam! –tartottam fel a kezem védekezően – Mindenképp! Mostanság úgy is ritkán van alkalmam használni… Tudod, nálad inkább egyfajta passzív képességnél alakult ki ez az egész, egész észrevétlenül tudod használni. Vagyis… na jó, ha egyből elkezdesz utánozni valakit, azért az is lehet feltűnő, de nálam meg? Ha a „beteg” magánál van, szinte mindig hazudnom vagy magyarázkodnom kell, hogy ezt mégis hogy csináltam, vagy ki vagyok én… -magyaráztam kissé csalódottan. Sokszor egyszerűbb volt egyszerűen hagyni a másikat és inkább hagyományos módon gyógyítani, megnyújtva ezzel a gyógyulási időt, mint szépen eltussolni a dolgot, hogy ne gyanakodjanak meg koslassanak utánam a későbbiekben.
-Jól van, ezt megbeszéltük. Már alig várom! Belegondolva, milyen rég is volt, hogy utoljára egy házban… akarom mondani, sátorban éltünk. Még mielőtt férjhez mentem volna… Az is olyan régen volt már, hogy hihetetlen. Mint ha csak valami távoli álom lenne, nem a valóság… Pláne, most, hogy újra itt vagyok és látom, hogy milyen unalmas, szürke egy város lett az egykori otthonunk helyén. –jegyeztem meg eltöprengve, de aztán már hallgattam is tovább, ahogy Unalaq az asszisztenséről mesélt, közben pedig nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el.
-Aki melletted van, az kénytelen bírnia… nem igaz? –cukkoltam egy kicsit. Képzelem, ha valami trehány, lusta, link alak próbálna munkát vállalni nála, páros lábbal lenne kirúgva, hogy csak úgy repülne – Mondjuk belegondolva, én sem vagyok sokkal jobb ilyen téren, talán épp azért nem is próbálkoztam saját asszisztenssel… inkább elintéztem magamnak mindent. Amennyire mániám a katonás rend, csoda, hogy nem kötöttem ki a seregnél… -feleltem nevetve, bár tudtam, én hogy miért nem – egyszerűen gyűlöltem a vérengzést, a harcokat, elég volt az az egy véres évszázad az életemben… Egyébként meg, ami késik, nem múlik… Ki tudja? Lehet, egyszer tényleg ott kötök ki, ha nem lesz jobb dolgom.
-Kíváncsi vagyok, hogy milyeneket sikerült találnia, meg választanod. Majd szólj, ha már tudsz valamit, mást nem elkísérlek én is lakásnézőbe. –ajánlottam fel, szép lassan körbe-körbe forogva, ahogy a húgom körözött körülöttem.
Túl sok kötöttségem úgy sem volt, így, hogy épp, hogy megérkeztem. Kideríteni, hogy miért hívott ide a tetoválás… De ezen túl gyakorlatilag szabad minden napom.
-Ha így folytatod, a végén még teljesen elszédülök! –kaptam a karja után, hogy megállásra, vagy legalább lassításra kényszerítsem – Nem tudom, hogy pontosan mennyi az idő, de mit szólnál hozzá, ha lassan visszaindulnánk a városba? Ilyen kényelmes tempóban még az is el fog tartani egy darabig, addig is tudunk beszélgetni, telefonszámot cserélni, meg ilyesmik, meg ha gondolod, holnap is találkozhatnánk, hátha sikerült együtt kideríteni valamit. Nos, mit szólsz hozzá?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Unalaq
Szellem
avatar

◯ Kor : 833
◯ HSZ : 213
◯ IC REAG : 214
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Csüt. Feb. 20, 2014 6:45 pm

