HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
AKTÍV KARAKTEREK
68 TAG 31 FÉRFI 37 NŐ
FAIRBANKSI FALKA
19 TAG 8 FÉRFI 11 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
17 TAG 7 FÉRFI 10 NŐ
ŐRZŐK
18 TAG 10 FÉRFI 8 NŐ
EMBEREK
5 TAG 2 FÉRFI 3 NŐ
VÉRVONALFŐK
9 TAG 4 FÉRFI 5 NŐ
Az előző negyed évben ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

...A Legsokoldalúbb:

...A Legszomorúbb:

...A Legjobb Bónusz:



írta  Daisy Corina Lacroix Yesterday at 7:52 pm
írta  Primrose Trevelyan Szomb. Nov. 18, 2017 11:58 pm
írta  Alignak Szomb. Nov. 18, 2017 11:36 pm
írta  Darren Northlake Szomb. Nov. 18, 2017 11:21 pm
írta  Darren Northlake Szomb. Nov. 18, 2017 2:34 pm
írta  Darren Northlake Szomb. Nov. 18, 2017 2:18 pm
írta  Wyatt L. Quinn Szomb. Nov. 18, 2017 11:06 am
írta  Darren Northlake Szomb. Nov. 18, 2017 10:21 am
írta  Celaena McDonald Szomb. Nov. 18, 2017 10:20 am
írta  Jackson Carter Pént. Nov. 17, 2017 10:42 pm
írta  Rocky Pént. Nov. 17, 2017 7:19 pm
írta  Zachariah O. Danvers Csüt. Nov. 16, 2017 9:15 pm
írta  Kyle Prescott Csüt. Nov. 16, 2017 8:43 pm
írta  Alignak Csüt. Nov. 16, 2017 8:06 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Csüt. Nov. 16, 2017 11:33 am
írta  Daphné Seward Hétf. Nov. 13, 2017 9:12 pm
írta  Darren Northlake Hétf. Nov. 13, 2017 8:47 pm
írta  Darren Northlake Hétf. Nov. 13, 2017 8:45 pm
írta  Hannah B. Wilson Hétf. Nov. 13, 2017 8:34 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Hétf. Nov. 13, 2017 7:57 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Hétf. Nov. 13, 2017 7:19 pm
írta  Alignak Vas. Nov. 12, 2017 4:43 pm
írta  Destiny Maeve Bluefox Vas. Nov. 12, 2017 3:10 pm
írta  Corinne June Mouser Vas. Nov. 12, 2017 3:08 pm
írta  Catherine Benedict Vas. Nov. 12, 2017 9:35 am
írta  Hans Elfman Pént. Nov. 10, 2017 1:42 pm
írta  Rebecca Morgan Kedd Nov. 07, 2017 7:13 am
Darren Northlake
 
Jackson Carter
 
Primrose Trevelyan
 
Alignak
 
Daisy Corina Lacroix
 
Hans Elfman
 
Michael Cooper
 
Celaena McDonald
 
Rebecca Morgan
 
Rocky
 

Share | .


























 

 A színfalak mögött

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Alignak
Admin
avatar

◯ HSZ : 6688
◯ IC REAG : 8489
A színfalak mögött // Szer. Ápr. 22, 2015 6:42 pm

Ha valaki kimaradt a Vörös Holdból (vagy legalább is valamelyik karaktere), de szeretne valahogy reagálni az eseményekre, részt venni a történtek feldolgozásában, az itt egészen nyugodtan megteheti.

Akik a FALKÁHOZ tartoznak, ahhoz tartsák magukat, hogy amint befutott az első jelentés az ájulásokról, minden ébren maradt falkatag azonnali hatállyal szolgálatba lett állítva, hogy kutassák fel azokat, akik nem válaszolnak a hívásokra.
Hogy ez időben hogy jön ki, igazából teljesen lényegtelen, hiszen a cél az, hogy minden hozzánk tartozó farkas testét hazajuttassuk - akár kivérzett, akár nem.
Értelemszerűen a helyszínhez közelebb eső falkaterületre célszerű elszállítani az elesetteket, aki már menthetetlennek bizonyul, azt azonban a Farkaslakba vihetitek (előbb-utóbb mindenki oda fog majd kerülni a hegyre).

Mivel fogalmunk sincs, hogy mivel állunk szemben, így nem teszünk semmit, csak várunk (és roppant idegesek vagyunk, ugyebár).

Az egészségügyben, a rendőrségben, esetleg a tűzoltóságon dolgozó farkasok azonnal riasztva lesznek: minden befutott riasztást és hívást ellenőrizzetek le, szűrjétek ki, hogy hol szerepelnek ájultan összeeső emberek, és intézkedjetek: akár farkas, akár őrző (ha mi találjuk meg előbb valamiért) - nem maradhat civil környezetben. Senkit sem hagyunk hátra.

Az ŐRZŐK esetében a Tetoválómester kapcsolatba lépve a Szellemvilággal értesül arról, hogy megszállás van kilátásban, és ezért az ájult/halott kollégák ügyében fokozott türelemre szólít fel mindenkit.

Mivel időben értesültünk a dologról, így a gyógyítók az alagsorba lettek rendelve, mivel kevés van belőlük, így Anchorage-ból Franzt is erre az időszakra áthívtuk.
A protokoll máskülönben a szokásos. MINDENKINEK - ájultaknak is - elérhetőnek kell lenniük valami módon (legcélszerűbb, ha van nálad tisztességesen feltöltött mobiltelefon), a felderítő team-ek összetétele pedig: harcos + informátor/mágus párosok. Tanoncok a bázisra lettek berendelve, gyógyítóknak való besegítésre.
A falkához hasonlóan az elsődleges cél biztonságban tudni a sajátjainkat (vagy legalábbis saját területen, az alagsorban). Farkas és farkas között nem teszünk különbséget ezúttal, nem hiányzik senkinek, hogy civilek között randalírozzanak, mindegy, hogy kóbor vagy sem.
Esetükben az alagsor mellett a hotelbe való szállítás is játszik - amelyik közelebb van (kivéve, ha Castor megvétózza a kóborokkal kapcsolatosan ezt, bár ájultan sok kárt ők se tehetnek).
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net
avatar

◯ Kor : 133
◯ HSZ : 130
◯ IC REAG : 114
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: A színfalak mögött // Vas. Ápr. 26, 2015 12:49 am




So it’s true, when all is said and done, grief is the price we pay for love.




Az álom édes, az álom megmosolyogtat, álmomban megint gyermek vagyok, s nevetek. Véroniqueként, majd Ginetteként is, mindkét életem virágait csokorba gyűjtve. Gyakori, visszatérő álmom volt ez régebben, de már hosszú ideje nem ragadott el. Amikor dörömbölés riaszt fel, akkor már tudom, hogy van oka annak, amiért ebben a meseképben tobzódtam megint.
A riasztás egyértelmű, menni kell, nem tudok hát körmöt rágni, s azzal foglalkozni, hogy a szürke, rövid ujjú hálóinget, melyen Marie díszlik a Macskarisztokratákból és a hozzá hordott cicanadrágot lecseréljem rendes ruházatra. Pattanok és már rántom is le a hajgumit csuklómról, hogy míg gyors copfot készítek tincseimből, már Lili ajtaja előtt érezzem gyomromban a görcsöt.
Tudtok, vártuk, beszéltünk róla. Meséltem Lilinek a tavaly történtekről, lefekvés előtt is erről folyt a szó, hát nem kérdés, hogy falszomszédomhoz megyek-e át, vagy sem.
- Lili! Lili, ébredj.. baj van.
Nyúlok azonnal rá a villanykapcsolóra az ajtó mellett, s indulok meg az ágya felé. Nem finomkodtam az ajtóval, ha be volt zárva, akkor is rátörtem, s most már éppen nagy levegőt véve készülök mea culpázni a nyílászáró miatt, amikor elér a látvány.
Megmerevedek, a vörös tócsa mintha fojtogatna, hirtelen nem tudok moccanni. Sikoltani sem. Néma méregként forr torkomra minden szó, majd egy szempillantás alatt olvadnak fel tagjaim, hogy odaugorjak mellé, pulzusát keresve reményvesztetten, nem akarva tudomásul venni, hogy úgysem érezhetem. A seb túl mély, a vér túl sok. Nem hiszem el!
Zokogva omlok az ágy mellé, félig ráhajolva, Lili kezét keresve, szorongatva, mintha az bármit változtatna. Már nem vérzik, de még érzem testének melegét, s ez azt a hamis illúziót kelti bennem, midőn megvakulok saját könnyeimtől, hogy nem is igaz, ami elmémbe égette magát.
- Úgy szeretlek, anya. Úgy szeretlek..
Nem tudom azt mondani, hogy szerettelek. A múlt idő és Lili nem áll össze nekem sehogy. Az elmém kitagadta az információt.
Összerezzenek a telefon csörgésére. Szinte sikítva pattanok fel, eleresztve ezzel Lili kezét, hátrébb hőkölve az ágytól. Lehetne arról szó, hogy itt és most felébredek? Nem akarom tudni. Nem akarom ezt a zenét. Nem boldog. Nincs boldogság.
Felkapom a készüléket, s üvöltve a falhoz vágom. Már nem rikolt belőle az énekes „happy”-je. Süket a csend, de benne visszhangzik szívdobogásom, melynek nincs párja a szobában. Lili szíve nem ver.
Nem hagyhatom így. A szekrényhez lépek, egy plédet keresek, lepedőt, bármit. Nyakig betakarom, szőke tincseit elrendezgetem a párnán, mintha csak aludna, s még homlokon is csókolom, ráömlesztve könnyeimet arcára, mintha csak az ő szeméből hullanának alá. Mellette szeretnék maradni, azt akarom, hogy itt érjen a reggel, hogy megtudhassam, hogy csak egy rossz álom volt. De ez az élet, s nem egy mese. Muszáj elmondanom Darrennek, hogy mi van Lilivel. Nekem ő az alfám, lélekben mindig az marad, Ikkuma ide vagy oda.



A kilincs majdnem a kezemben marad. Véres nyomot hagyom rajta tenyeremmel, Lilianne lelkét hordozva magammal, s hagyva mindenütt szét nyomát a lakban. Mert a lak lelke volt. Volt. Még gondolni is nehéz így rá.
Semmit sem foglalkozom azzal, hogy véres ruházatban – hálóingben – beállítani Darrenhez talán nem a legjobb ötlet. Soha nem mutatkoztam előtte még neglizsében, de ez a helyzet akkor sem lenne másabb, ha amúgy vékonypántos selyemben aludnék. Egyszerűen tudnia kell, magammal akarom cipelni, azt akarom, hogy lássa a testet, hogy mondja azt, hogy ez csak egy hülye vicc, hogy megint játszanak velem, mert berúgtak, mert nincs jobb dolguk, mert én olyan hiszékeny vagyok..
- Darren! Darren, gyere velem!
Kezdem rögtön ezzel, sírós hangon engedve útjára a fohászomat. Orrlikaim kitágulnak a vér szagát érzem, de nem Lili véréét. Ez más. Ez új. Ez.. ezt..
Rettegve nyúlok a kapcsoló után, nem vagyok annyira ismerős ebben a szobában, így elég sokára sikerül kitapogassam a sötétben. Csörömpölést hallok, kerámia törik, melynek szilánkjaiba bele is lépek, széthorva azokat a szobában. Joval hoztuk neki, nem is tudom már honnan. Azt hiszem egy rózsaszín elefánt volt lila kristályokkal kirakva. Szerintem netről rendeltük valami ad hoc okból, mert annyira ronda volt, hogy nem tudtuk kihagyni. Régen volt már, évekkel ezelőtt.
- Ne haragudj, majd veszek egy újat.. – rebegem, próbálva nem tudomást venni a vér szagáról. A farkas bennem hisztériásan mocorog, de nem engedhetek utat neki.
- Payne? – kúszik ajkaimra a suttogás, s már rohanok is, remegve attól, hogy a vér a kölyöké. De hogy lehet az, hogy Darren nem érzi? Hogy egyikük sem érzi? Intim, meghitt közelségükbe szinte félek belerondítani. Onnan, ahol állok, még nem látom a vért. Vagy csak nem akarom..
A kölyök bundájának szálai közé már bekúsztak a cseppek, összemaszatolva a puha bundát, a kedves szálakat. Szívesen megsimogatnám, de ahogy kinyúlok felé, látom, hogy Liliane alvadt vére mocskolja kezem. Vajon Payne is járt nála? Nem, nem vagyok naiv. A szívkörüli vér, az, hogy nem érzem Darren lelkét táncolni megsúgja az igazat.
- Lilivel mentél? Miért nem jöttök haza?
A könnyek még fel se száradtak arcomon, de már nem csak egy valakiért hullanak. Az újabb elveszett lélekért is zokogom, Darrenhez hajolva kutatok már csak megszokásból is a pulzusa után. Mostg kell felnőttnek lennem, most nem lehetek a kölyök. Tudom, hogy mit jelentett Paynenek, hát nem hagyhatom őket itt. Így nem.
El szeretném vinni Paynet, kiemelni őt ebből az őrületből, de magamat is alig vonszolom a két halál tudomásulvétele után. Nem nyúlok hát alá, nem nyalábolom fel, csak bundája közé fúrom arcomat, könnyeimmel mosom le róla Darren vérét, s elrebegem bocsánatkérésemet. Nem vagyok felnőtt. Nem tudok segíteni..
Nem kívánok beletaposni a gyászába, csak ellenőrzöm, hogy jól van-e, hogy nem szorul-e orvosi ellátásra, s csendben megígérem, hogy visszajövök még hozzá.
- Tudod, hogy szeret téged, ugye? Rokonok vagyunk.. épp olyan árva lettél, mint amilyen én. Hidd el, Payne, vannak csodák. Talán.. talán egyszer.. hozzád is visszajön..
Nem merem kimondani hangosan, hogy ahogyan Papa hozzám is visszajött, hisz Lili sem tudta, nem mondhattam el senkinek. Biisaiyowaq titka az enyém maradt, s most sem szólom el. Mégis, ahogy szinte szórakozottan simogatom a kölyök bundáját tehetetlenségemben, majdnem ajkamra tolulnak a szavak. De végül csak felkelek, könnyeimet nyelve egyenesítem ki magam, hogy aztán meghajoljak Darren felé.
- Vigyázz magatokra, oké? Ne aggódj, én vigyázok magamra és másokra helyetted is.
Úgy érzem, hogy vállalnom kell valamit. Hiszem, hogy ezzel talán nyugodtan térhet meg a szellemek közé. Fogalmam sincs arról, hogy tudta-e, mennyire fontos nekem. Talán sose mondtam neki, hogy olyan, mintha a bátyám lenne. Az első, a legjobban szeretett mindőjük közül. Hagytam, hogy tutujgasson, acsarkodtam is vele érte, ha túlzásba esett, de nagyon örültem annak, hogy ilyen volt velem. Ha visszajönne, még arra se húznám a számat, ha inna. Igyon. Riszáljon. Táncoljon.. bármit, csak ne legyen halott.
Az élet nem mese. Baj van, szükség van rám. Nem maradhatok. Rohanvást indulok a Lak közös helyiségei felé. Valakinek szólnom kell, de rettegek attól, hogy mi várhat még ezen az éjszakán. Túl nagy a csend.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 162
◯ HSZ : 235
◯ IC REAG : 188
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: A színfalak mögött // Vas. Ápr. 26, 2015 1:09 am


Nyugtalanít. Forralja a vérem, mit tehetnék hát? Megfojtom azt a nyamvadt kölyköt, míg nem látja más - de várjunk: megálljt suttog lelkem égő narancsába a parancs: elég vért ontanak az éjjel. Kék szemek fénye fog kihunyni. Barnáké poshad majd mocsárrá. Kiömlik, kifolyik, végig a halántékukon, pontosan úgy, ahogy a rám átkot vető vén és rozoga féreg bundájára kent ragacsos masszát a halál.
Menj innen.
Tűnj innen, Light! Látni sem bírlak. Mintha vér csorogna hófehér bundádra, fáj tőled a fejem. Fáj, hogy így kell lássalak, miképp az is, hogy nem hagy nyugtot az éj. Úgy ülnék, csak merengve a karosszékben a szobámban. Ablakomon át imádkozva a hamis istenhez odafent. Apám vagy. Miért is ne írhatnék verset szent neved előtt? Apánk vagy: apja lányaimnak és nagyanyámnak egyaránt.
Velemi miért nem? Engem miért nem szólítasz? Dühös vagyok: megragadom a legvénebb könyvszekrényt, hogy egy kiáltással döntsem le a lábairól. Halántékomra csúszik reszketeg kezem, mutatóujjam kecses görcsbe állva simítja a puha bőrt, és csak állok felette. Meredek rá, és fogalmam sincs, mégis mit csináljak.
Az a szentségtelen valami, az a fekete átok sivít a mindennapjaimba. Elkezdődött. Valami elkezdődött, te rátarti, és te nem hívtál engem! Hallottam meséket. Hallottam suttogásokat hatalmas erődről: te még Őt is térdre kényszeríted, igaz? Nem láthatom. Nem lehetek ott!
Dacos gyerekként kapom fel újabb lendülettel az olvasólámpát: úgy törik a falnak csapva kerekded teste, mint a gyermeki koponya. Én miért nem? Engem miért nem...

Fáj a fejem. Majd' széthasad. Alison? Ne hívj. Most ne hívj. Légy zümmögése, fülembe kúszó, egyre erősödő halálmadár vijjogása az a fekete valami. Egyetlen mozdulattal törném össze. Nem teszem. De nem is teszek eleget hívó szavának, mert ezt a hívást most nem akarom. Nem sietek rohanvást a gyanakvó csürhéhez. Az ő nyomoruk. Az én szívemnek nem kedves onnan senki, megmondhatja bármely entitás, ami ismeri a lelkem: még Santoro kínjai felett ülve is inkább elfogyasztanék egy csésze feketét, mintsem a kisujjamat annál jobban mozdítsam, hogy úri gőggel eltartsam a porcelán szélétől.
Leszaggatom izzadt, fekete ingemet: nadrágom öve sem béklyózza tovább csípőm csontját. Feszült, megkeményedett állkapoccsal vonulok le az emeleti lépcsőről lányaim társaságát keresve. Mit keresve? Követelve. Szükségem van rájuk, hogy nyugtot oltsanak lelkembe: megbuktatok velem Ti is, látom. Mi nem mehettünk, ránk nem kíváncsi senki. Így hát közösen kell hátat fordítanunk a világnak.

Vadászni megyünk. Elviszem őket, és vérben fogom füröszteni őket, és úgy bámulok bele a Hold arcába és felkiáltok majd: itt vagyok. És bármit teszel is, én itt leszek, mert nem tudsz legyőzni te sem. Félsz tőlem, igaz? Még te is retteged azt a mocskot, amit elmémet kényelmesen belakva ellepi. Nem vagy kíváncsi rá, de én akkor is meg fogom mutatni neked.
Arcélem az ajtó felé villan, mikor távolról hallom a veszett, őrült trappolást. Az Apokalipszis lovasai sem vágtáznak ennyire majd, ha eljönnek értünk: szívem megdermed, lelkem már tudja azt, mit értelmem képtelen szavakba önteni. Nem kell kaparja az ajtómat. Tárva fogadja.

Lehetetlen volna két lábon a nyomába eredni. Négyszer négy mancs vágtája zavarja fel a vadak rémálmait, majd még kétszer négy, ahogy Light és Shadow őrült rohamunkba csatlakoznak. Hagyom lógni hosszú nyelvemet, lassuló lányaim bokájába kapok, amint érzem, nem bírják az iramot. Fuss! Menekülj el... Menekülj el, és többé vissza se térj...
A szabadságba rohanunk bele, ezt élvezzük, ez jó nekünk, hiszen senki sem parancsol - hiszem és gondolom, ugyanakkor a vérem szólít. A Hűség, amit sosem akartam, amit sosem kellett megélnem, mégis óhajtottam, vágytam rá: szótlanul álltam az ablakom előtt, ölelésével a bőrömön, és valahol akartam, hogy így legyen. A lányok is akarták. Ez fog megölni bennünket. Az árulás helyett tanúsított hűségünk.






