HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
AKTÍV KARAKTEREK
115 TAG 52 FÉRFI 63 NŐ
FAIRBANKSI FALKA
31 TAG 14 FÉRFI 17 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
29 TAG 15 FÉRFI 14 NŐ
ŐRZŐK
33 TAG 15 FÉRFI 18 NŐ
EMBEREK
13 TAG 4 FÉRFI 9 NŐ
VÉRVONALFŐK
9 TAG 4 FÉRFI 5 NŐ
Az előző negyed évben ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

...A Legsokoldalúbb:

...A Legszomorúbb:

...A Legjobb Bónusz:



írta  Jonathan Wilson Kedd Szept. 19, 2017 7:30 pm
írta  Destiny Maeve Bluefox Kedd Szept. 19, 2017 11:07 am
írta  Rebecca Morgan Kedd Szept. 19, 2017 7:36 am
írta  Madison River Layton Pént. Szept. 15, 2017 10:33 pm
írta  Hella Deborah Blackbird Pént. Szept. 15, 2017 9:09 pm
írta  Michael Cooper Csüt. Szept. 14, 2017 3:15 pm
írta  Prof. Dr. Lester J Edison Szer. Szept. 13, 2017 7:32 pm
írta  Primrose Trevelyan Vas. Szept. 10, 2017 10:48 pm
írta  Alignak Vas. Szept. 10, 2017 1:00 pm
írta  Alignak Vas. Szept. 10, 2017 12:58 pm
írta  Alignak Vas. Szept. 10, 2017 12:58 pm
írta  Alignak Vas. Szept. 10, 2017 12:57 pm
írta  Alignak Vas. Szept. 10, 2017 12:42 pm
írta  Alignak Vas. Szept. 10, 2017 12:42 pm
írta  Alignak Vas. Szept. 10, 2017 12:38 pm
írta  Alignak Pént. Szept. 08, 2017 10:50 pm
írta  Alignak Pént. Szept. 08, 2017 10:49 pm
írta  Alignak Pént. Szept. 08, 2017 10:46 pm
írta  Alignak Pént. Szept. 08, 2017 10:45 pm
írta  Alignak Pént. Szept. 08, 2017 10:45 pm
írta  Alignak Pént. Szept. 08, 2017 10:45 pm
írta  Rebecca Morgan Hétf. Aug. 21, 2017 7:06 pm
írta  Alignak Vas. Aug. 20, 2017 12:32 pm
írta  Balthazar Bluefox Szomb. Aug. 19, 2017 5:26 pm
írta  Hannah B. Wilson Szomb. Aug. 19, 2017 12:10 pm
írta  Alignak Szomb. Aug. 19, 2017 9:04 am
írta  Dr. Emily Hart Kedd Aug. 15, 2017 7:09 pm
írta  Alignak Vas. Aug. 13, 2017 4:19 pm
írta  Payne Holmes Szomb. Aug. 12, 2017 1:21 am
Alignak
 
Catherine Benedict
 
Rebecca Morgan
 
Hans Elfman
 
Prof. Dr. Lester J Edison
 
Achilles Kilpatrick
 
Anguta
 
Hella Deborah Blackbird
 
J. Isaac Sladen
 
Corinne June Mouser
 

Share | .










 

 Annakpok & Darren

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Alignak
Admin
avatar

◯ HSZ : 6647
◯ IC REAG : 8460
Annakpok & Darren // Csüt. Ápr. 16, 2015 3:40 pm

Annakpok & Darren






- Tudom, hogy nem tudlak megállítani bátyám. De hogy ártatlan emberek? Miért?
Ősi nyelven visszhangozza be a testetlen alak lágy hangja a végtelen üres, fekete teret. A teremtés nyelve ez, szavainak hangzása lassú folyamként alakít hosszú hangsorokat, megértésére pedig csak azok képesek, akik ott voltak akkor, amikor minden elkezdődött. Akik birtokolják a tudást és a hatalmat.
- Bolond vagy, ha azt hiszed, létezik még ártatlan lélek a világukban. Menj innen! Gyenge vagy ahhoz, ami most következik. Felsorakoztattam a katonáimat, számukra már nem létezik visszaút.
***

Az éjszaka sötétje már hosszú órákkal ezelőtt a városra borult, a Hold ezüstös fénye lassan, ám határozottan színezte véressé az éjszakai eget. A házak ablakaira ereszkedő függönyök szálain át vörös és fekete árnyakban kelt táncra minden berendezési tárgy, bútordarab. A végtelen hegycsúcsok domborulatain, az életet lélegző fák rengetegében vérszínben tündököl a hó, a Chena és a Tanana jegébe bordó barázdákat karmol az idegen fénysugár. És nem történt semmi.
Csend van. Talán már alszol. Talán aludni készülsz, vagy most indulsz haza a munkádból. De a Hold istenének sápadt arca régen szerzett sebeitől véresen figyel, némán szúrja tarkódat üres tekintete, dobhártyáidra feszítő nyomással nehezedik a vészjósló csend, vállaidra ül a tény: a ragadozó lecsap ma éjjel.
Láthatod, ha akarod. Tiszta tekintettel meredhetsz rá, az égboltot uraló entitásra, faggathatod üvöltve vagy magadban céljairól. Kérheted, hogy sújtson le rád. De ő csak hallgat. Nem szól, nem felel, nem tesz semmit, csak jelen van: és ez pontosan annyira vészjósló, mint a világra köpött harag, amit ilyenkor annyira szeret szabaddá engedni.
Talán már nem is foglalkoztat. Talán már elfeleded Őt, aki ott ül az égi trónon, dacolva zárod magadra elméd kapuját. Főjön meg a bosszújában! Kegyelemért fohászkodsz. Telefonálsz. Rohansz, hogy szeretteid épségéről megbizonyosodhass.
Három.
A szívverésed felgyorsul, paripák vágtáznak végig lelkeden, tagjaidba zsibbadást fecskendez a félelemtől felszabaduló adrenalin.
Kettő.
Pupilláid kitágulnak, hogy szinte feneketlen mélységükbe zuhanjon a vörös fény. Egy szúrást érzel a mellkasod tájékán, rideg, fagyos verejték fakad bőröd alól - a tested zsibbadása szinte már illúzió. A te tested még egyáltalán? Létezik még neked olyanod? Hiszen minden olyan félelmetesen könnyűvé válik a pillanat leforgása alatt. A gravitáció póráza már nem köt a bolygó közepén fortyogó lávatenger felé. Vágyod és retteged az élményt. Elmész, és tudod, hogy a végállomásod tökéletesen tehermentes, béklyói nem tartanak fogva már a létezésnek. Csak a fehér fény van, világosság, boldogság és beteljesülés.
Egy.
Fizikai tested rongyként hever ott, ahol éppen hagytad. Alvás közben a saját ágyadban, az erdő, az utca közepén. Félned kellene. De a halálban érzett megnyugvás egyelőre csak keserédes szomorúsággal emlékeztet mindarra, amit magad mögött hagysz. Elhagyod a tested, és ha valaki a segítségedre sietne... Alig érezné a pulzusodat.
***

Egymás mellett felsorakozva, érzelemmentes arccal tekintenek előre Alignak katonái. Látják egymást, tudják, hogy kik ők. Csupán egyetlen pillanatra tölti meg szívüket a rettegés, amint felfedeznek egy-egy ismerős arcot.
Matthieu, Darren, Gina, Henry, Joana, Michelle, Emma, Abigail, Kate, Rocky, Claude, Sofia, Emett, Xavier, Lynx, Ryan, Victoria, Noah, Blake, Dana, Alice, Eleanor, Masako, Naomi, Pandora.

