HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
AKTÍV KARAKTEREK
68 TAG 31 FÉRFI 37 NŐ
FAIRBANKSI FALKA
19 TAG 8 FÉRFI 11 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
17 TAG 7 FÉRFI 10 NŐ
ŐRZŐK
18 TAG 10 FÉRFI 8 NŐ
EMBEREK
5 TAG 2 FÉRFI 3 NŐ
VÉRVONALFŐK
9 TAG 4 FÉRFI 5 NŐ
Az előző negyed évben ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

...A Legsokoldalúbb:

...A Legszomorúbb:

...A Legjobb Bónusz:



írta  Daisy Corina Lacroix Yesterday at 7:52 pm
írta  Primrose Trevelyan Szomb. Nov. 18, 2017 11:58 pm
írta  Alignak Szomb. Nov. 18, 2017 11:36 pm
írta  Darren Northlake Szomb. Nov. 18, 2017 11:21 pm
írta  Darren Northlake Szomb. Nov. 18, 2017 2:34 pm
írta  Darren Northlake Szomb. Nov. 18, 2017 2:18 pm
írta  Wyatt L. Quinn Szomb. Nov. 18, 2017 11:06 am
írta  Darren Northlake Szomb. Nov. 18, 2017 10:21 am
írta  Celaena McDonald Szomb. Nov. 18, 2017 10:20 am
írta  Jackson Carter Pént. Nov. 17, 2017 10:42 pm
írta  Rocky Pént. Nov. 17, 2017 7:19 pm
írta  Zachariah O. Danvers Csüt. Nov. 16, 2017 9:15 pm
írta  Kyle Prescott Csüt. Nov. 16, 2017 8:43 pm
írta  Alignak Csüt. Nov. 16, 2017 8:06 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Csüt. Nov. 16, 2017 11:33 am
írta  Daphné Seward Hétf. Nov. 13, 2017 9:12 pm
írta  Darren Northlake Hétf. Nov. 13, 2017 8:47 pm
írta  Darren Northlake Hétf. Nov. 13, 2017 8:45 pm
írta  Hannah B. Wilson Hétf. Nov. 13, 2017 8:34 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Hétf. Nov. 13, 2017 7:57 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Hétf. Nov. 13, 2017 7:19 pm
írta  Alignak Vas. Nov. 12, 2017 4:43 pm
írta  Destiny Maeve Bluefox Vas. Nov. 12, 2017 3:10 pm
írta  Corinne June Mouser Vas. Nov. 12, 2017 3:08 pm
írta  Catherine Benedict Vas. Nov. 12, 2017 9:35 am
írta  Hans Elfman Pént. Nov. 10, 2017 1:42 pm
írta  Rebecca Morgan Kedd Nov. 07, 2017 7:13 am
Darren Northlake
 
Jackson Carter
 
Primrose Trevelyan
 
Alignak
 
Daisy Corina Lacroix
 
Hans Elfman
 
Michael Cooper
 
Celaena McDonald
 
Rebecca Morgan
 
Rocky
 

Share | .












 

 Lilianne & Emmett

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Alignak
Admin
avatar

◯ HSZ : 6688
◯ IC REAG : 8489
Lilianne & Emmett // Szomb. Ápr. 18, 2015 3:09 pm

Lilianne & Emmett






- Tudom, hogy nem tudlak megállítani bátyám. De hogy ártatlan emberek? Miért?
Ősi nyelven visszhangozza be a testetlen alak lágy hangja a végtelen üres, fekete teret. A teremtés nyelve ez, szavainak hangzása lassú folyamként alakít hosszú hangsorokat, megértésére pedig csak azok képesek, akik ott voltak akkor, amikor minden elkezdődött. Akik birtokolják a tudást és a hatalmat.
- Bolond vagy, ha azt hiszed, létezik még ártatlan lélek a világukban. Menj innen! Gyenge vagy ahhoz, ami most következik. Felsorakoztattam a katonáimat, számukra már nem létezik visszaút.
***

Az éjszaka sötétje már hosszú órákkal ezelőtt a városra borult, a Hold ezüstös fénye lassan, ám határozottan színezte véressé az éjszakai eget. A házak ablakaira ereszkedő függönyök szálain át vörös és fekete árnyakban kelt táncra minden berendezési tárgy, bútordarab. A végtelen hegycsúcsok domborulatain, az életet lélegző fák rengetegében vérszínben tündököl a hó, a Chena és a Tanana jegébe bordó barázdákat karmol az idegen fénysugár. És nem történt semmi.
Csend van. Talán már alszol. Talán aludni készülsz, vagy most indulsz haza a munkádból. De a Hold istenének sápadt arca régen szerzett sebeitől véresen figyel, némán szúrja tarkódat üres tekintete, dobhártyáidra feszítő nyomással nehezedik a vészjósló csend, vállaidra ül a tény: a ragadozó lecsap ma éjjel.
Láthatod, ha akarod. Tiszta tekintettel meredhetsz rá, az égboltot uraló entitásra, faggathatod üvöltve vagy magadban céljairól. Kérheted, hogy sújtson le rád. De ő csak hallgat. Nem szól, nem felel, nem tesz semmit, csak jelen van: és ez pontosan annyira vészjósló, mint a világra köpött harag, amit ilyenkor annyira szeret szabaddá engedni.
Talán már nem is foglalkoztat. Talán már elfeleded Őt, aki ott ül az égi trónon, dacolva zárod magadra elméd kapuját. Főjön meg a bosszújában! Kegyelemért fohászkodsz. Telefonálsz. Rohansz, hogy szeretteid épségéről megbizonyosodhass.
Három.
A szívverésed felgyorsul, paripák vágtáznak végig lelkeden, tagjaidba zsibbadást fecskendez a félelemtől felszabaduló adrenalin.
Kettő.
Pupilláid kitágulnak, hogy szinte feneketlen mélységükbe zuhanjon a vörös fény. Egy szúrást érzel a mellkasod tájékán, rideg, fagyos verejték fakad bőröd alól - a tested zsibbadása szinte már illúzió. A te tested még egyáltalán? Létezik még neked olyanod? Hiszen minden olyan félelmetesen könnyűvé válik a pillanat leforgása alatt. A gravitáció póráza már nem köt a bolygó közepén fortyogó lávatenger felé. Vágyod és retteged az élményt. Elmész, és tudod, hogy a végállomásod tökéletesen tehermentes, béklyói nem tartanak fogva már a létezésnek. Csak a fehér fény van, világosság, boldogság és beteljesülés.
Egy.
Fizikai tested rongyként hever ott, ahol éppen hagytad. Alvás közben a saját ágyadban, az erdő, az utca közepén. Félned kellene. De a halálban érzett megnyugvás egyelőre csak keserédes szomorúsággal emlékeztet mindarra, amit magad mögött hagysz. Elhagyod a tested, és ha valaki a segítségedre sietne... Alig érezné a pulzusodat.
***

Egymás mellett felsorakozva, érzelemmentes arccal tekintenek előre Alignak katonái. Látják egymást, tudják, hogy kik ők. Csupán egyetlen pillanatra tölti meg szívüket a rettegés, amint felfedeznek egy-egy ismerős arcot.
Matthieu, Darren, Gina, Henry, Joana, Michelle, Emma, Abigail, Kate, Rocky, Claude, Sofia, Emett, Xavier, Lynx, Ryan, Victoria, Noah, Blake, Dana, Alice, Eleanor, Masako, Naomi, Pandora.

A sereg készen áll. A fejük fölül, a végtelen feketeség semmijéből színpadi reflektorként széles körben világítja meg külön-külön mindüket a fehér fény.
- Lépjetek előre!
Előreléptek. Szolgálatkészen, engedelmeskedve álltok meg saját fénykörötök közepén egy szürke kőasztal előtt.
Vörös szaténpárnákon érintetlenül pihen három fegyver. Az ezüsthegyű lándzsa - gyors és távoli halál okozója. Az ezüst tőr - kegyetlen közelségből szántja át a húst, töri át a bordákat és sebzi fel a szívet. Az ezüsttel töltött pisztoly - legyen dicső és bátor, aki saját fejéhez tartván pecsételi meg a sorsát.
Mellettük finom, hófehér selyemkendő nyugszik. A katona mindig megtisztítja a fegyvereit.

