HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
AKTÍV KARAKTEREK
136 TAG 62 FÉRFI 74 NŐ
BETOLAKODÓ FARKASOK
31 TAG 16 FÉRFI 15 NŐ
ŐSLAKOS FARKASOK
24 TAG 10 FÉRFI 14 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
23 TAG 13 FÉRFI 10 NŐ
ŐRZŐK
32 TAG 13 FÉRFI 19 NŐ
EMBEREK
15 TAG 5 FÉRFI 10 NŐ
ALAPÍTÓK
10 TAG 5 FÉRFI 5 NŐ
Az előző negyed évben ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

...A Legsokoldalúbb:

...A Legtanulságosabb:

...A Legnagyobb találkozás:

...A Legjobbak (Vörös Hold - Hard):

...A Legjobb (Vörös Hold - Soft):


írta  J. Isaac Sladen Yesterday at 11:14 am
írta  Rebecca Morgan Yesterday at 8:59 am
írta  Jackson Carter Kedd. Dec. 06, 2016 3:06 pm
írta  Amaryllis Margaret Lux Kedd. Dec. 06, 2016 12:23 pm
írta  Catherine Benedict Kedd. Dec. 06, 2016 6:22 am
írta  Jackie Leigh Suresh Hétf. Dec. 05, 2016 10:20 pm
írta  Celeste M. Hagen Hétf. Dec. 05, 2016 9:19 pm
írta  Catherine Benedict Hétf. Dec. 05, 2016 2:19 pm
írta  Jackson Carter Vas. Dec. 04, 2016 7:32 pm
írta  Primrose Trevelyan Vas. Dec. 04, 2016 4:43 pm
írta  Duncan Corvin Vas. Dec. 04, 2016 2:18 pm
írta  Declan S. Callaghan Szomb. Dec. 03, 2016 11:03 pm
írta  Darren Northlake Szomb. Dec. 03, 2016 9:43 pm
írta  Alignak Szomb. Dec. 03, 2016 2:37 pm
írta  Alignak Szomb. Dec. 03, 2016 2:03 pm
írta  Lester J. Edison Pént. Dec. 02, 2016 6:04 pm
írta  Jamie Waldorf Szer. Nov. 30, 2016 3:53 pm
írta  Sage Miller Szer. Nov. 30, 2016 3:50 pm
írta  Balthazar Bluefox Kedd. Nov. 22, 2016 8:30 pm
írta  Vendég Hétf. Nov. 21, 2016 12:46 pm
írta  Nessa O'Brien Hétf. Nov. 21, 2016 10:19 am
írta  Maya Honeycutt Szomb. Nov. 19, 2016 7:20 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 11:01 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 11:00 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 10:58 pm
írta  Jackson Carter Vas. Nov. 13, 2016 4:52 pm
írta  Roxan A. Cruz Csüt. Nov. 10, 2016 7:40 pm
Darren Northlake
 
Alignak
 
Amaryllis Margaret Lux
 
Yetta Northlake-Nacrosh
 
David A. Blandern
 
Celeste M. Hagen
 
Catherine Benedict
 
Balthazar Bluefox
 
Rocky
 
Primrose Trevelyan
 

Share | .

 

 Hope háza

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6149
◯ IC REAG : 8034
Hope háza // Hétf. Márc. 03, 2014 10:18 pm

First topic message reminder :

A ház



Nappali





Konyha



Étkező



A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Okt. 09, 2016 9:51 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net



























SzerzőÜzenet
Killian K. Kenway
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 832
◯ HSZ : 385
◯ IC REAG : 476
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Hope háza // Kedd. Júl. 08, 2014 1:49 pm

Amikor Abigail elkezd piszkálódni a meghízásommal, kissé sunyi mosollyal az arcomon szűkítem össze a szemeimet, és lecsapok, még mielőtt túlságosan belelovalhatnánk magunkat abba, hogy miért az asszonyok növik ki idővel a gyűrűjüket. A szabad kezemmel óvatos játékkal nyúlok az oldala felé, hogy finoman belecsípjek, de csak egy kicsit, nem szeretnék fájdalmat okozni neki, de szerintem ez magától értetődő.
- Szemtelenkedünk?
Kérdezem veszélyes éllel, de elkacagom magam, mert hát, az én érdekem, hogy segítsen felhúzni az ékszert az ujjamra, úgyhogy annyira mégsem lehetek vele aljas, hogy esetleg kitoljon velem, és azt mondja, hogy oldjam meg egyedül.
A riadalmára újfent elmosolyodom, nem gondoltam volna, hogy ennyire komolyan veszi a megszólalásomat, de a tudálékosnak tűnők okfejtése hallatán kihívóan szaladnak fel a szemöldökeim.
- Ki mondta, hogy nem lesz? És ki mondta, hogy szándékomban áll megint elhagyni?
Heccelem, aztán ahogy a feleségem nekidől az asztalnak, én hallgatásba burkolózva figyelem a történetet, amit megoszt velem. Közben pedig az immáron díszes kezemet szemlélem, és azon gondolkodom, mennyire ismerős a fém hűvöse. Furcsának kellene lennie, de bármennyire is elszoktam az állandó gyűrűhordástól, mégis kedvesen ismerős az érzés, amit ez hoz magával.
Eleinte nem is igazán üt szöget a fejembe a dolog, hiszen megállapodtunk Michaellel arról, hogy mostantól átveszi a helyemet, tehát evidens, hogy a robbantás helyszínén maradt a gyűrű. Nem is foglalkoztat a dolog, tovább haladok, aranyosnak vélt mosollyal és egy szusszanással adózom Abigail elvesztési-pánikja előtt. Nem lep meg a kötődése, hiszen nem csak a tárgyakhoz fűzte erős kapcsolat, de a neve... Emlékszem, milyen érzés volt meglátni az igazolványát, miután eszméletét vesztette az egyetemi park területén. Cross...
Leveszem a tekintetem a kezemről, és teszek a feleségem felé néhány apró lépést, a vállai köré fűzöm a karjaimat, és erős ragaszkodással húzom őt a mellkasomnak, hacsak nincs ellenére a közeledésem. Nem, én sem hittem volna. Ettől függetlenül nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy egy szép napon felkerekedjek és a nyomára bukkanva vessek egy pillantást az életére. De mindig meggyőztem magam arról, hogy jobb neki úgy, hogy távol van tőlem. Féltettem. És ezért is vagyok néha annyira összezavarodott és bizonytalan. Az egyetlen ok, amibe talán kapaszkodhatok, hogy úgy találtam rá, hogy nem kerestem. Ettől kevésbé érzem a saját felelősségemnek ezt az egészet. Könnyebb ráfognom, hogy a felsőbb akarat terelt bennünket egymáshoz.
- De... Miért nem volt Michael ujján a gyűrű? Hogy maradhatott a helyszínen?
Ráncolom össze a homlokomat. Ha más szedte volna le róla, nem hajította volna el az értéke miatt. Üzennél valamit? Mit akartál mondani, Michael? Megfeszül a tüdőmben minden csepp levegő, aztán kifújom.
- Ne haragudj, ez talán nem is érdekes, csak furcsállom. - eresztem el, de ha nem muszáj, nem lépek el Abigail elől továbbra sem, csak végigsimítok a karjain - Le sem vettem magamról a testcserekor. Akkor még azt gondoltam, hogy utoljára érzem, milyen gyűrűt hordani és ki akartam élvezni minden pillanatát. Ahogy befejeztünk mindent, ő már rohant, nekem viszont még a farkasomat is vissza kellett kapnom, ezért késtem... el. Eszembe sem jutott nézelődni, amikor odaértem. Azért valahol nagyon sajátos élmény látni a saját testedet, kívülről, halottan... Akkor és ott tudtam, hogy minden tönkre ment. Nem is vártam egy percet se, felkerestem a falkát, és... A többit már tudod.
Húzom el kissé a számat, hiszen az első emlékek közt volt a folytatás, amit megmutattam már a feleségemnek. És ahogy akkor sem fogadta jól, úgy most sem várnám tőle, hogy eképp tegyen.


Kilaun
EXCUSE ME WHILE I LIGHT UP THE SKY

-.Nightmare.-
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor

◯ Kor : 55
◯ HSZ : 798
◯ IC REAG : 869
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Hope háza // Kedd. Júl. 08, 2014 5:26 pm

A játékos csipkelődésre csak picit arrébb mozdulok, adva egy esélyt az „lekerülésnek”, még ha valójában nincs is mitől tartanom. Mert milyen hangulatromboló tud lenni az, amikor valami rezzenéstelen arccal tűri az ilyesfajta játékokat?
-Valld be nyugodtan, hogy hiányzott! -Hogy szemtelenkedünk-e? Még szép, hogy igen, igaz, csak játékból, nem tiszteletlenségből, de azt hiszem Killian már bőven ismer annyira, hogy ezt tudja. Ahogy elneveti magát, én is csatlakozom, azonban nem hagyom ki a lehetőséget, hogy én is visszatámadjak egy oldalba csípéssel…
A visszakérdései hallatán rajtam a sor, hogy meglepett pillantással illessem, de nem is szólok rá semmit, csak megadóan emelem fel kissé a kezeimet magam előtt, hogy nem sokkal utána, felidézve a régi emlékeket, előadjam a gyűrű történetét azután, miután Delhiben „felejtette” a tulajdonosa…
Ahogy Killian közelebb ér és átkarolja a vállaimat, csak annyit mocorgok, hogy kényelmesen nekidőlhessek, remélhetőleg egyikünk se dőljön el, aztán csak felpillantva hallgatom a felmerülő kérdéseit.  Először nem is igazán értem, hogy mire akar kilyukadni, csak a homlokom ráncolva várok, hátha bővebben is kifejti, mi nem hagyja nyugodni… Amikor pedig megteszi, nem is tudom, mit feleljek rá hirtelen.
-Képzelem, milyen morbid érzés lehet… Még egyszer fiatal koromban volt hasonló rémálmom, megálmodtam a saját temetésemet, az sem volt épp kellemes. Inkább bele sem akarok gondolni, hogy milyen lehet igaziból átélni ilyesmit. -borzongok meg, de aztán, hogy a gyűrűs dologra is reagáljak, visszakanyarodok a témához- Őszintén szólva, eddig nem kerítettem túl sok jelentőséget a dolognak. Tudod, a robbanás azért elég nagy kárt tett mindenben és mindenkiben, aki ott volt, nekem meg bőven elég volt az „azonosítás”… Lehet, hogy a kéz is úgy sérült, hogy azért esett le a gyűrű, vagy esetleg amikor a romok alól próbálták kiszedni, akkor eshetett le… -találgatok hangosan, de igazából nincs konkrét ötletem, hogyan is történhetett. Olyan jelentéktelen kis apróság a sok jelentős esemény közepette, hogy ha volt is más magyarázat a történtekre, nem foglalkoztam vele különösebben. Sokat nem változtatott volna a tényen, hogy egyedül maradtam, és minek fájdítottam volna még jobban a szívem azzal, hogy lehetséges összeesküvés-elméleteket gyártok? A halottakat az sem hozza vissza.
-Miért kérdezted? Van valami, amiről tudnom kellett volna? -kérdezek vissza, hisz nem hiába említette a férjem sem. Valahogy olyan érzésem van, mint ha valami nyugtalanítaná ezzel kapcsolatban, hogy hogyan maradhatott még ott pár napra ez az apró ékszer a robbanás után… Vagy csak megint mindent túlkomplikálok.
-Egyébként milyen érzés egy ilyen testcsere? Azt képzelem, milyen furcsa lehet megszokni eleinte, vagy kitalálni, beletanulni egy teljesen új szerepbe, személyazonosságba… Vagy mi alapján dől el, hogy mikor, vagy kinek a testét kapjátok meg következőnek? Ha valamelyik testvéred besétálna hozzánk a protektorátusra, aztán közölné, hogy velem akar cserélni, akkor az van és kész, el kell fogadni, vagy azért a másiknak is van beleszólása? -kíváncsiskodtam tovább, igaz, nem sok esélyt láttam arra, hogy ennyi emberből valaki pont velem akarna kinézetet cserélni, csak mert… ilyen nagy a világ, milyen sokan vagyunk mi, és milyen kevesen ők! Mindenesetre, amíg a válaszra vártam, a szemem sarkából elkezdtem oldalra pillantgatni azok felé a szendvicsek felé… Lehet, hogy egyet mégiscsak enni kéne, mielőtt bemegyünk…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Killian K. Kenway
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 832
◯ HSZ : 385
◯ IC REAG : 476
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Hope háza // Csüt. Júl. 10, 2014 11:36 am

- Abszolút nem.
Hazudom még mindig játszva, figyelve, ahogy a feleségem megpróbál eltáncolni előlem, aztán rajtam a sor, hogy kissé kiugorjak oldalra, de csak a látszat kedvéért - hiszen sosem volt célom az ilyen "hétköznapi" helyzeteket elrontani annak a kifejezésével, hogy valójában esélye sincs ellenem semmiben. A szemem elárul, az mosolyog, az elmeséli, hogy valójában mennyire hiányzott. Erre pedig csak megerősítő pontot tesz a későbbi, immáron meggyűrűzött ölelésem is.
- Én voltam már a saját temetésemen. - jegyzem meg csak úgy mellékesen - Bár akkor nem láttam a testet, és kellően csalódott voltam ahhoz, hogy ne foglalkozzak a dolog tragédiaértékével. Inkább csak azért mentem el, hogy kiszűrjem az esetleges veszélyt.
Természetesen Martin Luther temetéséről beszélek. Ott attól tartottam, hogy a gyászoló családra és a támogatók valamelyikére még így is veszélyt jelenthetnek azok a merénylők, akik megöltek engem. Vagyis... Ők úgy hitték, később pedig a világ is. Ilyen ez a politika - nem is kérek belőle soha többé.
Az okfejtésére, a magyarázatára talán igazat kéne adnom, meglehet, hogy csak én vagyok az, aki túlgondolja. Túl sok "jelet" kaptam már a Másik Világból ahhoz, hogy kissé paranoiás legyek.
- Egyébként szerintem igazad van. Mármint, hogy semmi különös nincs a dologban. Talán csak metaforikus értelmezésben volt jel. Hiszen úgy tűnt, hogy elveszett, és most mégis visszatalált. Ahogyan én.
Halkul el a hangom a végére, a mosolyom pedig egészen zavart bájtól lesz pozsgás. Eszembe sem ötlik, hogy Abigail esetleg nem ilyen választ várt, számomra a kérdése nem volt elég konkrét és bármennyire is merengtem el magán a témán, a beszélgetés szintjén úgy érzem, hogy ez nem volt több a felszín kapargatásánál. Hát miért ásnánk akkor mélyebbre?
- Fájdalmas. - kacagok fel röviden a kérdésére - A két lét közt lebegni utólag számomra elég.... hányingerkeltő. Tényleg! - az Álmodó legnagyobb problémája - Aztán ezüst-szikével nyúznak meg konkrétan... Vagyis csak a tetoválást, tudod. Eleinte olyan, mint amikor egy gyermek tanul járni - legalább is mindig így képzeltem el. Mondjuk nekem szerencsém volt, alkatilag majdnem mindig hasonló testek jutottak. - töprengek el kissé - Na jó, Kayode más volt, ő magasabb és izmosabb volt, mint amilyen én eredetileg. De tetszett a bőrszíne. Martin pedig, hát... Nem akarok megint kövér lenni.
Suttogom pimasz panaszként. Nem bántom érte, a kövérségénél sokkal súlyosabb problémákat kaptam a nyakamba általa, de tény, hogy sokkal furcsább volt megszokni azt a testet, mint bármelyik másikat.
Végül is a kérdésére felkacagok. Igazság szerint kétlem, hogy ez előfordulna. Gyanítom, hogyha erről lenne szó, az hozzám is eljutna, a nőstények közül pedig talán senkinek sem állna szándékában ennyire kibabrálni velem. Akinek pedig igen, annak Abigail teste nem elég... Amazon.
- Én csak arról tudok mesélni, amit átéltem. Meglepő módon... Általában mély tisztelettel övezett lelkesedéssel bólint rá mindenki a cserére. Ezt sosem értettem. Ugye egyszer muszáj volt, politikai okok miatt cserélnem Martinnal, az evidens. Egyszer feltámasztottak, abba nem szólhattam bele, de ilyenkor az eredeti Lélek nem tér vissza többé... - hagyok apró szünetet - Matthäus, Zach és Michael pedig a Protektorok kijelöltjei voltak, persze ha azt mondtam volna, hogy nem, akkor biztos kaptam volna mást, de... Miért válogattam volna? Viszont... Ha mondjuk nekem valaki azt mondta volna, hogy nem szeretne testet cserélni, nem erőltettem volna. Szóval... Azt hiszem, hogy ez igazából tőlünk függ. Én úgy vettem észre, hogy szellemi jelzésre történtek a cseréim. Először az Óvilágba hajóztam, szükségszerű volt. Aztán meghaltam... - rövid szünet - Utána Martin szerepére kértek fel, igen, az volt az egyedüli, hogy célzottan kértek ilyesmire. Mivel ő "merénylet áldozata" lett, újabb testcsere, akkor jött Zach. Michael... Nos, mielőtt aggódni kezdenél, nem az volt az elsődleges cél, hogy téged megtévesszünk.
A szendvicsekre vetett pillantásokat felhasználva elhallgatok, odanyúlok a tálcához, és Abigail elé tartom - válasszon kedvére, aztán én is vadászok magamnak egy szalámisat.
- Én akartam. Nem bírtam volna azzal a testtel együtt élni. - bár gondolom ez érthető - Valakinek viselnie kellett. Valakinek meg kellett halnia benne. - közlöm szárazon, aztán Abigailre pillantok - Mielőtt megkérdeznéd, a Protektorod ötlete volt, nem az enyém. Persze csak színjáték lett volna. Vagy ez vagy a válóper, alkoholizmus, erőszak... Úgyis lebukott volna.
Teszem hozzá a véleményem, és erőteljesen fixírozni kezdem a kis madáretetőnket. Hiányoztak volna az apró, közös megszokások, biztos vagyok benne, hogy a házas élet is akadályokba ütközött volna - ebbe még belegondolni sem kívánok -, a szóhasználatunk, a reakcióink... És most, hogy itt tartunk, visszakanyarodok a korábbi felvetéshez, és kijelentem magamban, hogyha Abigaillel egyszer mégis csak testet cserélne valaki, az nem állíthat meg semmiben.