- Hát, az biztos! – értettem egyet azzal, hogy mennyire nem szerencsés más helyeken a farkasok sorsa. Persze én a magam részéről örültem annak, hogy mindezt nem kellett átélnem. Elég volt csak rágondolni, az sem nyerte el különösebben a tetszésemet, de nyilván valakit nem fogunk csak azért kiszakítani a megszokott környezetéből, hogy neki attól jobb legyen, igaz? Vagy legalábbis én nem terveztem ilyesmit, még ha szükség lett volna rá, akkor sem. Én is utáltam volna, ha nekem mondja azt valaki, hogy itt vagy ott nem vagyok biztonságban és legyek már kedves hátrahagyni mindent, hogy ne legyen feltűnő olyan területen egy farkas, ahol amúgy egy sem él már a fajból.
- Rendben, még meggondolom! – mosolyogtam rá sejtelmesen, amikor felajánlotta, hogy majd kísérjem el terepre, ha ahhoz lenne kedvem valamikor. – Egyébként, hiába nem tudod elképzelni, én is évtizedeket töltöttem el kutatással… de magolnom természetesen nem kellett – tettem hozzá széles mosollyal. Sokan szerintem nem nézték ezt ki belőlem az Elsők közül, de az igazsághoz ettől még ugyanúgy hozzátartozott. Ahogyan az is, hogy elég kitartó voltam ahhoz, hogy befejezzem a kelták kutatását ott, ahol éltem azokban az években. Nagyon élveztem ám, még ha igazán nem is vonultam be vele a tudományos életbe. Nem is vágytam rá igazából.
- Nos, igen, neked kicsit bajosabb – nevettem halkan. – De ha kiütöd az illetőt, azzal el is van intézve minden, nem igaz? – vigyorogtam továbbra is. Mulattatott egy kicsit a gondolat, ha elképzeltem, hogy milyen fejet vághatnak időnként azok, akiken Sura megpróbált már valaha is segíteni. Biztosan én is kiakadnék, ha nem tudnék róla ennyi dolgot. De nyilvánvaló, hogy én teljesen más lapra tartozom, mint a legtöbben ezen a világon közülünk. Ebből kifolyólag az a nagy helyzet, hogy nekem nem tudna meglepetést okozni, ahogyan most már én sem azzal, hogy le tudnám teljesen tükrözni egy-egy mozdulatsorát.
- Lehet, hogy nem is olyan szürke, csak még nem látjuk ilyen rövid idő után a lehetőségeket benne – utaltam itt a városra, amit ő éppen most titulált szürkének. Én nagyon reménykedtem abban, hogy idővel esetleg beáll majd valamiféle változás a hozzáállásunkkal kapcsolatban és jól fogjuk itt magunkat érezni újra. Attól függetlenül, hogy milyen feladatot szántak nekünk a Szellemek, amiért ide kellett jönnünk. Még mindig nagyon bosszantott, hogy nem tudtunk semmit, de bíztam benne, hogy ez is változni fog az elég közeli jövőben. Annak azért mindenesetre örültem, hogy tetszett neki az együttélés gondolata, mert nekem sem volt ellene kifogásom. Ha más lett volna a helyzet, akkor persze, hogy nem ajánlom fel neki. Ennyire azért nem voltam ám udvarias fajta.
- Pontosan, de az idő engem igazolt, és nagyszerűen választottam munkaerőt. Kár, hogy ide nem hozhattam magammal, de így jobb szerintem – gondolkoztam hangosan. Szívem szerint átugrasztottam volna Fionát is, de nem lenne bölcs dolog ilyen helyre hozni. Ő volt az elmúlt pár évben az egyetlen, akiben láttam lehetőséget, aki talán megérdemelte volna, hogy első fokú beharapottam váljon belőle. Erre talán már soha nem kerül majd sor, úgyhogy utólag majd fájhat miatta a fejem. Nem is tudom, hogy hány évtized repült már el felettem anélkül, hogy érdemes embert találtam volna az ajándékomnak. Elég szomorú, ami azt illeti…
- Valahogy nem tudlak téged elképzelni úgy, mint katonát – szűkültek össze a szemeim, ahogyan őt méregettem. Nem, tényleg nem illett hozzá ez a hivatás. Amit végül választott mostanra, az már sokkal inkább, ezt nekem is el kellett ismernem. – Rendben, te leszel az első, aki tudni fog róla – mosolyogtam rá a nővéremre viszonylag vidáman. Kicsit azért izgatott voltam emiatt az egész miatt. Szerettem volna már megtalálni az új otthonomat. Jobban mondva otthonunkat. – Dehogy szédülsz! – nevettem, és miután megfogta a karomat, őt is húztam magammal. Még akkor is, amikor beszélni kezdett hozzám. – Nekem tetszik az ötlet! – bólogattam beleegyezően és már el is indultam a part irányába, még mindig magam után húzva Surát. – Hátha együtt tényleg többre fogunk menni, bár kétlem, hogy bármit is kideríthetnénk még az előtt, hogy a Szellemek akarnák – vélekedtem, immár a havon trappolva. Kellemesen, halkan ropogott a talpam alatt azon a részen, ahol még nem jártunk előtte. Míg ezen gondolkoztam, a fák között megindultam arrafelé, amerről jöttem még a találkozásunk előtt. Nos, már megérte ma kijönni ide a tópartra.

