HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
AKTÍV KARAKTEREK
115 TAG 52 FÉRFI 63 NŐ
FAIRBANKSI FALKA
31 TAG 14 FÉRFI 17 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
29 TAG 15 FÉRFI 14 NŐ
ŐRZŐK
33 TAG 15 FÉRFI 18 NŐ
EMBEREK
13 TAG 4 FÉRFI 9 NŐ
VÉRVONALFŐK
9 TAG 4 FÉRFI 5 NŐ
Az előző negyed évben ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

...A Legsokoldalúbb:

...A Legszomorúbb:

...A Legjobb Bónusz:



írta  Jonathan Wilson Kedd Szept. 19, 2017 7:30 pm
írta  Destiny Maeve Bluefox Kedd Szept. 19, 2017 11:07 am
írta  Rebecca Morgan Kedd Szept. 19, 2017 7:36 am
írta  Madison River Layton Pént. Szept. 15, 2017 10:33 pm
írta  Hella Deborah Blackbird Pént. Szept. 15, 2017 9:09 pm
írta  Michael Cooper Csüt. Szept. 14, 2017 3:15 pm
írta  Prof. Dr. Lester J Edison Szer. Szept. 13, 2017 7:32 pm
írta  Primrose Trevelyan Vas. Szept. 10, 2017 10:48 pm
írta  Alignak Vas. Szept. 10, 2017 1:00 pm
írta  Alignak Vas. Szept. 10, 2017 12:58 pm
írta  Alignak Vas. Szept. 10, 2017 12:58 pm
írta  Alignak Vas. Szept. 10, 2017 12:57 pm
írta  Alignak Vas. Szept. 10, 2017 12:42 pm
írta  Alignak Vas. Szept. 10, 2017 12:42 pm
írta  Alignak Vas. Szept. 10, 2017 12:38 pm
írta  Alignak Pént. Szept. 08, 2017 10:50 pm
írta  Alignak Pént. Szept. 08, 2017 10:49 pm
írta  Alignak Pént. Szept. 08, 2017 10:46 pm
írta  Alignak Pént. Szept. 08, 2017 10:45 pm
írta  Alignak Pént. Szept. 08, 2017 10:45 pm
írta  Alignak Pént. Szept. 08, 2017 10:45 pm
írta  Rebecca Morgan Hétf. Aug. 21, 2017 7:06 pm
írta  Alignak Vas. Aug. 20, 2017 12:32 pm
írta  Balthazar Bluefox Szomb. Aug. 19, 2017 5:26 pm
írta  Hannah B. Wilson Szomb. Aug. 19, 2017 12:10 pm
írta  Alignak Szomb. Aug. 19, 2017 9:04 am
írta  Dr. Emily Hart Kedd Aug. 15, 2017 7:09 pm
írta  Alignak Vas. Aug. 13, 2017 4:19 pm
írta  Payne Holmes Szomb. Aug. 12, 2017 1:21 am
Alignak
 
Catherine Benedict
 
Rebecca Morgan
 
Hans Elfman
 
Prof. Dr. Lester J Edison
 
Achilles Kilpatrick
 
Anguta
 
Hella Deborah Blackbird
 
J. Isaac Sladen
 
Corinne June Mouser
 

Share | .














 

 Eeyeekalduk & Michelle

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Alignak
Admin
avatar

◯ HSZ : 6647
◯ IC REAG : 8460
Eeyeekalduk & Michelle // Csüt. Ápr. 16, 2015 6:06 pm

Eeyeekalduk & Michelle






- Tudom, hogy nem tudlak megállítani bátyám. De hogy ártatlan emberek? Miért?
Ősi nyelven visszhangozza be a testetlen alak lágy hangja a végtelen üres, fekete teret. A teremtés nyelve ez, szavainak hangzása lassú folyamként alakít hosszú hangsorokat, megértésére pedig csak azok képesek, akik ott voltak akkor, amikor minden elkezdődött. Akik birtokolják a tudást és a hatalmat.
- Bolond vagy, ha azt hiszed, létezik még ártatlan lélek a világukban. Menj innen! Gyenge vagy ahhoz, ami most következik. Felsorakoztattam a katonáimat, számukra már nem létezik visszaút.
***

Az éjszaka sötétje már hosszú órákkal ezelőtt a városra borult, a Hold ezüstös fénye lassan, ám határozottan színezte véressé az éjszakai eget. A házak ablakaira ereszkedő függönyök szálain át vörös és fekete árnyakban kelt táncra minden berendezési tárgy, bútordarab. A végtelen hegycsúcsok domborulatain, az életet lélegző fák rengetegében vérszínben tündököl a hó, a Chena és a Tanana jegébe bordó barázdákat karmol az idegen fénysugár. És nem történt semmi.
Csend van. Talán már alszol. Talán aludni készülsz, vagy most indulsz haza a munkádból. De a Hold istenének sápadt arca régen szerzett sebeitől véresen figyel, némán szúrja tarkódat üres tekintete, dobhártyáidra feszítő nyomással nehezedik a vészjósló csend, vállaidra ül a tény: a ragadozó lecsap ma éjjel.
Láthatod, ha akarod. Tiszta tekintettel meredhetsz rá, az égboltot uraló entitásra, faggathatod üvöltve vagy magadban céljairól. Kérheted, hogy sújtson le rád. De ő csak hallgat. Nem szól, nem felel, nem tesz semmit, csak jelen van: és ez pontosan annyira vészjósló, mint a világra köpött harag, amit ilyenkor annyira szeret szabaddá engedni.
Talán már nem is foglalkoztat. Talán már elfeleded Őt, aki ott ül az égi trónon, dacolva zárod magadra elméd kapuját. Főjön meg a bosszújában! Kegyelemért fohászkodsz. Telefonálsz. Rohansz, hogy szeretteid épségéről megbizonyosodhass.
Három.
A szívverésed felgyorsul, paripák vágtáznak végig lelkeden, tagjaidba zsibbadást fecskendez a félelemtől felszabaduló adrenalin.
Kettő.
Pupilláid kitágulnak, hogy szinte feneketlen mélységükbe zuhanjon a vörös fény. Egy szúrást érzel a mellkasod tájékán, rideg, fagyos verejték fakad bőröd alól - a tested zsibbadása szinte már illúzió. A te tested még egyáltalán? Létezik még neked olyanod? Hiszen minden olyan félelmetesen könnyűvé válik a pillanat leforgása alatt. A gravitáció póráza már nem köt a bolygó közepén fortyogó lávatenger felé. Vágyod és retteged az élményt. Elmész, és tudod, hogy a végállomásod tökéletesen tehermentes, béklyói nem tartanak fogva már a létezésnek. Csak a fehér fény van, világosság, boldogság és beteljesülés.
Egy.
Fizikai tested rongyként hever ott, ahol éppen hagytad. Alvás közben a saját ágyadban, az erdő, az utca közepén. Félned kellene. De a halálban érzett megnyugvás egyelőre csak keserédes szomorúsággal emlékeztet mindarra, amit magad mögött hagysz. Elhagyod a tested, és ha valaki a segítségedre sietne... Alig érezné a pulzusodat.
***

Egymás mellett felsorakozva, érzelemmentes arccal tekintenek előre Alignak katonái. Látják egymást, tudják, hogy kik ők. Csupán egyetlen pillanatra tölti meg szívüket a rettegés, amint felfedeznek egy-egy ismerős arcot.
Matthieu, Darren, Gina, Henry, Joana, Michelle, Emma, Abigail, Kate, Rocky, Claude, Sofia, Emett, Xavier, Lynx, Ryan, Victoria, Noah, Blake, Dana, Alice, Eleanor, Masako, Naomi, Pandora.

A sereg készen áll. A fejük fölül, a végtelen feketeség semmijéből színpadi reflektorként széles körben világítja meg külön-külön mindüket a fehér fény.
- Lépjetek előre!
Előreléptek. Szolgálatkészen, engedelmeskedve álltok meg saját fénykörötök közepén egy szürke kőasztal előtt.
Vörös szaténpárnákon érintetlenül pihen három fegyver. Az ezüsthegyű lándzsa - gyors és távoli halál okozója. Az ezüst tőr - kegyetlen közelségből szántja át a húst, töri át a bordákat és sebzi fel a szívet. Az ezüsttel töltött pisztoly - legyen dicső és bátor, aki saját fejéhez tartván pecsételi meg a sorsát.
Mellettük finom, hófehér selyemkendő nyugszik. A katona mindig megtisztítja a fegyvereit.

Egy hirtelen pillanatban megfeszül a testetek, és ha körbenéztek, nem csak magatokról tudjátok majd, hogy más testként tűntök létezni, de a társaitokról is.
Eska, Annakpok, Biisaiyowaq, Anguta, Sangilak, Eeyeekalduk, Sura, Kilaun, Nagojut, Tipvigut, Kaskae, Unalaq, Liliane, Lester, Savannah, Jennifer, Goran, Isabelle, Duane, Rahim, Paloma, Sam, Zachary, Payne és Philip vagytok. Az egyetlen közös bennetek a cinkos mosoly, mielőtt gyors egymásutánban a kőasztal másik oldalán, magatokkal szemben ott nem terem az, akinek testét és életét birtokoljátok. Akit ma térdre fogtok kényszeríteni.