//Bocsi a sztori "módosításáért", de közben eszembe jutott egy mondat az ET-mből, szóval chaten hülyeséget mondtam Embarassed //

Spoiler:
 


Kilaun
EXCUSE ME WHILE I LIGHT UP THE SKY

-.Nightmare.-
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor

◯ Kor : 55
◯ HSZ : 798
◯ IC REAG : 869
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Hope háza // Csüt. Júl. 10, 2014 10:35 pm

Csak nevetve csóválom a fejem, ahogy ő is beszáll a játékba. Édes istenek, miért kellenek mostanában mindig olyan borzalmas veszekedések meg félreértések ahhoz, hogy utána vissza tudjuk idézni a rég együtt töltött évek könnyed hangulatát?  Őt cukkolom azzal, hogy mennyire hiányozhatott neki, pedig én sem vagyok különb…
-Temetésen lenni sosem kellemes, akárkiről is legyen szó. Ahhoz képest, hogy még két éve sem vagyok itt, már túl sok ismerőst veszítettem el itt, Fairbanksben is… -jegyzem meg csendesen - Előbb nyáron egy barát, aztán idén télen a főnököm… Mindketten vérfarkasok voltak, ráadásul a Tazanna életét egyszer korábban már sikerült megmentenem, legalább még pár hónap megadatott neki… Amúgy különös, azt hinné az ember, hogy egy idő után hozzá lehet szokni ehhez az egészhez, mások elvesztéséhez… szerintem nekem sosem fog menni. Még jó, hogy annak idején nem a sebészetet választottam, ilyen szempontból háziorvosnak lenni egész nyugodt szakma. Ne haragudj, egy kissé elkalandoztam… Tudom, hogy én hoztam fel, de nem gond, ha inkább mégis valami vidámabb témára váltunk?-kérdezek vissza végül, de aztán megrázom a fejem, mint ha így próbálnék megszabadulni a melankolikus gondolatoktól, és inkább a férjemre és a gyűrűs felvetésére koncentrálok.
-Lehet. Mindenesetre örülök, hogy úgy döntöttem annak idején, ide jövök London után. Igaz, eleinte voltak kétségeim, de nem bántam meg. -simogattam meg az arcát kedvesen, aztán néhány újabb, kíváncsi kérdés után ismét átadom neki a szót és figyelek.
Azért valahol vicces érzés, hogy most is legalább olyan rácsodálkozással hallgatom a szavait, mint az elhívásom idején Amrita szavait, ahogy felfedte előttem az őrzők világát… Azóta folyamatosan tanultam, de ki gondolta volna, hogy egyszer még újra átérzem az érzés, hogy milyen is olyan dolgokat is megtudni a világunkról, amit sosem hittél volna?
-Ó, az élet nagy problémái! -mosolyodok el az apró kis panaszok, vélemények hallatán. Néha még mindig furcsa belegondolni, hogy a vérvonal alapítók sem valami hatalmas, mitikus lények, tökéletes és problémamentes élettel, hanem jobban hasonlít az életünk, mint gondolnánk… Hasonló bosszantó problémák, az ő kezüket is kötik a kötelezettségek, nekik is megvannak a saját vágyaik, mindennapi bajaik…
-Szerintem még én sem láttam kövér vérfarkast… Őrzőt már annál többet. Nem mint ha attól tartanék, hogy engem fenyeget, hála a „kis enzim-problémámnak”, akkor se nagyon tudnék elhízni, ha akarnék. -vonok vállat. Ha mást nem, legalább ennyi „előnye” van annak, hogy vegetáriánus étrendre kényszerültem.
-Értem. Nem tudom, hogy én hogy reagálnék ilyen helyzetben… 10-11 évvel ezelőtt lehet, hogy én is örömmel rábólintottam volna. Lehet, hogy szégyen, lehet, hogy nem, de ma már nem igazán tudnék lelkesedni érte. Úgy értem, hogy kinek jó, ha teljesen fenekestől felfordul a megszokott, jól beállt élete, és mindent újból kell kezdenie? -töprengek hangosan, azt meg már csak a tekintetemből olvashatja ki a férjem, hogy már csak miatta sem szeretnék hasonló helyzetbe kerülni.
-Az utóbbi hónapokban sokat gondolkoztam azon, hogy… Köszi! -veszek el egy sajtos-uborkás szendvicset, ahogy Killian elém tartja a tálcát- Szóval azon, hogy milyen életük lehetett azelőtt, hogy cseréltek veled? Mi történhetett velük, hogy ilyen könnyen elfogadták?  Furcsa belegondolni, hogy Zacharyként voltál a férjem korábban, de hogy előtted ki volt, milyen volt, arról semmit sem tudok… Milyen élete lehetett? Sokkal másabb személy lett volna, mint te? Lehet, hogy el se bírtuk volna viselni egymást… -kalandoznak el ismét a gondolataim, miközben én is beleharapok a szendvicsemben, csendben nyammogva rajta, s csak miután lenyeltem az első falatot fordulok mosolyogva a férjem felé - Na nem mint ha te sokkal jobb lettél volna eleinte. Te jó ég, hogy mennyi csipkelődést meg cukkolást kaptam tőled! Akkor nem hittem volna, hogy olyan kitartó leszel… Meg azt se, hogy fél évvel később pont neked fogok igen-t mondani… Hihetetlen, mennyi hihetetlen dolog történt velünk, mióta találkoztunk. -felelem derűsen, egészen addig, amíg a protektorunkra és Michaelre nem terelődik a szó, én pedig keserűen sóhajtok a „terv” hallatán.
-Milyen jó nekem, hogy ilyen törődő és felelősségteljes Protektorom volt, hogy az egész életemet felbolygatta a hátam mögött… De te is jó vagy, megesketsz, hogy senkinek sem fedhetem fel a kilétedet, csak a Protektoromnak… Szerinted ezek után fogok én még valaha bármelyik létező Protektornak a magánéleti dolgaimról mesélni? Már csak az hiányzik, hogy valamelyik megint ilyen lelkesen segítőkész legyen… -fújom ki egy lassú sóhajjal a levegőt. Jó, végül is, talán abból sem lenne harag, ha Yee-t keresném meg néhanapján, ha már nagyon szükségem van rá, hogy megbeszéljem valakivel a történtekkel, vagy tanácsot kérjek, de… Akármilyen kedves, aranyos, segítőkész, mégsem ismerem annyira, mint például Mandy-t vagy Alice-t, akikkel egyébként meg szoktam tárgyalni életem nagy dilemmáit…
-Inkább ne is mondd… Bele sem akarok gondolni abba, hogy bárki is a te helyedre „ugrott” volna be, hogy helyettesítsen… vagy játssza az életedet, csak hogy én ne gyanakodjak… Nem annyira ismertem Michaelt, de azt hiszem, viszonylag hamar feltűnt volna, hogy valami nincs rendben… Brrrrr… -borzongtam meg már a gondolattól is. Ne… nem akarok ilyesmit sem a múltamban, sem a jövőmben. Arról nem is beszélve, hogy ha fény derült volna rá, valószínűleg sokkal rosszabb lapokkal indult volna Killian is a fairbanksi viszonttalálkozásunk alkalmával. Valószínű, hogy akkor én is a Hollyéhoz hasonló daccal viszonyulnék a visszatértéhez.


// Semmi gond Smile //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Killian K. Kenway
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 832
◯ HSZ : 385
◯ IC REAG : 476
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Hope háza // Pént. Júl. 11, 2014 11:59 am

Nyilván sajnálom, hogy Abigailnek ennyi veszteséget kellett átélnie ennyire rövid időn belül. És mégis, ahogy hallgatom, inkább mosolyodom el halványan, mintsem szomorodnék el a hallottaktól. Ha nem kérné, hogy váltsunk témát, akkor egészen biztosan megosztanám vele, hogy én nem lepődöm meg azon, hogy még mindig meg tudja érinteni egy-egy társa elvesztése. Úgy hitte, hogy meghaltam. Mondhatnánk, hogy a világ egyik legnagyobb fájdalmával küzdött meg, és büszke vagyok arra, hogy ő nem lett olyan, mint én. Neki még mindig tud fájni, nem kell családtagnak lennie a távozónak. Mondhatná, hogy Zachary halála után már minden haláleset sétagalopp, könnyed velejárója az életnek, természetes vége a kapcsolatoknak. De nem rántja meg a vállát, nem rendel alá mindent egy végzetes sebnek, hanem él és kitart. Nem felejtett el ártatlannak maradni.
- A hideg, ugye? - kacagok fel mélyen és röviden, a simításától valahogy újra teljesen békésnek érzem magam, és még sokáig érzem az érintése nyomát a bőröm barázdái közt.
Ahogy kissé kigúnyol, újra felüti bennem a fejét a játékosság. Most rajtam a sor, hogy én emeljem fel a kezem és a nyújtott mutatóujjam felé.
- Igenis nagy problémák! - hisztizek nevető hangon - Dobhattam ki az egész ruhatáramat.
Na nem mintha ez akkoriban egy pillanatig is számított volna, de ha már a cukkolásnál tartunk, miért is ne említeném meg ezt?
- Az ideális anyagcsere, a sok fehérje... Nem tudom, ezek csak tippek, nem vagyok olyan tájékozott a témában, mint egyesek. - húzom össze a szemhéjaimat, ahogy belefúrom a tekintetem az övébe - Kedvesem, amíg lábra tudsz állni, nem aggódom érted. Tudom-tudom, roppant közhely, de nekem akkor is tetszenél, ha gurulnál. - hallgatok el egy pillanatra, aztán felfújom a pofazacskóimat, mint valami hörcsög - Mindenhogy gyönyörű vagy.
Jelentem ki immáron normalizálódott arcberendezéssel, némileg komolyabban, mint arra számítani lehetett volna egy újabb jópofaság után.
- Más idők jártak akkoriban. - vonom meg a vállam most én - Általános szegénység, tátongó szakadék a társadalmi rétegek közt, háborúk, éhínség... Céltalanság. - biggyesztem hozzá - Tudod Abigail, ma már annyi mindennel el tudják foglalni magukat az emberek, hogy nekem még mindig bele tud fájdulni a fejem ebbe az őrületbe. Annak idején az "átlag" nem tett egyebet, csak gürcölt és szenvedett azért, hogy a gyermekei ne haljanak éhen, hogy felnőhessenek, de miért? Azért, hogy átvegyék a stafétát, és hogy felnőve ők is egész nap szenvedhessenek és retteghessenek attól, hogy lesz-e falat a család asztalán. És így tovább, generációról generációra. - teszek körkörös mozdulatot a mutatóujjammal - Katonának, lovagnak sem azért ment el annyi ifjú, mert nem volt más dolga vagy mert mindenképp meg akart halni. Lehetőség volt. Máshogy nem tudtak kikerülni ebből a mókuskerékből, úgy érezték, hogy ettől ér valamit az életük, hogy tesznek valamit, lett céljuk. És szerintem ezért volt annyira... könnyű. Hősnek lenni... akár azzal, hogy találsz valakit egy láthatatlan Istenen kívül, akit szolgálhatsz. - hagyok apró szünetet, és bár én érzem az igazságot a szavaimban, azzal mégis nehéz volt megbarátkoznom, hogy ez az "úr" akár én is lehetek. Nem éreztem magam másnak vagy különlegesnek, bár akkoriban úgy hiszem, még nem is volt olyan... legendás az Alapítók léte. De mindegy, ez nem tartozik ide szorosan.
- Egyébként is, főként harcosok voltak. - döntöm kissé oldalra a fejem, ezzel is jelezve, hogy arra célzok: nem tekintem szégyennek, hogy ő nem szívesen áldozná fel az életét, az életvitelét azért, hogy testet cseréljen valamelyikünkkel - Semmi baj. Nincs mit, egyél nyugodtan.
Meglehet, hogy elfogul vagyok vele kapcsolatban. Talán ha más mondaná azt, hogy nem érezné magát megtisztelve a lehetőség kapcsán, akkor kivillantanám a fogam fehérjét és prezentálnám, hogy hol a helye a világban, a rejtett világ ranglétráján. De nem teszem. Sosem tettem Atyám örökségével szemben ilyen arculcsapást, és bármennyire vagyok tisztában azzal, hogy Alapítóként egy pillanat alatt törölhetném ki az Őrzőket ebből a városból, soha nem tudnék ártani nekik. Semmilyen körülmények közt sem.
- Nagyon elhivatott férfi volt. - osztom meg vele, amit Zachről tudok, hiszen néhány évig annak a Protektorátusnak a tagja volt, akik beszerveztek Luther King szerepébe - Nem beszélt sokat, amolyan parancsot teljesítő katona típus volt. Szerintem ő már csak elvből sem keveredett volna semmiféle elkötelezettségbe.
Töprengek én is, miközben a szendvicsemet majszolom, mint egy jó gyerek. Már könnyedén tudok beszélni erről a témáról, hiszen rengetegszer átrágtam magam ezen a kérdéskörön. Nem csak vele kapcsolatban, hanem mindegyik testemmel kapcsolatban.
- Egyébként Gregory volt a neve. Hughes, azt hiszem. - vagy Hayes? - Abigail, nekem másom sincs, csak időm és kitartásom. Azt pedig köszönd magadnak, hogy annyit cukkoltalak, ez volt rá hatással. Kezdhettem volna szerelmes versekkel és virágokkal, de nem hiszem, hogy az bármilyen eredményt hozott volna. Meg hát... Tudod... Azt hiszem, hogy igazából tényleg ilyen vagyok. Csak keveseknek tudok így megnyílni, mert abból még halandó koromban is csak a baj származott. Talán ő az egyetlen, aki ennyire ismer. - biccentek hátra a ház felé Yee-re utalva - Eska még esetleg. És Nagojut talán, bár ő akkor még túl kicsi volt az ilyesmihez.
Kacagok fel, ahogy az egykori jegyesem éledező daca jut eszembe annak tudtában, hogy egymásnak ígértek bennünket. Tupilekre, mennyire próbáltam óvni és elhitetni vele, hogy nem lesz semmi baj! Akkor még én is úgy gondoltam a házasságra, mint egy felesleges kényszerűségre. Meg nem mondtam volna, hogy ennyit fog változni a hozzáállásom.
- Ne bántsd őt, igaza volt. - intem meg csendesen Abigailt - Látod, kedvesem, itt keveredik össze az akarat és a kötelesség. Azt kellett volna mondanom, hogy nem érdekel. Azt mondta, hogy tudja, hogy semmi joga ilyet kérni tőlem és hogy tisztában van azzal, hogy egy perc alatt megölhetem az arcátlansága végett. Persze megtehettem volna. - jelentem ki lemondóan - De ha valaha ilyet tennék, akkor... Megszégyeníteném az utolsó olyan lelket, aki bizalmat szavazott nekem, Kilaunnak, és akinek a nevét még nem sározta be az eltűnésem, a hazugságaim vagy az árulásom. - sóhajtok fel, és megpróbálom máshonnan megközelíteni a kérdéskört - De most nálunk a labda. Nem fedtem fel magam! Egyébként pedig pont erről beszéltem neked a motelben. - utalok vissza az akkori beszélgetéseinkre - Tegyük fel, hogy elveszlek még egyszer. Mert miért ne tenném? Ezzel a testtel... Vagy... Vagy csak maradjunk annyiban, hogy együtt látnak minket, hogy sokat látnak a házadban. És mondjuk egyértelművé válik, hogy férfiként vagyok jelen az életedben. Aztán egy nap arra kényszerülök, hogy színt valljak. Nem tehetem meg, hogy hallgatok.
Ahogy Abigail felfesti egy meg nem valósult múlt képét, a borzongása arra késztet, hogy a számba tömjem a szendvicsem maradékát, és átkaroljam, olyan mozdulattal, mintha valóban hideg lenne, és így kívánnám felmelegíteni őt.
- Akkor ne gondolj. Egyél. - adok egy puszit a feje búbjára - Inkább azon merengj el, hogy mihez szeretnél kezdeni a nap hátralevő részében.
Adok ötletet mosolyogva, aztán újabb szendvicsért nyúlok. A farkasétvágy, ugyebár...


Kilaun
EXCUSE ME WHILE I LIGHT UP THE SKY

-.Nightmare.-
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor

◯ Kor : 55
◯ HSZ : 798
◯ IC REAG : 869
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Hope háza // Szomb. Júl. 12, 2014 10:18 am