Egy hirtelen pillanatban megfeszül a testetek, és ha körbenéztek, nem csak magatokról tudjátok majd, hogy más testként tűntök létezni, de a társaitokról is.
Eska, Annakpok, Biisaiyowaq, Anguta, Sangilak, Eeyeekalduk, Sura, Kilaun, Nagojut, Tipvigut, Kaskae, Unalaq, Liliane, Lester, Savannah, Jennifer, Goran, Isabelle, Duane, Rahim, Paloma, Sam, Zachary, Payne és Philip vagytok. Az egyetlen közös bennetek a cinkos mosoly, mielőtt gyors egymásutánban a kőasztal másik oldalán, magatokkal szemben ott nem terem az, akinek testét és életét birtokoljátok. Akit ma térdre fogtok kényszeríteni.

Ahogy az áldozatok tükörképként manifesztálódnak saját, néma másaik előtt, tökéletesen tudatában vannak annak, hogy nincsenek egyedül. Mindenkiből kettőt látnak, ám ha kísérletet tesznek egymás megszólítására, hangjuk tovaszáll, egymást megérinteni, helyetekről elmozdulni képtelenek vagytok.
A benneteket megvilágító fénysugár egyre csak szűkülni látszik, egészen addig, amíg nem marad más, csupán a saját tükörképetek, és a köztetek feszülő kőasztal a párnákon nyugvó fegyverekkel. A fényen túl semmi sem vár, csak a feketeség és a csend, nem láttok és nem hallotok már senki és semmi mást. Egészen addig, amíg Alignak katonája szót nem emel, hogy beteljesítse a Hold Istenének parancsát.

Nem álmodtok. Nem a saját elmétek tart fogva benneteket. Ingatagon álltok élet és halál határmezsgyéjén, egy köztes világban a szellemlét és a fizikai világ között. Ott, ahol Alignak ereje kiteljesedhet. Ott, ahol a gondolatnak teremtő ereje van.
Bármit is tesztek a Határvidéken, a fizikai testetek fogja elszenvedni azt. Az itt szerzett sebesülések a hátrahagyott testeken is megjelennek majd, és csak erőtöktől függ, hogy elvéreztek-e. Hogy itt ragadtok-e a létezés ezen síkján, vagy a megszállás végeztével visszatérhettek-e a fizikai világba.
Felébreszteni odaát senki sem tud majd benneteket. Az orvosi segítség, a beavatkozás csak ront a helyzeten - ha valaki megpróbál ellátni benneteket, csak még több vért fakaszt, a belétek injekciózott orvosságok csak gyengítik a test és lélek közti "köldökzsinórt", ködösítik a tudatot és növelik a soha vissza nem térés esélyét.


A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 22, 2015 1:53 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net
avatar

◯ Kor : 88
◯ HSZ : 269
◯ IC REAG : 217
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Lilianne & Emmett // Hétf. Ápr. 20, 2015 3:01 pm

Napok, hetek óta püfölöm már napi több órán keresztül is azt a zsákot, ami az edzőteremben függ a plafonról. Megviselt, rongyos darab, lassan végleg el kell tőle búcsúznunk, hiszen nem sok időbe telik, hogy nem vehetjük többé hasznát. Elromlott, megjavíthatatlan. Pont, mint én.
A lelkemet marcangoló dühöt és csalódást ezen akarom levezetni, holott tudom, nem sokra megyek vele. Nem is számít, csak kell valami, amit szeretek csinálni, ami elvonja a figyelmemet, ami kikapcsolja az agyam, eltereli a gondolataim. Mert ha teret engedek neki, ha hagyom, hogy suttogjanak, akkor abba beleőrülök. Két kézzel tépném ki a hangokat magamból, ha tudnám, ehelyett azonban csak a hajam cibálom, mintha bármit is változtatna. Próbáltam már nem figyelni rá, de képtelenség. Ilyen-olyan pótcselekvéssel némileg enyhíthető, de semmit sem kívánnék jobban, minthogy végleg megszűnjön.
Újabb ütés, derékból fordulok bele, homlokom izzadtság gyöngyözik, pólóm áztatja. Szomjas vagyok. Pihenek, oldalt lépek, alkarommal törlöm meg a homlokom, de valami megváltozik még azelőtt, mielőtt odaérnék a palack vízhez. A bennem tomboló forróság ellenére megborzongok, tompa zsibbadást érzek a karjaimban, melyet először csak a sok püfölésnek tulajdonítok, töretlenül haladok tovább, egészen addig, amíg egy egyszerű súly átlépése is akadályba ütközik. Cipőm orra akad meg a fém szerkezetben, hiába emelném magam elé a kezem, a testem nem engedelmeskedik. Zsákként bukom orra, hogy aztán a kétségbeesés uralkodjék el rajtam. Egyetlen pillanat csupán, mert aztán minden könnyűvé válik. A súlyok köré csavarodott testem látom, meggyötört sebeimből megmaradt hegeimet, a víz felé nyúló kezemet.. Majd minden eltűnik.

A sötétségben feszengek, nem akarok itt lenni, nem akarom látni ezeket az embereket, tudni sem szeretném, kik azok. Szabadulnék, hátrálnék és futnék innen messzire, mert akármilyen veszéllyel néztem eddig szembe, mind semminek tűnt ahhoz, mint ami most szorítja satuba a mellkasomat.
A parancsszót hallva nem akarok mozdulni, mindig is gyűlöltem a farkasokat, nem fogok most egynek sem engedelmeskedni! Inkább végezzenek itt ki, minthogy fejet hajtsak egyikük előtt. Még akkor is, ha ez az egy minden idők leghatalmasabbika.
Mégis lépek, a lábam magától mozdul és az ellenkezés is szűnik, mintha valamiféle köd telepedne meg koponyában, vonná be tudatom és zárná ki mindazt, ami önmagammá tesz. Elfogadom az elfogadhatatlant, egyetértek vele, az ellenkezés utolsó szikrája is kiveszik belőlem, amikor a fegyverekre pillantok. Őket ismerem. Ők az én igazi testvéreim, a családom, ismerősként köszöntöm őket, hiszen ők még soha nem hagytak cserben. Megnyugvás és izgatottság lesz úrrá rajtam, képes vagyok meghajlani egy magasabb akarat előtt. Az én szavam az övéhez képest semmi.
Ismét minden változik, egyetlen pillanatra merevednek meg az izmaim, majd egészen máshogy állok ott. Az ő alakját veszem fel, egy leszek vele, ő leszek. Tisztán látom a célom, cinkos félmosolyra görbülnek a szépen ívelt ajkak, amikor szemben látom magam vele.
Ketten maradunk. Ketten, a fegyverekkel, az asztallal. A cinkos mosoly eltűnik, hogy egészen másmilyen arckifejezés jelenjen meg a vonásaim. Kedves, aggódó mosoly telepszik meg a kedves arcon, a szemek sarkaiban és a szájszegletben apró ráncok jelennek meg.
- Lilianne, kérlek, nyugodj meg. Miért vagy olyan feszült? - bájos, mégis félelem itatta szavak buknak ki ajkaim közül, mintha valóban aggódnék a lányért. Így is van. - Tőlem nem kell félned, hiszen én te vagyok. Mi egyek vagyunk. Én csak segíteni szeretnék neked, hogy több, hogy jobb lehess, hogy elérd azt, amiért annyit küzdöttél. Hiszen ezt szeretnéd, nem igaz?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 314
◯ HSZ : 354
◯ IC REAG : 307
◯ Lakhely : Fairbanks



Re: Lilianne & Emmett // Hétf. Ápr. 20, 2015 6:32 pm


1.


