HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
AKTÍV KARAKTEREK
136 TAG 62 FÉRFI 74 NŐ
BETOLAKODÓ FARKASOK
31 TAG 16 FÉRFI 15 NŐ
ŐSLAKOS FARKASOK
24 TAG 10 FÉRFI 14 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
23 TAG 13 FÉRFI 10 NŐ
ŐRZŐK
32 TAG 13 FÉRFI 19 NŐ
EMBEREK
15 TAG 5 FÉRFI 10 NŐ
ALAPÍTÓK
10 TAG 5 FÉRFI 5 NŐ
Az előző negyed évben ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

...A Legsokoldalúbb:

...A Legtanulságosabb:

...A Legnagyobb találkozás:

...A Legjobbak (Vörös Hold - Hard):

...A Legjobb (Vörös Hold - Soft):


írta  Jamie Waldorf Szer. Nov. 30, 2016 3:53 pm
írta  Sage Miller Szer. Nov. 30, 2016 3:50 pm
írta  Emily Hart Kedd. Nov. 29, 2016 9:17 pm
írta  Catherine Benedict Kedd. Nov. 29, 2016 11:11 am
írta  Primrose Trevelyan Hétf. Nov. 28, 2016 1:52 pm
írta  Rebecca Morgan Csüt. Nov. 24, 2016 7:27 am
írta  Balthazar Bluefox Kedd. Nov. 22, 2016 8:30 pm
írta  J. Isaac Sladen Hétf. Nov. 21, 2016 9:34 pm
írta  Vendég Hétf. Nov. 21, 2016 12:46 pm
írta  Nessa O'Brien Hétf. Nov. 21, 2016 10:19 am
írta  Maya Honeycutt Szomb. Nov. 19, 2016 7:20 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 11:01 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 11:00 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 10:58 pm
írta  Jackson Carter Vas. Nov. 13, 2016 4:52 pm
írta  Catherine Benedict Szomb. Nov. 12, 2016 6:47 am
írta  Roxan A. Cruz Csüt. Nov. 10, 2016 7:40 pm
írta  Achilles Kilpatrick Csüt. Nov. 10, 2016 7:13 pm
írta  Andrzej Krakowski Kedd. Nov. 08, 2016 8:06 pm
írta  Roxan A. Cruz Kedd. Nov. 08, 2016 6:31 pm
írta  Tawny Vaidya Hétf. Nov. 07, 2016 11:02 pm
írta  Skyler R. Hamilton Hétf. Nov. 07, 2016 10:03 pm
írta  Balthazar Bluefox Hétf. Nov. 07, 2016 9:55 pm
írta  William Douglas Hétf. Nov. 07, 2016 6:48 pm
írta  Jackie Leigh Suresh Hétf. Nov. 07, 2016 3:32 pm
Celeste M. Hagen
 
Balthazar Bluefox
 
Lester J. Edison
 

Share | .


























 

 Hope háza

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6140
◯ IC REAG : 8029
Hope háza // Hétf. Márc. 03, 2014 10:18 pm

A ház



Nappali





Konyha



Étkező



A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Okt. 09, 2016 9:51 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net
Hope E. Belfort
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 833
◯ HSZ : 272
◯ IC REAG : 287

Re: Hope háza // Vas. Máj. 11, 2014 1:05 pm

Nem készültem semmi egetverő hatalmas dologgal, csak egy kicsiny meglepetés, hiszen régen sem igazán az ajándékon volt a hangsúly, sokkal inkább az számított, hogy ezzel is mosolyt csaljunk a másik arcára. Most sincsen más tervem, pontosan ezért nem vittem túlzásba a dolgokat. A legfontosabbakat már tegnap elintéztem, megírtam az összes kis papirost, aztán már csak arra vártam, hogy elérkezzen az én időm.
Amikor Kilaun nyugovóra tért, akcióba lendültem, igyekeztem mindent minél gyorsabban a helyére tenni, hogy utána egy kis ideig még elégedetten szemlélhessem a művemet, majd én magam is álomra hajthassam a fejemet.

Ha Kilaun felébred és kilép a szobájából, az ajtófélfán máris egy kis post-it várja, méghozzá az élénkebb zöld fajtából, biztosra szerettem volna menni, hogy mindenképpen észrevegye. Rövid kis üzenet díszíti a kicsiny papirost, méghozzá az én kezem írásával.
Jó reggelt! A mamuszod a lábadon van? Nagyon jó. Akkor irány a fürdő, frissítsd fel kicsit magad!
Ha beslattyog a fürdőszobába, a mosdó feletti tükrön várja a következő ragacs, ezt szép rajzocskákkal is kiegészítettem, van rajta napocska, felhő, fa, minden, ami kell.
A reggeli arcmosás elengedhetetlen, mosd ki a szemedből a csipát, aztán jól töröld is meg.
Egyáltalán nem várom el, hogy mindent úgy csináljon, ahogyan én írtam neki, hiszen ez csak egy kis szórakozás. A következő papiros a törölközőjére ragasztva várja.
Ha jól emlékszem, valamit a nappaliban felejtettél a kisasztalon..
Az említett bútordarabon egy boríték pihen, rajta a hím nevével, ám mielőtt még felbonthatná, ismét hagytam neki egy rövidke kis utasítást a már jól ismert zöld papíron, ráragasztva a borítékra.
Megvan a kis galád! Ám mielőtt felnyitnád, helyezd magad kényelembe.

Drága Kilaunom!

Mielőtt kétségbeesnél, nem küldelek házkörüli útra, hogy minden egyes bokor alját át kelljen túrnod a következő üzenetért, csak gondoltam megleplek a mai napon. Nem is ragoznám túl sokáig a dolgot, csak szeretném, hogy tudd, én is eszméletlenül hálás vagyok Neked azért, hogy itt vagy mellettem. Szeretném, hogy boldog legyél és ne feledd, én mindig itt leszek.
Boldog születésnapot!
Ölel, Yee

Jajj és majdnem elfelejtettem, az ajándékod a konyhaasztalon vár Rád.


A konyhaasztalon egy szép sütis dobozban négy darab muffin pihen, a doboz mellett pedig egy közös képünk szépen bekeretezve, pontosan az, amire nem volt olyan egyszerű rávenni, de végül csak sikerült elkészíteni. Kell valami, ami kicsit feldobja a szobáját, remélhetőleg neki is fog tetszeni. A sütit pedig magam sütöttem, bízom benne, hogy ez is elnyeri a tetszését.
Magam sem tudom, honnan jött ez az ötlet, hogy így köszöntsem fel, de szerettem volna elrugaszkodni az átlagostól, bízva abban, hogy valóban sikerül mosolyt csalnom az arcára.  

// csak egy reagos kis apróság ^^ <3 //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor

◯ Kor : 55
◯ HSZ : 798
◯ IC REAG : 869
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Hope háza // Kedd. Máj. 27, 2014 9:08 pm


Hope & Killian & Abigail



Már egész sok idő eltelt a Vörös Hold óta, de mit ne mondjak, még ha én magam nem is sérültem meg komolyabban, az utóhatását egész sokáig éreztem – értem ez alatt a sérültek ellátását és az orvosi készletek újratöltését. Nem is értem, miért vagyok egyáltalán meglepődve rajta, tavaly sem volt jobb a helyzet ilyen téren, sőt… Az akkor történtek hatását mondhatni, a mai napig „érzem”.
Részben ennek is tudható be, hogy mostanában Killiannel is ritkábban találkoztam – részben pedig, mert velem ellentétben őt a Vörös Hold éjszakája csöppet jobban megviselte… aki beteg, vagy sérült, az meg maradjon csak otthon a fenekén és pihenjen, a gyógyulásra koncentrálva. Még jó, hogy a lakótársa is ért az ápoláshoz, különben biztos, hogy naponta elmásztam volna hozzájuk megnézni, hogy hogyan javul az állapota. Így megmenekült.
Mindettől függetlenül tény, hogy már hónapok óta tudtam róla, hogy a férjem életben van, és azt is megígértem neki még első fairbanksi találkozásaink alkalmával, hogy majd meglátogatom őket az otthonukban, ha már végre erőt vett magán és maga mögött hagyta azt a motelt… Mellesleg, amennyit Eeyeekaldukról mesélt, rá is kíváncsi voltam – milyen is lehet valójában az a bizonyos, sokat emlegetett legjobb barát, ha elrugaszkodunk a krónikáktól?
Hogy ne menjek üres kézzel, egy nagy adag szamócás és csokidarabos muffint azért sütöttem, tanulva a múltkoriból, most beszereztem hozzá megfelelő dobozt és tartót is, hogy ne azon stresszeljek egész úton, hogy „ugye nem fognak összeborulni?”. Azzal, sütik a kosárba, én pedig jó idő lévén felpattantam a kis bicajomra, hogy eltekerjek Killianék házáig. Délre beszéltük meg a találkozót, így még sietnem sem kell, hogy időben odaérjek. Feltéve, ha nem tévedek el… de csak nem! Igaz, túl gyakran nem fordultam meg erre felé, mióta itt élek, de az alapján, ahogy elmondták, nem lehet bonyolult eltalálni a házukig… Áh, ha minden igaz, az lesz az!
Azért valahol vicces, hogy amilyen magabiztosan és jókedvűen indultam el otthonról, a házhoz közelítve egyre inkább kezdtem olyasfajta félelmet érezni, mint egy kisgyerek, aki első nap közelít az iskola felé… Pedig sem arra, sem erre nincs semmi ok, de mégis… Te jó ég, 50 éves múltam, mit parázok én ilyen hülyeségeken? Igaz, hogy vérfarkasok, meg vérvonal-alapítók, de csak nem fognak megenni ebédre, ugye…? Ugye?!
Nagylány vagyok, bátor vagyok, nem fogok elfutni, végül csak elbicóztam a házig, „leparkoltam” vele a teraszon, majd fogtam a sütit, majd az ajtóhoz sétálva vettem egy nagy lélegzetet majd megnyomtam a csengőt és… vártam.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hope E. Belfort
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 833
◯ HSZ : 272
◯ IC REAG : 287

Re: Hope háza // Szer. Máj. 28, 2014 1:00 pm

Abigail & Kilaun & Eeyeekalduk


Nem is tudom, mikor éreztem utoljára olyasmit, mint amikor a Vörös Hold utáni napokban ismét megpillantottam Kilaun arcát. Felbecsülhetetlen érzés volt, főként azok után, hogy nem tudtam róla semmit. Sangilak is megsérült, Kilaunról fogalmam sem volt, merre jár, mi lehet vele, de végül minden megoldódott, még akkor is, ha az este nyomait sokáig viseltük magunkon - és itt nem csak a fizikai sérülésekre gondolok. Ápolgattam, ahogyan az tőlem kitelik, segítettem, ahogyan csak tudtam és próbáltam nem teljesen a terhére lenni, de hát egyszerűen képtelen vagyok csak úgy átruccanni a történések felett, noha ma már sokkal jobb a helyzet.
Egyszerűnek és átlagosnak a mai nap sem teljesen nevezhető, hiszen ma végre megismerhetem Abigail-t, hallani már rengeteget hallottam róla, de személyesen még nem volt alkalmunk találkozni. Örülök, nagyon is örülök a dolognak, hiszen egyrészt a fejemben élő kép ma megelevenedik majd előttem, másrészt pedig mégiscsak megismerhetem azt a nőt, ki rabul ejtette Kilaun szívét. Nahát, ez milyen aranyosan hangzik. Kicsit sem akarok hasonlítgatni, de ez az egész kicsit olyan, mintha bemutatná a családjának szíve választottját. Évekkel ezelőtt velem is történt hasonló, én mondjuk eszméletlenül féltem akkor a dologtól, ahhoz képest egészen jól sikerült, hogy a párom szülei ott tettek volna keresztbe, ahol csak tudtak, de én nem vagyok ilyen, szóval emiatt semmi aggódni való nincsen. Nem célom, hogy tönkretegyem a boldogságukat, sőt. Örülök, hogy legalább neki sikerülhet, azok után, amiket átélt, bőven megérdemli már.
Mosolyogva pakolom be az elkészített kis szendvicseket a hűtőbe, ott pihennek már az üdítők is, majd az órára pillantva teljesen elképedek. Már ennyi az idő? Rohanás a fürdőszobába, egy bocsánatkérő pillantás Kilaunnak, amiért beelőzöm és konkrétan az orrára csapom az ajtót, most érzek csak némi izgalmat. Komolyan, mintha az elmúlt nyolcszázharmincegy évem alatt nem történ volna velem elég minden, úgy izgulok, mint egy kislány. Persze, hogy izgulok, hiszen most Kilaunról van szó! Na jó, inkább gyorsan lezuhanyozom, a fürdésre most nincs idő, pedig szívem szerint inkább azt választanám. Iparkodom, vagyis megpróbálom, fogalmam sincsen, mikor jövök ki a zuhany alól, de tessék, egyből át is adom a helyiséget, nekem nem lesz rá többé szükségem. Lila törölközőt csavarok magam köré, vizes hajamból csöpög a víz, de nem igazán foglalkozom vele, így sétálok át a szobámba, hogy előkerítsem azt a ruhát, amit fel szeretnék venni. Ekkor hallom meg a csengő hangját, mely egyértelműen jelzi, hogy valaki érkezett. Nem is akárki.
Mosolyogva indulok meg az ajtó felé, különösebben az sem zavar, hogy egy szál törölközőben fogok ajtót nyitni, valamiért soha nem éreztem ezt akkora problémaforrásnak, mint azt sokan mások - miért is tettem volna, hiszen a fajtánk körében ez teljesen természetes dolog. Út közben még bekopogok Kilaunnak, hogy igyekezzen, mert megérkezett a vendégünk, majd libbenek is tovább, hogy ajtót nyithassak neki. Kedves mosolyt varázsolok az arcomra, így szólítom meg a nőt.
- Szerbusz! Bizonyára te vagy Abigail. Yee vagyok, vagy Hope, amelyik jobban tetszik. - nyújtom is felé a kezem kézfogásra, hogy után szélesebbre tárva az ajtót invitálhassam is beljebb. - Gyere be, már nagyon vártunk.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Killian K. Kenway
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 832
◯ HSZ : 385
◯ IC REAG : 476
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Hope háza // Szer. Máj. 28, 2014 2:08 pm

