HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
AKTÍV KARAKTEREK
115 TAG 52 FÉRFI 63 NŐ
FAIRBANKSI FALKA
31 TAG 14 FÉRFI 17 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
29 TAG 15 FÉRFI 14 NŐ
ŐRZŐK
33 TAG 15 FÉRFI 18 NŐ
EMBEREK
13 TAG 4 FÉRFI 9 NŐ
VÉRVONALFŐK
9 TAG 4 FÉRFI 5 NŐ
Az előző negyed évben ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

...A Legsokoldalúbb:

...A Legszomorúbb:

...A Legjobb Bónusz:



írta  Alignak Kedd Okt. 17, 2017 6:36 pm
írta  Alignak Kedd Okt. 17, 2017 6:35 pm
írta  Alignak Kedd Okt. 17, 2017 6:33 pm
írta  Alignak Kedd Okt. 17, 2017 6:32 pm
írta  Alignak Kedd Okt. 17, 2017 6:29 pm
írta  Alignak Kedd Okt. 17, 2017 6:28 pm
írta  Alignak Kedd Okt. 17, 2017 6:28 pm
írta  Hannah B. Wilson Kedd Okt. 17, 2017 12:49 pm
írta  Achilles Kilpatrick Hétf. Okt. 16, 2017 7:40 pm
írta  Darren Northlake Vas. Okt. 15, 2017 2:01 pm
írta  Alignak Vas. Okt. 15, 2017 12:14 pm
írta  Hans Elfman Vas. Okt. 15, 2017 11:45 am
írta  Blake Lewis Palmer Vas. Okt. 15, 2017 10:11 am
írta  Alignak Szomb. Okt. 14, 2017 3:15 pm
írta  Hella Deborah Blackbird Pént. Okt. 13, 2017 5:26 pm
írta  Catherine Benedict Szer. Okt. 11, 2017 7:07 pm
írta  Darren Northlake Kedd Okt. 10, 2017 10:11 pm
írta  Darren Northlake Kedd Okt. 10, 2017 7:19 am
írta  Catherine Benedict Hétf. Okt. 09, 2017 8:27 pm
írta  Rebecca Morgan Hétf. Okt. 09, 2017 7:52 pm
írta  Alignak Vas. Okt. 08, 2017 8:41 pm
írta  Darren Northlake Vas. Okt. 08, 2017 1:08 pm
írta  Destiny Maeve Bluefox Szomb. Okt. 07, 2017 8:21 pm
írta  Alignak Szomb. Okt. 07, 2017 4:48 pm
írta  Jackson Carter Pént. Okt. 06, 2017 7:23 pm
írta  Sarah Youngmay Csüt. Okt. 05, 2017 9:35 pm
írta  Alignak Csüt. Okt. 05, 2017 5:49 pm
írta  Alignak Csüt. Okt. 05, 2017 5:48 pm
írta  Helena Ophélie Hagen Szer. Okt. 04, 2017 3:13 pm
írta  Abigail Cecile Kenway Szer. Okt. 04, 2017 1:29 pm
Alignak
 
Catherine Benedict
 
Darren Northlake
 
Destiny Maeve Bluefox
 
Balthazar Bluefox
 
Rebecca Morgan
 
William Douglas
 
Jonathan Wilson
 
Hannah B. Wilson
 
Nessa O'Brien
 

Share | .


























 

 Holly Fields' Bridal Boutique

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Alignak
Admin
avatar

◯ HSZ : 6664
◯ IC REAG : 8478
Holly Fields' Bridal Boutique // Szer. Feb. 12, 2014 6:14 pm



Tulajdonos: Holly Fields
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor
avatar

◯ Kor : 56
◯ HSZ : 847
◯ IC REAG : 901
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Szer. Feb. 12, 2014 6:42 pm


Holly és Abigail


Irány Anchorage!
Azért valahol szomorú, hogy annak ellenére, hogy már egy éve Fairbanksben élek, szinte ki sem mozdultam a városból… Jó, a közeli hegyekben, erdőkben azért nem egyszer volt alkalmam kirándulni, de más településre ellátogatni, na, az tényleg elég ritkának számított nálam. Pedig régen mennyit utaztam! Most meg… Az persze hozzá tartozik a dologhoz, hogy mostanában már csak a munkám miatt se nagyon van időm ilyesmire, amikor meg ráérek, inkább pihenek, vagy otthon maradok.
Mindenesetre, amikor Dorian mondta, hogy Anchorage-ba megy beszerzőkörútra, a síparadicsom készleteinek a feltöltése végett, és megkérdezte, lenne-e kedvem csatlakozni, egyből lecsaptam a lehetőségre. Vagyis… na jó, annyira azért nem ment lazán, az új főnökasszonnyal is megbeszéltem a dolgot, meg ha nem is teljes nap, de délelőtt azért még bementem dolgozni pár órára. De aztán már semmi sem tarthatott vissza, hogy ne induljunk! Ráadásul Will is megnyugodhat, hogy az őrzői nem egyedül mászkálnak… Egyébként még csak azt sem mondhatnám, hogy teljesen haszontalanul lógtam volna a férfi nyakán, ugyanis a szállítmány egy része, amiért megyünk, pont az én rendelőmben fog kikötni… Gyógyszerek, géz, fertőtlenítő, spatulák, gipsz, merevítők, meg ehhez hasonló apróságok, amik a síszezonban úgymond fogyóeszközök voltak. Amúgy is, múltkor sikerült rossz gyógyszereket csomagolnia a gyógyszertárnak, így legalább most én is meggyőződhettem róla, hogy minden rendben lesz, és nem utólag kell majd fölösleges köröket futnunk miatta… Azt úgy sem szerettem, amikor ilyen értelmetlen, figyelmetlenségből adódó hibák miatt nincs az embernek ideje a fontosabb dolgokra, pláne, ha ráadásul nem is én, hanem más hibázik. Az a legjobb…
Persze a beszerzés nem csak az orvosi felszerelésből állt, így miután még 2-3 másik helyet is körbejártunk, én pedig nem igazán tudtam semmit sem segíteni, inkább abban maradtunk Doriannel, hogy körbenézek a városközpontban, és majd telefonon szól, ha mindent sikerült elintéznie, aztán együtt mehetünk haza.
Első dolgom volt keresni valami gyorséttermet, még ha annyira nem is rajongok értük, de az egész napos rohangálásban azért nekem is sikerült megéheznem… De miután az egyik helyen megebédeltem, még vettem egy nagy forró kávét, hogy azzal induljak el körbenézni a belvárosban. Sétáltam egyet a városi parkban, aztán miután elidőztem egy darabig a főtéren, és a kávém is elfogyott apránként ebben a nagy hidegben, találomra elindultam az egyik forgalmasabb után. Némelyik üzlet vagy kirakat előtt meg-megálltam, hogy jobban szemügyre vegyem a kínálatot, igaz, különösebben nem terveztem vásárolni. Mást nem ha valami megtetszik, akkor benézek, de így is volt otthon bőven felesleges limlom, ideje lenne leszoknom arról, hogy minden apróságot összevásárolok. Ráadásul még csak születésnapja sem lesz senkinek a közeljövőben, hogy legalább indokom lenne „szórni a pénzt”… szörnyű!
Nem is tudom, már mennyi ideje nézelődtem, amikor azon kaptam magam, hogy már percek óta egy esküvői ruhabolt kirakatát bámulom… Bámulom? Inkább csak meredtem magam elé a kirakat előtt állva, közben meg gondolatban pár ezer kilométerrel, meg jó pár évvel korábban jártam… Delhiben, amikor még a saját esküvői ruhámat próbáltam kiválasztani… Te jó ég, emlékszem, milyen nehézkesen ment! Hisz szebbnél szebb vörös, esküvői száriból annyit lehetett találni, mint égen a csillag, de neeem, mi „hagyományos nyugati” esküvőt szerettünk volna, szép, fehér ruhával…
Hmm… Azt hiszem, a szüleim házában még mindig megvan valahol az a ruha – nekem a költözéseknél elég macerás lett volna szállítani - bár magam sem vagyok biztos benne. Évek óta nem jártam a szüleimnél, csak telefonon tartjuk a kapcsolatot. Mindenesetre, ahogy most a kirakatot néztem, eszembe jutott, hogy majd ha legközelebb beszélek a szüleimmel, rákérdezek, csak úgy kíváncsiságból. Azt viszont meg kell hagyni, hogy eszméletlen, milyen sokat változott a divat az esküvőm óta, olyan ruhaköltemények vannak… hogy szerintem álmomban sem tudnék hasonlókat kitalálni. 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Holly Fields
Wagabond
avatar

◯ Kor : 314
◯ HSZ : 144
◯ IC REAG : 158
◯ Lakhely : Anchorage

Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Szer. Feb. 12, 2014 9:03 pm

Nagyon szerettem azokat a napokat, amiket tevékenyen tölthettem el. Mondjuk, szinte csak ilyen napok voltak mostanában, mert a rossz idő ellenére még mindig elég sok esküvő volt, ráadásul készítettem én direkt olyan ruhákat is, amelyeket télen lehetett hordani. Ráadásul nem csak a városból vagy a környékről érkeztek hozzám, hanem akár az Államok déli részéről is, ha esetleg valamelyik szalonban pont nem akadt abból a modellből, amit az ara szeretett volna. Rendszerint ilyenkor felkerekedtek és nekivágtak a vad északnak, hogy megtalálják álmaik ruháját. Egyáltalán nem bántam, még olyankor sem, amikor legszívesebben a saját és a vevők haját is kitéptem volna az idegességtől és a nyafogásuk hallatán.
Ma szerencsére nem volt túlzottan sok próba beírva a naptáramba, leginkább csak késő délutánra számítottam két menyasszonyra is, de addig élveztem a nyugit és legalább elfoglalhattam magam azzal, amivel én akartam. Persze bármikor betoppanhatott hirtelen valaki, ez benne volt a pakliban, de nagyon reméltem, hogy nem fog így történni, mert az igencsak keresztülhúzná a számításaimat a mai napra és az ilyesmit nem szerettem. Még akkor sem, ha ez azt jelentette egyúttal, hogy újra pénz áll a házhoz. Nem voltam megszorulva, hogy mindenáron hajszoljam az újabb és újabb vásárlókat, így a hozzáállásom annyira nem is meglepő.
Míg az egyik alkalmazottam hátul dolgozott a papírokkal, a másikat meg elküldtem beszerezni néhány apróságot, addig én a kirakaton belül álltam, és néztem a lecsupaszított teret. Nemrég fejezték be a fehér díszek felrakását az üvegre, ezért úgy gondoltam, hogy ehhez új dekoráció is dukál, tehát új modellt akartam kipakolni, mindenféle egyéb kiegészítővel. Többek között ezért is küldtem el Lanat, hogy hozza el nekem azt, amire majd a későbbiekben feltétlenül szükségem lesz. Ám addig, amíg visszatér, én bőven elkezdhettem feladni a ruhát a próbababára, és azok közül, amik voltak bent itt is, kirakni néhány apróságot. Ajándékdobozokat, egy gyönyörűen megmunkált széket, vagy azokat a kis pici üvegdíszeket, amelyeken megcsillant a fény és olyanok voltak, mint megannyi gyémánt. Imádtam ilyesmikkel pepecselni, el is töltöttem vele dél óta már néhány órát.
Mire az órára néztem, már három is elmúlt, ráadásul még hátra volt a másik szárnya is, úgyhogy iparkodnom kellett. Amikor már sötétedik, sohasem szerettem ilyesmivel ügyeskedni, mert nem úgy látom általában, mint ahogyan nappali fénynél. A délutánnak ezen szakaszában már igencsak fennállt ez a veszély, úgyhogy kicsit meg kellett sürgetnem saját magam. Mire a ruhát felhúztam a másik babára is, újabb negyed óra eltelt, ráadásul egyedül kellett felraknom a térbe úgy, hogy jól is mutasson. Természetesen nem okozott gondot, elég erős vagyok hozzá, hogy ilyeneket meg tudjak csinálni, már csak el kellett igazgatni a szoknyát, és elrendezni körülötte a díszítést ugyanúgy, mint ahogyan a másik oldalon is tettem.
Éppen ezzel voltam hát elfoglalva, ott térdepelve a szoknyarész mellett, mint aki éppen takarítja a földet, amikor egy pillanatra megálltam, és úgy próbáltam megnézni az összképet. Már amennyire ilyen közelről ez látszott természetesen. Mivel némi árnyék vetült a fehér felületre, így automatikusan felemeltem a fejemet, és abban a pillanatban el is állt a lélegzetem. A nő, aki a kirakat előtt állt, pontosan úgy nézett ki, mint az anyám, akit nem láttam már hosszú évszázadok óta. Legalábbis a vonásai nagyon hasonlítottak, csak a haja volt szőke, a jól megszokott barna helyett. Valószínűleg olyan arcot vághattam, mint aki kísértetet lát, de még a visszatükröződő felület ellenére sem láttam magamat, csakis az arcot bámultam. Vajon lehetséges volna, hogy belőle is farkas lett? Nem, ez annyira képtelenségnek tűnt, de mégis… lehetséges volna?
A sokktól hirtelen hátra is akartam hőkölni, így talpra álltam, csakhogy elszámítottam magam. Egyetlen lépésen múlt csupán, ahogyan hátráltam, a cipőm sarka megbillent a kirakati tér emelvényének szélén, én pedig szépen hátraestem, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva. Szerencsére nem egyből egy hátast dobtam, de a fenekemre szépen sikerült ráesnem ahhoz, hogy még néhány másodpercig ott üljek és megpróbáljam összeszedni magam.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor
avatar

◯ Kor : 56
◯ HSZ : 847
◯ IC REAG : 901
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Szomb. Feb. 15, 2014 4:22 pm

Lelki szemeim előtt már lepergett az esküvői készülődés nagy része, ahogy magának a szertartásnak is a legemlékezetesebb pillanatai, amikor valaminek sikerült kizökkentenie az álmodozásból. Fel sem tűnt, hogy közben az ujjaimmal végig a gyűrűsujjamat babráltam, ahol annak idején a karikagyűrűmet hordtam… Hordanám én most is, de miután egyszer munka közben –lehet, hogy pont kézmosás után – sikerült elhagynom, inkább nem kockáztatok. Szerencsére előkerült, de azt a stresszt meg idegeskedést nem kívánom senkinek sem… Ha eltűnt volna, akkor sem tudtam volna sok mindent tenni azon kívül, hogy beletörődök, de ha valamit, akkor azt semmiképp nem akartam elveszíteni pláne úgy, hogy már Zach sem élt… Furcsa volt, hogy már nincs az ujjamon nap mint nap, és valahol úgy éreztem, mint ha elárultam volna vele a férjemet, de inkább otthon tartom az éjjeliszekrény fiókomban, az övé mellett, mint hogy örökre elveszítsem. Ezt is…
No de visszatérve a valóságba, rájöttem, hogy nem csak az nem tűnt fel, hogy a gyűrűm helyét tapogatom, de az is, hogy közben az egyik itt dolgozó hölgy visszamászott a kirakatba, ami – mint eddig szintén nem tűnt fel, mert leragadtam a ruhánál – szintén átalakítás alatt volt… Ahogy a nő hirtelen térdeplő helyzetből felállt, egyből felé kaptam a tekintetem. Ahogy megláttam az arckifejezését, hirtelen nem tudtam mire vélni, így biztos ami biztos, a hátam mögé is pillantottam, de… rajtam kívül senki más nem volt a közelben, amikor pedig újra felé fordultam, már csak azt sikerült elcsípnem, ahogy egy kis botlás után sikerül a fenekén landolnia. Te jó ég, én ijesztettem meg!
Egy pillanatig még szinte ledöbbenve álltam a kirakat előtt, majd miután gyorsan kapcsoltam, már siettem is befelé az üzletbe. Elvégre orvos vagyok, mi van akkor, ha rosszul esett? Vagy ha valami futó rosszullétről van szó? Meg egyébként is, ha már miattam járt így, az a minimum, hogy megkérdezem, hogy rendben van-e…
Az üzletbe besietve aztán egyből odaléptem hozzá, hogy amennyiben még mindig a földön ücsörög, akkor felsegítsem onnan, a kezemet nyújtva felé. Vagy, amennyiben bármi jelét adja annak, hogy rosszul van, vagy valami nem stimmel, akkor jobban utána járjak a dolognak.
-Nagyon sajnálom, hogy megijesztettem! Minden rendben van, vagy segíthetek valamiben? Hozzak egy pohár vizet, vagy szóljak valamelyik kollégájának? Tudja, egyébként orvos vagyok… -szúrtam közbe, nem azért, hogy dicsekedjek vele, inkább csak hogy megmagyarázzam a buzgóságomat meg a kérdéseket - Kérem, ne haragudjon, eszem ágában sem volt Önre ijeszteni, csak… kicsit elkalandoztak a gondolataim. –kértem bocsánatot mindenekelőtt.
Bár az energiáiból éreztem, hogy vérfarkas, és ebből adódóan sejtettem, hogy fizikai értelemben úgy sincs semmi baja, de mégis, illetlenségnek tartottam volna nem megkérdezni. 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Holly Fields
Wagabond
avatar

◯ Kor : 314
◯ HSZ : 144
◯ IC REAG : 158
◯ Lakhely : Anchorage

Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Szomb. Feb. 15, 2014 4:56 pm