Ginettetel beszélgettem egész sokáig, de elálmosodtunk, szóval eljöttem tőle, a saját kis lakásomba, aminek a munkálatai mostanra már befejeződtek, nem szokásom elnyújtani semmit, amit egyszer már elterveztem. Már a pizsamámba is belebújtam, egyszer, meleg darab, plüssös anyagból, a felsőrészén egy ölelkező mackópárossal. Így belegondolva, tök érthető, hogy miért nincs az életemben férfi, bármelyik sikítva menekülne, ha meglátna így. Ezen a gondolaton kénytelen vagyok elmosolyodni.
Ettől függetlenül némileg aggódom, és bár szeretnék ébren maradni, amíg az éjszaka véget nem ér, de képtelen vagyok rá, túl sokat kivett belőlem a Darrenre küldött szellemek koordinálása. Nem jöttek vissza, (Dobás) talán nincs baj, remélem legalábbis, hogy Darrennel nincs, mégis, lelkem egy apró harangja megrezdül, mintha valaki hívna, de gyenge nagyon a jel, képtelen vagyok követni, vagy bárkihez társítani. Hiába nyúlnék a túlvilág felé, nem szól hozzám senki. Nyugtalanító. Nem véletlen hát, hogy álmatlanul forgolódok, valahogy semmi sem jó, a takaró alatt túl meleg, ha elhúzom, túlságosan fázom, az arcom lángol, s reszketek is, akár a nyárfalevél.
Hirtelen ülök fel, valaki közeledik, érzem, de nem elég gyors, vagy valami más sokkal sebesebb. Ismeretlen hatalom rángat ki a testemből, mi szinte élettelenül hanyatlik vissza az ágyra, legalább puhára esem. Csalódottan hunyom le a szemeimet, hát a ma éjszaka sem múlhat el vérontás nélkül? Hát ma is a Vörös Hold tesz tönkre ártatlan lelkeket? Alignak… istenemre mondom, én téged is meghallgatnálak, csak kérned kellene.
Ám nem akar tőlem semmit, talán nehezebb volna megkörnyékeznie, nem tudhatom, de érzem, hogy a lelkem húrjai ugyanúgy rezdülnek, hogy nem történik semmi velem, ugyanaz vagyok. A sajátjaim a gondolataim, érzéseim, csak épp a testem hever magatehetetlenül. A valóságból átkerülök valahová máshová, a szívem zajosan ver, ez a hely… kísérteties, nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, jártam már itt, talán az ópiumködben, az lehet a legvalószínűbb. Tudom, hogy élet-halál peremén vagyok, mint ahogy mindenki, csakhogy… valamiért sokkal intenzívebbnek tűnik minden. Félúton azok felé, akikkel állandóan cimborálok, erősebbnek érzem magam, de talán csak képzelődöm. Nem szeretném elbízni magam, kellemetlen tapasztalás volna.
- Philip? Jenny? Payne? Isabelle? Rahim? Lester?
Szólongatom őket, hisz a többieket nem ismerem, de választ nem kapok senki felől, mintha nem is hallanának, s hamarosan ki is fakulnak, mintha sosem lettek volna ott. Istenem… hányunk vére fog ma folyni egy elmebeteg őrült miatt? Nyelek egyet, meg kell tudnom, mi az egész. Körbefordulok, még mindig a pizsamám van rajtam, miért is változott volna, a valótlanság nem kell, hogy öltöztessen is.
Kisebb sokkot kapok, amikor magammal találom szembe magam, még a szám is nyitva marad.
- Lehetetlen…
Formálják ajkaim némán a szót, holott számomra aztán ezen fogalom nem igazán létezik. Ez… Nagyon-nagyon bizarr.
- Meg ne szólalj, kérve kérlek. Bármit is akarsz mondani, nem érdekel…
Emelem meg felé elutasítóan a kezemet, masszív falba ütköztetve, bármi is ez az egész, jó nem sülhet ki belőle, a mesékben sosem hittem, túl sok szenvedés szakadt már a nyakamba eddigi életem során, egész egyszerűen nem kell több, főleg nem saját magamtól. Nem, a saját másom ne akarjon nekem mondani semmit, túl sok mindent változtathatna meg, olyan, mint az időutazás… Olyan nyomot hagy, amit lehetetlenség kitörölni.
- Az az én mosolyom.
Hangom vádló, s megremeg, nem akarom látni, tudom milyen hatással vagyok másokra, nem szeretnék a saját kedvességem csapdájába esni, szörnyű lenne, nagyon ostoba, s amatőr dolog.
- Miért vagyok feszült? Most ez komoly? Elég sokkoló magammal beszélgetni.
Nyelek egy nagyot, egy helyben rostokolván nézem, nem tudom, mit tegyek. Látom a fegyvereket, de egyik sem kell, nem volnék képes ok nélkül bántani senkit, hogy nincs rá alapos okom. Főleg nem… önmagamat. Istenem, ezt így nagyon nehéz feldolgozni.
- Ostobaság. Mindenkinek magától kell a legjobban félnie, ezt tudhatnád. Saját magunk vagyunk a legnagyobb ellenségeink, korlátok közé szorítjuk magunkat, az elme teremtő erejével bevonzzuk a sok rosszat, és képtelenek vagyunk előremutatóan gondolkodni. Senki nincs, aki többet ártana egy léleknek, mint önmaga.
Nem is kell tanakodnom a szavaimon, könnyedén siklanak ki belőlem, bár zaklatottságom átüt rajtuk.
- El fogom érni. Nélküled is elérem, mert jó vagyok abban, amit csinálok. Sőt, nagyon jó. Nem kell a segítséged, menj el. Kérlek!
Nem tudom, mit mondhatnék még, én részemről ezt be is fejeztem, tisztelettel, de elutasítom az ajánlatát, nem bízom benne. Honnan is tudhatná, hogy milyen kétségek gyötörnek minduntalan, hogy mennyi lélek miatt aggódom. Hogy a sor végén állok csak én magam, hogy nem számít semmi, ami nekem kell, amíg ők nincsenek biztonságban. Most sem itt járok. Ők számítanak, a többiek, akik osztoznak ebben a lélekölő dologban…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 88
◯ HSZ : 269
◯ IC REAG : 217
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Lilianne & Emmett // Hétf. Ápr. 20, 2015 10:09 pm

- Tudhatnád, hogy nem az, kedveském - újabb lágy mosolyra húzom ajkaimat, amikor pedig felemeli a kezét, megilletődötten bámulok rá, tágra nyílt szemeimben a szomorúság tükröződik. Miért nem kér belőlem? Miért nem akar meghallgatni? Miért nem érdekli mindaz, amit mondani akarok?
- Pedig érdekelhetne.. - jegyzem meg csendesen, hangomban is némi szomorúság csillan. - Mit vétettem ellened, hogy a szavaim sem érdekelnek? - teszem fel a kérdést ártatlanul, továbbra is azzal a keserű éllel a szavak mögött, mint az előbbi szavaimban. Hiszen én semmi rosszat nem tettem.
- Nem, nem a tiéd. A miénk - kedves, együtt érző mosolyra görbülnek ajkaim, ahogyan rá pillantok. Mint anyuka a kislányára, kit kedvesen próbál jobb észre téríteni valami apróbb baki után. Nem foglalkozom a vádló éllel, megmaradok a kedves formánál, hiszen én már mindent elértem, amiről ő csak álmodozhat, amiért ő jelen pillanatban küzd.
- Sokkoló? Ugyan. Én segíthetek neked, azért vagyok itt. Ahelyett, hogy azon aggódsz, hogyan is kerülhettem ide, inkább használd ki a lehetőséget! - továbbra is ugyanolyan bájosan társalgok, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy az ember olykor a saját másával, lelkének egy darabkájával beszélget. A rövidke monológot hallva a fejem csóválom meg egy halk sóhaj kíséretében.
- Bölcs vagy, Lilianne, nem csalódtam benned. De ne feledd, jelen pillanatban azért vagyok itt, hogy segítsek. Kérsz egy teát? - kérdezem kedvesen és ha Lilianne jobban megnéz, akár ősz tincseket is észrevehet a szőke hajkoronában. Ismét mosolygok, újfent megjelennek azok az aprócska kis ráncok a szájszélek és a szemeim körül, melyek azt hivatottak jelezni, hogy bizony még a farkas sem teljes mértékben képes ellenállni az idő vasfogának. A hatalmas kőasztalhoz lépek, még dúdolgatni is elkezdek, ám mielőtt bármivel is elkezdhetnék foglalatoskodni, dulakodás hangjaira lehetünk figyelmesek.
Oldalt, a kőasztaltól jó néhány méterre megjelenik két méretes bundás, hogy ledöntsenek a lábukról egy huszonéves forma leányzót.
- Anya, segíts! - nyúl a kéz felénk, pontosabban a hasonmásom felé és nem kell sok, hogy a dulakodásban előbukkanjon az áldozat arca. Gwen arca. Fájdalom és kétségbeesés rántja grimaszba a szép, fiatal, emberi vonásokat, a csalódás és a keserűség csillan a szemekben. - Kérlek! - utolsó kétségbeesett kiáltás, mielőtt a trió ismét megindulna, az egyik farkas a lábánál fogva kezdi húzni a lányt, ki ezáltal a hasára fordul, tekintete továbbra is fiatalabbik énemre tapad, kérlelőn, könyörgőn fúrva szemeit az övébe. De nincs mit tenni, ha Lilianne szaladna is, felesleges, soha nem érheti őket utol. Egy utolsó fájdalmas sikoly és a lány a farkasokkal együtt teljes mértékben beleolvad a sötétségbe.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 314
◯ HSZ : 354
◯ IC REAG : 307
◯ Lakhely : Fairbanks