Mit merészeltél...
Minden vért kipumpált belőled a szíved, és megköszönte a lehetőséget: nem hajlandó dolgozni tovább. Bársonyfotelében pihent meg, kiült a semmi ágára - ráunt arra, hogy groteszk szökőkútként köpködje a vörös testnedvet a szúrás helyéről, fel az ég felé: a vörös égbolt felé.
- Elárultál.
Meztelen vagyok: két lábra emelkedtem a falka körében: annak a falkának a körében, amit most Te itt hagytál. Megadtad, amit akartam - nem vagy már itt, hogy titkaimmal szoríts sarokba. Meztelen vagyok - csontig vetkőztet a látvány. Hangom halkan simul bele az éjszaka neszei közé, ahogy vádlón rád tekintek, és teszek feléd egy lépést. Fentről, égi magaslatokból pillantok le rád és Te - te a lábaim előtt fekszel. Mindig is itt kellett volna lenned. Ez lett volna a helyed, tudhattad volna. Azt hittem, bölcsebb vagy ennél.
- Hazudtál nekem!
Közlöm veled a tényeket kissé emeltebb hangon, és egy újabb lépést teszek feléd, majd újabbakat: körülötted. Szeretem a tested. Pontosan olyan apró és éretlennek tetsző, mint az övé volt, bár csontosabb, azt meg kell hagyni.
Taknyot és könnyeket szívok vissza: gusztustalan, pontosan annyira, mint Te vagy, ezzel a rideg nyugalommal, amibe az alaszkai tél tetemedet fagyasztotta. Alkaromba törlöm, próbálom eltüntetni minden bizonyítékát, ám hasztalan.
- Elárultál minket, Mallory May!
Kiszakad a torkom, ahogy fejedre olvasom közelmúltad legsúlyosabb vétkeit. Gyűlöllek!
Te sem lettél mássá, mint minden Anya: könnyű porhó lettél, amit felkap a szél, hogy lehulltad után rögtön tovaszállj. Hazugsággal etettél, gyermekké tettél és most nézd meg. Nézd meg, mit csináltál! Ki vagy te, hogy másodjára engeded meg magadnak, hogy porba taszíts, mint egy utolsó, koszos rabszolgát? Ha nem lennél halott, most megölnélek. Megölnélek, mert elhittem, hogy tudnak még szeretni.
- Hol van? Hol van az erőd, amivel kecsegtettél?! Amit hazudtál? A pokolban fogsz megrohadni, Anyám meglásd...
Hajam tépem, megvakít a sötétség, aminek a közepén csak hófehér tested ragyog. Nem látlak. Nem vagy itt, és én nem vagyk ott: miért nem vagyok ott? Miért nem lehetek ott? Hát a halál nyugtát is elloptad tőlem, mikor tudod, mennyire óhajtottam részesülni benne? Megmutattad, hogy neked ehhez is több és fontosabb jogos van, mint bárki másnak. Nagojut... Te Áruló.
Hol vagy most, Bastien? Merre jársz? Képedbe köpném Teremtőd irántam táplált szeretetét, parancsolnám, térdelj mellé és imádkozz megbocsájtásért, mert én nem tudok. Se neked, se neki nem tudok megbocsájtani, mert nekem sem adott senki feloldozást. Ha tőled kaptam is, Mallory May, mindet elvetted tőlem azzal, hogy itt heversz előttem.
Térdelek. Kezed fogom. Jeges, mint a hegyek ormai. Reszketek. Fázom? Üres vagyok? Nem. Most érzem csak igazán, mennyire fáj az újszülöttnek világra jönni.
- Harminchat fokos lázban égek mindig, s te nem ápolsz... Anyám.
Megvetlek. Siratlak.
Melléd dőlök a földre, számban érzem a véred szagát, ami összekeni hajam és vállam. Jég vagy: jég emészt el, nem hamu, ahogy első Teremtőmmel tette. Odafagyok hát melléd.
Odafagynak lányaim, farkasaim és a tieid. Nem fogom gondjukat viselni, ugye tudod? Te sem viselted az enyémet.

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem.

Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!


Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!

A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Chulyin
Szellem
avatar

◯ Kor : 839
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod

Re: A színfalak mögött // Vas. Ápr. 26, 2015 11:24 am

There is nothing, just cold...

Az eszmélés… semmi sem rosszabb az eszmélésnél…

Fájdalmas kiáltás törte meg a motel csendjét. Égett… égett a lapockám. Annyira elszoktam már tőle, mióta itt vagyok Fairbanks-ben, hogy most elemi erővel csattant rajtam. A tetoválás… a tetoválás hirtelen minden baj forrása. Égeti, marja a húst, mint valami parazita. Miért… miért?! Mit akartok tőlem?! Hova akartok most küldeni?! Itt vagyok, ahol akartátok, hogy legyek! S amint ez realizálódott bennem, rájövök a szörnyű igazságra. Ez nem hívás… ez a halál jele. A szemeim felpattannak, már feszülnek is meg a karijaim, hogy felnyomjam magam… de akkor újabb fájdalom hasít belém. Csak félig tudtam felemelkedni, újabb ordítás hagyta el az ajkaimat, ahogyan visszazuhantam és ráestem a vállamra. Lüktetett a fájdalom a tagjaimban. Döbbenten vettem tudomásul, hogy ott volt a sebhely… a sebhely, amit a vállamba belevágódó ezüstőr okozott… tenyerem az arcomra tévedt… vér… érzem ujjam alatt a halántékomtól számig húzódó vágást. Milyen boszorkányság ez?! Hát mégse volt csak egy látomás? Most óvatosabban nyomtam fel magam épen maradt kezemmel, majd letekintettem a testemre. A pólóm cafatokra szaggatva lógott rólam. Vágások tépték fel… melyek lenyomatokat hagytak a testemen is. Csak a húst karcolták meg… de ezüst okozta… emléket állítva a harcnak, melyet végül én nyertem meg. Magam se tudom, hogyan álltam talpra és botorkáltam át a szobán. Letéptem magamról a pólómat és azt tekertem a vállam köré. Rohadtul nem éreztem most indíttatást arra, hogy kötözőszerért menjek a fürdőszobába. Mennem kellett… mennem KELLETT. Nem akartam elhinni, amit a tetoválás kapcsán éreztem. Ez egyszerűen nem lehetséges. Képtelenség! Nem lehet, hogy… de hamar rá kellett jönnöm, hogy tévedek… a rideg valóság várt odakint. Vérszag futott be az orromba a folyosóra érve, utat törve magának kegyetlenül. Fejem a forrás felé kaptam, lábam szinte magától vitt engem. Az érzések, amik rám törtek… a foszlányok, melyek tudatosították bennem az információt… minden, ami eljutott hozzám, túlságosan ismerős volt. Mégse akartam hinni neki. Nyolcszáz éve éltem már ezt az életet, de most mégis kételkedtem a saját képességeimben. S mikor megérkeztem döbbentem csak rá, hogy kár volt. Sosem tévedek. Annakpok feküdt előttem az ágyon, saját vérébe fagyva. Térdre vetettem magam, már emeltem a kezem, hogy mellkasára tegyem… gyerünk, még újra tudom éleszteni, csak tedd, amit… de a mozdulat félúton megállt… az életnek még csak morzsáját se éreztem belőle. A sebzett szív már az utolsó cseppeket is kinyomta magából, a mellkas nem emelkedett fel s süppedt alá. Halott volt, megmásíthatatlanul. Kezem tehetetlenül szorult ökölbe és ütött bele a földbe, hatalmasat csikordult a padló. Ha előbb… talán ha előbb… ne áltasd magad, Chulyin. Mégis, mit tudtál volna tenni érte? A saját lábadon alig állsz meg. S most mégis… nem hagyhatom itt. Háromszor futottam neki, mire sikerült az amúgy egyáltalán nem súlyos testet megmozdítanom a helyéről. Undorító, cuppanó hang kíséretében szakadt ki a vértócsából. Magam se tudom, végül hogy értünk vissza a szobámba. Többször megbotlottam út közben, a testem szinte ordított a megkönnyebbülésért, amit a sebeim idéztek elő… de én csak összeszorítottam a fogamat és némán tűrtem. Tűrtem, mint egész életem során. Annakpok teste végül elfoglalta az ágyamat, ahogyan letakartam őt. Egyelőre ennél többet nem tehettem érte. Visszajövök érted testvér, ígérem… de valamit még előtte meg kell tennem. Becsuktam magam mögött az ajtót, s mentem is tovább. Végigrobogtam a Ranch Motel valahogy furcsán kihalt folyosóján. Még az örökké morgós recepciós se volt a helyén. Rossz ómen. Az ajtó kitárult előttem én pedig az utcán találtam magam… megéreztem abban a pillanatban. Már nem volt szükség a tetoválásom lüktető fájdalmára, alábbhagyott. Elnéztem a belváros irányába és úgy csapott meg a város atmoszférája, hogy kis híján visszaszédelegtem az épületbe. Mindenhol ott volt… mindenhol jelen volt. Átfogta a települést, a környező erdőt. Betöltötte, megmérgezte a levegőt, toxinná változtatva az éltető oxigént. Ha beszívtam, a lelkem sajdult belé, reszketni kezdett minden porcikám. A halál szaga lepte el a környéket, mint ha még mindig áldozatot keresett volna, akit belefojthat ebbe az érzetbe… s mindezek felett, ott lebegett ő… az az undorító vörös égitest. Elért minket atyám haragja, végigcsapott a városon és… Tupilek nevére, ne… ez így túlságosan is… a sikerét hirdeti. Nehéz léptekkel indultam el előre. Még egy teknősbéka is leelőzte volna azt a komótos bandukolást, amit én bemutattam szűk tíz perc alatt. De akkor nem bírtam tovább. Bezuhantam az egyik lámpaoszlop mellé... talán még száz méterre se érve a moteltól. Mint ha lekvárból lettek volna a tagjaim, újabb kínszenvedés várt rám, mire felnyomtam magam legalább térdelésbe. Mennem kell. Nem maradhatok itt. Talán tehetek még valamit… talán megtalálhatok valakit… de… mégis, hova menjek?
~Csináld.~
~Nem fogod kibírni.~
~CSINÁLD!~

Farkasom, ki eddig igyekezett tartani bennem a lelket, most megrázta magát. Fejét az ég felé emelte, szemeit lehunyta… majd hagyta, hogy minden ránk szakadjon. Kinyílt a világ számomra, ahogyan a temérdek információ, melyet eddig igyekezett kizárni valahogy, most elérjen. Kizárni? Ne röhögtess Chulyin… sosem voltál képes rá. Sosem tudtad lezárni a tudatomat a világ előtt. Azt hiszitek, annyira jó a helyemben lenni? Hogy a világon semmi se kerüli el a figyelmemet, minden az én tudatomban összpontosul? Azt hiszitek, olyan jó ez?! Tévedtek… Eska… hogy is fogalmaztad meg egykoron, mi is a lényegem? Én, „kinek egy apró kavicspattogás is eget rengető kőlavina az elméjében.” Szerettem a képességemet… a kíváncsi, rohadt énemet, mely ezt szülte, szerettem… de most kérlelhetetlenül fordult ellenem. Hangfoszlányok… szagok… energiák… egyszerre szakadt rám az egész rohadt város minden kis szarsága. S a nagy egészben… a nagy egészben ott a kegyetlen igazság… ahogyan az erdő mélyén egy halálra sebzett farkas szíve egy utolsót ver… ahogyan megállapítják Eska halálának időpontját… ahogyan valaki éppen utolsó reményeit is feladva próbálja újraéleszteni a társát… ahogyan jelentik az atanerknek, hogy Sofiát holtan találták a szobájában… ahogyan fájdalmas zokogásban tőrnek ki egy holttest felett… ahogyan a halál dögszaga belengi az egész várost. Fairbanks kis város volt, eddig örültem neki, hogy a képességem gyakorlatilag az egészet lefedi… de most… most azt kívántam, bár süket lennék a hangokra, vak a látottakra, érzéketlen az érzetekre. Ellenemre fordult minden, fojtogatva, kínozva. Megmarkoltam a lámpaoszlopot, hogy felhúzzam magam.
~Már semmit sem tehetsz.~
~Hallgass… még…~
~Elmentek. Nem hozhatod vissza őket.~

Nem… nem, nem adhatom fel. Mennem kell, tennem kell valamit… a testvéreim… meg kell találnom őket… a leszármazottjaim… az én véremet hordozzák, oda kell… Eska… oda kell mennem Eskához, hogy mellette legyek, miután éveken keresztül várattam… Sofia… a lányom, mellette a helyem, hisz nem lehettem mellette, míg felnőtt, legalább most… s nem tehettem. Ebben az állapotban, ez még nekem is túl sok volt. Ez pedig elkeserített. Én voltam az egyik leghatalmasabb lény ezen a világon, pár évtized híján a legidősebb is. Akaratom szerint hullnak porba farkasok, politikusok emelkednek fel és buknak el, olyan hadsereg áll a rendelkezésemre, mely másodpercek alatt az egész világot az uralma alá tudná hajtani… s mégis… tehetetlen voltam, gyenge és jelentéktelen. Sebzett húscafat, mely csak az évszázadok során összegyűjtött akaratereje miatt tudott még mozogni egyáltalán. A szívem egyre hevesebben vert, éreztem, közel van az a pont… nem… nem maradhatok itt. Ha itt ér… még a végén… bocsássatok meg, de nem megy. Utolsó erőmmel húztam fel magam állásba, fordítottam hátat a belvárosnak és indultam el vissza. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire magam mögött tudtam az épületeket és már a fák között voltam. Időről időre botlottam meg, kapaszkodtam meg egy fa törzsében… beljebb… beljebb te gyenge féreg, még beljebb! Egyre messzebb jutottam a civilizációtól, de még mindig túl közel éreztem. Túlságosan is. Tovább… gyerünk, menj! Nem jutottam elég messze. Nem tudtam a gondolataimnak gátat szabni. Egyre csak keringtek a fejemben a nevek… az áldozatok nevei, legalább is azoké, akikre már ráleltek. A lista pedig újraindult… újra és újra… kíméletlenül vésődtek bele tudatomba. Nem akartam rá gondolni… mint egy gyerek, aki azt hiszi, ezzel majd meg nem történtté teheti az egészet. Szánalmas, Chulyin. Hát már a saját elveidet is megtagadod? Ennyire összetörsz? Hogy ennyire… igen… hiszen egyszeriben a látomás is, mely kiragadott ebből a világból, vált véresen valóssággá. A nevek egyre csak sorjáztak a fejemben… az elesett falkatagoké… elhunyt testvéreimé… újra és újra… a nevek… végül nem bírtam tovább, mikor a végére értem.
- Eska… – bicsaklott meg a lábam és estem előre. – …Sofia.

"Maximális fordulatszámon kell élni. Ott lenni, ahol lehet. Megenni, amit megehetünk. Megszerezni férfit és nőt, ahányat bírunk, ami belefér. Élvezni az életet. Mindenáron elérni szakmai s anyagi sikert, mert úgyis rövid az életünk, és egyszer meghalunk."

Térdre borultam a hideg földön, előre kuporogva, mint akit legyőztek, pedig győztesen tértem vissza. De rá kellett jönnöm… csupán egy jelentéktelen csatát nyertem meg egy háborúban… melyet nem nyerhettünk meg. Egész testem remegni kezdett, végigfutott rajtam az inger. Ritkán volt alkalom, hogy ennyire lehúzza magával a súly a lelkemet. Száz évente ha egyszer. De addig csak gyűlik… és gyűlik… és gyűlik minden, hiszen ilyen voltam. Végtelenül nyugodt, talán már túlságosan is, ki úgy söpri le magáról a sértéseket, mint mások a port. De mindennek van hatása… mindennek van ereje… s most… most már túl sok volt. S amikor már végleg nem bírtam tovább… hirtelen emelkedtem fel ültömben, pofámat az ég felé irányítva. Az ordítás, mely akkor a torkomból szakadt fel, orbitális erejű volt. Nem számított, hogy hangos, hogy erőltetett, hogy erős. Kikívánkozott… kikívánkozott az egész szenny, mely gyökeret vert bennem. Az ordításba pedig beleremegett a táj, elérte Fairbanks-et, bezengve a várost. Talán felébresztve azokat, kik ilyenkor aludni merészelnek. Ordításom mélyről jött, tele fájdalommal, indulattal, kétségbeeséssel… de legfőképpen veszteséggel. A világ tudtára tudtam mindent, mely bennem kavargott. Hogy mindenki tudja meg, ki akárcsak a környékre téved, micsoda tragédia történt Fairbanks-ben. Végül az ordítás elhalkult, ahogyan fejem megsemmisülten bicsaklott előre. Íme Chulyin, a Holló… a Fürkészek teremtője… a Hegy Öregje… semmi. S miközben ilyennyire magamba süllyedtem, szinte éreztem, hogy figyel engem. Ahogyan pásztáz a tekintetével, kárörvendve röhög rajtam… hogy mégiscsak elérte a célját, még ha nem is tudott megölni. Ahogyan ott uralja az eget, mint valami elhajthatatlan felhő… ahogyan figyel vörös tekintetével, várva, hátha a karjaiba lököm magam. Kezeim ökölbe szorultak… ahogyan a keserűség, a fájdalom, egyszeriben elkezdett átalakulni a gondolat hatására. Megremegett a testem, szinte eltörtek a csontok a kezemben, olyannyira szorítottam össze őket. Hogy hagyjam ezt neki? Hogy hagyjam élvezni mérhetetlenül számára mindezt?! Elég… elég volt… elég volt ebből!
- MOST GYILKOLTÁL UTOLJÁRA!
Nem sok hiányzott, hogy teljesen elordítsam a hangomat, ahogyan a vörössé vált Holdra néztem fel. Izzó tűz lobogott bennem, ahogyan most a farkasom se akart megállítani. Jól tudta, ennek most utat kell engedni, ezt most nem állíthatja meg, mert csak rosszabb lesz. Talán jobban leszek idővel… talán megbékélek… de most nem. Most tombolni kellett… és emlékezni. S megfogadtam ott az erdőben. Elég volt. Ötszáz éve nem képes nyugodni. Ötszáz éve nem képes leállni. Ötszáz éve hoztuk meg a döntést, mely előidézte mindezt… s most, súlyosan megfizettük az árát. Elvette a lányomat… elvette a testvéreimet… ártatlanok vérét ontotta… családokat szakított szét… barátokat választott el egymástól… párokat tépett darabokra… soha többé… soha többé nem fogom megengedni, hogy ez újra megtörténjen. Nem tudom, hogyan… nem tudom, mikor… de véget fogok vetni az ámokfutásaidnak, atyám!

Halk nesz, ahogyan a testem megváltozott. Lassan váltottam alakot, felvéve a farkas formámat. Elhelyezkedtem a földön, fejemet az égre emelve. Lehunytam a szemeimet… majd, először csak tesztelve a hangomat, halk vonyítást hallattam. S közben megelevenedett az erdő. Fairbanks hollói körém gyűltek, szabálytalan alakzatot formálva, letelepedve a földön. Nem tettek semmit… csak eljöttek, hogy szemtanúi legyenek, ahogyan lassan a bánatos vonyítások egyre hangosabbak lesznek. Végül messzire vitte el a szél a Holló gyászénekét…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
William Douglas
Protektor, Harcos
avatar

◯ Kor : 96
◯ HSZ : 819
◯ IC REAG : 741


Re: A színfalak mögött // Vas. Ápr. 26, 2015 4:26 pm

Minden harcos szívű őrzőmnek. - W.

Amikor az egyik társunk betelefonál a hírrel, hogy Savannaht ájultan találta az utcán, még nem sejtettem, milyen lavinát indít el ez az egyetlen hívás.
A szobámból kilépve a folyosón haladtam végig, s istenes cimborám, Dimitris nyúzott képébe botolva kellemetlen érzés lett úrrá rajtam. A föld alatt vagyunk - a föld alatt, mely neki is, nekem is személyes jó barátunk -, ide nem ér a Hold fénye és mégis beszivárog a hermetikusan zárt ajtókon át mindaz a méreg, mit a vészterhes éjszakai szél sodor a városban szerte, mint a gyermek, mikor kiönti az asztalra tányérjából a nem kívánt ételt. Csak játszik vele, miként Alignak is űzi a maga kegyetlen játszmáit bosszúra felesküdve.
Savannah mellett már Naomi is ott feküdt a bizarr pizsamapartira hajazóan átrendezett társalgó egyik ágyán, mire az eligazítást követően oda is eljutottam... Hát elkezdődött.