Még a fájdalom ellenére sem sikerült felocsúdnom vagy különösebben magamhoz térni, ami a testembe hasított. Mert igen, attól még, hogy sokkal keményebb vagyok az egyszerű embereknél, a hirtelen jövő kis ingerek még nekem is ugyanúgy fájdalmat okoznak, ráadásul most egészen magasról sikerült lepottyannom, és még csak csillapítani vagy visszafogni sem tudtam a lendületemből. Meg sem álmodtam, hogy én valaha is képes leszek ilyet kivitelezni, mert alapvetően egyáltalán nem tartom magam béna nőszemélynek. Nos, úgy látszik, hogy még történhetnek csodák velem is.
Gondolataim ezerfelé cikáztak és még az ajtó feletti vidáman csilingelő csengőtől sem sikerült hirtelen rádöbbennem, hogy már nem vagyok egyedül az elülső térben. Tekintetem még továbbra is azt a területet pásztázta, ahol az előbb a szőke nőt láttam, anyám vonásaival az arcán. Hogyan lehetséges ez egyáltalán? Az agyam egyszerűen képtelen volt befogadni vagy egyáltalán elfogadni azt, amit láttam. Tényleg nem tartottam kizártnak azt sem, hogy szellemet láttam, vagy ő is farkassá változott, bár az emlékeimben élő asszonyéhoz képest ennek a nőnek a vonásai mintha fiatalabbak lettek volna. Kész rejtély az egész.
Mikor megszólalt, akkor kaptam felé a fejem. Nem, a hangja sem hasonlított az anyáméhoz, de attól még első ránézésre kísértetiesen őt idézte. Hallottam már arról, hogy mindenkinek létezik egy hasonmása a világon, de ilyen sok évvel később lehetséges lenne ez? Még a fejem is belefájdult a gondolkodásba, ráadásul a hangjától ugrottam egy kicsit ijedtemben. Úgy néztem rá, mintha soha nem láttam volna még fehér embert, és gyanítottam, amint kicsit mégiscsak tudatomra ébredtem, hogy totálisan idiótának nézhet most. Még az aggódó viselkedése ellenére is.
- Nem, nem kell szólni senkinek! – ráztam a fejemet kissé kábultan, és le sem tudtam venni a tekintetem az arcáról. Ha teljesen bekattantam volna, akkor biztosan még az arcát is végigsimítom, hogy meggyőződjek arról, hogy mindez valóság, de szerencsére sikerült valamelyest összeszednem magam. Remélhetőleg még az előtt, hogy tényleg azt gondolta volna rólam, hogy teljesen elment az eszem. A nevetséges viselkedésemet most már igyekeztem levetkőzni magamról és próbáltam minél előbb összeszedni magam, hogy újra a régi legyek. Már ha ez egyáltalán lehetséges a jelenlegi helyzetben. – És orvosra sincs szükségem – tettem még hozzá elutasítóan, de felállni még mindig nem próbáltam meg. Ücsörögtem tovább a kemény járólapon, mintha csak a legkényelmesebb kanapén foglalnék éppen helyet.
- Én… - nem tudtam igazán, hogy mit mondhatnék és ez nálam igencsak ritkán fordult ám elő. Mondjuk ezt nem tudhatta, de elég, hogy én láttam, éreztem, hogy milyen komikusan viselkedem. Mostanra legalább már az is leesett, hogy őrző, így óvatosságból fentebb vontam a pajzsomat. Legalább egyben biztos lehettem, mégpedig abban, hogy ő tényleg nem az anyám. – Én nem ijedtem meg – jelentettem ki végül, bár gyanítottam, hogy nem voltam túlzottan meggyőző jelenlegi állapotomban. – Csak azt hittem, hogy olyat láttam, amiről már nagyon régen elfelejtkeztem. Bizonyára tévedtem – tettem hozzá, leginkább csak magamat próbálva meggyőzni. Most már sikerült annyira összeszednem magam, hogy megkíséreltem a felállást. Még mindig fájt a fenekem, de próbáltam ennek nem sok jelét adni. Már azon kívül, hogy kicsit megdörzsölgettem a derekamnál a csontot, ahol éppen sikerült bevernem. Igazából nagyon kedves volt, én meg nagyon bunkó és hárító, de annyi baj legyen. Ez volt nálam az afféle védelmi mechanizmus. - De azért köszönöm! - tettem még hozzá azért, magam sem tudom, hogy miért érezve szükségét az udvariasságnak.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor
avatar

◯ Kor : 56
◯ HSZ : 847
◯ IC REAG : 901
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Szomb. Feb. 15, 2014 10:22 pm

Miután hiába nyújtottam a kezem egy darabig, de a nőnek nem igazán tűnt fel a dolog, így inkább szép lassan visszaengedtem magam mellé. Ha nem, hát nem, én aztán nem erőltetem… Ahogy elnézem a reakcióit meg a viselkedését, azt azért látom rajta, hogy annyira azért még sem 100%-os a helyzet… Lehet, hogy minden segítségemet elutasította, de attól még látom rajta a zavarát, a bizonytalanságát…
Azt nem igazán értettem, hogy mi okozta vagy váltotta ki ezt az egészet, se annyi baj legyen. Dorian még nem szólt, így ráérek, a kirakat-nézegetésen kívül úgy sincs semmi különös programom ma délutánra. Másfelől… azt hiszem, nem is tudnék úgy lelépni, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom, hogy ilyen bizonytalan állapotban hagytam magára.
-Rendben, nem szólok. –feleltem nyugodtan, majd amikor közölte, hogy orvosra sincs szüksége, arra is türelmesen bólintottam egyet. Ha tényleg nincs, akkor az már fél siker. Ettől függetlenül, hogy ne magasodjak fölé a kemény 1.60 méter alatti magasságommal (kac-kac), leguggoltam mellé, hogy úgy várjak, amíg újra „magára talál”. Nem sürgetem, nem siettetem, és bár erős a kísértés, hogy a vállára tegyem a kezem, mintegy bíztatásként, de azok után, hogy tőlem ijedt meg… inkább nem próbálkozok ilyesmivel. Nem tudom, hogy reagálna rá, és a vérfarkasokkal inkább szeretek óvatos lenni.
-Igen…? –szólaltam meg ismét, amikor belekezdett a mondatába, de amikor kimondta, amit szeretett volna, csak csendesen sóhajtottam egyet. Jó, nem is feltételeztem, hogy félne tőlem…
-Csak mert úgy tűnt, hogy nem számított arra, hogy ott állok, és így sikerült „meglepnem”. –korrigáltam magam, de aztán ahogy meghallottam a szavait, csak csodálkozva pislogtam rá.
Ismét vetettem egy pillantást a kirakat felé, majd a bábun túl fókuszálva az utcára koncentráltam, de az még mindig elég kihalt volt, és semmi különös nem volt sehol. Aztán a ruhámon is végigpillantottam, kicsit igazítottam a hajamon, önkéntelenül is végigsimítottam az arcomon, mint ha valami láthatatlan szöszt akarnék leseperni magamról… Amit rajtam kívül mindenki látna. Olyan furcsa volt az egész… Az egy, hogy kint sem történt semmi szokatlan, de magamon se tapasztaltam semmi ilyesmit.
-Attól tartok, nem értem, hogy mire gondol… -szólaltam meg végül, hangot adva a bizonytalanságomnak. Tényleg kezdtem kissé elveszettnek érezni magam mellette, mint ha most ő lenne az, aki teljesen elkalandozott a gondolataival, én pedig, mivel nem vagyok gondolatolvasó, hiába próbálnám megérteni őt… Ami előtte oly tiszta és egyértelmű, az nálam egy hatalmas, sötét kérdőjel jelenleg.
Amikor látom rajta, hogy készülődik, hogy felkeljen a földről, én is felegyenesedek mellette. A köszönetre csak mosolyogva biccentek, de aztán, hogy ne csak álljak kukán, megpróbálok valami beszélgetés féleséget kezdeményezni, csak hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg rendben van. Nem kis kihívás, ha az ember azzal sincs témában, hogy pontosan mi a téma… de próba szerencse, nem igaz?
-Legalább valami jó dolog? Az, amit látott? Amiről megfeledkezett? Vagy nem örül neki, hogy újra látta? –próbálkozok, aztán, ha már bejöttem az üzletbe, lopva körbe is pillantok, a látvány azonban teljesen lenyűgöz… ha a kirakat előtt képes voltam percekig nézni egyetlen ruhát, akkor azt hiszem, itt napokig tudnék gyönyörködni, annyi szép van.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Holly Fields
Wagabond
avatar

◯ Kor : 314
◯ HSZ : 144
◯ IC REAG : 158
◯ Lakhely : Anchorage

Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Vas. Feb. 16, 2014 12:04 am

Tényleg nem teljesen érzékeltem, hogy segítő kezet nyújtott nekem, bár ahogyan magamat ismertem, igazából el sem fogadtam volna. Az ilyen megalázó helyzetekben jobban szerettem, ha én egyedül oldhattam meg a gondjaimat. Jó, én sem tartottam szégyennek, ha segítséget kellett kérni valakitől, de csakis olyan esetekben, amikor már nem láttam más kiutat valami orvoslására. Ebben az esetben azonban egyáltalán nem erről volt szó. Igazából még magam sem tudtam, hogy pontosan miről volt szó, de nagyon szerettem volna rájönni, hogy mi folyik itt. Ez csak tényleg valami nagyon rossz vicc lehetett, nem több.
Arra, hogy nem szól senkinek, csak biccentettem egyet, ezzel nyugtázva a szavait. Hogy hálát éreztem-e a diszkréciója miatt? Egy cseppet sem. Szerintem, ha megpróbálkozott volna valami olyat tenni, amivel kapcsolatban megkértem, hogy ne tegye, valószínűleg elég hamar összeszedtem volna magam ahhoz, hogy megállítsam. Méghozzá nem túlzottan finoman, pedig egyáltalán nem is voltam ma rossz hangulatban és felbosszantania sem sikerült. Egyszerűen csak teljesen összezavarodtam és fogalmam sem volt arról, hogy mit kezdjek ezzel a fura helyzettel. Nem sűrűn fordult még elő velem, hogy ennyire tanácstalannak éreztem magam az elmúlt néhány évtizedben.
- Igen, a meglepődtem sokkal találóbb lenne erre… erre az egészre – tettem végül egy kézmozdulatot, amivel ezt akartam kifejezni. Nem is igazán fizikailag, hanem sokkal inkább lelkileg kellett összeszednem most magamat, arról már nem is beszélve, hogy mennyire lerombolhattam az általában rólam kialakított képet. Az oké, hogy ő még nem ismert, de a saját szememben kész katasztrófa volt a viselkedésem, egyszerűen irtóztam attól, amilyen kiszolgáltatottnak most tűntem. Ha én láttam volna mástól ilyet, biztosan felrázom, hogy térjen már észhez, így hát saját magammal is meg kellett ezt most tennem valamilyen formában. Bármilyen áron. Legalább a méltóságomat sikerüljön már összekaparni, nem?
- Azt gondoltam, hogy nem érti. Én sem értem igazán… - a nevetésem talán kissé hisztérikusnak hathatott, de legalább amíg beszéltem, addig viszonylag higgadtnak tűntem most már. Miután felálltam, csak még jobban éreztem magam, ráadásul magas termetemnek köszönhetően igencsak fölé magasodtam. Mindjárt kezdett helyreállni a kis lelkem, habár nem vagyok egy felsőbbség mániás egyed, hogy mindenki fölé akarjak kerekedni. Ettől csak kicsit sikerült jobban összerakni magam, de ez volt minden. Attól még nem néztem le, főleg azért sem, mivel nem tudtam, hogy milyen erős őrző. Nem vagyok ostoba, hogy ujjat húzzak velük, még ha sok esetben képes is volnék elbánni velük. Amúgy sem nagyon értettem, hogy mit keresett itt, mert azt tudtam, hogy ideát nincs belőlük túl sok.
- Őszintén? Fogalmam sincs, hogy miként kezeljem… - vallottam be, még engem is meglepve a saját közvetlenségemmel. Nem volt rám jellemző, hogy egy idegennek osszam meg a gondolataimat. Még akkor sem, ha történetesen úgy nézett ki, mint a tulajdon anyám. – Maga örülne neki, ha a saját kirakatának túloldalán a majdnem háromszáz éve látott anyja arcával kellene szembenéznie? – kérdeztem, már-már nevetve a saját szavaimon, mintha ostobaságokat beszélnék. Tényleg ostobaság volt az egész, ha már itt tartunk, de attól még nagyon is úgy tűnt, hogy igaz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor
avatar

◯ Kor : 56
◯ HSZ : 847
◯ IC REAG : 901
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Vas. Feb. 16, 2014 4:57 pm

Csak szépen, türelmesen várok, mígnem ő is felegyenesedik mellettem. Bár még mindig nem igazán értem, hogy mi is váltotta ki ezt az „elvarázsolt” állapotot nála, de hála az égnek, legalább egész nyugodtan reagálja le a dolgot meg a kérdéseimet. Van, aki épp, hogy ellenkezően reagálna ilyen helyzetben, agresszióval a bizonytalanságra, na, azt végképp nem szeretném, pláne, hogy amennyire sikerült elcsípnem az energiáit, mielőtt felhúzta volna a pajzsát, egész erős vérfarkasnak tűnt. Velük pedig jobb szeretek jóban lenni, mintsem felbosszantani őket…
Felkel, így én is hasonlóan cselekszem, bár egyből hátrálok is pár lépést… Nem mint ha félnék tőle, csupán így, hogy magasabb tőlem, és még egy pár magas sarkúval is dob rajta… kissé kényelmetlen lenne így folytatnunk a beszélgetést. Az első szavaira viszont akármennyire is szerettem volna, nem tudtam mit reagálni, és mivel annyira ködös volt az egész helyzet, inkább meg sem szólaltam. Még mindig jobb hallgatni, azt hiszem, mint találgatni, meg olyan „tanácsokat” osztogatni, amiknek még csak köze sincs a témához. Amikor azonban újra megszólal, ahogy a mondandója eljut a tudatomig, úgy változik meg szinte pillanatok alatt az arckifejezésem.
A „majdnem háromszáz éve látott anyja arcával”?!
Bár elég illetlen, de elkerekedett szemekkel bámultam rá, ahogy újra és újra végignéztem rajta, hogy aztán az arcát vegyem alaposabban szemügyre… Ez… lehetséges lenne? Eszembe jutottak Killian szavai, az emlékei, amiket már nem egyszer mutatott a korábbi életéről, Giselle-ről, akire annyira hasonlítottam, hogy az még engem is meglepett, a kisfia és kislánya, akiket annyira imádott… Próbáltam felidézni az emlékeimből a lány vonásait, de így, hogy csupán csak néhány percnyi emléket láthattam róla, annyira nem sikerült az emlékezetembe vésni a részleteket… Viszont a szőke haj az stimmel… és a szeme is egész hasonló… De hisz milyen sok kisgyermek születik szőke hajjal, majd mire felnőnek, csupán töredéküknél marad meg ez a hajszín… Meg egyébként is, mennyi esélye lehetne, hogy tényleg… Killian lánya áll velem szemben? Hisz úgy tudta, hogy már nem él… Ha élne, akkor már biztos tudna róla, nem igaz?
-Én… -kezdtem bele, hogy válaszoljak a nő kérdésére, de egyelőre nem jutottam tovább. Ahogy a különböző gondolatok cikáztak a fejemben, azt hiszem, most én lehettem az, aki úgy nézett ki, mint akit teljesen elvarázsoltak, és azt se tudja, hogy mi történt. Nem is igazán értettem, hogy őszinte legyek… Újra a nőre pillantottam, és hirtelen ötletem sem volt, hogy mit mondhatnék. Mi van akkor, ha nem ő az? Valószínűleg csak jót nevetnénk az egészen… De ha kiderülne, hogy Ő az?
Magam sem tudom, mennyi ideig dilemmázhattam magamban, hogy végül megkérdezzem, vagy ne, de végül csak győzött a józan ész, bizonytalankodásból így is kijutott bőven mostanság. Meg egyébként is, mit veszíthetnék egy kérdéssel?
-Én… nem is tudom, hogy mit mondhatnék… Nem tudom, hogy reagálnék, hisz még nem történt velem hasonló – legalábbis, hogy az anyám hasonmásával találkozzak, több 100 évvel később, ha Zach visszatérésére gondolok, akkor viszont azt hiszem, teljes mértékben átérzem a helyzetet – Inge…? Véletlenül nem Inge az eredeti keresztneve? –és mi is volt a vezetéknév, amit Killian akkoriban használt? Valami nagyon németes hangzású… Nem, nem Koch… áh, megvan! – Inge Krüger?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Holly Fields
Wagabond
avatar