–Igen, főképp… a hideg. –értek vele egyet mosolyogva, ahogy meghallom az első reakcióját –Pedig azt hittem, hogy London után annyira nem lesz drasztikus váltás… Azóta rájöttem, hogy az itteni időjáráshoz képest az felér egy mediterrán tengerparttal… De képzeld, azóta már kipróbáltam a szánkózást is! –vallom be nevetve, egy nagyjából 5 éves gyerek lelkesedésével, amit csak akkor sikerül még jobban felülmúlni, amikor eszembe jut valami nagyon nagyszerű…
–Be kell szereznem egy sajátot… Ha megint lesz hó, ugye majd megyünk együtt szánkózni? –az már úgy sincs messze… pár hónap, aztán megint a hólapátolás lesz a fő napi testedzésem.
–Nos… ha akkor is akkora ruhatárad volt, mint amit a motelben mutattál nekem, akkor nem volt egy megerőltető munka lecserélni. –reagálom le a lehető legegyszerűbben a „hisztijét” –Amúgy meg, férfi vagy… gondolj bele, ha nő lettél volna, mekkora ruhatárat  kellett volna lecserélned! –toldom meg egy újabb komolytalan gondolattal a témát, elég, ha csak a tipikus „Nincs mit felvennem” és a „Nincs elég hely a ruhásszekrényemben” szólásokat felidézzük. Erről jut eszembe, lassan nekem sem ártana rendbe tennem a gardróbomat, ahhoz képest, hogy eleinte milyen üresnek tűnt, egyre zsúfoltabb. Ráfogom arra, hogy a téli ruhák sok helyet foglalnak, ahol pedig legalább fél éves a tél… azt hiszem, mindenki el tudja képzelni.
–Oh, milyen kedves! Már majdnem elfelejtettem, miért szerettem beléd… –próbálom elfojtani a vigyorgásom a bókja hallatán, de amikor leáll itt nekem hörcsögösdit játszani, azzal a lendülettel „bosszúból” finoman meg is pöckölöm az orrát.
Szótlanul hallgatom Killian okfejtését, és az ő szemszögéből sokkal inkább elfogadhatónak tűnik ez az egész téma. Hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy valójában nem 93 éves, amennyi Zacharyként lenne, hanem bő 700–zal több, és sokkal több személyes tapasztalata van a régi idők életéről, mint amit én fiatalként a nagyszüleimtől hallhattam… Ahogy a végére ér, lenne hozzáfűzni, megcáfolni valóm, hogy de „akkor ez volt a normális”, meg hasonlók, de végül csak sóhajtok egyet és annyiban hagyom az egészet. Nála jobban úgy se tudhatom ezeket, azt hiszem, kár is leállnom győzködni.
Aztán ahogy ténylegesen Zachre terelődik a szó, kíváncsian hallgatom a szendvicsemet majszolva, igaz, nem túl sok, ami elhangzik.
–Gregory? Értem… –dönnyögöm az orrom alá, azt pedig, hogy a kollégámat is Gregnek hívják, aki a Vörös Hold után segédkezett a „műtétnél”, hogy kivarázsoljuk a férjemből azt a két vascsövet, csak magamban jegyzem meg… Észrevettem ám, hogy az előbb hogy reagált az említésére, így inkább ezt a témát is hanyagolom egy darabig előtte, ha már láthatóan ennyire rossz érzéseket kelt benne.
–Mondanám, hogy honnan tudod, amíg nem próbáltad? De belegondolva, azt hiszem, igazad lehet… Valószínű, hogy azt sem vettem volna komolyan, vagy ha igen, akkor nem tudtam volna mit kezdeni vele… –adtam igazat neki , de azért nem maradhatott ki a megszokott kis csipkelődés sem – Tudod, hogy megy ez Indiában, bezzeg ha valami bollywoodi éneklős-táncolós produkcióval álltál volna elő... -felelem nevetve, de hamar szelíd mosollyá csendesül a hangom:
-És örülök, hogy előttem sikerült… Hogy megismerhettem ezt az oldaladat. Az pedig elég szomorú és félelmetes, hogy a társadalom milyen rossz hatással tud lenni azokra, akik kilógnak a nagy átlagból… –felelem csendesen, s bár eszem ágában sincs belemélyedni itt a pszichológiai dolgokba, de hasonló példával már elég sokszor találkoztam az életben, mint amit Killian említett.
–Tudom… –fújom ki a levegőt lassan, ahogy a szavai végére ér – Tipikusan az a helyzet, amikor mindenki csak a legjobbat akarja a másiknak, mindenki teszi amit tennie kell, elméletileg minden a legnagyobb rendben, gyakorlatilag meg mindenki boldogtalan a döntés miatt…
-Nem akarok illúzióromboló lenni - pont az illuzionisták fejével - De már tud rólad a Protektor, ne haragudj érte… -vallottam be – Mármint, hogy vérvonal alapító vagy, meg hogy már régebbről ismerjük egymást, de azt nem, hogy házasok voltunk… vagyunk…. Eléggé „megviselt” a viszonttalálkozásunk, és ő is észrevette, hogy valami nincs rendben, amikor pedig a Vörös Hold után elláttalak, akkor az egyik kollégám hozott haza. Ő is segített, miután rád találtunk, és nem akartam, hogy baj legyen belőle, hogy tőle tudja meg a „főnök”... Ennek örömére pedig nemrégiben meg is kaptam, hogy tartsalak szemmel, úgyhogy jól viselkedj nekem! -mutattam játékosan a mutató- és középső ujjammal előbb a saját, aztán Killian szemeire, hogy oldjam egy kicsit a helyzet komolyságát-nehézségét.  „Figyellek!” Bár gondolom, neki annyira nem újdonság, hogy idegen farkasként szemmel tartják az őrzők… inkább nekem volt az, hogy „megkaptam a férjemet”, amikor nem is informátor vagyok, hanem gyógyító.
–Rendben. Értettem, kapitány! –engedem el magam az újabb ölelésben, aztán szófogadó gyerek módjára tovább eszem a szendvicsem. Azon már meg sem lepődök, hogy még a felénél se járok, amikor a férjem már a másodiknak lát neki, sosem voltam valami gyors evő. De nem is sietünk sehová, nem igaz?
–Hmm… Mihez szeretnék kezdeni? –ismételem utána a kérdést, látványosan elgondolkozva, hogy aztán csalafinta mosolyra húzódjon a szám széle –Szökjünk meg! Csak te és én. –dobom be az ötletet, de magam is tisztába vagyok vele, hogy mennyire esélytelen az egész… Engem a kötelességeim kötnek ide, Killiant pedig a felsőbb erők, egyikünk eltűnésének sem lenne szép vége.
–De ha már ez nem nyert, akkor… majd körbevezetsz a házban? Az kimaradt itt a nagy félreértések közepette… Még csak azt sem tudom, hol hajtod álomra a fejed éjjelente. –ezen bizony sürgősen változtatni kell! – Nem tudom, terveztél–e, terveztetek–e valamit, vagy neked mihez lenne kedved, de… nem kéne lassacskán visszamennünk Yee–hez is? Én vagyok az, aki vendégségben van nálatok, nem szeretném, ha pont ő érezné úgy, hogy kirekesztjük a társaságból… ha érted, mire gondolok.
Így utólag belegondolva, valahol még hálás is voltam érte, hogy hagyta, kettesben beszéljük meg a férjemmel a kis félreértésünket, de tényleg nem akartam, hogy mindenből kimaradjon… ennyi erővel akkor akár egy parkban is találkozhattam volna Killiannel, az is majdnem ugyanez lett volna végeredményben.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Killian K. Kenway
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 832
◯ HSZ : 385
◯ IC REAG : 476
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Hope háza // Hétf. Júl. 14, 2014 10:48 am

Tudnék mesélni! Csak kezd az az érzésem lenni, hogy ez a nyolc évszázad lassan túlságosan sokká kezd válni. Hiszen alig van olyan témakör, ami ne idézne fel egy-egy emléket. Ha csupán ezen múlna, akkor egészen biztos, hogy napokig tudnék anekdotázni, rákontrázni mindenre, amit Abigail megoszt velem. Nem is állna annyira távolt a Mesélőtől, de az az érzésem, hogy hosszú távon talán még ennél is jobban "elnyomnám" a feleségemet. Azt pedig a világért sem szeretném, hogy azt gondolja, hogy nem tud számomra érdekességekkel előrukkolni, mert nekem mindig van egy jobb, egy régebbi történetem... Így hát nem osztom meg vele, hogy utoljára a gyerekeimmel szánkóztam - kezdetleges, havas dombtetőről való csúszkálás egy korhadtabb deszkalapon. Csak széles mosollyal próbálom elképzelni a jelenetet, a kérdésére pedig lelkesen válaszolok.
- Hogyne mennénk! Nagyon jó lesz... - nyalintom meg a szám szélét, hogy aztán jobb kezemet magam elé nyújtva fessem fel magunk elé a horizon ívét - Felülhetsz a hátamra, és olyan dombtetőkről fogunk lecsúszni, ahova két lábon sose tudnál feljutni. Új értelmet nyer a lovaglás.
Próbálom visszafojtani a nevetést, aminek az az eredménye, hogy némileg kipirult orcával szorítom össze a szemeimet, és a fogsoromat, hogy aztán jókedvű zavarral pislantsak Abigailre.
- Akkor még más idők jártak. Akkor még volt pénzem, és saját ruháim, úgyhogy... - próbálom újfent oldalba bökni játékosan - Rosszabb voltam, mint egy nő.
Kacagok fel könnyednek tetsző tónussal, hogy aztán a szabad kezemmel megvakargassam a fülemet. Új emlékek, új történetek, kislánynak csúfolt, apa nélkül felnövő inuit gyerek. Mindegy. Ahogy mondtam, akkor még más idők jártak.
A hörcsögpofa úgy tűnt, sikert arat, az orrpöckölésre egy aprócska "héj" felkiáltással rázom meg a fejem. Ragadozó orránt nem bökdössük csak úgy, mert nem szereti. Egyik sem, igazából.
Néhány percig ez volt az utolsó komolytalan cselekedet, amit véghez vittem, mert belemerülünk az évszázadok sodrásába, és kikötünk Zachary testénél időzve. És bár én teljes természetességgel nyilatkozok minderről, tudom, hogy Abigail számára ez jóval megterhelőbb, mint amennyire kimutatja. De nem szeretnék belőle kierőszakolni semmilyen "lelkizős" megnyilatkozást. Ha valamiről úgy érzi, hogy közöm van hozzá, majd magától megosztja velem.
- Ebben a testben még nem is énekeltem. - töprengek el kissé - De most, hogy mondod, legközelebb talán megnézhetnénk egy ilyen éneklős-táncos alkotást. Bár te biztos sokkal jobban otthon vagy a témában.
Biggyesztem hozzá utólag, jelezve, hogyha esetleg eljutunk odáig, hogy egy film mellett töltsünk el néhány órát, akkor a mű kiválasztása teljes mértékben az ő feladata lesz.
- Hozzászoktam. - vonok vállat - Sok helyen olvasom az újságokban, hogy mennyire negtaívan ítélik meg a mai társadalmat. De az igazság az, hogy régen ez sokkal rosszabb volt. Még nálunk is jelen volt, pedig... A mai értelemben véve nem mondanám a törzsünket túlságosan.... Civilizáltnak. Ha érted... Nem a modernizáció hozza a romlást. Így vagyunk kódolva.
Sóhajtok fel, bár ez közel sem annyira lemondó vagy szomorú, mint amilyennek lennie kellene. Régen még hittem. Évszázadokig hittem, Luther King idejében is, hogy a világ lehett jó és nem csak egyszerűen jobb. Hazugság volt. És ebbe akkor törődtem bele igazán, amikor Delhiben leigáztam azt a bizonyos falkát.
- Igeeen? - szaladnak fel a szemöldökeim, ahogy Abigailre pislogok annak kapcsán, hogy a Protektor már tud rólam - Jó, persze, én mondtam, hogy neki elmondhatod. - húzom el kissé a számat. Nem haragszom, csak én egészen eddig úgy hittem, hogy... Nos, hogy teljesen az én kezemben vannak a dolgaim - És azt miért nem mondtad el, hogy a férjed vagyok? Már nem mintha zavarna - de, egy kicsit talán aggaszt - , csak kérdezem. És ne aggódj Anyuci, amíg nem adnak rá okot, hogy másképp legyen, visszafogom magam.
Az én esetemben azt hiszem, már az is nagy szó, hogy ezt így ki merem jelenteni, tekintve, hogy percekkel ezelőtt éppen a fürdőszobában tomboltam ki magam. Talán ha egy emberekkel teli nyilvános wc lett volna, akkor még jobban el tudott volna fajulni a helyzet, de ebbe inkább nem gondolok bele.
A megszökős felvetésére elmosolyodom. Megtenném. Komolyan meg. A dolog problematikája pusztán annyi, hogy nem hagyhatom el a várost.
- Hova szeretnél szökni? Hajózzunk a Karib-térségbe, kedves Elsőtiszt?
Viszem tovább a játékot, ha már az imént olyan kedvesen kapitánynak titulált. Arra még egyébként sem jártam, és meg vagyok róla győződve, hogy az ottani klíma számára sokkal kedvezőbben bizonyulna, mint az alaszkai fagyok.
- Persze! Gyere. - hajolok oda és egy gyors, némileg vajas csókkal illetem az orcáját. A kezembe kapom a szendvicses tálcát, a másikkal megragadom Abigail karját, és a ház belseje felé invitálom. Az ajtót szélesre tárom előtte, és ha belépett, követem én is.
- Ami azt illeti, eléggé pöttöm házikó, de nagyon kedvemre való. Ez itt a nappali, a konyha és az étkező egyben. Az ott a kanapén... - bökök Yee felé, már ha még ott van - a ház legszebb dísztárgya, és kimondottan ízleteseket tud főzni. - kacagok fel kissé - Megmutatom a Te szobádat is, rendben? - kérdezem lelkesen Yee-t - De előbb hozzám megyünk.
Izgatottan sietős léptekkel pattanok Yee elé, és a kanapé előtti kisasztalra csúsztatom a szendvicses tálcát, aztán megsimítom a nőstény arcát - Köszönjük szépen, nagyon finomak lettek. Egyél te is, jó?
Mosolygok rá hálásan, és ha reagált bármit is, csak akkor hagyom magára, kocogva visszatérve Abigailhez, hogy elvezessem a szobám felé. Ahogy a fürdőhöz érünk, előre szökkenek, és gyorsan becsukom az ajtót.
- Ez a fürdőszoba, ahova sajnos most nem fogsz bemenni. - még csak az hiányzik nekem, hogy lássa azt a felfordulást, amit magam után hagytam - Az ott jobbra a szobám.
Intek nagyjából keresztbe a nyitott ajtó felé. Az ágyamon még mindig ott vannak a ruhák, amikből válogattam, elég ronda egy kupac, de az apró szoba többi része legalább rendben van. Nincs túl sok hely, éppen elfér egy ágy és egy kisasztal - meg egy szekrényke a ruháknak. Az ágyon az Abigailtől kapott takaró van kiterítve, az éjjeliszekrényen pedig egy fénykép Yee-ről és rólam - szintén születésnapi ajándék.
- De legalább nincs büdös.
Próbálom menteni a mentetetlent, ahogy az ajtófélfának döntöm a hátamat, és Abigail mozdulatait figyelem.

//Bővebb infókért lásd a képeket! Very Happy //


Kilaun
EXCUSE ME WHILE I LIGHT UP THE SKY

-.Nightmare.-
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor

◯ Kor : 55
◯ HSZ : 798
◯ IC REAG : 869
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Hope háza // Hétf. Júl. 14, 2014 11:32 pm

-Nagyszerű! Legalább már egy dolog lesz, amiért várom a telet. -mosolyodok el szélesen, arra pedig már inkább nem kérdezek vissza, hogy ha a hátán ülök, hogy akar lecsúszni? Hason? Lehet, nem kéne túlzásokba esnem, mert a végén még hóban fürdetés lesz a vége… Hiába, hogy tudom manipulálni a vizet, de még így se sok esélyem lenne ellene.
Egy pillanatra eszembe jut az a lehetőség is, hogy mi lesz akkor, ha a Szellemek közbeszólnak? Ha ugyanolyan könnyedén, ahogy ideszólították, máshová hívják? Nem, erre inkább gondolni sem akarok! Annyira nem lehetnek kegyetlenek, hogy miután annyi idő után újra egymásra találtunk, megint elsodorjanak egymástól minket, így aztán gyorsan el is hessegetem a negatív gondolatokat.
A megjegyzésére csak csendes nevetéssel felelek – furcsa belegondolni, hogy milyen lehetett akkoriban, aki „rosszabb, mint egy nő”. Mindenesetre úgy tűnik, most épp nem ilyen korszakát éli, vagy ha újra eljön, legalább nem fog váratlanul érni, bár megnézném, hogy oldanák meg Yee-vel a reggeli tükör előtt tollászkodást, ha most sem tudtak időben elkészülni, ennyi idő alatt.
-Bocsánat, bocsánat! -kuncogok a fejrázására, de ha abbahagyja, én sem vagyok rest a további bocsánatkéréssel – nyomok egy puszit a mutatóujjamra, hogy aztán arra a „megbántott” farkasnózira továbbítsam engesztelésül. Remélem, így már szent a béke.
-Rendben. Úgy is van pár film, amit már egy ideje szerettem volna megnézni, csak nem volt időm rá. Majd választunk valami jót belőlük, hogy te se aludj el rajta. -no meg amihez van felirat, mert az odáig rendben, hogy én anélkül is minden gond nélkül elvagyok vele, de Killiannel nem akarok ennyire kitolni. Vagy magammal, hogy mondatról mondatra fordíthatom neki valamelyik 3-4 órás filmcsodát. 6 óra alatt csak sikerülne végignézni…
-Volt az az ókorban is bőven, ha hinni lehet a történelemkönyveknek. -paskolom meg a karját együtt érzően, aztán pár perc, és már egy teljesen új téma kerül terítékén pedig csak kissé elvörösödve pislogok a kis „gyónásom” utáni első reakción. Ami azt illeti, nem épp ilyesmit vártam…
-Ühüm. -bólintok hümmögve, amíg kicsit összeszedem a gondolataimat -Csalódottnak tűnsz… Azért, mert elmondtam neki, hogy a városban vagy, vagy azért, mert elhallgattam, hogy a férjem vagy? -kérdezek vissza, de aztán válaszoltam is a kérdésére, mielőtt megkapom, hogy csak kihátrálok előle -[color=yellow] Magam sem tudom igazán… Amikor először szóba jött, az épp a viszonttalálkozásunk után volt pár nappal, és még magam is eléggé össze voltam zavarodva, a Vörös Hold idején meg megint volt bőven mit csinálnunk… Persze elmondhattam volna máskor is, de… nem tudom. Talán kicsit tartok attól, hogy fog szólni hozzá? [color=yellow]-néztem rá aggódó tekintettel, mert nem volt semmi különösebb bajom Willel, azt azonban tényleg nem tudtam, hogy egy ilyen helyzetben mire számíthatnék tőle -Az utóbbi időben elég sok gondot okoztak a vérfarkasok… Volt, aki a helyi kórház gyermekosztályán pusztított, egy másik meg egy várandós nőre támadt rá, és… -halkul el a szavam, mert olyan borzalmas volt az az eset, hogy még belegondolni is fájdalmas, inkább más irányból próbálom megközelíteni amire ki szeretnék lyukadni –Tudom, hogy elméletileg az én életem, ahhoz kezdek vele, amihez akarok és senki sem szólhat bele… De sajnos nem épp így van. Nemrégiben pont ezek miatt a történtek miatt küldte „haza” a Protektorunk a világ másik felére az egyik állapotos őrzőnket, mert nem akarta, hogy ő legyen a következő, aki így veszíti el a gyermekét. Mert úgy érzi, hogy mint őrzők, ő felel értünk, és ez egyfelől nagyszerű és csodálatra méltó, másfelől viszont… mi lesz, ha megint oda jutnak az események, mint Delhiben? -felelem csendesen. Akár Killiant kérné meg Will, hogy vonja ki magát az életemből, akár engem helyezne át, egyikre sem vágytam túlzottan. Nem is várom el tőle, hogy kivételezzen velem bármi okból, de… az istenekre mondom, miért nem bírnak nyugodtan élni egymás mellett a vérfarkasok? Mindannyiunknak sokkal egyszerűbb lenne az élete.
-Ha szeretnéd, akkor elmondom neki. De ha csak rajtam múlik, akkor inkább várok vele, amíg nem lenne muszáj felfedni… Pláne úgy, hogy gyakorlatilag külön élünk. Úgy tűnik, egyelőre ennyi is elég volt ahhoz, hogy ne koslassanak egyfolytában őrzők se a te nyomodban, sem az én házam táján, hogy milyen kóbor vérfarkasok akarnak zaklatni… -szusszantam egyet, majd kérdő tekintettel vártam, hogy így, hogy már a magyarázatomat is hallotta, mi a véleménye a témáról? Kopogjak be holnap Will irodájába, hogy beszélni szeretnék vele, vagy ráér az a beszélgetés még…?
-A Karib-térség jó lenne, ha nem lenne olyan felkapott turista-paradicsom, és nem lenne olyan nagy nyüzsi… Bár, ha ismersz valami csendesebb szigetet, akkor engem meggyőztél! De szólok előre, a hajókázást sajnos sokkal rosszabbul viselem, mint a repülést. Legalábbis hosszú távon. -figyelmeztettem előre, igaz, reményeim szerint ezzel még ráérünk majd több év múltán foglalkozni, hogy mi legyen a következő állomás közös életünkben.
Mosolyogva törlöm le a vajas csók emlékét az arcomról, hogy aztán Killianbe karolva el is induljak mellette a rögtönzött kis idegenvezetésünkre a nappali-konyha-étkező felé. Még akkor is csak hálásan mosolygom, amikor a férjem Yee-hez lép megköszönni az uzsonnát, amikor azonban egyik pillanatról a másikra azon kapom magam, hogy bezáródik előttem a fürdő ajtaja, mielőtt még bekukucskálhatnék… csak szótlanul csóválom a fejem, és már megyek is tovább, amerre mutatja.
Igaz, hogy maga a ház sem túl nagy, de azért így is meglepődök kissé, hogy a szoba milyen picuri… Csupán néhány lépés, hogy már a túlsó felében teremjek, és körbe fordulva alaposabban is szemügyre vegyem – közben leküzdve a késztetést az iránt, hogy most rögtön nekiálljak összehajtogatni azt a kupac gyűrött ruhát.
-Milyen kis… kuckós. -keresem a megfelelő szót rá, mert tény, nem valami tágas helység, de a maga módján megvan a hangulata. A ruhahajtogatásnak ellent tudtam állni. Annak viszont, hogy az ablakhoz lépjek, és igazítsak egy kicsit a függönyön, hogy azon a csöpp ablakon egy picit több fény juthasson be a szobába, már nem – És… -huppanok le az ágy szélére, a ruhakupac mellé óvatosan -…az ágy is kényelmes. Most már megnyugodtam, hogy jó helyed van. -mosolyodtam el újra, majd még egyszer végigsimítottam az ágytakarón, mint ha valami rég nem látott barátot köszöntenék – tekintve, hány órát töltöttünk együtt otthon a fotelben üldögélve, mire elkészült, azt hiszem, még meg is állja a helyét az állítás. Annak pedig külön örülök, hogy Killian is hasznát tudja venni, és nem csak valami díszes „porfogóként” funkcionál a házban.
-Ha megígéred, hogy gondozni fogod, akkor legközelebb kapsz valami cserepes virágot tőlem, ami túléli ezt a sötétséget. -keltem fel lassan az ágyról, ha már megvolt a tesztelés, majd –hacsak nem csatlakozott a férjem az ágy szélén ücsörgéshez – én sétáltam oda hozzá, hogy belessünk Yee szobájába is, hacsak nem változott azóta a terv. Vagy a fürdőt, ha mégis meggondolta volna magát… Vagy csak szimplán visszamenjünk a lakótársát „boldogítani”.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Killian K. Kenway
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 832
◯ HSZ : 385
◯ IC REAG : 476
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Hope háza // Csüt. Júl. 17, 2014 9:40 pm