A sereg készen áll. A fejük fölül, a végtelen feketeség semmijéből színpadi reflektorként széles körben világítja meg külön-külön mindüket a fehér fény.
- Lépjetek előre!
Előreléptek. Szolgálatkészen, engedelmeskedve álltok meg saját fénykörötök közepén egy szürke kőasztal előtt.
Vörös szaténpárnákon érintetlenül pihen három fegyver. Az ezüsthegyű lándzsa - gyors és távoli halál okozója. Az ezüst tőr - kegyetlen közelségből szántja át a húst, töri át a bordákat és sebzi fel a szívet. Az ezüsttel töltött pisztoly - legyen dicső és bátor, aki saját fejéhez tartván pecsételi meg a sorsát.
Mellettük finom, hófehér selyemkendő nyugszik. A katona mindig megtisztítja a fegyvereit.

Egy hirtelen pillanatban megfeszül a testetek, és ha körbenéztek, nem csak magatokról tudjátok majd, hogy más testként tűntök létezni, de a társaitokról is.
Eska, Annakpok, Biisaiyowaq, Anguta, Sangilak, Eeyeekalduk, Sura, Kilaun, Nagojut, Tipvigut, Kaskae, Unalaq, Liliane, Lester, Savannah, Jennifer, Goran, Isabelle, Duane, Rahim, Paloma, Sam, Zachary, Payne és Philip vagytok. Az egyetlen közös bennetek a cinkos mosoly, mielőtt gyors egymásutánban a kőasztal másik oldalán, magatokkal szemben ott nem terem az, akinek testét és életét birtokoljátok. Akit ma térdre fogtok kényszeríteni.

Ahogy az áldozatok tükörképként manifesztálódnak saját, néma másaik előtt, tökéletesen tudatában vannak annak, hogy nincsenek egyedül. Mindenkiből kettőt látnak, ám ha kísérletet tesznek egymás megszólítására, hangjuk tovaszáll, egymást megérinteni, helyetekről elmozdulni képtelenek vagytok.
A benneteket megvilágító fénysugár egyre csak szűkülni látszik, egészen addig, amíg nem marad más, csupán a saját tükörképetek, és a köztetek feszülő kőasztal a párnákon nyugvó fegyverekkel. A fényen túl semmi sem vár, csak a feketeség és a csend, nem láttok és nem hallotok már senki és semmi mást. Egészen addig, amíg Alignak katonája szót nem emel, hogy beteljesítse a Hold Istenének parancsát.

Nem álmodtok. Nem a saját elmétek tart fogva benneteket. Ingatagon álltok élet és halál határmezsgyéjén, egy köztes világban a szellemlét és a fizikai világ között. Ott, ahol Alignak ereje kiteljesedhet. Ott, ahol a gondolatnak teremtő ereje van.
Bármit is tesztek a Határvidéken, a fizikai testetek fogja elszenvedni azt. Az itt szerzett sebesülések a hátrahagyott testeken is megjelennek majd, és csak erőtöktől függ, hogy elvéreztek-e. Hogy itt ragadtok-e a létezés ezen síkján, vagy a megszállás végeztével visszatérhettek-e a fizikai világba.
Felébreszteni odaát senki sem tud majd benneteket. Az orvosi segítség, a beavatkozás csak ront a helyzeten - ha valaki megpróbál ellátni benneteket, csak még több vért fakaszt, a belétek injekciózott orvosságok csak gyengítik a test és lélek közti "köldökzsinórt", ködösítik a tudatot és növelik a soha vissza nem térés esélyét.


A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 22, 2015 1:50 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net
Darren Northlake
Vérvonalfő
avatar

◯ Kor : 304
◯ HSZ : 1831
◯ IC REAG : 1872
◯ Lakhely : erdő széli birtok
◯ Feltűnést kelthet : tetovált bal kar, ezüst fülbevalók, gyűrűk, szemöldök piercing, karkötő, nyaklánc



Re: Annakpok & Darren // Hétf. Ápr. 20, 2015 12:01 am

1.


Egy szál melegítőnadrágban ültem az ágyam szélén és a kisujjamon lévő gyűrűt forgattam szórakozottan. Nem tudtam aludni, az agyam zakatolt és egész lényemet ok nélkülinek tűnő feszültség cincálta. Hanyatt dőltem, a plafont néztem, farkasom mocorgására figyeltem, ami másabb volt, mint amikor arrogáns közönyét jobban a tudtomra akarta adni. Nyugtalannak tűnt, mintha valaki figyelt volna minket, holott energiáink nem érzékeltek kíváncsiskodó jelenlétet, mégis… koponyám hátuljában valami halkan kaparászott.
Nesztelenül kúszott mind jobban előtérbe, kígyó módjára tekeredett egyre szorosabban körém, tudatomba belehasította felismerést. Baj van, baj lesz.
– Lili – nyögtem ki, s nem tudtam, hogy a szellemek, akiket a közelembe kért, jeleztek-e neki, ahogy azt sem, hogy egyáltalán elhagyta a Suttogó neve a számat. Mozdultam volna, fel akartam pattanni, rohanni, el messzire, a nem is olyan régen megtapasztalt érzet elől, de lehetetlen volt. Nem bírtam megmoccanni, zsigeri félelem bénított meg.
A farkasom felkorhadt haraggal mordult bennem, tiltakozása viszont nem tűnt többnek kölykök nyüszítésénél. Ellene nem volt mit tenni, előle nem volt menekvés. Meg akartam vakarni a mellkasom, ahogy azt annyiszor tettem öntudatlanul is az elmúlt másfél hónap során, kezem azonban nem engedelmeskedett. Hagyjon békén, tűnjön el, ne merje kiröhögni reménytelen kapálózásunkat!