Míg a tetoválómesterre bíztam az alagsori rend felügyeletét, én magam a mozgósítható társainkkal minden követ megmozgattunk, hogy azokat, akiket nem sikerült elérnünk, megleljük minél előbb.
Épp egy törékenynek tűnő informátor leányzót fektettem az egyik szabad ágyra, mikor Gina utolért záporozó magyarázat-áradatával, melynek felét nem is igazán fogtam fel, a másikra meg nem igazán volt alkalmam most gondolni.
- Gina... - pillantottam fel rá, tekintetem a dac mellett némi fáradtságot is tükrözött így éjfél tájra már. - Nagyon szívesen meghallgatlak, de akkor tartsd az iramot és mozdítsd a hátsód, most szóltak, hogy két tanonc megtalálta Wilburnt. Oda megyünk. - Darálom felé, s sietős léptekkel szelem a folyosót. A zsebemben telefon rezzen, meg se nézem ki hív, automatikus a mozdulat, amivel felveszem.
És megtorpanok, Wang talán tovább is "szalad" mellettem, olyan hirtelen. A készülékbe szóló hang amilyen megnyugtatóan tud hatni rám az esetek többségében, most éppen úgy ugrasztja meg vérnyomásomat. Ha valami történt vele, ha valaki bántotta, én...
- Elle... holv... ne tedd l...! - Letette. Én pedig futnék, rohannék a házához, feltépve az ajtót, nem törődve a tudatlan szomszédsággal. Szeretnék róla megbizonyosodni, hogy jól van, hogy talán csak megijedt. S ha komoly a helyzet, még inkább ott lenne a helyem.
Hülyeség. A helyem itt is ugyan úgy itt van, az a fájdalmasan hatalmas szívem csupán az, ami úgy gondolja, hogy egyedül ott lenne...
Az őrzők számítanak rám, éppúgy, mint Eleanor.
Ginára pillantok, látom a tekintetében, hogy sürget és igaza van, minden perc számít most, nem veszíthetjük el a fejünket. Különösképpen én magam nem. Mégis... nem akarok választani. Épségben akarom tudni a feleségemet, magamért és a fiunkért. - Életben Xaviert, mert van két csodás sráca, akikből tisztes embert kell még faragnia...
Emmett folyosóra való kibotorkálása öröm az ürömben valahol, mert bár látom rajta, hogy Wanghoz hasonlóan ki van akadva - bár célszerűbb lenne úgy fogalmazni, hogy mindkettő a maga módján - és még a "Mi történt?" kérdésre sem tud összefüggő választ adni, legalább már azt tudom, hogy mi a következő lépés.
Kezdetnek mondjuk felképelem, a pofon határozottan csattan képén, szándéka pedig nem más, mint a sokkos állapotból való kizökkentés. Kezébe nyomom a motorom kulcsát, Elle címét közlöm vele.
- Ide figyelj McDowell, most elmégy erre a címre Eleanorért, amilyen gyorsan csak tudsz. Én küldtelek, hozd be őt is ide. - Épségben lehetőleg, de ezt már csak gondolatban teszem hozzá. Szavaim így is sürgetőek, sietősek, hiszen minden másodperc számít. Csoda, hogy még nem pattant el egy ér sem a fejemben a tagjaimban feszülő idegességtől...
- Ne gondolkodj, csak csináld! - Löktem rajta egyet irányba, miközben intettem Ginának is. Lépjünk mi is, már ideje lenne... Annak fejtegetésére, hogy mi is történik pontosan, ráérünk majd akkor, ha mindenkit itt tudunk a bázison és végre leköszön a hold az égről, átadva helyét egy néma és vészterhes napnak.

A bíróság folyosójának némasága visszhangozza futásunk lépteit.
- Xavier! - Kiáltom bele a falak sokaságába. Szerencsére akik meglelték, válaszolnak, utat mutatva ez által nekem és Ginának is. Jól megtanulták a leckét, szerencsétlen biztonságiaknak esélyük sem volt ideérni, ki lettek ütve. Mintha csak aludnának...
Wilburn már nem ilyen szerencsés. Vérébe gázolok, nem törődve vele, hogy ruhámat szennyezi a vörös színű massza. Ott segítek Wangnak, ahol tudok, elvégre ő az orvos, most ő a "főnök". Ha kell elszorítok, ha kell emelek, csak segítsen a társunkon annyira, hogy stabil legyen az állapota és szállítható... Közben meg is hagyom az egyik fiatalnak, hogy telefonáljon be Dimitriséknek - a betegszobában is szükségünk lesz egy szabad helyre.
Hajnalra jár már, talán egy körül lehet, mire az alagsorba visszaérünk. Xavier stabil. Gyenge és ájult, de stabil. Küzd az életéért, harcoshoz méltóan...
A betegszobáknál körbe pillantva hiányérzet tölti ki a pillanatnyi ürességet mellkasomban. Gyorsan rá is jövök, mi az, ami hiányzik. Egy utasításokat osztogató szőkeség... Ráadásul Emmett se ért még vissza, basszuskulcs.
Megfogadva saját tanácsomat, amit a harcosnak adtam, nem gondolkozom. Megragadom az újabb feladat lehetőségét és Abigail felől érdeklődöm, s mikor mondják, hogy órák óta próbálják elérni hasztalanul, újfent kocsiba ülök. Ezúttal egymagam.


Ami azonban náluk fogad, arra gondolni sem mertem volna talán. Mintha csak az elmúlt időszakból vissza-visszatérő rémálmom elevenedne meg, más szereplőkkel. És ez neki, szívemnek kedves barátnak a kegyetlen valóság.
Némán lépdelek beljebb, talán észre sem veszi jöttemet. A falak, a süket terek ontják magukból a vér fémes, nehézkes szagát. Tupilekre, Abigail...
Nem szólok, nem is tudnék szerintem akármit mondani, nem vagyok a szavak embere. Lehet egyáltalán bármit is? Hátba sem támadom, nem akarom még jobban a frászt hozni keserves szívére, ám amikor úgy ítélem meg, hogy észlelt - akár felpillant rám, akár nem - finoman, szinte már ahogy gyermeket noszogat szülője, hogy lépdeljen tovább az áruház kirakatától, nyúlok karjáért, húzom fel, hogy lábain álljon a nő. Majd nemes egyszerűséggel magamhoz ölelem. - Még ő mondta egyszer, hogy orvosilag jó hatása van a gesztusnak, azt hiszem.
Nem szólok. Némán telnek el a másodpercek részemről, hagyom, hogy Abigail kiadja magából a könnyek áradatát. Sőt, ha dacolna, halkan kérem rá, ne fogja vissza. Nem gyengeség az, jobb lesz utána... Vagy legalábbis a mellkasa kevéssé feszít majd.
Ha hatalmamban állna, cipelném a fájdalmának legalább felét, komolyan mondom! Csak egy szeletet is, ha már annyival könnyíthetnék terhén, így azonban csak ez az ölelés marad, mely a végtelenbe nyúlik talán, soha véget nem érőn.
Zsebemben telefon rezzen és bármennyire is szeretném felkapni, remélve, hogy Emmett, vagy maga Elle az, mégsem teszem.
Várnak vissza is, nyilván. Oda kell állnom a protektorátus elé újra, megint csak kézzel fogható magyarázat nélkül, Alignak nevét és Vörös Holdat kántálva, mintha ez a két dolog mindenre választ adna... Amennyire szeretem, most épp annyira gyűlölöm is ezt a vidéket.
Gyűlöltelek téged is, Kilaun, meg a testvéreidet! Ide jöttetek hívatlanul, beettétek magatokat soraink közé, mint szú a fába... Maradtatok volna legendák, mesebeli alakok! Voltak pillanatok, mikor azt kívántam, bár eltűnnétek örökre! - Na de nem ilyen áron.
- El kell menjek, Abigail. A többieknek is szükségük van rám. Te csak maradj itt és ne csinálj butaságot, oké? Ígérd meg, hogy nem fogsz! - Engedem el kissé magamtól a nő testét, de csak annyira, hogy lepillanthassak arcára. - Visszajövünk max egy órán belül. Visszajövünk és... visszajövök. - Nem fejeztem be a mondatot, úgyis tudja. Nem kell kimondanom. Ellenben ígéretét veszem, miként azt a tőrt is a földről fel, mielőtt kísértésbe esne és szavát szegné...

Nem kell egy óra se, többed magammal valóban visszatérek a gyógyítóhoz. Másra sem vágyok most, minthogy a kedves karjai közt pihenjek le, de nem tehetem. Ő jól van, erről az imént saját szememmel győződhettem meg. Abigail és sokan mások azonban már kevéssé...
Odakint a ház előtt gyújtok rá egy szálra, míg a srácok Kilaun holttestét elszállítják a nappaliból. Szemeim előtt foszlik tova az éjszaka sötétje és buknak fel a nap első sugarai a hegyek ormai között a távoli látóhatáron.

Vége van.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://viennemoore.tumblr.com/
avatar

◯ Kor : 489
◯ HSZ : 177
◯ IC REAG : 204
◯ Lakhely : White Mountains

Re: A színfalak mögött // Vas. Ápr. 26, 2015 4:49 pm

Azt hiszem, hogy próbáltam magam egy kissé becsapni. Álltatni, hogy ha semmit sem csinálok, csak a fotelemben kakaózgatva olvasgatok egy frissen leporolt, lassan százötven éves kötetet, akkor majd nemfog zavarni a vörös fény, ami az ablakon át beárad. Utálom egyébként a redőnyöket. Most azonban hálát adtam volna azért, ha ezt a kellemetlen szokást visszamenőleg eltörölhetném.
Nem dúlt hóvihar a lelkemben, vastag, megjegesedett hómező honolt lelkem mélyén, farkasom lelke mélyén. Békét erőltettem magamra és nyugalmat - hiszen ha Säde megsérülne, vagy veszélyben volna, már reggel éreznem kellett volna a gyomromban azt az idegesítő tűszúrást. De nem volt semmi, a Lak szokásos neszein kívül nem ért el más, és én voltam olyan higgadt, hogy Edent felzavarva a laptop elől, újabb bögre kakaóért morduljak fel. Az nem jöhetett számításba, hogy a keserédes gőzfelhőt majd olyan könnyedén lepi el a fémes vérszag, ami az ajtónk rése alatt tolult be, hogy betöltse a nappaliszoba fenyőillatú kényelmét.
Olyan gyorsan történt. Egészen eddig lustán mászott a nyugalom, úgy vánszorogtak a percek, mint az olvadó viasz - most azonban egy csapásra feltámadt a hóvihar: egyszerre dörgött az ég, süvített a szél, hallatszott a fák ágainak recsegése: a semmiből tört elő, én pedig becsaptam a könyvet, bízva abban, hogy ez elég lesz majd ahhoz, hogy magába zárjon minden vészharangot. Nem volt.

Payne üvöltött. Ginette sírt. Az álmából riadt Farkaslak egyszerre kívánta túlharsogni a holtak békéjét. Mert holtak. Tudtam, már akkor, amikor az első hangokat meghallottam.
Nem siettem hát. Nem volt hova és nem volt kiért. Segítene, ha mind a két méteremmel tetemük felett állnék őrt, hogy elmondhassam: én voltam, én találtam rá, innentől már az enyém? Nem. Kimért beletörődéssel tettem le a kötetet a vastag fotelkarfára, az új kakaó, amit Eden készített, érintetlenül maradt. Ideje hát felérni a károkat. A veszteségeket. Aztán megrugdosni valamelyik túlbuzgó csirkét, hogy iparkodjon, szaladjon az Atanerkhez.
Bíztam benne, hogy az Amarok másik fele is hasonló nyugalommal fog eljárni, bár a húgomtól legfeljebb némi vodkagőzös szentségelésre számítottam - ha mást nem, hát azért, mert ilyen durván riasztották fel az éjszaka közepén.

Konyha. Joana teste szinte a felismerhetetlenségig eltorzítva fekszik a földön, a körülötte legyeskedő sokaságtól alig ismerem fel. Csak a bőréről színeslő tetoválások adnak némi támpontot. Egy.
A legnagyobb zaj a Northlake rezidencia felől éri el a fülemet. Besétálok hát, keményre harapott fogsorral pillantom meg a vérfoltos villanykapcsolót. Ginette és Payne őrzik még az Ikkuma holttestét.
Jeges nyugalommal állok meg Darren szobájának küszöbén, jobb vállam az ajtófélfának támasztva, karba tett kezekkel. Hát mégis csak beleszakadt a szíved az élet szeretetébe, te hülyegyerek? Aprót rándulnak az arcizmaim - szótlanul, akár az árnyék, úgy hagyom magukra őket. A nappalin áthaladva a sarokban porosodó sakkasztal felé lépkedek. Mélázva tekintek a Victorral évek óta játszódó meccs bábuira. Nem lépek. Feldöntöm a bástyáját. Ujjal pöckölöm - hisz lássuk be: ennyi volt. Ennyire egyszerű és szabálytalan volt az is, ami most az Ikkumával történt.
Tovább sétálok. Nem kellett volna hazajönnöd. Tudod Lilianne, mindig vannak rossz döntéseink. Nekem is, főleg azóta, hogy Kaapo nem kíséri a mindennapjaimat. Én is utálok velük szembenézni. De nem is kell. Nem úgy, mint neked. Aludj csak tovább, látom, Ginette gondodat viselte.

Persze mindvégig tudtam, hogy a húgommal minden rendben van, és mégis: kettőnk közt szálló, titkos, másnak talán felismerhetetlen sóhaj és nyugalom villan a szememben, amikor végre egymásba akadunk ebben az őrültek házában. Az meg sem fordul a fejemben, hogy Kaapo esetleg szintén így végezte, hiszen ő felette áll mindennek. Ő egész egyszerűen nem végezheti úgy, mint egy kivéreztetett állat, egy egyszerű gyalog a társadalmunk sakktábláján. Mi még élünk. Mi még állunk, és amíg ütőképes bábu van a sakktáblán, addig a királynak nem eshet bántódása.



Sakk-matt.
Az arcom továbbra is pontosan az unott és érdektelen kifejezést köpi a világ felé, amit eddig is. Csak a szemem sarka ugrik kissé ráncba, és lassan, kimérten fordítom Säde felé a fejem. Nem kell szólnom, nem kell kérdeznem, hiszen tudom, hogy ő is érzi és ő is tudja. Meghalt a király. Hol van a király...?
Én nem akartam rohanni. Eszembe sem jutott, hogy alakot váltsak és őrült tempóban nyargaljak, akár egy gyerek. Miért? Ő sem ezt várná tőlem. Nem ezt akarná látni.
Még Edenhez is visszamentem, parancsa adva, hogy maradjon szem előtt és tegyen meg mindent, amit tud - legyen szemem és fülem. Ha visszatértem, mindenről tudni akarok, ami távollétemben történt.
A vihart már messze magunk mögött hagytuk, ami a Farkaslakot készült teljesen pora dönteni. Úgy voltunk most, mint annyi évszázadon át. Ketten, egyedül, magunkra hagyva, halott és elpusztult családdal a hátunk mögött - az Istenek ereje nélkül tékozolva el az értékesnek tartott pillanatokat.
Az utolsó kilométeren már nehezebb volt. Már nem is akartam felemelve tartani a fejem, hagytam, hogy állam a mellkasom fölé bukjon. Közben azon kezdtem el gondolkodni, hogy nem csak álmodtuk-e ezt az egészet? Hogy maga a nagy Kaapo csengetett be a házam ajtaján, hogy aztán később hasmenésig zabálja magát csípős pizzával, hogy a húgom az asztal alá igya, és hogy naponta legalább feltehessen a kérdést, miszerint: Dédi, te normális vagy?

Nem volt az. Mi sem voltunk és nem is vagyunk különbek.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy életünk során nem láttunk éppen elég ocsmányságot, de a gyász előtt a ki nem mondott harag orkánja süvített farkasom bundáját összekócolva azért, mert így kell látnom őt. Ez nem méltó hozzá, és bárki is tette, bárki is győzedelmeskedett felette, fogalma sem volt róla, micsoda szentségtörést követettel el azzal, hogy felkoncolta, akár egy vágómarhát.
Joana?
Kérdezi a szemem, ahogy a húgomra pillantok, aztán néhány savanyú másodperccel később láthatatlanul nyúlok át felé, titokban, suttyomban lopva magunknak némi intimitást. Megfogom Säde kezét. Kívülről látom magunkat, ahogy Kaapo teste felett állunk, lehajtott fejjel, és fél évezred alatt megedzett, nehezen szakadó szívvel. Aztán, valahogy mégis megtörténik.

Ezúttal nem fog visszajönni. Másodjára hagyott el bennünket, és most nem tudom, hogy akarom-e még, hogy visszataláljon hozzám. Nem akarok többet sírni miatta, az annyira nem való hozzám. Az, hogy itt álljak egy halott előtt, meghunyászkodva húzzam nyakam a vállaim közé, és ugyanannak a csontos és vézna gyereknek érezzem magam, mint akit egykor apánk beharapott, akit ledöntött lábáról a sebláz és aki végül elég erős volt ahhoz, hogy legyőzze a halált. Fákat dönthetnék ki puszta kézzel, sziklát morzsolhatnék porrá, de most nincs bennem elég tudás ahhoz, hogy újra életben tartsak valamit, amihez ragaszkodom.
Nem fogsz visszajönni, ugye? De hiszen még azt sem mondtad el, hogy mit vársz tőlem, tőlünk... Tanácstalan vagyok, és ez megrémít. Itt hagyott az egyetlen lélek ezen a világon, akinek feltételek nélkül képes voltam szót fogadni, követni a parancsait. Térdre borulni előtte. Apróvá zuhanni óriásként, és ő volt az egyetlen, akit a húgom őszinte szeretettel és ragaszkodással ölelt magához. Különlegessé tetted az életünket, most pedig még csak azt sem tudjuk, merre tovább. Én nem tudom. Tovább kellene vinnem a mesédet, vagy hallgatni róla, amíg nem követlek oda, ahol most jársz? Bár visszajönnél, csak annyira, hogy elbúcsúzhassak. Eddig még egyszer sem tudtam elköszönni tőled - és most, hiába nem én küldtelek el, hiába nem voltam tiszteletlen veled, mégis úgy érzem, hogy az én hibám az egész. Mert azt hittem, hogy téged nem győzhet le senki és semmi, és amíg nyugodtan kakaóztam a fotelben, te szenvedtél. Te meghaltál, bármilyen csatát is vívtál, elvesztél benne. Csak hívnod kellett volna. Ugrasztani, és mentem volna helyetted. Nekem kellene ott feküdni most, ahol te vagy.
Próbállak szólítani, de nem felelsz. Sem itt előttem, sem az elmémben nem suttogsz és nem intesz csendre.

Törökülésbe helyezkedem melléd, bízva abban, hogy Säde is eképpen tesz majd. Ezt a gyászt nem vihetjük haza. Nem fecseghetjük ki a titkodat, és tudom, hogy mindent itt kell hagynom veled, neked - ha úgy döntök, hogy felkelek, eltemetem azt, ami még maradt belőled, és csak néha, alkalmanként, titokban surranok vissza hozzád, hogy kimondjam a nevedet. Nem akarok menni. Nem tudok menni. Én nem tudlak elhagyni téged. Sajnálom Kaapo, én nem vagyok elég erős hozzá. Nem vagyok olyan, mint Te.

- Ha mégis visszatérne... - szólalok meg idővel, húgomnak szánva a feltevést - Mit gondolsz. Hogy festene ázsiai testben?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tipvigut
Szellem
avatar

◯ Kor : 835
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete

Re: A színfalak mögött // Vas. Ápr. 26, 2015 5:23 pm

Elysium

„Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete.