◯ Kor : 314
◯ HSZ : 144
◯ IC REAG : 158
◯ Lakhely : Anchorage

Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Vas. Feb. 16, 2014 6:04 pm

Jó, tudtam én, hogy nem volt éppen szokványos a válaszom, amikor a nő arról érdeklődött, hogy miféle emlék volt az, ami az eszembe jutott, de az sem számított éppen mindennapinak, amilyen az ő reakciója volt. Talán én is hasonló arcot vághattam, hasonló változások mehettek végbe az én vonásaimon is, mielőtt leestem volna a kirakat teréből. Furcsa volt ezt most külső szemlélőként nézni, csak éppen azt nem értettem meg, hogy neki mégis mi oka lett volna arra a hatalmas megdöbbenésre, amit nekem kellett átélnem a sokk hatására.
- Jól van? – nem vagyok az a típus, aki olyan megrögzötten akar segíteni másoknak, mint ahogyan ez a nő tette a kis balesetemet követően, de azért ezt mégiscsak illett egy ilyen után megkérdeznem. Mivel láttam rajta, hogy hirtelen ő sem tudott mit felelni az általam feltett kérdésre, valamelyest megnyugodtam. Remek, nem őrültem még meg teljesen, ha nem csak én nem találtam a szavakat arra, ami itt történt. Egy ilyen helyzet ezek szerint bárkit képes lenne meglepni annyira, hogy elvigye a – cica helyett – farkas a nyelvét. Legalább úgy hebegett, ahogyan én az előbb. Tényleg kezdett kísértetiesen magamra emlékeztetni, ám a bennem felmerülő kérdés még mindig csak az volt, hogy mégis miért?!
- Akkor ezzel már ketten vagyunk így – nevettem el magam, de valódi örömnek nyoma sem volt. A feszültség viszont annál inkább kicsendült a hangomból, nem is értem miért. – Szerintem nem sok embernek kell megtapasztalnia hasonlót… - fűztem még hozzá, mert jelen esetben idegesített a csend. A hajamba heves mozdulattal túrtam bele, ezzel akartam egy kicsit oldani az idegességemből, ám ez meddő próbálkozásnak tűnt abban a pillanatban, amint a szájából elhangzott a nevem. A kezem tehetetlenül hullott le a testem mellé és kénytelen voltam hátrálni néhány lépést, hogy a falnál keressek támaszt. Először meglepettséget fedezhetett fel az arcomon, mint aki nem hiszi el, hogy azt hallotta, ami nyilvánvalóan elhangzott.
- Hát ezt nem hiszem el… - bukott ki végül belőlem az, ami már eddig is lerítt rólam, elég volt hozzá egyetlen pillantást vetnie rám. Két tenyerembe temettem bele az arcomat, de nem sírtam. Én nem szoktam sírni ilyenek miatt, inkább csak túl sok volt ez nekem hirtelen, több, mint amit hittem az arc megpillantásának percében. – Ugye nem azt akarja mondani, hogy… - csak a fejemet ráztam meg lemondóan. – De, hát persze, hogy azt akarja mondani! – ezúttal már némi düh csillant meg a szemeimben. Még nem is fogadtam el, hogy az apám él, megenyhülni sem bírtam az irányába, erre begrasszál ide az ÉN városomba egy nő az anyám arcának kísérteties másával, és még az is kiderül, hogy tudja a nevemet. Ami csakis azt jelentheti, hogy ismeri az apámat, méghozzá elég jól ahhoz, hogy beavatott legyen a családunk történetébe. Ez most tényleg komoly?!
- Ismeri az apámat… aki úgy látom, hogy mesélt magának rólam! – vontam le a végső következtetést, a fojtott indulatot pedig szerintem még ő is érzékelhette, hiába nem voltak olyan képességei, mint a farkasoknak. – Ilyen a világon nincs! – fakadtam ki, azzal a lendülettel el is löktem magam a faltól és elkezdtem fel-alá járkálni. Legalább annyi feszültség hullámzott a testemben, mint egy ketrecbe zárt tigrisében. – Nem elég, hogy alig pár napja kellett szembesülnöm azzal, hogy a halottnak hitt apám él, erre most megjelenik anyám hasonmása is, aki mindent tud rólam. Hát ez komolyan agyrém! – fülsértő, hisztérikus nevetés bukott ki belőlem. Legszívesebben törni-zúzni lett volna most kedvem, de hát a saját üzletemet csak nem tehetem tönkre, igaz?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor
avatar

◯ Kor : 56
◯ HSZ : 847
◯ IC REAG : 901
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Vas. Feb. 16, 2014 10:23 pm

-Hogy tessék? –kapom fel a fejem, amikor megszólít a nő, de aztán csak kissé megráztam a fejem… nem azért, hogy jelezzem, „nem”, csak hogy kicsit helyrerázzam a gondolataimat – Nem tudom… Vagyis jól… Vagy na, nincs semmi baj. Nem fogok elájulni, vagy ilyesmi, ne aggódjon… -feleltem zavartan nevetgélve, és akármennyire is égett a fejem, hogy ilyen szétszórtan viselkedek, egyszerűen nem bírtam mit tenni ellene. Azt hiszem, már kezdem érezni a nő korábbi zavarát is, hisz most minden bizonnyal ő az, aki nem tud dűlőre jutni a viselkedésem felett…
Ő a hajába túrt, én csak zavartan toporogtam egy helyben, kerülve a tekintetét, mígnem végre kiböktem azt a kérdést, ami annyira foglalkoztatott. Eddig azért féltem, hogy mi lesz akkor, ha bebizonyosodik, hogy igaz, és visszakérdez, hogy honnan tudom? Lehet, hogy a lánya, de nem ismertem, és azt meg semmiképp sem akartam, hogy ebből esetleg Killiannak adódjon gondja, vagy problémája… Ezzel szemben azonban, amikor megláttam a reakcióját, azt hiszem, kettőnk között én voltam az, aki jobban ledöbbent – nem elég, hogy ő az, de úgy tűnik, hogy már az édesapjához is volt szerencséje… De… akkor miért nem említette? Azt hiszem, lesz mit este megbeszélnünk.
Bár először még nem vagyok benne biztos, hogy mire gondol a nő, de ahogy az apját kezdi emlegetni, minden biztossá válik. Ezek szerint tényleg a lánya. És jól vettem ki a reakcióiból, hogy tényleg ismeri. Ami viszont sokkal inkább aggasztott, az az, hogy jó eséllyel náluk sem sikerült túl szívderítőre az első találkozás…
Csak figyeltem a nőt, és ahogy megéreztem az elfojtott dühét, a visszafogott „kiborulását”, csak nyeltem egyet. Azt hiszem, kezdek félni… Néhány lépést ismét hátráltam tőle, biztos ami biztos… Ennyit arról, hogy ne bosszantsunk fel egy vérfarkast. Ahogy meghallottam a szavait, azok szinte késként martak belém, hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondhatnék neki… Kezdjem vigasztalni? Azt hiszem, kevés lennék én ahhoz… Vagy megnyugtatni? Szerintem pont nem tőlem várna ilyesmit, pláne ezek után…
-Igen, ismerem… -reagálok végül a szavaira, igaz, nem kérdésnek szánta, de már én érzem kínosnak, hogy csak állok itt szótlanul, mint aki meg sem mer mukkanni – És igen, mesélt… De az erős túlzás, hogy mindent tudnék Önről… Magam is csak nem olyan rég tudtam meg, hogy mégis életben van… hogy ő is Fairbanksben van. –javítottam ki, hisz attól, hogy tudtam, hogy létezett… létezik, hogy ki ő, és néhány emlékkép, mást nem igazán tudtam róla.
Felnevet, nekem pedig futkosni kezd a hideg a hátamon, ahogy meghallom… Egyből összerezzenek, és mindent megadnék azért, ha most képes lennék láthatatlanná válni… De sajnos nem vagyok. Vagyis… varázslattal megoldható lenne, de félek, ellene az sem sokat használna. Viszont ahogy mint hasonmás beszél rólam, azt már kicsit én is kezdem igazságtalannak érezni…
-Mint ha én tehetnék róla, hogy ilyen kinézetet örököltem… -jegyzem meg óvatosan – Vagy inkább az zavarja, hogy ismerem az édesapját? Esetleg, hogy mesélt Önről?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Holly Fields
Wagabond
avatar

◯ Kor : 314
◯ HSZ : 144
◯ IC REAG : 158
◯ Lakhely : Anchorage

Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Hétf. Feb. 17, 2014 12:05 pm

Ha jobb hangulatban lettem volna, akkor most egészen biztos szórakoztatna egy kicsit, hogy a nő legalább olyan zavart lett, mint amilyen én voltam alig pár perccel korábban. Még csak azt sem értette teljesen, hogy mit mondtam neki. Annak azért örültem, hogy nem fog elájulni, mert őszintén szólva, nem sok kedvem lett volna felkaparni a földről. Jó, persze, hogy megtenném, ha már ő is bejött a boltba miattam, de ez minden. Körülugrálni egészen biztos, hogy nem kezdeném el, ennyire azért nem vagyok segítőkész ismeretlenekkel szemben.
- Hát, azért a boltom elég régen váltott már ki efféle zavart reakciót… - utaltam itt most mind a kettőnk furcsa viselkedésére, mivel úgy tűnt, hogy kezd ragályos lenni. Észre sem vettem, hogy ezzel egyébként azt is elárultam, hogy enyém a bolt és nem egyszerű alkalmazott vagyok. Azért mertem remélni, hogy nem marad ez így egész napra, különben az érkező ügyfelek biztosan azonnal sarkon fordulnak majd, hogy jobb, vagy esetleg épeszűbb embert találjanak helyettem. Ha most látnám magam külső szemlélőként, még az is lehet, hogy egyetértenék velük. Tényleg nem voltam most a toppon, ami szokásaimtól nagyon is eltért. Általában elég összeszedettnek gondoltam magamat, de az utóbbi időben olyan események történtek velem, amelyek kizökkentettek a megszokott viselkedésiformámból. Sőt, nem csak abból, hanem az egész világom megváltozni látszott, mintha alapjaiban rengették volna meg. Kezdett az az érzésem lenni, hogy túl sok ez most nekem ilyen rövid időn belül…
Aztán amikor kibújt a szög a zsákból és kicsit utat engedtem az indulataimnak is, láttam ám, hogy bölcsen hátrált egy lépést. A helyében valószínűleg én is lettem volna ennyire elővigyázatos egy hozzám hasonló farkassal szemben. Még csak nem is hibáztathattam érte, sértésnek sem vettem, hogy esetleg beszámíthatatlannak vagy őrültnek nézett, de igazából nem volt veszélyben. Nem akartam rajta kitölteni a dühömet, bár maga a gondolat egészen csábítónak tűnt most. Egyszerűen muszáj lesz valamilyen formában levezetnem, ha nem akarok teljesen bekattanni.
- Ó, istenem, hát ez egyre gyönyörűbb! – csaptam össze a kezeimet, mintha valami nagyon tetszene, vagy roppant módon elégedett lennék. Pedig erről szó sem volt, inkább kezdtem röhejesen bénának és dühítőnek találni ezt a helyzetet. – Szóval magával is eljátszotta a meghaltam című előadását, és aztán csak úgy felbukkant a semmiből? – kínomban újra nevetni kezdtem. Ez még annál is súlyosabb volt, mint amit gondoltam eddig. – Higgye el, nálam jobban szerintem senki nem érzi ezt át… - ingattam a fejemet, ujjaim már megint a hajamba túrtak. Nagyon erős volt a kísértés, hogy megragadjam és elkezdjem kitépkedni az aranyszőke szálakat, de inkább uralkodtam az indulataimon és nem kopasztottam meg saját magamat. Valahogy a paróka nem az én világom lenne.
- Engem itt már minden zavar ebben az egész ügyben – jelentettem ki határozottan, és úgy sóhajtottam fel, mint akinek már tényleg nagyon elege van mindenből és teljesen besokallt. Nagyon is igaz volt most rám. – Azt meg igencsak betegesnek találom, hogy annak a nőnek a hasonmásával van együtt – mert gondolom, együtt vannak, csak hogy még szebb legyen az egész -, akit egyszer szeretett. Magát nem zavarja, hogy esetleg az anyámat látja magában? – vontam fel a szemöldökömet, két karomat inkább szorosan összefontam magam előtt, nehogy tényleg hajat kezdjek tépkedni. – Ha tévedtem és nincs maguk között olyan kapcsolat, akkor ez van. De erősen kétlem… az túl egyszerű lenne úgy – nem is tudtam, hogy kire haragudjak jobban. A nőnek igaza volt, tényleg nem tehetett arról, hogy ilyen vonásokat örökölt, de attól még nekem nem kellett örülnöm is ennek.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor
avatar

◯ Kor : 56
◯ HSZ : 847
◯ IC REAG : 901
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Hétf. Feb. 17, 2014 8:12 pm

Van egy olyan érzésem, hogy kár volt megszólalnom… ugyanis minden szavammal, mint ha csak még jobban kiakasztanám, ezzel egy időben meg egyre inkább összekuszálnám ennek a hatalmas történetnek a szálait.  Ahogy a nő összecsapta a két tenyerét, önkéntelenül is összerezzentem.
-Igen, de… azt hiszem, az én esetemben azért kissé másképp történt, mint Önnel. –értem itt az eltűnés, halál okára, meg utána a viszonttalálkozásra.
Azt, hogy Killian őket miért hagyta annak idején magukra, csak nagy vonalakban tudom, de már abban is különbözik a két helyzet. Azt meg nem tudom, hogy neki is elmesélte-e mindazt, amit nekem, felfedte-e a valódi énjét a nő előtt, hogy mi is volt annak az eltűnésnek az igazi oka… Egy biztos, úgy tűnik, rólam nem esett szó a találkozásukkor. Nem is tudom, hogy ennek most inkább örüljek, vagy sajnáljam – nem mint ha annyira rivaldafényben szeretnék tündökölni, csak… lehet, hogy most megúsztunk volna egy ilyen kiakadást. Vagy nem, mert már kapásból nekem „támad”, lévén tudja, hogy ki vagyok…
-Tudom, hogy nehéz elhinni, meg elfogadni ezt az egészet. Nekem sem ment egyik napról a másikra, meg nem is ment túl könnyen, így aztán teljes mértékben megértem a zavarát. –ha nem jobban, elvégre én nem kisgyermek voltam, amikor eltűnt Zacharyként eltűnt az életemből, úgy, hogy alig volt emlékem róla, hanem felnőtt nő… akinek nem az édesapja, hanem a férje volt. Amikor azonban feljön ez a „beteges” téma, meg meghallom a nekem szegezett kérdést, hirtelen szóhoz sem jutok a meglepettségtől. A dühtől, a sértéstől, ami minket ért, a vádtól…
-Igen, jól gondolja. Együtt vagyunk, és mielőtt „eljátszotta a halálát”, házasok is voltunk. –Együtt vagyunk… voltunk, és remélem, még leszünk is jó darabig, akkor is, ha egyelőre elég bizonytalanok a dolgok.
-Azt nem tudom, hogy személyiségre milyen volt az édesanyja, hogy mennyire hasonlítok rá ilyen téren. Lehet, hogy valóban azért figyelt fel rám, mert hasonló vonásokkal bírok, mint a nő, akit annyira szeretett, de… úgy gondolja, hogy ennyi elég lett volna az apjának? Hogy ha kiderült volna, hogy valójában csak a kinézet az egyetlen közös bennünk, akkor is kitartott volna, csak azért is, dacból? Mert én egyáltalán nem ilyen sekélyes alaknak ismertem meg, sőt… Az kizárt, hogy csak megjátszotta volna magát annyi éven át. –ráztam a fejem, hisz az ilyesmit nem lehet tettetni. Lehet, hogy azt titkolta előttem, hogy ki is valójában, de ezt leszámítva a mai napig úgy érzem, hogy teljesen őszinték és igazak voltak az érzéseink egymás iránt. Valószínűleg neki sem lehetett egyszerű megbékélni a tudattal, hogy ennyire hasonlítok a korábbi feleségére, mint ahogy most nekem is furcsa, hogy ő egy korábbi barátunk, Michael testében él tovább…
-Lehet, hogy eleinte őt látta bennem, de mára már biztosan nem – legalábbis nagyon remélem -  Sosem kezelt úgy, mint ha én lennék Giselle, – legalábbis én nem éreztem ilyesmit, még ha nem is tudtam akkoriban róla – se nem próbált megváltoztatni. –legalábbis drasztikus értelemben véve, nem az egyszerű, hétköznapi kis dolgokra gondolok, mint hogy „többet kéne pihenned”, vagy „nem ártana óvatosabbnak lenned”. Ha erre pedig nem az a magyarázat, hogy azért, mert olyannak szeretett, amilyen vagyok, hanem az, hogy Giselle is ugyanilyen volt… hát akkor csúnyán beletrafáltam. Majd erről is kifaggatom, azt hiszem… lehet, lassan nem ártana listát írnom?
Meg egyébként is, számít az egyáltalán, hogy miért szúrt ki a tömegből? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem tettem volna ugyanígy, ha az elmúlt 11 évben egy Zacharyhez hasonló férfit meglátok az utcán sétálva… Sőt, valószínűleg én sem nyugodtam volna addig, amíg jobban meg nem ismerem. Viszont azt is biztosra veszem, hogy ha kiderült volna, hogy teljesen más személyiség, akivel nem tudok jól kijönni, vagy nem szerettem volna bele, képtelen lettem volna hosszabb távon mellette maradni. Ilyen esetben inkább nyomasztott, mint vonzott volna, hogy épp a volt férjemre hasonlít valaki…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Holly Fields
Wagabond
avatar

◯ Kor : 314
◯ HSZ : 144
◯ IC REAG : 158
◯ Lakhely : Anchorage

Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Hétf. Feb. 17, 2014 10:51 pm