// Köszönöm a játékot, Tesóóó //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sura
Szellem
avatar

◯ Kor : 836
◯ HSZ : 338
◯ IC REAG : 354
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Tupilek könnye // Szomb. Feb. 22, 2014 1:49 am

-Nocsak, nézzenek csak oda! –szólaltam meg meglepetten, ahogy kíváncsi tekintettel fürkészni kezdtem a húgomat – Majd mesélj, hogy merre felé, meg mi féléket kutattál! –felelem komolyan.
Ki gondolta volna, hogy egyszer Unalaq is ilyesmire adja a fejét? Érdekelt, hogy mégis mi lehetett az, ami így megfogta, bár ha nem magolós téma… Kutatás, mi? Biztos a tökéletes fegyvert kereste, aztán azt tesztelte „kutatás” címszó alatt! Na jó, nem találgatok itt hülyeségeket, mégiscsak a testvéremről van szó… de azért remélem tudja, hogy most a szívem mélyén irtó büszke vagyok rá, legyen szó akármilyen kutatásról is.
-Fején találtad a szöget. –húzódott féloldalas mosolyra a szám – Az szokott a nyertes megoldás lenni, akkor biztos nem ficánkolnak meg kérdezősködnek. Egyébként is, tudod, hogy van ez… „az orvos azt mondta, hogy pihenj, ne ficánkolj már annyit!”. A másik megoldás, hogy kapnak valami „adalékanyagot”, amitől kissé eltompul a tudatuk, csak ahhoz nem vagyok mindig kellően felszerelkezve, meg van aki pont ellentétesen reagál rá, mint kéne, szóval… -hagytam lógva a mondatot, én pedig csak megvontam a vállam. Milyen nehéz a gyógyítók élete, a sok problémás beteggel… Pedig mi csak jót akarunk, de tényleg!
-Az is lehet, nem 1-2 nap után kéne megítélnem a várost, bár az első benyomásom akkor is ez volt, ahogy megérkezett a repülőgépem. Őszintén remélem, hogy neked lesz igazad, és később kellemesen csalódunk benne. –néztem fel a holdra. Tényleg szerettem volna, ha így alakul, hisz ez az otthonunk. Csalódott lennék, ha kiderülne, hogy nem csak első ránézésre ilyen „szürke” és semmilyen, hanem tényleg…
-Én is magam mögött hagytam mindent, a lakást, a holmijaimat, a munkámat… az előbb említettekre egyelőre az egyik leszármazottam figyel, a munka meg… Mondtam a főnökömnek, hogy majd szólok, hogy hogyan alakulnak az itteni dolgaim, de ha egy hónap alatt nem sikerül megoldanunk, akkor kerítsen mást a helyemre. –magyaráztam csendesen – Nem szeretem ezt a bizonytalanságot… Lehet, hogy valóban jobban jártál, legalább az asszisztensed el tudja simítani az ottani dolgaidat, így ha úgy adódik, még mindig visszamehetsz minden gond nélkül. Van, aki visszavár. –feleltem, amikor pedig a katonás megjegyzésemre reagált, csak felnevettem –Áh, szerintem kihagyom. A dirigálást meg a szigort bírnám, viszont a többit nem díjaznám. A dirigálás meg így is megy, ha olyanom van.
A lakásos megjegyzésére, hogy majd szól, csak elégedetten bólintottam egyet, majd miután még „piruetteztünk” egy utolsót a jégen, én is megindultam utána – pontosabban csak kapaszkodtam a kezébe, hogy elhúzzon a partig.
-Ne is mondd… néha az őrületbe tudnak kergetni… -forgattam a szemeimet a húgom szavai hallatán – Nem mint ha nekünk nem lenne ugyanúgy végtelen az időnk, de akkor is… mi vagyunk azok, akik ténylegesen a munkát végezzünk, kicsit együtt érzőbbek lehetnének, elvégre nem csak ebből áll az életünk, akármennyire is kéne. Azért remélem, nem fognak sokáig váratni. –gondolkoztam hangosan, de aztán vetettem is egy pillantást még az ég felé – remélem nem haragudtak meg rám odafent azért, amiket mondtam.
Aztán egy lépés, és Unalaq után én is visszaléptem a partra. A sok csúszkálás és óvatos totyogás után beletelt néhány lépésnyi időbe, mire újra hozzászoktam, hogy magabiztosan léphetek, de ez legyen a legnagyobb bajom az életben! Meg is indultam a húgom után, mielőtt még lehagy itt, aztán futhatok utána…
 