Ahogy az áldozatok tükörképként manifesztálódnak saját, néma másaik előtt, tökéletesen tudatában vannak annak, hogy nincsenek egyedül. Mindenkiből kettőt látnak, ám ha kísérletet tesznek egymás megszólítására, hangjuk tovaszáll, egymást megérinteni, helyetekről elmozdulni képtelenek vagytok.
A benneteket megvilágító fénysugár egyre csak szűkülni látszik, egészen addig, amíg nem marad más, csupán a saját tükörképetek, és a köztetek feszülő kőasztal a párnákon nyugvó fegyverekkel. A fényen túl semmi sem vár, csak a feketeség és a csend, nem láttok és nem hallotok már senki és semmi mást. Egészen addig, amíg Alignak katonája szót nem emel, hogy beteljesítse a Hold Istenének parancsát.

Nem álmodtok. Nem a saját elmétek tart fogva benneteket. Ingatagon álltok élet és halál határmezsgyéjén, egy köztes világban a szellemlét és a fizikai világ között. Ott, ahol Alignak ereje kiteljesedhet. Ott, ahol a gondolatnak teremtő ereje van.
Bármit is tesztek a Határvidéken, a fizikai testetek fogja elszenvedni azt. Az itt szerzett sebesülések a hátrahagyott testeken is megjelennek majd, és csak erőtöktől függ, hogy elvéreztek-e. Hogy itt ragadtok-e a létezés ezen síkján, vagy a megszállás végeztével visszatérhettek-e a fizikai világba.
Felébreszteni odaát senki sem tud majd benneteket. Az orvosi segítség, a beavatkozás csak ront a helyzeten - ha valaki megpróbál ellátni benneteket, csak még több vért fakaszt, a belétek injekciózott orvosságok csak gyengítik a test és lélek közti "köldökzsinórt", ködösítik a tudatot és növelik a soha vissza nem térés esélyét.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net
Michelle Tedrow
Vérvonalfő/Tark
avatar

◯ Kor : 347
◯ HSZ : 203
◯ IC REAG : 174
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton


Re: Eeyeekalduk & Michelle // Hétf. Ápr. 20, 2015 7:00 pm

• 1.


Igaz, hogy Alexei mesélt róla, hogy milyen volt az a bizonyos Vörös Hold tavaly, ám akármennyire is próbáltam, így, hogy nem voltam részese, valahogy nem tudtam átérezni a többiek félelmét, aggodalmát. Csupán éreztem, ez pedig közel sem ugyanaz… Hogy ne éreztem volna? Hisz minden érzékszervem számára árulkodóak voltak a jelek. Egy idő után már igencsak zavaróvá vált, így aztán megpróbáltam nem tudomást venni róla, és inkább visszavonultam a szobámba.
A hold bíbor színbe öltözött, vöröses fénybe borítva az egész várost. Hát kell ennél szebb, művészibb téma egy művész számára? Elhatároztam, hogy megörökítem az eseményt, mely már első látásra is szemkápráztató esemény… Igaz, némi félelmet is kelt az ember szívében, érthető, miért tartanak tőle a többiek annyira.
Egyik vázlat, skicc, színpróba, gyors vázlat a másikat követte, mígnem lassan már a fél szobámat papírlapok borították, én pedig végre nekikezdtem a nagy műnek! Szorít az idő, hisz csupán egyetlen napom van befejezni, megörökíteni a Teliholdat ezen alakjában. Igaz, a vázlataim alapján később is lehetne folytatni, de úgy oda a festmény könnyedsége, a gyors ecsetvonások üde frissessége, ezt pedig végképp nem akartam.
Szokatlanul csendes éjszaka volt, vagy csak számomra szűnik meg a külvilág, amikor alkotok? Lehetséges, hisz eléggé bele tudok merülni az alkotásba, ha olyan hangulatban vagyok – nem törődve semmivel, senkivel… Így volt ez most is, egész addig, amíg valami meg nem változott…
Ahogy szinte már bántóvá erősödik a vörös fény a tudatom hátuljában, kiszorítva a külvilágot, az ecset a kezemből kiesve landol a lapon, vérvörös pácmát hagyva maga után az addig tökéletes képen. És a rosszullét csak folytatódik, mint ha a halál pillanatát élném át, s mire újra feleszmélek, már arccal a festményemre, a festékekbe borulva nézem önnön egykori testemet.
Ahogy újra öntudatra ébredek, csupán néhány pillanatra, sikerül elcsípnem néhány ismerős arcot a tömegből, de azt hiszem, mindenki arcáról ugyanaz az egyöntetű bizonytalanság olvasható le. Mit keresünk itt? Mi ez az egész? Hogy kerültünk ide?
Mielőtt azonban bármit is reagálhattunk volna, akár a marionettfigurák, engedelmeskedik a testünk az elhangzott parancsnak, s mire a fegyverek előtt állva kell döntenünk, egykori tudatom utolsó morzsái is megszűnnek létezni. Vörös, ezüst és fehér, körülölelve a végeláthatatlan feketeséggel. Olyan óvatosan nyúlon az ezüst tőr után, mint ha attól félnék, hogy kárt teszek benne, s miután magaménak tudom, közelebbről is megcsodálom a kialakítását, apró motívumait. Tökéletes befejezése lesz a mai estének.
Egy szempillantás, egy újabb rándulás képzeletbeli marionett-madzagainkon, s a megszokott szőkésbarna tincsek helyett már hosszú, barna hullámok omlanak a vállamra, a tőr pengéjén pedig az új tükörképemet is megcsodálhatom. Akár egy báránybőrbe bújt farkas. Megmosolyogtat a gondolat.
És akkor megjelenik a másik, teljes alakos tükörképem, teljes valójában, igaz, láthatóan még nem érti, mi történik. Ó, kedvesem, nemsokára megtudod…
Egyik párost a másik után nyeli el a sötétség, s miközben a tükörképem az egyre növekvő sötétség felé kapkodja a tekintetét, az én vonásaim megfiatalodnak – fiatalkori önmagát láthatja, ha rám néz.
- Yee? -húzódok kissé közelebb hozzá, mint ha attól félnék, hogy engem, minket is elnyel a sötétség - Azért vagyok itt, hogy figyelmeztesselek… Segítened kell nekem! Kérlek… Én… én csak rád számíthatok. -hadartam kissé kétségbeesetten, majd ha nem taszított el, akkor egészen közel merészkedtem, gyermekien nagy, kerek szemeket meresztve rá.
- A leszármazottaink… a mártírok veszélyben vannak! -súgtam neki közelebb hajolva hozzá, mint ha attól félnék, hogy más is meghallhatja, ám közben félősen-szégyenlősen tovább szorongattam a tőrömet, mint aki azt sem tudja igazán, hogy kell fogni, vagy mihez kezdjen vele.
- A szellemek… A szellemek megelégelték a botlásaidat, nem tartanak méltónak rá, hogy továbbra is te vezessük őket. Azt suttogják, hogy megváltoztál… már nem olyan vagy mint régen, amikor apáink felfigyeltek ránk. -utalok Alignakra és Tupilekre - És azt is mondták, hogy egy rossz útra tért vezető a népét is biztos úton vezeti a pusztulásba… - osztottam meg vele a titkot, amiről senki más nem tud - Én egyedül kicsi vagyok, hogy megállítsam őket. Segítesz nekem? -néztem rá esdeklő tekintettel, mint ha valóban ő lenne az utolsó mentsváram, reményem ebben a kegyetlen világban.


A hozzászólást Michelle Tedrow összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 22, 2015 6:37 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 834
◯ HSZ : 285
◯ IC REAG : 309

Re: Eeyeekalduk & Michelle // Kedd Ápr. 21, 2015 5:27 pm

1.