Cseszd meg Annakpok, a kúria túl nagy nekem egyedül…
A szerelőműhely sötétje borul rám. Ajkaimat továbbra is keményen összepréselem, a nyakamon ejtett sebet nem is érzem, csupán a lapockámat égető tetoválás az egyetlen, amire most képes vagyok figyelni. Tekintetem még mindig a jobb napokat is látott menyezetet pásztázza, és én képtelen vagyok arra, hogy hangosan üvöltsek. Túl nagy a sokk, túl sok egyszerre. Eska, Annakpok, Biisha, Nagojut, Kilaun, Sangilak és Yee…
A csend azonban túl sok lesz, a veszteség túlságosan is elviselhetetlen. Ösztönösen cselekszem, a testem irányít ki, a szervizből az utcákra. Az esti zsivaj a megszokott, az emberek mennek a maguk dolgára, holott a vörös Hold még nem adta meg magát, ott feszít az égbolton, elégedetten a véráldozattól. És én annyira kívülállónak érzem magammat…
Mindig az voltam. A Testvéreimmel, a leszármazottaimmal, sosem tartoztam sehová és senkihez. A magány társammá szegődött, mert ezt választotam, az én döntésem volt és az idők alatt az otthonommá vált a világban, csak a feladatom és önmagam volt fontos. A Szellemek akarata, az utódok útjának egyengetése, az arroganciám, a saját elképzeléseim. Büszkeségem, sértettségem, dühöm, az akaratom. És ezek mindegyike abban segít, hogy a szakadék megmaradjon közöttem és mindenki más között is, mert nem engedhetem meg, hogy gyenge legyek, hogy mások annak tartsanak.
A Testvéreim, kiket hosszú ideje nem láttam már, mind itt voltak, újra találkoztunk, jól vagy rosszul reagálva egymásra, de hosszú évszázadok óta megint egy helyen voltunk mind a tizenhárman. Nem tartott túl sokáig.
A lábaim visznek előre, sietve, tudva az utat maguktól, én azonban nem tudok figyelni arra, ami körülvesz. Csak a tetoválásomra, ami éget, feszít, szaggatja csökevényes lelkem megmaradt és eltorzult darabkáit, élve felzabálva azt. Én nem érzelgek, én erős vagyok és nem pedig gyenge, az érzéseim egy ajtó mögött vanak gondosan elzárva mások elől. Nem engedem őket felszínre törni, uralkodom rajtuk, mert olyan nem létezik, hogy a Jégvihar esendő legyen vagy annak tűnjön mások szemében.
Pedig én is az vagyok. Tudom jól, a szívem mélyén. Pontosan annyira, amennyire azt is, hogy ki vagyok, mi a dolgom és miért élek olyan régóta, oly természetellenesen hosszú ideje.
Sérthetetlenségem mar belülről, akár az ezüst, nem vagyok sérthetetlen, nem vagyok teljesen érzéketlen, nem vagyok kőből. Csupán nem szeretem kiadni magamból, amit gondolok vagy érzek, mert több vagy ennél, sokkal több. Nem engedhetem meg, hogy gyengének lássanak, mert akkor valóban az lennék. Pedig az igazság az, hogy magamat nem csaphatom be.
A Halál úgy nyalja végig Fairbanks mocskos utcáit, mintha csak valami ízleteset kóstolna. Ott van minden sarkon, a levegőben, a sikátorokban, a házakban, az erdők mélyén, a frissen esett hó tetetjén. Érzem, érzem magam körül, úgy ölel át, mint egy takaró és hiába megyek egyre gyorsabban, végül futva a város határáig, nem tudom lerázni magamról. Nem tűnik el, nem válik semmivé, nem foszlik szét. Gusztustalan módon hatol be a bőröm alá és telepszik meg a pórusaimban.
Kiérek a városból, elhagyom a házakat, az utcákat, a megvilágított tereket, az embereket, a nyüzsgést, a Holdra való rácsodálkozást. Tovább rohanok a sötétben, be a fák közé, fel a hegyekbe, egyre gyorsabban haladva, szedve a mérföldeket és kilométereket, éles kanyarokat véve és újra kezdve a cikázott köröket. Nem emberi módon, farkasom visz, lábaim nyomán felporzik a hó. Letépem magamról a vértől vöröslő és olajfoltoktól mocskos trikót, a nadrág is lekerül rólam, a csizmák is és fekete bundásom bújik elő mozgás közben. Nem állok meg egyetlen pillanatra sem, útközben veszítem el, ami emberi testemet fedte.
Egyre gyorsabb és gyorsabb vagyok, olyan, akár a szél, majd, mint a hang, amely mennydörgést hallat, ahogy lehagyom magam mögött. Nem számít, hogy az ég nem óhajt viharba fordulni, a Hold színe nagyobb furcsaság, mint a Jégvihar hangrobaja.
Nem lassítok, képes vagyok még ezen a határon is túllépni, akár egy villám, ami a földön ragadt, annak a felszínén próbálja tehetetlenül megtalálni a helyét, de képtelen rá, mert hiányoznak részei.
Pajzsom semmivé lesz, érezni akarom, ami körülöttem van, azt akarom, hogy más is érezze, itt vagyok. Itt vagyok minden gyászommal, minden tehetetlen dühömmel és haragommal együtt.
Eska, barátom. Te, aki mindünk közül a legtöbbet tudtál rólam, akinek a leginkább megnyíltam a magam zárkózott módján. Te, aki elutasítottál, mert túl fontosnak tartottál, te, aki értett és megértett, aki meghallgatott, akit meghallgattam, te aki átkozott voltál annyi éven át, te akivel együtt éltem, te aki már nem vagy, aki magad mögött hagytál mindent ebből a világból. A Hajnali Köd immáron szerte foszlik.
Hiányzol barátom, már most hiányzol. Túl fontos voltál, túl fontos voltam. Találkozunk egy következő életben vagy a halálban, és én továbbra is jó barátod maradok… Most már megpihenhetsz a lányod mellett, akit őszintén szerethettél. Szeress Eska, ne félj, a Szellemek között biztonságban lesz a szíved.

Gyorsaságom eléri azt a határt, amikor mozdulatlanságba dermed a világ számomra. A levelek nem rezzennek a faágakon, a hó nem porzik, csak a levegőben fagy meg, a madarak nem reppennek fel a bokrokból riadtan, csupán azok felett lebegnek belefagyva a pillanatba. Nem hallom a hangjukat, mert nem érnek utol, lehagyom őket azelőtt, hogy megszületnének.
Annakpok, ott hagytál a kibaszott nagy kúriában egyedül! Ha nem akartad vállalni a vásárlást meg a takarítás felét, vettünk volna fel valakit erre, de, hogy így hagyd rám az egészet?! És hidd el, nem ez a legfontosabb, ami eszembe jut veled kapcsolatban… de könnyebb ezekre gondolni, mint arra, hogy leléptél ebből a világból.
Egy évig éltem egy fedél alatt veled, ketten maradtunk Eska kiköltözése után és ha gyakran húztuk is egymást, szerettem a közeledben lenni. Hálás vagyok, amiért felajánlottátok a beköltözés lehetőségét. De akkor is cseszd meg! Pokolian hiányzol, de most már szabad vagy. Igazán Szabad…

Dübörög a vér a füleimben, szívem hihtetlen gyorsasággal pumpálja egyre az életető vörös anyagot a szerveimbe és minden egyes apró porcikámba. A tetoválásom még mindig ég, mocskosul és könyörtelenül, csontig-velőig hatolóan.
Biisha, Kilaun és Nagojut elmentetek ti is. Terheitek súlyos rabláncai leoldódtak rólatok. Szabadon szaladhattok, örülhettek, szívetek együtt dobbanhat a sámándobok ütemes ritmusával, nem köt már meg titeket kötelesség vagy a rátok kirótt feladat. A problémáitok megoldást nyertek, álmodhattok kedvetekre és hűségesek lehettek magatokhoz, nincs már feladat, ami a vállatokat nyomná. Minden jót kívánok nektek Testvéreim, remélem még látjuk egymást és vonyíthatjuk együtt a kövér Holdat odaát vagy itt, ha visszatértek.
Vérszag gyűlik az orromba és egy másik ismerős illat is. Nem csak a lapockámon érzem halálukat, de felém fújja a szél szaglenyomatukat is. Befordulok és az illat után megyek, árkon-bokron követve azt, lábaim visznek utamon és csökött lelkemből egyre nagyobb darabot követel magának a gyász, a fájdalom.
Sangilak, te a Legerősebb, hogy lehetsz itt, hogyan fekhetsz itt, amikor neked kellene leginkább talpon maradnod?! Melletted álltam Alignak ellen, mellettem álltál a leszármazotam kapcsán. És most megint itt vagyunk egymás mellett, életerős tested halvány árnyéka most önmagadnak. Itt hagytad ezt a világot, amelyben oly keveset volt részed és most megint visszatérsz a Szellemek földjére.
Utazásod legyen békés fivérem.

A két test egymás mellett fekszik a hideg, vértől vöröslő havas földön, én pedig feléjük közelítve lassulok egyre inkább, míg végül megállok. Fekete mancsaim előtt fivérem földi porhüvelye. Emberi alakot veszek fel, némán köszönök el tőled Legerősebb, majd nővéred testéhez lépek.
Az eddig bennem rekedt kiáltás végre szabad utat talál magának torkomon át, ahogyan térdre rogyok, majd a hangom elhal teljesen. Mellkasom hevesen emelkedik zihálásom nyomán. Végigsimítok Yee arcán, lecsukom szemhéjait, másik kezem pedig ökölbe szorul és saját kézfejembe harapok, hogy ne ordítsak bele újfent az éjszakába.
Eeyeekalduk, nem nehezítettem meg számunkra. Azt kérted, hogy ne tegyem, hát nem tettem. Pedig éreztem a vágyat a hangodban ott a vízesésnél, emlékszel még mondd?! Tudtad, hogy számunkra nem létezhet boldogság, tudtam én is, de ismersz… versenyt futottam volna bárkivel, hogy ez ne legyen igaz. És hiszem, hogy gyorsabb lehettem volna. Érted az lettem volna. Önzetlen, mert megérdemelted volna. Megérdemled most is, de itt hagytál, itt hagytad a leszármazottaidat, akik mindennél fontosabbak voltak neked, itt hagytad a testvéreidet és a barátaidat. Itt hagytál engem is.
És megint nem lehettem elég gyors, hogy megmentselek, hogy megmentsem bármelyikőtöket…
Életben maradtam, hogy megtudjam, megint elbuktam. Ami kegyetlenebb a halálnál, a csendes békességnél, ami odaát vár. Bocsáss meg Yee, bocsáss meg nekem!

Könnytelenül, némán rázkódik meg a testem. A tetoválás még mindig ég a lapockámon, de ez az érzés semmi ahhoz képest, amit megpróbálok betuszolni az ajtó mögé, ahol minden bűntudatom és fájdalmam él. Én nem lehetek gyenge, most nem. Különösen most nem.
Megsimogatom Yee haját és ismerős illatot fúj felém a szél. Sangilak vére. Nyilván nem véletlenül jár erre. El kell tűnnöm, nem maradhatok tovább és bár mindkét testvéremet vinném, azt hiszem fivérem mégis inkább a saját unoká(i)ja mellett lenne.
Talán itt kellene hagynom téged is, csökött lelkemnek oly’ kedves Eeyeekalduk, de nem vagyok olyan önzetlen, mint te voltál. Remélem megbocsátod nekem. A lelketek már együtt szárnyal fivéreidével és ígérem hamarosan a hátrahagyott testetek is egymás mellé kerül majd. De engedd meg, hogy én temesselek el. Kérlek engedd meg nekem...
Felnyalábolom a könnyű, életelen női testet és olyan gyorsasággal tűnök el, amire csak én vagyok képes. Eddig semmivé vált pajzsomat a helyére teszem és megkeményítem szívemet. Tudom, hogy Sangilak jó kezekben lesz, ha nem lennék biztos ebben, nem hagytam volna ott.
Az erdő széléhez érve ismerős energiákba botlom.
~ Sura… itt vagyok. – suttogom az éjszakába egyidőben azzal, hogy a gondolatot is felé küldöm és lelassítok emberi léptékre. Szükségünk van egymásra. Most jobban, mint bármikor.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ.”


A hozzászólást Manech T. Valeran összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 26, 2015 5:49 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 527
◯ HSZ : 122
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : vak vagyok

Re: A színfalak mögött // Vas. Ápr. 26, 2015 5:27 pm

for Dad


Anchorage

- Hát ezt meg honnan szedted elő? – Hallottam Brian félig nevetős hangját, ahogy belépett a lakásomba. A szőnyegemen ültem törökülésbe, előttem a régi Brei írógépem, aminek billentyűit ütemesen nyomtam le. Hallottam a villanykapcsoló kattanását, és éreztem rajta némi hússzaft szagot. Már megint leette magát.
- Tudod, hogy mindenhova cipelem magammal. – Feleltem, és ahogy finoman megvontam a vállaimat, göndör tincseim előre csúsztak a vállamon.
Mögém lépett, felült a kanapéra, majd tenyereit a vállaimra simította, és finoman masszírozni kezdte. Éreztem, hogy a vállam fölött elbámul.
- Aki kíváncsi… - Kezdtem bele, mire elvigyorodott. Kb. bagoly mondja verébnek.
Én nem mosolyogtam, érezhetően feszült voltam.
- Mi nyomaszt? – Elég jól ismer hozzá, hogy ne kelljen komolyabb eszközökhöz nyúlnia, ha ki akarja puhatolni, hogy valami gond van.
- A szülinapod? – Próbált viccelődni, mire felsóhajtottam.
- Nem tudom. Csak egész nap olyan… nem is tudom. Rossz érzésem van. – Kezem a szőnyegre letett telefon után csúszott.
Fogalmam se lehetett arról, hogy jó hat órányi kocsiútra apám is ebben a pillanatban nyúl a telefonjáért, hogy felhívjon engem.
- Nem tudom megmagyarázni Brian, de… valami történni fog. Érzem. – Álltam fel a földről, majd fel alá járkáltam a telefonnal a kezemben.
Pár perccel később aztán nem bírtam tovább, és hívtam apa telefonját. Hosszasan kicsöngött, de nem vette fel… se ő, se Abigail.
Talán nem tetszett neki az ajándék… lehet nem kellett volna a régi időket bolygatnom, de hát akkora szeretettel készíttettem neki. Remélem nem haragudott meg érte.
Brian a nyomomban járkált, és kivételesen most iszonyúan idegesített a jelenléte, pedig nem szokott.
- Magamra hagynál? – Álltam meg.
- Persze. Szólj, ha szükséged van rám! – Felelte, aztán néhány másodperccel később hallottam, hogy csukódik mögötte a lakásajtóm.
Visszaültem a szőnyegre, végigsimítottam az írógépen, majd újra hívtam a számot, és ezúttal megvártam, hogy az üzenetrögzítő jelentkezzen apa hangjával.

Szia apa! Én vagyok… csak szerettem volna megkérdezni, hogy megérkezett-e a csomag, amit küldtem neked? Kérlek hívj vissza, amint lehallgattad ezt az üzenetet! Köszönöm, és… szeretlek!

Tettem le a telefont, aztán ujjaim újra a régi, de elnyűhetetlen írógép billentyűire siklottak, és próbáltam némileg elterelni a gondolataimat, és ezzel megnyugtatni izgatott farkasomat is. Általában a történetírás lenyugtat, kizökkent a borús gondolatokból, ezúttal azonban valahogy minden más. Hallom saját lélegzetvételem, ahogy egyre hevesebbé válik, mintha loholnék.
Nem láthatom a világban zajló eseményeket, se a hold különös derengését, de mélyen legbelül sokkal többet érzékelek, mint mások. Erősebben ütöm le az egyik billentyűt a kelleténél, és hallom a roppanását. Ezzel egy időben ledermedek a farkasommal együtt. Olyan érzésem támad, mintha egy részem távozott volna belőlem, mintha valami hiányozna, ami egész életemben végigkísért, és végig ott volt mellettem láthatatlanul.
Könnyek gördülnek le az arcomon, néma könnyek, amiknek még nem tudom felfogni a jelentőségét. Valami… valami fontos megszűnt létezni, és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mindennek Fairbankshez van köze.
Próbálom megint hívni apát, de megint csak az üzenetrögzítő jelentkezik. A következő akit hívok, az Philip, de ő se reagál a hívásomra. Nicholas pár csengés után felveszi. Nem köszönök, nem várok arra, hogy megszólaljon…  - Mi történt!? – Kérdezem vértestvéremet, mert biztos vagyok benne, hogy valami szörnyűség történt ezen az éjszakán, ami engem is érint… Oda kell mennem!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 353
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik

Re: A színfalak mögött // Vas. Ápr. 26, 2015 7:21 pm

He is gone...


Beszálltam az autómba és már indultam is. Az éj már rég ráereszkedett Fairbanks-re, sötétségbe burkolva az épületeket. Ikina nyugtalanul fészkelődött bennem, egész nap zavart volt, alig lehetett hallani a hangját. Pedig mennyire tudta járatni a pofáját, még akkor is, mikor nem kellene. S most mégis, kushadt a helyén. Nem mint ha nekem jobb hangulatom lett volna. Zavart voltam, motiválatlan. Mint ha csak megint egy kölyök lennék atyám mellett a kezdeti időkben és csodálkoznék rá az új világra. Aztán amikor az éjszaka leszállt, én pedig a lakásom erkélyén állva figyeltem a sötétségbe burkolózott választ, hirtelen megláttam a választ. A Hold, a fényesen ragyogó Hold a szemem láttára változott át egyik pillanatról a másikra vörössé.
~Testvér~ - nyüszített fel Ikina.
Ujjaim közül kihullott a vodkás pohár, ezernyi darabra törve a kemény padlón. Már fordultam is és rohantam. Mellékes mozdulattal kaptam fel az asztalról a kulcscsomómat, vágtam be magam után az ajtót és rohantam le a lépcsőn. Pár másodperc múlva már a volán mögött voltam és tárcsáztam. Valamelyest megnyugodtam, amikor Sarah felvette. Lelkére kötöttem, hogy még véletlenül se császkáljon egyedül. Persze meg is kaptam egyből, hogy tud magára vigyázni és én is egy marha vagyok, amiért ilyenkor autóba ülök. Jogos. Tavaly megszállott voltam... és ki tudja megmondani előre, mit szánt nekem az a rohadék odaát. Hogy fordulnál már fel végleg! Mikor bontottam a vonalat, már ott voltam a Hotelnál. Talán jó lett volna a Farkaslakhoz menni, de túlságosan kint van, míg a Hotel a központban. Szükség esetén akárhova oda tudok érni gyorsan. A főbejáraton belépve az fogadott, amit vártam. Káosz. Fogalmam sincs, hogy fogják ezt megmagyarázni a helyi vendégeknek de jelenleg pont leszartam. Éppen azon voltam, hogy megtalálja valami illetékest, aki majd elmondja, hol van rám szükség, amikor az egyik folyosón egy hordágyas csapatba ütköztem. Holtestet hoztak, le volt takarva... de a körülötte terjengő illatból azonnal tudtam, ki az. Sofia. Dermedtem néztem végig, ahogy elgurulnak mellettem. Csak miután eltűntek a folyosó túlvégén hajtottam előre a fejemet. Miért... miért azok halnak meg mindig, akikben buzog az életkedv és nem savanyodtak már bele a világba?!
- Strauss! Strauss! - bódultságomból az egyik felderítő rángatott ki, aki szinte a semmiből jelent meg mellettem. - Mikor láttad utoljára a testvéredet? Nem reagál a hívásokra.
Biztosra veszem hogy látta, ahogyan az arcomból kifut a vér. Alig tudott hátralépni, így is majdnem feldöntöttem, amikor elrohantam mellette a lépcsősor irányába. A szobája ajtajához érve egy kölyköt találtam ott, aki éppen a kulcsokkal szórakozott. Hiába voltak vastagok a falak, éreztem: odabent van... és nem mozdul. Jóban voltam a kölykökkel, de ezt szinte a folyosó túlsó feléig löktem, hogy utat csináljak magamnak. Nem szórakoztam én kulcsokkal, berúgtam az ajtót. Tanya a festőfelszerelése mögött ült, fejjel a vászonra dőlve. Rendes körülmények között jót röhögtem volna ezen, de most szemernyi jókedvem sem volt. Szinte odaugrottam mögé, ahogyan kezem a nyakára tévedt. Pulzus rendben... nyelvét nem nyelte le... légzés rendben... de mégis... ahogyan megráztam, semmi reakció. Mint ha bevett volna egy nagy adag altatót. Óvatosan felemeltem a székéről és lefektettem az ágyára stabil oldalfekvésben. Letelepedtem mellé az ágyra, ahogyan elértem a tudatommal a felderítőt.
~Megtaláltam. Itt maradok vele.~    
S vártam. A percek csigalassúsággal teltek, én pedig figyeltem a mellettem fekvő minden egyes rezdülését. Mi a pokol ez? Tavaly dühöngő szörnyetegekké változtunk, felforgatva a várost, rontva rá alapítóinkra. De most... most még szinte békés is a testvérem. Mint ha a világ legnormálisabb dolgát csinálná éppen... azt leszámítva, hogy nem lehet felrázni. Gyerünk Tanya... gyerünk kislány... gyere vissza. Egyetlen húgom, kérlek, könyörgök, térj magadhoz! Ráztam volna legszívesebben, de tudtam, semmit se érek el vele és még a végén lenyeli a nyelvét. Nem maradt más, mint a könyörtelen várakozás. A csigalassúsággal telő percek. S ahogyan ott ültem az ágyban, kezemet a húgom kezén tartva... ahogyan körülöttünk meg akart őrülni a világ, akkor kezdődött el. Először csak tompa szúrást éreztem a tudatomban, mint egy alattomos fejfájás. Nem baj, elmúlik, most még belefér, leszarom. De nem múlt el. Egyre súlyosabbá vált. Lassan lejjebb költözött, körbefogva a nyakamat... majd fojtogatni kezdett. Nyakamhoz kaptam a kezeimet, de csak a láthatatlan kezeket markolhattam meg, nem szabadulhattam az érzéstől. Végül feladtam az árnyékharcot. Át kellett éreznem, muszáj volt, ennyit tudtam... de azt nem, hogy mi ez az egész. S akkor... akkor, amikor Ikina remegni kezdett, mint a nyárfalevél, szűkölve nyüszített fel... mikor az érzés már a szememre tevődött át és megindítottam a könnyeimet... amikor úgy éreztem, hogy a szívembe mint ha kést vágtak volna... akkor döbbentem rá, hogy mit érzek. Fájdalom volt ez... s nem akármilyen... ismertem a fájdalmat, tudtam, mi idézi elő... de ezt a fajtát, mely megmagyarázhatatlan, eddig életemben csupán egyszer tapasztaltam meg. Egyetlen egyszer... egyetlen egyszer éreztem a veszteség keserű, maró érzését eddig... Trencsén mezején.
- Atyám...
S alighogy kimondtam, már éreztem, hogy igaz. Mint ha valami összetört volna bennem és még a szilánkjait is kilopták volna a testemből, űrt hagyva maga mögött. Farkasom bánatosan emelte lelkem egére a tekintetét és hallatott elnyújtott vonyítást. Hívta az apját, kérte, hogy jöjjön... de már ő is tudta... hiába teszi. Elment... eltávozott. Nem volt szükségem rá, hogy megerősítsék számomra a hírt. Nem kellett látnom a holtestet. Vannak dolgok, melyet csakis egy teremtő-kölyök kapcsolatból lehet kiérezni, amit csak az erősíthet meg... és számomra ennek a kapocsnak a meggyengülése volt a biztosíték a feltevésemre. Egy év után, újra elvesztettem a teremtőmet. Alig vettem észre a mocorgást. Annyira rám telepedett a veszteség érzése, hogy eltompította az érzékeimet. Csak mikor már húzódott... mikor meghallottam a nevemet, akkor néztem csak lassan oldalra. Tanya szavai... mint ha mi se történt volna. Kapkodni kezdtem a levegőt... majd alighogy magához tért, már rántottam magamhoz. Ölelő karjaimba vontam, szinte nyögött ruhája anyaga a kezeim alatt. Magamhoz szorítottam, mint még soha, arcomat a vállába fúrva. Az ölelés, melyet viszontlátásunkkor kapott tőlem, semmi se volt ehhez képest. Nem tudtam megszólalni. A veszteség érzete még mindig elszorította a torkomat, nem jött ki egy árva szó se a torkomból. Csak a lelkem lett könnyebb valamennyivel... hogy élsz. Percekig csak tartottam a karjaimban, mire végre elengedtem.
- Kérlek... kérlek, csak maradj itt. Mindjárt visszajövök hozzád.
Ki kellett szellőztetnem a fejem... ki kellett mennem ebből az átokverte épületből, mert lassan belefulladok ebbe az energiakavalkádba. Elkaptam az egyik kölyköt és odaállítottam Tanya ajtajához, hogy figyeljen rá. Én pedig szinte rohantam, menekültem ki az épületből. Mikor az épületből kiléptem és körbefogott a hideg, esti szél, már kezemben volt a telefon. Fel kell hívnom, tudnom kell, hogy jól van. Csak remélni mertem, hogy... bejövő hívás. Ránéztem a kijelzőre és megálltam út közben. Julia. Újra elszorult a torkom... miért... miért nekem kell ezt csinálnom? Miért nekem kell a rossz hír hozójának lennem? De nem... nem fogom kinyomni. Nem tagadhatom meg a vértestvéremtől, hogy tudja az igazságot szeretett atyjáról. Felvettem, de nem szóltam bele azonnal. Megálltam a hotel parkolójának egy sötétebb zugában, hátamat a falnak vetettem. Senki se figyelt... senki se törődött most egy magányos farkassal, aki látszólag rendben van. Hallottam a kérdést előbb is... de amikor már szólongatott és egyre riadtabb volt a hangja, akkor tudtam csak összeszedni magam.
- Elment, Julia - mondtam ki a szörnyű szavakat. - Atyánk nincs többé... A Vörös Hold... Alignak lecsapott ránk - fogalmam sincs, honnan merítettem erőt a szavak kimondására, de beszéltem, még ha akadozva is. - Nem, nem láttam... de meghalt... tudom... érzem.
Életem egyik legrosszabb beszélgetése volt. A város atmoszférája már így is fojtogatott, te az semmi se volt ahhoz képest, hogy ki kellett mondanom ezeket a szavakat úgy, hogy tudtam is, ez az igazság. Bármennyire is döbbentett meg az elmúlt időkben... bármennyire is éreztem néha, hogy túlságosan messze vagyunk már egymástól... Kilaun, az Álmodó a teremtőm volt... és ezen semmi sem változtathat... se erő, se hatalom, se semmi. Fogalmam sincs, meddig beszéltünk. Nekem óráknak tűnt, lehet csak percek voltak. Megígértem Juliának, hogy amint pontosabbat tudok, azonnal értesíteni fogom. Nehéz szívvel bontottam a vonalat. Bár többet mondhatnék... bár tudnám, mi történt, tényleges tudással támasztva alá, amit érzek. De többet nem tehettem most érte. Félek, már ennyi is elég volt. Ujjam újra a gombokat hozta működésbe, ahogyan folytattam az eredeti cselekvésemet. Kikerestem a számot, majd tárcsáztam. Kicsöngött.
- Vedd fel... - csöngés. - Vedd fel... - újabb csengés. - VEDD MÁR FEL AZT A KURVA TELEFONT KATE!!!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Kyle Prescott
Informátor
avatar