Azt sem tudtam hirtelen, hogy sírjak vagy nevessek ettől az egésztől. Ugyan az előbbi már megtörtént kínomban, de legszívesebben mind a kettőt csináltam volna. Annyira borzalmas és egyszerre röhejes volt az egész szituáció, hogy az valami fenomenális. Ha nem tudtam volna, hogy mindez valóság, akkor kezdtem volna gyanakodni, hogy esetleg valami műsort forgattak és átejtettek szépen. Még mindig jobb lenne, mint az, hogy el kell fogadnom ezt az egészet igazságként.
- Az nem kifejezés, hogy nehéz! – szóltam bele egyből, még mielőtt befejezhette volna a mondatot. Sajnálatos módon én ilyen vagyok. Amikor eszembe jut valami, akkor azt bizony kimondom, még mielőtt kimenne a fejemből. Sajnos hajlamos voltam a hirtelen reakciókra, amikről utána teljesen meg is felejtkeztem. Persze sokkal később megint beugranak, de olyankor általában már késő. Ez a találkozás pedig nem biztos, hogy meg fog ismétlődni még egyszer, így tehát most kellett elmondanom mindazt, ami kikívánkozott belőlem. Ha esetleg később keresztezik még egymást az útjaim, akkor sem lesz olyan, mint ez a legelső. – Igen, ebben biztos vagyok! – bólintottam, hiszen én is pont azt mondtam az előbb, hogy nálam jobban talán senki nem érti meg azt, amin neki keresztül kellett mennie. Ugyan a kettőnk helyzete nagyon más volt, ám alapjaiban mégiscsak ugyanolyan. Hatalmas szerepet játszott benne a sokk és a hitetlenkedés.
- Édes Jézus! – forgattam a szemeimet, amint azt is megtudtam, hogy házasok voltak. Ez már tényleg csak egyre jobb és jobb lesz? Nem elég, hogy tőlünk lelépett évszázadokkal ezelőtt, de még újra is nősült és az új kis felesége még szakasztott úgy is nézett ki, mint az előző? Ezt komolyan nem tartottam normálisnak, ráadásul dühített is, hogy minket elhagyott, és máshol lett egy másik családja. Még csak az sem volt képes vigasztalni, hogy nem egyből, hanem századokkal később. A tényeken nem változtatott, hogy míg az egész életemet megkeserítette, addig ő boldogan élte a sajátját valaki mással és rég túllépett rajtunk. Sértő volt és nagyon, de nagyon dühítő. Nem is próbáltam meg palástolni az arcomon átsuhanó érzelmeket, hadd tudja csak meg ez a nő, hogy milyen érzés ezt megtudni! Ráadásul tőle, és nem attól, akitől hallanom kellett volna, bármennyire fájdalmas is.
- Csupán egyetlen, ám annál lényegesebb dolgot felejt el… - szólaltam meg vészjóslóan nyugodtan, majd úgy törtem ki, akár a vulkán. – Én nem ismerem az apámat! – kiabáltam, minden sértettségemet beleadva, a szavakat pedig úgy tagoltam, mintha egy hülyéhez beszélnék. – Még van képe az orrom alá dörgölni, hogy maga milyennek ismeri?! Gratulálok hozzá, én nem ismerhettem meg, ugyanis elment! És fogalmam sincs, hogy mennyire hasonlít az anyámra, mert amikortól emlékszem rá, csak egy megkeseredett nő volt, akit hátrahagyott a férje, a két gyerekével együtt! – minden fájdalom átitatta a szavaimat, ahogyan kiejtettem őket. Szinte nem is gondolkoztam, egyszerűen csak zúdultak ki belőlem megállíthatatlanul, mint az árvíz. Néha tényleg úgy éreztem magam, mintha egy két lábon járó természeti katasztrófa lennék.
- Ó, hogy oda ne rohanjak, milyen nagylelkű! – ajkaimon bájos mosoly jelent meg, az összkép azonban mégis kissé groteszk volt, a gyilkosan villogó szemeim miatt. Hiába volt az egész arcom olyan, mint egy porcelánbabáé, ha a jegesen csillogó szemek akár átdöfni is képesek lettek volna bárkit, aki az utamba kerül. – Nem akarta megváltoztatni… - ismételtem tovább. Hihetetlen, hogy nem fogta fel a szavai súlyát. Hogy még csak bele sem gondolt abba, hogy amit mondott, azzal nem javít a helyzeten, hanem csak rontja, növelve a lelkemben tátongó sebet, ami csupán néhány napja lett feltépve újra.
- Védje csak nyugodtan, saját magát pedig nyugtassa azzal, hogy nem olyan, mint az anyám! – hagytam rá végül, ezúttal jóval halkabban, mint ahogyan az előbb beszéltem. Hihetetlen volt néha még számomra is, hogy milyen gyorsan tudott hullámzani a kedélyállapotom. – Gondolom nem is sejti, hogy milyen őrület lappang a kifinomult külső alatt… - hagytam rá, egy hosszú sóhajt követően, mint aki feladta. – Ha jól értelmeztem, nem számolt be arról, hogy találkozott velem. Milyen meglepő… - hümmögtem egyet, majdnem fel is nevettem, de végül csak egy erőltetett mosolyra telt tőlem. – Akkor bizonyára azt sem árulta el, hogy a találkozásunk alkalmával majdnem megölt engem, igaz? – talán így már érteni fogja, hogy pluszba a rossz emlékek mellé most már rossz élmények is társultak, és nem csupán túldramatizáltam vagy a levegőbe beszéltem. – Láttam a szemében a tébolyt… – magam elé meredve beszéltem, mintha nem is a szalonban lennék, hanem valahol máshol. Tekintetem kiábrándult volt és elrévedő. – Élvezte, amikor az illúziójával fájdalmat okozott. Nevetett! Érti ezt?! – tekintetem ezúttal az övéit kereste, szemeim sarkában könny csillant, ám tudomást sem vettem róla. Mások talán engem is őrültnek bélyegeztek volna a pillanatok alatt változó viselkedésem miatt, ám én inkább azt mondanám, hogy egyszerűen csak impulzív személyiség vagyok. – Ezt az oldalát nem mutatta még be, ugye? – szipogtam egyet, durva mozdulattal letöröltem az éppen kicsorduló könnyet, mintha ott sem volna. Mintha csak az emlékét is el akarnám törölni. - Úgyhogy legyen szíves és ne mentegesse előttem, mert felesleges. Láttam, hogy milyen tud lenni, láttam azt az oldalát, amivel talán nem szívesen dicsekedik másoknak. Ő szeret egy kislány, egy négy éves kislányt, aki már nem létezik, aki már nem én vagyok. Nem fog tudni nekem olyat mondani, amivel kiválthatná őt a bűnei alól... - ráztam a fejemet, immár semmi jele nem volt az előbbi kiabálásnak, hangom szinte suttogóvá szelídült.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor
avatar

◯ Kor : 56
◯ HSZ : 847
◯ IC REAG : 901
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Szer. Feb. 19, 2014 11:26 pm

Meg se várja, hogy végigmondjam, de már közbevág… Hogy én mennyire nem szerettem az ilyesmit! Csak meglepetten pislogtam, megvárva, hogy elmondja, amit akar, de aztán már magyaráztam is tovább – ennél azért több kell, hogy valaki elhallgattasson, amit el akarok mondani, azt úgy sem tudom sokáig magamban tartani…
Azt hiszem, elég volt csupán kiejteni a számon, hogy házasok voltunk, már megbántam… egy kicsit, legalábbis a nő arckifejezését látva rajtam az én vérnyomásom is elkezdett felfelé kúszni. Másfelől úgy voltam vele, hogy inkább most tudja meg, mint később, valószínű, akkor még jobban kiakadt volna tőle. Ettől függetlenül azonban zavart, hogy így reagált. Ahogy lehalkította a hangját, hogy felhívja a figyelmem valamire, csak kíváncsian figyeltem, hogy ugyan, mégis mi lehet az… hogy amikor kiabálni kezd, egyből összerezzenjek, sőt… újabb 1-2 lépést hátráljak. Ha így folytatnom, a végén még betolatok a kirakatba, de azt hiszem, most azt se bántam volna… csak néhány lépés távolságon belül.
Riadtan kaptam körbe a figyelmemet, hogy nem sikerült-e valamelyik kollégának felkeltenünk a figyelmét, ha idejönne valaki, valószínűleg annyiban is maradna ez az egyre elmérgesedő helyzet… azonban úgy tűnik, egyelőre hiába magyaráztam. A nő csak mondta, és mondta, és mondta, én pedig próbáltam minél kisebbnek tűnni, ahogy záporoztak a szavai. Valahol már ismét bánni kezdtem, hogy egyáltalán megszólaltam, de… mégis, honnan tudhattam volna?!
-Én örültem volna, ha legalább egy gyermekünk született volna, aki mellettem maradt volna a halála után. Elhiszem, hogy Önöknek sokkal nehezebb volt az életük, miután eltűnt, de legalább nem voltak egyedül. –vágtam vissza a szavaira. Mégis, milyen jogon sértegeti, ha még csak nem is ismeri?!
Úgy tűnik, hogy ezek szerint még sem hasonlítok annyira az anyjára? Vele ellentétben én egyedül maradtam, teljesen egyedül, mégsem keseredtem meg, hanem képes voltam újra talpra állni.
-Azt nem említette, hogy miért hagyta magukra Önöket? Hogy nem azért tette, mert ezt akarta, hanem hogy megvédje Önöket? Vissza akart menni, csak időközben a háborúban megh… megsérült, és amikor alkalma lett volna, már késő volt. Ön és a testvére… a mai napig többet jelentenek neki, mint bármi más… Azt hiszi, hogy ha tudta volna, hogy életben van, hogy vérfarkas lett, akkor nem kereste volna meg? –kérdeztem vissza, bár abban nem voltam biztos, hogy Killian mennyit mondott neki… Elárulta, hogy kicsoda is valójában? Vagy csak mint az édesapja, fedte fel magát? Ezt nem tudhattam, és egyelőre a nő szavaiból sem sikerült kivennem, így viszont őt sem akartam bajba sodorni, vagy leleplezni, akármennyire is próbáltam védeni.
-Ami azt illeti, de, sejtem. –feleltem, ahogy meghallottam a sóhaját. Még a találkozásunk napján volt szerencsém a Delhiben történt mészárlást megtekinteni, és már az is elég volt… Pedig ahogy kivettem akkor a szavaiból, az csak a kezdet volt ahhoz, ami az elmúlt 11 évben megtörtént. És bár egyelőre más hasonló tetteiről nem számolt be nekem, részben az én kérésemre, de tudtam, hogy előbb-utóbb ezt a felét is meg kell ismernem. Hisz megígértem…
-Nem, arról tényleg nem. –válaszoltam arra, hogy nem tudtam a találkozásukról, amikor azonban folytatta, hirtelen szóhoz sem jutottam a döbbenettől.
-Hogy… hogy mi? Majdnem megölte? De hisz… Killian sosem támadna rá a lányára… hogy történt? Vagy miért…? –kérdeztem vissza, miközben még mindig alig akartam elhinni, amit hallottam.
Lehetséges volna, hogy nem ismerte fel? Valószínű… Igaz, akkor sem „kifogás”, hogy embert akart ölni. Nem… biztos, hogy valami másról volt szó, amiről nem tudok. Volt valami csúnya nézeteltérésük, rátámadt a nő, vagy tiszteletlenül bánt vele…
Elképedve hallgatom, ahogy a nő kissé darabosan, de megoszt néhány mozzanatot az apjával való találkozásról, de szóhoz sem jutok még jó ideig… Ez… Ez annyira hihetetlen, hogy… Killian már utalt rá, nem egyszer, hogy jobban járok, ha inkább távol tartom magam, vagy ha nem, akkor mire számítsak, de… más látni, és más átélni. Pláne úgy, hogy a saját édesapja csinálja ezt az emberrel. Mire a nő újra elhallgat, már nyoma sincs a korábbi felháborodásomnak és növekvő dühömnek, helyette inkább a rémület csírája kezd növekedni bennem.
-Ez… de hisz ez borzalmas. –suttogom a még mindig a számhoz tartott tenyerembe, ahogy a nőt figyelem.
Más értelmeset nem is tudok hirtelen mondani, így inkább csendben hallgatok még jó pár pillanatig, tovább növelve a helyzet drámaiságát… De végül aztán lehull a kezem a törzsem mellé, én pedig pár óvatos lépéssel közelebb sétálok – persze, ha bármi olyan jelet, utalást sikerül elcsípnem a nő felől, ami arra utalna, hogy tartsam távol magam, akkor egyből megállok.
-Ezt még nem igazán. –feleltem csendesen, igaz, tervbe van véve… de ez most úgy sem változtatna semmit – Sajnálom, hogy az előbb… én… nem tudtam, hogy ez történt. Nem is tudom, hogy én mit reagálnék, ha a saját apám próbálna megölni… Vagy esetleg Ő…
Ami rendkívül esélytelennek látszott, de… az, hogy a lányára támadjon, a múltkori emlékei után még esélytelenebbnek tűnt, mégis megtörtént. A lánya akármilyen komolyan is gondolta, hogy ne mentegessem előtte, szívem szerint mégis így tettem volna. Hisz ez csak átmeneti, hogy mentális gondokkal küzd, hogy egyébként nem ilyen, és hogy épp azon van, hogy ő is megváltozzon… De mindez nem változtat azon, ami megtörtént.
-Azt hiszem, ennél szerencsétlenebb helyzetet szinte kívánni sem lehetne. –sóhajtottam letörten, ahogy ismét végiggondoltam, hogy mi is a helyzet.
Killian imádja a lányát, ennek ellenére majdnem megölte… a lánya viszont 4 éves kora óta gyűlöli, az pedig, hogy rátámadt, csak tovább rontott a helyzeten.
-Van róla emléke, a gyermekkorából? Hogy akkor milyen volt? –váltottam témát hirtelen.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Holly Fields
Wagabond
avatar

◯ Kor : 314
◯ HSZ : 144
◯ IC REAG : 158
◯ Lakhely : Anchorage

Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Csüt. Feb. 20, 2014 4:38 pm

Ha nem érezném mindezt, akkor nem hinném el, hogy képes voltam ennyiféle érzést produkálni ilyen rövid idő alatt. Még a szokottnál is jobban hullámzott a kedélyem, de ezt betudtam a rendkívüli témának, amihez eddig még nem volt szerencsém. Igazából azt kívántam, hogy bárcsak ne is lett volna. Valahol persze örültem, hogy a kislány bennem visszakapta az apját, aki után olyan régóta vágyódott, ám a sértettségem még mindig nem múlt el, ráadásul a viszontlátás körülményei sem voltak éppen a legidillibbek. Ja, és akkor arról még nem is esett szó, hogy itt van most ez a nő, aki azt állítja, hogy a felesége volt. Ez már önmagában nem tetszene, de az, hogy ennyire kísértetiesen hasonlított az anyámra és ezáltal állandóan az eszembe juttatta a múltat… hát, nem mondhatnám, hogy a legjobb volt. Tehát összességében számomra ez most nagyon nehéz volt és a legrosszabbnak azt tartottam, hogy nem láttam a végét. Egyszerűen egy parányi fénypontot sem fedeztem fel annak a bizonyos alagútnak a végén. Borzalmas volt!
Az sem tett sokkal jobbat, hogy félve kezdett el hátrálni előlem. Egyrészt megértettem, mert ostoba lett volna, ha nem teszi, másrészt viszont sértőnek találtam, hiszen nem közeledtem hozzá fenyegetően, csupán mérges lettem. Ez azonban nem jelentette azt, hogy bármilyen bántódása is esne. Lehetett volna annyi esze, hogy rájöjjön, ha akartam volna, akkor már percekkel ezelőtt megtehettem volna. Megerőltetést sem jelentene, ha azt akarnám. Egyetlen pillanat, egy kicsi mozdulat, és máris holtan esne össze a lábaim előtt, de hát nyilvánvalóan nem rá voltam dühös. Illetve, mivel védte azt, akire haragudtam, ezért valamilyen szinten ő is felmérgesített, de mégsem olyan szinten. Ennek előtte is nyilvánvalónak kellett volna lennie, de úgy látszik, hogy nem volt. Ezt támasztotta alá az is, hogy még mindig védte a saját apámat velem szemben, amitől legszívesebben kitéptem volna az összes hajamat.
- Nincs joga bírálni sem engem, sem az anyámat – közöltem nemes egyszerűséggel. Tényleg így is gondoltam, ezt láthatta abból a lesajnáló, lenéző pillantásból, amit a szavai után vetettem rá. Még hogy örült volna! Nem volt abban a helyzetben és soha nem kellett abban a korban élnie, amikor a nők azért még a férfiakra voltak utalva, és az apám nélkül hirtelen olyan borzalmas lett minden. Ráadásul ő volt a középpont mindnyájunk életében, aki hirtelen eltűnt és elvitte a fényt is közülünk. A boldogságot, a jókedvet. Hogyan is magyarázhattam volna meg ezt annak, aki ilyen elvakult volt vele szemben?
- Kifogások mindig vannak, ha kreálni akarunk párat saját magunk és mások megnyugtatása érdekében – szegtem fel a fejemet. Nem kiabáltam már, de higgadt sem voltam. Ugyan a hangom elég határozottan csengett és nem sipítoztam össze-vissza, mégis kihallatszott belőle némi feszültség. Azt hiszem, hogy az én kedves kis alkalmazottam jobban is járt, hogy valahol hátul dolgozott. Általában fülhallgatót is viselt, mert úgy tudott dolgozni rendesen, ezért most főleg hálát adtam. A végén még dühömben kirúgnám, pedig nagy szükségem volt rá és nehéz lenne rendes szakembert találni, aki megfelelne az én hatalmas elvárásaimnak.
- Fogalmam sincs, hogy mit tett volna, ha tud róla, hogy mi vagyok. A lényeg az, hogy nem próbált megkeresni, pedig tudta, hogy a városban élnek vérfarkasok, ebben egészen biztos vagyok. Benne volt a pakliban, de mégsem próbálta meg – tettem még hozzá az előbbiekhez, ha már így ez volt a téma. Jó, nyilván nem lehettem benne biztos, de én akartam hinni, hogy ha elég kitartó, akkor megtalálhatott volna. Hiszen tessék, amikor egyikünk sem számított rá, egy véletlen beszélgetés folytán rájött. Ennyi volt az egész, nem lett volna több vagy nehezebb máskor sem, sőt, akkor célirányos lett volna a keresése.
- Nem tudta, hogy én vagyok, de a tényeken nem változtat akkor sem – próbáltam úgy beszélni, mintha nem érintene rosszul, mintha valami kis apróság lenne. A mozdulataim is arról árulkodtak, mintha félvállról venném, pedig korántsem ez volt a helyzet. – Ó, hát bejött a boltomba Fairbanksben, aztán beszélgettünk és azt találtam mondani, hogy az igazi nevem Amerikában nem lett volna elég hangzatos – közben teátrális mozdulatokat tettem, hogy eltúlozzam kicsit a jelentőségét ennek a szememben apró dolognak. Pont úgy, ahogyan Killian is felfújta. – A szavaiból arra következtettem, hogy ettől kattant be, mert aztán kivágtatott az új öltönyét viselve, és illúzióval fizetett nekem. Nem tartott olyan sokáig, mint ahogyan szerette volna, én meg nem az a típus vagyok, aki ilyen arcátlanságot eltűr. Persze, hogy utána mentem és be akartam rajta hajtani, és akkor bekattant, ahogyan azt már az előbb elmeséltem. Nevetett, fojtogatott és illúziókkal kínzott. Szóval csupán ennyi történt – fejeztem be röviden, tömören és lényegre törően. Legalábbis én ezt rövid verziónak szántam, a többi amúgy is csak apróság volt, ami itt most nem számított fikarcnyit sem.
Igen, most már láttam rajta, hogy felfogta a történtek súlyát és ez valamilyen szinten egy kis elégtételt jelentett számomra. Nem tudnám megmondani, hogy miért. Valószínűleg az lehetett az oka, hogy mindezt én úgy éltem meg, hogy végre valaki engem is megért és nekem ad igazat. Vagy legalábbis látszólag, de ez bőven elég volt a sértett és sérült lelkemnek. Amint láttam, hogy közelebb is lépett hozzám, kicsit megenyhültem, ám a távolságot én nem csökkentettem le. Ugyanúgy a pultnak támaszkodva álltam, két karomat összefonva magam előtt. Mintha ezzel akarnám távol tartani magamtól az összes rosszat, elzárkózva mindentől és mindenkitől.
- Szerintem semmi jót. Erre nem lehet úgy reagálni, hogy vállon veregetjük és megdicsérjük. Sok volt nekem ez az egész… - ismertem el halkan és megráztam a fejemet. Utáltam, ha látják a gyengeségeimet, de voltak esetek, amikor mégis képtelen voltam megjátszani magam. Kellett, hogy valaki engem is támogasson. – Nos, szerintem sem – értettem vele egyet, közben szépen bólogattam is mellé, mint egy jó kislány. – Nem sok – válaszoltam őszintén a kérdésére. Elsőre ugyan meglepett, de „minden mindegy” alapon mégis reagáltam rá. – Túl kicsi voltam és túl régen volt. Benyomásom, illatok… érzések vannak, de tiszta emlékeim nem igazán – vonogattam a vállaimat. – Csak azt tudom, hogy amikor ott volt, akkor minden jobb volt és én boldog voltam, ahogy a családom is. Miután elment, elvitte az összes örömet a házból – fogalmaztam meg újra, ami már eszembe jutott az előbb is. – Miért kérdezi? Ezzel akarna hatni rám, hogy akkor jó volt? – vontam fel a szemöldökömet. – Mert akkor nem sokat ér vele. Az életem hosszúságához képest az csupán elenyésző idő volt és nem változtat semmit azon, ami végül történt… - ráztam meg a fejemet lemondóan. Természetesen nekem is eszembe jutott már, hogy voltak vele jó pillanataim is, de mindez nem kompenzálta eléggé a többit.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor
avatar