Rohantam, olyan gyorsan, ahogyan csak a négy mancsom bírta, a forró levegő hatalmas párafelhőként tört elő a pofámból, ám hamar szerteoszlott, amint keresztülvágtáztam rajta. Meg akartam találni. Attól a pillanattól kezdve felé rohantam, ahogyan megláttam a hatalmas, medve mancsára emlékeztető nyomot a hóban. Nem tudom, miért, egész egyszerűen csak szükségem volt az öcsém közelségére.
Vörös Hold. Ismét bíborba vonja az éjszakát, az eget, szinte a levegőben is a karmazsin szín izzik, az este, az erdő is felettébb csöndes. Ide tartozom, mégis ismeretlen így a táj, mintha betolakodó volnék, számkivetett a saját hazámban. Szükségem van Sangilakra, talán együtt könnyebben átvészelhetjük ezt az éjszakát.
Energiáimmal is tapogatózom, hátha úgy gyorsabban meglelem, szagot fogok, irányt változtatok és még gyorsabban rohanok, minél előbb oda szeretnék érni. Minél előbb tudni szeretném, hogy jól van-e, még akkor is, ha bármi baj érne minket, ő lenne az, aki inkább mondhatná, hogy képes lenne megvédeni engem. Én akkor is tudni szeretném.
Már látom magam előtt, egy kicsiny tisztáson, ám valami megmagyarázhatatlan érzés telepszik a porcikáimba. Súlyos zsibbadás, mit eddig szinte soha nem éreztem, akármilyen vadul loholtam is előre. Nem tetszik. Kiáltanék, vonyítanék, még egyetlen percet kérek, akkor odaérek! Csak pár másodperc! De úgy tűnik Ő még ebből is gúnyt űz, alig érek a tisztás szélére, amikor hallom az öcsém vonyítását, amikor a lábaimból kiszáll az erő. Előrebucskázom, pofával bele a hóba, a lendülettől jó párszor átfordulok, bukdácsolok egy keveset, míg végül hatalmas, tompa puffanással terülök el a hóban. Egyetlen pillanatnyi időm van még, ahogyan oszlik a felkavart porhó, hogy lássam, nem velem van a gond, az öcsém ugyanúgy a földön hever. Nem magam miatt aggódom, hanem a Testvéreimet, a többieket féltem. Magába szippant a sötétség és akármennyire kapálózom ellene, nem tehetek semmit.

Egymás mellett sorakozunk fel, mint levágásra szánt állatok. Velünk szemben hasonmásunk, zavarodottan húzom össze a tekintetem. Nem, ez nem lehet igaz! Miféle tréfát űzöl velünk, Alignak? Sírni tudnék a kétségbeeséstől és a fájdalomtól, engedd el a többieket, itt vagyok én, itt vagyunk mi. De a leszármazottainkat, az örökségünket ne bántsd! Hiszen ők nem tehetnek semmiről…
Körbenézek, hátha látok bármiféle kiutat a sötétségből, ebből a pokolból, de nem járok sikerrel. Nem foglalkoztam sem a kőasztal, sem pedig a hasonmásom, csak szabadulni szeretnék, kijuttatni mindenkit innen, akinek nincsen itt a helye. A szívemben ülő pánik hamarosan valami egészen mássá alakul; dühöt érzek. Minél előbb véget akarok ennek venni, megszűntetni ezt a rémálmot, felébredni ebből az egészből és biztonságban tudni mindenkit, aki fontos számomra. Sok időm gondolkodni azonban nincsen, hiszen a fény egyre csak nő, a többiek eltűnnek, nekem pedig egyre inkább olyan érzésem támad, hogy bármit is csinálok, nem segíthetek rajtuk. Mintha ezzel is büntetne, elveszi tőlem azokat, akik fontosak nekem, hogy szembe nézhessek.. saját magammal.
Valami ismét formálódik bennem, a harag is eloszlik, amikor valami egészen furcsát látok magam előtt. Fiatalkori énemet. A kérlelő szavait hallva, az arckifejezését látva megsajnálom. Nem tudok többé azzal foglalkozni, hogy hol vagyok és hogyan, minek a hatására kerültem ide. Figyelmeztetni akar, a segítségemre van szüksége.
Nem szólok egy szót sem, csak tágra nyílt szemekkel meredek rá, mert be kell lássam, hogy igazat beszél. Nagyon is jól tudom, hogy hibáztam, hogy volt olyan idő, amikor nem voltam méltó a nevemre.
- Nem.. - nyelek egy nagyot, eszméletlenül száraznak érzem a számat, a torkomban hatalmas gombóc teszi nehézzé a beszédet. - Ez nem igaz. Ez nem lehet igaz - hangom alig több suttogásnál, nem vagyok hajlandó beismerni, hogy talán igaza lehet. Azt tudom, hogy megváltoztam, de az nem lehet, hogy a mártírok mind veszélyben legyenek!
- Segítek, igen, segítek - válaszolom halkan, miközben teszek egy lépést felé. - De kérlek, add azt ide.. - nyújtom a kezem a tőrért, nem illik a képbe, nem való az a kezébe, olyan érzést kelt, mintha tényleg nem tudná, hogyan kell használni. Mihez kezdene vele? Még a végén saját magát sérti meg. Ha nem mozdul, vagy nem akarja adni, még egy lépést teszek felé, tekintetemben kérlelés csillan, tenyerem kitartóan tartom felé, észre sem veszem, hogy haloványan remeg a kezem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Michelle Tedrow
Vérvonalfő/Tark
avatar

◯ Kor : 347
◯ HSZ : 203
◯ IC REAG : 174
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton


Re: Eeyeekalduk & Michelle // Szer. Ápr. 22, 2015 7:23 pm

• 2.


Látom az elképedését, döbbenetét önnön fiatalkori énje láttán, de nem foglalkozok vele… Legalábbis látszólag. A nem létező lelkem mélyén mélységes örömmel tölt el a látvány.
Ízibe meg is osztom vele sötét kis titkomat, amikor pedig meghallom kétkedő suttogását, gyászos, szomorú tekintettel bólogatok rá. Bizony, bizony, Yee. Bajban vagyunk.
- Pedig ezt rebesgetik. Én is halálra rémültem, amikor meghallottam, de… de nem tehetik meg? Ugye nem pusztíthatják el az összes Mártírt? Ennyire ők sem lehetnek kegyetlenek… -ráztam a fejem kétségbeesetten, megjátszva, mint ha ettől nagyobb kegyetlenséggel még soha az életben nem találkoztam volna. És valóban… Amikor a tükörképem valójában ennyi éves volt, még minden sokkal békésebb és ártatlanabb volt…
Amikor megígéri, hogy segít, hálásan elmosolyodok, amikor pedig a tőr után nyújtja a kezét, némi hezitálás után át is nyújtom neki, kissé bizonytalanul. Nem kell kétszer kérnie, a segítségért cserébe én is segítőkész leszek! Arcomon a megkönnyebbülést vélheti felfedezni, miután nem kell tovább őrizgetnem.
Vidd csak, vidd, Eeyeekalduk! Hisz én úgy sem ejthetek rajta sebet veled anélkül, hogy én ne látnám kárát, helyette elérem, hogy a képességedet kicselezve saját magad vess véget vele az életednek. Addig is jó helyen van ott a markodban, barátkozz csak a gondolatával, mielőtt a szívedbe mélyedne az ezüst penge!
- Yee, hallottam ám mást is, amiről sugdolóztak… Kíváncsi vagy rá, hogy micsodát? -kérdezem gyermeteg lelkesedéssel, majd némi hezitálást követően, mint ha nem lennék benne biztos, hogy elszabad-e mondanom, végül mégiscsak megered a nyelvem.
- Tényleg… -hajolok közelebb, hogy én is csak szép csendben súgjam neki a szavakat, nehogy valaki hallgatózzon és minket is meghalljon - Tényleg… igaz az, hogy anyuka vagy? Hogy volt két kislányod? De hisz az hogyan lehetséges? Hiszen a vérfarkasoknak nem lehet kisbabája… -tártam szét a kezeim tettetett csodálkozással, remélve, hogy megosztja velem a történetét. Mint ha nem ismerném… - Vagy ez valami különleges csoda? Úgy, mint az, hogy mások szenvedésére enyhülést tudsz hozni? -utalok a vérvonalképességére.
- Te olyan bátor vagy, Yee… nem rossz…? Amikor elveszed tőlük a sérüléseiket? Én nem hiszem, hogy valaha is képes lennék ilyesmire… Félek tőle. Milyen lesz, ha már én is ugyanúgy fogom érezni a fájdalmat, mint mindenki más? Hogy leszek képes kibírni? Te hogy bírod ki, Yee? Hogy mindig elvárják, hogy segíts a rászorulóknak, de ha neked van rá szükséged, akkor csak átnéznek rajtad, egyszerűen tovább lépve? Félek, Yee… Félek a jövőtől.-vágtam le magam ülő helyzetbe, hogy aztán a térdeimet magamhoz ölelve egész összekuporodjak a Mártírok fejének lábai előtt, s onnan nézzek fel rá reszketeg tekintettel.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 834
◯ HSZ : 285
◯ IC REAG : 309

Re: Eeyeekalduk & Michelle // Szer. Ápr. 22, 2015 8:02 pm

2.