Abigail & Kilaun & Eeyeekalduk



Mindenek ellenére próbálok pozitív lenni. Mindenki ezt próbálja elérni nálam, szóval ha magamnak nem is, nekik, azoknak, akik fontosak nekem, igazán tehetek egy szívességet azzal, hogy megpróbálom ehhez tartani magam. Vannak nehéz pillanatok... Rémálmok, amik alvás közben gyötörnek, Alignak szavai... És még mindig nem tudom, hogy Sarah-val végül mi lett, hogy ő vajon sikeresen felülemelkedett-e már mindazon, amit egymással tettünk. Hogy emlékszik-e rám...
Tehát a pozitív dolgok: Abigail életben van, Yee életben van, a lányom életben van. Mondhatnánk, hogy hálásnak kellene lennem - az is vagyok -, de a mérleg másik oldalán ott van az a tudat, hogy meghalt... Meg sem született a gyermek, akit Abigail hozott volna a világra. Bár a lányomtól kaptam egy meghívást valamiféle bálra, mégsem érzem azt, hogy be kellene avatnom ebbe a titokba.
Nem vagyok jól, de persze volt ennél már ezerszer rosszabb is. A születésnapom egy üde színfolt volt a csillagtalan égen, újra érzem, hogy talán mégis van, mégis lehet értelme mindennek. Az Abigailtől kapott takaró az ágyamat díszíti, a Yee-vel közös fénykép pedig emlékeztetőként pihen az éjjeliszekrényemen, hogy amikor riadt álmaimból csatakosan magamhoz térek, kapaszkodót nyújthasson a kép, oltalmat és burkot a takaró. Gyermeknek érzem magam...
Talán a mai nap is sokat fog segíteni. Így, hogy végre nem csak beszélünk a nagy találkozásról, de meg is tesszük, sokkal rémisztőbb, mint eddig volt. Nem is tudom, hogy miért görcsöl a gyomrom, hiszen mindkettejüket ismerem, mindkettejüket imádom, és még azzal is tisztában vagyok, hogy egyikőjük sem ártana még a légynek sem, pláne nem egymásnak, hiszen pontosan tudják, mit jelentenek nekem... Jaj nekem. Talán most válik világossá, hogy mit jelent az emberi világban egy nővel együtt élni, aki nem a feleséged, és talán most állnak késekként a hátamba azok a szavak, amikkel még ifjú koromban illettek, hogy túlságosan szende vagyok erre a világra. Legbelül, azt hiszem.

Felsóhajtva húzom el a számat, amikor Yee becsapja előttem a fürdőszoba ajtaját. Öt perced van, kiáltom be neki szórakozottan, és a homlokomat az ajtónak támasztom. A forró gőz kisurran az ajtók résein át, lenge, tavaszi illat a tusfürdő, nyugtató csobogás a víz... Még azt sem tudom, mit veszek fel!
Inkább a szobámba trappolok, meghagyva a kapkodó magányt Yee-nek, egyik ruhadarabot a másikra dobálom, de egyiket sem találom megfelelőnek. Az egyébként rendben tartott szoba pillanatok alatt zsibvásárrá változik, végeredményben pedig maradok egy fekete pólónál, fekete nadrágnál... Csak a törülközőm marad lila a derekam körül, olyan mint ami Yee-nek van. Egy készletet vásároltunk, én nem kértem magamnak külön. Jó lesz ez is.
Elpakolni magam után... Nos, azt elfelejtettem, de ez már csak akkor jut eszembe, amikor a víz alatt állok.
Abigail léptei, a csengő hangja úgy vájnak a fülembe, mint a penge, a szívem szeretne külön életet élni, kiugrani a mellkasomból. Egyből vágódom is kifele, talán még át is esek a fürdőkádon, amilyen kapkodva mozdulok meg egy Első sebességével... Még csak nem is rögzítem a törülközőt a derekamon, csak úgy odatekerem, vizes talpakkal szaladok végig a kicsiny házunkon, mert én szerettem volna ajtót nyitni...
- Ne, Yee, várj!
De már késő, épp egy szál törülközőben invitálja beljebb a feleségemet, én pedig mély levegőt veszek, és közelebb lépek, bal kezemmel a törülközőt szorítva a medencecsontomnál, nyakig vizesen. Csak az nem tűnik fel, hogy sikerült a törülközővel együtt felmarkolnom egy női alsóneműt is, ami most a gyűrűsujjamnál ficeg - talán kiesett a mosogépből teregetés közben, én pedig a törülközőtartó helyett mindig oda teszem a törülközőmet, mielőtt beszállnék a kádba.
- Abigail! - köszöntöm, a szabad kezemmel pedig nyúlnék a válla felé, hogy magamhoz húzva köszöntő csókot nyomhassak a homlokára - Kérlek bocsáss meg, egy fürdőszobával kissé elhúzódik a készülődés. Ööö... - pillantok egyik nőről a másikra - Hm. Szóval Abigail, ő itt Yee. Yee, ő itt a feleségem Abigail. Bár.. azt hiszem ez eléggé nyilvánvaló.
Remek vagy Kilaun. Ennél nyilvánvalóbban nem is adhatnád a tudatukra, hogy lényegében csak testileg vagy férfiasabb mindkettejüknél.

//Bocsi Yee, lopam a kezdőkódot, mert most nem volt agyacskám sajáthoz Embarassed//


Kilaun
EXCUSE ME WHILE I LIGHT UP THE SKY

-.Nightmare.-
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor

◯ Kor : 55
◯ HSZ : 798
◯ IC REAG : 869
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Hope háza // Csüt. Máj. 29, 2014 12:13 am

Várok, várok, igaz nem sokáig, s pár pillanatig még az sem tűnik fel, hogy az ujjaimmal kissé idegesen szorítom a süteményes dobozt, közben gyorsan még körbepillantok, mint ha attól tartanék, hogy valaki meglát… Milyen butaság, mint ha bármi baj lenne abból, hogy vendégségbe megyek valahová. Vagy ha bárkit érdekelnék annyira, hogy kémkedjen utánam. Nem is tudom, hogy jutnak ilyesmik az eszembe...
 Ahogy nyílik az ajtó, egyből ki is húzom magam, hogy arcomon egy széles mosollyal viszonozzam a köszöntést, de nem tehetek róla – ahogy meglátom, hogy az előttem lévő nő milyen „ruházatban” nyit ajtót, egyből elbizonytalanodok annyira, hogy kárba vesszen az a tervezett lendület és magabiztosság. Már épp mentegetőznék, hogy „Elnézést, úgy tűnik, eltévesztettem a házszámot”, de másodpercek alatt kiderül – nem, nagyon is jó helyen járok.
-Öhm… Szia! Abigail… akarom mondani, igen, én vagyok! Örvendek. –egyensúlyozok a dobozzal, hogy viszonozzam a kézfogását, még ha kissé sután is- Inkább a Hope-nál maradok, ha nem gond, nem szeretném, ha más társaságban véletlenül elszólnám magam… inkább ez a név rögződjön be, a másikat úgy sem lehet elfelejteni. –Ha már Kilaunnak is megígértem, hogy nem fogom világgá kürtölni, hogy kicsoda is valójában, akkor azt hiszem, nem kell külön szájba rágni, hogy Eeyeekaldukkal is hasonló a helyzet…
-Túl korán érkeztem? –tettem fel a kérdést óvatosan miközben bentebb sétáltam a házba, mert igaz, a megbeszélt időpontban érkeztem, de úgy tűnik, a kedves házigazdáknak nem sikerült időben elkészülni.  Ha csak…
Ahogy meghallom az ismerős, szinte már reflexből fordulok felé, hogy végre láthassam, ám a látvány, ami fogad, finoman szólva is megdöbbent.
-Killian. –köszöntöm viszont, és csak a „nem gondolok semmi rosszra, nem gondolok semmi rosszra” sorokat mantrázom bőszen magamban, még egyre inkább feszengve állva, miközben megkapom azt a homlokpuszit.
-Iiigen… Azt teljes mértékben meg tudom érteni. –reagálok a fürdőszobás megjegyzésre szórakozottan, amikor megakad a tekintetem azon a bizonyos ruhadarabon, és néhány pillanatig még levegőt venni is elfelejtek a döbbenettől.
Nem is tudom, mire következtessek róla, melyik lenne a „kisebb” rossz… ha kiderülne, hogy az a női alsónemű valójában az övé, így „semmi” okom nem lenne vitázni vele… Tudom, sosem volt valami macho típus, amit egyáltalán nem is bánok, de… ez talán még így is erős egy csöppet. A másik következtetés meg… nőből vagyok, nem tehetek róla, de ahogy megláttam a férjét és a (nő) lakótársát egymás mellett, törölközőben, vizesen, úgy, hogy még az a bugyi is ott virított az ujjai között, mint valami trófea karácsonyfadísz… képtelen voltam nem arra gondolni, ami a legnyilvánvalóbb… mert lehet, hogy vannak véletlenek, de hogy egyszerre ennyi véletlen jöjjön össze, legyünk őszinték, annak azért elég kicsi az esélye. Kész, eddig bírtam. A legrosszabbra gondolok…
-Hope… megbocsájtanál egy pillanatra? Váltanék néhány szót a… férjemmel. Fontos lenne… –feleltem, majd mielőtt még bármelyikük is ellenkezhetett volna, karon ragadtam az említettet, hogy kihúzzam magam után a teraszra. Nem mint ha így biztosra venném, hogy Yee nem fog mindent ugyanúgy hallani… de legalább adjuk meg a látszatot nekik. Ha becsukódik a bejárati ajtó, már el is engedem Killian karját, de csak azért, hogy szembeforduljak vele, és ha eddig minden próbálkozásom ellenére, valami csoda folytán nem érzékelte volna a hirtelen jött hangulatváltozásomat, akkor most már egyértelműen kiolvashatja a csalódottságot és az elkeseredett dühöt a tekintetemből.
-Gratulálok, tökéletes volt az időzítés – így már Yee szavai is egyből új értelmet nyernek, „már nagyon vártunk” – Tudod… nem hittem volna, hogy idáig jutunk, ráadásul ilyen hamar, de ha már ez van… nem tudtad volna egyszerűen csak elmondani? Valahogy csak túltettem volna magam rajta, de legalább időt és energiát spóroltunk volna mindketten… -magyaráztam tovább zaklatottan.
-Azt hiszem, elég nyilvánvalóan a tudomásomra hoztátok, hogy most már semmi keresni valóm itt… -jegyeztem meg keserűen, azzal Killian kezeibe löktem az ez idáig őrizgetett sütis dobozt, a legkevésbé sem törődve azzal, hogy miután egy darabban átvészelték az utat idáig, nehogy most menjenek tönkre. Azt hiszem, most az érdekel a legkevésbé, hogy sérült-e a krém a tetején, vagy nem csúsztak-e félre az eprek, inkább a kerékpárom felé veszem az irányt ahelyett, hogy a muffinokat gyászoljam.
 