Volt valami félelmetesen békés abban, ahogy lassan minden eltűnt. Feloldódni a semmiben. Igen, ez jó lesz így, semmiért sem kell felelősséget vállalnom, semmi és senki nem fog hiányozni. James, Yetta, Nathalie, Olen, Ash, May… Szabad leszek, igazán szabad – mindjárt, csak meg kell érkeznem, ugye? Ez a sötét semmi csendes lesz, otthon, ha úgy akarom, igaz? Nekem és a farkasomnak és…
Jeges marok préseli össze a mellkasomat, ahogy felfogom, hogy nem vagyok egyedül, hogy sokan vagyunk, nagyon sokan, köztük pedig több ismerős arc. A vágyott, naivan remélt béke emléke is nyomtalanul eltűnik belőlem, a menekülési vágy maradt egyedül: elfutni, elrohanni a többiekkel együtt. Ehelyett teszek egy lépést előre, mert Ő azt parancsolta. Mert az Ő szava törvény, amit egyikünk sem kérdőjelezhet meg, a világon nem létezik semmi ezen kívül, hisz én is arra születtem, hogy Őt szolgáljam, hogy teljesítsem minden óhaját. Most jól. Most nem bukunk el, mint legutóbb a Protektorral, bármit is jelentsen a megfelelés, a siker, bármit is követeljen tőlünk.
A lándzsa, a tőr és a pisztoly. Ezüstből. Felszegem az állam, szám mosolyra húzódik, lelkemet ide nem illő elégedettség mételyezi, s ez csak fokozódik, ahogy velem szemben lassan alakot ölt az egyetlen vérfarkas, akit nem köt gúzsba semminemű ezüst. Örülök, hogy eljöttél búcsúzni, Anyám, ég veled, Apám – mert ma elköszönünk egymástól, örökre, többé nem kísért a tőled, rólad kapott tudás, a titoktartás súlya. Felszabadulunk mindketten, akár így, akár úgy.
Megkapom alakját, emlékeit, mindenét, olyan, mintha kisajátítanám azáltal, hogy bőrébe bújhatok, hogy valóban ő lehetek. Megnyalom a szám. A száját, amit nekem adtak, ajkaim mosolyra húzódnak, tekintetem az előttem álló karcsú nőalakot pásztázza, mintha azt méricskélném, hol kellene kezdeni, hol kéne először belé kóstolnom. A múltja, ő maga szétforgácsolódott a szememben a nagy hajszában, amit a szabadságért tett meg, s így, hogy mindent tudtam róla, sebezhetőbb volt, mint valaha.
Kinyúltam. Felé szerettem volna, ám még nem lehetett, a fizikai érintkezés pillanatában mindig világok omlanak össze, hát ne kisebbítsük a jelentőségét azzal, hogy már az elején elkótyavetyéljük. Ujjaim a lándzsa nyelén futnak végig könnyedén, tekintetemet azonban le nem veszem hasonmásom szeméről.
– Fáj látnom magunkat. Fáj, hogy ennyi bilincset aggattál magunkra. Szabad? Legfeljebb a nevünkben – dünnyögtem révetegen, mintha valóban csak egy tükörképhez beszélnék. – Mert azon túl mik vagyunk? Mi vagy te? – körmeim a fanyelet kaparászták, fejemet oldalra billentettem enyhén. – Egy vérvonal feje? Apa és Anya? – édesen felnevettem, tetszett a hang, élvezetemet leltem benne. – Hiszen soha senkit nem sikerült vér szerint a magad ivadékának tudnod. Az önutálatod rabja lettél, azt nevelgetted, dédelgetted kizárólag egész életedben, az a te egyetlen gyermeked, és visszahúztál vele engem is. A Szabadságot. Bezártál, Annakpok. Annyi lakatot tettél a ketrecemre, amennyitől sose leszel képes egyszerűen megszabadítani. Pedig mindent megkaphattál volna – mindent. De te ugyanúgy megriadtál ettől, mint a bolondok, akiket a látszat kedvéért vetsz meg, holott te magad se vagy különb. Rosszul vagyok már az évszázados sirámaidtól.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Annakpok
Szellem
avatar

◯ Kor : 818
◯ HSZ : 310
◯ IC REAG : 335
◯ Lakhely : Fairbanks - Viktoriánus kúria

Re: Annakpok & Darren // Hétf. Ápr. 20, 2015 10:34 pm


1.


Barlangba akartam húzódni, örökké ott lenni és nyalogatni a sebeimet, de az nem én lettem volna. Amint képes voltam újra arra, hogy mozogjak, úgy, ahogyan előtte, belevetettem magam az eszeveszett élvetegségbe, így lehet hát az, hogy a Ranch Motel igencsak viseletes lepedőjén ér a hirtelen jött ájulás egy kiadós szex – nem, nem szeretkezés, még véletlenül sem az, a szerete szót hallani sem akarom – után. Pénz van az éjjeliszekrényen, a kurvát játszottam, mert így esett jól. A kuncsaft már távozott, hát egyedül omlottam a semmibe. Senki sem zavarhatja meg a pihenésemet.

Messze a kéj, messze a gyönyör, messze a valós talaj. Nem kéne meglepődjek semmi, de azért mégis, valahogy nem ez az, amire bizton számítottam a fényen túl. Oké, hogy csodás vagyok, elcseszettül szépséges, de egy is elég belőlem a világnak, s a túlvilágon sem kellene kettő. Pláne nem vágytam egy olyan hasonmásra, aki még ki is oszt.
- Meg a kurva anyádat!
Szalad ki a számon amolyan kedveskedésként. Mi mást mondhatnék? Saját magamat sem sértegettem még, egész kellemes tapasztalás is lehetne, ha nem tüntetne fel a másik töketlen idiótának.
- Nekem nem fáj.
Hárítok hanyagul. Az asztal másik oldalára lépek, ha már neki szabad fegyvereket taperolni, akkor én is szívesen simogatom végig valamelyiket. Mondjuk én a pisztolyt szeretem, de többet fogtam már abból is, mint kilincsből – pláne másból mennyivel többet fogtam – így az tőr felé kalandozik figyelmem. Meg az ujjaim. Élvezem, hogy nem éget, pedig szinte süt róla, hogy ezüst. Jók vagyunk, tökéletesek vagyunk. Nem tudom mit pampog ez.
- Csak az mond ilyet, aki nem ismeri a szabadságot. Mondd, lenyelted Biishát, s most őt köpködöd vissza?
Rámarok a tőr nyelére, hanyagul kezdem piszkálni a hegyével körmeimet. Gyűlik bennem a méreg, gyűlik, legszívesebben megölném, de zavar, hogy önmagamat látom benne. Hiszen arról beszél, hogy mennyire gyűlölöm magam és igaza van. Adjak neki még inkább igazat azzal, hogy rá is ugrom. Egyelőre bírom, egyelőre az abból-nem-eszel erősebb bennem. Dacosan szegem fel fejemet.
- Kettő az egyben. Nem buli? Kevesen büszkélkedhetnek ezzel.
Vágok a szavába. Mert nem akarom, hogy érdekeljen, amit mond. Szabad akaratomból akarok idegessé válni, nem azért, mert provokál. De sajnos domináns vagyok, sajnos nem bírom a béklyókat, márpedig azokat rakja rám minden szóval. A tőr megremeg a kezemben, repülésre kész, de még nem hajítom sehová.
- Hát gyere, szájalj itt közelebb. Mi kéne, ha volna? Próbáld megkóstolni szánalmas énemet. Majd meglátjuk, hogy mire mész velem.
A tőrt visszacsapom az asztalra, de nem tágítok mellőle. Szinte szétfeszít a düh, ordítani sem akartam, de azt teszem a végére. Fújtatok, mint egy megvadult bika, de még el nem rugaszkodom. Erre jó a több száz évnyi öngyűlölet és színjátszás. Ad egy kis időt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Darren Northlake
Vérvonalfő
avatar

◯ Kor : 304
◯ HSZ : 1831
◯ IC REAG : 1872
◯ Lakhely : erdő széli birtok
◯ Feltűnést kelthet : tetovált bal kar, ezüst fülbevalók, gyűrűk, szemöldök piercing, karkötő, nyaklánc



Re: Annakpok & Darren // Kedd Ápr. 21, 2015 9:39 am

2.