◯ Kor : 56
◯ HSZ : 847
◯ IC REAG : 901
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Vas. Feb. 23, 2014 1:26 pm

Hallgatás beleegyezés, szokták mondani, én pedig ezt az eszmét követve, némán fogadtam a megjegyzését. Igaza van, valóban nincs, hisz egyiküket sem ismerem, ismertem. Nem is álltam le feleslegesen okoskodni, jól úgy sem jöhettem volna ki belőle, meg csak leírtam volna magam, azt meg nem akartam. Ennél jobban…
-Igen, az mindig akad. –adtam igazat neki, hisz ha rám igaz ez az állítás, akkor éppannyira rá is. Ahelyett, hogy ennyire ellenségesen áll az apjához – joggal – azért még mindig megpróbálhatna egy esélyt adni neki, ám úgy tűnik, erre kevés az esély… Ehelyett ő is ugyanúgy csak a „kifogásokkal” jön, hogy miért nem.
Mivel már az előbb kifejtettem a véleményem a témáról, így feleslegesnek láttam magamat ismételgetni, úgy sem hiszem, hogy meg tudnám győzni. Én hittem abban, hogy ha Killian tudta volna, hogy a lánya is vérfarkas lett, akkor nem nyugodott volna addig, amíg meg nem találja, de legalábbis megpróbálta volna megkeresni.
-Tudom, hogy nem változtat… -sóhajtottam elkeseredetten. Mondanám, hogy de, igen… de lévén, hogy mit tett, nem csak a lánya ellen megbocsájthatatlan, hanem bárki mással szemben is, pláne, ahogy tovább hallgattam a nőt, és megtudtam, hogy hogy is történt igazából az a bizonyos eset. Mire a végére ért, azt nem mondom, hogy teljesen elborzadtam volna, viszont pár árnyalattal így is sápadtabb színű lett az arcom. A delhii tömegmészárláshoz képest mondhatni „semmi”, és azt is tudtam, hogy nem épp a szokványos módon intézi a pénzügyeit, de akkor is… Azért az sem kellemes, hogy most pont az egyik „áldozatához” van szerencsém. Aki ráadásul a lánya… Ha nem az lenne, akkor is sajnálnám, hogy miket kellett átélnie miatta, de így… Valahogy mindkettőjüket megértem, mindkettőjüket sajnálom, de kicsit kezdem úgy érezni magam, mint aki két tűz közé szorult – akármit is mondok, önkéntelenül az egyiknek, vagy a másiknak adok igazat vele, még ha így valamelyiküket meg is bántom.
-Érthető is, elvégre mégiscsak kereskedő… Ráadásul nem is egy szelet csokiról van ilyesmi apróságról van szó, hanem sokkal nagyobb tételről. –adtam igazat neki. Ha egy árva kis utcagyerek próbálna meg elcsenni tőlem valamit, azt sem hagynám annyiban, ha mást nem, legalább segítenék neki valahogy, de hogy egy felnőtt játssza el ugyanezt, ráadásul nem is az „életben maradás” miatt van rákényszerülve a lopásra… az már egészen más tészta.
-Erre nem igazán tudok mit mondani… Vagyis tudok, de nem hiszem, hogy az meghatná Önt, vagy elfogadható magyarázat lenne arra, amit tett… Nem volt ő ilyen, csak… ami azt illeti, most épp egy kisebb „hullámvölgyét” éli… Na jó, nem olyan kicsit, elég nagyot, ami azt illeti. Az elmúlt évszázadok tragédiái miatt besokallt egy kissé, és azért ennyire… elborult. Azt hiszem, tényleg a legrosszabbkor találkozott vele, sajnálom, hogy így alakult. És hogy ez sem mentség, de igyekszünk, hogy változtassunk ezen az egészen, még ha nem is megy egyik napról a másikra. –magyaráztam, óvatosan válogatva a szavaimat, elvégre nem lehettem biztos benne, hogy mi az, amit tud a nő, és mi az, ami előtte is titokban van még Killian kilétéről. Amennyiben nem árulta el neki, hogy valójában ő a vérvonal alapítók egyike, úgy nem én szeretném most lebuktatni, mert… egyrészt kissé hátbatámadás jellege lenne az egésznek, másrészt megkért, hogy tartsam titokban… De ettől függetlenül is, azt hiszem, ez egy olyan információ, amit neki kell elmondania, vagy egyáltalán dönteni róla, hogy megosztja-e a lányával, vagy sem.
-Nem, vállveregetés és dicséret valóban nem jár érte. Majd beszélek vele, bár ami megtörtént, azon sajnos már úgy sem változtat. De remélhetőleg a jövőben nem lesz több hasonló. –sóhajtottam szomorúan, mert egy ilyen indítás után azt hiszem, kemény dió lenne odáig eljutni addig, hogy nem hogy ne legyen ilyen ellenséges a légkör köztük, de legalább szóba álljanak egymással. Igaz, azt sem tudom, hogy azóta találkoztak-e már, bár nem hinném, az eddigi szavaiból következtetve.
Csak halvány mosollyal az arcomon hallgatom, ahogy a nő válaszol a kérdésemre, amikor azonban visszakérdez, csak megrázom a fejem.
-Eszem ágában sincs, csupán kíváncsi voltam, hogy akkoriban milyen lehetett. Ön felnőtt nő, saját élete van, nem is feltételeztem, hogy néhány régi, homályos emlék miatt teljesen megváltoztatná a véleményét az édesapja kapcsán, pláne, hogy a legutóbbi találkozásuk emléke még ennyire friss és megrázó. –szép is lenne, ha ennyire egyszerűen mennének a dolgok, nem igaz?
-Remélem, hogy ha most nem is, amikor ennyire friss az egész, később azért ad neki egy esélyt, hogy bizonyíthasson. Vagy soha többé nem szeretné látni? –kérdeztem vissza, mert ha így áll a helyzet, akkor majd megpróbálok finoman hatni a férfira, hogy ne erőltesse az „apa szerepet”, mert csak tovább rontana a helyzeten… Ellenben, ha kaphatna egy esélyt, talán abból is erőt meríthetne, hisz egy újabb ok, hogy megváltozzon.
-Jut eszembe, mielőtt el nem felejtem, ha jól sejtem, akkor az anyagiak azóta sem lettek rendezve. Ha gondolja, akkor helyette rendezem a kárt. –ajánlottam fel, hisz ha a sértést, a fájdalmat nem is, a rossz emlékeket nem is tudtam semmissé tenni, talán ennyit enyhíthettem a helyzet rossz kimenetelén. Miután túl sok kiadásom nem volt, így egyáltalán nem okozott gondot kifizetni az orvosi keresetemből.  Mást meg nagyon úgy sem tudtam segíteni, ahogy elnézem… fizikai sérülése nem volt, vagy ha igen, vérfarkas léte miatt már úgy is rég regenerálódott.
-Mivel Killian nem említette ezt a találkozást, így csak annyit tudok, amit Ön említett… Nem tudom, hogy végül miben maradtak, vagy fognak-e találkozni még a közeljövőben, de… ha valamiben tudok segíteni, akkor kérem, szóljon nyugodtan. Igaz, hármunk közül én vagyok a leginkább „kívülálló”, de úgy tűnik, akarva-akaratlanul mégis sikerült belecsöppennem a dolgok közepébe… Ettől függetlenül szeretném, ha idővel sikerülne elrendezni a dolgot, vagy ha nem is, minél kevesebb bántódása essen bárkinek is. –fejtettem ki kicsit bővebben, mert igaz, hogy a nő és köztem semmilyen különösebb kötődés nem volt azon túl, hogy hasonlítottam az édesanyjára, de mivel Killian lánya, önkéntelenül is szerettem volna, ha jól alakulnak a dolgai. Persze nem akarom átvenni az anyja helyét, mert mint már mondtam, felnőtt nő, nem hiszem, hogy különösebben vágyna rá, vagy igényelné, és azt is tudtam, hogy túl sokat nem tudok tenni, én, mint őrző, aki kor szerint sokadik leszármazottja is lehetnék, de mégis… a semmitől ez is több, nem igaz?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Holly Fields
Wagabond
avatar

◯ Kor : 314
◯ HSZ : 144
◯ IC REAG : 158
◯ Lakhely : Anchorage

Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Kedd Feb. 25, 2014 6:34 pm

Még mindig teljesen össze voltam zavarodva, noha látszólag azért jóval összeszedettebbnek tűnhettem, mint amikor leestem a kirakatból. Igazság szerint az a helyzet, hogy emellé még teljesen bele is lovalltam magam a történtekbe, ezért lettem annyira ideges, ugyanakkor elkeseredett is. Túl sok érzelem hullámzott bennem, még a szokottnál is több. Tudom én, hogy időnként hajlamos voltam túlzásokba esni ezen a téren, de szerintem jelenleg ez egyáltalán nem lepett volna meg senkit sem. Sajnos megviselt a múltkori találkozás, feltépett olyan sebeket, amiknek már a létezését is elfelejtettem, és most még a nyakamba kaptam a nőt is, aki szakasztott az anyám, és ugyanakkor apám jelenlegi felesége. Vagy olyasmi…
- Tudja… - kezdtem bele elgondolkozva. Míg beszélt, igazából csak magam elé bámultam, és akkor emeltem fel a tekintetemet, amikor megtörtem a csendet. – Igazából nem is azzal volt a problémám, hogy mennyi bevétel kiesést eredményezett nekem ezzel. Inkább az elvekről van szó, hogy ha valaki munkáját megvesszük, akkor értékeljük a belefektetett energiát. Ráadásul elsőre még szimpatikusnak találtam, aztán ez elég nagy pofon volt, ráadásul a szemem láttára tépte darabokra az öltönyt azok után, hogy ugyebár ki sem fizette. Sértő volt ez a viselkedés, én pedig nem arról vagyok híres, hogy sokáig megőrizném a hidegvéremet! – mondtam, bár talán feleslegesen, hiszen erre maga is rájöhetett az alig tíz perc alatt, amióta itt volt nálam. Vagy az is lehet, hogy már jóval több volt a hátunk mögött, csak nekem tűnt kevesebbnek? Fogalmam sincs, nem is érdekelt most igazán.
- Egyébként azt hiszem, hogy maga miatt akarta venni… - kínomban felnevettem, mert valahol röhejes volt, hogy az egész az előttem álló nő miatt történt, ha úgy vesszük. Az is ugyan, hogy kiderült, hogy ki ő nekem, de az jelenleg mellékes volt most számomra. Talán még mindig nem fogtam fel teljesen, és akkor még finoman is fogalmaztam. Az ilyet nem lehet csak úgy feldolgozni egyik pillanatról a másikra, ha valaki olyan hosszú életet élt le teljesen más hozzáállással, mint én magam. A nő talán könnyebben túllépett ezen, mert ő nem is volt annyira idős, mint én.
- Nem tudom elképzelni, hogy egy máskori találkozás mást váltott volna ki belőle… - jelentettem ki, mintha teljesen meg lennék erről győződve, pedig igazából nem voltam. Nem tudhattam, hogy milyen lett volna jobb állapotában, de az tény, hogy akkor talán nem fajultak volna idáig a dolgok. Kár is ezen gondolkozni szerintem. – Egyébként mindenki életében vannak hullámvölgyek, mindenki életében vannak tragédiák. Mit gondol, nekem mennyi volt? Bizonyára érezte, hogy elég idős vagyok már, ráadásul az információi segítségével pontosan is tudhatja a koromat, vagy legalábbis megközelítőleg. Nem volt könnyű életem, még ha most egészen jól is élek. Hosszú volt eddig az út, és örülök, hogy eljutottam eddig, de igazi veszítenivalóm nincsen. Üres az életem, érti ezt? És amikor megfenyegetett, hogy megöl, annyit feleltem rá, hogy nyugodtan. Nem fog hiányolni senki. El tudja ezt képzelni?! – nem az ő hibája volt, ez nyilvánvaló, de azt akartam érzékeltetni vele, hogy emiatt nem fogom megérteni az apám viselkedését. Nem csak neki lehettek problémái. Talán kicsit többet árultam el magamról, mint szerettem volna elsőre, de ez nem zavart annyira. Biztosan nem fogja mindenkinek elmesélni úton-útfélen, ha mégis, hát tudni fogom, hogy ki volt a csiripelő kismadár.
- Nem, a jövőben tényleg nem lesz több hasonló, mert ezek után valószínűleg kerülni fogom, ha tehetem. Nem vagyok olyan ostoba, noha többször is elkövettem már ugyanazokat a hibákat, vannak esetek, amelyeknél nem megy még egyszer. Ez pontosan ilyen most – talán önfejűen és kissé ridegen hangzott, de sohasem tagadtam le, hogy mennyire keményfejű tudok lenni időnként. – Szerintem felesleges beszélnie vele, mert amit akar, azt magától kell megtennie és nem noszogatásból kifolyólag – ingattam a fejemet. Tényleg rendes volt tőle, hogy segíteni akart, de nekem ilyen áron nem kellett az apám társasága. Csak azért, hogy megfeleljen ennek a nőnek, hogy eleget tegyen a kérésének… tudtam, hogy nem bírnám elfogadni.
- Fogalmam sincs, hogy mit szeretnék – vallottam be őszintén, egy hosszú sóhajt követően. Nem szerettem gyengének vagy éppen tanácstalannak mutatni magam, de talán most felesleges lett volna a játék, hiszen tudta, hogy mennyire zavart vagyok. – Nem tudom, hogy akarom-e látni, vagy sem… - beletúrtam a hajamba gyorsan, hogy elrejtsem a kezem remegését előle. Ennyire azért mégsem akartam esetlennek és kétségbeesettnek látszani. – Ha itt marad, akkor úgyis fogunk találkozni, efelől semmi kétségem, de hogy miként fog ez lezajlani, azt nem tudnám megmondani – tényleg nem tudtam, hogy mit reagálnék egy következő alkalommal, bár ez nagyban függött tőle is. Azt hiszem, hogy eleinte mindenképpen ugyanilyen elutasító lennék.
- Felesleges, de köszönöm, hogy felajánlotta! – legyintettem egyet, és ezúttal újabb kis mosoly jelent meg a szám szegletében, ellágyítva a vonásaimat. – Amúgy sem illik egy nőnek fizetnie a férfi helyett! – tettem hozzá, mert én még mindig ilyen régimódi voltam, hiába váltam üzletasszonnyá. – Szerintem itt sajnos nincs olyan eset, hogy kevés bántódásunk essen. Itt mindenképpen lesznek sérülések, máris vannak. A legtöbb bizonyára részemről, ezt nem tagadom, és elég makacs vagyok ahhoz, hogy hamar felengedjek. Talán majd megnyugszom és változik a hozzáállásom, talán nem. A jövő eldönti majd úgyis, nemde? – vonogattam a vállaimat. – Mindenesetre értékelem a felajánlást! – biccentettem felé, mert ez igaz is volt. Egyfelől nem akartam, hogy egy harmadik fél szóljon bele a mi dolgunkba, de talán mégsem volt olyan rossz egy döntőbíró, vagy minek is nevezzem. – Egyébként Holly vagyok! – mutatkoztam most már be, ha esetleg eddig nem vált volna egyértelművé számára, hogy nem csak itt dolgozom, de egyenesen én vagyok a tulaj. Felé nyújtottam a kezemet, most már nem kellett tőlem tartania, noha még mindig nem nyugodtam meg teljes mértékben.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor
avatar

◯ Kor : 56
◯ HSZ : 847
◯ IC REAG : 901
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Szomb. Márc. 01, 2014 5:32 pm