//  kockaaa! Csak mert valahol el kell kezdeni Very Happy
páros – olyan lendülettel megy a doboz, hogy egyenesen Killianen landol a tartalma, mehetsz vissza Yee-vel fürödni ˘^˘ (nem);
páratlan – Killian megússza, helyette a földön landolnak, hátha valaki később megcsúszik rajtuk //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6140
◯ IC REAG : 8029
Re: Hope háza // Csüt. Máj. 29, 2014 12:13 am

The member 'Abigail Cecile Cross' has done the following action : Dobókocka

'Sikeresség' : 2
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net
Hope E. Belfort
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 833
◯ HSZ : 272
◯ IC REAG : 287

Re: Hope háza // Pént. Máj. 30, 2014 12:20 am

Azt hiszem egyikünk sem gondolt bele abba igazán, hogy nem leszünk túl természetes látvány így, törölközőben, még akkor sem igazán fogom fel a dolgot, amikor kissé lefagy az előttem álló nő. Bennem túl sok a lendület, túlságosan szeretném, hogy jól sikerüljön ez a délután, így hát kezet nyújtok és bemutatkozom neki.
- Persze, persze, ahogyan neked kényelmes. - mosolyodom el, teljes mértékben egyetértek, jobb, ha ez a név rögzül be, mintha valaki előtt Yee-nek hívna, az sokkal kellemetlenebb lenne.
- Ó, dehogy! - ebben a pillanatban esik le igazándiból, hogy az ilyen stílusú ruházat nem túl megnyerő egy vendég köszöntésére - Csak kissé elhúztuk a készülődést, fürdőszoba pedig csak egy van.. - vakarom meg vizes hajamat, de sokáig nem kell mentegetőznöm, mert Kilaun is megjelenik, miután becsuktam az ajtót Abigail mögött és megerősíti a szavaimat.
Picivel arrébb állok, kis teret engedve nekik, lágyan mosolyodom el a köszöntést nézve, kissé elfacsarodik a szívem, mert be kell ismerjem, régen köszöntöttek már így és eszméletlenül hiányzik. No de ez a nap nem rólam szól, nem pont most fogok a múltba temetkezni. Sőt, el is érkezik az a pillanat, ami olyan hirtelen tép ki a múltból, hogy szinte repülök. Egek, az ott az én… én alsóneműm? Kilaun, egek…
Ez kínos.
- Persze. - bólintok a rövidke szavacska mellé, de valamiért képtelen vagyok mozdulni, miután becsukódott utánuk az ajtó. Én nem akarok hallgatózni és valószínűleg ostorozni is fogom magam jó pár napig emiatt, de képtelen vagyok arrébb állni és meghagyni nekik a pillanatot, hogy megbeszélhessék a dolgot. No meg azért kíváncsi is vagyok, elvégre nekünk teljesen természetes az a dolog, hogy együtt lakunk, noha ez a bemutatkozásunk nem igazán sikerült fényesre. Az első szavak után kapom egyik kezem a számhoz, tágra nyílnak a szemeim.. Ezt elszúrtuk, jobban mondva elszúrtam, hiszen nem tartott volna túl sok időbe egy pólót és egy nadrágot magamra kapni, meg úgy teljes egészében előbb is intézhettem volna a fürdést, akkor nem lett volna ekkora kavarodás belőle.
Nem tudnék úgy Kilaunra nézni. Persze volt idő, amikor még egészen kicsik voltunk, hogy álmodoztam erről-arról, főként ott a Bölcs Hallgató tövében, de az rettentő régen volt, azóta rengeteg mindent történt mindkettőnkkel, megváltoztak a dolgok és nem több számomra a lelki társamnál, a legjobb barátomnál. És a lakótársamnál. Számunkra akármennyire is egyértelmű a dolog, sajnos az előbbi pillanatok után nem csodálkozom, ha Abigail-nek kételyei támadnak.
Indulnék is elfele, amikor mégiscsak megüti a fülem az utolsó mondat. Ne! Azt mégsem hagyhatom, hogy elmenjen, ezt valahogyan helyre kell hozni. Nem mintha nem bíznék Kilaun képességeiben, de ha ketten mondjuk a dolgot, akkor talán sikerül meggyőzni, ha én is kérem, hogy maradjon, talán nagyobb esélyünk lesz elmagyarázni, hogy mi is történt az előbb. Persze lehet, hogy ezzel ismét csak bajt okozok, de képtelen vagyok tétlen végignézni, ahogyan a nő távozik.
Kinyitom az ajtót - hahh, szinte kitépem - és máris indulok Abigail után, persze máris mondom a magamét - Ne, kérlek! Félreérted a helyzetet! - lépek és lépek, közeledek felé és a biciklihez, arról tudomást sem veszek, hogy a lakótársam sütiben fürdik, egész egyszerűen csak meg szeretném állítani Abigail-t. No de kellett nekünk olyan házat választani, aminek a terasza kövezett, mert a még kissé vizes lábak és a csúszós felület.. nem éppen a legjobb párosítás. Pontosan ezért történik az, hogy szinte közvetlenül mellé érve csúszok meg, hogy kapálózva próbáljam visszaszerezni az elvesztett egyensúlyom…

// Semmi gond, csak nyugodtan. Very Happy
A dobás pedig:
1-2: Elvesztem az egyensúlyom, de idejében sikerül megkapaszkodnom Abigail-ben.
3-4: Esek, méghozzá Abi lábai elé.
5-6: Esek, magammal sodorva feleséget, biciklit, mindent. //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6140
◯ IC REAG : 8029
Re: Hope háza // Pént. Máj. 30, 2014 12:20 am

The member 'Hope E. Belfort' has done the following action : Dobókocka

'Sikeresség' : 2
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net
Killian K. Kenway
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 832
◯ HSZ : 385
◯ IC REAG : 476
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Hope háza // Pént. Máj. 30, 2014 10:43 am

Egyáltalán nem értem a kialakult helyzetet. Ha meg is fullaszt az apró házikóban egyre csak növekvő feszültség, azt maradéktalanul az "izgalom" számlájára írom, hiszen mi más lenne a probléma ezen kívül, hiszen én magam is olyan heves érzelemkavalkádban úszom, mintha nem is nyolcszáz, hanem nyolc esztendős volnék. Persze próbálok úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, az ujjaimra nem illő ruhadarab továbbra is elkerüli a figyelmemet, még azok után is, hogy Yee is érezteti a tekintetével, hogy valami nincs rendjén.
Igazság szerint úgy vélem, az lenne a legjobb, ha gyorsan bejelenteném, hogy kérek két percet, amíg emberi ruhába öltöztetem magam, és megkérném a hölgyeket, hogy a süteménnyel együtt várjanak meg a nappaliként szolgáló ülőalkalmatosság-rengetegben, amikor Abigail elnézést kér, és szeretne velem négyszemközt beszélni. Karon ragad, a terasz felé indulunk, az ajtó csapódik mögöttünk és kezd az az érzésem lenni, hogy ez a találkozó talán mégis csak túlságosan korainak mondható, és talán jobb lett volna egy kicsit váratni még...
Értetlenül, hevesen dobogó szívvel, gyakorlatilag megsemmisülten állok Abigaillel szemben, nem értem, hogy miért gratulál, és azt sem, hogy... Micsoda? Miért, meddig jutottunk? Miért kellett volna bármit is spórolni...?
- Abigail, várj, azt hiszem, nem teljesen értem, hogy mire...
Placcs.
Csak a léptei hangjából következtetek arra, hogy éppen faképnél hagy, mert semmit nem látok a süteménytől, aminek minden falat krémje az arcomon, a hajamban, a nyakamon és a mellkasomon csordogál. És én még mindig nem értek a világon semmit.
Ennek ellenére fagyos és jeges félelem mar bele a húsomba, de ennek semmi köze sincs a "meztelenségemhez" és a kinti időjáráshoz. Úgy veszítsem el, hogy semmit nem tettem ellene? Pont így? Pont most? Miért?!
Az ajtó nyílik, Yee siet, és félreértésről beszél - bár tudnám, hogy egyáltalán mi az az értés, amit félre is lehet... Ha egy kicsit vehemensebb lennék, talán felkiáltanék, hogy akkor most mindenki nyugodjon meg, de képtelen vagyok ilyesmit tenni, hiszen én magam sem vagyok nyugodt. Cseppet sem.
Csattanás és borulás hangja, nyúlok mindkét kezemmel, hogy kitöröljem a szememből a süteményt, hogy végre lássak is valamit, azt azonban nem gondolom végig, hogy a törülközőmet legfeljebb a keresztények Szentlelke tarthatja a csípőmön, de legalább érzem, hogy valami ficeg az ujjamon, szóval az alsónemű sem marad ki a sütemény habjából.
- Mi a... Ez mi a...? - az első kép, amit meglátok, az a rajtam lógó fehérnemű, és... csak azért fojtom a káromkodást egy elégedetlen, bosszús morgásba, mert hiszem, hogy úriember vagyok - Abigail, ez nem az enyém!
Mintha ez lenne a probléma ugyebár. Minden esetre gyorsan próbálok megszabadulni tőle, hogy a teraszon landoljon, aztán odanyargalok a lányokhoz, hogy segítsek egyenesbe kerülni nekik, már ha felborultak, legalább is.
Ha még időben elérem, úgy vasmarokkal fogok rá Abigail biciklijének vázára, nagy levegőt veszek, és...
- Elmondaná valaki, hogy mégis mi a fene ez az egész? - irtó határozott lehetek így teljesen sütisen - Abigail? Mit kellett volna elmondanom? Yee, a... az alsódat a földön hagytam, ha keresnéd.
Lassan gyűlik bennem az értetlen, elkeseredett feszültség, amit Abigail és Yee energiái csak táplálnak tovább, és most még azon is járathatom a gondolataimat, hogy vajon szét fogják-e tépni egymást, amíg újra lezuhanyzom?

//Dobás:
Páros: a törülköző leesik rólam, amikor megtörlöm az arcomat
Páratlan: a törülköző csak akkor esik le, amikor megpróbálom megfogni a biciklit//


Kilaun
EXCUSE ME WHILE I LIGHT UP THE SKY

-.Nightmare.-


A hozzászólást Killian K. Kenway összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Máj. 30, 2014 10:43 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6140
◯ IC REAG : 8029
Re: Hope háza // Pént. Máj. 30, 2014 10:43 am

The member 'Killian K. Kenway' has done the following action : Dobókocka

'Sikeresség' : 5
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor

◯ Kor : 55
◯ HSZ : 798
◯ IC REAG : 869
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Hope háza // Szomb. Máj. 31, 2014 9:08 am