- Ne szidd anyánkat, ő igazán nem tehet semmiről.
A pisztoly, hát persze... És mindig csak ez a kapkodó rohanás, ez a most és azonnal, a pillanat hevének tulajdonítottan. Mert megteheti, hát hogyne. Aztán sír utána, mert a tett következménye, na az már nem kellene.
Elveszem a fegyvert, jó helyen lesz az nálam, mosolyom negédessége viszont nem csak ennek, hanem következő szavainak is szólt.
- Én ennél azért finnyásabb vagyok, de tudom - megjelent mellettem az említett hím, az első testében, abban amiben akkor élt, amikor ő olyan menthetetlenül belé habarodott - hogy te nyelnéd. - Rámarkolt az alak farkára szabad kezemmel és erősen simogatni kezdtem, miközben szemem egy pillanatra se vettem le Annakpokról. - Mohón, mint egy utolsó kis kurva.
Minden további nélkül emelem fel a fegyvert és lövöm fejbe Biisaiyowaqot - az alak magatehetetlenül terül ki, tekintetem becsmérlőn méri végig, arcom részvétlen. Látod, ez szabadság.
- Pont olyan holtában, mint élve. És te komolyan az ő asszonya akartál lenni? Ő kell neked párnak? Bár mi tagadás... - a másik oldalamon egy hat év körüli fiúcska tűnik fel - tűrhető ivadékaitok lettek volna. Oh! - újabb lövés, mint aki hirtelen észbe kapott, hogy valamit elhibázott, de gyors radírozás helyett így próbálja eltüntetni a nyomát. - Bocsánat, hiszen te képtelen vagy megfoganni.
Újabb fiúcska az előbbi helyén, ám ő már távolról sem viselte magán indiánok vonásait. Fehér volt a bőre, szeme kerek, érdeklődőn tekintett körbe, kissé tartózkodón nézett Annakpokra, ám ahogy felemelte rám a pillantását, arcán gyermeki csibészességgel terült szét a túláradó örömöt rejtő mosoly. Az apját nézte, a nemzőjét, engem, a szabadelvű hippit, aki az első kommunát alapította egy csapat léha egyetemistából, aki átharapásokkal múlatta az időt és volt akkora barom, hogy elhitte: most éli élete legszebb, legszabadabb időszakát. Amos... ez igazán szánalmas volt.
- Sose voltál képes megszabadulni a saját gyermek gondolatától, nem igaz? Először az első asszony, aztán az a hippi ribanc. - Megsimogatom a gyerek fejét, összeborzolom a haját, a mozdulat szeretetteljes. - De megint jött a véget nem érő rinyálásod, hogy jaj, mi lesz, ha olyan lesz mint mi. És? Szabadság, csak a szót ismered, de faszt se tudsz róla. - Elkomorodtam, a kevély gúny elhalt. - Engedned kellett volna nekem. Elengedni az önutálatod, hiszen látod, mit nyerhettél volna vele! - állítom magam elé a fiút, mint egy megcáfolhatatlan bizonyítékot. Őt nem lövöm le, őt nem ölöm meg, mert ő az egyetlen, aki tényleg a miénk, aki tényleg hozzánk tartozik. Az egyetlen, aki méltó lehetett volna a bennünk élő acsargóra. - Így azonban nem vagy Apa. Nem vagy Anya. Semmi vagy, Annakpok, csak a nevedben és önutálatodban létezel, ami mindent megmérgez és tönkre tesz körülötted. Ekoni, az asszonyod, Zsuzsanna, Yetta... Mindet tönkre tetted, mindet megölted valamilyen módon, de nem azért, mert szabad vagy és mert te bármit megtehetsz, hanem mert mindet irigyelted és gyűlölted valamiért, ami igazából saját magadnak szólt.
Talán azt várta, hogy majd nekiugrok, hogy tettel torlom meg rajta az elmúlt évszázadokat, a rajtam csattanó keserűségét, a húsomba vájó láncokat. De én azt akartam, hogy megértse, hogy felfogja, mit tett, hogy mit tehetett volna helyett és mihez van már kurvára késő.
- A hippi fekete seggű gyereke is más halálát okozta, emlékszel még rá? A zabolázhatatlan hímre, aki tényleg megtestesítette mindazt, aminek te még mindig csak az árnyéka vagy. Ő volt az egyetlen a Kölykeid közül, akit én is szerettem, Annakpok. - Hangom suttogássá halkult. - És te eljátszottad az életét.
Közeledett valaki, röhögése kaján volt, könnyű és mégis lappangott benne némi elégedetlenség. Mintha a fénykörön túlról érkezett volna, kezében piás üveget lóbált, járása épp csak bizonytalankodott kissé, ennek ellenére nagyot húzott az italból. Szinte nekitántorodott a kőasztalnak, úgy állt meg Annakpok közelében, ködös tekintete a nőét kereste, az egykori Átharapóét, akivel mindig seggrészegre itta magát, hogy aztán a poén kedvéért orosz rulettet játsszon vele.
Halántékán megfeketedett vértől sötétlő lyuk tátongott, alvadt vére csíkokban mintázta arca azon oldalát. Bazsalygott, ő jól szórakozott mindig is, ő kiélte magát, mindig a legmagasabb hőfokon lángolt és hogy egy pillanat alatt kioltották ezt a tüzet, az nem számított. Neki semmi sem számított igazán ezen a kibaszott világon, ő szabad volt.
- Remélem még felismered - mondtam csevegő hangon.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Annakpok
Szellem
avatar

◯ Kor : 818
◯ HSZ : 310
◯ IC REAG : 335
◯ Lakhely : Fairbanks - Viktoriánus kúria

Re: Annakpok & Darren // Kedd Ápr. 21, 2015 9:10 pm


2.