-Tudom. –sóhajtottam, ahogy végighallgattam a mondandóját – Teljes mértékben igaza van, ezzel vitába sem lehet szállni. Valószínűleg engem is kiborított volna, ha ellenem követ el hasonlót. –adtam igazat neki. Akár bocsánatot kérhettem volna helyette is, de azt hiszem, édes keveset számított volna, hisz ez tipikusan olyan helyzet, ahol Killiannek kell lépnie, jóvá tennie, kijavítania, amit elrontott. Akármennyire is szerettem volna, itt bizony most én voltam a kívülálló. Legalábbis azt hittem, amíg meg nem hallottam a nő következő megjegyzését, mire egyből feltámadt bennem a lelkiismeret-furdalás.
-Aucs… -feleltem kínomban, mert értelmesebbre most aztán végképp nem futotta. Ez eddig meg sem fordult a fejemben, sőt… az se jutott eszembe, hogy egyáltalán mit keresett egy öltönyboltban, amikor úgy sem követeli meg a munkája, a leszármazottjaival meg gondolom nem öltöny-ing-nyakkendőben találkozgat, de… így most helyre állt a kép. A randevúk… Őszintén, nem is számítottam rá, hogy rögtön egy ilyen kiöltözőssel szeretne kezdeni, előbb tippeltem volna valami erdei sétára, kirándulásra, vagy csillagnézésre, épp ezért.
-Tekintve, hogy az Önéhez képest rövid kis életemben is akadt bőven, azt hiszem, van elképzelésem, hogy akkor több száz év alatt mennyi lehetett, tekintve, hogy régebben mennyivel nehezebb volt az életben maradás. –válaszoltam, ismét igazat adva neki, de egyből eszembe jutott a múltkor beszélgetésünk Killiannel… hogy a 830 év alatt milyen kevés is volt az az időtartam, amikor igazán boldognak érezte magát. Kíváncsi lennék, hogy vajon milyen vérfarkasnál hasonlóak-e az arányok, vagy csak az ő családjukban alakultak ennyire rosszul a dolgok? Bár ahogy tapasztalom, hogy minden családban, mindenkinek megvannak a maga problémái, még ha még nem is tudunk róluk, szóval azt hiszem, valahol ez hozzáállás kérdése is.
-Sajnálom, ha így érez. Rossz az, amikor az embernek nincsenek céljai, ami motiválja, ami éltesse. Nekem is volt egy hasonló korszakom. –felelem csendesen, még ha nem is ugyanaz a „súlycsoport” a kettő. Én Zachary eltűnése után néhány hónappal azért elkezdtem kimászni abból a képzeletbeli gödörből, és utána sikerült is új életcélt találnom, de egy 300 körüli vérfarkasnál azért gondolom, más a helyzet, már csak az időtartam tekintetében is.
-Ha megenged egy kérdést… Önnek nincs falkája? Vagy családja, leszármazottai, kölykei? –bátorkodtam végül kettőt is feltenni – Nem azért, hogy a magánéletében vájkáljak, csupán általában épp ez az, ami értelmet ad az életnek – a szeretteink.
A szavaira csak bólintok, aztán ahogy meghallom a következő megjegyzését, elbizonytalanodok egy kissé. A beszélgetés eleje felé, ahogy Killian szóba került, és kiderült, hogy mit tett, még teljesen biztos voltam benne, hogy mindenképp beszélni fogok vele arról, ami történt. Viszont ahogy szó szót követ, ebben egyre kevésbé vagyok biztos. Tényleg az lenne az igazi, hogy az apja lépjen először, és ahogy ismerem, biztos fog is, de… attól még nem szeretném, ha ez a félresikerült első találkozás rányomná a bélyegét a későbbi kapcsolatukra. Csak mindkettőjüknek rosszabb lenne.
-Reméljük, pozitívabban, mint az első. –tettem hozzá a találgatására, de igaz ami igaz, így látatlanba nem sok értelme volt találgatni. Akárcsak a mi találkozásunknál, ezt is nehéz lett volna előre megjósolni, hogy minden apró kis reakció, szófoszlány számít, amit a másik elejt. Killian sokkal jobb viszonyban váltunk el annak idején, mégis, itt eddig mindkét találkozásunknál voltak csúnya veszekedések…
A köszönetére csak halványan elmosolyodtam. Lehet, hogy igaza van, de lopni sem illik, nekem pedig biztos lelkiismeret-furdalásom lett volna, ha még csak fel sem ajánlom. Elvégre mégiscsak őt érte kár.
-Az biztos, valóban nincs, hisz már mindenkinek „sok” bántódása esett. De az idő sok mindent megold, vagy ha nem is, de általában segít tisztázni magunkban a dolgokat… -feleltem, hisz a legtöbb esetben tényleg ez volt az egyik legfontosabb ahhoz, hogy az ilyen helyzetek rendeződjenek. Idő… amíg az ember átgondolja magában a történéseket, hogy milyen hatással van az életére, hogy ez jó, vagy nem… Arról nem is beszélve, hogy valahol azért igaz a mondás, hogy az „idő megszépíti az emlékeket”. Ha nem is a nő gyerekkori éveit, de talán most, felnőttként elgondolkozva előbb-utóbb megtanulja értékelni, hogy az apja él, ahelyett, hogy örökkön örökké haragudna rá. Remélhetőleg.
-Örvendek, én Abigail vagyok. –mutatkoztam be én is, miközben elfogadtam a felém nyújtott kezet – Abigail Cecile Cross.
Bár eddig is sejtettem, hogy ő a tulajdonos, de inkább nem akartam rizikózni. Ciki lett volna, ha Hollynak szólítom és kiderül, hogy még sem ő az, vagy történetesen nem az ő nevét viseli a bolt, hanem valami rokonáét, ismerőséét… Miután bemutatkozott, már a vezetéknevét is tudtam, anélkül, hogy elárulta volna, viszont akkor már úgy volt korrekt, hogy én is megosztom vele a teljes nevemet.
-Jól vettem ki a szavaiból, hogy Fairbanksben is van egy hasonló üzlete? –utaltam vissza a beszélgetés korábbi szálára, miközben még egyszer körbepillantottam idebent – Hogyhogy pont az esküvői ruhák mellett döntött? Meg az elegánsabb öltözékek mellett? –kérdeztem kíváncsian, remélhetően kellemesebb téma felé terelve a beszélgetés szálás. Egyébként meg  mindig is érdekelt, hogy miért választják az emberek azt a szakmát, amit épp űznek… Kényszer? Szülői hagyaték? Hobbi? Tehetség?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Holly Fields
Wagabond
avatar

◯ Kor : 314
◯ HSZ : 144
◯ IC REAG : 158
◯ Lakhely : Anchorage

Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Hétf. Márc. 03, 2014 6:23 pm

Szerettem, ha igazat adtak nekem, de hát ki ne szerette volna? Most is jól esett, hogy végre sikerült azzal megértetnem valamelyest a helyzetemet, aki eredetileg még az ő pártját fogta. Talán ez csupán nekem szólt, csak látszólagos volt, de ettől függetlenül most mégis szívesen fogadtam. Persze lehet, hogy ezt az apámnak már teljesen másként fogja előadni, már ha találkoznak és sor kerül arra is, hogy mi történt itt ma. Nem tudtam, hogy azok után, amiket most elmondtam, végül hogyan fog dönteni a nő; elmondja, avagy a kettőnk titka marad. Félig örültem volna neki, ha így történik, másfelől meg kíváncsi lettem volna arra, hogy hogy érinti ez azt a férfit, akit valaha a világon a legjobban szerettem. Túlságosan régen volt már ahhoz, hogy teljesen képes legyek felidézni, és ezt még én is szomorúnak találtam. Igen, talán egy kicsit még sajnáltam is magamat, de szerintem a jelenlegi körülmények között ez még egészen természetesnek is nevezhető.
- Még ha csak az lett volna a probléma, hogy nehéz az életben maradás… - nevettem fel. Aranyos volt, hogy ezt feltételezte, bár nevetésem még csak nem is közelített ahhoz, hogy őszinte örömnek lehessen nevezni a mögöttes érzelmeket. A kín már sokkal inkább ráillett volna a jelenlegi állapotomból kiindulva. Egyáltalán nem volt jó kedvem, legszívesebben sírtam volna, vagy kitépném a hajam, de egyik sem volt olyan opció, aminek helye lett volna most a helyzetemben. Már így is eléggé hullámzó volt a kedélyem, ezek után ez a nő egészen biztos, hogy teljesen őrültnek nézne és rám mondaná, hogy volt kitől örökölnöm. Erről azonban szó sem volt. Én is kegyetlen vagyok, vagy legalábbis tudok lenni, akárcsak az apám volt velem. Még ha ezt most jól is álcáztam, a bájos felszín alatt ugyanúgy ott lapult a vadállat, a kegyetlen gyilkos.
- Én mindig találok valamilyen célt. Olyan személyek nincsenek az életemben, akiknek hiányoznék, akik csalódnának bennem, ha szó nélkül eltűnnék az életükből – helyesbítettem, mert így volt pontos. Azt ugyan nem tudhatta, hogy pontosan Killian szavait idéztem, mikor meg akart ölni, mert ennyire részletesen azért nem fejtettem ki, hogy mi történt akkor szóról szóra. Amúgy sem akartam igazán sajnáltatni magam, mert azt utáltam. Együttérzésre vágytam és az nálam nem ugyanaz volt. Csak azt akartam, hogy valaki engem is megértsen, és a pártomat fogja még akkor is, ha soha nem szorultam rá igazán erre, mert megálltam a magam lábán is.
- Mint mondtam, nekem nincsenek ilyen személyek – ráztam meg a fejemet. Néhány pillanatig a padlót bámultam, elfordítva a tekintetemet a nőről. A fejemben a múlt elevenedett meg, pedig ez már igazán nem hiányzott a mai napomból, annyi bizonyos. – Valaha volt családom, és volt falkám is. A fiam valószínűleg már régen nem él, az apját pedig a szemem láttára ölték meg – vontam meg a vállaimat végül, mintha semmiség lenne. – A falkám tagjait pedig maga is ismeri, ott élnek Fairbanksben. Az idegenek megérkezését követően települtem át ide – ezúttal a tekintetem visszatért hozzá, két karomat pedig széttártam, ezzel jelezve a város nagyságát. – Kölykeim pedig sohasem voltak – nem is akartam igazándiból. Nem kellett kolonc a nyakamba, és nem akartam úgy járni, mint az, aki megsértett engem, én meg cserébe lemészároltam a kölykeit. Egyszer kellett volna, hogy magamra haragítsak valakit, és egyből gyengepontommá válna az esetleges kölyköm. Hát kinek kell ez? Így is már megint túl sokat mondtam neki.
- Persze, az idő mindent megold… - a kezemmel tettem egy teátrális mozdulatot, a sóhajom is erről árulkodott, de nem voltam őszinte. Utáltam az ilyen közhelyeket, még ha időnként igaznak is bizonyultak. Nem láttam egyelőre a megoldást mindarra, ami most a nyakamba szakadt, mert túl soknak tűnt így első körben. Nem vagyok pedig gyenge, de van az a pont, amikor már nekem is sok mindent. Miközben ezen gondolkoztam, azért enyhén megszorítottam a kezét, afféle megszokásból, nem erőfitogtatás gyanánt. – Abigail! – bólintottam, memorizálva a nevét. Azt nem tettem hozzá, hogy mennyire örvendek, mert talán túlzás lett volna egy cseppet.
- Igen, van. Ugyanez a neve. Furcsa, hogy még nem látta, elég központi helyen van… - merengtem hangosan. Lehet, hogy át kéne költöztetni még inkább forgalmas helyre, de nem szívesen mondtam volna le a jelenlegi üzlethelyiségről egy bevásárlóközpontban található kis lyuk miatt. – Elsősorban, mert szeretem az eleganciát – mosolyodtam el haloványan. Ritkán lehetett engem magas sarkak nélkül látni, az biztos. – Egyébként egyszer már megjelent egy ruhakollekcióm, de átütő sikert nem értem el. Aztán később a tévében éppen valamelyik sztárnak az esküvője volt, de a ruhaválasztása valami borzalmasra sikeredett, én meg nekiültem és lerajzoltam azt, ami szerintem jól állt volna neki. Azt hiszem, hogy valahogy így kezdődött… - vonogattam a vállaimat szerényen, mintha zavarba hozna a téma. Igazából nem érintett kellemetlenül, de már nagyon régen volt, hogy erről kérdeztek. Hogy valaki egyáltalán érdeklődött bármi iránt, ami kapcsolatos velem. Leszámítva a ruháimat, amiket vittek százával.
- Miért, ön mivel foglalkozik? Gondolom, hogy semmi köze az elegáns ruhákhoz, ha ilyen furcsának találja a választásomat – rákönyököltem a pultra, és elmosolyodtam. Vonásaim olyan bájosak lettek, mintha semmi nem nyomná a lelkemet, pedig ólomsúllyal nehezedett rám minden, ami eddig történt. – Egyébként mesélhetne egy kicsit az apámról, ha már ennyire a védelmébe vette… - feléledt bennem a kíváncsiság, nem tehetek róla. Amennyire elutasítottam őt, olyannyira érdekelt az is, hogy milyen ő, hiszen nem ismertem. Nem emlékeztem rá, hogy milyennek ismertem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor
avatar

◯ Kor : 56
◯ HSZ : 847
◯ IC REAG : 901
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Kedd Márc. 04, 2014 11:08 pm

Egyre inkább kezdett olyan érzésem lenni, hogy hiába is magyarázok, vagy próbálok javítani valamicskét a nő álláspontján, minden eredménytelen… Annyira fel van zaklatva, hogy szinte a mondat végére sem érek, de már kapásból van minden válaszomra ellenérve, véleménye. Én pedig akármennyire is szeretném Killiant védeni, ahogy egyre több mindent megtudok a lányáról, az életéről, hogy hogyan változott meg az apja eltűnése után, neki is kénytelen vagyok igazat adni. Még ha nem is saját akaratából hagyta el annak idején a családját, sajnos elég komolyan kihatott a családja életére, és ehhez még a félresikeredett viszonttalálkozás sem segített.
Ráadásul akárcsak Killian esetében, a nőnél is egyre inkább kezdtem hátrányban érezni magam a korom miatt. Még ha valamennyire át is érzem az életük eseményeit, az úgy sem „érhet fel” 800 vagy 300, de még 100 évvel sem, mert lehet, hogy történtek velem legalább olyan fájdalmas események, mint velük, de azokat sem több száz éve, vagy több évtizede őriztem, mint valami tüskét a szívemben.
-Értem. –feleltem a szavaira és még bólintottam is mellé egyet. Mondhatnám, hogy valahol bátor és kemény dolog olyan életformát választani, amiben senkit sem enged közel magához az ember, de nem tudhattam, hogy ő választotta-e ezt, vagy épp az élet alakította így, akaratán kívül… Viszont ha az első, és tudatosan ragaszkodott ehhez az állapothoz, akkor valahol gyávaságra is vall, amiért megrémül attól, hogy valakit közel engedjen magához. Végül úgy tűnik, jobb is, hogy hallgatok, hisz csak további olajat öntöttem volna a tűzre…
-Sajnálom. –szólalok meg, ahogy megosztja velem a szeretteivel történt tragédiákat, és nem sokon múlik, hogy nem mesélem el neki hasonló lendülettel, hogy én az apja „halálával” szembesültem hasonló módon, de még időben észbe kapok és az ajkamba harapok, mielőtt elszólnám magam.
Nem tudom, a mostani kinézetét mivel magyarázta neki Killian, de inkább nem kockáztatok, hogy rákérdezzen valami olyan dologra, amivel lebuktatnám a kilétét, hisz megígértem… Hazudni pedig végképp nem szeretnék a nőnek, pláne egy első találkozáson. Nem csak azért, mert úgy is megérezné, hanem mert ha néhány évszázaddal idősebb is, mint én, attól még a férjem lánya.
-Ha meg nem is, de segít. Én úgy egy hónapja mentem át hasonlón… -sóhajtottam, utalva a mi viszonttalálkozásunkra az apjával – Igaz, az kicsit más helyzet volt, de nálunk is voltak „sokkoló” hírek… például azt is most tudtam meg, hogy valójában vérfarkas. Azért valahol „vicces”, hogy amikor megismertem, pont a saját őrző-kollégáim segítettek neki, hogy elrejthesse a valós énjét… -mosolyodtam el keserűen. Nem mint ha bajom lett volna velük, vagy magamat tartottam volna ennyire vaknak, de azért valahol mégiscsak komikus egy helyzet.
-Ami azt illeti, én sem olyan rég költöztem Fairbanksbe, úgy egy éve, és eléggé elfoglalt a munka. Ha a központban van, akkor valószínű, hogy már láttam, csak mivel nem kerestem tudatosan, így annyira nem maradt meg bennem. Mármint… ne vegye sértésnek, csak egyszerűen semmi okom nem volt azt gondolni, hogy egyszer még szükségem lehet ilyesmire. –vontam vállat, és ebből már azt is leszűrheti, hogy egyedül érkeztem a városba, no meg utána sem sokat változott a helyzet. Horgászni sem szoktam, és lefogadom, hogy Fairbanksben több ilyen bolt is akad, mégsem tudnék egyet sem mondani, sem névre, sem helyre, hogy merre található egyáltalán – De lefogadom, hogy bármelyik menyasszonyt vagy koszorúslányt kérdezném a városban, egyből tudnák, hogy melyik üzletről van szó. –tettem hozzá jókedvűen. Hajjaj… Delhiben hogy kentem-vágtam én is az ilyesmiket… De hol van az már?
-Ezek szerint nem volt túl szokványos vagy „sablonos” a pályaválasztás. És még sikeres is lett benne. –mosolyodtam el, hisz elég volt csupán egy pillantást vetni az üzletre, hogy mindez nyilvánvalóvá váljon. – Végül annak a sztárnak is megmutatta a ruhát, amit rajzot? –kérdeztem vissza kíváncsian, amikor azonban az én munkám felől érdeklődött, egyből abbahagytam a nézelődést, és újra felé fordultam – Az biztos… háziorvos vagyok, az orvosi köpenyek pedig nem az eleganciáról híresek. Tulajdonképpen most is csak a munka miatt jöttem Anchorage-ba, egy kollégámat kísértem el, csak neki akadt még más intézni valója is, én meg túl sokat úgy sem tudtam volna segíteni neki. Egyébként nálam nem volt ilyen érdekes a pályaválasztás – szeretem a gyerekeket, így a tanári pálya is esélyes volt, de végül az orvostudomány mellett döntöttem, arra nagyobb szükség volt ott, akkoriban. –magyaráztam, bár ennyire részletesen nem kérdezett rá, de ha már ő is megosztotta velem, miért is ne?
Ahogy –legalábbis látszólag – alább hagyott Holly korábbi hangulatingadozása, úgy váltam én is egyre közvetlenebbé és barátságosabbá. A következő kérdésével azonban egy kissé sikerül meglepnie, pláne a korábbi szóváltásunk fényében…
-Húha… nem is tudom… mire kíváncsi pontosan? –kérdeztem vissza, de aztán eszembe jutott, hogy szinte egyáltalán nem ismeri a közös életünket, csupán annyit, hogy az apja feleségül vett, meg miután „eljátszotta” a halálát, eltűnt az életemből. Így aztán hacsak Holly nem ad meg valami támpontot, akkor pár pillanatig még átgondolom, hogy mégis mit lenne célszerű… ha már az „ügyes, okos, helyes, kedves, udvarias, jószívű” egy kicsit snassz meg sablonos lenne.
-Indiában találkoztunk. –kezdtem bele végül, majd mielőtt még azt hinné, hogy csak valami nyaralás végett jártam arra, gyorsan ki is egészítettem – Akkoriban ott éltem. Az édesapja… Mondhatni, hogy kollégák voltunk, de hála az égieknek, túl gyakran nem kellett együtt dolgoznunk, ugyanis eleinte folyton az őrületbe kergetett a folytonos, játékos csipkelődéseivel… Emlékszem, egyszer annyira sikerült felbosszantania, hogy cserébe bezártam a pincébe… Igaz, hamar kijutott, de utána sem sok nyugtom volt tőle. Már akkor is olyan türelmes és kitartó volt… -jegyeztem meg elmerengve, és a legutóbbi találkozásunk után azt hiszem, ezen jó tulajdonságai máig is megmaradtak. Közben vetek egy pillantást a nőre, nem-e untatom nagyon a nosztalgiázásommal, mert ha láthatóan igen, akkor inkább itt hagyom abba, ha viszont mutat némi érdeklődést, hasonló lelkesedéssel folytatom, mint eddig – Volt egy közös munkánk, amikor az utolsó pillanatban kellett beugranom mellé valaki más helyére, utána meg egész nap össze voltunk zárva… azt hiszem, utána változtak meg a dolgok kettőnk között. Hihetetlen, hogy ennyi idős felnőtt létére sokszor úgy viselkedik, mint egy szeretethiányos, nagyra nőtt gyerek, a jó értelemben. Olyan aranyosan ragaszkodó… Lehetetlen volt szomorkodni, vagy unatkozni a közelében – mondjuk utóbbi most is fokozottan érvényes, igaz, eléggé más értelemben – Nem tudom, hogy más hogy volt vele, de imádtam hallgatni, ahogy beszélt. Mindig is jobban bánt a szavakkal, mint én, de amikor mesélt… amikor igazán belelkesedett, olyankor mint ha egy kicsit megszűnt volna a külvilág, a hétköznapok minden gondjával, bajával együtt… igazán megnyugtató érzés. –felelem, visszaidézve az emlékeim közül néhány hasonló, csendes délutánt…
Belegondolva, hogy Holly miket mesélt a viszonttalálkozásukról, valóban olyan lehet, mint ha két külön emberről beszélnénk. Azt hiszem, nem lesz egyszerű menet Killian számára, hogy visszataláljon az általam emlegetett „énjéhez”, de teljes szívemből remélem, hogy egyszer sikerülni fog. Már csak a lánya miatt is, hisz kár lenne, ha egy ilyen labilis idegzetű, kiszámíthatatlan, szadista állatként maradna meg az emlékeiben, azok után, hogy a férfinek milyen sokat jelent.