Re: Lilianne & Emmett // Hétf. Ápr. 20, 2015 11:28 pm


2.


- Tudom is.
Fújok egyet, mi aktuális lemondásomat testesíti meg. Utálom az egészet, olykor nagyon fárasztó, hogy én minden kutyafülében hiszek, épp ezért olyan hatalom sem megy csodaszámba számomra, ami ilyesmire képes. Roppant zavaró és ijesztő, nehéz feldolgoznom, de nincs mit tennem, ez is okkal történik, csak azt kell kiderítenem, mivel oldom fel. Nincs olyan csapda, amit ne lehetne hatástalanítani.
- Ne, ne csináld ezt. Nem ér visszaélni más jóindulatával, pláne a sajátoddal. Ez beteges, hagyd abba. Te nem vagy gyenge, mi nem vagyunk gyengék, nem picsogunk soha senkinek, magunknak sem.
Csóválom meg a fejem, mert ez az, amit nagyon-nagyon hosszú ideje nem engedtem meg magamnak, lelkileg sokkal erősebb vagyok, mint azt bárki hinné, a bástya, ami megóv a vihartól, a tyúkanyó, akinek lehet a szoknyája mögé bújni vigaszért. Nekem sosem volt kihez fordulnom, megtanultam a helyén kezelni a dolgaimat. Könnyek nélkül, némán, magamban sírok, ha túl nehéz a teher, de nem hagyom, hogy lássák mások, hogy én is rátelepedjek a tudatukra, mindenkinek van elég baja nélkülem is.
- Senkiből nincs kettő. Elismerem, hogy remekbeszabott másolat vagy, de az igazi kettőnk közül én vagyok. Így hát a mosolyom is az enyém.
Megdönthetetlennek érzem az érveimet, még ha gyerekes is talán ilyenen lovagolni, nem is tudom, nem érdekel, ha esetleg így van, nekem csak az számít, hogy tűnjön el. Hagyjon békén, elbeszélgetek én magamtól is magammal, nem kell hozzá segítség, pláne nem még egy én formájában. Nagyon bizarr.
- Hol a csapda? Nem vagyok olyan naiv, amilyennek hiszel, bár ezt tudhatod, ha magamnak vallod magad. Ezt még kimondani is nagyon furcsa.
Legyintek, nem akarok vele beszélgetni, nem érdekel a mondandója, a segítsége, semmi amit adhat, vagy épp elvehet. Nem is igazán értem, miben segíthetne ő nekem, majd kinevez de Luca helyett Anernerknek? Vagy hogyan gondolja? Abszurdum, ilyen a világon nincs.
- Tudod mit? Erre kíváncsi vagyok, meséld el kérlek, ugyan hogyan tudsz te nekem segíteni? Nem kérek teát.
Ez még viccnek is rossz volt. Vajon ilyen lehet másoknak velem beszélgetni? A lehető legértelmetlenebb pillanatban kínálom őket teával? Vagy bármivel? Nevetséges volnék? Keserű íz költözik a számba, nem tetszik, amit látok. Az ősz tincseket sem olyan nehéz kiszúrni, a kis mosolyráncok is ott vannak, öregebb már, sokkal, talán kétszázzal is, nem bírhatja már sokáig, a mieink körében ötszáz év már elég ritka, bár én szerintem meg fogom élni, annyira nem zavarok sok vizet, hogy bárki eltegyen láb alól, bár a szellemek addigra lehet, hogy az őrületbe kergetnek. Az már bajosabb témakör, akkor inkább valaki tegyen majd pontot életem végére.
- Mit mondtál?
Kapom fel a fejemet elmélkedésemből, láthatóan sem önmagamat (őt), sem pedig a helyzetet nem veszem komolyan, egyszerűen nem érdekel az egész, kivárásra játszom, semmi sem tart örökké.
- Gwen… te jó ég, Gwen! Azonnal hagyjátok békén!
Nem kell sok, hogy rohanjak felé, akkor is megtettem volna, mikor valóban elorozták tőlem, akaratán kívül változtatva át, keserűséggel és haraggal vértezve fel pajzsként a lelkét, mi azóta sem foszlott le róla. Bár megakadályozhattam volna, de egyáltalán nem számítottam rá, hogy ekkora bajban lehet.
- Engedjétek el! Gwen! Drágám… Sajnálom, annyira sajnálom.
Képtelenség elérnem őket, pedig még teher is van náluk. Mágia talán, lelket sanyargató, tömény fájdalom. Hamar jönnek a könnyek. Életem legnagyobb vesztesége, hogy elrabolták tőlem. Jó anya voltam… Nem én tehettem róla, mégis még mindig ugyanannyira fáj, mint majdhogynem háromszáz éve, és sohasem fog kevésbé.
Térdre rogyok, a semmit csapkodom magam alatt, kicsit olyan, mintha üveget vernék. Könnyeim elhalnak rajta, nem csillannak meg, mintha sosem lettek volna. Fölöslegesen hullajtottak, mint megannyi mások. Sokszor sírok, na és? Valamiképp nekem is le kell nyelnem a keserű pirulákat.
- MIÉRT CSINÁLOD EZT? MIT AKARSZ?
Tudom, hogy ő az, biztos vagyok benne, csak ő állandó, érzem, hogy figyel, minden mozdulatomat árgus szemekkel kíséri. Nem fogom hagyni, hogy kikezdjen, nem olyan fából faragtak. Hirtelen állok fel, és fordulok ismét önmagam felé.
- Nem fogsz tönkretenni. Nem tudsz. Hagyj békén!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 88
◯ HSZ : 269
◯ IC REAG : 217
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Lilianne & Emmett // Kedd Ápr. 21, 2015 9:12 pm