- Hogyne tehetne? Korcsot szült. – köpöm felé a szavakat. Önutálatért sosem mentem a szomszédba, s miért éppen magamnak hazudjak? Hazudok én az egész világnak, nem fogok a saját tükörképemnek valótlant állítani.
Elkerekednek szemeim, amikor meglátom. Őt. A nagybetűs énjét, azt az Őt, aki sosem szűnt meg lenni számomra. Akiért zokogtam, ahol senki sem látott, akiért gyermeki szívem dobogott, s akinek a halálától jobban rettegtem, mint a saját életemtől.
- Ezt ne! – szűröm fogaim között, torokból morogva a farkas nélkül is. Ugyanúgy kezd viszketni a tenyerem, ahogyan Ekoni megfojtása előtt. Pedig még nem történik semmi, csak megjelenik a kép, a test, az a test, amelyikhez soha nem értem hozzá, s amelyikhez soha nem is akartam. Mert akkor még tiszta voltam, amikor kibomlott bennem a szerelem. Akkor még élt a húgom, akkor még nem voltunk mások, csak gyerekek. Akkor még hittem talán, hogy nem leszek mindig egy szörnyeteg.
Nem szoktam üvölteni, legalábbis nem fájdalomból. Most mégis a szívemet sikoltom a képébe, olyan hangosan sikoltom a fekete semmibe a „ne!”-t hogy talán nem csak az én hangszálaim véreznek be tőle, hanem az ő dobhártyája is. Nem, nem tudok rá önmagamként tekinteni, ahogy magamra sem. Már kezdem nem tudni, hogy ki vagyok.
Kikerekedő szemekkel, már-már lélegzetvisszafojtva nézem a műsort, minden pillanatát magamba iszom, s közben elkerül a lélekkönyítő könnyezés. Nem sírok, nem tudok. Csak az üvöltés maradt, amíg volt hangom, de az is elfogyott egy ponton, kapkodó légvételbe fúlva. Összegörnyednék a látottak súlya alatt, de félek, hogy akkor tán lemaradnék valamiről. Nem szólok közbe, hadd élvezze ki a színjátékát, hadd gyalázzon, hadd marja szavait savként zsigereimbe. Mert igaza van. Mert mindig tudtam, hogy igaza van. Ha meg kell mérettetni, el fogok bukni, ebben mindig biztos voltam. De nekem még ezt is szabadott. És kurvára nagyot téved, ha azt hiszi, hogy nem tudom mit jelent szabadnak lenni. Ha ő tudja, én is tudom. Ő én vagyok, a legrosszabbik énem, az, amelyikkel azt hittem, hogy méltó leszek farkasnak lenni. Az, amelyik megölte a húgomat, az asszonyomat, a gyermekeimet, kölyköket, idegeneket. Sosem érdekelt. És most sem érdekelne. Nem érdekelne, ha nem látnám be mindennek az eredetét. A vér puskaropogásként dübörög fülemben, a mellém tántorgónak visszakézből adok pofont, hadd érezzem meg bütykeimen a beleakadó fogakat.
- Ki jön majd? A tűz szerelmese? Sam? Oscar vagy Jean-Jacques? – nyúlok a kérdésáradatban a lándzsa felé, s ha az még ott hever a kőasztalon, akkor két kézzel markolok rá a nyelére, majd az első gondolattal emlékezve nem az orosz roulette iskolapéldájába, hanem a gyerekbe döföm, ha még mindig a másik énem előtt áll. A lendület talán elég ahhoz, hogy átszaladjon rajta a lándzsa hegye, s mivel nem tudom már, hogy mi a valós, s mi az illúzió, nem gondolkodom azon, mi van akkor, ha olyan erővel döfök, hogy az elérje a gyermek mögött álló valómat is. Vért akarok, halált, a sallangok eltűnését, hogy magam legyek. Magunk.
- Igazad van. – jegyzem keserűen, rekedten. Nem tudok kiáltani, ég a torkom, reszelőssé vált a hangom.
- Irigyeltem őket, ám nem ezért halottak. Hibáztak, ostobák voltak és megásták a saját sírjukat. Nem az eszméktől leszek szabad, hanem a tetteimtől. Nem érdekel, hogy mit hordasz itt össze, ha akarom, akkor megöllek téged, mert te én vagyok, vagy hagyom, hogy megölj engem, hiszen egyek vagyunk. Ugyan kit érdekelne? Kinek hiányoznánk? Hát nem veszed észre, hogy az egész rohadt világ szarik ránk? Ők együtt vannak mind, a szellemek között boldogok lehetnek, de nekünk sehol nem osztottak lapot. Mondd, fáj-e? Fáj-e úgy, mint nekem?
Közelebb lépek hozzá, lábára taposok, majd a lándzsát, ha még nem forgatta ki a kezemből, akkor a saját lábfejemen keresztül állítom az övébe, így szegezve össze magunkat. Vállaira marok rá, hogy a közelemben tartson. Lőhet, ha akar, bár nem sok helyet hagytam rá neki. Átölelem, mintha naivan hinném, hogy magamba tudom szuszakolni, hogy vissza tudom szorítani az ént a belsőmbe, hogy véget tudok vetni ennek az egésznek. Ráhajolok a nyakára, közelről szuszogok bőre-bőrömre, hogy egy arra alkalmas pillanatban, nem törődve azzal, hogy nekem mi fáj, nemes egyszerűséggel nyakába haraphassak. Még mindig szorítom, keményen ölelem magamhoz saját testemet és megrántom a fejem. Nem farkasfogaim vannak, csak emberi, nyilván nem tépek artériát, de azért csak megérzi a kiharapott hús helyét. Ki mondta, hogy nem vagyok önmarcangoló? Lám, szó szerint azzal próbálkozom. Majdnem. Hisz ő is én vagyok.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Darren Northlake
Vérvonalfő
avatar

◯ Kor : 304
◯ HSZ : 1831
◯ IC REAG : 1872
◯ Lakhely : erdő széli birtok
◯ Feltűnést kelthet : tetovált bal kar, ezüst fülbevalók, gyűrűk, szemöldök piercing, karkötő, nyaklánc



Re: Annakpok & Darren // Kedd Ápr. 21, 2015 10:49 pm

3.


~ Say a prayer to yourself
He says close your eyes
Sometimes it helps. ~

Érzem a kínt, hogyne érezném, hisz engem is mart vele több mint nyolcszáz éven át, minden egyes nap. A torkomra forrasztott vele figyelmeztető kiáltást, kérlelő könyörgést, haragos szidalmakat, mert ő nem válhatott siketté, ám engem némaságba taszíthatott. És meg is tette: vastag szemű ezüstláncból vetett hurkot a nyakamra.
Sikíts. Szenvedj. Hallasd a hangod és tudd, nekem milyen volt, én ugyanígy szerettem volna üvölteni.
Rezzenéstelen tekintettel nézek rá, arcomon gőgös fintor suhan át, némi undorral vegyítve.
- Sikonyálsz itt, mint egy ostoba kis szűz, akit épp seggbe kúrnak - sziszegtem a szavakat összeszorított fogaimon át. - És miért? Érte? - Láthatóvá válik a torkomat szorongató fém, amit indulatosan ragadok meg, hogy vadult rántsak rajta. Annyiszor tettem már, annyiszor próbáltam meg elszakítani, de nem engedte a szemek, nem gyengült a szorítás. - Látod ezt? Látod, mit tettél, Annakpok, te picsányi kis Szabad!
Előttem hevert a férfi, követte őt a gyermek. Fojtogatott az előbbi léte, megölt az utóbbi hiánya. Lassan és kitartóan emésztette őt ez a kettős, amit nekem kellett elnyomnom, ha elhatalmasodtak rajta, hogy lásson még, hogy tudjon akár egy lépést is tenni.
Korcs. Tényleg egy kibaszott korcs a kezdetektől fogva, de ezt csak magának köszönheti, ő hagyta a lelkét elkorcsosulni, megcsalta saját magát, bekötötte a szemem, hogy vak legyek, hogy elrejtse előlem a gyengeséget és mindent a "neki szabad" zsákba tömködjön. De a zsák alja rég kiszakadt. Szétrepedt, mert nem bírta, mert nem hagyta, hogy befoltozzam.
Felpofozza, azt, akinek a nevére se akar emlékezni - elterül és csak röhög, őt neveti ki, szánalmas próbálkozását, megfakult létét, elcsépeltségét. Magamhoz hívom, az arcát simítom, részeg leheletének páráját iszom magamba, ahogy Amosként hozzá hajolva szájon csókolom egy pillanatra. Nem fűt az érzelem, nem fűt az értelmetlen ragaszkodás, csak a lazára fűzött szimpátia, aminek az egyszerűségét sose sajátította el, mert vagy mindent eldobott, vagy mindent megszerzett, hogy már fuldokolt benne.
Nem mozdulok, amikor a lándzsa után nyúl, abban sem akadályozom meg, hogy átdöfje a gyermeki testet. Az ellen sem teszek semmit, hogy a fegyver tovább haladva bennem állapodjon meg, felsértve alhasam tájékát, vér fakasztva a "fiamból" és belőlem is. Néma maradok, a gyermek viszont sírva üvölt, neki fáj, ő kínlódik, mert őt bántotta mindvégig a legjobban Annakpok. Saját gyermeki valóját, mielőtt az acsargó a részünkké vált volna. A korcs fiú nem dühös, nem követel magának igazságot vádaskodás közepette, csak véget, eltűnést, egy apró szegletet a világban, amiben gyermek lehet és elfogadják. Belecsimpaszkodik a nyakamba vetett láncba, húzna, görnyeszteni keserves fájdalma közepette, de a lándzsát kirántják belőlünk, elválasztanak minket, s míg ő a földre rogy, addig én állva fogadom legfrissebb formánkat.
Vele kapcsolódok össze, ahogy átdöfi mindkettőnk lábfejét.