[nem fizetett „politikai” hirdetésünket hallhatták O.O]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Holly Fields
Wagabond
avatar

◯ Kor : 314
◯ HSZ : 144
◯ IC REAG : 158
◯ Lakhely : Anchorage

Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Szer. Márc. 05, 2014 2:44 pm

- Én is… - keserű mosoly jelent meg az arcomon. Én is nagyon sajnáltam, hogy még idő előtt kellett elveszítenem a saját családomat. A szeretett férfi elvesztése legalább akkora haragot szült bennem akkoriban, mint amekkora fájdalmat. Ezért is voltam olyan nehezen kezelhető kölyökként, és végül ezért nem haboztam, amikor eljött a szöktetés napja. Bárki próbálkozott volna meg vele, gond nélkül egyeztem volna bele, ha ezzel megszabadulhatok attól, akit mindennél jobban gyűlöltem. Akkor sem voltam ostoba, ahogyan most sem. Tisztában voltam azzal, hogy nem vagyok elég erős ahhoz, hogy megtoroljam a tettét, de talán majd egyszer. Addig is elégnek bizonyult, ha nem kell őt minden egyes napon látnom.
- Higgye el, ez nekem is újdonság volt még – vontam meg a vállaimat, amikor az került szóba, hogy az apám történetesen vérfarkas. Furcsa is volt nekem egy őrző-farkas páros, de így már érthető volt, hogy miért lettek ők egy pár. Vagy legalábbis nem volt olyan elképzelhetetlen úgy, hogy a nő nem tudott a faji hovatartozásáról. Én meg annak idején túl fiatal voltam ahhoz, hogy ezt tudhassam, ráadásul a mesékre sem emlékeztem, pedig biztosan beugrottak volna Tupilekről vagy Alignakról, mivel mostanra már tudtam, hogy kik ők. Az emléket azonban annyira elnyomtam magamban, hogy ennek az egésznek egyszerűen esélye sem volt arra, hogy felidéződjön bennem. Talán nem is baj, mert akkor csak még bonyolultabb lenne ez az egész ügy.
- Nekem még sohasem jutott eszembe, hogy megszabaduljak a farkasomtól – árultam el ezt a kis apróságot. Igaz, hogy nem kérdezte, de ez engem egy cseppet sem gátolt meg abban, hogy elmondjam neki. Jó, volt időszak, de az már annyira régen, hogy annak a számlájára írtam, hogy friss volt ez az élet számomra. Biztos vagyok benne, hogy akkor azért akartam mindenáron újra normális lenni, valamint azért, hogy a gyermekem mellett lehessek újra. Azért, hogy láthassam őt felnőni, családot alapítani, ehelyett én megkaptam a jóval hosszabb életet, csak éppen nélküle. Kár, hogy akkor még nem tudtam az őrzők létezéséről, biztosan előbb hozzájuk futottam volna segítségért, már ha adtak volna.
- Igen-igen, értem! Ne is szabadkozzon! – emeltem fel a két kezemet megadóan. Tényleg nem volt szükségem arra, hogy magyarázkodjon, hiszen annyira nem volt törvényszerű, hogy mindenki ismerje a boltomat. A nők többsége azonban szerette a szép ruhákat nézegetni, én is ehhez a típushoz tartoztam, még ha sokan nem is nézték ki belőlem. Főleg azok után, hogy én az egész napomat ilyen környezetben töltöttem, de valahogy még így is mindig megnéztem a mások által tervezett darabokat. – Egyébként egy nőnek mindig szüksége van egy szép alkalmi ruhára. Nem csak menyasszonyi ruhák vannak itt sem! – tártam szét a kezeimet, mintha körbe akarnék mutatni a helyen. Persze a legtöbb az volt, ez kétségtelen, de hátrébb akadtak másfajták is.
- Igen, az valószínű. Ez az én szerencsém! – nevettem fel végre. Az összes ebben érintett egyén tudta, hogy létezik a boltom, mert a legtöbben ajánlás útján találtak hozzám, vagy éppen valamilyen cikk miatt szerettek bele egy-egy ruhámba. Az meg talán külön vonzerőként szolgálhatott, hogy maximum kettőt csináltam egy modellből, de több volt az eset, amikor csak egyet. Mindenki arra vágyik, hogy igazán egyedi lehessen, és ezek közé tartoztam én is, így megadtam a vásárlóimnak ezt az apróságot. Igaz, hogy így jóval több volt a munkám is, de ez igazán nem jelenthetett problémát egy magam fajta nőnek.
- Nálam szinte semmi nem sablonos – ezt mindenféle nagyképűség nélkül mondtam. Elég furcsa és eseményekben gazdag életem volt, sokszor olyan momentumokkal, amelyek másnál nem fordultak meg. Ez jellemzett engem teljes mértékben. – Nem, dehogyis! – nevettem újra, mert a kérdés aranyos volt. Főleg, hogy nem tudhatta, hogy annak idején mozogtam én a sztárok között szerkesztőként. – Később az lett az első ruha, amit eladtam – tettem hozzá, ezúttal már büszkébben. Ki ne lett volna büszke arra, amit elért? Végül is, az élet arról szól, hogy elérjük az álmainkat és megvalósítsuk őket, nemde?
- Ó, értem – bólogattam helyeslően. Ugyan ennyire részletesen nem voltam kíváncsi a munkájára, de ha már megosztotta velem, hát nem utasítottam vissza. Legalább róla is megtudtam egy-két dolgot, még ha egyelőre nem is értettem teljesen, hogy miért éppen őt választotta az apám. – Egy időben én is dolgoztam az egészségügyben – közöltem csak úgy mellékesen. Mondjuk, nekem nem volt képesítésem, inkább csak szükség volt még plusz két gondoskodó kézre a háború alatt, ezért alkalmaztak engem is.
- Nem tudom. Mondja el róla azt, amit a legjobban kedvel benne… - vetettem fel az ötletet csak úgy mellékesen. Igazából én sem tudtam pontosan, hogy mit is szeretnék hallani róla. Egyfelől semmit nem akartam, másfelől minden apróságra kíváncsi lettem volna. Már vártam, hogy majd felhívjon és elmesélje, hogy miért titkolózott annyira, de más szemszögéből is érdekes lehetett hallani bizonyos dolgokat.
Azt nem mondhatnám, hogy hatalmas érdeklődés támadt bennem a megismerkedésük hallatán, de nem látszott rajtam az sem, hogy annyira unatkoznék. Inkább figyelmesen hallgattam és elraktároztam magamban mind az információkat, mind az apró részleteket, amelyeket a mesélés közben láttam Abigailen. Nem vagyok egy nagy megfigyelő, mert nincs hozzá elég türelmem, de annak idején csak Kanguyakként éltem, így ebben legalább jó voltam.
- Eddig nekem nem ezt az arcát mutatta – kotyogtam közbe azzal kapcsolatban, hogy annyira türelmes volt. A kitartást viszont lehet, hogy részben tőle örököltem, de ezt már tényleg csak magamban jegyeztem meg. – Annyira azonban mégsem volt ragaszkodó, hogy megpróbáljon megtalálni – mondtam kissé szomorkásan, inkább csak halk megjegyzésként. Nem akartam én megakasztani a történet fonalát. – Igen, ez elég megszokott azoktól, akik az Illuzionisták táborát erősítik – tudtam be ennek azt, hogy mindig jól tudott mesélni. Erre legalább én is emlékeztem, bár a nővel nem osztottam meg az ezzel kapcsolatos élményeimet.
- Olyan, mintha nem is az lenne, akit én láttam – mondtam ki azt, amit ő gondolt, pedig nyilvánvalóan fogalmam sem lehetett arról, hogy mi járt a fejében. – Apámra én is úgy emlékszem vissza, hogy szerettem őt. Ennyire pontos részleteket nem tudok, csak azt, hogy fontos volt nekem. Ez az ember azonban teljesen más volt, akinek most láttam – ráztam meg a fejemet kissé lemondóan. Nem adtam fel teljesen, de még mindig közel álltam hozzá. – Tényleg ne próbálja majd meg rávenni, hogy beszéljen velem. Azt akarom, hogy ő keressen – osztottam meg vele azt, amit az apámnak is elmondtam a búcsúzás előtt. Vagy legalábbis egyértelművé tettem számára, hogy ezt akartam.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor
avatar

◯ Kor : 56
◯ HSZ : 847
◯ IC REAG : 901
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Csüt. Márc. 06, 2014 9:51 pm

Amikor a Holly megjegyzi, hogy ő sem tudott arról, hogy az apja vérfarkas lett volna, egyből eszembe jut, amikor Killian elmesélte, hogy miért kellett ott hagynia a családját. Az lett volna a furcsa, ha tudnak róla, mivel nem volt tudomásuk erről az egész mágikus világról. Ezzel szemben én őrző voltam, már akkor is, amikor találkoztunk. Még mindig hihetetlennek találom, hogy sikerült titokban tartaniuk előttem a dolgot… biztosan voltak árulkodó „jelek”, de fiatal voltam még, és szerelmes… meg egyáltalán miért is gyanakodtam volna ilyesmire?
-Nekem sem fordult meg soha a fejemben, hogy feladjam az őrző létet. –akár csak úgy vesszük, hogy egy protektorátusnál sem szolgálok, akár úgy, hogy az emléktörlés által a „boldog tudatlanságot” választom. Igaz, nálunk legalább megvolt a „visszalépés” lehetősége. A vérfarkasok ezt már nemigen mondhatták el magukról…
-Rendben, rendben! –adtam meg magam, amikor a kezeit feltartva mentegetőzni kezdett – Ha legközelebb alkalmi ruhára lesz szükségem, most már tudom, hová kell menni. –feleltem, hisz nem egyszerűbb egy ismert helyre menni, mint hogy még nekiálljon egyáltalán üzleteket keresgélni, meg számtalan boltot végigjárni az ember?
-Nem semmi munka lehet ennyi különböző ruhát megtervezni… -válaszoltam elámulva, hisz ami csak itt volt az üzletben, az sem volt kevés, és még ott van a fairbanksi is, no meg gondolom, biztos van még valami raktárjuk is, ahol a többit tárolják. Valahol azért félelmetes belegondolni, hogy Hollynak mennyi munkája lehet ebben az egészben. Félelmetes, és elismerésre méltó. Látszik, hogy tényleg szereti ezt csinálni.
-Ó, értem. Nem tudom miért volt ez az első dolog, ami eszembe jutott. –nevettem én is vele, és nem tagadom, örültem, hogy annak ellenére, hogy hogy indult a találkozásunk, már ilyen „vidám” és kötetlen hangulat van.
Amikor mondta, hogy ő is dolgozott az egészségügyben, csak halványan elmosolyodtam. Azt hiszem, a vérfarkasok hosszú életének határozottan az egyik előnye, hogy számtalan területen kipróbálhatják magukat. Na nem mint ha emberként, vagy őrzőként nem lehetne ugyanezzel próbálkozni, de mégis… más az, hogy minden kiszemelt szakmára akár több évtizednyi időd jut, vagy csupán néhány év…
-Rendben. –bólintottam a szavaira, aztán jöhetett is a kissé talán hosszúra és ábrándosra sikerült mesém az érintettről. Ahelyett, hogy inkább csak felsorolásszerűen elmondtam volna a tulajdonságokat, amik először eszembe jutottak róla, inkább néhány régi emléket, pillanatot meséltem el, hisz sokkal kifejezőbb, szerintem.
-Azt elhiszem. –sóhajtottam Holly szavaira, amikor megjegyezte, hogy mennyire más arcát mutatta felé az apja – Bár felém nem mutatta ezt az agresszívebb oldalát, de az már 1-2 találkozás után is nyilvánvalóvá vált, hogy sokat változott, és nem épp jó értelemben... Nem hiába mondtam, hogy épp egy "hullámvölgy" alján jár éppen...-feleltem egy kissé szomorkásan, hisz lehet hogy az, hogy el kellett hagynia, csak az utolsó csepp volt a pohárban a sok szerencsétlen fordulat után, de mégis, utána romlott ilyen drasztikusan a helyzet, ezért pedig valahol magam is felelősnek tartottam – Ettől függetlenül én bízok benne, hogy képes lesz visszatalálni a korábbi énjéhez, csupán egy kis támogatásra van szüksége. Reméljük, hogy hamarosan újra ilyennek láthatjuk.
Le merem fogadni, hogy a lánya megértése is sokat segítene ebben, viszont ez is kimondottan kettőjükre tartozik – nem fogom kérni, vagy könyörögni, részben az előzmények miatt, részben, mert ha nem magától döntene így, hanem csak az én kérésemre, az már nem lenne őszinte... Másfelől nem hiszem, hogy pont az én győzködésem győzné meg arról, hogy bocsásson meg az apjának, ezért Killiannek kell majd bizonyítani, hogy érdemes rá.
-Ígérem, nem fogom. –feleltem őszintén- Sőt, szerintem megvárom, hogy ő említse, hogy találkozott Önnel. Akkor még csak az sincs, hogy azért keresné fel, mert én említem a találkozást. Kíváncsi vagyok, hogy magától mikor jut majd eszébe… Igaz, ha hetekig hallgatni fog róla, szerintem úgy is rákérdezek, de ahogy ismerem, előbb úgy is megpróbálja majd felvenni a kapcsolatot Önnel, hogy megpróbálja jóvá tenni a hibáját. –gondolkoztam hangosan, bár ez úgy is csak találgatás volt, amihez immár a szavamat adtam, hogy pár hétig bele sem avatkozok. Nem lesz könnyű, de egyet értettem Hollyval, ha csak az én győzködésemre keresné fel. Bízok benned, drágám, ne okozz csalódást!
Ha lesz második találkozásuk, akkor úgy is szinte egyből egyértelmű lesz a nő számára, hogy Killian miattam lesz-e ott, vagy sem, mindenesetre megnézném a kedves férjem arcát, amikor a lányától tudja meg, hogy mi már ismerjük egymást…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Holly Fields
Wagabond
avatar