- Nem picsogok, Lilianne. Ha valóban azt tenném, hidd el, máshogyan nézne ki - ugyanazt a bájos, jó szándékú mosolyt láthatja, kedvesen próbálom dorgálni. - Ahogyan gyenge sem vagyok. Már nem.
Nem fejtem ki bővebben a szavaimat, továbbra is ugyanolyan barátságos vagyok, mint eddig. Mint amilyenek minden nap is vagyunk. Kedves, érző szív, amely aggódik másokért, törődik, akivel csak tud, minden egyes dobbanása erről szól.
- Lilianne.. - csóválom meg a fejem, halk kis sóhaj hagyja el ajkaimat. - Ne okozz csalódást, kérlek. Én ott élek benned, mi egyek vagyunk. Ha azt hiszed, hogy csupán a másolatod vagyok, akkor vissza kell szívnom a kijelentésem, miszerint bölcs vagy - kemények a szavak, főleg azért, mert továbbra is teljes nyugalommal ejtem ki őket, semmi megjátszottság, semmi gúny, semmi alakoskodás. Ez vagyok én. Ezek vagyunk mi és majdan Lilianne jövőbeni énje. Mert hogy én is ott élek benne, csak nem hagy a felszínre bukni. Megannyi súllyal kötöz le, akaratlanul, tudom jól. Azért vagyok, hogy segítsek elvágni ezeket a kötelékeket.
- Nincsen semmiféle csapda - vége érhetetlen türelemmel válaszolok, bár kicsit bosszant a tény, hogy csapdát les ott, ahol abszolúte nem kellene ilyesmire számítania. Talán belemarna a segítő kézbe, ha valóban kinyúlnék felé? Ha még ennél is határozottabb lépést tennék? Nagyon bízom benne, hogy nem, mert hatalmas csalódás volna.
- Csak néhány pillanatot várj, kérlek, hamarosan mindenre fény derül - szavaim befejeztével fordulok el tőle, hogy az asztalhoz sétáljak vissza, figyelmem azonban nem sokáig szakítom el a nőről, saját másomról, mert megjelennek a fantomképek. Szánalmas próbálkozását, ahogyan a lánya után fut, csak egy mosollyal jutalmazom, melyet úgy sem fog észrevenni, számomra mégis öröm, hiszen az első kis tőr célt ért. Ezen az úton kell tovább haladnom és hamarosan minden az enyém lesz, elérem célomat, melyért ma megjelentem előtte. A térde rogyása és a könnyek semmivel össze nem téveszthető aromája szélesebbé varázsolja a mosolyomat, ám abban a pillanatban válik halovány, szelíd, együtt érző másává, amint a fiatalabbik énem megfordul.
Azonban nem velem fogja szemközt találni magát. Guillaume szikár alakja magasodik előttem, ezzel tökéletesen kitakarva testemet. Talán hármat, négyet dobban a mellkasban pulzáló izomköteg, amikor a megidézett, teljes mértékben valós alak szóra nyitja ajkait.
- Te csinálod ezt, Chloé. Ő csak segíteni akar. Az ott - mutat arrafelé, ahol az előbb Gwen alakja a sötétségbe veszett -, és ő itt - ezúttal jobbra fordul a tekintete, ahol Émeric idős, mosolygós alakja bukkan fel és áll meg csendben. - mind te vagy. Nézd csak meg.. - pillant maga mellé lefelé, ahol egy kicsiny lányka alakja jelenik meg. Szipog és kétségbeesett, a saját kis kezecskéit gyűrögeti. A kicsi Chloé, a kétségbeesett kislány, kit a saját édesanyja árult el. - Ez itt mind te vagy. Ezt mind te csinálod.
- Ez mind te vagy.. - nyitja szóra ajkait a kicsiny alak, ahogyan Émeric száját is elhagyják a szavak. Újra és újra, mindhárom alak hangján megszólal a néhány szó, majd szépen a semmibe vesznek, hogy csak a hangjuk maradjon utánuk. Egyre halkul, majd felerősödik, mintha átkos kígyóként tekeregne Lilianne körül.
- Nem én teszlek tönkre téged. Te vagy az, aki ártasz magadnak. Egyedül csakis te - szólalok immár én meg, végleg megtörve a visszhangzó kórust, előrébb lépve és megállva a kőasztal és ezzel együtt a fegyverek mellett. - De, mint azt már mondtam, én segíthetek neked.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 314
◯ HSZ : 354
◯ IC REAG : 307
◯ Lakhely : Fairbanks



Re: Lilianne & Emmett // Kedd Ápr. 21, 2015 9:54 pm


3.


Én sem vagyok gyenge, hát nem látja? Nem fogom bizonygatni, az pontosan a gyengék fegyvere, én azonban nem vallottam magam annak már jó ideje, eztán sem fogom elkezdeni újra. Kezdeti éveimben annak éreztem magam, mikor Gwent elvitték, szintén, de már mind elmúlt, már nem vagyok az a tehetetlen nebántsvirág.
- Megtennéd, hogy leszállsz a magas lóról? Attól, hogy csinos köntösbe csomagolod a szavaidat, még nem lesznek kevésbé sértőek.
Megcsóváltam a fejem, szőke tincseim puhán cirógatták a vállaimat, észre sem vettem, hogy reszketek, hogy a meleg pizsama sem képes megvédeni a lélek gyötrelmétől, a saját lelkemétől, ami didereg az érzelmi viharok közepette. Sajnálatos, hogy vérvonalamból fakadóan minden sokkal intenzívebben csapódik le bennem, visszhangot verve rombolja bástyának gondolt mivoltomat.
- Mi van, ha nem vagyok kíváncsi rá? Ha nem akarok várni? Akkor is rám erőlteted a saját elgondolásodat? Sosem voltunk ilyen erőszakosak, igazán tudhatnád.
Ha dorgál, hát magára vessen, hogy visszakapja, senkivel nem beszélnék így, de önmagammal igazán megtehetem. Eleget szidom magam
minduntalan, nem gond hát most sem, még jól is esik. Valami nagyon zavar benne, és nem tudom megfejteni. Szeretném, ha olyan egyszerű lenne, mint mikor kihúzzuk a kádból a dugót, és mindent magába nyel a csatorna. Szeretném kihúzni a dugót, még akkor is, ha én magam is eltűnök miatta.
Gwen, Gwen, kicsi Gwen, örökkön örökké átkozni fogom magam amiatt, hogy nem tudtalak megvédeni. Életem legnagyobb keresztje, lelkemet nyomó örök teher, mi alól képtelenség kikecmeregni. S lám, most is tehetetlen vagyok, nem érhetem utol, olyan erő, mit nem irányíthatok. Bosszantó, hogy nincs felette hatalmam, ez a világ… Erősebbnek érzem magam, mégsem vagyok képes semmire, aminek akár egy csöpp értelme is lenne. Mikor aztán meglátom Guillaume arcát, az összes vér megfagy az ereimben, minden ordításom értelmet nyer, minden haragom rá összpontosul, minden rossznak ő az okozója.
- Ostobaság!
Csóválom meg vadul a fejem, tincseim zabolázatlanul járják körbe arcomat. Gyűlöllek, Guillaume, még mindig, annyi év után is, mit nélküled töltöttem, gyűlöllek. Leginkább azért, mert miattad képtelen vagyok szeretni, s ha szeretek is, tenni érte már nem megy. Megmondhattam volna Vincentnek, és megmondhatnám Neki is, de nem, sosem fogom megtenni, sokkal jobban félek attól, hogy megégetem magam, mintsem abban reménykedjek, hogy másodjára sikerülhet. Hogy még valaki nem tehet úgy tönkre, mint ahogy ő tette. Hinnem kellene benne, de nem megy.
- Fejezd be. Ezt nem én csinálom, én nem akarom ezt látni, nem akarom őket látni, fájnak, örökké fájnak.
Az eldobott leány, a csődöt mondott szülő, a feleség, ki képtelen teljesíteni férje óhaját, a kölyök, ki elhagyta teremtőjét. Mindez bennem van, tudom jól, de nem akarom, hogy itt legyenek, nem akarom, hogy minden múltban elkövetett hibámat a fejemre olvassa bárki, pláne nem Guillaume képében. Ismerem őket, jobban ismerem önmagamat, miként a legtöbben vannak vele. Ám szerényebb vagyok annál, hogy ezzel hencegni vágyjak. Ennyi, nem több.
- Hallgassatok!
Nyögöm kétségbeesetten, bár még egyszer nem emelem meg a hangomat, csak füleimre tapasztom kezeimet, lehunyom a szemeimet, és szépen lassan elterülök a földön, próbálván nem tudomást venni erről az egészről. Az egészben az a legborzasztóbb, hogy az ő hangját, a saját hangomat még így is hallom. Beszennyezi a lelkemet, mocsokkal hinti, érzem, tudom. Ő nem akar jót. Ismerem önmagam, tudom miként dobban a szívem, mikor segíteni akarok. Tudom, hogy sosem nyúlnék fegyverhez, hacsak nem létszükséglet, ha nem kell megmentenem valaki olyat, aki végtelenül fontos a számomra.
Elhallgatnak, én felülök, mintha legalábbis egy bábként rángatna bárki, idősebb kori önmagamra vetül pillantásom, lassan megcsóválom a fejem.
- A jövő azért jövő, hogy ne tudjuk, mi rejlik benne, hogy ne tudjuk, mi lesz belőlünk. A jövő ismerete megváltoztatja a sors lapjait, másként íródnak, ha tudjuk, mitől kell óvnunk magunkat. Ne segíts, nem kérek belőle, nem akarok tudni semmit rólad. Csak tűnj el, és hagyj engem békén.
Hajtom le a fejem, de ha fegyverhez nyúl, tudom, hogy elvesztem, mert önmagamra kezet emelni… nem menne, sokakra nem, de elpusztítani valamit, ami így vagy úgy, de belőlem, miattam fakadt… A pokolban égnék örökkön örökké.
Zaklatottságom még úgyis kézzel fogható, hogy a szavaim erőteljes megfontoltságról árulkodnak, ettől még nem vagyok nyugodt, de be akarom ezt fejezni, nem vágyom tovább itt lenni, bárhol is van a kiút, hajlandó vagyok átlépni rajta.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 88
◯ HSZ : 269
◯ IC REAG : 217
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Lilianne & Emmett // Kedd Ápr. 21, 2015 10:23 pm