◯ Kor : 92
◯ HSZ : 309
◯ IC REAG : 242
◯ Lakhely : Fairbanks, AK


Re: A színfalak mögött // Vas. Ápr. 26, 2015 8:46 pm


Az idegesség szinte kézzel tapintható a kocsiban, mikor az egyetem parkolójába hajtva leparkolunk. Vörösre festette a nappalit a Hold fénye, a csillár üvegje ezerfelé szórta a vérszín tüskéket a lakásban... Akkor mondtam Mandynek, addig menjünk a bázisra, míg megvan rá a lehetőségünk. Így is tettünk, s bár Cathy nem szól továbbra sem kettőt se, a visszapillantóból látom, érzi ő is a dolog súlyát. Riadt ugyanakkor. Érzi, de nem érti. Addig jó, kicsilány... addig jó neked.

Odalent azzal a hírrel kapnak szembe, hogy Savannah ájultan esett össze az utcán, alig tíz perce hozták be. Önző módon fejtem le ujjaimról Cathy görcsösen markoló kis kezét és hagyom Mandy gondjaira a kicsit. Lépteim a társalgó felé visznek szakadatlan, a folyosón felém röpködő kérdésekkel alig törődök. Nem láttam, nem tudom hol van, hagyjanak már ezzel! Csendes a város ma... gyanúsan csendesek a vörösre mázolt házfalak az elmúlt évekhez képest.
Elérve a társalgót sietve mérem be az ismerős vonások tulajdonosának helyét, s bár valaki rám szól, mit sem törődve az utasító hanggal szelem át a teret.
Ne csináld ezt kislány, hallod...! A frászt hozod rám. - Arcából óvó törődéssel simítom félre szőke tincseit. Van valami fájdalmas abban az érzelemmentes dacban, ami ábrázatát uralja. Mint egy katona. Egy bábu. - Mona, ez annyira nem te vagy.
Az idő telik, telefonhívások jönnek és mennek, én pedig ahelyett, hogy kint segítenék a többieknek, idebent avanzsálok egyfajta üzenetközponttá. Behozták, nem érjük el, jól van, a betegszobában keresd, és így tovább, és így tovább, miközben szakadatlan őrzöm az egyetlent, aki fordított helyzetben ugyan ezzel a zsigeri, bénító félsszel és aggodalommal tekintene rám, ha én feküdnék azon az istenverte ágyon.
Aztán valami történik. Valami megváltozik... érzelmek kúsznak a kőszobor arcra. Felismerés, fájdalom... - Néha utálom, hogy ilyen jól olvasok az emberekben. Miért nem segít neki senki? Miért nem tesznek semmit a többiekkel sem? Hát nem látják, hogy szenvednek?! - vádolnék emelt szóval bárkit, aki betéved, de Savannah hirtelen ébred és lök el magától, az ágy tőlem legtávolabb eső sarkáig iszkolva.
- Hé-hé, semmi baj! Semmi baj... - Még a kezeimet is felemelem kissé megadóan, lássa, nem ártó a szándékom. Sose lennék képes ártani neki. - Mi történt? - Kérdezem, de ő csak motyog valamit két "Ne érj hozzám." között, egyre csak azt követelve, hogy keressem meg. Hogy kit? Hát persze, hogy azt az eszetlen farkast, akivel kapcsolatban karácsony után fogadkoztam neki, hogy csak úgy testvériesen felképelem, érezze a törődést, ha már vele, Savannah-val kezdett. Néha előbb nézik őt a húgomnak, mint Kate-et, nem is értem, miért.

Most hóban gázolok társammal, meg pár - néhai hegyi - falkataggal. A farkaslaknál kezdtem ugyanis a keresést, ha már Sava olyannyira ragaszkodott a dologhoz. Nyugtalanított a viselkedése, a szótlansága ugyan, de jó kezekben volt nélkülem is. - Idekint nagyobb szükség volt rám, s ha már Douglas a madárfészek felé vette az irányt, én a hegyi rendelőben kerestem volna Abigailt. De nem leltem, ahogy Lynxről se tudtak semmit a farkaslak béliek.
Dolgozik a farkas ösztön, dolgozik a mágia... keresünk élőre-holtra egyaránt, hogy megleljük a macskalelkű bundást, mégis a vak szerencse, meg a lúzerségem vezet nyomra, ahogy megbotolva a vastag hó alatt meghúzódó farönkben, megcsúszok a sziklás hegyoldalon, egyenesen a lassan kékre-lilára fagyó holttest mellett érve seggel a földet.
Riadtan kiálltok fel, realizálva a látványt, de a másik fél nem felel. Pedig... basszameg. Ahogy felismerni vélem Huntert, azt kívánom, bár hasonló reakcióval felelne... Jót röhögnénk mind a ketten, felsegíteném és mehetnénk vissza a lakhoz. Egye fene, talán még Savához is, hisz amilyen makacs, úgyse hinné el, hogy jólvan a farkas, míg a két szemével nem látja.
De Lynx nincs jól. Már rosszul se áll a szénája, egyszerűen csak... nincs.
- Itt vagyunk, erre! - kiáltom a többieknek, kezem pedig önkéntelenül is ökölbe szorul, miközben a földön ülve őrzöm a kihűlt testet. Mégis hogyan képzelted ezt, he? Hogy voltál képes így itt hagyni? Hogyan tehetted ezt vele?! Ha lehetne még ettől is halottabb, a szellemekre mondom, megütném... - Elborzaszt a gondolat, tarkómon, fejtetőmön simítok végig idegesen, mintha csak így akarnék minden Hunterre záporozó gondolati vádat kimasszírozni onnét.
Hülye pöcs, most mégis hogy álljak oda elé?! Hogy mondjam meg neki, de ami még fontosabb, hogyan kezeljem mindazt, ami utána jön. Mégis mit mondjak neki?! Amikor én akartam eret vágni vagy alkoholba fojtani a veszteséget, ő olyan természetesen ráérzett, mindig tudta, mit tegyen vagy mondjon. Utáltam érte... utálom most is, hisz nekem csak a tanácstalanság jutott ki.
Te mit mondanál neki...?

A Farkaslakba vitték testét. Láttam átfagyott tagjainak kékjét, a golyó ütötte sebet és roncsolást, az élettelen, színevesztett arcot. - Neki már nem kell. Nem is szabad. Viselem helyette az elmúlás képének terhét, neki legyen elég a gondolat. Maradjon meg úgy a farkas gondolatai közt, amilyennek ismerte. Élőnek, elevennek.
Két bögre kávéval lépek be a társalgóba. Nem szólok, pillantásommal is csupán lopva illetem Savannaht, ahogy a kávét a szétnyitható ágy melletti kisebb polcra helyezem, félrevéve onnét pár itt felejtett könyvet. Ha úgy érzi, szüksége van rá, majd elveszi. Most még meleg, friss...
Nem mondok semmit, nem is kell - hallgatásom beszédes, egyúttal újfent elfoglalom őrhelyemet mellette. Kezembe telefon kerül, hogy arról érdeklődjek, a törzsfőnök meglelte-e már Abigailt...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 133
◯ HSZ : 130
◯ IC REAG : 114
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: A színfalak mögött // Vas. Ápr. 26, 2015 8:48 pm




So it’s true, when all is said and done, grief is the price we pay for love.




Rohanok, ahogy a lábam bírja. Azok a dolgok, amiket Paynenek mondtam, ájultában írva elméjébe a szavakat egyértelműsítették számomra, hogy van valaki, akit látnom kell ma éjjel. Egyszerűen tudnom kell, hogy minden rendben van vele, hallanom kell egy szavát, a szívverését. Felhívnám, de nem ért hozzá, úgyse tudná felvenni és különben is, szégyen bevallani, de nagy szükségem van rá. A szobákat hát magam mögött hagyom, de a folyosó egy bizonyos szakaszánál megtorpanok. Csak fél szemmel pillantok a konyha felé, a nagy, fehér tócsa innen is jól látszik. Máskor is be szoktam menni, hogy feltöröljek, mert nem bírom a rendetlenséget, de most nem annyira a tejpaca, hanem az elmúlt percek tapasztalása indít meg a konyha belseje felé. Sosem leszek más, gyógyító vagyok, mennem kell arra, amerre a szükség van, s minden lehetőséget megragadok rá, hogy utánanézzek: valakinek kellek-e.
Szinte félrelököm az összes bútort, ami útban van nekem. A tejbe keveredő vér rózsaszínes árnyalata lyukat robbant lelkembe. A harmadik.
- Ne, ne, ne, ne, ne.. – térdelek le mellé a mocsokba, s próbálom életre hívni mindig vidám személyét. Ha ezzel segítenék, akkor hazudnék is neki, hogy minden rendben van, hogy Darrennek semmi baja, hogy senkinek semmi baja, hogy nem történt semmi, hogy csak álmodott.
Tehetetlen vagyok, ehhez kevés. Egyre inkább körvonalazódik bennem a tudat, hogy ebben a sok fájdalomban nincs szüksége gyógyítóra senkinek. A halálnak is van szaga, vagy ez mind a véré? Nem hagyhatom itt, nem hagyhatom így.
Felemelem a testét a mocsokból, finoman helyezem fel a konyhaasztalra, hogy legalább kiemeljem saját véréből és a savanyodó tejből. Nem méltó hozzá, Tark volt, nem holmi szolgalelkű kölyök. Emelkedjen is ki a koszból, aki bátor volt életében, az legalább nyugodjon azon a képzelt piedesztálon, melynek helyéül most csak a konyhaasztalt adhatom neki. Itt nincs semmi, amivel betakarhatnám, hát csak helyzetét tudom békéssé tenni. Megigazítom a haját, bár egy Tarknak nem mindene a megjelenés, de mégis nő volt, a nővérem, a szívem egyik csücske, hát legyen holtában is olyan csodás, amilyennek én tartottam őt.
Még nem merevedtek meg tagjai, érzem benne a nemrég távozott életet. Meg tudom hát tenni, hogy hanyattfekvésben mellkasára illesztem kezeit, mintha csak a virágcsokor hiányozna a kezei közül.
Ellépnél mellőle, de érzem én, hogy ez a Hófehérke-póz nem illik hozzá. Akármennyire is akarjak hát sietni, akármennyien is érkeztek azóta a konyhába, nem tágítok, amíg finoman a törzse mellé nem fektetem kezeit, így rontva el a mesebeli képet. Az élet nem mese. A halál nem mese. Nem fog jönni a herceg, hogy ébrenlétre csókolja.
- Aludj jól, Jo. Álmodj helyettem is szépeket. – remegek meg álltamban mellette, miközben a kézfejét cirógatom. Beszélnek a hátam mögött, érzem, hogy valaki mellém lép. Nem nézek fel rá, nem tudom ki az. Hebegnék és engedélyt kérnék a távozásra, de amikor eszembe jut, hogy már nincs kitől engedélyt kérjek – hiszen minden ilyennel Darrenhez szaladtam – megint elerednek könnyeim. Igazuk volt, én nem vagyok erős. Én felnőttként vagyok kölyök. De nem érdekel.
Lábaim megindulnak, rohanni kezdek, mint egy eszehagyott. Szobámba érve kirángatom az éjjeliszekrény fiókját, előkapom belőle a nem nagyon használt kocsikulcsot. Pótkulcs, az eredetit odaadtam az egyik falkatársnak, hadd használja az autót, én úgysem nagyon vezetek. Most viszont fogok, s csak remélhetem, hogy nem csavarodok fel egy fára azelőtt, hogy odaérnék hozzá. Évek óta nem ültem a volán mögött, s záporozó könnyekkel pláne nem vezettem még. De mennem kell, minél hamarabb oda kell érnem. Mert rettegek. Azt érzem, amikor a tűz kiütött. Ürül a lelkem, s tudni akarom, hogy tévedek. Tévednem kell. Az nem lehet, hogy annyi szív egyszerre onta vért..


Talán nem lett volna szabad elindulnom. Ahogy a kormányra fontam ujjaimat, hirtelen eszembe jutott, hogy nem fog menni. Üvöltött bennem a farkas, ki akart robbanni, le akarta szaggatni a mocskos hálóinget, az alvadt vértől koszló emberi testet, hogy négy lábon szaladhasson a vére után. A tudni nem akart bizonyosság felé. Ő érezte azt, amit én nem akartam tudomásul venni, s még a kocsiba pattanva sem akarok.
Kóbor, magányos, olyan valaki, akiről nem jelentettem semmit, pedig talán kellett volna. A gázra taposok és a megcsikorduló kerekek zajával nyomom el a pánikot. Nem tudom, hogy elviselnék-e többet mára. Telefonálnom kellene, ha nem is neki, de legalább Lynxnek, elsírni neki magam, legalább neki elmondva azt, hogy hová is megyek. Nem azért, mert felettem áll, hanem azért, mert mellettem. Mert őt is szeretem. Nem hoztam viszont semmit magammal a kulcsokon kívül, így értesítés hiányát hagyom csak magam után, meg igazán antitalentum parkolóból való kiállás nyomait. Utálok vezetni.
Tudom, hogy hol lakik, rárontok, mint egy őrült. Egyszerre könnyebbülök meg és fulladok bele az üres helyiségek látványába. Hol lehet? Papa, hol lehetsz?
Kétségbeesett kérdések között vergődve ülök újra az autóba, hogy semmivel sem kimunkáltabban jussak el az utakon végre az irodáig. Érzem a városban a fekete halált, a lakban is éreztem, fulladozom tőle itt is. Pedig nem lenne szabad. Nem lehet.. őt nem lehet!
Dacosan rázom fejem folyamatosan, dörömbölök az iroda ajtaján, majd semmit sem törődve az illemmel ordítozni kezdek. Nem zavar, ha felverek valakit, sőt, hiszen azért üvöltök, mert felverni akarok. Őt. Ha itt van, akkor a válaszára vágyom, nem pedig arra, hogy amint belépek, kifusson az összes közös vérünk ereimből.
Elfelejtem becsukni magam mögött az ajtót, megroggyannak térdeim, nekitántorodnék a nyílászárónak, de mivel azt nem hajtottam be a tokjába, majdnem hanyatt esem ki a folyosóra. Meg kell kapaszkodjam a félfába fél kézzel, miközben másik öklömet a fogaim közé tűröm, hogy ne sikoltsak. Csak a beljebblépésem után bevágott ajtó dörrenése veri fel előbbi kiabálásom után az éji csendet.
Úgy érzem magam, mint aki egy süllyedő hajón áll, s egyre zuhannak mellőle a vízbe megfulladni lelkének darabjai. A kanapé elé omlok, szinte önkívületben, reflexből nyúlok a csuklója után, homályos tudattal keresem a pulzusát, de tudom, hogy nem ver a szíve. Éreztem a bennem elszakadó köteléket, már tudom, hogy valós volt.
- Kétszer nem veszthetlek el. Ne hagyj itt! Bastian.. Julien.. Papa..
Észre sem veszem, hogy rázom a vállainál, mintha ezzel akarnám feléleszteni. Megszeppenve eresztem el, rádöbbenve arra, hogy fogalmam sincs, mióta is művelem ezt. Méltatlan hozzá, nem tehetem. De mi legyen vele?
Szívesen bújnék mellé, ahogy Payne gömbölyödött össze Darren mellett, s most aztán soha többet nem tágítanék mellőle. Az asztalára pillantva észrevett levélnyitó után nyúlok, végighúzom ujjamat rajta, megbököm magam vele. Ahogy vér serken mutatóujjamból, úgy ejtem el a szúróeszközt. Mit képzelek? Hiszen nem tehetem ezt vele.
Lelkem törött darabjain lépkedve nyúlok a test alá, hogy finoman, de erővel emeljem fel onnan. Kicsi vagyok, törékenynek hisznek, de ha kell, van bennem erő. Már tudom, hogy hová akarom vinni, már tudom, hogy hol lelhet nyugtot majd. Eltemetjük, ahogyan a többieket is. S ezúton, a szellemek engem úgy segéljenek, mindent elárulok. Ő volt az apám. Nem kell említsem, hogy Biisaiyowaq gyermeke vagyok, egyszerűen Bastiané. Haza akarom vinni, ágyamba fektetni, hogy ott legyen hon, ahol az én világom van, nyugodjon egy nem dobbanó szívnyi távolságra Liliannetől, hiszen ők ketten neveltek azzá, aki vagyok.
Lábbal teszem be az ajtót magam után, úgy is nyitottam, nem foglalkozva azzal, hogy nem csak a nyílászáró sírt bele a mozdulatba, hanem mezítelen lábujjaim is. Mit számít, ha eltört-megrepedt pár csontom? A lelkemnél töröttebb semmi sem lehet.
Az autó hátsó ülésére fektetem a testet, a csomagtartóból kiszedett pokróccal takarom be, hogy aztán pokrócostul emeljem ki a „kóbort” a Lak parkolójában. Nem mondom, hogy az élettelen test nem nehéz, de szívem nehezebb, hát mit sem törődve a kérdő pillantásokkal, Bastian testét magamhoz ölelve lépdelek végig a folyosókon, hogy saját szobám nyitva hagyott ajtaján belépve végre cseppet megpihenhessek, amint az ágyamra fektettem őt.
Úgy takarom be, ahogy gyerekkoromban ő takargatott, megsimítom homlokát, mint mikor ő cirógatta láztól tüzelő orcámat. Gyenge voltam, ember, s beteg. Haldokoltam és ő megmentett, hát én is megmenteném, de már semmit sem tehetek érte. Csak sírhatok, de ez aligha hívja újra életre őt.
- Nem haragszom rád, de nagyon hiányzol nekem. Olyan kevés idő jutott nekünk, megint annyira kevés. Megbocsátod, hogyha könnyezem? Nem tudok felnőttként búcsúzni tőled, mert örömre a kislányod maradok. Azt mondtad, hogy szólítsalak Bastiannak, de az olyan idegen. – beszéd közben letelepszem mellé az ágyra, végignyúlok rajta, oldalvást átölelem, mit sem törődve azzal, hogy mennyire nem itt lenne a helyem. Nincs senkinek gyógyítóra szüksége, csak a halál szelét érzem, a már nem zubogó vér szagát. Senki nem venné hasznomat.
Bastian feje mellé hajtom saját fejem a párnán, arcomat temetem vállgödrébe. Nem érdekel, hogy érzem belőle a távozó élet hidegét, az izmok megkeményedését. Nem érdekel, hogy süket a szíve. Úgy érzem, hogy beszélnem kell hozzá, elmondanom mindent, amiért elindultam Darren megtalálása után. Mesélek hát Lilianneről, Darrenről, Joanáról, s megkérem, hogy vigyázzon rájuk. Köszönetet mondok neki azért, mert mindig szeretett és utoljára én leszek az, aki mesél neki. Hogy szebb álma legyen. Mert régen ő is mesélt, lázálomba beszélt szavaival, nyugtatott, amikor féltem. Nem tudom, hogy féli-e a halált, de én félek a világtól így egyedül. Hát mesélek, s közben el-elcsukló hangon hullatom könnyeim.
- Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak... Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! Szeretlek, Papa. S remélem még a csodánkat, ha szabad.
Nem tudok nevetni, Papa. Fogalmam sincs róla, hogy valaha tudok-e majd. De ha szeretnéd, megteszem. Értetek és azért, hogy boldognak lássatok, s ti se szomorkodjatok odafent, értetek megteszem. Nem tudom hogy éljek nélkületek, de kitalálom majd. Lili, Darren, Jo, Papa és mindenki, aki ma éjjel elesett.. élni fogok helyettetek is, ha kitaláltam, hogy miképp. De most, ha megengeditek.. fáradt vagyok.. Eltávozott lelketek fájdalomtengerébe merülve alszom el. Jó éjszakát.. mindenkinek.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 436
◯ IC REAG : 455
Re: A színfalak mögött // Vas. Ápr. 26, 2015 9:27 pm