// Köszönöm a játékot, húgocskám! //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alignak
Admin
avatar

◯ HSZ : 6820
◯ IC REAG : 8562
Re: Tupilek könnye // Hétf. Feb. 24, 2014 10:44 am

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net
avatar

◯ Kor : 104
◯ HSZ : 301
◯ IC REAG : 295
◯ Lakhely : Fairbanks
Re: Tupilek könnye // Kedd Márc. 04, 2014 3:29 pm

(Allison Black és Isabelle Davis)

Régen járttam már itt ezen a helyen, és akkor még én is még csak egy kölyök voltam, de még most sem mondanám magam teljesen felnőt nek. Amint, be csukom a szemem, feltőrnek, a múlt emlékei, hogy Lisával mennyit fürödtünk ebben a tóban. Főleg nyaranként. Egészen, addig a napig. Ha Regolus bácsi nem keresett volna talán, még a beharapóm is itt lenne, de nem biztos még az sem. Egyenlőre, még a természet friss levegőjét élvezem. De, aztán egy másik illat is az orromba kerül, de ezt az illatott már érezttem, a falka egyesitésnél. Nem tudom, hogy ki az vagy, hogy mit is akar, de annyi minden esetre biztos, hogy itt van valahol. Talán, a pajzsa is fent van neki. Minden esetre, a lépteit, hallom amint felém közeledik, a kavicsokon. Mikor, ki nyitom a szemem, egy gyönyörű szökét pillantok meg felém közeledni.
- Szia, én Allison vagyok. - Mutatkozombe a jövevény nek. - Le szeretnél ülni? Nyugi, nem harapok. - Az utólso mondatomat viccnek szánom, és közben kuncogok is, de szerintem ő inkább az a komoly féle lehet, vagy most csak a poker arcát vetibe, nem tudom.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 205
◯ HSZ : 249
◯ IC REAG : 260

Re: Tupilek könnye // Szer. Márc. 05, 2014 8:24 pm


Allison  & Isabelle
A mai napra nem terveztem be semmit, csak egy nagy adag pihenést. Amióta egyesült a két falka a munkám mellett próbálok jobban beilleszkedni. Igaz nem a szívem csücske a chicagoi banda, de most ez van, ezt kell elfogadni. Darren meghozott egy döntést és én is, ahogy sokan mások támogattam, így az a legkevesebb, ha megpróbálok továbbra is hasznos tagja lenni a falkának...De nem egyszerű.
Már rég volt alkalmam a régi falkaterületen kicsit sétálni egyet. Hiányzott már a táj, az itteni levegő és most, hogy már Castorhoz tartozunk ez az erdő sem a miénk többé. Most már ugyanannyira joguk van nekik is itt lenni, mint nekünk. Ez nem csak engem, de a bundásomat is zavarja.
Ahogy az egyik kedvenc helyem felé veszem az irányt egy betolakodó szagát fújja felém a szél. Első reakcióra elfintorodom a bűztől, a farkasom is felmorran, de továbbra is nyugton maradok. Ideje lenne minél többet megismerkedni, még ha nem is alakul ki köztünk szoros barátság.
Az utamat folytatom és ahogy egyre közelebb érek a tóhoz úgy erősödnek az illatok is. A pajzsom teljesen fel van húzva. Nem egy vad idegen előtt fogom nyitva hagyni az utat.
Mikor megérkezem ő már köszönt is és a nevét is elárulja. Ám én nem viszonozom a bemutatkozást. Nekem több kell ehhez, hogy bármit is megosszak vele magamról.
-Üdvözlöm!-A kérdésre csak megrázom a fejem, a kis viccelődésére meg oda sem figyelek. Lehet, hogy egy kedves lány, de egyelőre nekem ő akkor is csak egy idegen farkas a "területünkön".
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 104
◯ HSZ : 301
◯ IC REAG : 295
◯ Lakhely : Fairbanks
Re: Tupilek könnye // Szer. Márc. 05, 2014 9:20 pm