- Nem sértegetni szeretnélek, ne haragudj, ha megbántottalak - ráncolom egy picit a homlokom, tényleg nem szándékoztam ártani neki a szavaimmal, csupán a szemét szeretném végre felnyitni.
- Ahogyan ennyire türelmetlenek sem - kuncogok halkan. - De, hogy a kérdésedre válaszoljak, nem, akkor nem erőltetném rád az elgondolásomat. Akkor felnyitnám a szemed, hogy te magad könyörögj érte - ismét súlyosan koppanhatnak a szavak, a kedves küllem azonban továbbra is megmarad, nem erőltetek én semmit sem, de amiért jöttem, azt ma be fogom fejezni, elvégzem a feladatomat. Akár így, akár úgy, de mindenképpen véghez viszem azt, amit kell. Ha az egyik út nem járható, akkor keresek másikat, soha nem adom fel. Soha nem adjuk fel, tán elfelejtetted?
- Dehogy ostobaság! Nem fájna ennyire a múlt, nem ébresztene benned ilyen heves érzéseket, ha már elengedted volna. Ha elengedtél volna minket - a Guillaume hasonmás tartja a szemkontaktust, nem mozdul, mégis olyan érzése támad az embernek a szavait hallva, a megjelenését látva, mintha pusztán a jelenlétével képes volna a földbe döngölni.
Összekuporodik, én pedig úgy érzem, teljesen jó úton járok, már csak egy utolsó pöccintés kell, egyetlen utolsó lökés, hogy véget érjen minden, hogy lássa azt, amit mutatni szeretnék neki. A szavait hallva azonban ismét kuncogni kezdek.
- A jövő? Ki beszélt itt jövőről? Nem foglak beavatni, nem is terveztem, rossz úton jársz - csóválom meg a fejem és a tekintetem elesett testéről a fegyverekre siklik. A dárda nem nekünk való, túl nagy, túl nehéz és egész egyszerűen nem illik a kezünkbe. A pisztoly jó választás volna, gyors, aprócska fájdalom csupán, de gyávaságra utal, pontosan azért, mert minden szálat egyetlen pillanat alatt varr el. A tőr.. tökéletes választás. Ujjaim siklanak a markolatra, hogy azzal a kezemben lépdeljek oda hozzá és guggoljak le mellé.
- A jövő mit sem ér addig, amíg ilyen démonokat cipelsz. Önszántadból képtelen vagy elengedni őket, nem tudsz továbblépni, fájnak, fájni fognak örökké. Ezért vagyok itt. Választhatsz. Az egyik opció, hogy velem végzel, eltörölve ezzel a dicső jövőt, az Anernerkséget és mindent, ami boldoggá tehetne, hogy a múltaddal, a megannyi kínnal élj együtt. A másik lehetőség hogy önként adod életed, megszűnik így a fájdalom, teljesen tiszta lappal folytathatod az életed, nem lesznek súlyok, melyek visszahúzzanak. Út a boldogság, az álmok felé. A döntés rajtad áll - semmi erőszakosság nincsen a hangomban, továbbra is ugyanolyan hangszínen beszélek hozzá, mint eddig. Nem mozdulok mellőle, nyitott tenyerembe fektetem a tőrt és kettőnk közé nyújtom a kezemet.
- Addig nem vethetsz véget ennek, míg nem döntesz, míg egyikünk el nem pusztul. Nyújtsd kezed, vagy emeld nyakad. Válassz!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 314
◯ HSZ : 354
◯ IC REAG : 307
◯ Lakhely : Fairbanks



Re: Lilianne & Emmett // Kedd Ápr. 21, 2015 11:22 pm


4.