Bólintok Hope szavaira, ahogy a fürdőszobás megjegyzésére is… mígnem felbukkan Killian, a nőhöz hasonlóan igencsak alulöltözötten, ugyanazzal a „magyarázattal” előállva… ahogy pedig a női fehérneműn is megakad a tekintetem, önkéntelenül is a legrosszabb forgatókönyveket kezdi el kombinatorikázni az agyam… Nőből vagyok, na…
Egy kis időt kérek, s ahogy meghallom a kedves lakótárs beleegyezését, már rángatom is drága férjuramat magam után a teraszra, hogy ellenkezni sincs ideje szerencsétlennek, hogy aztán már mondjam is neki a magamét. Végül a képébe kapja az ajándékba kapott süteményt is, hogy aztán feldúlt léptekkel a kerékpárom felé vegyem az irányt, mit sem törődve az értetlenkedésével… Te jó ég, mit hisz, mire megy ezzel az átlátszó színjátékkal, ha már ilyen nyilvánvalóan a képembe nyomták a tényeket, hogy milyen a lakótársi „viszonyuk”?
-Nem tudom, hogy ezen mit lehet félreérteni… -csóválom a fejem elkeseredetten, ahogy Hope is csatlakozik hozzánk, és még csak az sem érdekel különösebben, hogy ezek szerint végighallgatta az előbbi kis közjátékunkat… Bahh… vérfarkasok… Legalább neki leesett, hogy semmi értelme játszania az értetlent.
Már majdnem elérem a hőn áhított bicómat, amikor a nő hirtelen megcsúszik, s hogy ne terüljön el a földön, engem sikerül elkapnia kapaszkodóként… én pedig, mivel nem számítottam rá, kicsit nagyobb lendülettel a már említett járműhöz…
Miután újra stabilan álltam a földön, két lábon, és Hope kezeit is „elhessegettem” magamról, már épp megragadtam a kormányt, amikor most meg Killian állított meg. Mint valami morcos óvodás, próbáltam volna tolni a kerékpárt, de miután az egy csöppet sem mozdult, még dühösen nekiveselkedtem egyszer-kétszer – hiába – mielőtt feladtam volna a küzdelmet, és csípőre tett kézzel szembefordultam a feltartómmal.
-Nem a tiéd? –pedig lehet, egy hajszálnyival jobban jártál volna - Már azt hittem, újabban csipkét hordasz… -feleltem csípősen, de aztán csak morcos tekintettel álltam a tekintetét pár pillanat erejéig, hátha csak költői kérdésnek szánta a korábbit… Nos, a reakciói alapján arra kell következtetnem, hogy nem. Komolyan gondolta. Te jó ég…
-Könyörgöm, hol éltél eddig, a üvegbúra alatt? Rád sem ismerek… -csóváltam a fejem, aztán, ha már ennyire nem akarja felfogni, hogy mi a helyzet, úgy döntöttem neki, hogy segítek felvázolni azt:
-Hogy mi a fene ez az egész? Várj, segítek, vegyünk egy szemléletes példát… Tegyük fel, hogy épp látogatóba jössz hozzám… Mi lenne az első gondolatod, ha helyettem egy férfi ismerősöm nyitna ajtót, hozzád hasonlóan vizesen, egy szál törölközőben, miközben az én alsóneműm virít a kezében? Ja, és ha ez még nem lenne elég, én is látványosan akkor másznék elő a fürdőből... –fordítottam meg a helyzetet, hátha így végre eljön a várva-várt megvilágosodás.
-Értem én, hogy férfi vagy, meg vannak bizonyos szükségleteid, de ha ezt a múltkori miatt „kaptam”, akkor közlöm, elég gerinctelen húzás volt… Mondjuk, ha nem azért, akkor is az. –tettem még hozzá, miközben összefűztem karjaim a mellkasom előtt, s csak ekkor tűnt fel, hogy időközben már a törölközőjét is „levedlette” magáról.
-Az ég szerelmére, menj és öltözz fel! Így nem lehet veszekedni, eltereled az ember figyelmét. –feleltem fejcsóválva. Nem mint ha sok kedvem lett volna folytatni ezt az egészet, de volt egy olyan érzésem, hogy úgy sem fogja annyiban hagyni a dolgot. Majd, ha még mindig a kerékpáromba kapaszkodik, akkor megkísérlem, hogy átbújjak a karja alatt és gyalog induljak el a hazafelé vezető úton.


// Kocka: Hogy fogadom Yee közeledését?
1-2 kicsit nekiütközünk a kerékpárnak, de nem esünk el;
3-4 sikerül átesnünk a járművön, a földön landolva;
5-6 esünk, és a fal fog meg
//

// cinkelt a kocka, hogy ebben a játékban 4 dobásból 3-nál "2" jött ki? o_O //


A hozzászólást Abigail Cecile Cross összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Máj. 31, 2014 9:18 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6140
◯ IC REAG : 8029
Re: Hope háza // Szomb. Máj. 31, 2014 9:08 am

The member 'Abigail Cecile Cross' has done the following action : Dobókocka

'Sikeresség' : 2
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net
Hope E. Belfort
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 833
◯ HSZ : 272
◯ IC REAG : 287

Re: Hope háza // Csüt. Jún. 05, 2014 11:05 pm

Egyre csak nő és nő a feszültség, lassan kiszorít minden mást és a legszörnyűbb, hogy tenni sem igazán tudunk ellene semmit, mert hiába mondom, hogy félreérti a helyzetet, csak nem hiszi el és puffog az orra alatt. Miért nem hisz nekem? Egek, hogy gyűlölöm a féltékenységet és azt, hogy a legtöbben mindig, mindent félreértenek, pedig csak egy kicsit kellene jobban belegondolni ebbe az egészbe. Nevethetnékem támad ettől az egésztől, hogy egyáltalán felmerült benne a gondolat, hogy én és Kilaun… Akármennyire is furcsák most a körülmények, akkor sem. Kész és pont. Kár, hogy ő ezt nem így látja. Nem leszek ideges.
Megcsúszom, bár hála égnek nem zúgok túl nagyon, sikerül a nő vállát elkapnom, kissé ugyan nekiütközünk a biciklinek, de nem történik semmi komolyabb probléma, már csak az kellett volna, hogy elterüljünk a földön, szép kis baleset lett volna és még kellemesebbé tette volna az első találkozásunk.
Abigail belekezd a magyarázatba, én meg szinte érzem, hogy meg fel bennem a pumpa. Oké, pár mély levegő és lenyugszom, de ez így egy kicsit már idegesítő. Idegesen toppantok, csípőre rakom a kezeimet és ha Abigail nem hagyja erre abba, akkor bizony a szavába vágok.
- Ebből most legyen elég! Kilaun, vedd fel a törölköződet! - szólok először a hímnek, mert csak még kényelmetlenebbé teszi a helyzetet az, hogy Ádámkosztümben mutatkozik előttünk. Engem persze nem zavar, de hát azért mégis… - Abigail, hallgass végig! Kilaun a testvérem, hogy feltételezhetsz rólunk ilyesmit? Már maga a gondolat is sértő, arról pedig ne is beszéljek, mennyire szépen megbízom a párodban. Kilaun szeret téged, fogadd már el, kérlek szépen!
Úgy érzem magam, mintha az anyjuk lennék, akinek rendbe kell tenni a gyerkőcöket. Kellemetlen helyzetbe hozom, netán nem esnek neki jól a szavaim? Nem számít, nekem most csupán az a szándékom, hogy észhez térítsem, ésszerű szavakat sorakoztatok fel egymás mellé, legalábbis számomra teljes mértékben azok. Folytatnám is tovább a beszédemet, ha a nagy gesztikulálásban a törölközőm meg nem adná magát… Csusszan lefele, én pedig hajolok érte, csakhogy hátsó felem nekiütközik valaminek - a falnak -, én pedig hirtelen ugrok előre a hűvös kő érzésétől és hogy mit, avagy kit fejelek le…

// Dobás: Hol fejelem le Kilaunt?
Páros: Khm.. nemes testrészét éri kobakom.
Páratlan: Csupán oldalról lököm meg kissé, kibillentve ezzel az egyensúlyából. //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6140
◯ IC REAG : 8029
Re: Hope háza // Csüt. Jún. 05, 2014 11:05 pm

The member 'Hope E. Belfort' has done the following action : Dobókocka

'Sikeresség' : 4
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net
Killian K. Kenway
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 832
◯ HSZ : 385
◯ IC REAG : 476
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Hope háza // Pént. Jún. 06, 2014 1:07 pm

Miért hordanék csipkét? Akár régebben, akár újabban...
- Abigail, ne légy nevetséges...
Furcsa úgy beszélni, hogy a nyálamba édes süteményíz keveredik úgy, hogy egy falatot sem ettem belőle. Amikor azonban erőteljes szóáradatként megindul Abigail verbális lavinája, csak azt érzem, hogy a mellkasomban egyre erőteljesebben dobban a szívem, mintha valaki a markában fogná és szorítaná jobban és jobban és...
Csak az jár a fejemben, hogy mégis hogy juthatott ez egyáltalán eszébe. Azok után, amin keresztül mentünk együtt régen és mostanság. A csalódott harag mérget fecskendez az ínyem alá, tehetetlenül és értetlenül állok a helyzet előtt, kérdéseket kapok a feleségemtől, de hogy a válaszokat végiggondoljam... Nem, egész egyszerűen nem megy.
A farkasom büszkesége megsebzetté vált, nem csak az emberi felem fogadott örök és olthatatlan hűséget iránta, hanem ő maga is. Haragszom. Haragszom azért, mert nem bízik bennem és haragszom azért, mert nem érti meg a viszonyomat Yee-vel. Talán hisztinek tűnhet az a dac, amivel a nőstényt próbálnám védeni, talán pontosan annak a gyanúnak a beigazolódása, amivel Abigail vádol, ráadásul még azt is felhozza ellenem, hogy a múltkor elvetettem a sulykot.
A légzésem megfeszül, a szabad kezemmel az orrnyergemre markolok és erőteljesen próbálom mantrázni magamban, hogy nincs semmi baj, hogy nyugodjak meg...
- Fejezd be.
Ennyit tudok csak halkan mormolni Abigailnek, és amikor Yee emeli fel a hangját, a bennem növekvő feszült elégedetlenség halk morgásként bukik felszínre a garatom mélyéről, üzenve Yee-nek, hogy ha kérhetem, akkor most ne utasítgasson, és hogy bármennyire jót is akar, ne beszéljen így a feleségemmel. Még én se... Még nekem se lenne szabad.
Nem tudom, hogy Abigail még mindig távozni szeretne-e, de ha átbújik a karom alatt, hát utat engedek neki. Mégis meddig juthat? A kertet se tudja elhagyni, ha úgy határozok.
A zakatoló gondolatokból éles fájdalom zökkent ki, ahogy kicsit előregörnyedve kapok Yee vállai felé, hogy megpróbáljak megkapaszkodni benne, vagy egyáltalán megtartani őt, esetleg saját magam, szélsőséges esetben a kettőnk lendületével esetleg még magamra is rántom, hogy együtt vágódjunk hanyatt a pázsiton.
- Bassza meg, Yee!
Nem is tudom, mikor káromkodtam utoljára: attól, hogy nem használok ilyen otromba kifejezéseket, az nem azt jelenti, hogy ne ismerném őket, ne azonosulnék soha az általuk hordozott jelentéssel vagy éppen ki ne csusszannának alkalmanként. Úgy száz évente.
Mind tudjuk, hogy ez a helyzet már nem nagyon lehetne rosszabb. A farkasom dühöng, dühöngök én is vele, érzem, hogy ennek nem lesz jó vége, és én...
Az illúziócsapda olyan erővel robban ki, hogy képtelen vagyok tudatosan irányítani. Eleinte.
Abigail úgy érezheti, hogy a lábai földbe gyökereztek, képtelen mozdulni, bárhol is legyen. Talán a lappangó jóakarat az, ami egy-kettőre ruhát varázsol a testemre és Yee testére egyaránt. Utálom, gyűlölöm, amikor a szeretteimen kell alkalmaznom mindezt.
- Te komolyan azt gondolod rólam, hogy képes lennék erre? - kérdezem égő tekintettel a feleségemet, ha sikerült szembe sétálnom vele - Azok után, amin keresztülmentünk, Abigail? Annyi szabályt és ígéretet próbálok betartani, hogy megfeleljek neked, a lányomnak, Yee-nek, a világnak... Tényleg ekkora bűn, hogy legalább az otthonomban elengedem magam? Hogy úgy viselkedem, mint egykor a törzsben? Mint egy farkas? - a magam környezetében a meztelenség természetességével fűszerezve - Mert ha igen, akkor felhagyok ezzel is.
Csendül a szomorú elhatározás, és bár aljas dolog így kihasználni az illúzió keltette tehetetlenségét, mégis odahajolok az orcájához, hogy megcsókolhassam.
- Ha Yee nem lenne, már újra öltem volna. - bármennyire is keserű az epe, mégis van, amihez a szeretet kevés, amihez fizikai erő kell, és ezt csakis Yee tudja nekem megadni a lelki támogatás mellett - Nem azzal kellene megköszönnünk ezt a támogatást, hogy kígyónak bélyegzed. A fehérnemű véletlen volt. És ha egyszer bejössz a szobámba, találhatsz még néhány ruhadarabot tőle, közös emlékeket és fényképeket is, mert fontos nekem, szükségem van rá, és ahogy tőled sem vagyok hajlandó kidobni semmit, úgy tőle sem. De ez nem jelenti azt, hogy lefekszem vele. Én most elmegyek felöltözni. A többit rátok bízom.
Ellépek Abigail mellől és indulattal vegyes csalódottsággal haladok el mellette, majd Yee mellett is, igyekszem elkapni a tekintetét, amiből kiolvashatja, hogyha valamit haladtunk is előre ezalatt a néhány hónap alatt, az most olyan bizonytalan lábakon áll, mint egy kitört lábú szék.
Becsapom magam mögött a bejárati ajtót akkora erővel, hogy talán ki is szakad, és levakarom magamról a süteményt, és keresek magamnak néhány valódi ruhát, de hogy mire fogok visszaérni, abban egyelőre bele sem akarok gondolni...