◯ Kor : 314
◯ HSZ : 144
◯ IC REAG : 158
◯ Lakhely : Anchorage

Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Szomb. Márc. 08, 2014 7:04 pm

- Nos, mi sem bizonyítja jobban, hogy nem vagyunk egyformák! – tártam szét a két karomat, mintha valamilyen felelősség alól akarnám kihúzni magam, pedig erről szó sem volt. Egyszerűen csak nem értettem meg a magam részéről, hogy valaki miért mondana le a farkasáról. Azért egészen furcsa, hogy mi is visszatáncolhattunk egy kicsit a valódi önmagunktól, és az őrzők is lemondhattak arról, hogy tudjanak erről a világról. Csak éppen, míg hozzám tartozott egy vadabb oldal, egy szinte önálló élőlény, addig nekik nem kellett volna megválniuk egy egész részüktől, csupán emlékektől és tudástól. Én viszont összeforrtam a farkassal, bármilyen kegyetlen is volt néha.
Arra, hogy most már tudja, hogy hol keressen majd magának ruhát, csupán egy halovány mosollyal és egy fejbiccentéssel feleltem. Nem nagyon akartam túlragozni, mivel ez most nem éppen a reklámok ideje volt. Helyette sokkal érdekfeszítőbb és kellemetlenebb dolgokkal kellett foglalkoznom, de annyira nem is bántam. Kitudja, hogy mindezt mikor tudtam volna meg az apámtól. Egyáltalán azt, hogy van egy nő, aki pontosan úgy néz ki, mint az anyám, kivéve a hajszínt. Nem mindennapi dolog, és valószínűleg nem is kezdett volna el dicsekedni vele.
- Nem egyszerű, de időnként nagyon ki tud kapcsolni és nem is érzem igazi munkának – vontam meg egyszerűen a vállaimat. Persze tudtam én, hogy nagy dolog az, amit csinálok, ráadásul szerénykedni sem volt szokásom, de néha azért megtehettem. Én választottam ezt az életet, ezt a hivatást, így nem is akkora csoda, hogy minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy sikeres legyen a vállalkozásom. Amíg a rajtam álló ügyeket el tudtam intézni, addig nem volt semmi probléma.
Miután belekezdett a mesélésbe, azért megpróbáltam csendben maradni és nyugodtan végighallgatni, de azért időnként mégis képtelen voltam befogni a számat, ha valami olyanra került sor. Valószínűleg minden reakcióm akkor is szavakba öntöttem volna, ha esetleg itt van maga a szereplő is, de valahogy örültem neki, hogy nem volt jelen. Bőven elégnek bizonyult nekem az is, hogy téma, mert még nem álltam teljesen készen arra, hogy én szembenézzek vele és mindazzal, amivel majd elkerülhetetlen lesz előbb-utóbb… a múlttal. A saját, és egyúttal a közös múltunkkal is. Habár az utóbbi nem túl hosszú időszakot jelentett, ennek ellenére bizonyára mégis meghatározó volt mind a kettőnk esetében. Erre például nem egészen voltam kíváncsi az ő szemszögéből, mert megvolt a sajátom is, de másrészről meg mindent tisztán akartam látni, már amennyire ez lehetséges volt.
- Az addig rendben van, hogy hullámvölgyben van, az én életem meg éppen stagnál – újabb vállvonás következett. – De hogy megy így emberek közé? Mindenki változik az évek során, ki rossz, ki jó irányba. Nekem is volt már mind a kétfelé, de azért… - végül nem fejeztem be, csak megráztam a fejemet. Persze, voltak nekem is elég rossz időszakaim, és én alapvetően is hamar ugrottam, ha olyan dolog történt, de ő az én emlékeimben egyáltalán nem így élt és most egyszerűen számomra összeegyeztethetetlen volt az emlékképem a valóságban látott torzulással. Nem is voltam benne biztos, hogy el akarom-e fogadni. Bár, először is addig kellett eljutni, hogy egyáltalán megkeressen, utána meg ráérek majd gondolkozni, igaz?
- Nekem éppen elég ez az egész már önmagában is, nem hiszem, hogy akad kapacitásom arra, hogy bárkit is támogassak bármiben. Elég nekem magamat, vagy az már nem számít, hogy másokkal mi lesz, csak az, hogy vele mi fog történni? – kérdeztem komolyan. Rendben, hogy neki ő az első, de nekem meg egyelőre én magam voltam, mivel nem akadt senki olyan, aki megérte volna az önfeláldozó viselkedést a részemről. Azzal kellett tehát foglalkoznom, hogy nekem mi a jó, és nem azzal, hogy visszatereljek egy számomra ismeretlen embert az úgynevezett jó útra.
- Rendben, köszönöm! – bólintottam, hangom pedig őszintén csengett. Mondjuk azt, hogy ez egy próba volt részemről? Igen, akár annak is lehetett volna nevezni, ha úgy tetszik. – Igen, arra én is kíváncsi leszek. Egyelőre ugyanis még nem keresett… - tettem hozzá, bár ez szerintem már így is egyértelmű volt számára. – Lesz mit jóvátenni és nem is csak egyetlen hibáról beszélhetünk sajnos – húztam el a számat alig láthatóan, aztán hosszas sóhaj szaladt ki a számon. Végül csend telepedett rám, ahogy néhány pillanat erejéig elmerültem a gondolataimban. – Kér esetleg egy kávét, vagy mennie kell? – kérdeztem meg végül váratlanul. Alapvetően elég udvarias szoktam lenni és most megpróbáltam visszatalálni magamhoz. Főleg, hogy még egy kirakatot is be kellett fejeznem, és ugyebár sehol sem tartottam még szinte, amikor dobtam egy hátast az emelvényről.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor
avatar

◯ Kor : 56
◯ HSZ : 847
◯ IC REAG : 901
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Vas. Márc. 09, 2014 12:06 am

Ahogy hangot ad a véleményének, csak aprót bólintok. Valóban nem vagyunk, de milyen unalmas és kiszámítható is lenne, ha mind egyformák lennénk, nem igaz? Valószínűleg egyszerűbb és kényelmesebb lenne, de jó ez így.
-Azt hiszem, nincs is jobb annál, mint amikor az ember azzal keresi a kenyerét, amivel egyébként is szívesen tölti az idejét. Legalábbis munka terén. –fűztem még hozzá a megjegyzéséhez, mert tényleg így gondoltam. Bár orvosnak, gyógyítónak lenni is igencsak fárasztó és időigényes tudott lenni, arról nem is beszélve, hogy a nap bármely pontjában elérhetőnek kellett lennem, hogy ha úgy adódik, bármikor mehessek, akár terepre is, segíteni.

-Mondhatni, én is épp egy kisebb hullámvölgyből másztam kifelé, amikor felbukkant… Képzelheti, hogy felforgatta az életemet, egy darabig azt sem tudtam, hogy hogy reagáljak a visszatérésére. Az egyik felemnek egy álma vált valóra, a másik meg rettegett, hogy mivé vált az elmúlt néhány folyamán… -vontam vállat én is, de aztán csak tanácstalanul széttártam a kezem.
-Ön szerint bezárva lehetne tartani egy ilyen idős vérfarkast? Vagy többet segítene, mint rontana? –kérdeztem vissza óvatosan, minden támadó felhang nélkül. Igaza volt, hogy az sem megoldás, ha így viselkedik az emberekkel, de szerintem a kényszerű magánnyal inkább csak rontanánk a helyzeten, mint javítanánk – Nem vagyok az édesanyja, hogy utasítgassam, - sőt, legutóbb elég világosan tudomásomra is hozta, hogy ne is akarjak beleavatkozni vagy beleszólni a vérfarkasos ügyeibe, hisz teljesen más lapra tartozik, mint a magánéleti kapcsolatunk – és egész nap sem lehetek mellette, hogy felügyeljem minden mozdulatát. Őrzőként egyébként is kötelességem, hogy védjem az embereket, így aztán ha nem is lenne semmi közünk egymáshoz, akkor is azon lennék, hogy minél hamarabb „kisegítsem” a hullámvölgyéből… Így talán még több esélyem is van… - legalábbis nagyon remélem, hogy többet nyom a szavam, mint ha csak egy őrző lennék a sok közül.
-Jajj... nem így értettem. –sóhajtottam Holly szavai hallatán, de aztán csak kissé zavartan beletúrtam a hajamba. Hogy is magyarázzam meg?
-Tisztában vagyok vele, és nem is ide akartam kilyukadni. Nem várom el… vagy kérném ilyesmire, vagy hasonló. Pláne azok után, ami történt, azt hiszem, elég naiv dolog lenne.  –kezdtem bele óvatosan – Én gyógyító vagyok. Mondhatni, hogy ez a feladatom. Mások támogatása. Másfelől, hogy nézne ki, ha épp a felesége fordítana hátat neki? –pláne úgy, hogy már nem egyszer tudomására hoztam, hogy mellette állok, ha szüksége van rám. És nem csak én, hisz azért is költözik egy gyerekkori barátjához, hogy segítsenek megoldani a gondjait – Inkább arra szerettem volna utalni, hogy én bízok benne, hogy meg tud változni. Még ha nem is egyik napról a másikra.
A köszönetére csak elmosolyodok. Bár betartani nem lesz könnyű, de titoktartásban jó vagyok… Nem csak mint orvos, hanem ha azt nézzük, hogy több mint egy hónapja titkolózok a Protektor kivételével az egész Protektorátus előtt a kilétéről… Azért jó vagyok, nem?
-Egyelőre még nem… -ismételtem el én is csendesen a szavait, és a következő megjegyzésére is csak bólogattam. Tény, hogy nem fog unatkozni a drága, legalábbis ha tényleg komolyan gondolja ezt az egész meg-akarok-változni dolgot. És miért is ne gondolná komolyan? De már megint sikerült visszaterelnünk a beszélgetés folyamát egy ilyen szívfacsaróbb, szomorkásabb mederbe, amit valahol bántam, a korábbi, vidámabb légkör után. Néhány pillanatig csak csendben nézelődök, ám mielőtt kezdhetne kínossá válni a csend, végül Holly szólal meg, engem pedig egészen sikerül meglepnie a kérdésével, még ha az teljesen ártalmatlan is.
-Ami azt illeti, szívesen elfogadnék egyet, ráérek amíg a kollégám nem telefonál, de… feltartani sem szeretném, ha esetleg van valami halaszthatatlan munkája. –szólaltam meg, hisz így is elég „bonyodalmat” okoztam már a jelenlétemmel mára, nem akartam még többet kreálni neki. Azonban, ha nem zavarom, akkor felteszek egy újabb kérdést, megkísérelve vidámabb vizekre evezni – Megkérdezhetem, hogy itt lakik, vagy Fairbanksben? Csak ha már szóba került, hogy mindkét városban van üzlete... nem lehet egyszerű a két város között ingázni. Annyira nem nagy távolság, de azért mégiscsak időbe telik az út. Régóta él ezen a környéken?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Holly Fields
Wagabond
avatar

◯ Kor : 314
◯ HSZ : 144
◯ IC REAG : 158
◯ Lakhely : Anchorage

Re: Holly Fields' Bridal Boutique // Vas. Márc. 09, 2014 6:14 pm

Igazából még nem sikerült rájönnöm, hogy miért árultam el magamról többet ennek a nőnek, mint amennyit szokásom volt. Szinte egyáltalán nem szerettem magamról beszélni, mert a legtöbb esetben úgy voltam vele, hogy nem tartozik senkire a múltam, csakis rám. Talán az játszhatott közre, hogy tudtam, hogy kicsoda. Azt, hogy az apám felesége, így érintett valamennyire ebben az ügyben, hiába nem akarta sem ő, sem én. Legalábbis én semmiképpen sem, róla meg nem tudtam eldönteni, hogy mi a helyzet. Szavaim ellenére tehát, időnként nem igazán reagáltam arra, amit mondott, mert ezzel próbáltam meg elhitetni magammal, hogy annyira nem is személyeskedtem vele. Csak kár, hogy az igazság teljesen más volt…
- Még én sem tudom, hogyan reagáljak erre – egyetértően bólogattam, mert ezt legalább teljes mértékben átéreztem. Azért valahol megnyugtatott az a tudat, hogy nem velem volt a baj és nem én voltam túlzottan érzékeny amiatt, hogy így reagáltam valaki olyan feltűnésére, akit rég halottnak hittem. Igaz, hogy Abigail nem temette el olyan régen, mint én saját magamban, de valamiképpen talán tényleg átérezhette, és ez adott egy kis vigaszt. Tényleg nem sokat, de ahhoz éppen eleget, hogy továbbra is megtűrjem őt itt és beszélgessek vele.
- Nos, a meglátásaink igencsak különbözőek – mondtam végül tömören, kissé talán közönyösen. Nem tudtam, hogy az ilyen idős mit takart, így természetesen úgy gondoltam, hogy be lehetne zárni, bár nem a szó klasszikus értelmében gondoltam. A farkasának újabb elvétele is megoldást jelenthetne talán, bár ezt nem mondtam ki hangosan, mert úgy láttam, hogy nincs értelme. Ezen felül még az is ott volt, hogy talán tényleg nem az anyja, de minden bizonnyal volt rá valamiféle hatással, legalábbis az eddigiek alapján nekem határozottan ez jött le. Hogy mennyi igazság volt eme megfigyelésemben, azt már nem tudtam volna megmondani, és talán nem is volt tisztem.
- Csupán egyet felejt el… - szólaltam meg, miközben kihúztam magamat és úgy néztem le rá. – A maga feladata tényleg az, hogy megvédje az embereket, csakhogy amíg szabadon járkál ilyen labilis állapotban, nem segít nekik semmit. Nem tudom, hogy miként segíthetne neki, amíg nem mutat rá hajlandóságot… vagy esetleg eddig olyan lelkes lett volna? Mert a viselkedése alapján akkor nem érhetett el túl sokat nála! – mindez persze csupán következtetés volt a részemről és nem is akartam őt bezárni sehová, de a látottak alapján talán elhamarkodva, de leírtam őt kiszámíthatatlannak, aki veszélyes másokra ebben az állapotban. Ráadásul még arról nem is tudtam, hogy miket tett már az előtt, hogy összetalálkoztunk, és kis híján elvette volna az én életemet is.
- Pontosan úgy, ahogyan ő is hátat fordított magának és nekem is – feleltem szinte magától értetődően a kérdése hallatán, aztán csak megvontam a vállaimat. Nem volt ismeretes számomra, hogy mi volt az oka a távozásának, és talán annyira nem is érdekelt jelenleg. – Elég vakmerő, tekintve, hogy nekünk sokkalta több idő jutott, mint a magafajtáknak. Gondolom, hogy már nem olyan fiatal, mint amilyennek látszik… - vontam fel kíváncsian az egyik szemöldökömet. Jó, talán fiatalabb volt annál, mint amennyinek most hittem, de az élete felét talán már így is leélte, vagy majdnem. Az ő élete a miénkben nem jelentett sokat, és ki tudja, hogy mennyi időre lesz szüksége az apámnak a változáshoz. Lehet, hogy ő már idős lesz, mire bekövetkezik, sosem lehet tudni. Nem akartam kishitű lenni, vagy elvenni a reményeit, de erről nem szabadott megfelejtkezni, én legalábbis nem tudtam. Oké, gyanakvóbb vagyok és bizalmatlanabb, mint ő, de ez nem lehet meglepő a történtek ismeretében.
- Csak egy kirakat vár rám – böktem ujjammal arra, ahonnan korábban leestem. – Máris hozok egyet, azt hiszem, hogy van lefőzve! – jelentettem ki, és már mentem is az egyik hátsó helyiségbe, ami afféle konyhaként funkcionált. Egy kicsit ugyan melegítenem kellett a feketén, de gyakorlott mozdulataimnak hála, elég gyorsan öntöttem ki két csészébe, és raktam oda mindent, ami csak szükséges lehetett az ízesítéshez. – Parancsoljon! – pakoltam le a pultra, aminek eddig nekitámaszkodtam. A kérdése ugyan meglepett egy kicsit, végül csupán a vállaimat vontam meg könnyeden. – Nos, a helyzet az, hogy mind a két helyen, ha úgy vesszük! – válaszoltam első körben, mialatt cukrot kevertem a saját kávémban, meg egy kis tejet. – Nagyjából a nyolcvanas évek óta élek itt, úgyhogy igen, mondhatjuk, hogy viszonylag régóta – bólogattam némi gondolkodást követően. – Előbb éltem Fairbanksben, itt csak két éve telepedtem le. Mind a két helyen van lakásom és boltom is, így folyton ingázok. Időnként vagyok odaát pár napot és akkor az ottani házamban lakom, aztán visszajövök, és itt töltöm az időmet. Nem könnyű – ismertem el, ha már így említette. Mivel azt mondta, hogy ő mennyi ideje költözött ide, ezért én nem kérdeztem vissza. – Zavarja, ha közben folytatom a kirakat rendezését? Addig nyugodtan leülhet oda! – ajánlottam fel, rámutatva a pult mögött lévő székre.
- Nem rossz hely egyébként Anchorage sem, de néha azért hiányoznak azok, akikkel együtt éltem két évtizeden át – ismertem el, reményeim szerint könnyed stílusban. – Gondolom, hogy átérzi, mennyire nem könnyű magunk mögött hagyni egy olyan helyet, ahol fontosak voltak nekünk mások – pillantottam fel rá sokatmondóan, hiszen az őrzők is kénytelenek voltak vándorolni, ráadásul neki talán még a családja is élt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content

Re: Holly Fields' Bridal Boutique //

Vissza az elejére Go down
 

Holly Fields' Bridal Boutique

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» A Hall

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: Lezárt Helyszínek-