Udvariasan fogalmazva kimondottan szívmelengető az orromra-ujjhegyről kapott puszi, a gesztusértéke valahogy annyira nyugtatóan sokat jelent, hogy még a krémszínű farkas is játékosan biccent egyet odabent, szinte látom, érzem, ahogy mellkasomnak feszül.
- Kedves gondolat, hogy megóvnál a túl hosszú és túl romantikus filmektől... - állok meg egy pillanatra, mintha csupán ennyit kívántam volna mondani, majd folytatom - de az Elsők törzsének ifjú Mesélője számára nincs olyan történet, amitől el akarna aludni.
Most rajtam a sor, hogy célba vegyem Abigail orrát, de csak annyira, hogy megpiszkáljam kicsit, figyelemfelkeltően, apró fejrázásra késztetően. És mindezt természetesen végtelen szeretettel megfűszerezve, ám mégis úgy érzem magam kicsit, mint amikor egy nagyszülő piszkálja a négy-ötéves unokáját. Hogy mennyivel másabb és furcsább minden így, a farkassal...
A Protektorra kanyarodva (mármint nem szó szerint, dehogy!) valóban csalódott vagyok, ezt jól látja, de pontosan én sem tudom megfogalmazni, hogy miért. Nem tudom, mi lenne a helyes. Azt tudom, hogy legszívesebben világgá kürtölném, de nem lehet. Talán arra vágyom, hogy legyen legalább egy új, fontos valaki, akivel megoszthatjuk, akivel... Abigail meg tudná osztani a gondolatait, bizalmasa volna... És persze talán az sem utolsó szempont, hogy úgy hittem, hogy ha majd alkalma lesz rá, büszkén vállalja, hogy egy Alapító a társa. De mit is gondolok, én sem vagyok magamra büszke, hogy is várhatnám el így, hogy más az legyen?
Hamar el is feledem ezeket a gondolatokat, hiszen Abigail bőséges és hosszú magyarázattal járul elém. Minden szóval közelebb kerülök valamiféle dühödt igazsághoz. Valami olyasmihez, amivel nem akarok szembesülni. Hogy igenis lehet egy bizonyos pont, amikor már megint kicsúszik a kezemből az irányítás. Sóhajtozom, ez természetes, némelyik gondolatra még az arcomat is megdörzsölöm. Nem akarok visszazuhanni megint az elkeseredettség mocsarába, de ahogy Abigail befejezte a témával kapcsolatos beszédet, azért úgy vélem, meg kell védenem az igazamat. Az igazunkat.
- Majd elmondod, ha úgy érzed, itt az ideje. - jelentem ki, még mielőtt bármi egyebet mondanék, és nem csak úgy ráhagyom, hanem valóban megadom neki a döntés lehetőségét - De ne keverj össze holmi... Elfajzott farkassal, aki gyerekeket mészárol. És a Protektorod se tegye. - teszem hozzá némileg sértetten, már megint az az átkozott farkas, Alapítói gőg... - Ha akarom, hónapokig a szemszínem sem változik át. Mellesleg itt már egészen más problémákról van szó... - mint akkor Delhiben - Meg tudlak védeni. Egy szavatokba kerül, és minden kóbor farkast kiparancsolok a városból. Akár az egész falkát is, ha kell. - hiszen volt már rá példa, és ezt mindketten tudjuk - Nincs több álca, nincs több beépülés, többé már nem. És valóban csodálatra méltó a vezetői elhivatottsága. Csak azt kellene tudnia, hogy most igazán elengedheti magát. Nyaraljon. Bennem... Többünkben annak a vére csörgedezik, aki egykor egységgé szervezett benneteket. De most már nem vagytok egyedül. Nem tudom meddig és azt sem, hogy miért, de Tizenhárom farkas van itt azért, hogy vigyázzon rátok és a városra. Ennél nagyobb biztonságban sehol nem lehetnétek, mert még így is valószínűbb, hogy elcsap egy tehergépjármű, mintsem engedjem, hogy bármilyen élő vagy holt lélek ártson neked vagy annak, akire vigyáznom kell.
A témához képest valami csodának köszönhetően képes vagyok higgadtan, lassan és nyugodtan beszélni, így talán még többet jelentenek a szavak nyomatékjai, nem tudom. Az viszont biztos, hogy továbbra sem szeretném elrontani a hangulatot, csak egyszerűen nem értem, miért nem él a lehetőséggel a Protektor.  A mi lehetőségünkkel. Élő pajzsok, fegyverek...

Ha el szeretnénk menni, igazán nem kell aggódnunk az olyan dolgok miatt, mint a rosszullét. Egy ilyen férjjel még a legszörnyűbb rémálom is mennyországgá válhat.
- Édes, hogy mindig elfelejted, ki is vagyok valójában.
Mosolyodom el, és egy cseppnyi szemrehányás sincs a szavaim mögött, valahol talán még örömteli is. Kíváncsi vagyok, hogy mikor fog majd végleg és visszavonhatatlanul hozzászokni.

A házba érve játszom az idegenvezetőt, odaköszönök Yee-nek, hogy aztán felfedhessem Abigail előtt a szobám minden aprócska szegletét. Kissé megrettent a fejrázása, amit a fürdőszobaajtóval kapcsolatban produkál, de ezt a gondolatot némileg későbbre teszem el. Egyelőre élvezem azt, ahogy a saját kis területemen osztozhatok vele, nem én vagyok a vendég, és hogy ezzel is egy újabb darabkát kaphat belőlem. Pont illik hozzá a szoba - méreteiben. A gondoskodás, amivel a függönyt széthúzza, újra csak mosolyra késztet.
- Kedvelem. Lehet, hogy csak azért, mert hozzászoktam a motelekhez. - mélázom el egy laza vállrántással - Az lehet, hogy jó ötlet lenne. Ha tudok gondoskodni egy sötétet és szárazságot kedvelő növényről, akkor még van esélyem, nem? - kacagok fel, bár van egy sanda gyanúm, hogy még egy ilyen növény is hamar beadná nálam a kulcsot.
Egy ideig csak csendben élvezem a békét, azt a lágy zsibbadást, amit az Őrzők közelségének a sajátja a bőrömön, hagyom, hogy a kis kuckó az orrommal együtt töltődjön fel Abigail illatával... Örülök, hogy itt látom, és pihentetően hat a lelkemre a szépsége, a finomsága.
Szótlanul lépek el az ajtó mellől, kifelé a szobából. A fürdőszobaajtó kilincsére kulcsolom az ujjaim, finoman szorítok rá... Egyértelműen habozok. De túl sokat hallottam abból, amit Yee és Abigail beszéltek. Némi alvadt, vizezett vér, törött tükörszilánkok, leszaggatott zuhanyfüggöny és néhány, menet közben földet ért neszeszer látványa talán mégsem annyira megterhelő, mint mások fizikai és mentális bántalmazása.
Belököm az ajtót, és végignézek a művemen.
- Ide tudnál jönni egy percre?
Vakarom meg a homlokom, ahogy visszaszólok a szobám felé, de csak a hangom jut oda, én magam már egészen... határozottan a fürdő küszöbéhez szegeztem a lábujjaimat.

//222.//


Kilaun
EXCUSE ME WHILE I LIGHT UP THE SKY

-.Nightmare.-
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor

◯ Kor : 55
◯ HSZ : 798
◯ IC REAG : 869
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Hope háza // Hétf. Júl. 21, 2014 10:00 pm

-Ifjú Mesélő, mi? -felelem, ahogy végigmérem… Jó, kinézetre valóban fiatalabbnak néz ki, mint Zacharyként, de tudva, hogy valójában mennyi idős… Ha ő ifjú, akkor én mi vagyok? Vagy mi számít idősnek?
-Szegény anyukádat nem irigylem, ezek szerint nem lehetett könnyű dolga, amikor mesével próbált elaltatni. - Azt meg a múltkor beszélgetésünk után csak magamban teszem hozzá, hogy ha egyszer lesz közös gyermekünk, és az apjára fog ütni ilyen téren, akkor biztos, hogy nem én fogok órákon át esti meséket mondani neki…
Bejött Killian számítása ahogy újra támad, csak megpróbálom félre kapni a fejem, és erőt venni magamon, hogy ne indítsak azon nyomban ellentámadást. Ha így folytatjuk, annak csikizés lesz a vége, abban meg eddig se sok esélyem volt ellen, nem hogy most… Köszönöm, most inkább kihagynám.
Csalódott, látom rajta, azt azonban, hogy pontosan miért, az nem annyira tiszta előttem. Mert nem rohantam egyből büszkén elújságolni, dicsekedni az egyetlen emberhez, akire „áldását adta”, hogy de bizony az én férjem a vérfarkasok egyik vérvonal-alapítója? Tényleg ez szükséges ahhoz, hogy elégedett legyen? Hogy bizonyítsam? Mint ha e nélkül nem tudná, hogy így van… Tudom, az ő kiléte sokkalta nagyobb szenzáció ebben az egész mágikus világban, mint az, hogy én létezem, de ez esetben kíváncsi lennék, ő vajon hány embernek tett egyáltalán említést rólam? Mert tudtommal Yee-n kívül senkinek, még a lánya is tőlem tudta meg, hogy hahó, én is itt vagyok…
-Ne haragudj, ha így érződött, eszembe sem jutott ilyenekhez hasonlítani. -szúrtam közbe, de aztán csak figyelmesen hallgattam, az ő hosszas véleménykifejtését.
-Valószínűleg nem venné ki magát a legjobban, ha őrzői kérésre toloncolnátok ki az összes farkast a városból, pláne azok után, hogy korábban a csapat fele pont a mi kérésünkre érkezett ide. Vagyis én akkor még nem voltam itt, az előző Protektor döntése volt. És félek, a kitoloncolás úgy sem oldaná meg a problémát… csak áthelyezné máshová a környéken, és valószínű, hogy ugyanúgy a mi dolgunk lenne kezelni azt. -jegyzem meg csendesen, azt már nem is mondva, hogy mennyire fogadna jól a helyi vérfarkas közösség egy hasonló húzást. Véleményem szerint csak még jobban felhergelné őket, és sokkal többet rontana a helyzeten… Arról nem is beszélve, hogy milyen önző dolog lenne kettőnk boldogságáért ilyen döntést hozni?
-Tudom… -sóhajtom csendben arra, hogy milyen biztonságban is vagyunk -És nem is kételkedem benne, hogy ne lenne így, de mindenhol ti sem tudtok ott lenni. -egyáltalán nem számonkérésnek szántam, de egyszerűen fizikai lehetetlenség nem csak hogy az egész Protektorátusra vigyázni, de az egész városra… Erősek, ügyesek, hatalmasak, hősök, és szinte mindenhatók, de csak szinte -Majd beszélek vele, hátha használ, és megpróbál kicsit másképp viszonyulni ehhez az egész helyzethez. -utalok Willre lezárásként, hisz ő a vezetőnk, a fontos döntésekben még mindig az ő szava a döntő. Érzékeny témára találtunk megint, azt hiszem, és nem szeretném még jobban felzaklatni Killiant azzal, hogy esetleg félreért valamit, lebecsülöm őket, vagy más a véleményünk a témáról.
A válaszát először nem is tudom mire vélni, csak miután leesik, hogy gondolta, sóhajtok egyet mosolyogva.
-Nem szándékos… Előbb vagy utóbb biztos hozzászokok, azon meg ne csodálkozz, ha kicsit lassan megy, amikor jó, ha heti pár alkalommal találkozunk néhány óra erejéig, és olyankor sem sűrűn használod a képességed. -felelem, nem mint ha annyira hiányolnám a rémképeket, vagy a folyamatos illúziókat, de így az sem csoda, ha lassan szokok hozzá. A kinézetével már egész sikerült megbarátkoznom, így, hogy azzal minden találkozás alkalmával szembesülök. Az ereje… az meg más téma.
-Erről jut eszembe, ha lehet egy kérdésem… neked mennyi ideig tartott annak idején hozzászokni, hogy én én vagyok, nem pedig Giselle? Vagy nem csak külsőre, hanem személyiségre is hasonlítottunk? –a kíváncsiság nagy úr, igazából ezt már a Hollyval való találkozás után meg akartam kérdezni, nem is tudom, hogy mehetett ki a fejemből. Azzal, hogy hasonló vonásokat örököltünk, már megbarátkoztam, pláne, hogy jóval előttem élt, és ennek is köszönhető, hogy annak idején Zacharyval úgy alakult a kapcsolatunk, ahogy. De ha kiderül, hogy nem csak a külső volt hasonló… igazából magam sem vagyok biztos benne, hogy reagálnék rá.

-Szóval hozzászoktál a motelekhez? Szeretnél olyan szép, rózsás ágyneműt is, amilyet legutóbb láttunk? -csóválom meg a fejem a szavain – A te szobád a maga kis egyszerűségével sokkal inkább tetszik, mint az az ízléstelen berendezés… Ó, és ha a növények segítségével szeretnél egy kis magabiztosságra szert tenni, akkor azt hiszem, pont tudok egy olyan fajtát, amivel garantált a siker. Jerikói rózsa. -mosolyodok el talányosan, hisz azt valószínűleg nem tudja, hogy a nevével ellentétben a növény egyáltalán nem hasonlít rózsára, inkább csak egy barna kis szottyadt, száraz gömböc. Amíg száraz. Amikor ugyanis vizet ér, szépen kinyílik és bezöldül, egészen addig, amíg elég víz áll rendelkezésére. Amikor pedig az is elfogy, újra magába fordul, barnán, szárazon, rendületlenül várva a következő „esőre”. Ha kell, néhány napig, ha kell, akkor hónapokig vagy évekig. Mondhatni, lehetetlen elpusztítani a hanyag gondozással, ahhoz, hogy vége legyen tényleg tűzre, vagy valami nagyobb kárra van szükség.
Már épp kelnék fel az ágyról, miután észrevettem, hogy Killian eltűnt az ajtóból, amikor meg is hallom a hangját.
-Persze, megyek. -felelek vissza, s mire kimondom, szinte már ott is állok mellette. Tényleg pici a ház. Odaérve mellé csak kérdő pillantással fordulok felé, hogy miután észreveszem, hogy nyitva a fürdőajtó, inkább afelé fordítsam a tekintetem, kíváncsian bekukucskálva. Hogy aztán következő reakcióként csak a homlokomat ráncolva nézzem végig, milyen rövid idő alatt mekkora kárt volt képes drága férjem produkálni.
-Remélem, hogy nem vagy babonás. Nem hiányzik épp most az a 7 év… -jegyzem meg diplomatikusan némi hallgatás után- Ezek szerint elég rendesen sikerült kiakasztanom… -állapítottam meg kelletlenül - Segítsek rendbe hozni? És jut eszembe, nem próbáltad még, hogy valami mozgással vezesd le a feles energiáidat? Vagy meditálással. Tudod, mint régen, bár tekintve, hogy az egész őrző létet csak megjátszottad… a végén még kiderül, hogy akkor sem meditáltál, csak megtanultál ülve aludni, mi? -mosolyodtam el halványan, majd ha Killian úgy dönt, hogy most akar a fürdőszobában rom-eltakarítani, és az én segítségemet is elfogadja hozzá, akkor nem tétlenkedek. Ellenkező esetben csak az ajtóban állva várok, és… a francokat, hogy nézne már ki az, hogy férfi létére ő takarít, én meg csak nézem, mint aki jól végezte dolgát? Az a legkevesebb, hogy segítek neki, ha akarja, ha nem, biztos még a seprű se állna jól a kezében… Ha pedig későbbre halasztja a dolgot, akkor immáron tényleg nincs más, mint újra csatlakozni Yee-hez a nappaliban.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Killian K. Kenway
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 832
◯ HSZ : 385
◯ IC REAG : 476
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Hope háza // Szer. Júl. 23, 2014 10:43 am