- Nem haragszom.
Suttogásom belehal a tömény feketeségbe, ami körülvesz bennünket, jó volna magam köré csomagolni, elmulasztva a remegésemet, elűzve lelkem hidegét, megbékélni azzal, hogy talán nem vagyok az, akinek gondolom magamat, hogy sok hibám van, hogy valójában még csak erős sem vagyok, lélekben sem.
- Akkor kénytelen leszek felnyitni a szemeimet.
Halk, nyugodt szavak, biztos vagyok benne, hogy nem képes erre, hogy egyetlen porcikám sem akarja tudni, mi ez az egész, hogy mit akar a tudtomra adni, hogy miért akarja. Nekem mindez nem kell, én jól vagyok. Legalábbis jól voltam, amíg be nem zavart a képbe, most… most nem tudom, mi van. Valami az elmémre telepszik, megfertőzi, mételyezi, suttog bele, s nem a lelkierőmet növeli vele, épp ellenkezőleg. Fek akarok állni, tovább menni, harcolni a hitemért, az elveimért, önmagamért, de kizsigerel. Minden alak, akit elém idéz, túlságosan mélyen váj a lelkembe, vagy a hiányuk, vagy a bennem való csalódottságuk, vagy a harag, ami még most sem szűnt meg, de a legfájdalmasabb mind közül még mindig ő. Az a kislány a szekrényben, az a kislány, aki minden éjszaka az édesanyja miatt aggódott, és sikítva szaladt ki többször, de csak szíjat hasítottak a hátából miatta. S az utolsó, legundorítóbb tőrdöfés a szív közepébe, mikor leszámolja az értem kapott pénzt. Miért ilyen anya jutott nekem? Miért nem olyan, aki képes szeretni, és mindentől óvni? Miért?
- Nem engedhetem el a részeimet, ez lehetetlenség.
Hangom el-elcsuklik, érezni, hogy a sírás kerülget, hogy semmi sem lesz már jó soha, hogy az én időm talán elmúlt, hogy nem vagyok elég jó, elég erős, hogy Anernerk legyek, mert nem vagyok képes felülkerekedni önmagamon. Végül mégiscsak én számítok, igaz? Semmi más, csak én… ha én gyenge vagyok, másokat sem óvhatok meg, s ha így van, hát fölösleges minden lélegzetvételem, még arra sem vagyok méltó, hogy elszívjam a levegőből az oxigént. Mikor lettem ennyire én központú? Vagy mindig az voltam? Ezért hibáztam annyit? Ez lenne a kulcs? Önzőség… a legundorítóbb méreg tán mind közül.
- Guillaume… ne bánts még most is, már eleget tetted. Annyiszor tettél tönkre, elég. Szerettelek, de nem volt elég, örökké akartál, örökké akarsz gyötörni is? Megteheted, de a lelked így sosem nyugodhat.
Kétségbeesett vagdalkozás, próbálkozás talán, ám kénytelen vagyok valamit tenni, mondani, valamit, amitől nem csak én érzem magam ennyire szánalmasan semminek.
- Rossz… rossz úton. A sárga köves útról már rég letértem, tudom.
Őrületem átszakítja a masszív valótlanságot, pillanatnyi torz tükröt mutatva későbbi önmagamnak. Nem tudom, hogy ő miként győzte le, hogyan volt sokkal jobb és sokkal erősebb. Hogyan viselte el az összes szellemet a fejében, az összes kérést, főként azokat, miket képtelen volt teljesíteni, azokat, akiket nem segíthetett át az örök békességbe. Nekem már nem megy.
A tőr. Valóban tökéletes választás, szép fegyver, másnak a kezében bizonyosan jobban mutatna, mint az enyémben, övében, miénkben. Igaza van, örökké fájni fognak, soha nem múlnak el, szívemen ejtett behegedni képtelen mementók, azért vannak, hogy emlékeztessenek mindenre ami szép volt, s mindenre, ami végtelenül fájt, szép még most is, fáj még most is. Nem lesz semmis sohasem.
- Ismersz. A jelenlegi fejemmel, tudásommal, érzéseimmel… sosem lennék képes bántani önmagamat.
A kocka el van vetve, de már csak ő fogja látni, melyik oldalát mutatja felénk, felé, hisz eztán ő lesz én, én eltűnök, elmegyek, elmegyek innen messze… S nekem ott lesz jó, neki pedig itt, ez máshogy nem is lehetne.
- Kérlek… csináld jobban. Mondd meg neki helyettem, hogy… hogy ostoba voltam, és több, mint barát. Segíts neki, hogy erős maradjon, hogy ne viselje meg túlságosan. Csak… gyűlölje tovább a fajtánkat, mintha soha nem is találkoztunk volna.
Remegnek meg az ajkaim, és az ujjait, a sajátjaimat, ám nem az én kezemen a pengére fonom, majd elemelem tőle ujjaimat, hogy aranyszín tincseimet fogjam velük satuba, emelve fel a vállaimról, hogy tökéletes, tiszta munkát végezhessen. El lehet vágni úgy a nyakat, hogy ne legyen visszaút, nem nehéz, én tudom, hogyan kell, hát neki is tudnia kell. A szemeimbe nézek, a saját, bölcsebb, idősebb tükreimbe. Szeretném, hogy megkapja azt, ami nekem talán nem járhatna, mert kevés vagyok hozzá, szeretném, hogy tökéletes Anernerk legyen, s ha ehhez a vérem, az életem kell, hát önként felajánlom neki. Látni akarom, miközben megteszi, erős vagyok, nem szabad a saját kivégzésemről lemaradnom. Végül könnyű mosoly siklik az arcomra, én elértem mindent, amit szerettem volna, voltam szerelmes, háromszor. Volt három csodálatos gyermekem, tökéletesek, akár a csillagos éjszakai égbolt. Túléltem megannyi halált, tragédiát, felálltam mindig, még ha sokszor segítséggel is, ám megtette. Tanultam, fejlődtem. Most megyek hozzájuk, kikről életem legnagyobb része szólt, és tudom, hogy örömmel fognak fogadni, bár nem leszek sokáig köztük, nincsen bevégezetlen dolgom. Legalábbis jelen pillanatban nem tudok róla, hogy hamarosan lesz…
Nem tudom már, hol kezdődök én, és hol végződik ő, csak a töménytelen üresség van, a lemondás csendessége, a belenyugvás békessége. Az út, amire most lépek, talán pont olyan rossz, mint amin eddig jártam, de legalább itt vége lesz. Egyszer, s mindenkorra. Legyen hát, Lilianne Beauchene, Lilianne de La Fontaine, Chantal St. Pierre, Chloé Lachapelle, Chloé Cloutier. tegyünk pontot a történet végére, érezzük végre, milyen elmúlni, tudom, hogy többen is várnak, megyek.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 88
◯ HSZ : 269
◯ IC REAG : 217
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Lilianne & Emmett // Szer. Ápr. 22, 2015 12:21 am


- Ha csak azért választod a halált, mert képtelen vagy önmagadat bántani, akkor mindketten elbuktunk… - fűzöm hozzá csendesen, lágy, keserű mosolyra görbülnek ajkaim. Ha csak ezért adja meg magát, akkor hiába ontom vérét, én magam is csúfosan elvérzek.
- Akarnod kell az új életet. Akarnod kell a változást, a tiszta lapot, a fájdalmaktól mentes létet - határozottság siklik hangomba, hiába döntöttem el, hogy mondjon bármit, megteszem. Döntött. Már csak az a kérdés, hogy ezen lénye is vele együtt hal-e majd. Nem mondok már semmit, meghallgatom az utolsó szavakat.
- Soha nem lesz képes elfelejteni téged, Lilianne… - együtt érző mosolyra görbülnek az ajkaim, többet azonban nem fűzök mindehhez, hiszen nem is kell. Tudja, tudjuk mindketten, ide a szavak már teljesen feleslegesek.
Magam is helyezkedem, amikor ő, letérdelek, hogy amikor hátrafogja a haját, egész egyszerűen a vállánál fogva húzzam hátra, ezzel fektetve felsőtestét a combjaimra. Nem hentes vagyok, hogy csak úgy lemészároljam az eladásra szánt portékát, az egyszerű húst. Megadom a módját, megadom azt, ami jár neki, amit megérdemel. Merthogy büszke vagyok rá, tisztes halált érdemel, édes csókot.
- Ne félj. Itt vagyok veled - szabad kezemmel megszorítom az ő kezét, biztatóan , nyugalmat adóan, hátha legalább ezzel is segíthetek neki - Büszke vagyok rád - csendben szólalok, lágyan ölelik őt körbe a szavaim, igyekszem betakargatni velük, ahogyan energiáimmal is játszok. Valóban így érzek, mindenki büszke lenne rá, sajnálatos, hogy senki nem fog tudomást szerezni mindarról, ami ma itt lezajlott.
- Találkozunk még, Lilianne Beauchene… - mintegy végszóra illesztem a pengét a torkához, hogy egyetlen határozott, erős mozdulattal vágjam át azt, indítva meg a zubogó karmazsin folyamát. Ha nem tépte ki a kezét, továbbra is ugyanúgy szorítom, ahogyan eddig, csak akkor eresztem el, amikor érzem, minden erő elszállt a testéből, amikor tudom, hogy megkapta a halál csókját. Ott maradok még vele, tőrt tartó kezem magam mellé ejtem, a fegyvert azonban továbbra is erősen markolom, másik kezemmel a szőke tincseket kezdem simogatni. Vége hát…

Minden változik, pillanatok leforgása csupán, hogy néhány pillanatra, de betekintést nyerhessek mindabba, ami az én kezem által zajlott le ezen a sötét, borzasztó helyen. Hirtelen moccannék, pattannék fel, hogy egyből körülnézzek, kutakodjak bárki élő felé, amikor megérzem a súlyt a combomon, amikor rájövök, hogy valami fekszik az ölemben.
Nem valami. Valaki. Ő.
Csilingelve csattan a tőr a sötét felületen, ahogyan kicsúszik kezeim közül a penge, apró vércseppeket indítva ezzel útjára a levegőben, mik szintúgy hamar földet érnek. Két kezemmel kapok oda, a nyakához, melegség zubog a tenyereimbe, ahogyan az arcomon is érzem végigömleni a sós cseppeket. Össze akarom fogni a sebet, a vágást, melyet én magam ejtettem, a végzetes sebet, mely a legjobb barátom halálát okozta.
- Nem, nem, nem, nem… - csak ezt az egy szót ismétlem, miközben vadul küzdök azért, hogy ismét láthassam felcsillanni azt a gyönyörű szempárt, hogy hallhassam a kacagását, hogy legalább utoljára, egyszer még láthassam a vidám arcvonásokat.
El sem tudtam tőle búcsúzni.
- NEM! - fogalmam sincsen, hol vagyunk, de úgy érzem a puszta kiáltásommal képes volnék megrepeszteni az üveget, a falakat. A fájdalmam elemi erővel csap a szívembe, a lelkembe, én voltam, én tettem. - Lil, kérlek, térj magadhoz! Lil! Ne hagyj te is magamra! Nagyon kérlek! KÉRLEK!!!
Megöltem. Megöltem Őt.
Megöltem a legjobb barátomat.