- Nem, egészen biztosan nem tehetik meg - rázom meg a fejem és próbálok olyan határozott lenni, amennyire csak a jelen helyzetben ez lehetséges. Félek azonban attól, hogy nevetséges tagadásnak hathatnak a szavaim, mert én magam sem tudom, hogy képes lehetne-e ilyesmire, lehetséges volna-e ez az egész. Nem, egészen biztosan nem. Az egyszerűen borzalmas volna.
Odaadja a tőrt, még csak kétszer sem kérnem ilyesmire, látom, hogy megkönnyebbült, hogy immár nincsen nála, de az én kezemben is ugyanolyan esetlenül mutat, mint az övében. Mégis rászorítom az ujjaimat, letérdelek a kislány elé, hogy szemeink nagyjából egy magasságba kerüljenek, a tőrt pedig lerakom magam mellé a földre. Nem kell az.
- Mit hallottál? Nekem nyugodtan elmondhatod - teszem fel a kérdést egy aprócska bólintás kíséretében. Persze, hogy kíváncsi vagyok, hogy ne lennék az. Rengeteg mindent sugdolóznak az emberek, nem egy verziót hallottam már és alapesetben nemet mondtam volna rá, de ez az egész helyzet túlontúl bizarr ahhoz, hogy elutasítsak egy ilyen lehetőséget. A tulajdon énemmel beszélek, a kiskori énemmel. Amikor minden szép és jó volt, amikor még csodálattal tekintettem mindarra, ami körülvett
A kislányaimat érintő kérdések hallatán tágra nyílnak a szemeim. A két gyönyörűségem arca jelenik meg lelki szemeim előtt, a fájdalom ismét belém mar, hiába temettem már el nem egyszer a múltam. Hiába próbáltam meg végleg lemondani róla, úgy tűnik, soha nem leszek képes arra, hogy végérvényesen elengedjem őket.
- Nem.. Akkor egyszerűen.. - hajtom le a fejem és nyalom meg a számat, kényelmetlenül ficergek kicsit, ráülök a sarkamra. - Túl sok volt. Minden nehéz volt. Tudod, szerettem volna egy kicsit boldog lenni. Egy kicsit szabad lenni. Rosszul cselekedtem, tudom jól, de ha nem lépek le a számomra kijelöl útról, soha nem adhattam volna életet a két gyönyörű lányomnak. Lemondtam az igazi énemről, lemondtam a bennem lévő bundásról. Nem lennék képes még egyszer megtenni - a mondandóm elején még a szemébe néztem, de a végére már képtelen vagyok. Ő olyan ártatlan, olyan szeretetteljes, lehet el sem kellett volna mindezt mondanom neki, mit vétettem. Mit hibáztam. Ha változtathatnék a múlton, ha újra csinálhatnám, akkor sem döntenék másként. Akkor sem, ha tudom, hogy Charlie életét fogja veszíteni. Ők kellettek ahhoz, hogy az legyek, aki ma vagyok. Ők az életem részei.
- Nem tudom, egész egyszerűen ez vagyok én… - halkan szöknek a szavak, magam sem tudok erre a kérdésre pontos választ adni, soha nem is voltam képes. - A fájdalom a részemmé vált. Háttérbe szorítom a saját vágyaim, a saját érzéseim, hogy másoknak segíthessek. Mert tudom, hogy szükségük van rám.
Amikor leül és átkarolja a térdeit, nem tudom megállni, hogy ne húzódjak hozzá közelebb, kezem siklik az egyik felkarjára, mintha ezzel bármit is segíthetnék..
- Nem csak fizikai fájdalom létezik, kicsi lány, a lelkünk is ugyanúgy tud fájni. Fáj minden egyes alkalommal, amikor keresztülnéznek rajtam, amikor nem veszik észre, hogy igenis segítségre volna szükségem. De idővel, ahogyan az évek peregnek egymás után, egyre kevésbé érzed. Ahogyan a sebek is kevésbé fájnak, úgy a lelked tépő kín is enyhül. Sokkal könnyebb elviselni. Egész egyszerűen hozzászoksz.. - kezdek bele a magyarázatba, mintha a jövőre próbálnám felkészíteni, mintha bármivel is könnyebb lenne neki. Ez a csúf igazság, sajnos sehogyan sem tudom és nem is szeretném szépíteni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Michelle Tedrow
Vérvonalfő/Tark
avatar

◯ Kor : 347
◯ HSZ : 203
◯ IC REAG : 174
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton


Re: Eeyeekalduk & Michelle // Szomb. Ápr. 25, 2015 9:48 am

• 3.


- Ühüm… -bólogatok megadóan, de láthatja rajta, hogy teljesen mégsem sikerült meggyőznie, nem hoztak megnyugvást a szavai… Hisz mégis, hogy lenne képes csupán egyetlen ember megvédeni egy egész, hatalmas családot? A legfelsőbb erőkkel szemben, amikor az ő ereje is innen ered?
Amikor biztosít arról, hogy megnyugtat, hálás mosollyal kezdek bele… és csak mondom, és mondom, és a szavak mint valami lavina, zúdulnak megállíthatatlanul… Hogy aztán feleszméljek, és amilyen elánnal kezdtem bele, úgy el is hallgassak. Hogy felnőttkori magamat hallgathassam meg… Miért, Yee? Miért kellett így történnie?
A botlását és a kislányairól szóló történetet csak érdeklődő tekintettel hallgatom, ám ahogy szóba kerül a bundástól való megválás, eltöprengek egy pillanatra…
- Azt mondták, hogy… hogy… milyen vérfarkas az, aki képes kitépni magából a fenevadat, a saját boldogságáért cserébe? Hogy így hogy lehetne bárkiből is jó vezető? -motyogtam letörten, elárulva az újabb kis titkot, amit a „nagyoktól” sikerült elcsípnem, csöpp, hallgatózó gyermek módjára.
Ahogy pedig Yee ismét megszólal, hogy egyszerűen ez ő… óvatosan a keze után nyúlok, hogy bátorítóan megszorítsam.
- Mert te egy igazi angyal vagy. Ugye, Yee? - mosolyogtam rá cinkosul, mielőtt tovább hallgattam volna a tanácsait… az útravalóit, amik rám várnak a jövőben…
Rám várnának a jövőben, amennyiben nem az lennék, akit oly gaz módon elárult, a testvéreivel együtt, több száz évvel ezelőtt.
Szóval idővel hozzá lehet szokni… De valóban kevésbé fáj minden az ével elmúltával, vagy csak a múlt emléke gyógyítja meg őket, hogy kevésbé fájjanak?
- És… és a lélek fájdalmai? Azt is el tudod venni másoktól? -érdeklődtem tovább, amikor eszembe jutott valami…
- Yee! Tanítsd meg nekem is, kérlek! Tanítsd meg, hogy hogyan vegyem el mások fájdalmát… És akkor segíteni tudok Sangilaknak, amikor apa bántani akarja valami butasága miatt… és Biisának is, szegény, olyan sokat beteg, és olyan szörnyű csak nézni, tehetetlenül, mert semmi megoldást nem találunk a szenvedésére… Taníts meg, kérlek! Hadd segítsek nekik, hogy könnyebb legyen… -felelem, és már kapok is a tőr után, hogy egyből kezdhessük a gyakorlást, ám ó, én ügyetlen… Látszik, mennyire nem értek a fegyverekhez, ahogy kiejtem a kezemből és utánakapnék, sikerül egy vágást ejtenem a karomon…
Apró, kövér cseppekben bukkan elő a vérem, hogy aztán a karomon végigszánkázva hulljanak alá a semmibe.
- Én… semmi baj, jól vagyok. -próbálom takarni a vágást, és tényleg jól vagyok… hisz sosem éreztem a fájdalmat. Még nem értem, másoknak miért olyan rossz…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 834
◯ HSZ : 285
◯ IC REAG : 309