//Dobás 1.
páros: magamra rántom Yee-t, én hanyatt esek ő meg rám hassal.
páratlan: sikerül megúszni és csak billegünk, mint a gólyák.

Dobás 2.
páros: csak becsapom az ajtót
páratlan: az ajtó kiszakad.//


Kilaun
EXCUSE ME WHILE I LIGHT UP THE SKY

-.Nightmare.-
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6140
◯ IC REAG : 8029
Re: Hope háza // Pént. Jún. 06, 2014 1:07 pm

The member 'Killian K. Kenway' has done the following action : Dobókocka

'Sikeresség' : 2, 6
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor

◯ Kor : 55
◯ HSZ : 798
◯ IC REAG : 869
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Hope háza // Szomb. Jún. 07, 2014 1:33 am


Ez eddig nem tartottam magam különösen féltékenykedős típusnak, hisz a férjem sem tett semmi olyat, ami egyáltalán kételkedésre adhatna okot. És alapvetően a véletlenekkel sincs bajom, bár nagyon nem hiszek bennük, de néha tényleg tőlünk függetlenül futnak össze azok a bizonyos szálak. De ami a mai nap történt, az túl sok, túl szerencsétlen esemény egymásba vágása, olyanoké, olyan szituációban, amihez még csak hasonlóban se volt részem korábban… Csoda, hogy mire észbe kapnék, már javában tombol a lelkem mélyén a zöld szemű szörnyeteg?
Killian értetlenkedése csak további olaj a tűzre. Nem elég, hogy elárult, még gúnyt is űz belőle? Vagy azt hiszi, így megúszhatja? Mégis hogy juthattunk el idáig azok után, amin keresztül mentünk? Mit ronthattam ennyire el, hogy ez lett a vége? Ha azt hiszi, ő az egyetlen, aki dühös és csalódott, aki haragszik, akinek megsértették a büszkeségét, akkor nagyot téved.
Hope szavai sem sokat segítenek… Egyből eszembe juttatja egy korábbi beszélgetésünket Killiannel, amikor azt ecsetelte, hogy nem csak vértestvéri kötelék köti össze az Elsőket – akadnak testvérek, szülők, gyermekek, házasok is köztük… Így már ez is teljesen más értelmezést nyer.
Csendre int, én pedig kelletlenül hallgatok el, még ha igazságtalannak érzem és nehezemre esik. Most komolyan…? Amikor a legutóbb idáig fajult a veszekedésünk, akkor azt kaptam vádnak, hogy nem voltam képes elkülöníteni egymástól a házaséletünk nehézségeit az ő vérvonal-alapítói létével. És tessék, most újra itt vagyunk, újra veszekszünk, a hűtlenségnek az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy vérfarkas, és megint én vagyok az, akibe belé fojtja a szót.
-Legyen, ahogy óhajtod. Befejeztem. –feleltem, összeszedve a maradék büszkeségem is, azzal már indultam is, hogy magam mögött hagyjam ezt az egész cirkuszt. Még félúton se járok a kapu felé, amikor olyan történik, aminek nem is tudom, fültanúja voltam-e már valaha…
A káromkodás hallatán önkéntelenül is megtorpanok, hátranézve a hang forrása felé, mint ha nem akarnám elhinni, hogy az valóban Killiant hallottam. Megfordulok és mit látok? Legalább azt megvárhatták volna, hogy eltűnjek, mielőtt egymásnak esnek. Mondjuk aztán megfordul a fejemben, hogy lehet, ez tényleg csak baleset, de… csesszék meg a véletlenek mára, elég volt belőlük!
Ha épp nem kötné le minden energiámat a féltékenykedés, és nem munkálkodna bennem egy icipici kis káröröm, hogy háh! Isten nem ver bottal… akkor most valahol egy világ dőlne össze bennem, ahogy Yee egyetlen mozdulattal romba döntötte az amúgy is igencsak csekély családalapítási esélyeinket. Mert legyünk őszinték, nem csak én kezdek kifutni az időből, de Killian is jócskán benne van már a korban vérfarkas létére, és ha annak idejön több hónap, év próbálkozás kellett, akkor most… Bukta.
Duplán, mert ahogy tovább indulnék, a lábaim nem engedelmeskednek. Mint amikor én alkalmazok bénító varázslatot valakin, annyi különbséggel, hogy én többnyire önvédelmi célból szoktam, nem arra, hogy a párom ellen használjam. Hiába próbálnék kitörni belőle, hasztalan, pedig most másra se vágyom jobban, mint hogy végre egyedül lehessek és levezessem a feszültséget, de ebben is megakadályoznak. Mire Killian odaér elém, próbálom tartani magam, de nem túl sok sikerrel… Miközben néma daccal hallgatom, akármennyire is küzdök ellene, hogy ne kelljen előtte sírnom, végül felszínre törnek a könnyeim.
Akármennyire is próbálom kizárni a tudatomból a hangját, ez sem sikerül, és jelen pillanatban „gyűlölöm”, hogy ennyire ismer… Ha legalább a hangját felemelné, vagy más stílusban közelíteni a dolgot, biztos, hogy csak még jobban felpaprikáznám magam rajta, és még tovább rontanánk amúgy sem rózsás helyzetünkön. Így viszont csak szótlanul „duhogva” vagyok kénytelen hallani a szavait, s ahogy egyik mondata a másikat követi, bennem a harag szép lassan úgy csillapodik le, hogy helyette egyre növekvő méretű bűntudatba torkolljon. Ez… ez nem igazság. Az őrzőknek miért nincs a vérfarkasokhoz hasonló pajzsuk? A mi érzéseink miért nyitott könyv számukra?
Szívem szerint megszólalnék, hogy magam is hangot adjak a lelkemben dúló keserűségnek, de félek, a feléig sem jutnék, mert zokogásban törnék ki, azt pedig most végképp nem akarom, pont előtte. Előttük.
Mire észbe kapok, ismét egyedül maradok a kertben, s csak az ránt vissza a valóságba, amilyen erővel a bejárati ajtó csapódik utána. Riadtan rezzenek össze a hangra, de még beletelik jó pár másodpercbe, talán percbe is, mire erőt veszek magamon, hogy végre megforduljak, a ház irányába, vajon egyedül maradtam-e, vagy még Hope is itt van? És ha igen, őt hogyan érintették a történtek?
Itt az alkalom, senki, semmi nem tart vissza attól, hogy végre hazamenekülhessek a hőn áhított magányba, hogy folytassam az önmarcangolást, de képtelen vagyok elindulni a kapu felé. Önkéntelenül is eszembe jutnak a korábbi veszekedéseink a férjemmel, amikor én menekültem el előle, másodszor pedig már ezt is szóvá tette – „Szóval elmész?
Igaz, könnyebb lett volna, de volt bennem annyi dac és makacsság, hogy csak azért se… Mellesleg pedig nem hagyna nyugodni a lelkiismeretem, ha így hagynám magam mögött ezt az egész találkozót, így, hogy már megint mindent elrontottam.
Végül hátat fordítottam a kapunak, megtöröltem a szemem és megindultam vissza a ház felé, még ha közben folyamatosan mardosott a bűntudat, és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. Még jó, hogy ha nem akarja, akkor is érezheti a másik… Ha mást nem, a férjemnek tartoztam ennyivel, hogy nem tűnök el szó nélkül. Ha nekem nem is bocsájt meg, legalább ne menjen rá a barátsága erre a napra…
-Hope… -álltam meg mellette, mint valami megszeppent, bűnbánó óvodás, és tényleg úgy is éreztem magam, csak még annál is sokkal pocsékabbul- Én… szeretnék elnézést kérni a viselkedésem miatt. Igaza van Kiliannek, hogy mennyire túllőttem a célon, és… őszintén sajnálom. Nem is értem, hogy mi ütött belém… –én tényleg próbáltam tartani a szemkontaktust, de túlságosan is égett a szégyentől az arcom ahhoz, hogy folyamatosan tartani tudjam, így igencsak sűrűn vándorolt el oldalra a pillantásom - Teljességgel megértem, ha ezek után én vagyok az utolsó, akit látni szeretnél, úgyhogy… csak egy szavadba kerül, és már itt sem vagyok.
Ha nem kíváncsi rám, akkor csak szótlanul a kerékpáromhoz lépek, és távozok, mielőtt még Killian visszaérne, azt hiszem, azt a megszégyenülést már tényleg nem élném túl. Ellenben, ha jelét adja, hogy még a történtek után is elviseli a társaságom… Akkor először csak elveszetten, zavartan állok egyik lábamról a másikra, miközben a csend csak nyúlik, mint a rétestészta, egyre kínosabbá válva… Kínos helyzetekből azonban bőven elég volt nem csak egy napra, egy életre is, így aztán óvatosan megkísérlek feldobni egy témát, ami a mai után amúgy is foglalkoztat:
-Kérdezhetek valamit? A farkasoknál ez tényleg… „ennyire” így megy? –utalok vissza Killian kirohanására a meztelenkedés kapcsán – Vagyis… azt eddig is tudtam, hogy jóval lazábban álltok hozzá, mint az emberek, de… őszintén szólva, még nem igazán volt alkalmam ennyire közeli ismerősömmel tapasztalni… Nem mondom, hogy nincsenek más vérfarkas ismerőseim, de az azért mégiscsak más, nem találkozunk annyit, meg a viszonyunk se olyan, hogy rálátásom lenne az ilyesmikre… -tartok egy kis szünetet, amit fel is használok arra, hogy lehuppanjak a terasz szélére. Ha csatlakozik, akkor némi hatásszünet után csendben folytatom tovább a gondolatmenetet, ha esetleg még elszaladna felöltözni, törölközőért, bármiért, akkor láblógatva megvárom, s csak utána folytatom a „gyónást”, amennyiben nem állít meg közben.
-Sosem hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz. Régen valahogy minden egyszerűbb volt, jobban megtaláltuk a közös hangot, de mióta kiderült, hogy vérfarkas, valahogy gyakrabban értjük félre egymást… Ez hogy lehet? Hisz ti minden gond nélkül érzékelitek a másik energiáját, nem igaz? – néztem a nőre kérdő tekintettel, tőle várva válaszokat az életem nagy kérdéseire- Nem azzal van bajom, hogy Killian vérfarkas, csupán… én nem vagyok az. Nem ismerem annyira őket, a szokásaitokat, mint az, aki évszázadok óta ebben él, és olyan természetes minden, akár a levegővétel… Nem várom el, hogy bármiről lemondjon, vagy felhagyjon, csak… könnyebb lenne, ha ahelyett, hogy szép lassan mindent megtagad és mártírt csinál magából, inkább elmagyarázná, előre figyelmeztetne, vagy valami, mert eddigi tapasztalatok alapján elég rossz felé szoktam tapogatózni a „sötétben”. Azt hiszem, mindenkinek könnyebb lenne… és valószínűleg ez a találkozó sem így sikerült volna. Én… én tényleg nem szeretek veszekedni vele, vagy elrontani a kedvét, de újabban sajnos egyre többször jutunk el idáig… Akármennyire is igyekszem, mindig csak rontok a dolgainkon… –roskadtam magamba, szipogva, néha-néha szemet, könnyet törölve a mondandóm közben. Nem is tudom, mi ütött belém már megint, hogy pont annak öntöm ki a lelkem, akiről azt hittem, megcsal a férjem… Én se vagyok teljesen normális, az biztos. Mindenesetre annyi jót hallottam már róla Killiantől, hogy reménykedtem, hátha meglátja a problémát, amire mi olyan vakok vagyunk, elvégre sokkal jobban és régebb óta ismeri a férfit, mint én… Vagy ha azt nem is, legalább meghallgat, amíg könnyítek a lelkemen.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hope E. Belfort
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 833
◯ HSZ : 272
◯ IC REAG : 287