Üresség. Kongó, fájó, sajgó üresség. Valami hiányzik. Valami nem egész. Nem vagyok egész. Odabent, a lelkemből hiányzik egy darab.
Feltápászkodom, tagjaimban még mindig a zsibbadtság ül, a fejem is beverhettem valamiben, fogalmam sincsen, de nagyon furcsa gondolatok kavarognak a fejemben. Mintha álmodtam volna. Felvillan egy ismerős arc, ám minél jobban meg akarom fogni, minél jobban emlékezni akarok arra, mi történt az elmúlt időszakban, annál inkább kicsúszik a kezemből. Minden. Az arc homályossá válik, míg végül teljesen elveszik, én pedig ott maradok egyedül. Üresen.
Nem tetszik ez nekem, máris tápászkodok fel, a telefonomat keresem, hogy tárcsázzak. Lilianne-t hívom először, ám nem veszi fel, Savannah-t is próbálom, hiszen érte is aggódom, ám ugyanaz a helyzet. Rohanni kezdek, vissza, valahova, ki akarom deríteni, mi történt. Keresni valakit, aki magyarázatot adhat és miközben vadul kutatok valaki után, bárki után, képtelen vagyok megszabadulni a kongó ürességtől, mely a mellkasom feszíti.
// sírós <33333333333 //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 314
◯ HSZ : 354
◯ IC REAG : 307
◯ Lakhely : Fairbanks



Re: Lilianne & Emmett // Szer. Ápr. 22, 2015 9:41 pm


* 50 *


5.



- Azért választom a halált, mert neked esélyed nyílt a többre, ha nekem nem megy, hát kettőnk közül neked kell maradnod.
Ez ugyan nem a teljes igazság, de legalább láthatja, hogy nem csak azért választom, ám tény, hogy nem volnék képes kezet emelni senkire sem, aki nem szolgált rá. Akiről nem tudom teljes bizonyossággal, hogy megérdemli, amit kap. Sajnos így működöm, nem véletlenül hátrálok ki a húzósabb helyzetekből, igazság szerint, nem is nagyon szokott részem lenni olyasmiben.
- Akarom.
Megnyugvást, békét, egyszerűséget, pihenni, s nem csinálni semmit, nem vívni szélmalomharcot az élettel magával. Szerettem önmagam, szerettem az életemet, és hittem, hogy tart valahová, de mintha minden kisiklott volna a kezeim közül, mintha már nem lehetne jobb soha. Miért? Ha nem ő mondaná, nem hinném el, de érzem minden rezdülésében, hogy komolyan beszél.
- De… meg kell, hogy tedd, nem értem, érte. Nem élhet tovább haraggal a szívében, azt szeretném, hogy fény legyen benne. Találj valakit, aki beragyogja az életét, kérlek, kérlek szépen.
Kulcsolom reszketeg ujjaimat a karjára, ez fontos, de annyi más fontos dolog van még, istenem… Megígértem Darrennek, hogy segítek neki, hogy megoldjuk ezt a megszállásos problémát, Ginny… Nem akarom odafentről látni, ahogy zokog, mint ahogy azt sem akarom tudni, miként kövül meg Jo arca, hogy elrejtse az érzéseit. Fayet alig kaptam vissza, sokakat alig ismertem meg. Philip… sosem mondhatom már neki, hogy imádom az egész lényét. Csak most jöttem vissza, nekem még dolgom lett volna, nem így… elmúlni hirtelen, mikor végre megint rátaláltam az otthonomra. Vadul kalapál a szívem. Legalább ez a föld fog magához ölelni, Párizs után sosem hittem, hogy lesz valaha otthonom. Tévedtem. Fairbanks… legalább hazatérhettem, még ha eltávozni is, de jöhettem.
Köszönöm.
Emmett, drága Emmett, bár megölelhetnélek utoljára, és a füledbe suttoghatnám, hogy minden rendben lesz, hogy már nincs szükséged rám, tán soha nem is volt. A barátság csodálatos dolog, kimondatlan szavak peregnek ki a kezem közül, ömlenek ki elmém fogságából, nem tudom már elmondani őket. Talán nem is kellett, talán így volt jól, talán így nem fogsz annyira szenvedni. Tudom, hogy fogsz, túl jól ismerlek, nem fogod kimutatni… de Emmett… ha ötven év múlva vissza kell jönnöm, hogy helyre tegyem a fejedet, hát istenemre mondom, meg fogom tenni.

Kell még egy szó, mielőtt mennél,
Kell még egy ölelés, ami végig elkísér,
Az úton majd néha, gondolj reám,
Ez a föld a tiéd, ha elmész, visszavár.

Nézz rám, és lásd, csillagokra lépsz,
Nézz rám, tovatűnt a régi szenvedés.
Hol a fák az égig érnek, ott megérint a fény,
Tudod jól, hova mész, de végül hazatérsz.

Szállj, szállj, sólyom szárnyán,
Három hegyen túl!
Száll, szállj, ott várok rád,
Ahol véget ér az út!

Úgy kell, hogy te is értsd, nem éltél hiába,
Az a hely, ahol élsz, világnak világa,
Az égigérő fának, ha nem nő újra ága,
Úgy élj, hogy te legyél virágnak virága.

Szállj, szállj, sólyom szárnyán,
Három hegyen túl!
Száll, szállj, én várok rád,
Ahol véget ér az út!

Nézz rám, s ne ígérj,
Nézz rám, sose félj,
Ha nincs hely, ahol élj,
Indulj hazafelé!

- Nem félek.
Suttogtam halkan, ajkaim cserepessé száradt mivolta alig volt már képes szavakat formálni, szerettem volna, ha kibírom könnyek nélkül, de nem ment. Nagyon fájt elmenni, és tudtam, hogy nagyon fog fájni azoknak, akiket itt kell hagynom. Bocsánat. Nem én tehetek róla, de… talán mégis. Erre már nem kell gondolnom, már nem fog fájni semmi, csak vége lesz, egyszer úgyis így kellett volna lennie.
- Szeretlek…
Szeretlek Emmett, szeretlek Ginette, szeretlek Faye, szeretlek Darren, szeretlek Jo, szeretlek Philip, szeretlek Guillaume, szeretlek Émeric, szeretlek Contance, szeretlek Gwenaëlle.
Nem vettem észre, alig rándult a testem, a vérem zápora már nem érte tudatom, fémes, ismerős illata nem kúszott az orromra. Azonnal elköszöntek a világtól kék tükreim, elmúltam, szellemem vadul szakadva ki a lelkemből figyelt odafentről. Éreztem, ahogy kicsiny ujjak fonódnak az enyémekbe, lenéztem, Émeric lehetett talán négy éves, a karjaimban Constance, kinek csöpp kacsói között édes medvét szorongatva. Émeric húzott minket a fehérség felé, kacagva szaladt, láttam, ahogy megjelenik előttem Guillaume alakja.
Ha ilyen érzés meghalni, bármikor megtenném. Akkor voltam a legboldogabb, Gwennel a szívem alatt, tökéletes volt minden. Túlcsordulva szerelemmel és szeretettel. Anya voltam. Nő. Feleség. Boldog voltam. Köszönöm.

A krémszínű ágynemű a véremtől vöröslik, a macskát a pizsamámon már rég elmosta. Elernyedten fekszem, halálos sebben nyakamon, és a világon semmi értelme nincs az egésznek. Vadul lüktet a csend, üvölt a semmibe. Az erőm, ami visszatértemtől fogva körbeölelte a lakot, simogatta a szeretteimet, s azokat is, kik még nem álltak olyan közel hozzám, hirtelen illan el, mintha vissza sem jött volna. Ginette már nem érez a szomszéd szobából, talán csak alszom. Örök, csodálatos álmot álmodom. Nekem már jó, így kellett lennie.
A telefon csörren meg mellettem, csodálatos iróniáról adva ismérvet, üvölt boldogságot a halálba. Húsz röpke búgás, majd az üzenetrögzítő kapcsol be:
”Sziaaaa! Itt Lili, hát Te? Kérlek mutatkozz be, és ígérem, amint tudlak visszahívlak. Legyen csodás napod! Pusziii!”


//<33333333333333333333//
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content

Re: Lilianne & Emmett //

Vissza az elejére Go down
 

Lilianne & Emmett

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Emmett Carver

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: 2015 :: Vörös Hold 2015 :: Hardcore-