Az édesanyámmal kapcsolatos megállapítására halkan és röviden kacagok fel, ahogy néhány, kósza pillanatra visszatérek a sátrunkba, a meztelen, csillagos égbolt alá.
- Ne viccelj, én meséltem neki és ő aludt el!
Kontrázok rá kissé a felvetésre, és bár ez nem teljesen igaz, azért az tény, hogy sokszor tovább szőttem a gondolatait. Felvetettem más történeti szálakat, mi lett volna akkor, ha a vadász nem szarvasbikával küzd, hanem medvével, vagy ha az erdőben elveszett fiúnak a beszélő fák segítenek hazatalálni...
Hiába osztom meg az elgondolásaimat Abigaillel, úgy tűnik, hogy az ő véleménye merőben más, másként gondolkozik, mint ahogyan én tettem első felindulásra, újfent csak azt tartva szem előtt, hogy nekem, nekünk mi lenne a jó és hogy miképp tudnám én megmozgatni az eseményeket ahhoz, hogy kialakítsam a rég elveszett idillt. Le is hajtom a fejem, gyűlölök rádöbbenni arra, hogy a világ lényei közül én vagyok az egyik legerősebb, legnagyobb hatalommal bíró egyed és mégis, bármennyire legyek szabad és uralhatatlan szörnyeteg, vannak korlátok, amiket én sem léphetek át. És ha csak nem akarok a Delhiben történtekhez hasonló mészárlást tartani, akkor sokkal jobban teszem, ha tűrök és elfogadom azt, hogy az események a maguk medrét kialakítva sodorjanak, és legfeljebb annyi előnyhöz juttathatom magunkat, hogy beszerzek egy evezőt.
- A hálátlanság magasiskolája. - dünnyögöm az orrom alá kissé bosszúsan. Mert ha mi nem vagyunk, ők sem léteznek, mindent nekünk köszönhetnek és még nekik áll feljebb mindig. De nem Fairbanks az egyetlen ilyen hely, az egész világon ez a magatartás jellemző.
A további hallgatásom és a bólintásom a Protektorral való beszélgetésre jelzésül szolgálhat, hogy végeredményben nem vagyok okosabb, nem vagyok bölcsebb és ebben a percben nincs egyéb felvetésem vagy éppen ötletem, ami jó érveket, erős alapot biztosíthatna egy újabb verbális csörtéhez. Hogy is mondanák manapság? Ez van. Akkor is, hogyha ez a legkevésbé sem tesz boldoggá.
- Tudod kedvesem, akiket szeretek, azokon nem szívesen alkalmazom. Még akkor sem feltétlenül, ha pozitív hozadéka van. - pillantok rá féloldalasan - Csak félreértések forrása lenne. Okot adhatna az olyan kérdésekre, hogy vajon nem egy illúzióban élik-e az életüket mellettem? Ha ez az egész meg sem történik, csak én játszadozom? A világ minden pénzénél többet ér a józan ész, az elme, aminek a manipulálása a legnagyobb fegyver a világon. Persze ha szeretnéd, kísérletezhetünk valami egészen jópofával, például... ha szeretnéd megtudni, milyen érzés kövérnek lenni, egy pillanat és megoldom.
Próbálok kacagni egyet, elterelve a figyelmet a korábbi okfejtésem sanyarú komolyságáról. Mert persze az sem biztosíték, hogy ez nem fordult-e meg már akár az ő fejében is, vagy hogy magam alatt vágva a fát ezek után nem fog-e...
Persze próbálkozhatok, ha olyan irányt vesz a beszélgetés újfent, amire a vékony jég kifejezés is elég jelentéktelennek tűnhet. Fogalmam sincs, hogy kellene reagálnom vagy viselkednem Giselle kapcsán. Szusszanok egyet és megdörzsölöm az arcom.
- Igazából pont azért nem tartott sokáig "hozzászokni", mert a külső hasonlóság ellenére jól különválasztható a lelketek. - apró szünet - Persze vannak hasonló vonások, de hogy ne lennének? Giselle volt hozzám. Te vagy hozzám, Yee hozzám, egyszerűen sugárzik belőletek valami magasabb szféra jelenléte, de... hogy egyformák lennétek, csak mert jók vagytok? Dehogy. - csóválom meg a fejem, annyi mindent szeretnék mondani, de elképzelésem sincs róla, miként fogalmazhatnám meg a leghelyesebben - Elkeseredett volt. Boldogtalan, szomorú, fáradt... Kétségbeesett. Zárkózott, nem igazán nyitott mások felé, csak amikor már kicsit jobban éltünk. De voltak Álmai... Talált valakit, aki megígérte, hogy majd valóra váltja őket... El sem akarom képzelni, miként öregedhetett meg. - harapom el az egyébként sem túl összeszedett felsorolás végét, keserű epe mar bele a gyomromba, a szégyen és a bűntudat együttese, a bukásé.
- Ne haragudj. Én... Sajnálom.
Nyúlnék a tarkója felé, hogy odahúzhassam magamhoz, csupán annyira, hogy a fejem néhány pillanatra az övére tegyem. Talán valóban jobb lesz, ha inkább bemegyünk.

- Gúnyolódsz itt a rózsás ágyneművel, erre ajánlasz nekem egy rózsát. Nem érzed kicsit ellentmondásosnak magad, drágám?
Mosolygok rá, heccelem kissé, ám ettől függetlenül talán - mondom talán - megfontolom az ajánlatot. Igazság szerint sokkal jobban kedvelem a növényeket a maguk természetességében, mintsem háziasított formájukban, ezért is lakunk ilyen helyen többek közt. És persze azért, mert az állapotomnak szüksége van egy kis privát szférára. Legalább is sokkal inkább ezt igénylem, mintsem a nyugdíjas szomszédokat, akik már egy hangosabb megnyilatkozásomra rám hívnák a rendőrséget.
- Majd kitaláljuk, hol lehetne a helye. Nem szeretném félálomban felrúgni minden hajnalban meg ilyesmi.
Említettem már, hogy az elmúlt tizenegy évben elég rosszul alszom? Nos, ha nem lenne magától értetődő, akkor most említem, bár néha úgy érzem, hogy nem is igazán van szükségem olyasféle "hobbikra", mint az alvás.
A fürdőszobai művemre nem vagyok büszke, amikor Abigail a hét év szerencsétlenséggel hozakodik elő, csak grimaszolva pillantok rá és nehezen, de megállom, hogy rákontrázzak, hogy az minden bizonnyal a tükörtörés nélkül is elég valószínű - inkább csak kifújom a levegőt, belépek az apró helyiségbe, a kezembe fogok egy véres szilánkot, megforgatom, aztán hanyag mozdulattal visszaejtem a mosdókagylóba.
- Áh, legalább nem sérült semmi, ami élő. - jegyzem meg, és akár tetszik, akár nem, én ezt abszolút előrehaladásnak könyvelem el - Ne. Én okoztam a kárt, a legkevesebb, hogy én is hozom helyre. - pillantok fel rá, bár a ráérős lusta mozgásomból érzékelheti, hogy valószínűleg ez a bizonyos rendbehozás még egy kicsit várat magára.
Veszekednék, hogy szerinte mégis mivel vezettem le, ha nem mozgással, hiszen első kézből tanúsíthatom, hogy igenis mozogtam, miközben ezt sikerült alkotnom, de aztán megadóan horkanok fel és egy mosollyal csóválom meg a fejem.
- A meditációnak semmi köze az Őrzői léthez, de pont neked magyarázzam? Mindegy, az nem fog működni. - rántom meg a vállamat - Túl sok a... a... - hogy mondjam szépen - vízió.
Ezért nem alszom jól, ezért nincs csend soha a fejemben, ezért kell valamit tennem mindig, mert amint üres járatot talál magának a múlt néhány szelete, nem rest élni a lehetőséggel, hogy megpróbáljon bekebelezni.
- Gyere. - préselem ki magam végül a helyiségből, menet közben pedig finoman megsimítom a feleségem karját - Én még éhes vagyok.
Kúszik egy apró, lassan szélesedő mosoly a szám sarkába, miközben kifelé invitálom őt is, hogy újra Yee társaságában időzhessünk, én pedig bekebelezhessek egy katonai osztagra való szendvicset.


Kilaun
EXCUSE ME WHILE I LIGHT UP THE SKY

-.Nightmare.-
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Abigail Cecile Kenway
Vezető Gyógyító - Mentor

◯ Kor : 55
◯ HSZ : 798
◯ IC REAG : 869
◯ Lakhely : Fairbanks, kertváros





Re: Hope háza // Csüt. Júl. 24, 2014 9:54 pm

-Hékás, jópofáról volt szó! Ez nagyon nem az… -grimaszolok az ajánlatára - Erről az okfejtésedről a műemlékvédelem jutott eszembe… -nevetek halkan, de aztán bővebben kifejtem, hogyan is értettem -Teljességgel megértem a véleményed abban, hogy tényleg nagy felelősség… De ha pozitív „hozadéka” van, és egyértelműen lerí róla, hogy csak illúzió, nem hiszem, hogy fenn állna az a veszély, hogy bárki összekeveri a valósággal… Még egyszer az egyik építész ismerősöm magyarázta nagy bőszen, hogy micsoda gondokkal küzdenek egy-egy felújítás kapcsán. Mert egy romos épületet felújíthatsz úgy is, hogy a hiányzó részek teljesen beleolvadjanak a meglévőbe, azt hitetve, hogy az is ugyanolyan idős, valós, értékes, pedig valójában nem, mert csak egy „trükk”. Vagy lehet ezt az egészet úgy is csinálni, hogy teljesen más jellegű, anyagú, színű hozzávalót használnak – így teljesen nyilvánvaló, hogy az csak egy mai kiegészítése a meglévőnek, és nem próbál megtéveszteni… -próbálom érzékeltetni a különbséget, hisz annak ellenére, hogy az illúziójával ő is azt érzékeltet mással, amit csak szeretne, ezt is sokféleképp el lehet érni. Ha például egyszer rózsaszín elefántok szambáznának át a kertemen, akkor valószínűleg egyből arra gyanakodnék, hogy Killian keze van a dologban.
-Nem hiszem, hogy különösebb gondjaink lennének ilyesmiből, de természetesen a te döntésed. -mosolyodtam el, miközben bátorítóan megszorítottam a kezét. Még ha úgy dönt, hogy használná is a képességét rajtam, nem gondolom azt, hogy visszaélne vele. Mert mi oka lenne rá? Amíg el volt zárva a farkasa, addig is meg tudtuk beszélni, oldani a felmerülő problémákat, és úgy néz ki, még mindig képesek vagyunk erre.  
Újabb témaváltás, én pedig kíváncsiak figyelek. Kíváncsi vagyok, na… nem csak azért, mert érdekel, milyen volt Killian előző felesége, de ha már külső vonásokban is ilyen nagy a hasonlóság… Igaz, arra, hogy valójában „mennyi” időbe telt ez a megszokás, nem kapok választ, és Killian további szavai is sokkal szomorúbban csengenek, mint amire előzetesen számítottam.
-Semmi baj, nekem kéne bocsánatot kérnem… Én… nem tudtam… -feleltem csendesen, támaszt nyújtva a férjem felém tett mozdulatához, amíg össze nem szedi magát egy kicsit. Vagy ameddig szeretné.

-Ez nem olyan rózsa… Igazából még csak nem is hasonlít rá, nem tudom, miért pont ezt a nevet kapta. Amúgy meg, tudod, hogy van ez… női logika, megérzés, sosem azt mondják, amire gondolnak… Nem, nem érzem annak magam. -nevetek jókedvűen, amennyi gúnyolódást van ilyen témákban, azt hiszem, megbocsáthatóak az ilyen kis „ellentmondásosságok”.
-Ennek még az sem ártana. Vagy az, ha egyenesen azzal alszol. Meg ne edd, azon kívül szerintem elpusztíthatatlan. És milyen nyughatatlan alvó lett belőled… -csóváltam a fejem. Annyira amúgy nem új az információ, már volt szerencsém tapasztalni a közelmúltban, és abba is betekintést nyerhettem, hogy minek köszönhető, így hosszas magyarázkodást sem vártam cserébe. Viszont egy dolog biztos. - Majd együtt kitalálunk valamit. Biztos, van megoldás rá, amivel ha nem is szűnik meg hipp-hopp a probléma, de legalább elviselhetőbbé tehető.
A fürdőszobai terepszemle alatt csendben szemrevételezem a férjem művét, ám amikor arra tesz megjegyzést, hogy semmi élő nem sérült, rajtam a sor, hogy grimaszoljak egyet a szavaira.
-Úgy érted, hogy rajtad kívül? –kérdezek vissza, miközben finoman végigsimítok a kezén ott, ahol nem sokkal korábban még a tükör okozta vágások voltak – Elhiszem, hogy gyorsan regenerálódsz, de ettől függetlenül nem te vagy az egyetlen, aki nem szereti, ha sérülten látja a párját. -utalok vissza a viszonttalálkozásunkra, amikor nekem sikerült üvegszilánkba lépnem, és ő volt az, aki nem győzött óva inteni, hogy vigyázzak jobban magamra.
-Rendben, ahogy szeretnéd. -vonok vállat, amikor azonban visszakérdez a meditációval kapcsolatban, csak megrázom a fejem.
-Nem szükséges, magyarázom épp eleget az apróságoknak. -utalok a fiatalabb generációkra. Hát, a meditáció, mint gyógymód kilőve, szerencsére még így is marad épp elég ötletem a problémamegoldásra. Egyelőre megkímélem tőle, de majd… egy óvatlan pillanatban úgy sem menekülhet „előlem”. Lehet, mégsem volt véletlen az, hogy épp gyógyító lett belőlem?
-Megyek, megyek, isten ments, hogy a végén még lefogyj itt nekem. -indulok én is utána némi lemaradással, ahogy a nagy ragadozó megindul a préda felé…
-Gondolom, farkasként több táplálékra van szükségetek, mint egy átlag embernek… gyakran szoktál vadászni menni? -kíváncsiskodok tovább, amíg leküzdjük a rövid távot vissza a nappali felé, és ezzel egy időben eszembe is jut egy ötlet, amit csak azért nem teszek fel rögtön, mert magam sem vagyok biztos benne, hogy mennyire lenne jó ötlet, vagy inkább butaság… Sokáig azonban nem rágódok rajta, általában nem szoktam tudni sokáig magamban tartani az ilyen felmerülő kérdéseimet, Killian is tudhatja már régről…
-Egyszer majd elkísérhetlek? Igyekszem majd nem elriasztani minden vadat a közelből… -ígérem őzikeszemekkel, de ha nem lenne elég meggyőző, akkor már van is javaslatom más közös programra - Vagy ha nem, akár elmehetnénk kirándulni is egyet a környéken, akár hármasban. -fordulok Yee felé is, ahogy visszaérünk hozzá. Le is huppanok mellé a kanapé egyik oldalára, ha van még hely.
-Tőletek jobban úgy sem ismeri senki a környéket, nem igaz?-fordulok feléjük, hogy meghallgassam, ők mit szólnak hozzá. Vadászni megyünk, vagy kirándulni?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6149
◯ IC REAG : 8034
Re: Hope háza // Szomb. Aug. 09, 2014 11:57 pm

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net
Killian K. Kenway
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 832
◯ HSZ : 385
◯ IC REAG : 476
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Hope háza // Hétf. Dec. 15, 2014 9:18 pm

Yee, Marcus (folytatás)

Nem akartam többet sírni. Azt hittem, hogy a könnyeim ma éjszakára már teljességgel elapadtak, de elég volt megéreznem Yee közelségét, és már egyből újra eleredt a sós áradat. És hogy az öröm, a megkönnyebbülés, vagy a húsba maró félelem volt-e az oka azt nem tudnám megmondani. Csak felemeltem az élettelen testet, és csak álltam Yee előtt, zokogva, mint egy gyerek, és semmi egyebet nem tudtam kiréselni magamból, minthogy perceken keresztül mantráztam a "fiam" szót, és Nikolaus nevét felváltva. A hátsó ülésre telepedve valami hipnotikusan eszelős tekintettel magam elé meredve utazom, továbbra is gépiesen simogatva Nikolaus fejét. Nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj... Ezt hazudom bele a kocsi tompa levegőjébe, szinte tudomást sem véve Yee-ről. Mint egy ostoba háziállat, úgy működöm. Yee jó, Yee nem árt nekünk. Teszem, amit mondd, engedem, hogy irányítson, pakoljon, kiszedjen a kocsiból, kinyissa nekem a ház ajtaját...

A kanapéra fektetem, és hagyok magamnak időt fáradtan összeomlani a szomszédos fotelben. Fáj a fejem. A ruhám, a testem a fiam vérétől alvadtbarna. Csak egy pillanat az egész, ahogy felkelek, és leszaggatom magamról őket, hogy aztán egytől egyig a kandalló tüze eméssze el őket.
- Nem szólhatsz az öcsédnek. Érted? Nem szólhatsz neki. Ha... Ha felkel, kiviszem az erdőbe, és átharapom. - amilyen határozottnak tűnhetek, vagy legalább is amilyennek láttatni szeretném magam... Épp annyira reszketek már a gondolatától is, hogy ezt megtegyem. De nem kell tudnia róla, Sangilaknak nem kell tudnia róla, csak egy pillanat az egész, és huss! Semmivé lesz.
- Me-megtámadta Abigailt. Nem szeret már... - beletúrok a hajamba, tépem a barna szálakat, nyüszít bennem egyaránt ember és állat is - De majd megérti. El fogok neki mondani mindent, az elejétől kezdve, és akkor majd belátja, hogy ostoba, és hogy Abigail jó, és bocsánatot kér azért, amit vele tett, és amiért nem hitt nekem.
Elképzelésem sincs, hogy Yee előtt mennyire válhat világossá mindaz, amit hadarva motyogok magam elé, pedig neki szánom a szavakat. A pánik azonban úgy ránt a mélybe, mint egy ragacsos, sötétbarna massza, és ha megkérdeznék, hogy milyen nap van ma, szinte biztos vagyok benne, hogy nem lennék képes válaszolni rá.


Kilaun
EXCUSE ME WHILE I LIGHT UP THE SKY

-.Nightmare.-
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hope E. Belfort
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 833
◯ HSZ : 272
◯ IC REAG : 287

Re: Hope háza // Kedd. Dec. 16, 2014 11:48 pm


Fáj. Mérhetetlenül fáj az, hogy sírni látom. Kaparja a bőröm az energiája, a megannyi keserűség és fájdalom. Fogalmam sincsen arról, hogy pontosan mit érezhet, hogy mi játszódhat le benne, valószínűleg csak töredékét kapom meg, de az is borzalmas. Nem akarom ezt. Nem szeretném így látni. Annyira törekedtem arra, hogy boldog legyen, hogy nevetni lássam, hogy örömkönnyek nedvesítsék az arcát a bánat helyett. Minden, amit együtt, közös erővel építettünk fel egy pillanat alatt omlott össze, én pedig úgy érzem, minden kicsúszott a kezemből. Minden, amiért küzdöttem. Minden, amiért együtt küzdöttünk. Kezdődött a bállal és most ez is.. Annyira, de annyira sajnálom.. Tudom, hogy nem én tehetek róla és ennél többet már képtelen vagyok adni, de akkor is rettentő rosszul érzem magam a dolog miatt. Rettentően fáj.
Pillanatok alatt áll össze a kép, nem kell sokáig törnöm a fejem, hogy rájöjjek, ki az idegen hím Kilaun karjaiban. Szeretném átölelni a barátomat. Szeretném levenni a terheket a válláról. Szeretném enyhíteni a fájdalmait. Túl sokat kérek? Miért, miért nem lehetünk mi is boldogok? Miért kell mindig, mindent kitépni a kezeink közül? Amint elmerülnék a kellemes érzésekben, amint hagynánk, hogy a történések egy kicsit is boldoggá tegyenek, mindig történik valami, ami visszaránt minket. Ami megmutatja, hogy az nem a mi életünk..