Re: Eeyeekalduk & Michelle // Szomb. Ápr. 25, 2015 11:26 am

- Hogy milyen vérfarkas? Igencsak Önző.. - hajtottam le a fejem és csóváltam meg kicsit. - De megkaptam érte a büntetésem, ők mindig tudják, hogyan tereljenek vissza a számunkra kijelölt útra - emeltem fel szomorúságtól csillogó kékjeimet, hiszen magam előtt látom a kicsiny, élettelen testet, a mai napig érzem a lelket marcangoló fájdalmat. Tudom, hogy rosszul cselekedtem és meg is kaptam érte azt, amit megérdemeltem.
” Mert te egy igazi angyal vagy. Ugye, Yee?”
Résnyire nyílnak el ajkaim ezt az egyetlen mondatot hallva, megszorítja a kezem, én pedig mintha valami kábulatba estem volna. Megjelenik előttem a rozsdás priccs, érzem az orromba kúszni a vér fémes szagát, előttem a kislány. Tőle hallottam először ezt. Aztán az egyik kis tanítványom, ahogyan mosolyogva ül az ölembe, hogy elbúcsúzzon és mielőtt elszaladna, még visszafordul, hogy elmondja, mit gondol. Honnan.. honnan tud erről?
- Valamikor talán az voltam - hajtom le ismét a fejemet és habár eddig ritkán gondoltam ilyesmire, most egyre határozottabban érzem azt, hogy mindent elrontottam. Hogy tényleg a pusztulásba vezetem a leszármazottaimat, hogy átkos fának csak átkos gyümölcse lehet.
- A lélek fájdalmait nem, pedig bár megtehetném! - sóhajtok ismét, keserű mosolyra húzva a számat. Nem vagyok mindenható és valószínűleg annyi fájdalmat már én magam sem tudnék elviselni, bármennyire is szeretnék, bármennyire is megkönnyíteném mások életét. Képtelenség volna.
- Ne, kérlek! - kapnék a tőr felé, hiszen még csak gyerek! Neki élveznie kellene a felhőtlen boldogságot, kiélvezni minden egyes pillanatát mindannak, amit én is szerettem. Hányszor, de hányszor vágytam vissza azokba az időkbe, amikor még tökéletes volt! Amikor minden gondtalan volt.. De ő megelőz, a tőr már a kezében és lehet, hogy én verem ki a kezéből, lehet ő ejti el, nem látom pontosan, az viszont biztos, hogy megvágta magát. Orromba kúszik a vér semmivel össze nem keverhető fémes aromája.
- Mutasd! - tartom felé felfordított tenyerem, nem fogadok el nemleges választ, hiszen attól még, hogy nem fáj, én látom a sebet és ne mondja azt, hogy nincsen semmi baj. Ha a tenyerembe fekteti a kezét, gyengéden fogok rá a csöpp karra.
- Hunyd le a szemed - én magam is ezt csinálom - és lazulj el. Érezd, ahogyan a levegő áramlik körülötted. Ahogyan a lábad a földhöz ér, ahogyan az ujjaim a bőrödre tapadnak. Vegyél egy mély levegőt, lassan, tartsd bent kicsit, majd fújd ki. Koncentrálj önmagadra, minden egyes lélegzetvételedre, minden egyes rezdülésedre. Érezd, ahogyan a meleg vér végigcsorog a karodon, ahogyan a mellkasod minden egyes levegővételnél megemelkedik.. Zárj ki minden baljós gondolatot és próbálj előtérbe helyezni valami kellemes emléket, valami olyat, ami erőt ad, amibe kapaszkodhatsz - lágy hangon beszélek, csendesen, mintha valami meditatív állapotot próbálnék előidézni. Talán észre sem veszi, de közben az energiáim jótékonyan ölelik körbe, pillanatok alatt veszem át a sérülését, aprócska vágás, nincsen ebben semmi nehéz. Nagyjából akkor érek a végére, amikor befejezem a mondandómat.
- Látod? - nyitom fel a szemem és simítok végig a karján, letörölve ezzel az ott maradt vért. Mutatom én is a karom, ahol láthatja, ahogyan összeforr a vágás. Haloványan elmosolyodom, majd megpróbálom megsimítani az arcát.
- Kicsi vagy, neked nem kellene ilyenekkel foglalkoznod. Neked élvezned kellene a felhőtlen mindennapokat, a nevetést, a barátokkal való játékot.. Nem vehetsz el minden fájdalmat, inkább állj mellettük, bátorítsd őket, biztasd és tudasd velük, hogy ott vagy nekik, mindig, történjék bármi is - észre sem veszem, hogy könnybe lábadnak a szemeim. Szeretnék ismét gyerek lenni. Olyan jó volna.. - A farkasom nélkül én sem lennék képes minderre, kicsi lány - jegyzem meg mintegy mellékesen, hiszen mit számít az akarat, ha nincs meg hozzá a képesség. Ha a bundásom nem lenne, képtelen volnék elvenni a fájdalmat, ezzel is tisztában kell lennie.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Michelle Tedrow
Vérvonalfő/Tark
avatar

◯ Kor : 347
◯ HSZ : 203
◯ IC REAG : 174
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton


Re: Eeyeekalduk & Michelle // Szomb. Ápr. 25, 2015 12:58 pm

• 4.


Ahogy belátta az Önfeláldozó, hogy valójában milyen Önző is tud lenni, csak egy halvány, együtt érző mosolyra futotta tőlem.
- És hogy érzed? Sikerült visszatalálnod a kijelölt útra? Vagy megint majd ével múltával derül ki, hogy valójában ez sem a helyes… csupán te hitted annak? -kérdezem bátortalanul, hisz hogyan is láthatnánk előre a jövőt? Hogy lehetünk biztos benne, hogy az a helyes út, amin épp most járunk? Csak a remény marad, meg az önmagunkba vetett hitünk marad, hogy bízzunk benne…  hogy az út végén, hosszú évek távlatából tudjuk meg, igaznak bizonyult-e a megérzésünk.
Látom, a szavaimmal sikerült meglepnem… sikerült egy, a szívéhez igen közel álló pontra rátapintanom, és kellemes elégtétellel nyugtázom az érzést.
- Ne mondd ezt, Yee… -bújok közelebb, hogy megvígasztaljam… sőt! Az előbbi félénk kézfogás után most már a bátorságot is veszem, hogy megöleljem, jelezve, én mindig itt vagyok neki. Rám számíthat.
- Mi lesz a világgal, ha már többé te sem vagy az? Ha nem bízol saját magadban? Ha feladod…? Megint? Pont ezekben az időkben, amikor ilyen nagy szükségünk van rád? –motyogtam egy leheletnyi kétségbeeséssel a hangomban. Most, amikor az összes testvér újra összegyűlt, most, amikor oly nagy a szükség minden segítő kézre…
Hát igaz… A lélek fájdalmait még ő sem képes gyógyítani.
A tőr után kapok, miután megosztottam vele szívem nagy kérését, és jaj, de ügyetlen vagyok! Végül csak sikerül megvágnom magam… amikor azonban oly védelmezően és aggódva vonja a kezébe a sérült karom, csak szófogadóan tartom elé.
- Pedig tényleg nem fáj… -próbálkozok erőtlenül, miközben őt figyelem… Figyelem, hogy mégis hogy csinálja?
- Rendben, rendben… -bólogatok elszántan, ahogy követem az utasítását… Igaz, a szememet nem hunyom le hozzá, csak megbabonázva nézem a karomon lévő vágást, ahogy lopva fel-felpillantok rá…
Nagy levegő, beszív, kifúj… Amikor pedig a kellemes emlékeket hozza szóba, önkéntelenül is kibuknak belőlem a szavak:
- Mint amikor Kilaun meséjét hallgatom a Bölcs Hallgatónál… –suttogom csendben, némi izgatottsággal a hangomban, miközben elkerekednek a szemeim a csodálkozástól. Eltűnt a vágás… Helyette most Yee karján díszeleg.
- Ühüm. Látom. Köszönöm szépen! -feleltem hálásan, ám a következő szavai hallatán ismét lehervadt a mosoly az arcomról.
- De ha én nem veszem el, akkor ki fogja? Hisz annyian fordítják el a fejüket a rászorulók láttán, és én… én képtelen vagyok ezt megtenni velük. Képtelen vagyok magukra hagyni őket, amikor tudom, hogy szükségük van rám. Hogy csak rám számíthatnak… -feleltem letört csalódottsággal - Azok a felhőtlen mindennapok sem annyira felhőtlenek… és a nevetés és a játék sem jelent megoldást mindenre… -feleltem lemondóan. Kemény szavak egy ilyen fiatal gyermektől, de nem tehetek róla – az élet kényszerített rá, hogy az én gyerekkorom előbb érjen véget, mint másoké.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 834
◯ HSZ : 285
◯ IC REAG : 309