Baj van, már megint baj van, ahogyan tavaly és tavaly előtt is. Napok óta nyugtalan volt, és lehet, titkon bízott abban, idén elmarad az, ami lassan már hagyományossá válik, mégsem így lett. A Hold színe vészjósló volt sejthette volna, hogy a mai nap megint megváltoztat mindent, érzékeny fülét sérti amit hall. Sikolyok, kiáltások, ekkor ugrik le az ágyáról, nyugtázva, hogy menni kell, a falka tagjai veszélyben vannak, vagy ami még rosszabb, már hatalmas pácban.
Nem rá tartozna, de mégis hogyan maradhatna ki belőle? Nem nézheti tétlenül, hogy mindenki indul, ő meg nem.
Néhány foszlányt elkap, halottak is vannak, nem kevesen, és ez az a pillanat, amikor megrémül. Castor jól van, az apja jól kell, hogy legyen, azt érezné, szeretné érezni, tudni, ha vele történik valami, mégis ezerrel rohan a lakosztálya felé, hogy oda belessen... bár ha mindenki rohan, akkor hiú ábránd az egész, hiszen az apja is talpon van, intézi amit kell. Ráadásul ott Testőr is áll, azonnal be tud avatkozni.
Egy pillanatnyi megtorpanás csupán, míg ráébred minderre, vagyis a lakosztály kimarad, rohan lefelé, látja, hogy Victoriát már kezelésbe vették, nem áll meg, vannak mellette elegen, ő ott már felesleg lenne csupán.
Rohan tovább, ki az utcára, hogy segíteni tudjon azoknak, akiknek kell. Mindenki ezt teszi, aki él és mozog, megint az a A HOLD, megint lecsapott.
Nem a tömeggel tart, szisztematikusan mennek, mindenkinek megvan a feladata, így a város forgatagát választja, és eszébe jut valami, azaz valaki. Rohanni kezd, egyenesen a műhely felé, ahol nem látják, a vérvonalát is használja, hogy minél előbb odaérjen, és megbizonyosodjon arról, hogy a férfi jól van. Vér szagát hozza felé a szél, többfélét, többfelől, vérengzés volt, vérengzés lehetett, és ki tudja, hányan lehetnek?
~Claude, mondd, hogy minden oké, mondd, hogy te nem sérültél meg, életben vagy. Mondj valamit, akármit!
Lélekszakadva rohan, közben eszébe jut, hogy vajon mi lehet Duncannel? Ő megúszta? Nem volt a városban, nem esett baja? Pedig nem kedvelik egymást, és mégis képes aggódni érte is, ahogy a többiek miatt is.
Fogalma sincs, mennyi idő alatt ér a műhelyhez, azzal sem foglalkozik, ki van körülötte, vagy ki nincs, bár a néma csend a léptei zaját leszámítva azt mutatja, rajta kívül senki. Az ajtó nyitva, ez furcsa, a totemoszlopra pillant, tudnak mesélni, de erre most nincs idő. Azonnal rohan befelé, és hirtelen meg is torpan, hiszen a férfit észreveszi az ajtófélfánál.
-Claude, Claude, jól vagy?
Él, azzal nincs baj, de a kérdés az, mennyire van magánál? Vízért iszkol a műhelybe, azzal tér vissza, hogy megitassa, és ellássa, ha szükséges.
Hova vigye? Itt nem fogja hagyni, ez egészen biztos, de mégis hová? Willnek van elég baja enélkül is, a hotelbe nem lehet, hiszen nem falkatag, de könyörgöm, sérült. A recepción majd ellátják. Oda más is bemehet, vagy a vendégszobába, akárhová.
Egyelőre nem úgy fest, hogy a férfi lábra áll, az meg érdekesen venné ki magát, ha felkapná, de van egy ötlete, azaz kettő. Vagy kocsit lop, és akkor még priusza is lesz, vagy tényleg felemeli, és kerülő-egérúton viszi el innen. Claude kocsija tűnik az egyedüli épkézláb megoldásnak, és ha szerencséje van, még kocsikulcsot is talál. A férfi azzal közlekedik, ezt tudja, akkor kell lennie kulcsnak is nála. Addig kotorászik, míg meg nem leli, és máris az autóhoz iszkol.
A vezetési technikáját hagyjuk, jogsija nincs, de az autó nem azzal megy, viszont igencsak kezdetleges, Danától tanult valamennyit.
-Bocs, az istenek legyenek kegyesek hozzánk, és ha eddig túlélted, hát... imádkozz, hogy épségben parkoljam le a furgonodat.
A műhelyt bezárja, a férfit elcipeli a kocsijához, óvatosan beteszi, és már rohan is, hogy minél előbb indulhassanak. Gyorsan telefonál Emsnek, hogy sérült kóbort visz, legalább valaki tudjon arról, hogy érkeznek.
Magában elmormol egy imát, hogy legalább most ne taroljon le semmit és senkit, a zsaruk se velük legyenek elfoglalva, és máris a hotel felé tart. Nem néz lámpát se táblát, erre most nem ér rá, az adrenalin jó barát, meg nem tudná mondani, hogy nem törte össze az autót.
-Tarts ki, mindjárt ott vagyunk, nem lesz semmi baj.
Csikorgó kerekekkel kanyarodik a parkolóba, és fékez le. Megúszták. Kipattan a furgonból, át a másik oldalra, kiemeli Claude-ot és rohan befelé vele egyenesen a recepcióra, szabad gyógyítót keresve, szabad helyiséggel vagy akármivel.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lucas Flynn
In Memoriam
avatar

◯ Kor : 292
◯ HSZ : 301
◯ IC REAG : 241



Re: A színfalak mögött // Vas. Ápr. 26, 2015 9:50 pm

Pörgök, mint a búgócsiga, parancsszavak pattognak, a fejemen a füles, mindenkit igyekszem még úgy is irányítani, hogy közben a tűzoltóságra érkező vészhívásokat is hallgatom, a mai technika ebből a szempontból áldás, nem kell jelen lennem, hogy ezt megtehessem. Épp ezért tudom azt is, hogy hová kell embereket küldenünk, ha úgy adódik. Kész káosz van mindenhol, kezdenek összedőlni a dolgok, kapok egy hívást, hogy Henryt holtan találták a rendőrségen, azonnal hívom Pat-et, ő menjen érte, másra ezt a feladatot nem bíznám. Ez a Vörös Hold más, mint a többi, ez a Vörös Hold tényleg a vérünket ontotta. Próbálom megőrizni a hidegvéremet, de úgy érzem, ez még csak a kezdet, korán van még.
Castor lakosztályából kihozzák Emmát, alig pislákol benne az élet, de legalább él, nem kell mondanom, hogy irány a betegszoba. Leadom a drótot, hogy Emmának még van esélye, a gyógyítok biztosan a helyükön vannak már, mikor megkaptuk a hírt az első ájultról, Ems és Bells is be lett rendelve, a Lakban pedig Faye és Ginette kell, hogy készen álljanak, és Artemis is besegíthet.
- Leah, vidd be Mishát a gyógyítókhoz, vizsgálják meg, látszólag nincs baja, de menjünk biztosra.  
Utasítottam a testőrnőt, ki ilyenkor megszűnt a húgomnak lenni, amint megláttam Nichot távozni a szobából. A helyzethez képest egészen nyugodtnak éreztem magam, már csak azért is, mert kutya kötelességem volt így cselekedni, ha a vezetőség nem képes felülkerekedni a helyzet okozta sokkon, akkor mit várhatnánk a mieinktől?
Sofia szobájának ajtajában már állnak, megfeszülök egy pillanatra a mozdulatban, majd keresztülvágok a többieken, és Sofia testét a lepedőjébe csavarva emelem meg az ágyról. A parancs úgy szólt, hogy mindenki kerüljön fel a hegyre, hát mindenki fel fog kerülni a hegyre. Ám a meztelenség a halálban már nem olyan, mint élők között. Van benne valami becstelen. Megóvom hát ettől, még ha tudom is, milyen volt. A betegszobában lefektettem egy ágyra, megkérve Emilyt, hogy tisztítsa meg a vértől, és gondoskodjon a szállítható állapotáról.
Victoria még ájult volt, de őt már bevitettük a szobájába, volt mellette valaki.
Egészen addig a pillanatig nem éreztem, hogy kezd kicsúszni a lábunk alól a talaj, amíg meg nem jöttek a hírek a Farkaslakból. Akkor aztán levert a víz, Joana, Lilianne, Henry, Hunter, Darren… Mind meghaltak. Nem akartam hinni a fülemnek, belém fagytak a szavak, talán fél perc is eltelt, mire a vállamra sikló Leah keze érintésének hála magamhoz térem.
- Gondoskodjatok a halottak békéjéről, míg a nekik járó tisztességgel el nem tudjuk őket temetni. Aki menthető, azokért mindent tegyetek meg. Ha hiányzik valaki, keressétek őket.  
Azzal bontottam a vonalat, és ez volt az a pont, amikor a lelkem egy pontja fájón szegezett a falhoz. Gondolkodás nélkül menekültem be a konyhába, és éreztem, ahogy a farkasom felkúszik a szememig, és fájó, mardosó magánya kiütközik rajta. Ez… nem lehet. Hát itt voltál? Itt voltál, és nem kerestél meg? A büdös kurva életbe. Itt voltál, és képes voltál meghalni, mielőtt megismerhettelek volna? Az öklöm beleszalad a falba, minden higgadtságom elillant abban a másodpercben, ahogy a farkasom panaszosan vonyított fel odabenn. Apám… Hát ez a sorsom? Teremtő nélkül kell létezzek?
Nem omolhatok össze, most nem, majd később, ha már nem számít rám az Alfám, és a falka, ha már egyedül leszek. Majd akkor. A hűvös falnak simítom a homlokomat, mély levegőket véve lassítom le a szívverésemet. Bocsánat haver, de ez itt még nem a gyász ideje, vonyítunk majd érte, ígérem. Csak úgy, mint a többiekért, de ő más, neki köszönhetjük az új esélyünket, és ezt már sosem leszünk képesek a szemébe mondani.
Feltépem az ajtót, gyerünk tovább, az estének még nincs vége.
- Rahim autóbalesetet szenvedett, menj érte a kórházba, közben tartsd nyitva a szemedet, ha látsz valakit, szedd össze, akár élő, akár holt. A magányosokat is, most nem számít, hova tartoznak.  
Pillantok Leahra, mert ő az egyetlen Norán kívül kiszúrni, mennyire a padlóra kerültem, Norának viszont más dolga van, nem fogunk ma már összetalálkozni, pedig az egekre, mennyire jól esne most egy futó ölelés, vagy csak egy apró elcsent illatmorzsa tőle…
Közben igyekszem mindenkit felkészíteni arra, hogy amint lehet, a hegyen kell lennünk, a veszteségünk közös, közös lesz hát a gyászunk, egy Falka vagyunk, egy szívdobbanás.

//Sad Ha valaki kimaradt volna, mélységes elnézését kérem.//
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 30
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: A színfalak mögött // Vas. Ápr. 26, 2015 10:21 pm

Időben érkeztem haza kivételesen. Már a bejáratnál elkapott a házmester, hogy ne használjam a liftet, mert ki kellett hívni valami munkásokat, és járják végig a lakásokat, a lift sincs áram alatt. Na hát remek! Lenne egy nyugodt estém, erre tessék! Egyébként sem szoktam liftezni, csak nagyon ritkán, úgyhogy nem zavart, hogy lépcsőznöm kell.
Suzy izgatottan fogadott, le is vittem sétálni, amíg a szakemberek dolgoztak, leadva a házmesternél a kulcsomat. Az utcára kilépve futólag találkoztam Jay-el is, aki épp akkor ért haza. Mosolyogva üdvözöltem, aztán egy jó órát sétáltam Suzyval a friss levegőn. Furcsán vöröses fénnyel izzott a hold. Újra és újra odatévedt a tekintetem rá. Suzy a szokottnál izgatottabban viselkedett. Azt hittem, hogy a munkások miatt, és ha lehozom, akkor majd kicsit megnyugszik, de úgy látszott, ez most nem vált be nála.
Apa telefonált nekem, mikor már visszafelé tartottam a lakásomba. Arról érdeklődött, hogy hol vagyok, és minden rendben van-e!?
- Persze, miért ne lennék? Hazafelé tartok Suzy-val. Sétáltunk. – A hangja idegesen csendült, ahogy nyomatékosította, hogy siessek. Mintha még kislány lennék!
- Rendben apu! Ne aggódj! Veled ugye minden rendben!? Olyan fura a hangod. – Terelt, hogy elég sok a beteg, és keveset aludt az éjjel, de csak olcsó kifogásnak éreztem. Mindegy, nem akartam munka közben faggatni, ezért elköszöntem tőle.
Egyébként is odaértem a lakáshoz.
Már nem voltak ott a munkások. Felsétáltunk Suzyval a lépcsőn, aztán bementünk a lakásba. Adtam neki enni és inni, bekapcsoltam a TV-t, aztán elmentem letusolni.
Mikor kiléptem a fürdőből, Suzy a fallal szemben állt, és meredten bámult rá.
- Mi az Suzyka, mit nézel a falon? – Kérdeztem tőle, ahogy odaléptem mellé. Rám se figyelt, csak a falat bámulta. Hát ez fura.
Kicsit leültem a TV elé, megettem egy almát, aztán kikapcsoltam a készüléket, mert elálmosodtam, és holnap is hosszú nap vár rám. Suzy még mindig a falnál állt.
- Suzy? Mi baj? Miért vonultál önkéntes büntetésbe? – Leguggoltam mellé, megsimogattam a fejét, mire morogni kezdett. Soha nem csinált még ilyet. Nem emlékszem arra, hogy valaha is rám morgott volna.
Döbbenten húztam el a kezemet, majd felálltam, és felsétáltam a galériára. Magamra húztam a takarót, próbáltam aludni, de ebben a nagy csendben feltűnt, hogy Jay-nél elég hangosan szól a TV, pedig ez egyáltalán nem jellemző rá.
Negyed órán át tartó forgolódás következett, és az átszűrődő TV hangja egyre jobban zavart.
- Ezt nem hiszem el. – Fújtam ki az arcomból egy hajtincsemet, aztán kimásztam az ágyból, belebújtam a köntösömbe, és lesétáltam a lépcsőn. Suzy még mindig a falnál állt.
- A TV zavar téged is? – Végül is ez logikus magyarázat lehetne…
A telefonomat felkaptam, majd kikerestem Jay számát. Hallottam a falon keresztül, hogy kicsengett, de nem veszi fel. Ez nagyon fura azért! Sőt. Több, mint fura!
A telefont a konyhapultra tettem, aztán kiléptem a lakásból, és átsétáltam az ajtajához. Bal kezemmel magamhoz szorítottam a köntösömet, majd a jobbal a csengőre tenyereltem. Semmi válasz.
- Jay! – Dörömböltem az ajtón, mire a szomszéd néni is kikukucskált.
- Baj van, aranyos? – Kérdezte tőlem.
- Nem tudom. – Válaszoltam őszintén, majd követtem azt a riadt pillantást, amit lefelé vetett. Felsikítva ugrottam hátra, amikor megláttam, hogy az ajtó alól vér folyik kifelé.
Negyed órával később már a rendőrség tört be a lakásba – ugyanis belülről be volt zárva, és a házmester nem tudta kinyitni -, majd megtalálták Jay holttestét. Sokkot kapva kuporogtam a konyhapultnál levő egyik bárszékemen, miközben az egyik tiszt próbálta felvenni a vallomásomat, de semmi másra nem tudtam gondolni, mint Jay látványára a TV előtt.
- Meghalt? – Kérdeztem vissza a szemeimet törölgetve.
A kérdésre, hogy lehettek-e ellenségei, csak nemlegesen megráztam a fejemet.
- Nem tudok róla. Nem hiszem. Nagyon kedves ember volt. – Fújtam ki az orromat, majd ittam egy nagy kortyot az apa-féle nyugtató teámból…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Annabelle Evans
Gyógyító
avatar