Re: Hope háza // Szer. Jún. 18, 2014 10:25 pm

Szégyellem magam, nyolcszázharminc éves fejjel előbb járt a szám, minthogy logikusan végiggondoltam volna azt, amit mondani akarok. Ritkán vagyok ideges, pont annyiszor, mint ahányszor felemelt hanggal beszélek valakivel, most mégis mindkettő bekövetkezett. Elvesztettem az önuralmam és miért? Talán pontosan azért, mert félek attól, hogy ők is elveszítik egymást. Én elvesztettem a családomat, az egyik lányom meghalt, a másik csöppséget és a férjemet magára kellett hagynom azért, mert az vagyok, aki és mert nekem nem lehet olyan életem… Pontosan ezért félek attól, hogy nekik sem sikerül.. Szeretném, ha boldogok lennének és nekik sikerülne az, amiben nekem valószínűleg soha nem lehet részem. Feldühít, amiért Abigail ennyire félreérti a helyzetet, de jobban elkeserít az a tény, hogy nem is igazán tudok ellene tenni. Ha itt és most minden kicsúszik a kezeink, a kezeik közül, akkor azt hiszem az hatalmas döfés lenne nem csak nekik, de nekem is. Kilaun rendkívül fontos nekem, képtelen lennék elviselni azt, hogy azok után, amiket nekem elmesélt, amiket átélt, nem élhet végre boldogan. És miért? Egy nyamvadt fürdőszoba miatt..
Fülembe mar Kilaun káromkodása, fogalmam sincsen, hallottam-e már tőle ilyesmit és nem azért fagyok meg egy pillanatra, mert egyáltalán nem néztem volna ki belőle ilyesmit - noha ez így van -, sokkal inkább az késztet megdermedésre, hogy a két szócska végén az én nevem díszeleg. Ajkaim résnyire nyílnak, elkerekedett szemekkel pislantok párat, mielőtt felfognám, hogy tulajdonképpen mit is csináltam.. Bocsánatkérésem egyszer hagyja el ajkaimat, többre időnk sincsen, hiszen a lendület visz, Kilaun vállon ragad és a földre esünk… Amikor azt hinnénk, hogy ennél rosszabb már úgysem lehet, ennél jobban nem ronthatjuk el ezt az egészet, nem hozhatunk még nagyobb szégyent a fejünkre, akkor mégis történik valami, ami teljes mértékben megcáfolja ezt, a képedbe nevet azt kiabálva feléd, hogy milyen naiv vagy.. Ezúttal is ez történik. A hirtelen rám varázsolódó ruhával mit sem foglalkozom, talpra állok, hátrálok pár lépést, egyik kezem simul a másik felkaromra, mintha csak saját magam szeretném átölelni. Szégyellem magam…
Csendben figyelem, ahogyan Kilaun Abigail elé lép, hallgatom a szavakat, melyek egyre mélyebben másznak belém, a szívembe, a lelkembe, amikor pedig rólam beszél, még a fejem is lehajtom. Képtelen vagyok ránézni, ugyanolyan bűnösnek érzem saját magamat is és nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy ezt elrontottuk, hogy másképpen is lehetett volna. Csak akkor emelem fel a fejemet, amikor a szavak befejeződnek és meghallom Kilaun lépteit. Jobb lett volna, ha a csempék mintázatát vizsgálom, mert az, amit a Testvérem szemében látok.. legszívesebben sírnék és ordítanék egyszerre, mert nagyon is tisztán képes vagyok kiolvasni belőle azt, hogy mindaz, amin eddig munkálkodtunk, talán pillanatok kérdése és semmivé lesz. Nem szólok semmit, csupán tekintetemmel kísérem tovább, egészen addig, amíg az ajtó hatalmas dördüléssel be nem csapódik utána.
~ Sajnálom, Kilaun… ~ nem célom, hogy meghallja a szavaimat, de a feldúlt lelkiállapotomnak köszönhetően fogalmam sincsen, hogy a szavak átbuktak-e lazán tartott pajzsomon, avagy csak én hallottam őket. Néma sóhaj, megreszketek, szorosra csavarom magam körül a törölközőmet. Az arcom a szégyentől ég és Abigail-re is csak akkor pillantok fel, amikor meghallom a nevem. Sőt, gyorsan kapom fel a fejem, mert bevallom őszintén azt hittem, hogy elmegy. Hogy elég volt mindaz, amit látott belőlünk, belőlem, hogy egy életre elástam magam és tönkretettem mindent. Igen, hibásnak érzem magam, nem is kevéssé. A bocsánatkérésre nem tudok mit mondani, csupán enyhén rázom meg a hajam és amikor azt közli velem, hogy csak egy szavamba kerül és elmegy…
- Nem! - szinte azonnal vágom rá, azzal rontanánk a legtöbbet az amúgy is borzalmas helyzeten, ha mindenki félve húzódna a vackába. - Ne menj el, nem szeretném, ha ilyen képet raktároznánk el a másikról. - biccentem enyhén oldalra a fejemet, mintha szám sarka is megrándulna, mosolyogni próbálok, de képtelen vagyok rá.
- Megtennéd.. hogy vársz egy pillanatot? Azt hiszem sokat könnyítenék ezen az egész helyzet, ha felöltöznék.. - a meztelenség nem tabu dolog a mi köreinkben, azt hiszem ezt nem kell magyaráznom. Most mégis meztelennek érzem magam, borzalmasan kellemetlen a helyzet, így szükségem van pár percre, hogy összeszedjem magam. Csendben lépek a házba, gyorsan kapom magamra az első kezem ügyébe kerülő ruhadarabot, mely egy egyszerű pólóból és egy farmernadrágból áll. Sietek vissza a nőhöz, hogy kilépve szinte az ajtóban megállva intézzem hozzá én is a szavaimat.
- Ne haragudj, Abigail, ha azokról van szó, akik fontosak nekem, akkor úgy tűnik, hajlamos vagyok túl gyorsan elveszíteni a fejemet.. - régen volt már, hogy kiálltam valaki mellett, az utóbbi időben senkivel nem ápoltam ilyen szoros kapcsolatot, mint Kilaunnal. Mint az ma kiderült, tényleg képes vagyok túl gyorsan eldobni a józan eszem és előtérbe helyezni az érzéseimet.
Az első kérdést hallva aprót bólintok, kérdezzen nyugodtan, azt hiszem ez a legkevesebb, amit nyújthatok az elmúlt percekben történtek után. A kérdését hallva halovány mosoly kúszik ajkaimra és nem azért, mert rajta mosolyognék, hanem ez az egész helyzet…
- Sokaknak furcsa ez az egész és igazándiból meg is értem. Eleinte minden fiatal farkasnak nehéz levetkőznie a gátlásait, de előbb-utóbb mindenkinek sikerül. Mi már több, mint nyolcszáz éve tapodjuk ezt a földet, sokkal komolyabb problémákkal a vállunkon, mint az, hogy valakit meztelenül kell megpillantsunk. Ez nálunk már tényleg teljesen természetes dolog.- nem a legtökéletesebb válasz, de tulajdonképpen normálisan megfogalmazni sem tudnám ezt az egészet. - Nagyon régóta ismerem Kilaunt és hiába szakadtunk el egymástól évszázadokra, köztünk már gyermekekként is volt valami különös kapocs, amit képtelen volnék megmagyarázni, de hidd el, ő számomra mindig is a Testvérem marad, a legjobb barátom, akiért akár az életem is feláldoznám. - nem, itt most nem csak az önzetlenségemről van szó, tényleg fontos számomra a hím és habár ez nem kapcsolódik konkrétan a válaszhoz, szeretném, ha tudná mindezt. Képtelen volnék Kilaunra úgy tekinteni, mint a páromra, egész egyszerűen csak eszméletlenül fontos nekem.
Amint letelepszik, magam is csatlakozom hozzá, megszüntetve ezzel a távolságot kettőnk között és remélhetőleg lemorzsolva valamennyit abból a falból, amelyet az elmúlt percekben sikerült felépíteni kettőnk közé. Csendben hallgatom a szavait, amikor pedig felteszi a kérdését, halovány mosolyodom el. Amolyan anyai mosoly, talán így neveznék és kedvesen kezdek bele a beszédbe.
- Eszméletlenül fontos vagy Kilaun-nak, de tudod a múltban történtek velünk, vele olyan dolgok, amikre valószínűleg egyikünk sem túl büszke. Úgy érzi, minél többet mutat meg saját magából, annál nehezebb neked, úgy érzi túl sok számodra az, amit tartogathat. És miért? Mert nem szeretne elveszíteni.
Felvillannak az emlékképek a csónakkikötői találkozásunkról, a szavakról, amelyeket megosztott velem, az azt követő megannyi beszélgetés.. Nem szeretnék Kilaun nevében beszélni, mert hiába mond el nekem azt hiszem szinte mindent, azt, hogy igazándiból mit érez, azt csak ő tudja megfogalmazni.
- Áll meg kicsit, pihenj és hagyd, hogy ő mutassa meg, amit szeretne. Ne igyekezz minduntalan azon, hogy megfelelj neki, hogy megértsd, ne akarj mindent tudni, egész egyszerűen csak lazíts és hagyd, hogy történjenek a dolgok, hogy magukkal ragadjanak és szépen lassan minden kitisztuljon. - bátorítóan mosolyodom el, noha fogalmam sincsen, szavaim érnek-e valamit, vagy sikerül-e a lényeget megragadnom. Soha nem voltam ilyen helyzetben, voltam szerelmes és boldog is, de az teljesen más helyzet volt. Annyira szeretném, ha nekik sikerülne, ha ők boldogok lehetnének..
- Ha nem érted a dolgokat.. kérdezz. Mutasd meg, hogy erős vagy, hogy bízol benne, hogy előtted nem kellenek szabályok, hogy nem kell mártírnak lennie.. - tudom jól, hogy Kilaun mennyi szabályt felépített magában, hiszen ezen dolgoztunk ezidáig. Halk sóhaj kél ajkaimról, enyhén rázom meg a fejemet, majd barátságos mosollyal ajkaimon pillantok a másikra.
- Szeret téged, Abigail.. ezt kérlek soha ne felejtsd el. - lassan tápászkodom fel, és a kezem nyújtom neki, hogy felsegíthessem. Ha kérdése lenne még, meghallgatom, de azt hiszem itt az ideje, hogy megpróbáljunk tiszta lappal kezdeni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor

◯ Kor : 55
◯ HSZ : 798
◯ IC REAG : 869
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Hope háza // Pént. Jún. 20, 2014 1:38 am