Re: Eeyeekalduk & Michelle // Szomb. Ápr. 25, 2015 1:28 pm

- Én próbálok helyesen cselekedni, próbálom megtenni mindazt, amit kell, de mit ér az, ha szerintem helyes, a Szellemek pedig egészen máshogyan gondolják? - kétségbeesés tükröződik a tekintetemben. Tudom jól, hogy rengeteget hibáztam, de ő az előbb azt mondta, hogy ismét rossz útra tértem, hogy nem vagyok méltó arra, hogy tovább vezessem a Mártírokat. Akkor mégis mit tegyek? Mi a helyes és mi nem az?
- Nem tudom - csóválom meg a fejem, érzem, ha ezen az úton haladunk tovább, rövid időn belül el fogom sírni magamat. Az csak hab a tortán, hogy közelebb kúszik, hogy megölel, visszaölelem, mert jól esik. Mégis olyan pontokra tapint rá, amik eszméletlenül fájnak, amik feltépik a begyógyultnak hitt sebeket. Álmomban sem gondoltam, hogy ennyire fájhat valami, amiről mindeddig azt hitem, már túlléptem rajta. - Én próbálok erős lenni, én minden tőlem telhetőt megteszek, de.. de nagyon nehéz! Elfáradtam - legördül az első könnycsepp, fénylő sávot hagyva a fehér orcán, beismerve, hogy igazándiból gyenge vagyok. Mindig is az voltam és most is az vagyok. Elfáradtam. Tényleg elfáradtam. Nem feladom, mert küzdenék én tovább, de vannak olyan helyzetek, amikor akárhogyan próbálkozunk, egyszerűen nem megy, mert képtelen vagyunk rá.
- Tudom, én is mindig ezt mondtam és soha senki nem hitte el nekem - keserű mosoly szökik ajkaimra, aprócska, kétségbeesett nevetés hagyja el ajkaimat, rövid, hamar a semmibe vész. Hiszen ha ő valóban a gyermekkori énem, akkor nagyon is jól tudja, miről beszélek. Tudnia kell.
- Igen, Kilaun meséi csodálatosak, nagyon sokáig én is abból merítettem az erőmet. Jobban mondva nem is a mesékből, hanem az érzésből, amit a Bölcs Hallgató alatt ülve éreztem - mosolyodom el, ezúttal is haloványan és keserűen. Fáj visszaemlékezni minderre, mert hiányzik. Mert jó volna újra gyermeknek lenni és a meséket hallgatni a fal alatt ülve. Az akkori problémák, a fájdalmak már semmik ahhoz képest, amit most érzek, ami most nehezedik a vállaimra. Akkor minden könnyű volt. Akkor még számunkra is megvolt a boldogság lehetősége.
- Nagyon szívesen - simítottam végig a karján gyengéden. Tudom, hogy nem éppen a legbiztatóbbak a szavaim, de akkor is tudnia kell, akkor is szerettem volna elmondani. A reakciója láttán pedig némi félelem költözik a szívembe.
- Nem csak azzal tudsz segíteni rajtuk, hogy elveszed a sérüléseiket. Állj mellettük, légy a támaszuk, ne fordítsd el a fejed, amikor szükségük van rád. Légy erős. Tudom, hogy az vagy - keresem a kezét, nyúlnék érte, hogy megszorítsam, ha engedi.
- Tudom, hogy nem teljesen felhőtlenek, de élvezd ki őket, amíg még lehet, mert utána sokkal nehezebb lesz. Utána minden megváltozik - szomorú sóhaj hagyja el ajkaimat. - Én szinte bármit megadnék azért, hogy újra olyan gondtalan és tehermentes életem lehessen, mint akkor volt. Hogy boldog lehessek. Vagy, hogy bármilyen módon megkönnyítsem az előtted álló hosszú éveket. Mert nehéz lesz, pontosan ezért gyűjts minél több kellemes emléket, amikből erőt meríthetsz, amik előre hajtanak majd - bátorítóan mosolygok rá, de aztán ismét lehajtom a fejem, gondolatban már máshol járok, a régi szép emlékeim között.
- Én csak boldog szerettem volna lenni, olyan szörnyű dolog ez..?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Michelle Tedrow
Vérvonalfő/Tark
avatar

◯ Kor : 347
◯ HSZ : 203
◯ IC REAG : 174
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton


Re: Eeyeekalduk & Michelle // Szomb. Ápr. 25, 2015 8:46 pm

• 5.


- Mindannyian azt próbáljuk, Yee. Ez olyan igazságtalan… nem vagyunk gondolatolvasók, hát honnan tudhatnánk, hogy mit akarnak tőlünk? -csóválom meg a fejem lemondóan, amikor pedig látom, mennyire letörik a szavaim, én is egyből csüggedtebb leszek.
- Jaj, Yee… én annyira szeretnék segíteni. Mondd, tudok neked segíteni valahogy? -emeltem rá én is a tekintetem, miközben megöleltem, érezze csak, hogy én itt vagyok neki.
- Hosszú út áll mögötted. Mögötted és a testvéreid mögött. Rajtatok kívül senki másnak nem kellett soha ennyi mindent átélnie, ennyi terhet cipelnie. Pihenj! Ha egy kicsit megpihensz, abból csak nem lehet baj, ugye? Még a hősöknek is kell egy kis idő a pihenésre, hogy újra és újra meg tudják menteni a világot. Hogy legyen elég erejük hozzá. -próbáltam gyermeteg logikával valami megoldást találni a gondjára, hogy olyan szívszaggató látvány ilyen nyíltnak, őszintének – és letörtnek látnom. Hogy ez a jövő vár rám… Hogy én is ilyen leszek, hogy nekem is ennyi mindenen kell átmennem még, hisz még csak épp, hogy ráléptem erre a soha véget nem érő útra.
Ahogy legördül az a könnycsepp, kissé esetlen módon nyúlok, hogy letöröljem a kezéről, finoman megsimogatva az arcát. A keserű mosolyra pedig csak halkan felnevetek. Közben érzem, nekem is a könnyek kezdik homályosítani a tekintetem…
- Ugye? Soha, senki… -csóválom a fejem, hisz ki más is érthetné meg ezt jobban, mint későbbi önmagam?
- Igen… Amikor őt hallgatom, valahogy minden szebbnek és jobbnak tűnik. Olyan, mint egy varázsló, aki reményt és örömöt csal az emberek szívébe. -feleltem kissé szégyenlősen, miközben enyhe pír kúszott az arcomra. Mint ha egy újabb titkot árultam volna el neki, pedig ő is tudja, mennyit fontos számomra a fiú. Nem is tudom, nélküle lenne-e erőm még tenni, amit tennem kell.
A seb eltűnik a karomról, az én tekintetem pedig az ő karjára kúszik, hogy megtörölgessem a kezéről lecsorduló vércseppet, de csak jobban elmaszatolom.
- Jajj… ne haragudj. -pillantok fel némileg bűnbánó tekintettel, majd a törökülésben hallgatom tovább a tanácsait, kíváncsian, érdeklődő tekintettel.
- Én… én megpróbálok. Még akkor is, ha tudom, hogy sosem lehetek olyan erős, mint Sangilak… -feleltem, amikor pedig Yee a kezem után nyúlt, én is visszaszorítottam, finoman, gyengéden. A szavai hallatán pedig bőszen hallgatok, igyekezve elraktározni minden szavát, útravalóul, mielőtt én is bekerülnék ebbe az örökké tartó körforgásba.
- De még mindig lehetsz boldog! A boldogság az mindenkinek kijár! Ne add fel, kérlek… -kérleltem, szinte már könyörgő hangon, ki tudja, mennyi sikerrel.
- Yee… te szereted a leszármazottaidat? Igazán? Teljes szívedből? -kérdezem fiatal koromhoz képest meglepően koraéretten - Ha tehetnéd… ha kapnál egy esélyt rá, megmentenéd őket? Szereted őket annyira, hogy akár az életedet is feláldozd értük? Jelentenek ennyit számodra? -teszem fel roppant komolyan a kérdést, hogy aztán kissé bizonytalanul folytassam - Csak… csak mert ha nem… Én nem tudom… Nem tudom, hogy elég erős leszek-e ahhoz, hogy végigjárjam azt az utat, mint amit te… Hogy mindent megtegyek értük… Ha tudom, hogy hiába… Akkor inkább el sem szeretnék indulni az úton… Nem akarom, hogy még ennél is rosszabb legyen, hogy csak csalódás és csalódás és csalódás várjon rám az úton… -hadartam egyre kétségbeesetten, miközben egyre sűrűbben záporoztak a könnyeim, én pedig kissé tapogatózva nyúltam az után a tőr után.
- Szereted őket, Yee? Le tudnál mondani az életedről azért, hogy legalább őket biztonságban tudd a Szellemek haragjától? Hogy ezzel megmentsd őket? -nyújtottam felé a tőrt reszketeg kézzel. Amennyiben a válasza igen… tudja, mit kell tennie. Érzem, hogy a szíve mélyén valójában már ő is tudja, még ha talán fél is bevallani magának…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 834
◯ HSZ : 285
◯ IC REAG : 309