Pillanatok alatt kerítek egy tiszta pólót és nadrágot, hogy a nappaliban lévő kis asztalra tegyem őket. Nem nyomom a kezébe, eldönti, szüksége van-e rá, vagy sem. Semmit sem erőltetek. Semmit sem kérdezek. Eltűnök ismét, hogy az elsősegély dobozzal térjek vissza. Ezzel telepszem le Nikolaus mellé, hogy amennyiben Kilaun nem tart vissza, nekiálljak a sérüléseket ellátni. Aprólékos munka, van mire figyelnem és koncentrálnom, a barátom szavait hallva pillantok fel rá.
- Értem. Nem fogok szólni neki - bólintok a szavaim mellé. Miért szólnék? Eszembe sem jutna. Nem a pletykálkodásomról vagyok híres, majd ők elrendezik. Az átharapást hallva azonban egyetlen pillanatra lehunyom a szemem. Nem tudom, mit gondoljak.
- Biztosan jó ötlet ez? - teszem fel végül halkan a kérdést, tekintetét keresve. Nem azért aggódom, hogy Sangilak mit fog szólni hozzá, ha valahogyan megtudja. Sokkal inkább az aggaszt, hogy a fiú hogyan reagál majd. Elég ránézni Kilaunra, hogy tudjam, valószínűleg semmi sincsen rendben köztük. Mi fog történni, ha a fiútól elveszi a farkasát, hogy saját magából adjon egy darabkát cserébe? Ha akarattal láncolja magához a fiát? - Ne tégy semmi olyat, amiről elképzelhető, hogy később megbánnád.
Fogalmam sincsen, hogyan áll ehhez az egészhez és az is lehet, hogy szavaimmal totálisan mellé lövök. Nem számít. Csak azt szeretném, ha végiggondolná. Az is lehet, hogy már megtette, ha pedig az elhatározása sziklaszilárd, nem fogom tudni megváltoztatni. Akárhogyan is dönt, én mindig itt leszek.
Visszatérek a sebek ápolásához, térdelve lépegetek odébb, hogy minden sérülést szemügyre vehessek. Noha úgy tűnik, elmélyülök benne, minden idegszálammal Kilaunra koncentrálok. Gyors, elhadart szavait hallva homlokomat ráncolom, lejjebb eresztve a pajzsom veszem körbe az energiáimmal, ilyen módon is éreztetve vele azt, hogy itt vagyok. Nem tolakszom, nem viszem túlzásba, csupán gyengéd tollpihének tűnhet minden, mit neki nyújtok.
Felállok a sérült mellől, hogy Kilaun mellé lépjek. Letelepszem a fotel karfájára, gyengéden nyúlok a kezéért, mellyel hajszálait markolja. Óvatosan próbálom lefejteni a tincsekről az ujjakat, hogy tenyerembe fogjam a kezét.
- Css, Kilaun, csss - puhán ejtem ki a szavakat, szinte belesuttogva őket a feszültségtől rezgő levegőbe. Átölelem, magamhoz húzom, ha engedi, szorosan tartva és nem eresztve. Dúdolni kezdek. Megpróbálom megnyugtatni. Most nem kellenek szavak, minden próbálkozásom valószínűleg hiábavaló volna, értelmetlen lenne azt mondani neki, hogy nyugodjon meg, nem lesz semmi baj, minden rendbe fog jönni. Mindketten tudjuk, hogy minden bizonnyal nem így lesz. Most nem kellenek sokat ismételt frázisok. Most a jelenlét kell. A biztonság érzete, mely ha ugyan pillanatok múlva el is múlik, most akkor is itt van. Nem hagyom abba a csendes, lágy dallam éneklését, még gyengéden el is kezdem ringatni magunkat. Itt vagyok, Kilaun..
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6149
◯ IC REAG : 8034
Re: Hope háza // Vas. Márc. 15, 2015 11:27 am

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net
Killian K. Kenway
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 832
◯ HSZ : 385
◯ IC REAG : 476
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Hope háza // Kedd. Aug. 11, 2015 10:55 pm



1st Unofficial Team-Nyünyö World Conference



Nem figyeltem, nem éreztem az idő múlását. Minden távozó Testvér mintha magával vitt volna a húsomból egy darabot, kapaszkodtam hát mindazokba, akik a közelemben maradtak. Ha szóltak is, ha fel is vetettek valamiféle építő jellegű javaslatot, én nem láttam és nem hallottam semmit, és azt hiszem, hogy a bólogatáson és a totális feladáson kívül semmi egyebet nem kaptak tőlem viszonzásul. Elég valószínűnek tartom, hogy amit kissé magamhoz térek, elmondhatatlan bűntudatom lesz azért, mert ennyire összeomlottam, hogy ennyire... Csak magamra vettem az egészet. A kezdetekben, legalább is.
De ahogy haladtunk a fák között, egyre közelebb az ébredező városhoz, az élet bennem is egyre elevenebben égett, visszanyertem a tudatom, és megijedtem a világ közelségétől.
- Hova megyünk...?
Minden áron meg akartam tudni, hiszen a "haza" fogalma elmosódni látszott. Aztán persze amikor kiderült, hogy oda megyünk, ahol talán még vár rám a régi szobám, megnyugodtam. Már egyre határozottabban szeltem át a vidéket, és nem akartam elképzelni, miként láthat bennünket az a néhány autós és járókelő, akiknek kereszteztük az útját. Csak egyszer torpantam meg mindenféle előzetes bejelentés nélkül.
- Várjatok itt.
Természetesnek vettem, hogy így fognak tenni, és csak Angutával próbáltam meg jelentőségteljesen összenézni, miután a lilába forduló tekintetem a zöld színű neontáblára irányítottam, ami a benzinkutat hirdette.
Úgy éreztem magam, mint egy lázadó kamasz a "sleppjével", és nem érdekelt különösképpen, ha a maga módján esetlen Anguta is részt akart venni a randalírozásban. A világ mindent elvett és elvesz tőlem, nem fáj hát, ha én is elmarom azt, amit a jussomnak érzek.
Láthatatlan vagyok, ahogy belépek az eladótérbe. Mintha a reggeli szél csapta volna be az üvegajtót egy hirtelen mozdulattal, s még egyszer akkor is, amikor mindkét kezemben bevásárlószatyorként lógatva húztam magam után egy-egy műanyag ládát, amibe válogatás nélkül szórtam bele alkoholt, üdítőt és egyelőre kibogozhatatlan minőségű és mennyiségű élelmiszert. Talán még fagylaltot is. Kompenzálok? Meglehet.
A neheztelésekkel nem sokat tudtam kezdeni, és nagyon reméltem, hogy a csenevész érdektelenségem a téma irányába kellően érezhető volt. Áldoznunk kell. Nehogy már néhány dolláron essünk egymásnak, nem igaz?
A házba érve rögtön lekuporodtam a kanapé mellé egy üveg whiskyvel. Felhúztam a térdeimet, és úgy bámultam rá, mint egy csecsemő, amikor először kap cumisüveget. Csecsemő...
Végiggyúrtam az arcom a gondolatra, hogy elmossak néhány újabb könnycsepp-kezdeményt.
- Mi történne, ha megtagadnánk? Én most... Nem tudom, sok idő óta most érzem azt, hogy nem csak áldozni nem akarok már többet, de nem akarlak megint elveszíteni benneteket. És ha csak ez volt a cél...?
Valahogy meg kell nyitni a csendet. Akkor is ha kényelmesnek tűnne még órákig hallgatni. Szerencsétlenül tekertem le a kupakot, és megütődöm az ital töménységén.
- Tizenegy és fél éve nem ittam egy kortyot sem. Lehet, hogy hányni fogok.


Kilaun
EXCUSE ME WHILE I LIGHT UP THE SKY

-.Nightmare.-
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
David A. Blandern
Vérvonal Alapító/Falkatag

◯ Kor : 818
◯ HSZ : 368
◯ IC REAG : 346

Re: Hope háza // Szer. Aug. 12, 2015 12:03 am

Rengeteg dolga volt még, de fáradt volt, és annak ellenére, hogy eltökéltnek és tettre késznek akart látszódni, valójában csak árnyéka volt önmagának. Eljutott gondolatainak kavalkádjában arra a pontra, hogy már nem is értette saját elméjében pergő képeket és lehetőségeket, hanem csupán sípoló zaj és fekete massza töltötte be tudatát. Sangilak hangjára nem rezzent össze, és nem is ellenkezett. Jól esett valami értelmeset is hallani, fáradt szemeit testvérére vetette, száját szóra nyitotta, de a második tátogása után, inkább hanyagolta a beszédet. Lám, már ezt a képességét is elnyelte Denaali… hát nem volt neki elég az alakváltás? Így Anguta egyszerűen csak bólintott, levette tekintetét Sangilakról, és távolodni kezdett a peremtől, közben lehajtott fejjel, lassú fejcsóválás közepette ült le a kiszáradt fűvel borított talajra. Törökülésbe tornászta magát, elkeseredett ábrázattal figyelte a haldokló tájat. Semmi haszna nem volt… Denaali nem halhat meg, sem most, sem máskor. Tudta, hogy kit kellene feláldoznia, és azt is tudta, hogy kit szán utódjának, ha valamilyen csoda folytán mindannyian beleegyeznek. Persze előbb-utóbb mindenkinek bele kellene, hacsak nem akarják végig élni, ahogy a leszármazottak, és a testvérek is szép sorban elhullnak a Vörös Hold éji Bulin. Nincs mit tenni, talán az őrzőket lehetne sürgetni, hátha tudtak valamit kezdeni az esszenciákkal, amit tőlük kaptak. Egy próbát megér, még akkor is, ha Denaali szerint nincs is más megoldás. Vékonyka reménysugár, de talán…

Anguta sem tudta, hová mennek, de minden bizonnyal Eeyeekaldukhoz, de mivel ő is csak úgy csapódott az Önzetlen mellé, vagy épp Yee hozzá, ezért nem volt benne biztos. Mindenesetre Kilaunt nem akarták egyedül hagyni, mert ábrázatából nem úgy tűnt, hogy tudatában van, épp mi történik. Anguta párszor elhúzta arca előtt a kezeit, de Kilaun csak bámult révetegen, így Anguta belékarolt és felrángatta. Nyilván bezárta magát az egyik illúziójába. Fene egye meg, neki is jól jönne egy instant Hawaii-i kirándulás. Hát… igazából mindannyijuknak.
Anguta csak megrázta a fejét, jelezve, hogy fogalma sincs, mindenesetre örült Kilaun kérdésének, és így nyugodt szívvel engedte el a karját. Nyilván visszatért a barnára sült lányok honából, hogy ismét a keserű valóság vegye körbe. Nem nagyon kezdeményezett beszélgetést, ha kérdezték válaszolt, de azon kívül nem sokat csevegett, pedig normál esetben nagyon csípte volna az erdei kirándulást a tesókkal.
- Oké – közölte kurtán Anguta, bár nem értette minek akar a benzinkútnál vécézni, amikor a természet alig várja, hogy egy alapító éltető nedveit ihassa. Ez a teóriája azonban megdőlni látszott, amikor Kilaunnal jelentőségteljesen pillantást váltottak. Nem, mást akart, és Anguta rosszat sejtett, ezért úgy döntött inkább vele megy. – Elkísérem – mondta halkan, a többieknek. – Még a végén felgyújtja a kócerájt – bár az inkább Tipvigut lenne, de sohasem lehet tudni, mit hoz ki Kilaunból a sokk, amit át kellett élniük.

Kilaun azonban nem gyújtogatni akart, hanem be akart vásárolni. Nem kevés italt csomagolt maguknak, de a farkasok amúgy is jól bírják a piát, nem lesz itt gond, ami azt illeti neki sem ártott volna egy pár üveg whisky. Nem volt pénz nála, de úgy érezte Kilaunnál sem. Az eladó nem köszönt oda, amikor belépett az üzletbe, Anguta felé viszont biccentett és egy „Jó reggelt” is elhagyta ajkait. Remélte, hogy nem fényes nappal akar lopni, sajnos azonban Kilaunnak úgy tűnt ez minden vágya. Az eladó nem láthatta, de a kamerák, ha vannak azok igen… És persze, hogy voltak. Kilaun egyszerűen csak kisétált a két ládával. Amatőr… Anguta megrázta a fejét, olyan szögbe somfordált, ahol a kamerák nem láthatják, felvette egy hasonlóan vékony srác alakját, majd hátra ballagott, amikor az eladó épp nem rá figyelt. Nem lett volna szükség az alakváltásra, de lehet, nem helyben kezelik a felvételeket. Azonban szerencséjük volt. Vagy öt percen át bűvölte, míg rájött, miként törölheti le a felvételeket, de végül sikerrel járt. Ezután feltörte a hátsó ajtó zárját, és rohamléptekkel kiiszkolt. Nem volt épp a leghalkabb a művelet.
Még mindig a felvett alakban volt, amikor a többiekhez csapódott, hogy aztán egyetlen sima átmenettel újra Anguta legyen. Nem figyelte mennyivel károsították meg az üzletet, de majd lerendezi ezt is valahogy, a többivel együtt… csepp a tengerben.

Anguta is hasonlóan tett, ahogy bátyja. Egy üveg Johnnie Walker pihent a kezében, majd elfoglalt egy fotelt. Kinyitotta és egy nagyot kortyolt belőle, miközben hallgatta Kilaunt.
- Az lett volna a cél, hogy hiányozzunk egymásnak? – Anguta szemöldöke a magasba szaladt. Újabb reménysugárnak kiváló, de nem hitte, hogy valóban ez állna a háttérben. Pillanatnyi derűje, hamar lekopott arcáról. – Már a Vörös Hold éjjelén is hiányoztunk egymásnak… elég rendesen, Nem hiszem… nem tudom… - Anguta tanácstalanul megvonta a vállát, miközben újabb kortyot öntött le torkán. – Félek, nem tagadhatjuk meg – vakargatta meg tarkóját, miközben keserű grimaszt vágott. – Eskának igaza van… nem lehetünk ennyire önzők, még ha bele is rokkanunk az áldozatunkba, meg kell tennünk. És, amúgy is… az idei Vörös Holdból kiindulva maximum van még két, vagy három évünk. Halottak vagyunk, csak még nem tudunk róla – vidámság nélküli nevetést produkált, ami aztán fájdalmas grimaszba csapott át. – Ennek ellenére nem akarom megtenni… - rázta a fejét lemondóan, majd a padlót kezdte el tanulmányozni, és csak akkor nézett fel, amikor Kilaun évtizedes absztinenciájáról beszélt.
- Csak nyugodtan – vigyorodott el – nem én takarítok – sandán Yeere nézett, bízott benne, hogy nem kever le neki egy tockost, persze bármi megeshet.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Mallory N. Nash
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 820
◯ HSZ : 225
◯ IC REAG : 203

Re: Hope háza // Szer. Aug. 12, 2015 1:18 am

Nem zavart, sőt, a hosszú, hidegháborús távolságtartás után kifejezetten jól esett Kilaun közelsége és érintése, akármennyire sokkoltak és kongattak szavai vészharangot elmémben.
Abigail... terhes... - Azért mondod ezt, mert nem akarod, hogy rábólintsak eme áldozatra, igaz? Nincs más magyarázat, nem is adnám nevem hozzá, kérned se kell. Én...
Fogalmam sincs mikor és hogyan hagyjuk magunk mögött a tisztást de a monoton léptek kifejezetten kielégítik most az Élettel kapcsolatos minden elvárásomat. Ne kelljen gondolkoznom, ne kelljen figyelnem semmire ott bent, a sajgó lélek táján!
- Haza... - Nyögöm elkínzottan a kérdésre, de rá kell jönnöm, hogy ez a szó képes lenne újfent gátat szakítani könnycsatornáimon, ha nem pontosítok menten:
- Yee-hez. - Tekintek az említett felé, mosolyt küldve felé szelíden, hogy erőt meríthessek az övéből, ha viszonzásra lel a görbület. Igen ám, de ebben a pillanatban Kilaunra rájön a mehetnék, én pedig kissé értetlenül pislogok rá. Anguta felajánlására csak bólintok. Az jó lesz, ha nem hagyjuk most egyedül ezt az imádott idiótát.

Yee-vel gondolataink elterelésére azt a játékot űztük, hogy kitaláljuk, mi is sül ki a srácok ténykedéséből, de szerintem mindkettőnk nevében szólhatok, Kilaunnak sikerült felülmúlnia a várakozásainkat.
- Öhm... - Nővéremre sandítottam fel. Mondjon már valami okosat az istenért, mert én nekem nem sikerül eldöntenem, hogy sírjak vagy röhögjek a helyzet abszurd keserűsége felett.
A ráérősen lépdelő Kilaun mögött idővel Anguta is megjelent, legalábbis gondolom, hogy ő az, ha már ennyire felénk tart. Alakváltását követően lehunytam szemeimet egy pillanatra, apró sóhajjal.
- Na lépjünk innét! - Tényleg mintha egy rakás tini lennénk, akik épp most követték el a - szerintük - évszázad dobását. Atyavilág...

A lakásban mintha a régmúlt rendszerek egyike lenne átültetve napjainkba, úgy pakolászom és rendezem a dobozokból a nappali dohányzóasztalára sorra a "zsákmányt", amit a hímek "vadásztak" számunkra.
Nem vonz az alkohol lehetősége, s röpke, majdhogynem hisztérikusan iróniadús kacajjal ejtem a savanyú gumicukor-hernyókat tartalmazó zacskót a többi közé. Még emlékszem, Sangilak milyen fanyar képet vágott, mikor megkóstolta...
- Valóban igaza van Eskának, de... osztom Kilaun véleményét is. Nem a halálban szeretnék osztozni veletek, hanem itt, az életen. - Oké, kell valami tömény mégiscsak. Találomra markolok a nyakára valamelyik üvegnek - whiskey így szín alapján - és rogyok le a gyakorló alkoholisták körébe.
- Majd fogom a fejed és simogatom a hátadat. Mint anno, mikor megpecsételték a szüleink az eljegyzésünket, emlékszel? - Nevetek fel kissé keserűen. Fogalmam sincs, mivel kínálta már apám, talán alkoholnak se neveznénk mai szemmel azt az erjesztett valamit, de akkor roppant szórakoztatónak találtam a helyzetet. És valahol bosszantónak is, mert hát egy Sanhoz hasonlatos erős harcos biztos jobban bírta volna, de nekem csak Kila jutott. Annyira gyerek voltam, a rohadt életbe is...
- Meg kellett volna maradnunk legendáknak örökre. - Sóhajtok elmélkedve, miközben megbontom az italt. Jó társaságban mondom én is. Az egyik a falka tagja, a másiknak kölyke van ott, a harmadik meg... Nem bólinthatok rá a feltételekre, basszus! Értük.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hope E. Belfort
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 833
◯ HSZ : 272
◯ IC REAG : 287

Re: Hope háza // Szer. Aug. 12, 2015 1:50 am

Nem maradt más, csak egy kósza érintés, amikor letelepedett a szikla szélére. Szerettem volna mellé ülni, nem szólni, nem beszélni, csak ott lenni mellette. Szerettem volna, hogy ott legyen mellettem. Annyi minden szerettem volna jelen pillanatban, mégis, Denaali egy mozdulattal zúzott össze mindent bennem és körülöttem egyaránt. Bármennyire is szerettem volna összezuhanni, összeroskadni azon az adott helyen, összegömbölyödni és nem kelni fel onnan még hosszú-hosszú órák múltán sem, azonban nem lehetett. Most nem.
Egyetlen vállszorítással búcsúztam hát öcsémtől és karoltam fel Angutát, hogy Sangilak kérésének eleget téve a szárnyaim alá vegyem és figyeljek rá egy kicsit. Ez persze azt jelentette, hogy vittem magammal, mert egyszerűen képtelen voltam tovább azon a helyen maradni. Túl sok emlék, túl sok fájdalom köt oda, én pedig nem kérek belőlük. Legalább ilyen formában szeretném elzárni magamtól őket, mert tudom, megszabadulni tőlük lehetetlen. Itt mégis túl nagy a nyomás, bízom abban, ha kijutunk innen, könnyebb lesz, fellélegezhetek. Olyan egyszerű volna.. Még ebben a helyzetben is képes vagyok remélni, hinni valamiben, amiről az eszem tudja, hogy nem lehet, a szívem mégsem akarja elfogadni.