~ Take the gun,
and count to three. ~

- Még jobban is - súgom és ő nyakamba harap, amit oldalra biccentett fejjel hagyok, sőt, szinte követelek. - Mert elvetted tőlem a "mi"-t, maradt helyette a "te" és az "én", ebben a koszlott, kurva világban.
Ölel - ahogy mindig is kellett volna tennie -, miközben egyikünk sem törődik a mindkettőnket bemocskoló vérrel. A vérrel, ami belőlem ömlött, ami ott alvadt mindkettőnk kezén, amit sose fogunk tudni lemosni. De elhagyhatjuk. Ezt is és minden mást. Most igen, most képesek lehetünk rá!
Fejbe lőttem a továbbra is röhögőt, megöltem újra, ahogy a gyermek kínjainak is a halállal vetettem véget. Két golyó. Ennyink maradt és a vágy, hogy valahogy megszabaduljak az általa önkényesen ránk testált magánytól. Szabad karom a derekát öleli szorosan, a nyakamban lógó vaskos lánc kényelmetlenül nyomódik kettőnk mellkasa közé, fegyvert tartó kezem a testem mellett lóg egyelőre.
- Egy neked. Egy nekem. És leszophatja magát a világ, ha mi ezt választjuk. - A nyakához hajolok, viszonzom a harapást, hisz egyek vagyunk, ahogy ő ural és birtokol, úgy teszem én is, tépve, sebet ejtve, a saját akaratunk szerint. Felemelem a pisztolyt tartó kezem, eleinte azt is csak ölelésem fokozására használom, majd lassan a fejéhez viszem, de nem szegezem még rá a fegyvert.
- Kezdem. És megyek utánad. Egyek leszünk megint, nem fog számítani már senki és semmi. - Ígéret volt ez, a megváltásé, a szabadulásé, a szabadságé. A része akarok lenni ismét, nem egy belőle kihasított darab - hazavágytam. Engedj haza... - Háromra. Együtt számolunk.
Nekem már nem lesz, aki visszaszámol, aki velem együtt mondja, de nemvolt rá szükségem, én mindig is vadabb és nyersebb voltam nála, akaratosabb a magam konok módján, s ha azt mondtam, hogy követem és egyek leszünk, akkor követem és egyek leszünk.

~ I know that I must past this test
So just pull the trigger. ~

- Egy...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Annakpok
Szellem
avatar

◯ Kor : 818
◯ HSZ : 310
◯ IC REAG : 335
◯ Lakhely : Fairbanks - Viktoriánus kúria

Re: Annakpok & Darren // Kedd Ápr. 21, 2015 11:44 pm


3.


Free now?


Az még úgysem történt meg, a seggem még nem kívánta meg senki, s ha humoromnál lennék, akkor még mondanék is erre valamit. De nincs semmi, csak a fájdalom, csak a hiány van, a kontroll totális elvesztése. Mert ennyire még nem volt soha valós az, hogy halott. Hogy nincs többé. Hogy én öltem meg, de nem is én. Tudom, hogy ez mit jelent, ha vele lettem volna, akkor már rég megtörtént volna. S ahogyan Amosként zuhantam bele az önsajnálatba, s hagytam el az agyam attól, mert megfájdult rajtam a kör, úgy omlok most is össze. Akkor nem voltam egyedül, akkor új hely ígért nekem új életet, de most itt a semmiben csak magam vagyok, még ha kétszeresen, akkor is.
A minden mindegyet viszem bele abba, ahogy a lándzsával átdöföm a gyermeket. Óh ugyan, egy ide vagy oda igazán nem számít már. Öltem eleget, fogyasztottam el kölyköket, hagytam őket sorsukra, téptem el testvéri életfonalat. Nem lényeges. Már nem fontos, már nem számolom. Társaságban is egyedül voltam, s akárhonnan nézzük, ez valóban nem szabadság. Hiszen mindig más kellett, mindig az, amit nem kaphattam meg. Nőként férfi akartam lenni, férfiként nő. Azért vadásztam kölyköket, hogy éljenek helyettem, de elhagytam őket, mert mindig rájöttem, hogy úgysem tehetik. Sosem kutattam saját motivációimat, de a lándzsával saját másom hasfalában beleremegek saját ostobaságomba.
Nem számít a kor, nem számít semmi. Nyolcszáznál is több év kudarca szakad rám a pillanat törtrésze alatt, nem tudom már hazudni, hogy nem érdekel. Minden érdekel, mert minden én vagyok. Azzal se törődöm, hogy ne mutassam ki arcom fájdalmas torzulását, miközben összeszegelem magunk a lándzsaheggyel. Tépem, majd hagyom, hogy tépjen. Hiszen egyek vagyunk. Ennek már rég meg kellett volna történnie.
- Vagy egyszerre, vagy sehogy.
Duruzsolom véremnek – mely az ő vére is – ízével a számban, a bizonyosság forgásával gyomromban. Megrántom a lándzsát, hagyom, hogy a tátongó sebből is vér ömöljön, nem érdekel. Az ő vére, az enyém.
- Fordulj meg, s gyere közelebb.
Eldobom a lándzsát, s ha kell, akkor erővel fordítok rajta, hogy az ölelésben háttal legyen nekem. A fegyvert tartó kezét úgy igazítom, hogy a pisztoly csöve egyenesen a szíve közepénél érintkezzen bőrével. Akkora, mint én. A szívem az ő szíve mögött dobog.
Ismerem a fegyvereket, tudom, hogyan kell őket használni. Szenvedélyes gyűjtő voltam mindig, az ezüst az életem.
- A kettőt kimondom én, a háromig együtt számolunk. Jól figyelj rám, mert csak egyszer mondom el. Sajnálom, hogy elhagytalak. Hogy elvesztettelek út közben, valahol az évek során. Együtt kellett volna maradjunk, a lelkem a te lelked is, lényegtelen, hogy melyikünk a jó, s melyikünk a rossz. A következő testben már együtt leszünk. És addig a szellemek között talán Ekoni is megbocsát nekünk.
Nem vagyok szentimentális, de érezheti, ahogy szorosan nyomódva testéhez a nyakán nem csak vérpatak folyik, hanem könnyeim is. Az ő könnyei. Az ujja a ravaszon legalább annyira az övé, mint az enyém. Ülésbe húzom, hogy előttem ülhessen, s én a hátamat a kőasztal szegélyének vethessem. Lábaimat úgy kulcsolom, hogy átfoghassam velük. Sosem hiányzott még ennyire a lelkem egy darabja, soha nem akartam még, hogy ennyire az enyém legyen. Tudom, hogy mit vállalok. A következő testben férfi leszek. Biisaiyowaq pedig szintén férfi marad. Nem lesz második esély. Sosem tudja már meg, hogy mennyire szerettem őt. Tőlem nem fogja hallani. De szabad leszek. Igazán, reményvesztetten, de teljesen.. szabad.
- Kettő.. – súgom, s még jobban magamhoz szorítom őt, hogy aztán a fegyvert együtt foghassam meg vele. Ha a szívét keresztüllövi, a lövés ereje átviszi a golyót a testén az én testembe is. A kő pedig megakadályozza, hogy a lendülettől elmozduljak, s netán megszegjem ígéretem és ne együtt haljak vele. Csak meg kell húznia a ravaszt.
Levegőt veszek a következő számhoz, az utolsóhoz, amit még kimondhatunk. A három h-ja lóg a levegőben, de csak akkor indulnak meg a hangok belőlem, ha ő is számol velem. Ha együtt számolunk.
Szem lecsuk, levegő kifúj, fizikai távolság megszűnik. Csak egyetlen lövés, s mindketten meghalunk. Szabadok leszünk. Számolj, céda, számolj velem!
- Há..
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Darren Northlake
Vérvonalfő
avatar

◯ Kor : 304
◯ HSZ : 1831
◯ IC REAG : 1872
◯ Lakhely : erdő széli birtok
◯ Feltűnést kelthet : tetovált bal kar, ezüst fülbevalók, gyűrűk, szemöldök piercing, karkötő, nyaklánc



Re: Annakpok & Darren // Szer. Ápr. 22, 2015 12:57 am

4.