◯ Kor : 170
◯ HSZ : 298
◯ IC REAG : 323

Re: A színfalak mögött // Vas. Ápr. 26, 2015 10:45 pm

Készenlétben kell állni, tavalyról még jól emlékszem a Vörös Holdra, nem vágyom megint annyi sérültre, de itt vagyok, teszem a dolgom, hisz ez a kötelességem, s nem csak ennyiről van szó, a szívem is ezt diktálja. A betegszobában vagyok végig, várva, vajon mi lesz, sok dolgot kikészítek, mindent, amire szükségem lehet, illetve Emsnek is, ha még ő nem futott volna be. Egészen addig teljesen nyugodt vagyok, amíg nem érkeznek be a riasztások, onnantól kezdve viszont már belém bújik a félsz, és nem akarom tudni, kiket kell majd ellátnunk, esetleg visszarángatni a halál széléről. Lassan telnek a percek, tavaly nem volt átfedés az esetek közt, idén úgy tűnik, nagyjából mindegyik egyszerre történik.
A sérültek azonban csak nem jönnek, mintha alig történne valami, mégis, valami keserű balsejtelem lesz úrrá rajtam, és fogalmam sincs, mi ez az érzés, miért jön, nem is vagyok képes hová tenni.
Párakban alig pislákol az élet, pajzsaik lefoszlottak róluk tudatlanságukban, aggódom nagyon, nem tudom, hogy van-e értelme bármit tenni velük, amíg olyan állapotban vannak, amilyenben. Talán csak egy egyszerű megérzés okán nem rohanok senkihez, egyébként sem tudnám, melyik kezembe harapjak.
Sofia energiái semmivé foszlanak, bennem megáll az ütő is, ez… Ezt nem hiszem el. Hallom, hogy felbolydult a falka, akár a méhkas, és annyi minden történik egyszerre, hogy alig tudom követni a lépést. Megvizsgálom Mishát gyorsan, nem csak orvosi műszerekkel, sokkal inkább a képességemmel, de semmi baja, így amint gondoskodtam arról, hogy némi folyadékot ivott, visszakísértem a szobájába, mire visszaértem, Sofia már ott feküdt az egyik ágyon, Ems Emmát ápolta.
- Gondoskodom róla.    
Szólalok meg csendesen, és odalépek a testéhez, hisz a lelke már rég nincsen ott, megsimogatom a szépséges arcát, és összeszorul a szívem. Amióta csak rendbe hoztam a térdét, mindig hozzám jött, ha valami baja volt, és most… most képtelen vagyok bármit tenni érte, megremegek, ahogy lefejtem róla a lepedőt, és szeretném azt mondani, hogy menthető, hogy van még esély, de minden porcikámmal érzem, nincs. A halált nem vállalhatom magamra, s tudom, Sofia sem engedné, abban kell bíznom, hogy… most már jó helyen van. Szépen lemosom a testét, hogy megadhassuk neki a végtisztességet, még ruhákat is hozok, felöltöztetem, talán túl szemérmes vagyok, így érzem illőnek. Nincs kit ellátni, halottak vannak, túl sokan.
Nyelek egyet, mikor visszatérek a vizsgálóba, és a falnak támasztom a hátam, érzem, ahogy arcomat sós permet önti el, az új farkasom lekuporodik odabenn, panaszosan szárnyalta át a végtelen teret, hogy a gyönyörűség előtt tegye tiszteletét, az anyja előtt, az előtt, aki reményt adott. A remény… meghalt. Hiába bökdösi az orrával, nem mozdul, nem csinál semmit, csak fekszik ott, békességben, mintha a világ pont így lenne tökéletes. De Anya… mond, hogy lehet nélküled tökéletes a világ? Miért? Kérlek… nagyon szépen kérlek, kelj fel. Felvonyítok, minden keserves lemondásomat belesűrítve, szeretném, ha megmenthetném, de hiába, nem érem el, már nem érjük el. Nincs többé.
Tompák, lassúak, fénytelenek a mozdulatok, ahogy felöltöztetem Sofiát, ahogy kifésülöm a haját, ruhái, bőre beissza a könnyeimet, nem apadnak, hagy sírjak, nem zavarok senkit. Ems talán kicsit bosszús lesz, de tudom, hogy neki is van szíve, meg kell, hogy értse.
Istenem… Mi lesz most? Ennyi fájdalmat hogyan bírunk el? Ez csak az én veszteségem, de mi van a többiekével? Kiket kell még visszaadni az anyaföldnek? Nem szeretném tudni, csak azt remélem, hogy a következőn, akit behoznak, lehet majd segíteni.
Eeyeekalduk… ma érted sírnak a csillagok, a világ legönzetlenebb lelke eltűnt. Ha tudnám miért, csak azt ordítanám a csendbe, hogy nem érte meg, ez túl nagy áldozat volt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sienna Leroy
Renegát
avatar

◯ Kor : 21
◯ HSZ : 378
◯ IC REAG : 319
◯ Lakhely : Fairbanks





Re: A színfalak mögött // Vas. Ápr. 26, 2015 11:33 pm

Már régen alszom, mikor megcsörren a telefonom, Charlotte néni az, zaklatott a hangja, megijeszt vele, rögtön kipattanok az ágyból, és apához indulok, biztosan ébren van még, neki valahogy nem kell annyit aludnia, mint nekem. Már jó ideje nem fejlődő szervezet.
- Hogy micsoda? Mi történt?    
Matt… a bokorban… az ablakom alatt. Hát az ég szerelmére, ugye nem lett öngyilkos? Nem, biztos nem, Matt nem olyan, Matt ahhoz túl vidám, megrángatom apa pólóját, én észre sem vettem, hogy könnyes a szemem, azt sem, ahogy közöltem Charlotte nénivel tökéletesen határozottan, hogy ki ne merje hívni a mentőt, csak vigye be, ha tudja, de megyünk érte. Azt hazudom, hogy apa rokona, és biztos semmiség, csak beesett a bokorba részegen, és megkarcolták az ágak. Hazudtam, igen. Nyelek egyet, ég a pofám, de sokkal inkább aggódom, mintsem most ezen rágódjak.
- Apa… apa… Mattel történt valami nagyon rossz, kérlek, vigyél oda. Nagyon szépen kérlek.    
Bízom benne, hogy ez elég, és nem kell arra ragadtatnom magam, hogy bármi is lesz, én megyek, nem tarthat vissza, végül persze elvisz, talán érzi, hogy nagyon nagy szükségem van erre. Nem lakunk olyan messze, az ajtó kivágódik, és rohanok is be a házba, mi az éjszaka közepének ellenére is fényárban úszik. Én hálóingben, nem érdekelt az öltözködés, és amikor meglátom Matthieut, már semmi egyéb sem érdekel a világon. Charlotte néni bekötözte a sebeit addigra, életrevaló, erős nő, ez neki semmiség.
- Igazság szerint, nem tűnik olyan vészesnek, mint elsőre gondoltam, talán elpattantak a hajszálerek, és azért vérzett annyira. Azért, be kellene vinni a kórházba.
- Megoldjuk.    
Nyöszörögtem, két tenyerem zárójelébe fogva Matt arcát, és azt kívánom, bár most is elmakogna egy illetlen poént, inkább lennék én mélységes zavarban, minthogy így lássam Őt. Nincs komoly baja, azt mondta Charlotte néni, de… most inkább apában bíznék, ő jobban tudja, hogy az ilyesmi hogyan működik. Rápillantok, segítsen, kivisszük Mattet, vagyis, inkább ő viszi, a nénikém arcára adok két hatalmas puszit, és megköszönöm a segítségét. Hátraülök, az ölembe húzva a fejét, és simogatom a haját, szólongatom halkan, kérem, hogy jöjjön vissza hozzám, mert… Mert azt mondta, neki az számít, hogy én boldog leszek. Hát akkor nem leszek, ha elmegy, biztos nem, szeretném, ha itt lenne. A könnyeim összecsókolóznak pimasz szeplőivel, és észre sem veszem, hogy reszketek. Végignézem a kötéseit, mintha egyik sem vérezne már, de otthon majd kicserélem őket. Apa majd megmondja, mit kell tennünk, apa mindig megmondja, ő mindenre tudja a megoldást.
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire Matt végül az ágyon landol, percekkel később apa is azt mondja, hogy megmarad, nem olyan súlyos a helyzet, mint amilyennek tűnik. Sőt, még golyót sem találunk, pedig szerinte van golyó ütötte sebe. Mindegy is, annyira nem számít, hogy milyen sebei vannak, csak tűnjenek el. Bármennyire is akarjon apa elzavarni, én nem mozdulok, ott ücsörgök mellette egy ágy mellé húzott széken a kezét szorongatva addig, amíg csak az ágyra-földre nem ájulok a fáradtságtól, de még akkor sem engedem el a kezét, csak az az egy hagy aludni, hogy hallom a szívverését, s amíg hallom, addig Matt él. S ha él, akkor nem kell, hogy még jobban összeomoljon a világom egy újabb keserves hírtől.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 31
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek


Re: A színfalak mögött // Vas. Ápr. 26, 2015 11:55 pm

-----> előzmény

A köpenyem előtt összefont karral figyeltem, ahogy a srácok kiemelik a hullazsákból Lester J. Edison holttestét, majd átteszik az asztalomra. A nyomozó várakozón pillantott rám.
- Miről? - Kérdezte, mire ráemeltem a tekintetemet.
- Megsérült, doki? Mi történt a fejével? - Nyúlt a homlokomhoz, de elhúztam a fejemet, mielőtt hozzáérhetett volna.
- Nem tudom. Azt hiszem elájultam... de jól vagyok. - Ez épp olyan bizonytalanul hangzott, mint amilyen bizonytalannak éreztem a kijelentésemet.
- Megtenne nekem egy szívességet úgy, hogy nem kérdez rá a miértekre? - Felvonta a szemöldökét, majd széttárta a karjait.
- Oké. Vacsi holnap? - Villantotta meg a fogait. Grimaszoltam egyet, amiből azonnal levette, hogy ez nem a legjobb ötlet, amivel most előrukkolhatott.
- Na bökje ki doki. - Sürgetett meg.
Elvettem tőle a noteszát, meg a tollat a belső zsebéből, és írni kezdtem. Beleírtam Mallory címét, a szüleim nevét, a baleset időpontját... és felírtam egy kislányt a külső paramétereivel, és egy szőke hajú nőt a saccolt paraméterekkel.
- Kérem küldjön ki ide egy járőrt, és nézze meg, hogy jól van-e a nő. De győződjön meg róla a saját szemével... Nézze utána ezeknek a személyeknek is. Ezeket az embereket pedig vesse össze az eltűnt személyek nyilvántartásával... és... - Mély levegőt veszek, felírom még Cooper nevét és a biztosítási számát is. Utóbbit még mindig fejből tudom.
- Utána nézne annak, hogy ez a férfi betette-e a lábát Alaszka területére? Kösz! - Felvonta a szemöldökét.
- Doki... nem akar valamit elmondani? - Nem hülye, bármennyire is le szokták hülyézni a zsarukat, nem mindegyik az.
- Csak nézzen utána, rendben!? Kösz. - Sétáltam ki a boncteremből az előtérbe, hogy igyak egy jó erős feketét az automatából.
A gép visszatükröződésében láttam, hogy jó három centi hosszan felrepedt a fejemen a bőr. Jól beüthettem. Talán csak hallucináltam? Lehet, hogy agyrázkódást kaptam... vagy tényleg elraboltak?

Egy zöldfülű rendőr sietett be, őt Bishop nyomozó követte.
- Ugye még nem álltak neki? - Felpillantottam a fiatal srácra. Azért ez nem működik ilyen gyorsan.
- Még nem. Miért? - Kérdeztem, miközben biccentettem Bishopnak, aki ment is tovább a boncterembe. Hát persze! Csak szolgálják ki magukat...
- Kiderült, hogy rajta van Mr. Edison a donor listán. El kell vinnünk. - Intettem. Remek.
- Papírok? - Kérdeztem, mert azért anélkül nem adhatok ki senkit, akit egyszer lehoztak.
- Majd Bishop nyomozónő odaadja, de most nem késlekedhetünk. - Mondta kicsit zavartan. Látszott még, hogy idegen neki ez a szituáció, talán frusztrálta a hely is.
- Vigyék... - Mondtam, majd letettem a félig kiürült kávés poharam, és besétáltam a boncterembe, ahol már került is vissza a zsákba az egyetemi tanár.
- Szép kis este... - Jegyzem meg fanyalogva.
- A papírokat majd ne felejtse el átküldeni. - Fordulok Bishop után, aztán besétálok az irodámba, hogy bevegyek egy fájdalomcsillapítót. Szétmegy a fejem. Ideje kifertőtleníteni a sebet, és összevarrni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 289
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 103

Re: A színfalak mögött // Hétf. Ápr. 27, 2015 12:20 am

Szeretem, hogy nincs szívem. Jó az, ha ezt hiszik. Nem rettegek hát senkiért, hidegen tudom tenni a dolgomat, ugrálni úgy, ahogyan szükség van rám.
Érzem a gumilabda-effektust, Lucas szolgálatába álltam már az első pillanatban, hiszen ő a felettesem. Nem a bátyám most, hanem a felettesem, hát úgy ugrok, ahogy fütyül, szó nélkül és megkérdőjelezés nélkül, amennyiben meg lehetőségem és időm akad rá, úgy megyek a saját fejem után.
Nem akad fenn szemöldököm azon, hogy mégis honnan kerül elő a nőstény. Nem az én dolgom, mindenki ott él szerelmi életet, ahol akar, meg nemit is, ha már itt tartunk. Remélem, hogy sikerül összekaparni Emmát, bírom a fejét, bár nem sokszor mondom neki sem. A véleményem az enyém, s általában csak a negatív pereg elő belőlem.
Elsorjázok Lucas mellől, hogy Misha ajtaján dörömböljek egy határozottat, mielőtt gondolkodás nélkül és finomkodástól mentesen töröm rá az ajtót.
- Csodás a sminked, de ha nem bánod, akkor nem várom meg, amíg lemosod.
Közlöm vele, meglátva a festményének darabjait az arcán. Röviden vázolom a helyzetet, hogy márpedig felsőbb utasításra velem kell jöjjön, s nagyon remélem, hogy nem kell rajta erőszakot alkalmaznom, mert marhára nem hiányzik ebben a közhangulatban, hogy egy ilyen baromság miatt egymásnak essünk. Akárkivel.
Megvárom, amíg Lucas befejezi a telefonon való lógást, finoman siklatom kezemet a vállára. Kivételesen egyedül vagyunk, így megengedem magamnak azt is, hogy egy picit a nyakához érjek, igazán cirógatásként, egy ujjammal, mintha meg sem történt volna. De legalább tudhatja, hogy mostg egy pár másodpercre, mint a húga is jelen voltam neki.
- Michelle a gyengélkedőn van, nem láttam, hogy baja lenne. Victoria viszont meghalt, állítólag a semmiből jelentek meg rajta a sebek.
Nem megyek abba bele, hogy a melléültetett farkas mennyire akadt ki azon, amit volt szerencsétlensége látni. Szerintem engem is megütköztetett volna, de én azt sem mutatnám ki. Az álca nálunk családi vonás.
Nem kellene tetéznem, elég lehetett neki mindaz, amit a telefonban hallott, de mégis, muszáj a protokollnál maradva tárgyilagosnak lennem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sajnálok senkit. Ők a családom, mindannyian a részei voltak, ha őslakos, ha betolakodó, sőt, ha szigorúan vesszük, akkor ha magányos, akkor is. Mert egyek vagyunk. Farkasok. De nem szabad a szentimentalizmusnak utat engedni.
- Ha vége ennek az őrületnek, akkor gyere be hozzám.
Halkítom le a hangomat, megadva Lucasnak az esélyt arra, hogy most erős maradjon abban a reményben, hogy a húga majd a húga lesz, s talán meghallgatja, még ha segíteni nem is tud neki. Fogalmam sincs róla, hogy mit élhet át, nem egy a vérvonalunk, s különben sem vagyunk egyformák. Viszont nem csak Látó vagyok, hanem a testvére is, így azért van fogalmam arról, hogy valami nem kis romhalmaz kezd kialakulni a precíz lélekfalai mögött.
- Úgy lesz!
Vágom magam vigyázba, majd el is indulok, hogy összeszedjem Rahimot a kórházból. Elég meggyőző tudok lenni, simán eljátszom, hogy rokonok vagyunk, nincsen ezzel semmi gond. Közben felhívom Jennyt – pontosabban a Lakot, ahol őt kérem, ugyanis a személyes számát nem tudom -, hadd tudja, hogy a férjét kell hajkurásszam. Nem, mintha aztg akarnám, hogy jöjjön velem, én ugyan nem fogok várni rá, de ha esetleg lelketápolni találna kedve, akkor tudja már, hogy hol keresse. Nem mondhatja senki, hogy nem vagyok jófej.
Természetesen Rahim nincs a kórházban, így nekiláthatok, hogy összeszedjem a hülye kölykét az erdőből. Még szerencse, hogy annyira tudja magát elrejteni, mint egy elefánt az egerek között, nagyon nem is kell használjam a képességemet ahhoz, hogy megtaláljam.
- Mindig vágytam rá, hogy pucér pasikat furikázzak.
Forgatom meg a szememet. Az erdő közepén vagyunk, be se tudtam jönni autóval, szóval nincs nálam pokróc, amit Rahimnak adhatnék. Kénytelen lesz hát egészen picite összehúzni magát, mert el kell sétáljon velem az autóig. Ha képes rá. Ha gyenge, akkor szégyen-e a férfiegonak vagy sem, bizony vinni fogom. Nem érek rá egész éjjel őt pesztrálni.
Sose finomkodtam a vezetéssel, de az út közben elém akadó őrült spanyol még engem is letaglóz. Vagy háromszor dudálom le, mire eljut a tudatomig, hogy kinek az energiáit is érezhetem.
- Mio Dio, va..
Szaladnak ki belőlem a szitkok olaszul. Norina nyomába szegődöm, követem őt az autóval, s közben igyekszem látni is a pipától. Szerencséje a világnak, hogy elég hideg fejjel áldott meg a sors, s hogyha munka van, akkor hat másik helyett is koncentrálok.
- A jövő héttől vezetni tanulunk.
Dörrenek rá Norira, amint a parkolóban utolérjük. Rahimot a gyengélkedőre irányítom (vagy viszem), majd a recepcióhoz megyek vissza, Claudeért.
~ Lám, mégis itt kötöttél ki, angyalom-ragyogóm.
Jegyzem meg gondolatban, elméjébe mászva némi pótcselekvés gyanánt, mert ennyi feszültséglevezetés nekem is kell. És különben is, ha reagál, akkor tudom, hogy legalább a farkas magánál van benne.
Felnyalábolom – erősebb vagyok, mint Norina, s ha ő ki tudta vinni a kocsiig, akkor én meg el tudom vinni a betegszobáig – és legközelebb akkor teszem le, amikor Bellsék keze ügyére bízom.
- A neve Claude, már tettem róla jelentést korábban, szóval nem ismeretlen a Falka számára.
Szükségét érzem annak, hogy ezt közöljem. Rendben van, hogy azt kérték, a magányosokat szintén hozzuk ide, de mégis.. nem szívesen venném, ha csak egy lenne a névtelen magányosok közül.
Claudeon érzem az ál-görög energiáit, s ez némiképp megzavar. Nem fáj viszont az elvesztett vér, így talán a holt magányosok serege nem gyarapodott a vérvonalfőmmel. Bánnám, mindannak ellenére, hogy ki vagyok hegyezve rá.
~ Remélem táncolva távoztál.
Küldöm Sofia halott elméje felé a szavakat, melyekre már nem válaszolhat soha. Nem tudtam elmenni mellette úgy, ha már itt vagyok a betegszobában, hogy ne reagáljak a halálára valamit. Annyira azért mégsem vagyok szívtelen.
Megkeresem Lucast, hiszen még mindig tőle kaphatok feladatokat. Készenlétben vagyunk, cselekszünk, amíg csak kell.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 489
◯ HSZ : 168
◯ IC REAG : 199
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: A színfalak mögött // Hétf. Ápr. 27, 2015 12:47 am