-Rendben. -biccentek alig láthatóan, ahogy „engedélyt kapok” a maradásra. Valahol a szívem egyik feléről egy hatalmas kő esik le, hisz ezek szerint csak nem menthetetlen a helyzet… másfelől viszont tudom, hogy igencsak nehéz, és kínos perceknek nézünk még elébe…
Ahogy meghallom Hope kérdését és a hozzá tartozó magyarázatot, ismét bólintok, ezúttal egy kicsit talán határozottabban… Viszont még mindig sokkal egyszerűbb ez a kis mozdulat, mint megszólalni. Amíg arra várok, hogy visszaérjen, némán hátat fordítok a bejárati ajtónak, és próbálom lekötni a figyelmem valamivel – jelen esetben azzal, hogy a terasz mentén húzódó egyik bokron kezdem a virágokat számolni…
-Ugyan, dehogy! -rázom a fejem, amikor szabadkozni kezd, de ahogy lassan túljutunk a kölcsönös bocsánatkéréseken, lassacskán sikerül más vizekre terelni a témát, én pedig kíváncsian hallgatom, ahogy magyarázni kezd. És újfent elszégyellem magam, amiért ilyen műsort csináltam ebből az egész helyzetből, de… félek, ha újfent valami hasonló szituációba keverednénk, akkor se reagálnék sokkal jobban a helyzetre. Jó, valószínűleg a gyanúsítgatás elmaradna, de hogy nem tudnám jól kezelni a helyzetet, az is valószínű. Amilyen természetes számukra így 800 év után az egész meztelenkedés, annyira természetellenes számomra, ha épp nem orvosként vagyok jelen, és többen is vagyunk…
-Igazán szerencsés, hogy ilyen barátai vannak. -jegyzem meg csendesen, és valahol azért megnyugtató érzés tudni, hogy van olyan, akire bármikor, bármiben számíthat. Letelepszünk a terasz szélén, és ahogy Hope beszélni kezd, szívem szerint egyből megcáfolnám, hogy de nem igaz… hisz miért lenne túl sok? Igenis megbirkóznék vele… de annak tudatában, ahogy az első találkozásunk végződött, már kevésbé vagyok biztos azzal kapcsolatban, hogy hogyan is fogadnám. Igaz, nehéz úgy bármit is feltételezni, hogy azt sem tudom, hogy pontosan mit takar az a „túl sok” a delhii falka lemészárlása után – még attól is rosszabb? Egyáltalán létezhet attól rosszabb?
-De ha mindent csak eltitkol, az sem jobb… Úgy értem, hogy Delhiben… biztos mesélte, hogyan titkolva a vérfarkas kilétét… Megint ahhoz hasonló kettős életet akar élni? Már többször is utalt ezekre a dolgaira, meg hogy nem lennék büszke rá, ha tudnám, sőt, még ő ragaszkodott hozzá, hogy azt a felét is megismerjem… ”De akkor el kell fogadnod Kilaunt könnyek és nyugtatók nélkül.”-idéztem fel visszaemlékezve az egyik korábbi veszekedésünket- Elhiszem, hogy csak jót akar, de kissé nehéz úgy, hogy pont, miután ő hozta meg ezt a „feltételt”, fél bármit is megmutatni… –sóhajtottam.
Igaza van Hope-nak. Lehet, hogy tényleg csak hagynom kéne mindent, ami kettőnkkel kapcsolatos. Hagyni, hogy minden had történjen úgy, ahogy ő szeretné, amikor ő jónak látja, nem kérdezni, nem faggatni, visszavenni az állandó aggodalmaskodásomból és pörgésemből… Nem tudom, az használna-e.
-Nem tudom, mennyire lennék képes rá… Vagy mennyire lenne célravezető… És ha félreértené és az érdeklődés hiányának tudná be az egészet? Úgy értem, hogy nekem eddig sem tűnt úgy, hogy bármit sürgettem vagy siettettem volna… Neked mondott bármi ilyet? -néztem aggódó tekintettel a mellettem ülő nőre. Nem könnyű helyzet, az egyszer biztos.
-Néha így is az az érzésem, hogy túl sokat kérdezek… Meg beszélek… -nevetek fel kínomban. Mutassam meg, hogy erős vagyok? Így is Killian az, akitől a legtöbbet hallom, hogy ne becsüljem le magam, mert én is az vagyok… Mutassam meg, hogy bízok benne? Ha a mai kis incidenstől eltekintünk, akkor megkérdezném, hogy ettől jobban hogyan? Mikor kételkedtem a szavaiban?
-Hogy is felejthetném…-azok után, amiken keresztül mentünk… Csendben bólintok Hope szavaira, aztán a segítségét elfogadva én is felkelek a terasz széléről. A nadrágomat leporolva azonban önkéntelenül is a bejárati ajtó felé pillantok, hogy Killian még mindig nem ért vissza… És most megint vagy én aggodalmaskodom túl a helyzetet, vagy tényleg ilyen rossz a helyzet.
-Most jön az, hogy bemegyünk, és vele is megpróbáljuk helyrehozni ezt azt egész félreértést…?-fordulok kérdő tekintettel a mellettem álló nőre.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Killian K. Kenway
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 832
◯ HSZ : 385
◯ IC REAG : 476
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Hope háza // Vas. Jún. 22, 2014 9:15 pm


Hatalmas dörrenéssel csapódik a fa a fának, szinte hallom, ahogy fájdalmasan nyikorog, de már ez sem érint meg igazán. Yee hangjából csak az első szó első szótagja jut el a tudatomig, otrombán és neveletlen gorombasággal csapom fel a közel évezredes pajzsomat. Kizárom őt is, és minden mást. Hagyjanak békén, hagyjanak egyedül...
A fürdőszobába érve idegesen támaszkodom rá a mosdókagylóra, az ujjaim halk remegése zavar, csapot nyitok hát, hogy megmossam az arcomat. De minek, hiszen jobb lesz nekem a zuhany alatt, majd nemsokára, mindjárt, hiszen teljesen süteményes a hajam, a felsőtestem...
A torkomat láncként szorítja a dühös csalódottságérzet, Alignak lánca kényszerít térdre megint. Odabent őrületes méreteket ölt a lila szemű Rémálmodó, kérdéseket és tényeket köp az arcomba. Helyrehozhatod, ami eltörött?
Lendül a kéz, a szörnyeteg morogva fújtat, meg sem áll, nem elég erős hozzá sem a tükör, sem pedig a fal. Bőröm szántja szilánk, vérem szívja téglapor, de legalább nem néz rám, nem látom magam és a torz vonásokat. Mit tettem, én annyira akartam, én annyira szeretném, és annyira sajnálom... Dühös harag táncol az emlékeim közt, Yee-t ölelem, és még régen vagyunk, érzem a harmatos fű illatát, és akkor még nem gondoltam volna, hogy valaha féltenem kell, hogy valaha úgy érezhetem, hogy sarokba szorítanak majd, hogy valaha közte és bárki más közt kellene választanom. A harmat illata megnő, vízzé növi magát, halk folyású, szennyes és barna, de a miénk, Jamunka a neve, és boldog vagyok, és rettegek, de el tudom felejteni, mert már megváltoztam, már tanultam, többé nem veszítem el. Vérszag mossa el az indiai vizet, a sajátomé, és most, a jelenben csurog, cseppen a hófehér mosdóba. Egy mozdulattal szakítom le a zuhanyfüggönyt, vágom rúdjával együtt a falnak, hogy beülhessek a sarokba, átfoghassam a térdemet, hátam fakéreg-falnak vetem, mert ott jó, ott biztonságos, ott nem történhet semmi baj... A zihálásom lassankénti megnyugvásán átverekedi magát a nők hangja, lejjebb eresztem a pajzsot, ami eltakar a világ elől, érzéseket, hangokat engedek be, és nem akarom hallani, amit beszélnek, de mégis belehalnék, ha nem lehetne róla tudomásom.
Felkelek, víz alá dugom a fejem, hideg és jeges, megtisztít, talán. A többi folt nem érdekel, a szobámba megyek. Szürke férfifelső szakad, megteszi "kötésnek", feltekerem a sérült kezemre, aztán felveszem azt a fekete együttest, amit egyébként is terveztem. Aztán a konyhába trappolok, letámaszkodom a pultra, néhány mély lélegzet, ennyi kell, és egy elhatározás.
Ha módomban áll javítani valamin, muszáj megtennem. Az, hogy Abigail itt maradt, egy jel. Nem hagyott itt, megtehette volna, de mégsem. Ha ő ezzel jelezte, hogy rendezhetnénk ezt az egészet, úgy én is kezdhetnék magammal valamit, szeretem őt, és akit szeretek, azt tisztelem. Ha ő ad, az a minimum, hogy megpróbálom viszonozni.
A hűtőszekrényből előveszem a Yee által elkészített szendvicseket, és a kezemben fogva őket, visszatérek a teraszra. Bár nem tudom, mikor lenne a legmegfelelőbb megszakítani a hölgyek beszélgetését, de azt gondolom, hogy nincs ilyen momentum. Így nem is hezitálok.
- Abigail... Ezeket Yee készítette, mondtam neki, hogy nem eszel húst, szóval... - megint szerencsétlennek érzem magam, elveszett gyereknek, de itt van nekem Yee, ő a felnőtt helyettem. Kapkodom a tekintetem kettejük közt a korábbi viselkedésemért, így nem is igazán tudok egyikük szemébe sem nézni túlzottan sokáig. Lentebb eresztem a pajzsom, gesztusként Yee felé, túl elcsépelt volna, nem tudom kimondani, hogy bocsánatot kérek, de úgy akarok viselkedni, hogy azzal egyenértékű legyen.


Kilaun
EXCUSE ME WHILE I LIGHT UP THE SKY

-.Nightmare.-
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hope E. Belfort
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 833
◯ HSZ : 272
◯ IC REAG : 287

Re: Hope háza // Vas. Júl. 06, 2014 3:02 pm

- Mondd ezt el neki is. Mondd el, hogy képes vagy elviselni könnyek és nyugtatók nélkül ezt a felét, tudja meg, hogy erős vagy, hogy nyugodtan elmondhatja neked.. - A legkézenfekvőbb dolgot próbálom tanácsolni neki, hiszen a benne felmerülő kételyekre én aligha tudok ezeknél a tanácsoknál többet adni neki, mint amiket már elmondtam. - Nem kell faggatni, nem kell erőltetni, hogy mindenáron mutasson többet és többet, csak tudja, hogy képes vagy elviselni, hogy nyugodtan megoszthatja veled a titkait..
Bátorító mosoly kúszik ajkaimra, keresem a szemkontaktust, szeretném a tekintetemmel is sugallni, hogy legyen bátor, ne féljen.. Nem kell ennyit görcsölni ezen az egészen, csak hagyni kell, had történjenek meg a dolgok, mint minden normális pár kapcsolatában. Tudom, hogy ez közel sem olyan egyszerű és egészen más az ő helyzetük, mint egy átlagos emberpáré, azonban szerintem pont emiatt lehetnek hasonlóságok is.
- Nem, nem mondott nekem semmi ilyesmit - rázom meg a fejem, ezzel is nyomatékosítva, hogy ilyen beszélgetés nem zajlott le köztünk. - Mégsem hiszem, hogy az érdeklődés hiányának tudná be a dolgot. Ne görcsöljetek annyit ezen az egészen, próbáljátok meg kicsit lazábban kezelni a dolgot - legyetek boldogok.
Alig állunk fel és hangzik el Abigail kérdése, megjelenik Kilaun, elvéve tőlem a válaszolás lehetőségét. A kezében hozott tálca, rajta a szendvicsek, a szavak, a lejjebb engedett pajzs.. Halovány mosoly kúszik ajkaimra, azt hiszem lassacskán jó útra terelődnek a dolgok, viszont lehet jobb volna, ha magukra hagynám őket.
- Azt hiszem magatokra hagylak titeket - adok hangot a bennem megfoganó gondolatoknak, egy kedves mosoly jut Abigail-nek is, majd Kilaun mellé lépve lábujjhegyre emelkedve nyomok aprócska, gyengéd puszit az arcára. - Ha kellenék, odabent leszek.. - Ha nem tartóztatnak, úgy visszavonulok, egyenesen szobám csendes magányába, hogy egy könyvet magamhoz véve bámuljam hosszú perceken keresztül ugyanazt az oldalt, miközben fejemben ezernyi gondolat cikázik oda és vissza.

// Az én részemről akkor így ennyi volna, nem szeretnélet titeket feltartani, köszönöm a játékot! <333 //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor

◯ Kor : 55
◯ HSZ : 798
◯ IC REAG : 869
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Hope háza // Hétf. Júl. 07, 2014 11:00 pm