And now... we are free.


Egyszerre. Együtt. Közösen. Szabadon.
Magától lazul a lánc a nyakamban, enged mázsás súlya, hogy hangosan csörömpölve, pusztult kígyó módjára tekeredjen a lábunk elé. Hallgatok rá, mert végre egyre vágyunk, végre érzem, hogy a kezébe helyezhetem a sorsunkat, hogy irányítása nem kényszer, hisz összehangolt a mozdulat, otthonos az ölelés.
Elfogadni és magadhoz ölelni saját magad fenntartások nélkül, szeretettel. Elértem, mindjárt megszerzem, csak egy apró mozdulat lesz, újra egyek leszünk, teljesek a magunk - világ számára, szájízére - tökéletlenül.
A pisztoly a mellkasomnak nyomódik, hátamon érzem a szívverését. Fáradt vagy már te is, igaz? Akármennyire is próbáltad tagadni, elfedni az évek múlásával, te is belefáradtál az egészbe. Nem baj, most majd együtt végre megpihenünk.
- Úgy lesz - bólintok a számolás felosztására.
Hosszú utat tettünk meg, s egy ponttól engem már csak vonszolt maga után, nem benne, vele együtt lépdeltem én is, hanem húztam volna más felé, de némaságra kárhoztatott. Most viszont újra kezdhetjük, ez nem a vége lesz, hanem valami sokkal jobbnak és többnek a kezdete. Egybeforrunk, ahogy mindig is lennünk kellett volna, hogy valahol, lényegtelen, a föld mely pontján büszkén, szégyenkezés és önutálat nélkül rohanjunk majd fehér farkas képében a fák között.
- Megtaláltál, Annakpok. És én kész vagyok visszatérni hozzád. Örökre veled maradok...
Hiszek benned. Mert annak a gyermeknek a naivitása is bennem él, aki sose teljesedhetett ki általad, abban a letűnt korban. Induljunk mind, jó?
Leülünk, kapaszkodik belém, óvatosan dőlök neki, kezünk összeér a pisztolyon, a ravasz mindkettőnké. Mi döntünk, mert nekünk megadatott minden döntés szabadsága és többé nem mondunk le róla. Sírunk, legalább úgy örömünkben, mint bánatunkban, a másik hiányának fojtogatásában, abban a boldog tudatban, hogy hamarosan ennek vége. Elnyerjük, ami nekünk kijár, mert elég bátrak vagyunk, mert mi vagyunk az egyetlenek, akik képesek lerázni minden láncot.
"Kettő."
Rohanjunk hát együtt!
-...rom.
Már nagyon hiányoztál... te céda...

Egy pillanat az egész, ahogy az ujjak meghúzzák a ravaszt, a pisztoly elsül és az ezüst, aminek szinte szenvedélybetegei, mindkét szívet áttöri. A szabadok döntöttek a sorsuk felől, mert ők megtehették - mindig.
A sötétség kis ideig még részvétlenül szemléli a két egymást ölelő, élettelen bolondot, akik képtelenek voltak félredobni a saját, elemi, kezdetektől bennük élő ragaszkodásukat. De ha bárki kérdezné őket, az egyik akkor nevetve, míg a másik kevélyen felelné, hogy azért, mert nekik szabad - Ők ragaszkodhatnak.

Borzalmas Tark voltam. Már a szó hagyományos értelmében véve - nem egy kifejezett Harcos fajta, lássuk be. Mégis bármikor kész lettem volna odavetni magamat helyettük. Helyettük és nem velük... vele együtt. Micsoda fiaskó, édes Tupilek, ha Victor erről valaha tudomást szerez, sosem lesz nyugtom.
De nem vagyok egyedül itt sem, bár az újbóli találkozás örömét megtépázza a hátrahagyottak hiánya. Hiába, nekem mindig mindenki és minden kellett.
- Szia. - Elsuttogott szó, talán nem is az én hangom, de a mosoly saját, még ha nincs is test, mert egész lelkem beleremeg a csendes boldogságba. May nyugalma elnyomott mindent, elfogadást adott. Visszajöttem hozzá, ahogy hajdan megfogadtam, bár nem így képzeltem akkor mindezt.
- Sajnálom, hogy ennyit késtem, de feltartottak - vakarnám szabadkozva a tarkóm.
Szeretnék visszanézni, a "feltartóimra", az unalomig ismert helyekre, még egyszer tenni valamit, ami talán kiakasztja Lilit annyira, hogy felpofozzon, elvenni Yettát, felnevelni Payne-t és Noah-t, meglátogatni James és Rox kislányát...
Az én életem befejezetlen.
Soha nem lesz már teljes, de ez a rendetlenség azt hiszem, sokkal jobban is illik hozzám, semmint a pedáns példamutatás, a sorra elvarrt szálak. Egyszer pedig majd - remélem minél később - talán én várhatom őket itt úgy, ahogy azt May tette. Itt volt mindig nekem, féltő pillantással figyelte a pengeélen táncoló lépéseimet,amikből főleg az utóbbi pár évben akad bőséggel. És most talán megkaphatom azt a békességet, ami a hófehér fenevad nélkül az enyém lehet.
- Ha túl nyugis lesz az életük, azért visszanéznék kicsit feldobni azt - nevettem, ahogy egyből Phil és Payne szaunázása jutott eszembe. Még bennem lakott a visszavágyódás, aminek csak így mertem hangot adni, buta, gyerekes módon, amin Ő csak mosolygott. - Képzeld, elloptam egy szobrot a fesztiválon, egy kottás jégszobrot...
Olyan rég beszültünk, annyira hiányzott már, ez az érzés pedig most jobban elevenembe mart, mint egyébként ette volna, valaki más hiányérzetének nyoma még bennem lappangott kicsit, kényelmes megálló voltam számára, mert engem is ez szokott gyötörni úton útfélen.
Hagyj el, menj vissza hozzá, vidd hírül neki, hogy most egy életnyi mesét kell megosztanom egy másik gyermekével. És ha a mese véget ér, ott lesz ő is, mert ott volt velem a végén, az újrakezdésnél.


Nem én döntöttem. Nem voltam szabad. Bocsáss meg, Annakpok, ha szégyent hoztam a nevedre.

//Nem tudom, mit mondhatnék. Köszönöm. Nagyon-nagyon köszönöm! Sad <333333333333333333333333333//
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Annakpok
Szellem
avatar

◯ Kor : 818
◯ HSZ : 310
◯ IC REAG : 335
◯ Lakhely : Fairbanks - Viktoriánus kúria

Re: Annakpok & Darren // Szer. Ápr. 22, 2015 12:50 pm


4.