Akármennyire próbálok észnél lenni, csak akkor eszmélek fel, amikor Nagojut és Kilaun beérnek minket. Vagy már akkor velünk voltak, amikor mi még elindultunk? Nem számít, felesleges volna ilyen apróságban elveszni, mert most csak az számít, hogy itt vannak.
Ó, Kilaun...
Minden ellenkezés nélkül állok meg a benzinkút előtt, amikor felhangzik a két szó. Sejtettem, tudtam, mi fog történni, most azonban képtelen voltam bármit is tenni ellene. A gondolkodás is nehezen ment, olyan egyszerű volt ott maradni és nemes egyszerűséggel várni, miközben az egyik vibráló neonlámpát figyeltem. Mintha valami beragadt volna, mintha gondolatban messze jártam volna, ám közel sem volt szó ilyesmiről.. Egész egyszerűen.. nem akartam tudomást venni a világról. Jó volt elbambulni, átadni magam a semminek, legalább csak egy röpke pár perc erejéig, amíg Kilaun megszerzi mindazt, amire szüksége van.
Ó, Anguta...
Mivel Anguta is utána ment, addig én Nagojutba kapaszkodva várakozom, legalábbis bízom benne, hogy nem ment ő is a fiúk után, egyedül már nehezebb volna megállnom a saját lábamon.
Normális esetben fennakadnék és nem hagynám annyiban a dolgot, amikor Kilaun visszatér, de most.. Most minden más. Csak egy keserédes pillantásra futja, ahogyan végigmérem a zsákmányt és a hímet is.
- Ha ettől jobban érzi magát... - sóhajtom Nagojut reakciója után, mert ennél okosabbat bizony nem tudok hozzáfűzni. Sajnálkozhatnék azon, hogy amit elértünk az elmúlt két év alatt, ahová jutottunk attól a pillanattól kezdve, hogy a garázssoron rábukkantam, most minden összeomlani látszik... Már hetekkel ezelőtt megtörtént, a bál után, a Vörös Hold után... És bennem nem marad más ezúttal, csak az, hogy kevés vagyok mindehhez. Hogy még erre sem vagyok képes.
Ó, Nagojut...
Ha a hímeknek nincs szüksége támogatásra, a világért sem ereszteném el a Húgomat, egy-egy mosoly csupán, bátorítás, erő, én is adok, ő is ad, pont, mint amikor elindultunk a szikla mellől. Ennyi maradt csupán, ennyiből tudok most merítkezni és mindössze ennyi, amivel szolgálhatok.

Míg a többiek letelepednek a nappaliban, én poharak és tálak után nézek, megszokott rutin csupán, valószínűleg nem is fogjuk használni őket... Miközben lepakolok, figyelek minden egyes elhangzó szóra, Kilaun utolsó megjegyzését hallva pedig sóhajtva fordulok ki a helyiségből, hogy pillanatokkal később egy vödörrel térjek vissza.
- Ide, oké? Nem a kanapéra és nem a szőnyegre - böködöm meg, hogy figyeljen rám és vegye észre a vödröt, amit a kanapé széléhez helyezek. Nevetséges egyébként, hogy képes vagyok azon pattogni, hogy morzsa kerül a földre, hogy piszkos lesz a szőnyegem és Kilaun nem talál bele a vödörbe. Mit számít mindez ahhoz a problémához képest, amely ránk omlott? Mégis egyszerűbb ezzel foglalkozni, mint a keserű, fájdalmas valósággal.
- Úgy tűnik ebben a történetben nem számít, hogy mi mit akarunk - húztam keserű mosolyra a számat. Nem csak most van ez így, mindig is így volt. Ringathattuk magunkat abba az illúzióba, hogy úgy alakul minden, ahogyan szeretnénk, de így utólag visszagondolva soha nem volt így. Elvették a kislányomat, a családomat. Elvették a boldogságomat. Miért? Hogy ez legyen belőle. Hogy újra a képembe röhögjenek.
- Nincsen elfogadható megoldás - jegyzem meg csendesen, miközben sorra nyílnak az üvegek, én még tartom magam. Túl egyszerű megoldás lenne alkoholhoz nyúlni, bár ha így haladunk, nem fogom én magam sem beérni azzal a zacskó chips-szel, vagy mi a fene, amit kiválasztottam.
- Meg - újabb keserű mosoly, ahogyan Húgomra pillantok. - Mennyivel egyszerűbb és könnyebb volt minden. Amikor csak azért kellett aggódnunk, nehogy túl korán véget érjen az önfeledt kacagás ideje, vagy valaki elcsenje a ruhánkat, amíg a patakban fürdünk - nevetek fel röviden és halkan, ahogyan a régi emlékképek felsorakoznak előttem. Sokkal könnyebb felidézni a régi képeket, a kellemes emlékeket, mint a jelennel, a jövővel foglalkozni. A múltban még megvolt az, ami minden bizonnyal nem jut majd nekünk a jövőben; boldogság.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Killian K. Kenway
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 832
◯ HSZ : 385
◯ IC REAG : 476
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Hope háza // Szer. Aug. 12, 2015 12:40 pm


Ha nem lettem volna ennyire érdektelen a bennünket körülvevő világra, talán hálásan nyilvánítottam volna köszönetet öcsémnek azért, mert ő képes volt gyakorlatias viselkedést tanúsítani akkor, amikor számomra semmi ilyesmi sem létezett. Kamerák? Ugyan kérem... Mit számít ez már? Még így is mindannyian örülhetünk annak, hogy a benzinkutasra is szántam annyi energiát, hogy elködösítsem az elméjét annyira, hogy ne lásson. Pedig bejöhettem volna úgy is, hogy eltöröm a nyakát, és nem erőlködöm holmi álcázással.
Tudom, hogy valószínűleg most romboltam le mindent, amit Yee-vel sikerült felépítenünk azóta, hogy a parkolóban találkoztunk, de egy vállvonásnál többre nem futja. Nincs annyi önbizalmam, hogy azt feltételezzem, tudok még neki nagyobb fájdalmat okozni azon kívül, amit nemrég mindannyian megtapasztaltunk. És miután az egyik ládát Angutára sóztam, mindennek szomorú tudatában baktattam az ismerős utakon, az ismerős udvarig, majd bejárati ajtóig.

- Nem tudom Anguta, nekem aznap éjjel... Nem volt kapacitásom arra, hogy bárkit is hiányoljak, mert Tupilek beledöngölt a földbe. Nektek talán hiányoztunk itt, de hidd el nekem, nem akartál volna akkor és ott Atyánkkal szembe nézni. - csak megcsóválom a fejem kissé - Arról nem is beszélve, hogy az én víziómban mindannyian egyszerre öltetek meg.
Biggyesztem hozzá mintegy mellékesen, és még engem is meglep, hogy micsoda szárazsággal vagyok képes beszélni erről. Nem gondoltam volna, hogy ez a tény valaha is ennyire eltörpülhet bármi más mellett. Főleg nem úgy, hogy Denaalinak és a saját elmém játékának hála nem is olyan rég éltem át újra az egészet.
- Igyekszem...
Motyogom kissé elcsendesedve az orrom alá, ahogy Yee már-már szigorúan teszi a vödröt a kanapé mellé. Némi szemmel bűvölés után végül úgy döntök, hogy a felhúzott térdeim közé támasztom a műanyag edényt, mert innentől már annyit csak nem tévedhetek majd, ha esetleg úgy hozza az élet. Nem lesz más hátra, mint előre, és ha még ennyit sem leszek képes összehozni, megérdemlek mindent, amit a fejemhez vágnak, ha összemocskolom a nappalit.
Nagojut szavaira felhorkanok, és nem kell túlságosan sokáig keressem a vonatkozó emlékeket. Azokban az órákban komolyan azt hittem, hogy két feleségem is lesz, hiszen a látásommal is akadtak problémák, hála a megpecsételő ital erejének. Azt hiszem, hogy akkor és ott jobban fájt, mint Sangilak ereje.
- Jaj, ne is emlegesd! Te simogattál? Mert arra nem emlékszem, csak arra, hogy valahogy a Chenában kötöttem ki, hogy kitisztuljon a fejem.
De hogy erőszakkal dobtak bele vagy a saját akaratomból vonultam bele, az is teljes mértékben elillant az emlékeim közül.
- Jah. Meg.
Sóhajtok fel hosszan, és néhány rákészülő lélegzetvétel után kissé lebiggyesztett szájjal tekintek Angutára. Mintha csak el akarnám lesni tőle, hogy miként issza a whiskyt, és egy pillanatra furcsa belegondolni, hogy a jelenlegi ábrázataink alapján gyakorlatilag a gyerekeim lehetnének, és mégis én szerencsétlenkedem úgy, mint aki most tanult meg járni.
Nevetséges egyébként. Hogy hányan, hogyan és miért haltak már meg, áldozták fel magukat azért, hogy mi itt lehessünk. Én két Őrzőt is a halálba rángattam a testükért. Nem mintha én ragaszkodtam volna bármelyikhez is, de most, hogy erre gondolok, nem csak a világ, de magam iránt is tömény undort érzek. Ez a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy megtörjem az absztinenciámat.
Az üveg nyaka finoman koccan Angutáéval, aztán háromig számolva magamban, a számhoz illesztem, és rögvest bőséges kortyokban fogadom magamba az alkoholt. Ég, mar, csíp és gyilkol, mintha a torkomat és a gyomromat vakarná, de kellően mazochista vagyok ahhoz, hogy eltűrjem és folytassam tovább a folyamatot.
Csak az állít meg, hogy sikerül kissé félre nyelnem, úgyhogy egy hirtelen és erőteljes köhögéssorozattal próbálok éppenséggel nem idő előtt meghalni, mert akkor úgy százötven-kétszáz évre biztos megoldanám ezt az egész Denaali-ügyet.
- Azt a...
Ennyit tudok csak kipréselni magamból, amikor már kapok levegőt is, aztán hátravetem a fejem, hogy a tarkóm a kanapé ülésére zuhanjon. Komolyan úgy érzem, mintha egy újabb szörnyet eresztettem volna a testembe, valami gonosz lelket, aki vagy így, vagy úgy, de szét fog szedni a nap folyamán.
- Most miért... - vetem fel a disztópiában burkolózó idilli iróniát - Végül is, az teljesen önzetlen, hogy három kilós csecsemőket véreztetünk Alignak lábai elé. Vagy akárkit. - hitetlenkedve rázom meg a fejem - A jók korán halnak. Ezért vagyunk mi még mindig itt. De ahányszor Alignak hazudott nekünk, most miért ne tenné, hm? - újabb adag ital szalad le a torkomon, ezúttal már könnyebben és simábban - Minden Vörös Hold szemmel látható hazugság volt, és mégis megettük, ő meg csak röhögött rajtunk. Nézzétek...
Hirtelen egyenesedek fel, aztán a Testvéreim energiáira fókuszálva mélyet sóhajtok, mindannyiuk kezeire mély, frissen szakadt, vérző sebet rajzolok, agyukba a fizikai fájdalom jeleit közvetítve, bár az egész nem tart tovább néhány pillanatnál.
- Ugye fájt? Na ugye... hogy fájt.
Ha itt valóban rajtunk túlmutató erők munkálkodnak, mi a biztosíték arra, hogy ez az egész nem pont ugyanolyan, mint a sebek, amiket most a Testvéreimnek mutattam? Miért hittünk a Vörös Holdnak pontosan ugyanilyen könnyen?


Kilaun
EXCUSE ME WHILE I LIGHT UP THE SKY

-.Nightmare.-
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
David A. Blandern
Vérvonal Alapító/Falkatag

◯ Kor : 818
◯ HSZ : 368
◯ IC REAG : 346

Re: Hope háza // Szer. Aug. 12, 2015 8:11 pm

- Engedd meg kérlek, hogy én dönthessem el minek örültem volna és minek nem – nem lebaszásnak szánta, és hangjából is csupán szomorúság áramlott. Valóban szerette volna Tupileket látni szellemi valójában, már persze, ha az tényleg a teremtője volt és nem Denaalitól nyert illúziós erő kivetülése, de persze… akkor mindegy lett volna. Repesett volna a boldogságtól, még akkor is, ha Tupilek úgy beszélt volna hozzá, mint, ahogy Anguta szokott a bukott morfokhoz. Na jó, talán azt nem kívánta volna, de mégiscsak  egy fél évezrede már annak, hogy utoljára rápillanthatott. – Valóban? – kérdezte Anguta döbbenettel a hangjában, persze jobban belegondolva nem meglepő, hiszen Kilaun egy másik illúzió gyárossal került szembe, nem csoda, hogy a vége előtt totális elkeseredésbe akarta dönteni a valódi Kilaunt. – Egyébként ja, veszett mód hiányoztatok – teljesen őszintén mondta, és ezt nyugodtan kijelenthette a többi életben maradt nevében is.
- Ahogyan én is – nézett Nagojutra, amikor ő is lehuppant egy üveg whiskyvel. – Jobb lett volna, ha Denaali valóban egységet jön teremteni köztünk, de ez az egység… ez… egy újabb gyilkosság részünkről, amit együtt követünk el, akárcsak régen Alignak ellen, csak most többeket lökünk le a szirtről – vagy szúrnak beléjük tőrt, vagy gyújtják fel őket, vagy vágják le a fejüket. Gondolatainak hatására émelyegni kezdett Anguta gyomra. Nem a halál zavarta, abban volt már része ezerszer, hanem az, hogy saját kezűleg kell megtennie, de a nagyobb probléma, hogy olyasvalakit, aki nem szolgált rá Anguta ítéletére. – És én… ne haragudjatok, de az ilyen egység számomra elviselhetetlen… és mégsem hátrálhatok ki belőle – sóhajtott volna, de inkább húzott egyet a whiskyből. Ez a cselekedet azért jóval férfiasabb, mint a nyöszörgés.
Yee szorgosan serénykedett körülöttük, majd miután Kilaun megemlítette, hogy esélyesen telibe fogja okádni a szőnyeget, egy csinos kis vödröt hozott neki, amibe nyugodtan hányhat. Anguta mélységesen egyet tudott érteni Eeyeekalduk szavaival. Tényleg nem számít, hogy ők mit akarnak. Grimaszba húzott szájjal bólintott testvére megjegyzésére. – Valóban nincs – ha nem teljesítik sokkal többen fognak meghalni, de persze lehet, hogy nem azok, akik kedvesek számukra. De ki tudhatná, hogy Denaali nem lopta-e már el gondolataikból az áldozatok neveit? Lehetséges, hogy Alignak már tudja is jövőre kit fog behúzni az éjszakai mókázásba?
Anguta mosolyogva hallgatta Kilaunt és Nagojutot, ahogy cseverésznek, saját maga pedig egy időre hallgatásba és az üveg whiskybe veszett.
Mindhárman egyet értettek Nagojut szavaival. Legendának lenni roppant kényelmes elfoglaltság.
Anguta elvigyorodott a múlt kedvesnek vélt emlékén, de az ő gyerekkora nem éppen így telt, pedig Tupilek és Alignak falujában lett volna rá lehetősége, hogy önfeledten szórakozzon, de mindig benne volt a félsz, ami gyerekkorát megbélyegezte. Félelem a kitaszítástól, aztán rettegés saját érdemtelenségétől a farkasáldásra. Nem volt az sem éppen túl jó korszaka… de örült, hogy a többieknek szép emlékei maradtak a régmúltból.
Anguta bunkó módon már javában vedelt, amikor Kilaun még csak bele sem kezdett és testvére még egy koccintással is megajándékozta, amit nagyon finoman viszonozott is. Nem állt szándékában nyolcszáz éves farkasának erejével szétrobbantani az üvegeket. Anguta Nagojutra nézett, szándékában állt vele is koccintani, és ha a lány belement, akkor még egy csörtét lezavart, majd Kilaunra kapta tekintetét. Furcsa hangokat adott ki… mohóságában félrenyelhetett.
Anguta a padlót kezdte tanulmányozni, ahogy Kilaun a csecsemőgyilkosságról beszélt. Most esett le neki, hogy kit kellene testvérének feláldoznia, és ez felkorbácsolódó érzelmeiben is megnyilvánult. Düh, harag és elkeseredés tombolt legbelül, közben saját gyerekére gondolt, akinek legalább annyi kijutott, hogy idén betölthette a tizennyolcat. Legalább el tudja neki magyarázni, hogy miért kell meghalnia. Persze volt feleségének nem tudna a szemébe nézni, nem tudná neki elmondani. El kell rabolnia a saját fiát, ha ez az őrület beteljesedik, és aztán fel kell áldoznia, hogy Alignak megbékélhessen…
A fájdalom hirtelen hasított kézfejébe, ujjai megrándultak, még szerencse, hogy nem abban tartotta a whiskys üveget. Értetlenül nézte a sebet, de csak addig, amíg Kilaun meg nem szólalt. Felfogta, hogy mire akart kilyukadni, de akkor is… - Baszd meg, majdnem széttörtem az üveget ijedtemben – dühösen csattant fel, miközben saját maga is felkelt a fotelből és farkasszemet nézett bátyjával. Bár haragját nem Kilaunon akarta levezetni, mégis jól esett ordítani valakivel. – Mi a faszért nem szívrohamot hallucinálsz nekem, legalább nem kéne ezt a marhaságot végigcsinálnom - Anguta legszívesebben földhöz vágta volna - vagy Kilaunhoz - a Johnnie Walkert, - de türtőztette magát, mert Yee nyilván nem díjazná a dolgot. Ehelyett dühösen szuszogott, majd levette tekintetét Kilaunról és a mennyezetet kezdte el bámulni, miközben remegő kezével a szájához navigálta a palackot. – Rohadjon meg Denaali, meg az egész szar, amibe beletenyereltünk – hangja keserűséggel és fájdalommal volt teli, miközben visszahuppant a fotelbe. Nem akart sírni, nem akarta siratni máris a fiát, hátha van más megoldás, de egyelőre nem látott kiutat a helyzetből. Képtelen volt úgy fordítani az arcát, hogy egyik tesójuk se lássa, de legalább kezeibe tudta temetni azt, igaz így a whisky gazdátlanul egyensúlyozott mellette felnyitottan, de legalább az elkeseredéstől eltorzult arcát el tudta rejteni a többiek elől. Érzelmeit persze nem manipulálta, tesók között nem szokta, és lehet amúgy is átlátnának rajta. Így viszont teljesen felesleges volt a whiskyjét kockáztatni, ezért néhány másodperc után az üvegért nyúlt. Nem sírt, de torkában ott volt a gombóc. Ujjait idegesen járatta combján, és pótcselekvésként megint meghúzta az üveget. Yeere pillantott és ha még nem volt nála ital, saját Walkerét felé nyújtotta. – Tessék, ez baromi jó – hangja nem volt túl meggyőző, pedig tényleg szerette ezt a márkát. Érzelmei nem temették maguk alá, amíg az úton voltak, de ahogy Kilaun elcsevegte, hogy a még meg nem született gyermekét kellene feláldoznia az már sok volt neki. Bassza meg Alignak és Tupilek, ja, igen és Denaali is.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Mallory N. Nash
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 820
◯ HSZ : 225
◯ IC REAG : 203