Re: Eeyeekalduk & Michelle // Szomb. Ápr. 25, 2015 10:16 pm


- Ha rossz úton jársz, egyértelmű jelet kapsz tőlük, amiből egyből fogod tudni, hogy nem ebbe az irányba kell haladnod - fájdalmas emlékek pereg le lelki szemeim előtt, minduntalan, amikor eltévedtem, olyan jelet kaptam, amit nem tudtam semmi mással sem összetéveszteni. Talán az, hogy most itt ülök és beszélek a gyerekkori önmagammal, szintén egy ilyen jel? Szintén rossz irányba haladok?
- Tudod, mivel tudnál a legtöbbet segíteni? - teszem fel a kérdést és még szorosabban ölelem magamhoz. - Az lenne a legnagyobb segítség, ha mindig mosolyognál. Ha megpróbálnál vidám lenni és nem gondolni arra, milyen nehéz út áll előtted. Élvezd ki a boldog pillanatokat, amíg még lehet, rendben? Megígéred nekem? - vonom el magamtól annyira, hogy a szemeibe tudjak nézni, majd ha bólint, ha megígéri, homlokát illetem egy gyengéd csókkal, ezzel is megpecsételve az itt köttetett kis alkunkat.
- Igazad van. Talán tényleg az lenne a legjobb, ha megpihennénk kicsit - mosolyodom el. Legszívesebben azzal válaszolnék, hogy mi nem vagyunk hősök, nekünk nem jár a pihenőidő, nekünk minduntalan mennünk kell és figyelnünk. Mi nem arra születtünk, hogy boldogan éljük a kis életünket és akkor pihenjünk, amikor kedvünk tartja. Nekünk feladatunk van, amiben nincsen megállás. Mégsem rombolhatom le az illúzióját, az álmait, hiszen mi fog történni, ha már most úgy áll az egész rá néző feladathoz, hogy kínszenvedés és hatalmas teher lesz? Nem volna előnyös senkinek sem..
Jóleső érzés fut végig rajtam, a bőrömön keresztül, onnan, ahol megérintett. Újabb könnyek buknak a felszínre, keserédes a pillanat, hiszen a kislányom csinált ilyet utoljára, amikor esetleg sírni látott. Magamhoz vonom, a hajába temetem az arcom, mélyen szippantom be az illatát. Egy cseppnyi édes múlt.
- Így van. Hiába hangoztatod, nekik aztán mondhat bármit az ember, igaz? - nevetek fel ismét röviden, hiszen ő megért, ő tudja, min mentem akkor keresztül.
- Én is pontosan így gondolom - mosolyodom el, majd végigsimítok a fekete tincsein. - Hallgass minél több mesét, történetet tőle, vértezd fel magadat velük, raktározd el őket, hogy bármikor képes legyél belőlük erőt meríteni.
Kilaun.. Vajon hol jársz? Mi történik veled? Ugye tudod, hogy nagyon hiányzol? Úgy szeretnék most hozzád bújni, olyan jó lenne hallani a hangod, egy bájos kis történetnél pedig jelen pillanatban talán semmire sem vágyom jobban. Mások számára talán ostobaság, hogy ilyesmi a szívem vágya, de nekem mindig is rengeteget jelentettek azok a történetek és jelentenek is a mai napig.
- Ugyan, nem történ semmi - mosolyodom el, ahogyan elmaszatolja a vércseppeket a karomon, nem számít, gyorsan megszárad, majd lemosom. Ha lesz még rá lehetőségem.
- Pontosan olyan erős vagy, mint Sangilak - az álla alá nyúlok, hogyha nem nézne rám, felemeljem a fejét, ezzel is kényszerítve, hogy a szemeimbe pillantson. - Sangilak itt erős - fogtam aztán rá a felkarjára, ezzel is utalva a fizikai erejére -, te pedig itt - simítottam végül tenyerem a mellkasára, pontosan a szíve fölött. Azt hiszem ennél jobban nem kell neki elmagyaráznom, hogyan is értem mindezt. - Ezt soha ne felejtsd el, rendben? - kedvesen görbült felfelé szám széle, erősen szorítottam meg a kezét, visszaszorított. Olyan jó érzés volt..
- Soha nem fogom feladni, kicsi lány.. - egyszerűen csak elfáradtam. Hallgatom a további szavait, remény csillan a tekintetemben, ismét, úgy költözve a kéke mélyére, mintha mindig is ott lett volna a helyük, csak olykor távozniuk kellett. Remény. Van remény arra, hogy megmentsem a leszármazottaimat?
- Csss, ne sírj, kérlek, nem lesz semmi baj - vontam magamhoz ismét közelebb, elkezdtem magunkat ringatni, bízva abban, hogy ezzel sikerül majd megnyugtatnom.
- Szeretem őket, mindennél jobban. Bármit képes volnék megtenni azért, hogy megmenthessem őket, hogy legalább őket megvédjem a Szellemek haragjától… - utolsó szavaimat már szinte csupán suttogom, látom a tőrt, tudom jól, hogy mit kell tennem, felesleges is volna tovább húzni az időt. Remegő kezekkel nyúlok hát a tőrért, ám ahelyett, hogy kivenném kisgyermeki valóm kezéből, az ő ujjait kulcsolom rá, majd arra a sajátjaimat, így mind a ketten fogjuk a pengét.
- Ha ezzel megmenthetem őket, ha megígéred, hogy így tényleg minden rendben lesz… - emelem a kezünk, ha nem húzta ki a sajátját és pontosan a szívem fölé helyezem a tőr hegyét.
- Szükségem van a segítségedre. Segítesz nekem? Félek, nagyon félek… - újabb könnycsepp gördül végig az arcomon, tudom jól, hogy gyenge vagyok, mindig is az voltam, csak idővel megtanultam ezen oldalamat gondosan elzárnia a világ elől. Most azonban nem lát senki, most megengedhetem mindezt magamnak. Most lehetek egy kicsit gyenge, egy kicsit elesett, most szorulhatok én segítségre.
- Együtt, jó? Számoljunk.. Egy.- pillantok rá és ha beleegyezik, akkor nem húzom tovább az időt. Talán neki si pontosan olyan fájdalmas lesz, mint nekem, de szükségem van rá. Szükségem van valakire, aki mellettem marad.
- Kettő - egyre halkabb a hangom, szám megremeg az eddig elfojtott könnyektől, tovább azonban nem tudom visszatartani őket. Hatalmas cseppekben gördülnek alá, hogy arcomon végigszánkázva, majd megpihenve egy kicsit az arcélemen hulljanak alá.
- Három.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Michelle Tedrow
Vérvonalfő/Tark
avatar

◯ Kor : 347
◯ HSZ : 203
◯ IC REAG : 174
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton


Re: Eeyeekalduk & Michelle // Szomb. Ápr. 25, 2015 11:50 pm

• the end


Follow, sweet children
I’ll show thee the way
Through all the pain and the sorrows
Weep not poor children
For life is this way
Murdering beauty and passions

Hush now, dear children
It must be this way
To weary of life and deceptions
Rest now, my children
For soon we’ll away
Into the calm and the quiet




Lehajtott fejjel hallgattam a szavait.
- Tudni fogom…? -néztem fel kissé hitetlenkedő tekintettel felnőttkori önmagamra, de költőinek szántam a kérdést… hát persze, hogy tudni fogom, én buta… Akkor most nem tartanánk itt, ahol… Akkor nem osztanánk meg egymással szívünk legmélyebb titkait, félelmeit, nem próbálnánk erőt önteni egymásba az előttünk váró feladatokhoz.
- Mivel? Segítek! Bármiről is legyen szó, számíthatsz rám! -ígérem meg bőszen, még így láthatatlanba is, mert bízok benne. És ahogy a szavait hallgatom, csodálkozástól elkerekedett tekintettel figyelek rá, majd reszketeg kézzel törlöm ki a könnyeket a szememből – hogy aztán halvány mosolyra húzódjanak az ajkaim.
- Megígérem… megígérem… -bólogatok bőszen, ahogy pedig gyengéd csókkal illeti a homlokom, csendben, elhalóan nevetek fel… Hát hogyne ígérném meg? -Ígérem Yee… Érted megígérem. -felelem elszántan, amikor pedig ismét szóba kerül a pihenés, csak reszketeg sóhajjal próbálom viszonozni a mosolyt. Ha már épp az előbb ígértem meg, nem lenne szép tőlem, ha máris megszegném, nem igaz? Hisz erősnek kell lennem…
Ahogy újabb és újabb könnyek gördülnek végig az arcán, én úgy próbálom sorra letörölgetni őket, hiába…
- Ne sírj, Yee… nekünk erősnek kell lennünk… Csak még egy kicsit… -noszogatom finoman, igaz, nem túl meggyőzően… A remegő hangszínem, és a szememből csordogáló könnyek oly rút módon árulnak el az érzéseimről.
- Igaz… -bólogatok én is nevetve. Hisz ki tudná ezt jobban, ha nem ő? Amikor pedig arra buzdít, hogy hallgassam Kilaun meséit, a szívemre szorított kezemmel, lehunyt szemmel bólintok aprót, mielőtt újra ráemelném sötét íriszeimet.
- Ígérem, Yee. Ahogy azt is, hogy cserébe vigyázni fogok rá… ott leszek, és segítek neki… hisz olyan, mint ha a ő is a kisöcsém lenne… Egy nővérnek pedig az a dolga, hogy vigyázzon a kistestvéreire, nem igaz? -pillantok fel rá, szeretetteljes mosollyal.
Pont olyan erős, mint Sangilak? Már épp tiltakoznék, hogy de nem… hogy lehetnék? Hisz én csupán egy lány vagyok…
Az állam alá nyúl, én pedig megadom magam az érintésének – ahogy gyengéden felemeli a fejem, keresem a tekintetét, azokat a tiszta, ártatlanságot sugárzó kék íriszeket. Hiába… hiába mondják, hogy a kék hideg szín… akár a messzi jégmezők, a fenyők árnyéka az érintetlen hótakarón… mégis, a felnőttkori énem szemeibe nézve úgy érzem, ez nem igaz! Hisz igazi csoda az a gyengéd, törődő melegség, ami ezekből a halvány íriszekből áradnak.
- Ó… -felelem elhalóan, mint aki most világosodott meg, amikor a szívem fölött érzem az érintését, és én is viszonzom a mozdulatot – az apró kéz most az ő szíve dobogását keresi, hogy újra halvány mosolyra húzódjon a szám.
- Rendben. De bizony te se felejtsd el, hogy milyen erős vagy… rendben? -kérdezek vissza cinkosul, magunk között, erőt töltve egymásba.
- Olyan büszke vagyok rád, Yee. Hogy ilyen erős tudtál maradni oly hosszú időn át… Remélem, hogy nekem is elég erőm lesz az előttem álló úthoz. Hogy ha visszanézel, büszke legyél rám. -motyogtam elhaló hangon, ám a végére akaratlanul is előtört belőlem a csendes zokogás. Csak az segített csillapítani rajta némileg, ahogy Yee magához vont, én pedig olyan lendülettel bújtam hozzá és öleltem át, mint ha sohasem akarnám elengedni eztán.
- Nem akarom, hogy itt hagyj… -suttogtam csendesen, majd miután ő is kiöntötte a szívét, a leszármazottairól, mondhatni, hogy még szorosabban öleltem, ha ez még egyáltalán lehetséges - Köszönöm. Köszönöm, hogy reményt adtál nekem az úthoz… – öntöttem ki a szívemet neki.
Felemelem a tőrt, ő pedig a kezemre  kulcsolja az ujjait, nem kis meglepetést keltve bennem. Egy pillanatig értetlenül pillantok fel rá, hogy aztán megvilágosodjak…
- Megígérem, Yee. Megígérem.-felelem, majd a szabad kezem kisujját nyújtom felé. A mi utolsó, közös kis titkunk. Áll az alku?
Ha viszonozta az apró gesztusomat, ha nem, hagytam, hogy a szívéhez emelje a tőr hegyét, majd arcomon némi riadtsággal kerestem újra a tekintetét.
- Én is félek, Yee… nagyon! De segítek… mert együtt erősek vagyunk, mint bárki más. Ugye, Yee?-kérdeztem, megpróbálva némi bátorságot csepegtetni a szívébe, mielőtt óvatosan bólintottam volna. Számoljunk…
- Egy.
- Kettő.
- Három.