Jó magam is fel húzom a pajzsomat, Bár abból amit látok, úgy tűnik ő könyedén szét zuzná a pajzsom. A valódi korát nem tudom így meg becsülni, de szerintem nem is kell. Köszöntésemet fogadja, de bemár nem mutatkozik nekem. Rá szeretnék kérdezni a nevére, de akkor meg tolakodó lennék, azt meg nem akarom, hogy ezt higye rólam. A dolog, úgy fest, hogy még le ülni sem akar mellém, és azt is jól érzékelem, hogy még a viccemet sem érzékeli. Rövid köszönése után, egy újabb hoszú csend telepedik közénk, csak egyszer sohajtok, és élvezem, hogy a szél a hajamat fúja. Lábamat fel húzom, és át is karolom.
- Szép időnk van, bár igaz, hogy hideg, de szép. - Mondom neki, bár nem tudom, hogy milyért is. - Te is olyan szűk szavu féle vagy? Néha, belőlem is, úgy kell ki húzzni mindent, mert keveset beszélek. - Mondom neki mosolyal az ajkamon. Amint végig nézek rajta látom, hogy jól nézz ki. Megint, hosszas csend áll be. Még mindig őt nézem, ahogyan ott áll és gondolom a tavat nézheti, én viszont őt nézem.
~ Mondanod kéne valamit Ally. - Mondom magamnak, gondolatban. Már szinte nekem kínos ez a csönd.
- Őszinte részvétem, a társaid miatt. - Mondom őszintén, hiszen talán még mindig gyászolja őket.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 205
◯ HSZ : 249
◯ IC REAG : 260

Re: Tupilek könnye // Hétf. Márc. 10, 2014 11:06 pm

A lány próbál barátkozni, ami nem gond...sőt kedves tőle, de nem a legjobb személynél próbálkozik. Én nem fogok vidáman elcseverészni vele az időjárásról, a virágokról, rózsaszín pónikról. A kérdésére nem tudok azonnal válaszolni, mert csak beszél és beszél. Ahhoz képest, hogy magának is annak tartja elég sok a mondanivalója. Megvárom míg végül az a picike szája becsukódik és válaszolok is, ha már ennyire kíváncsi.
-Igen az vagyok. De rólad nem lehet ezt elmondani.-Egy pillanatra felé pillantok, majd ismét a tavat kezdem el figyelni, mindaddig míg fel nem hozza az egyesülés éjszakáját. A kislány ott belül felmorran a dolgon, de szépen lecsillapítom őt. Látszik a nőstényen, hogy semmi balhét nem akar, én meg ok nélkül nem támadok le senkit.
-Köszönöm!...-Többet nem is mondok ezzel kapcsolatban. Igen fájdalmas volt látni őket így meghalni, de tovább kell lépni. Egy ideig még némán állok és figyelem a tájat, végül megszólalok. Ha már összehozott engem a sors egy másik taggal ki kellene használnom.
-Te mióta vagy a falka tagja?-Teszem fel a kérdésemet és felé is pillantok illedelmesen.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 104
◯ HSZ : 301
◯ IC REAG : 295
◯ Lakhely : Fairbanks
Re: Tupilek könnye // Kedd Márc. 11, 2014 12:12 am

A szavaira, el szégyellem magamat. Nem értem, hogy milyért is csak meg történt. A részvétemet meg köszöni. Én, fel állok, de nem megyek közelebb, mert talán még félre is értené a dolgot. Hallom, hogy kérdez tőlem, és felém fordul, én pedig, így bele tudok nézni, azokba a gyönyörű szép szemeibe. Kérdése, váratlanul ér, de nem leszek bunkó, és válaszolok.
- 1990-től, egészen mostanáig. - Mondom neki. Még, így is első rá nézésre, egy nállam sokkal éretteb nőt látok magam elött, de csak enyi. Tekintetem, őt lesi miközben hallgatom a madarak komunikálását.
- Te, mióta vagy tag? - Kérdezem, tőle, hamár fel hozta a dolgot, mint témát. A nevét, még mindig nem merem meg kérdezni, de nem gondolom, hogy le harapná érte a fejem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom

Re: Tupilek könnye //

Vissza az elejére Go down
 

Tupilek könnye

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 9 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: Játéktér :: Fairbanks :: Hegyvidék - White Mountains :: A hegyi farkasok területe-