Hope szavaira csak erőtlenül bólintok… Mert bár Kilaun megmondta, hogy meg el kell tudnom fogadni azt a felét is, de mégis… visszaemlékezve a viszonttalálkozásunkra, azért volt némi fenntartásom, mennyire járnék sikerrel. Bár az is igaz, hogy ha nem így hirtelen zúdítja a nyakamba, hanem szép, finoman adagolja ezt az egész rémálmosdit… Túl sok a „ha” meg a talán…
-Rendben, megpróbálom. -biccentek újfent. Csak semmi faggatás, erőltetés, siettetés… nem lesz könnyű, de ha Hope ezt tanácsolja… És azért mégiscsak majdnem egy évezrede ismeri a férjem, ami egy piiicit több, mint az a bő 5 év, amit mi töltöttünk egyet. Abigail, sopánkodást befejezni, hallgass az idősebbre!
-Akkor jó. -sóhajtok, egy gonddal kevesebb, amikor azonban meghallom, hogy kezeljük lazábban a dolgokat… nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el. Ó, ha az olyan könnyű lenne… Legközelebb viszem magammal jóga órára.
Igaz, felteszem Hope-nak a kérdést, miközben feltápászkodunk a terasz széléről, és már épp kezdeném összegyűjteni a maradék bátorságomat, de hé! Arról nem volt szó, hogy Killian előbb visszaér, mint ahogy utána indulnánk… Mármint nem mint ha az jobb lenne, ha a szobájában kuksolna magába zuhanva a sarokban, csak így talán egy fokkal kétségbeesettebben pillantok a távolodó lakótársa után, miután közli, hogy magunkra hagy minket. A lakótárs bemegy, a csend pedig nyúlik, mint a rétestészta, mire összekapom magam és lassacskán közelebb sétálok a férjemhez – ki tudja, mennyire van még harapós kedvében? Azelőtt szerintem még káromkodni se hallottam soha, ajtót csapkodni se sűrűn…
Először is elveszem tőle azt a tálcányi szendvicset. Nem, nem vagyok ennyire éhes, csupán nem bírom tétlenül nézni, ahogy az az esetlen kötésnek nem nevezhető rongydarab a kezén átitatódik a vértől… No meg ha Hope ennyit dolgozott vele, hogy elkészítse őket, nehogy már pont nélküle pusztítsuk el őket…
-Megengeded? -kérdezem óvatosan, ahogy finoman kezembe veszem a sérült kezét, de amíg nem kapok legalább egy apró kis pozitív visszajelzést tőle, addig nem mozdulok. Vagyis… ha nem szeretné, hogy segítsek, akkor kivételesen szó nélkül elengedem, ellenkező esetben azonban nekilátok, hogy letekerjem az egykori póló maradványait a sebről, hogy aztán egy gyógyító varázslattal néhány perc alatt összeforrasszam a sebet. No meg kipiszkáljam belőle az esetleges tükörszilánkokat… Tudom, hogy valószínűleg pár óra múlva így sem lenne nyoma a vágásoknak, de ha már miattam történt ez az egész, rosszul érintene, ha addig is kényelmetlenséget okozna neki.
-Sajnálom… -szólalok meg végül-  Én… nem is tudom, mi ütött belém… Remélem, nem fogja a barátságotok megsínyleni ezt az egész félreértést. -kérek bocsánatot tőle is, s csak néhány pillanattal később eszmélek rá, hogy valójában még mindig fogom a kezét. Eddig. Elengedem, és ezzel egy időben a tekintetemet is oldalra fordítom, ahogy kissé elveszetten állok egymagamban, Killiantől alig egy lépésre. És most hogyan tovább? Mit is mondott Hope, csak lazán? Hát, hajrá, Abigail!
Mielőtt még megint kínossá válhatna a csend, inkább a táskámba nyúlok, és bőszen kutatni kezdek benne, egészen addig, amíg egy pár cm-es fából faragott, festett kis doboz nem akad a kezembe. A táska rejtekéből előszedve egy pár pillanatig még a kezemben tartom.
-Ezt igazából már rég vissza kellett volna adnom… A Vörös Hold éjszakája után szerettem volna, csak aztán annyi minden történt, hogy teljesen megfeledkeztem róla… Tessék. -nyújtottam át a dobozkát, ha pedig kinyitja, egy egész ismerős tárgyra bukkanhat benne – történetesen az egykori karikagyűrűjére.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Killian K. Kenway
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 832
◯ HSZ : 385
◯ IC REAG : 476
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Hope háza // Hétf. Júl. 07, 2014 11:34 pm

Csak megnyalom a számat, mintha bármit változtatna a szárazságán ez a mozdulat, és közben a szendvicseket szuggerálom, hátha az étvágygerjesztő hatásuk javít valamit a helyzeten. De nem tűnik úgy, cseppet sem.
Yee szavaira felkapom a fejem. Még a szám is eltátom apró kétségbeesésemben. Ellen szeretnék állni,megfogni a karját és maradásra bírni, kérni, hogy maradjon itt velünk és ne tegye ezt. De ő a gyorsabb, már mellettem is terem, apró csókkal illeti az arcomat, és én egy pillanatra átsuhanni érzem magamon a megnyugvást, hogy lehettem bármilyen modortalan és otromba, vele minden ugyanabban a mederben csörgedezik majd tovább, amit belénk vésett az évszázadok vize.

Magunkra maradunk... A kezeim biztos fogásából eltűnik a tálca. Eltelik néhány pillanat, amíg erőt nem veszek magamon, megszólalnék, de talán pont a feleségemmel egyszerre, talán egy pillanattal utána kezdeném elmondani neki, hogy sajnálom. De megtisztelem azzal, hogy elhallgatok, a kérdésére pedig eleinte csak éretlenül pislogok néhányat. El is feledtem már, hogy kissé megsérültem.
- Ugyan, semmi komoly.
Morgom halkan és meglehetősen szerényen, de mozdulataimban nem tiltakozom. Hagyom, hogy a gondomat viselje, mert azzal, hogy a testemet ápolja, mintha egyúttal a lelkem is összefércelődni látszana. A mágia finoman forrósítja fel az érzékeimet, a krémszín farkas fejét meghajtva fogadja a hatalmat. Hálás és tisztelettudó.
A szavaira - főként az utóbbiakra - finoman mosolyodom el, mintha bármiféle intenzív reakció megsérthetné a körülöttünk kialakult pillanatnyi békét.
Elvenné a kezét, de gyorsan, puhán kapom el az ujjai hegyét, és húzom vissza magamhoz. Ennek nem kellene így lennie. Nem szabadott volna így történjen, és igazán megkímélhettem volna a tükröt is.
- Amiatt ne aggódj, kérlek. Ennél sokkal borzasztóbb dolgokon is átmentünk már együtt. - pillantok fel rá a kezünkről, a szavaim halksága pedig azt a kétértelműséget közvetíti, hogy talán nem is csak Yee-ről és magamról beszélek, hanem mi kettőnkről is egyben. Most, ha szeretné, hát útjára engedem a szép ujjakat, nem tartom vissza, ha elvonná őket a közelemből.
- Mit keresel?
Érdeklődöm, csak hogy megtörjem az anyag neszezését és vele együtt a csendet is, és csakhamar érkezik is a felelet. A Vörös Hold említésére kissé megborzongok. Szőke haj, barna szemek, lánc, lyuk egy hasfalon... Megrázom magam, hagyom, hogy viaszként peregjenek le a bőrömről az emlékek. Csak két szó volt. És ilyen formában nem árthat nekünk.
Mint egy kíváncsi kölyökkutya, olyan érdeklődő lassúsággal tekergetem a fejemet, ahogyan meglátom a dobozkát, és végül át is veszem.
A szívverésem kissé felgyorsul, ahogy a kezembe fogom, mintha haboznék, hogy kinyissam-e... Még egy megerősítő pillantást is lopok a kedvesemtől, mielőtt nagy levegőt veszek és felfedem a tartalmát.
Arany színnel kacag rám Delhi egy pénzérményi felületről. Itt vagyok! Suttogja bele a levegőbe valaki, félelemmel vegyes öröm ébred a torkomban, ahogy leerőltetek egy adag üres levegőt nyelési célzattal. Mintha az ezüst égetésétől félnék, úgy veszem ki, mégis van a mozdulatokban valami szeretetteljes óvatosság, és egyfajta rutin: hiszen csináltam már ilyet.
A hüvelyk- és mutatóujjam közt görgetem az ékszert, elmerengek, hogy veri vissza fényt, és ebben a fényben hogy kelti életre életem öt legszebb és legboldogabb évét.
- Nem tudom, mit mondhatnék.
Nehezen jönnek a szavak, mégis mosoly bújik meg bennük. Nekem nincs semmim, amit nekiadhatnék. Még a test sem az enyém. És... vajon ha meghalok, akkor visszatér majd hozzá az ékszer megint?
Meghatott kacaj bukik ki belőlem hirtelen.
- Várj, nézzük meg, hogy jó-e még...
Próbálkozom, aztán a középső ujjpercemig felhúzom a gyűrűt, aztán Abigail felé nyújtom, jelezve, hogy elkélne egy kis segítség.
- Akkor most megint férjül veszel, ugye tudod?
Jegyzem meg mellékesen, előcsalva egy falatot az indiai könnyedségből, amit mostanában úgy tűnik, túlságosan is elfelejtettem.


Kilaun
EXCUSE ME WHILE I LIGHT UP THE SKY

-.Nightmare.-
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor

◯ Kor : 55
◯ HSZ : 798
◯ IC REAG : 869
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Hope háza // Kedd. Júl. 08, 2014 1:31 am

Néhány perc „időhúzás”, amíg összeforr a seb, addig sem kell egyikünknek se szembenézni a jelenlegi helyzettel… Végül azonban csak eljön az a pont, ahol már nem lehet tovább halogatni az elkerülhetetlen bocsánatkérést. Furcsa, hogy amennyire féltem ettől néhány pillanattal ezelőtt, túl lenni rajta szinte már nevetségesnek tűnik az egész… Tényleg ennyi lett volna? És emiatt aggódtunk annyira?
Ahogy sikerül elkapnia az ujjaimat, végül halvány mosolyra húzódik a szám, és hagyom is az ujjaimat a kezében pihenni még egy darabig – hisz nem csak a vérfarkasoknak esik jól mások érintése. Végül azonban csak kiszabadítom az ujjaimat, de csak azért, hogy azt a kis dobozkát keressem elő a táskám mélyéről.
-Nézzenek oda, milyen kíváncsi valaki. Mindjárt meglátod. -felelem valamivel vidámabban, mielőtt belekezdenék a kis felvezető magyarázatomba, aminek a végén át is nyújtom a kis „meglepetésemet”, utána pedig rajtam a sors, hogy szinte lélegzetvisszafojtva várjak, figyeljek, hogy vajon mit szól a másik a rég nem látott ékszeréhez?
-Nem kell semmit sem mondanod. –felelem, legalábbis nem várok el ilyesmit tőle… Hisz az övé, őt illeti, az ő döntése, hogy mihez kezd vele a későbbiekben… őrizgeti tovább a dobozban mint valami régi emléket, hordja, neadjisten’ továbbad rajta…
-Hm?-kapom fel a fejem, amikor felém fordul segítségért, én pedig csak fejcsóválva segítek rajta -Nézzenek csak oda, csak nem meghízott valaki az esküvő óta? Pedig a nőknek szokták annyira ajánlgatni a néhány számmal nagyobb gyűrűt, mert ha…-szülnek két-három gyereket, úgy is elhíznak annyira, hogy kicsi legyen a gyűrű, kezdenék bele nagy lendülettel a cukkolással, amikor kapcsolok, hogy nem épp a legszerencsésebb vizekre terelem a témát… hirtelen hallgatok el, épp akkor, amikor sikerül a helyére igazítani a kissé kopott ékszert a férjem ujján. Azonban meghallom a szavait, én pedig csak gyanakodva pillantok fel rá.
-Hogy mimimi? Megint? Várj, én nem… én csak… -kezdtem bele a kissé riadt mentegetőzésbe, ám mielőtt még bárki is túl komolyan vehette volna a dolgot, az övéhez hasonló könnyedséggel paskoltam meg a karját.
-Ahhoz, hogy férjül vegyelek, esküvő kéne, szóval ez a mostani jóindulattal is csak eljegyzés lehetne, abban viszont te vagy a gyakorlottabb, én még sosem csináltam ilyesmit. Egyébként meg… el sem váltam tőled. Visszaadtam az elveszett jegygyűrűdet. Legközelebb tessék jobban vigyázni rá! –emeltem fel az ujjamat a levegőbe, hogy nagyobb nyomatékot adjak a szavaimnak.
Nekidőlök a teraszon lévő asztalnak, majd egy pár pillanatig szótlanul figyelem a férfit, meg a helyére került aranykarikát, mielőtt komolyabbra véve a témát, csendesen elmesélném, hogyan került vissza hozzám az ékszer:
-Tulajdonképpen egy szerencsés véletlennek köszönhető, hogy újra visszakerült hozzád. Miután történt a baleset, a kórházig már nem jutott el… Akkor valószínűleg a halotti máglyán végezte volna. -nem épp a legvidámabb téma, de mégiscsak a mi életünk, a mi történetünk- Ami azt illeti, a temetés után néhány nappal talált rá az egyik informátorunk, amikor utólag a helyszínen járt, ő juttatta vissza nekem, nekem meg… ahogy sok minden más apróságtól, ettől végképp nem volt szívem megválni. Pár éve került be az enyém is mellé az ékszeres dobozba, miután egyszer majdnem elhagytam… Munka közben valahogy leesett az ujjamról, én meg órákon át kerestem. Akkor döntöttem úgy, hogy inkább az éjjeli szekrényemen tartom, mint hogy elveszítsem. Tudom, elég gyerekes így ragaszkodni egy tárgyhoz, de nem tudom, mit csináltam volna, ha tényleg eltűnik… -vallottam be elrévedező, visszaemlékező tekintettel, kissé pironkodva, mielőtt újra Killianre emeltem volna a tekintetem- Nem hittem volna, hogy még valaha lesz ilyen pillanat -hogy a tulajdonosa hordhatja, intettem a keze felé a tekintetemmel.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content

Re: Hope háza // Today at 6:58 pm

Vissza az elejére Go down
 

Hope háza

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: Játéktér :: Fairbanks :: Házak, lakások :: Házak-