…és az Önzetlen szíve véres könnyeket hullajt a hófehér havon.


Mint ha álomból ébrednék, pillantok körbe… ám amikor rájövök, hogy nem vagyok egyedül. A kezem még mindig az ezüst tőr markolatát szorítja, melynek pengéje az előttem lévő ismeretlen nő szívében tűnnek el. Nem tudom, hogy ki ő… vagy hogy kerültünk ide.
Nem tudom, mi ez az egész… Hogy került hozzám a tőr.
Hogy miért öltem meg? Hisz semmit nem vétett ellenem… Egy újabb ártatlan élet kioltása került fel bűneim végeláthatatlan listájára.


Ahogy lassan magamhoz térek, és ráébredek a valóságra, realizálom, hogy valami nem stimmel. Mint ha egy különös, furcsán megható álomból ébredtem volna, még ha pontosan képtelen is vagyok felidézni a dolgokat. Nem is foglalkozok vele túl soká, pláne, miután megérzem az ismerős energiákat a közelemben.
- Alexei… Mi történt? Úgy sajog a fejem, mint ha egy üveg vodkával nyomtak volna fejbe… -dörzsölöm meg a halántékomat, mielőtt újra hanyatt dőlnék az ágyamon, belesüppedve a kényelmes puhaságba, az otthon illatát beszívva élvezve a paplan meleg simogatását. Ahogy azonban elveszem a kezem a fejemtől, veszem észre, hogy az tiszta vörös…
Nem, nem lehet vér… hisz sem az illata, sem az állaga nem olyan. És akkor az asztal felé pillantva egyszerre megvilágosodok. Ó, hát a festék… Egy élmény lesz feltakarítani, úgy néz ki az egész asztalom, mint ha embert öltek volna…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 834
◯ HSZ : 285
◯ IC REAG : 309

Re: Eeyeekalduk & Michelle // Vas. Ápr. 26, 2015 12:30 am


- Így igaz - bólintok mosolyogva, ismét végigsimítva a haján. - Kilaun valóban olyan, mintha az öcsém lenne. Köszönöm, hogy vigyázol majd rá, szüksége lesz rád, ahogyan neked is őrá.
Nem kell tovább magyarázni, nem is tudnám. Az a kapcsolat, ami köztem és Kilaun között kialakult, elmondhatatlan, nem is tudnám megfogalmazni. És ez így van jól. Hálás vagyok neki, amiért önként ajánlotta fel mindezt, amiért tudja, hogy mi az, ami fontos számunkra.
- A többiekre is vigyázol majd? Sangilakra.. Lehet, hogy ő a Legerősebb, de mindig a kisöcsénk marad, történjék bármi. Ahogyan Bii is, kérlek, őrá is vigyázz, jó? - tudnom kell, hogy megteszi-e. Mindenkire vigyázzon, mindenki fontos, mindenki számít. Mindenki hiányozni fog.
- Rendben - bólintok halovány mosollyal ajkaimon. - Köszönöm, hogy emlékeztettél rá - újabb könnycsepp gördül le arcomon, egyik a másik után, megállíthatatlanok, de már nem is zavar. Most tényleg lehetünk gyengék. Nem fogom elfelejteni és köszönöm, hogy emlékeztettél rá.
- Büszke leszek rád, tudom jól. Csak mindig tartsd szem előtt az értékeidet, a múltad, a gyökered, azokat a személyeket, akik fontosak neked. Hiszen ők adnak erőt az úthoz, ha elfáradnál - újabb biztató mosoly, tudom, hogy neki sikerülni fog, hogy ő talán képes lesz ügyesebben végigjárni azt az utat, amit én, hogy erős lesz és nem lesz semmi baj. Tudom, hogy így lesz.
Csak szorítom, erősen, pedig már közelebb aligha vonhatnám magamhoz. Már szinte rázza a testem a zokogás. Én sem szeretnék elmenni, de mindenkinek jobb lesz így. Ők élhetnek, az én életem pedig csekély ár mindezért.
- Köszönöm - pillantok rá könnyáztatta szemekkel, amikor megígéri, hogy így tényleg minden rendben lesz. Nyújtom a kisujjamat, még egy utolsó, apró nevetés szökik torkomból, a fájdalmas pillanatban is van valami csodálatosan szép, nekünk pedig sikerült észrevennünk. - Mindent köszönök - hogy felnyitotta a szemem, hogy itt van mellettem, hogy vigyáz majd azokra, akik nekem fontosak, hogy büszke lehetek majd rá.. Nekem pedig ennél több nem is kell.
- Erősek vagyunk. Mindig is azok leszünk - egy utolsó mosoly, mielőtt számolni kezdenénk. Együtt minden sokkal könnyebb, nem olyan nehéz a teher, ha valaki segít cipelni. És ez a csöpp lány, a gyermekkori énem mérhetetlenül könnyűvé és csodálatossá tette számomra ezt a pillanatot.
Könnyen siklik az ezüst tőr a bordáim közé, hogy végül az eddig oly hevesen lüktető izomkötegbe fúródjon. Életem utolsó pillanata, szívem utolsó dobbanása, tekintetem utolsó csillanása, ajkaim utolsó görbülése. Boldog vagyok. Mert végre hazatérhetek.

Hiányozni fogtok. Mindannyian.
Sajnálom, Annabelle, hogy nem lehetek többé veled, de tudom jól, hogy meg fogod érteni mindazt, ami ma történt. Légy erős, emeld fel a fejed és ne hagyd, hogy a keserűség magával szippantson. Annyi mindent kellett már átélned, nem szerettelek volna ilyen hamar magadra hagyni, hiába vagyok tisztában azzal, hogy képes leszel megbirkózni a helyzettel, az élettel. Készen állsz. Büszke vagyok rád.
Még csak el sem tudtam tőled búcsúzni, Sangilak. Vajon mikor látlak legközelebb? És téged, Kilaun? Remélem, ti erősebbek voltatok és képesek voltatok ellenállni mindannak, amit ma bizonyára mind a Tizenhármunknak át kellett élnie. Már most borzasztóan hiányoztok. Nélkületek én semmi vagyok, nélkületek egyedül vagyok. Szeretlek titeket.

Sír a szívem. Karmazsinnal festve vörösre a fehér havat körülöttem. Mégis örülök. Mégis boldog vagyok. Hiszen megérkeztem.
A nevem Eeyeekalduk, az Önzetlen és a mai napon végleg hazatértem.

Hát itt ez a hely,
amit sokszor boldogan elhagynék.
És itt ez az élet,
amit sokszor nem nagyon értünk még.

Néha könnyebb lenne elmenekülni,
tiszta fénybe merülni,
de a jel, ami szól,
de a hang, ami hív,
még nem mond semmit, meddig érek s lesz-e út, hogy visszatérjek.



// <3333333 sírós //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content

Re: Eeyeekalduk & Michelle //

Vissza az elejére Go down
 

Eeyeekalduk & Michelle

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: 2015 :: Vörös Hold 2015 :: Hardcore-