Re: Hope háza // Pént. Aug. 14, 2015 9:21 am

Megfeszülnek izmaim a hallottakra, mit Kilaun mesél. Egyszerre? Mindannyian? Ez lenne a te legnagyobb gyengeséged testvér, miért halni is képes lennél? Mert lássuk be, eddig nem így tűnt, noha tudom, az egyszerű felszín rétegelt belsőt takar, esetedben különösképpen. Mégis valahol szomorúsággal tölti el amúgy sem rózsalugas-hangulatú lelkemet a felismerés, a párhuzamok.
- Sosem lennénk képesek rá. - Suttogom magam elé csupán, ahogy a srácokat hallgatom.
Yee vödrös akciója láttán szelíd mosoly fut át képemen, mely megadó sóhajba és találomra egy üveg torkon-ragadásába torkollik, mikor kimondja a nagy igazságot: rohadtul mindegy, mi lesz, a végét már ismerjük a történetnek. Csak rajtunk áll, hogy meddig húzzuk a játszmát.
- Egy ideig... - Felelek kissé csalfán felderülő képpel arra, én simogattam-e a pataknál Kilaun hátát. Aztán egyszerűen meguntam idő előtti hitvesi feladatom teljesítését és hagytam, hogy a jeges víz végezze helyettem. Fanyar mosoly csupán, mit a patak emléke magával hoz.
- A népszerűségnek már akkor is ára volt, kedves Eeyeekalduk! - Nevetek fel röpke kacajjal, s az üveg kupakja halk pattanással adja meg magát a csavaró mozdulatnak és... le is teszem, biztos távolságba magamtól, a karnyújtásnyira levő dohányzóasztalra ahelyett, hogy koccintanék Angutával. Nem. Azok után, amit ez az idióta Álmodó összehord, csak megülné a gyomromat, de persze, ettől még a közelben tartom... ki tudja, mikor jön még jól, hogy lefoglalja kezeimet, egyelőre ugyanis csupán verbálisan közlöm:
- Ezt most azonnal fejezd be, vagy minden testvéri szeretetemmel felképellek. - Közlöm testemtől oly idegen komolysággal, mintha maga a Főnök ülne itt és nem én. Édes kicsi Nagojut... meg egy szart!
A karomba nyilalló fájdalomra felpattanok ültemből, tekintetemben vádló tűz ég. Lehet, megártott a közös fedél Sangilakkal, akaratlanul is átragadt rám temperamentumából?
- Vádolhatod őt, drága öcsém, én magam sem kedvelem a Hírhozót, de az a saját nyomora marad Kilaunnak, hogy úgy viselkedett nyolcszáz éves létére, mint holmi szerelmetes tini! - Fakadok ki, mert ne már. A mártír szerep különben is foglalt.
- Még ha négyszáz lennél vagy kevesebb! - Tekintek le az említettre dacos-haragosan biggyesztett ajkakkal. - De neeem, neked nagy ívből tenni kellett most arra, hogy miért hívtak vissza és mi a feladatunk ezen a világon, inkább egy új családot választottál, noha mi már régen nem tartozunk ebbe a világba! Nem ilyen szinten. Mi lett volna, ha néhány hét múlva tovább kell állnunk? Cipeled magaddal Abigailt, csak mert neked az úgy kényelmes! - Nem igazán érdekelt az sem, ha elengedi a füle mellett, jó ideje ért bennem ez a gondolatmenet és a tény, hogy a felesége babát vár, tette fel a pontot a végére.
- És nem, nem szólt egyikőnk sem az esküvőtök előtt, hogy talán nem kellene, mert régóta felnőtt farkas vagy, Kilaun, hagy ne legyünk még gyámjaid is, mikor mindenkinek megvan a maga keresztje! Tudom, hogy elfáradtál, tudom, hogy leadnád a terhet, amit az Ősök akasztottak nyakunkba... - Sóhajtok. - Nem vagy egyedül, de én... Én csak... gyűlölöm, hogy reményt csempésztél ez által az életünkbe, hogy talán mindannyiunk számára létezhet pozitív befejezés. Békés megnyugvás az út végén, átadva a vérvonal útjának egyengetését másnak. - Rogyok le feje mellett a kanapéra elkámpicsorodott, keserű képpel meredve Yee-re és Angutára.
- Mondjatok már valamit ti is! - Szerintem soha, sem emberként sem pedig farkasként nem osztottam így ki még egyetlen Testvért sem. Erre pedig inni kell, hát a megbontott üvegért nyúlok, hogy ne vesszen kárba.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hope E. Belfort
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 833
◯ HSZ : 272
◯ IC REAG : 287

Re: Hope háza // Szomb. Aug. 15, 2015 1:16 am

"Arról nem is beszélve, hogy az én víziómban mindannyian egyszerre öltetek meg."
Belém hasít a néhány szó, elkerekedett szemekkel bámulok Kilaun-ra, erről még egyáltalán nem mesélt és egy pillanatra szinte semminek érzem az én békés, csendes halálomat. Soha nem lennénk rá képesek, Kilaun. Remélem tudod. Csak egyetérteni tudok hát Nagojut szavaival, gyengéden szorítok rá a kezére és mosolyodom el biztatóan.
- Ezt hívják áldozatnak, Anguta.. - halkan csendül a hangom, hallva, hogy az ilyen egység számára elviselhetetlen, de mégsem hátrálhat ki belőle. Ezzel mindannyian így vagyunk.
A múlton való elmerengés közben megfordul a fejemben egy olyan kósza gondolat, hogy egészen kellemes irányba terelődik a beszélgetésünk, milyen békés lenne, ha nosztalgiáznánk kicsit és legalább ma estére félre tennénk a borús gondolatokat. Ám Kilaun egyetlen megszólalással képes lesöpörni a színről naiv reményeimet, a felismerés pedig úgy vág fejbe, hogy szinte megszédülök tőle.
- Abigail kisbabát vár? - szinte sápadtan pillantok Kilaunra, nem foglalkozva holmi olyan dologgal, hogy nem osztotta meg velem mindezt. Egyszerűen.. nem akarom elhinni. Fájdalom facsarja össze a szívem, ahogyan arra gondolok, a születendő gyermekét áldozza fel...
Fájdalmas szisszenéssel ránt ki a gondolataim közül az illúzió, másik kezemmel fedem le a keletkező vágást, majd csak meredten bámulok a helyére, ahol előbb még tulajdon vérem folyt. Mintha kicsit lassú lenne ma este a reakcióidőm, mert csak arra eszmélek, hogy Anguta mindenféle szép jelzővel illeti a helyzetet, Denaalit és Kilaunt is. Egyetlen gyors mozdulattal csapok a szájára.
- Nagyon szépen kérlek, Anguta, mellőzd az ilyen trágár kifejezéseket! - nem vagyok egy viráglelkű személyiség, de ez már nekem is sok. Megértem, hogy dühös, én is az vagyok, de.. jelen helyzetben könnyebb ilyen apróságokkal foglalkozni, mint a csúnya beszéden való fennakadás, mint a valós problémával foglalkozni. Pont, mint a poharak és tányérok, illetve a rendre való ügyelés. Sajnálom, ha gyáva vagyok, tudom, hogy nem menekülhetek örökké, de nekem is időre van szükségem.

- Ezt most hagyd abba, Nagojut! - állok fel magam is, mikor Húgom túlságosan is belelovalja magát a dologba, finoman a vállára teszem a kezét, hogy magam felé fordíthassam. Határozott vagyok, energiáim ezúttal hűvös folyamként tekerednek a nálam kicsivel fiatalabb nőstény köré. - Nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb alkalom arra, hogy egymásnak essünk! Dühös vagy és csalódott, ahogyan mindannyian, teljesen megértem. De nem gondolom, hogy így kellene levezetni - próbálok teljes mértékben nyugodt maradni és legalább én megőrizni a hidegvérem.
- Szerintetek miért választottam magamnak ezt a nevet? Remény... Mert képtelen vagyok nem remélni, hiába tudom, hogy ránk nem vár boldog befejezés. Miért baj az, hogy ő remélt? Hogy hitt abban, hogy kijár még neki némi boldogság? Miért fáj, hogy ezáltal te is reméltél egy kicsit? Tudom, hogy fáj, de miért kell mindig mindent egészben szemlélni? Nézd kicsiben. Gondolj azokra a dolgokra, amik boldoggá tesznek. Nem csak a nagy egészben lelhetsz ilyesmit, hanem egészen apró dolgokban is. Például abban, hogy itt vagyunk. Hogy nem egyedül kell végigcsinálnunk mindazt, ami a nyakunkba szakadt. Hogy itt vagyunk egymásnak - fakadok ki végül én magam is, egyetlen mozdulattal törlöm ki a szememben megült könnyeket, nem akarok sírni, nem akarok gyenge, elesett lenni.
- A borús jövő megfertőzi a jelent. Élvezd még inkább ki azt az időt, ami megadatott. Persze, hogy nehéz egy olyan végkifejlettel, mint ami előttünk áll, de... - elhallgatok egy rövid pillanatra. - Túl naiv vagyok, igaz? - lehajtom a fejem, tudom jól, hogy így van, bélyegezzenek meg, lökjenek félre, de.. képtelen vagyok már ugyanazt a csontot rágcsálni tovább és marakodni valami felett, aminek semmi értelme. Fáradt vagyok. Ahogy mindannyian. Akkor miért pazaroljuk olyanra azt a kevéske energiánkat, amire teljesen felesleges..?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Killian K. Kenway
Vérvonal Alapító

◯ Kor : 832
◯ HSZ : 385
◯ IC REAG : 476
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Hope háza // Szomb. Aug. 15, 2015 2:20 am

Hanyag vállvonással jelzem öcsémnek, hogy az övé a döntés. Valóban nem tisztem ebben a kérdésben helyette dönteni, de az irigysége okán némileg bagatellnek érzem mindazt amin Mi keresztül mentünk. De az ellenérzés gyorsan tovaszáll, nem célom új haragot megpecsételni ebben a házban.
Csendesen bólintok a visszakérdezésre. Igen, valóban öcsém. És én sajnos nem tudok hinni abban, hogy sosem lennének képesek rá, mert ha elég sokáig keresnének megfelelő okot arra, hogy megtegyék, talán lehetséges volna. De nem akarom nyilvánosságra hozni a sok "de" és "csak" áradatot. Van ennél nagyobb problémánk is, azt hiszem.
Anguta okfejtésével csak részben tudok egyet érteni. Ha egy egyszerű gyilkosságról lenne szó, minden zokszó nélkül képes lennék alávetni magam neki. Mit számít még egy kioltott élet a Rémálmok tengerében? Közvetve vagy közvetlenül már mindannyian öltünk - nem csupán Alignakot. De életet adtunk a halálnak, hiszen a vérünk sok utódunkban elfajzott, még akkor is, ha néhányunké valamivel tisztább maradt.
- Igen. - némileg bűnbánó arccal pillantok fel Yee-re, amiért nem mondtam el sem neki, sem pedig másnak - Én... én... azért nem mondtam el, mert nem akartam semmiféle veszélynek kitenni. Én őt.. én... Killianként akartam felnevelni, és nem Kilaunként.
Négyből hárman ismerjük már ezt az életet, hogy milyen gyermeket nevelni, belekóstoltunk az élet egyszerű örömeibe, ebbe a halandó csodába.
Az okfejtésem és az ezt illusztráló röpke illúzió intenzívebb hatást váltanak ki, mint arra számítottam. Kissé meg is ütközöm a dolgon, hiszen én nem akartam sem ártani, sem pedig fájdalmat okozni. Csupán azt akartam megértetni velük, hogy talán megint... Tudtunkon kívül egy kollektív elme csapdájában bukdácsolunk úgy, hogy észre sem vesszük, hogy ez az egész egy színpad, mi pedig egymás kellékei vagyunk a darabban.
Vele együtt pattanok én is, együtt mozdulva a farkassal, amint kiérzem az indulatot Anguta energiáiból. Szavait kemény arcvonásokkal viszonozom, ökölbe szorult kezekkel forgatom meg a fejemben a szívének gondolatát. Te nem láttad még Őt Anguta, kérlek, ne akard most megismerni, mert félek, hogy a kevés, hátralévő időnkre végleg megromolhatna a kapcsolatunk.
- A szívroham túl egyszerű, látnod kéne, mit értem már el a stroakkal.
Foghegyről, enyhe morgással zenésítve meg sziszegem neki a szavakat. Felrémlenek a képek. Reszketve földre hulló tetemek, hányás, orr- és fülvérzés, hideg verejték.
Hirtelen fordulok hátra, hogy ezúttal Nagojuttal kelljen szembesülnöm, és mindazzal, ami a tekintetéből a mellkasomba vágódik. Kettejük közé ékelődve némileg fenyegetve érzem magam, hozzátéve mindazt, hogy egyébként sincs egyikünk sem valami erős lelkiállapotban, pláne nem én, de köszönöm szépen, jól vagyok. Még.




Mintha a szoba, a ház fényeit lassú, lusta mozdulattal tekerné egyre lejjebb és lejjebb egy láthatatlan óriás, úgy borul minden lámpa félhomályba, úgy csorog a kín és a harag epeszín festéke a falakról, összemocskolva a finom faburkolatot.
A légzés az elsődleges. Nyugodtan tűnő, egyenletesen emelkedik a mellkasom fel és le, s mintha csak megnyílna egy fekete lyuk a szívem felett, úgy szipolyozom magamba Najogut szavait. Az ő igazságát, az érzéseket, amiket eddig is titkolt, jól leplezett, s talán másokkal a hátam mögött már meg is osztott. Yee felcsattanása a lelkem legeldugottabb zugába még behallatszik, de egyelőre elhal. Belefullad a sértésekbe.
Nem teszek fel kérdéseket. Nem vágok vissza követelőzve, hogy valóban ezt gondolja-e rólam. Nem közlöm vele, hogy talán túlságosan gyorsan nyerte vissza a bocsánatomat azok után, hogy színt vallott. Igen, talán hibáztam, mert az elkeseredés elhitette velem, hogy léteznek még az életemben olyan Testvérek, akik tartanak is valamire.
Az arcom kifejezéstelenségénél csak egy gyors, röpke fintor tűnhet idegőrlőbbnek a szám sarkában. Mondd csak, Nagojut. Mesélj még. Biztos van, amit még nem mondtál el, nem igaz?

Egyetlen lépést teszek csak, hogy közelebb léphessek felé, amikor az üvegért nyúl, hogy megpróbáljam egy gyors, határozott és mégis hanyag mozdulattal elvenni tőle az üveget. Ha sikerül eloroznom, hát én magam iszom belőle, hogy elegáns nemtörődömséggel vissza is adjam neki.
- Téged kellett volna elvegyelek, hm? - kérdezem szenvtelenül érzelemmentesen és nyersen - Nem kéne cipelni. Jönnél magadtól. Neked nem kellett volna kinőnöd a szerelmes tini szerepéből. Akkor aztán lehetne pozitív befejezés. Ki se látnál a taknyodból örömödben.
Hogy érdekel-e, hogy megbántom? Engem talán. Őt nem. Egy cseppet sem. És ennek az eddigi absztinens életmód sem tesz túlságosan jót, nem a gyomromat, hanem a sötétlila mustárgázt kavarja fel körülöttem.
- Én ezt itt most befejeztem. - jelentem ki, s ha kell, rémálmokkal bénítom meg a semmiből addig és úgy, hogy lehetőségem legyen a torkára fogni, majd a farkas szemével falva fel az arcvonásait - És ha még egyszer bírálni mersz... Áruló... Megöllek. És akkor a gyerekem is felnőhet, és nem érdekel, hány ivadékunk fog belepusztulni. Mert ugye nekem más már nem is számít.
Még egy utolsót szorítanék rajta, mielőtt egyetlen mozdulattal lököm rá a kanapéra. S ha csak nem állít meg más, hát a saját, megkezdett üvegemért nyúlok, aztán Yee-hez lépve kapaszkodok a tekintetébe. Kellene egy kis idő, hogy a lila köd tisztuljon, hogy a szavaim csak suttogva terjedhessenek szét a szobában.
- Igaza volt. A Rémálmodónak igaza volt, Yee. Nélküle nem tudok felnevelni egy gyermeket. Nélküle már... azt sem tudom, ki vagyok. Szeretlek. - tudnia kell, tudni fogja, hogy a Vörös Holdról beszélek. Finoman hajolok fölé, s ha engedi, hosszas csókkal illetem a homlokát.
- Imádkozz Tupilekhez öcsém, hogy ez itt - biccentek Nagojut felé - legyen olyan ostoba, hogy az utamba álljon. Akkor nem kell majd részt venned semmiben, ki tudja, talán még hálás is leszel egy napon.
Nem maradhatok. Képtelen lennék itt lehiggadni egy légtérben mindezekkel az emlékekkel és igazságokkal, amik beleitták magukat a falakba és a bútorok szöveteibe. Nem akartam újra látni és hallani a démonokat, amik vádaskodó kérdések formájában már Giselle óta velem élnek. És nincs joga... még neki sincs joga ehhez, hiszen... Én hittem neki. Én szerettem, de most nemcsak sértve, de becsapva is érzem magam.


//Hát, ha csak nincs olyan, akkor én megyek Sad Kaskae úgyis jönni szeretne Smile <33 //


Kilaun
EXCUSE ME WHILE I LIGHT UP THE SKY

-.Nightmare.-
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content

Re: Hope háza // Today at 6:58 am

Vissza az elejére Go down
 

Hope háza

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: Játéktér :: Fairbanks :: Házak, lakások :: Házak-