Can I start again?


Fogalmam sincs róla, hogy hová tartunk, de nem is érdekel. Érezve a mozdulatait, a lélegzését, szívének az enyémmel való egyszerre dobbanását hirtelen semmi sem fontos már. Az évek súlya, a pillanatok kuszasága, az el nem mondott szavak.. mind messzire kerülnek tőlem, amint átölelem. Érzem egy darabig még hátamon a hideg követ, de aztán az is eltűnik, mintha ott sem lenne. Csak testének – saját testemnek – melege marad, az ezüst érintése, a közös számolás.
Hosszú volt az út, s nem tudom, hogy akár egyetlen perce is megérte-e. Nem is érdekel. Minek gondolkodjak olyanon, ami felesleges? Már nincsenek válaszok, de nincsenek kérdések sem. Távozunk, mert még sosem jártunk a szellemek között, s ideje, hogy nekik is hagyjuk: megköpködjenek.
Utolsó, mocskos céda vagy, épp olyan, mint én. Zokogva-nevetve rántom meg veled a ravaszt, hogy aztán egy dörrenéssel szökjön el belőlünk az élet, azonos ütemben véreztetve el kőnek hitt szívünk. Nem volt kő, nem volt az sohasem. Vágytam rá, hogy az legyen, de mindig volt benne valami abból a szánalmas szeretetrevágyásból, amit sosem engedtem el. Nem engedtük el. Azt hittem, hogy nem fogok kötődni senkihez, mindenkit eltaszítottam, akihez fűzhettek volna szálak és elhittem, hogy ez így valós. De itt, a fájdalom útján a könnyebbség felé utolsó leheletemmel kell rájöjjek, hogy mennyi mindent rontottam el.
Nem mondom, hogy másként csinálnám, ha újra elkezdhetném. Aki ilyen volt, az ilyen is marad, ez nem változik. Talán kapunk egy új esélyt, s ahogy ígértem, akkor együtt leszünk. De most elengedem a valóságot, már csak te vagy nekem. S az utolsó, közös lélegzetünk, mely a Többiek, az Elsők bőrébe sikítja könnyeinket, s fülükbe neveti a távozás előtti igazat: ~Soha sem lesztek olyan szabadok, amilyen én vagyok itt a megbánt semmiben..

Undorítón simogató, gusztustalanul puha pamacsként fog körbe a végtelen. Mindent látok, mindenkit látok, alant, s idefent. Egy pillanatig azt hittem, hogy meg akarok halni, de rá kell jöjjek a visszaút leomlott hídjával magam mögött, hogy nem ezt akartam. Az a részem, amelyet el akartam hozni nem jött velem. Megint egyedül vagyok, pedig esküszöm éreztem, ahogyan együtt halunk. Hogyan verhettem át így magam?
A hazugság volt az életem. Mások áltatása, a hamis cselekvések, hitt öröm, felhőtlen képmutatás. Pedig máshogy kellett volna, őszintébben, tisztábban mocskosan. Torkomra forrnak a szavak, szaggatnám a szellemvilág kapuját, de már nincs menekülés. Zokogva omlok magamba, hogy üvöltve próbáljak menekülni a hibák elől, de úgy látszik, hogy itt az ideje megtanulnom milyen az, amikor szabad lélekkel száguldhatnék a végtelenben, de én mégis saját, elhibázottan véget ért életem rabja vagyok. Férfiként nő, nőként férfi, emberként farkas, farkasként ember, élőként sokszor halott vágytam volna lenni, s most, hogy kisimultam a lét talajáról, újra élni vágynék. Nem valahol. Nem máshol. Ott, ahonnan elmentem.
Megmondanám. Megmondanám Lucasnak, hogy én vagyok Amos, megmondanám, hogy egy nagy barom volt, de feleslegesen emészti magát, a teremtője megbocsátott neki. Táncolnék Eskával, ölelném és nem csak azért, mert kéjből vagyunk, hanem azért is, mert bármennyire is gyűlölni akartam az összeset a Többiek közül, mégis szerettem őt. A képébe üvölteném, hogy haragszom rá, amiért elköltözött, amiért elmenekült mellőlem. Arcára pofoznám, hogy talán a legközelebb állt ahhoz, hogy Közülük a barátom legyen. Pedig nem volt hosszú időnk a Kúriában, de megváltoztunk, mindketten.
Innék Tipivel, innék, s nem hagynám, hogy újra a lepedőre gyűrjük magunk. Talán meghallgatnám, s talán kiadnám neki a lelkemet. Felvállalnám, hogy ki vagyok, hogy kit szeretek. Megkérném Biishát, hogy engedjen el. Feloldoznám a tettének súlya alól, elmondanám neki, hogy nem haragszom rá, de tudnia kell, hogy ezt először és utoljára hallja tőlem. Tudatnám vele, hogy nincs közös jövőnk, de amíg dobog a szívem, s még utána is, csak ő lesz az egyetlen, aki valaha kiérdemelte a szívemet.
Hónom alá csapnám Samet és megkeresném vele együtt Yettát. A fülénél fogva cibálnám haza a nőstényt, s lökném Darren lábai elé, hadd szeressék egymást. Utolsó csepp véremig védelmezném a családomat, mert már értem mi a vér. De mit számít mindez? Egyiküknek sem tudok már semmit mondani. Csak a levegőt markolom, ahogy hozzájuk érnék, nincs már meg egyikük sem, nincs sehol.
Egy kéz. Finom simítás az arcomon. Kicsinek érzem magam, s amint dacosan összeszorított szemmel próbálok állásba pattanni, hogy elforduljak a simítás elől, hirtelen minden izmom satnyán remeg meg, megbicsaklanak térdeim. A régi testemet érzem, a gyermekit, s felismerem a simogatót.
- Ekoni.. – szólítom a régi nyelven, ölelni vágyom, de még itt a szellemek közt sem vagyok képes feladni magam. Ő lép először, ő ölel, majd valaki más is, s én megint változom. Korcs indiánból dühös skót, belőle élelmes magyar. Ekoni után Zsuzsanna, Zsuzsanna után Jean-Jacques ölel.
- Hát te? – hökkenek meg, ahogy megsimítja Acacia-arcomat, s lecsókolja könnyeim. Még mindig szeret, s én nem szeretem őt. - Mindig tudtad? – kérdem, s ő bólintva eltűnik.
Hagyjatok! Hagyjatok szabadon robogni a semmiben. Lezárok magamról minden általam tönkrement lelket, sorsára hagyom a sajátomat is, s megiramodom. Nem tudom mennyi ideig van lehetőségem szárnyalni a fullasztó csendben, de ideje indulnom. Ha megbocsátottam magamnak, majd találkozunk. Addig is.. a szellemek legyenek kegyesek hozzátok, s kívánom, hogy sose adják meg nektek az én szabadságomat. Úgysem tudná kezelni egyiktek sem, ha a Szabadok atyjának nem sikerült..

//   Nagyon köszönöm. És tiszta szívből sajnálom, hogy magammal rántottalak.  sírós  szívecskék //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content

Re: Annakpok & Darren //

Vissza az elejére Go down
 

Annakpok & Darren

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Old but Gold Antiques - Darren Cain régiség boltja és háza

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: 2015 :: Vörös Hold 2015 :: Hardcore-