A Hold Vörösét bámultam a hátsó teraszról, a hátamat a falnak vetve figyeltem, és vártam. Valami lesz, valami mindig van. Vér és halál, a csontjaimban érzem, bele-belenyilall a bizonyosság. Ilyen Vörös Hold még nem volt. A vodkásüveg nyakára szorul a kezem már órák óta, de egy kortyot sem ittam, gombostűnyinek érzem a gyomromat, nem kell, most nem. Nem ez a fontos, valami más számít. Sakari, nem te, te még nem szabadulsz tőlem, tudom.
Elkezdődik, a Hold felröhög, benne olyan sosem látott képével, akit istenként tiszteltünk. Nincs benned semmi tiszteletreméltó, tudd meg. Szánalmas vagy. Felkelek, dolgom van, még nem tudom pontosan, hogy mi. Zsebkendőt nem fogok osztogatni, bántja a fülem a sok különböző zaj, de talán nem is a hangokkal van a baj, hanem a történésekkel, azokkal, amik fájdalmat okoznak, nem nekem, személyesen, ám a lüktető egésznek, a falkának igen, márpedig, ha a falkának fáj, mindenkinek fáj benne. Milyen sebeket ejtettél hát rajtunk ezúttal, mond?
Tévedsz Sakari, itt vagyok, ébren, kezemben a telefon, hívom a többit, azokat, akikkel én még mindig nem vagyok hajlandó egy falkába sorolni magunkat, de tudomásul kell vennem, hogy ezúttal vélhetőleg közös a gyászunk. Elmondom, hogy mi történt. Darren… Joana… Lilianne… Lynx… Rocky… Miért? Mindezt miért?
A tehetetlenség szorítja vasmarokkal a lelkem, nem vagyok szívtelen, Paynet látva úgy érzem, végem van. A kölyök keserve befurakszik a bőröm alá, Ginette is úgy szenved, hogy szinte magaménak érzem a fájdalmát. Látjátok, ezért nem kell annyi mindenkit közel engedni, sokkal több a fájdalom.
A kezembe veszem a dolgokat, rendet teremtek a káoszban, kell egy váll, és ha az én acélos lelkem kell, hogy az legyen, hát basszameg, most az lesz. Egyszer az életben viselkedjek már Amarokként. Kijelölök egy helyiséget nekik, a halottainknak, együtt haltak meg, pihenjenek is együtt, míg nem temethetjük őket annak rendje és módja szerint. Nem ezt érdemelték. Nem hiszem, hogy bárki ilyen körülmények közt nagyon szeretne tiltakozni velem, ha mégis, megajándékozom az illetőt egy barátságos nyaklevessel. Ma nem szórakozunk a dominanciával, ma csak Ők számítanak, Ők, akik visszatértek őseinkhez.
Sakari… azt hiszem, azt nem bírnám feldolgozni, ha bármelyikük helyén Ő feküdne, Ő a legértékesebb érdes lelkemnek, a másik felem, nem jobbik, olyan nekünk nincs, de egymás nélkül sosem voltunk egészek. Sosem kellett megtanulnunk, milyen a másik hiánya, és ennek így is kell maradnia. Pillantásom belefakul a valóságba, keresem… keresem a lelkem egy csücskében megbúvót, keresem Kaapot, de nincs ott. Hol vagy? Hogy lehet, hogy nem vagy ott? Hová tűntél? Mondd, hogy ez nem igaz. Sakari… ugye nem? De igen. Látom a szemében, érzem lelkének zajos rezdülésében, ökölbe szorulnak a kezeim.
Indulunk, Hozzád. Utoljára talán. Hogy tehetted? Csak most jöttél vissza… Nem, Te nem veszhetsz el a semmibe, nem elég, hogy halhatatlan a lelked, nem elég tudnom, hogy jössz majd, én most akarom. Dacos gyermekek sajátságos lázadása csak forrongást a szívembe, haragszom. Nagyon haragszom. Nem sietünk, de megöl minden egyes pillanat, nem a lassúság okán, egyszerűen csak egyre bizonyosabbá válik, hogy valóban halott, hogy már senki és semmi sem fogja visszahozni.
Ezer villanyszámlát is kifizetnék, ha visszajönnél, esküszöm, még pizzát is sütök, nem csípőset, komolyan. Csak… legyél itt. Kell még valaki, aki megmelengeti fagyos északi szívemet. Muszáj. Kérlek Kaapo. Kérlek. A bennem élő öt éves gyermek makacsságával könyörgöm újra és újra magamban, holott tudom, erre nincs esély.
- Istenem…
Esek térdre mellett gondolkodás nélkül, és szánalmasan próbálok fogást találni a kezén, megszorítani, míg legalább egy csepp meleg van a bőrében, s nem illant el a halál elől. Másik kezem Sakariét találja meg. Tévedtem, más is fájhat annyira nagyon, hogy ne akarjam elviselni, hogy küzdjek a könnyeim ellen, mert Säde Saaristo nem sír, erős, heves, hűvös, mint az északi szél, de inkább ő csal könnyeket mások szemébe, minthogy ő szülje őket. Nem megy. Utállak érte, világos? Szeretnélek felképelni, én nem sírok senkiért. Gyere ide, hogy megtehessem, az sem érdekel, ha utána zsebkendőnyi méretűre hajtogatsz, csak tedd meg.
Alignak… miért nem én? Eleget éltünk már Sakarival, belevénültünk és belefásultunk a sorsunkba, talán ideje lenne nekünk is távozni, de te idén sem döntöttél úgy, hogy a Saaristo testvérek elméjével játssz. Tudod mit? Rohadj meg…
- Sakari. Ezt írd meg. Ezt kiadom.
Suttogtam, mi talán épp annyira nem volt ideillő, mint az ő szavai, de tudtam, hogy bármit is írjon Kaaporól, az meg fogja érni a publikálást, és én tartani fogom a szavam. Rá emlékeznünk kell, tegyük hát a magunk módján, pláne, ha még lehetőségünk is van rá.
Viszlát, Kaapo, az újabb visszatérésedkor mi már nem leszünk itt, csak idő kérdése, hogy kövessünk, ám a miénk már leáldozóban van, Alignak játszmái sem kellenek hozzá.
- Nem tenne jót az egészségünknek. Állandóan kiröhögnénk.
Mosolyodom el, nem illik ide… de… valahogy túl kell tennünk magunkat rajta, muszáj, mert a gyengeség nem lehet része a legerősebbeknek. Kaapo nem volna ránk büszke, elűzöm hát a könnyeket, tartom magam, hisz úgyis tudja odafenn, hogy a szívünkben mindig ott lesz a helye.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ryan Wainwright
Tark / Mentor
avatar

◯ Kor : 289
◯ HSZ : 254
◯ IC REAG : 280
◯ Lakhely : Fairbanks
Re: A színfalak mögött // Hétf. Ápr. 27, 2015 7:44 pm

A Hold színe Vörösen izzik, ahogy rápillantok, rossz előérzetem van, sokkal rosszabb, mint eddig bármikor. Megmagyarázhatatlan az, ami bennem kavarog, még magam előtt is, nemhogy másnak. Kint a pályán állva bámulok felfelé, nem tetszik nekem, ami állok, amikor érzem, elkezdődött.
Hirtelen mozdulok, valami azt súgja, mennem kell, segítenem kell, telefonnal a kezemben rohanok, hívom Payne-t, hívom Darrent, hívom Huntert, hívom Rockyt, és akit érek, de a csörgésen kívül választ nem kapok.
Tehetetlenül ordítok bele az éjszakába, és pattanok a kocsimba, hogy a hegyre érjek, ahol kiugrok, és rohanok a Lak felé, egyenesen be, hogy a sajátjaimat végre biztonságban tudjam.
Úgy tépem fel az ajtót, hogy szakad az tokostól, és ami a szemem elé tárul… elég Willre vetnem egy pillantást, tudjam, kurva nagy gebasz van, sokkal nagyobb, mint azt sejteni véltem.
Payne… ő él, apró sóhaj szakad fel belőlem, de érzem a szenvedését, és rögvest tovasiklik a tekintetem… ismerős vér illata kúszik az orromba… Ed… Ed nem a lábán áll, Ed nem mozdul…
-EEEEEED, RAGNAR!
Lerogyok mellé, és úgy ölelem magamhoz véráztatta testét, taknyos kölyökként zokogva, mint az utolsó mentsváramat tartanám a karjaim közt. A fájdalom ami belém hasít, leírhatatlan, kitéptek belőlem egy darabot, kitépték egy részemet, egy fontos, soha nem pótolható részemet. Elvesztettem a testvéremet, azt a valakit, aki ugyan családi bokorba illő helyet képviselt, de nekem a bátyámat jelentette.
Képtelen vagyok megszólalni, a könnyeim a vörös vért rózsaszínné változtatják, és ez mind mellékes ahhoz képest, ami belül tombol. A bestiám, aki indulna és bosszút állna, aki mindent megadna azért, hogy a testvérét visszahozhassa velem együtt, bármit, szó szerint bármit, az életemet is.
~Ed, kérlek. Mondd, hogy csak poén, mondd, hogy mindjárt vége, ez egy rossz álom… nem érhet így véget. Még annyi minden volt előttünk, még annyi… és én hülye, kivertem a hisztit, nem tudtam felnőttként viselkedni. Bocsáss meg… kérlek.
Úgy omlok a testére, mint egy törékeny kölyök, aki magára maradt, és hiába tudom, hogy ez már önzőség, mégis teret adok a fájdalomnak, a könnyeimnek, nem törődve azzal, hogy erről ki mit gondol.
Bennem még maradt emberi vonás, tudok szeretni és érezni, akkor is, ha ez lesz a vesztem, mert tudok, és képes vagyok beleroppanni a fájdalomba is, hogy majd újult erővel álljak fel, küzdve azokért, akik miatt ez a tépő, mardosó érzés létrejött. Pörögnek az évek, visszafelé, a kezdetekhez, amikor rátaláltunk, amikor megismerkedtünk, amikor minden elkezdődött….
~Emlékszel, amikor vacsorának néztelek? Amikor bosszantottalak, és te vevő voltál rá? Amikor együtt törtünk be mindenhová, és kívántuk Victort pokolba, mert nem ő vitte a bőrét a vásárra? Amikor... amikor… ketten róttuk az utat és hajtottuk a csajokat? Amikor letelepedtünk, és… otthonra leltünk… ökörködtünk, bunyóztunk? Amikor te voltál az első, akinek elújságoltam, hogy szerelmes vagyok?
El akartam mondani, hogy hülye voltam, ne haragudj rám, és már nem tudom. Ugye hallasz még? Ugye azért hallod, amit mondok, odafönt is? Elkéstem, elkéstem, mert gyarló az ember, és a sértettségét előbbre helyezi mindennél, aztán akkor jön rá, hogy mit akar, amikor… késő.

Elcsuklik a hangom, amit ugyan senki nem hallhat, csak Ed, és engem mégsem érdekel, de dőlnek belőlem a szavak.
~Azt még tudnod kell, hogy szeretlek Ed, szeretlek mint a bátyámat, testvéremet, legjobb barátomat, és lehet, már nem tudom jóvá tenni a bakikat, de esküszöm, hogy felnevelem Payne-t, Noaht, nem maradnak magukra. Yettára is figyelek, Jennye is, meg a többiekre. Bocsáss… bocsáss meg nekem.
Zokogva szorítom a testét, nem akarom elengedni, nem akarom elveszíteni, ám a fájdalom ami újból és újból belém hasít, tudatja, nem tehetek semmit. Nem tudom életre kelteni, nem tudok életet lehelni belé, pedig ha lehetne egy kívánságom, akkor ez lenne az, és én mindenről lemondok cserébe.

Ismerős vértengerek illata tölti be a teret, Edé volt az első, amit éreztem. Hunter… az nem lehet. Hunter, akinek alig pár hónapja ünnepeltük a jubilálását, nem lehet, nem létezik… és kénytelen vagyok elfogadni, hogy mégis.
~Lőnél inkább seggbe hugyozás közben, vagy akárhol, csak kelj fel te is Lynx, Ez vicc, ez egy rossz vicc, mondjátok az istenekre, hogy tényleg csak álmodom.
Az őrült Hunter, erőtől duzzadt ő is, és most csak porhüvelyét láthatom magam előtt, lelke már nem itt van, hanem úton egy más világba. Miért? Miért teszitek ezt? Kicsinyes játékotok családokat tesz tönkre, és ti semmivel sem foglalkoztok, kényetek-kedvetek szerint válogattok. Nincs szívetek, és most már nekem is alig maradt belőle, de ami lángol még benne, az a tűz, az a családomért, a szerelmemért, a falkámért ég, és ezt nem vehetitek el tőlem.
~Rocky, Lilianne, Joana…
Nem akarom elfogadni azt, amit el kell, hinni szeretném, hogy mindjárt vége a rémálomnak, és minden úgy lesz, mint eddig is.
Ed testét szorítva kúszik belém ismét a felismerés, hogy nem álmodom, ébren vagyok, és a sors játszik undorító játékot. Vérben úszó kezemet reszketve nyújtom Payne felé, belül ordítok a fájdalomtól, ordítok Victorért, Jennyért. Kitépték a szívem egy darabját, azt az űrt, amit Ed elvesztése miatt érzek, soha, de soha nem tölti be senki. Az az űr ott marad… örökre.
Egy csókot lehelek a homlokára, és suttogom el a szavakat,:
- Valkyriene følge deg på din vei, Valhalla se deg, bror.
Halk éneklésbe kezdek, mely mindenkinek szól, aki ezen a éjszakán méltón, és emelt fővel távozott közülünk, legyen az a hegyen, vagy a városban, nekik is kijár:


Istenek, töltsétek most
e hatalmas kupát meg vérrel!
Feszüljön vitorlánk
szabadon, zúgó északi széllel!

Félje reszketve hajónkat
mind, ki vizeknek mentén lakik!
Lángoló kalyibák mélyén
csak véres halálban alhatik!

Vétkes nyugalmát
kardjaink csengése felveri,
csontjaik zörgő zaját
majd üvöltésünk hangja elfedi!

Átokkal sújtom írmagját,
minden ellenünk szegülőnek!
Ne lelje sírhantját,
se végét a véres mezőknek!

Lelke bolyongjon
vad viking zászlóink körül,
míg holttá holt maradéka
zajló, tarajos hullámsírba merül!

Vérrel telt kupámat
feléd emelem vikingek Istene!
Jöjjön el mindenekre
zord jajongások ádáz tele!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Duane Alvarez
II. Harcos
avatar

◯ Kor : 29
◯ HSZ : 248
◯ IC REAG : 201

Re: A színfalak mögött // Kedd Ápr. 28, 2015 10:30 pm

Ez a mai nap nagyon is alkalmas volt arra, hogy megrongálja az elmék épségét még olyan edzett testű és lelkű harcosok esetében is, mint Duane. Erre most döbbent rá, ahogy társaival együtt taposták a friss, ropogós hómezőt a hegyoldalban. Most volt ideje gondolkozni, mikor nem kellett se a forgalomra figyelni, se a telefonban röviden összefoglalni az összefoglalhatatlant.
Judy bravúrosan elrendezett mindent. A zenekar tagjait kicselezte még akkor, amikor szóltak, hogy Duane elájult. Beadta nekik a mesét, hogy ő hívja a mentőket, ne fáradjanak. Természetesen a Protektort hívta, mert érezte, tudta, hogy az egész napos nyomottság, a rossznak a várása összefüggésben lehetett azzal, ami a barátját érte. A mentő helyett ő ment a helyszínre és szerencsére Duane-t viszonylag épségben találta meg. Az egyetem felé menet Judy vezetett, bevállalta, bár nem szerette ezt. Duane addig az anyósülésen felhívta Willt és mindent le akart darálni gyorsan, úgy, hogy még ő se értette teljesen. A nagyfőnök persze közbevágott, hogy ennek nem most van itt a helye, hanem majd később, most dolog van, jöjjenek be. Az autóban a párocska végig trécselt és Duane nem ért a mondandója végére, se Judy a hallottak feldolgozásának végére, mire a parkolóba érkeztek. A kubait túl sok és túl mély hatás érte, amit egyszerűbb lett volna kivetíteni, mint elmondani.
Lenn a pincében az eligazítás után a gyógyítók gyorsan megnézték a kubait. A sérülése könnyű volt, hamar le lehetett róla varázsolni. A belseje viszont fortyogott, mint egy felbolygatott vulkán a lemezek intenzív mozgása után. Át kellett gondolnia az emberi viszonyait, mert felszínre jött, hogy sokszor annyira akarta feltételezni a jót másokról, hogy inkább lefedte a szemét egy hagymázas szemüveggel és egy elképzelt, ideális világba helyezte magát. Most legalábbis így érezte, mert nagyon szíven ütötte, amiket hallott a másik Duane-től. A külső önmagától. Fejreállt az élete és nem volt idő ezzel foglalkozni. Mikor összefutott Kate-tel és kiderült, hogy a kemény harcosnő ugyanott járt, ahol ő és hasonlóakat mesélt el, akkor a zenész vérnyomása kicsit mérséklődött. Egy ismerőstől, nagyon is elismert ismerőstől hallani mindezt kijózanító volt. Érezte, hogy ő is tudott adni egy kicsit a nőnek. Nem volt már egyedül a problémájával.
A kubai a tettekbe menekült, rögtön jelentkezett szolgálatra, hogy akik kevésbé frekventált helyen vagy tök ismeretlen részeken tartózkodnak, azokon segítsen. Papolhatott neki a hasonmás, a jó szíve nem változott. Csak a kérdések erősödtek benne nagyon és ebből egy nap még lehet valami nagy fordulat. Jó is, rossz is... Beosztották Kyle mellé, hogy néhány észnél lévő és sértetlen őslakossal megkeressenek egy Hunter nevű falkatagot. A kubai szokatlanul csendes volt. Mikor felébredt az ájulásból és a vidám latino-k közötti civakodást hallgatta, akkor vigyorgott, de mostanra már majdnem olyan komoly lett, mint a kőasztal mellett. Sok társuk élt át hasonló megrázkódtatást, mint ő. Csoportos élmény volt és Dimitris-nek hála már egy kicsit többet értett belőle. Könnyen lehetett ez a halál és vér éjszakája. Mintha a Holdat is ezek festették volna át. Mintha Alignak kacsintgatott volna onnan lefelé sunyi módon. A kubai menet közben rácsörgött néhány kedves ismerősére, barátjára és szerencsére legtöbbjükkel nem volt semmi gond. Cassie, a fiatal vérfarkas is megúszta, csak kicsit meglepte Duane komoly és zavart hangja.
Kiszállás után, mikor már csak a hegyi levegő csípős hidegével kellett küzdenie mindenkinek, a gondolataival magába fordult. Judy-val lesz egy nehéz beszélgetésük, miután mindketten elvégezték a ma esti feladataikat. És egy hosszas elmélkedésre is rá kell szánnia magát, annak ellenére, hogy nem volt híve az ilyesminek. A belső vívódásokat le kellett zárni. Az a harc a kőoltár mellett valójában az ő lelkében is zajlott. Talán most is zajlik és csak a kíméletlen őszinteség, a kegyetlen szembenézés vet véget neki. Ahogy szembenézett önmagával testben, úgy kell a kétségeivel és a bűntudatával is kiállni, hogy végre győzzön felettük. Az elmélyült gondolkodásból egy hatalmas huppanás ugrasztotta ki a kubait. Kyle eltaknyolt a hóban, gurult is egy kicsit és Duane már rohant utána. Ilyenkor nyoma se volt szorongásnak, belső aggodalmaknak, hanem a kezébe akarta ragadni a mentőövet, hogy a rászoruló után dobja. Persze a társát se kellett félteni. Tudott úgy esni, gurulni, hogy kutya baja ne legyen. A kiáltásától viszont valami felborzolta Duane hátán a szőrt. Igyekezett nem elesni, hogy kellő segítő kezet nyújthasson. Aztán meglátta a kékre fagyott tetemet, az ismeretlen farkas holttestét. Gondolta, hogy ő az, mert Kyle-t és a többieket is elég érzékenyen érintette a látvány. Vér és fagy. A halál csúf közelsége, kipárolgásai és rémisztő kompozíciója együtt tették próbára a kutatócsoportot.
Egy teljesen ismeretlen vérfarkas teste a kubai elé tárta, hogy mi történhetett volna vele, ha másként alakul az a csata. Kifakadtak volna a vénái ott a próbateremben és a padlószőnyeg beitta volna Alignak támadásának jelét. Leszakadhatott volna bármije vagy golyó általi halálra ítélték volna és ha ott meghal, akkor valahogy így végezte volna az ő teste is. A lelke pedig már az orisha-k közt játszana a mennyei zenekar dobjain. Áldotta őket, hogy megkímélték ettől őt és a szeretteit is. Kellett a segítségük. Egyben arra az ismeretlen fickóra is gondolt, aki most valahol a városban szedi össze magát és lehet, hogy fogalma sincs, hogy lett átszúrva a keze és az alkarja. Ezt Willnek már elmondta, de nem tudtak mit kezdeni az infóval elvileg, úgyhogy Duane magában elmondott egy imát az ismeretlenért. Annyit tudott tenni még ott az egyetemen.
A hegyi vérfarkasok összecsapták a kezüket és nem itt akartak könnyeket hullatni elhunyt társuk miatt. Szépen összehajtották a testet és elcipelték a kocsiig, a két Őrző pedig nekiláthatott a nyomok eltüntetésének. Duane nem akart szólni, mert látta, hogy Kyle-t mennyire megrázta ez az egész. Egyszerűen a férfi vállára tette a kezét és pislogott egyet, majd bólintott. Vele volt, hogy tovább tudja folytatni a munkát.
A kocsiban Duane csak nézte a testet. Mennyire egyszerű eltávozni az élők világából, ha ekkora hatalommal kell találkozni? Dimitris-ék sok mindent megtettek és lehet, hogy ha nincs az a szeánszuk, akkor a tetoválómester nem érzi meg a mait sem. Rengeteget segített az információjával. Ez a vérfarkas sajnos ettől nem lett boldogabb és már nem is lesz... Annyira fiatalnak nézett ki. Ez persze csalóka, Őrzőként Duane tisztában volt azzal, hogy évszázadok múlnak el, mire botox után nyúlnának a kényesebb és modernebb farkasok. De akkor is érződött még az arcon a lehetőségeket rejtő jövő, a tetterő. Ami már soha nem térhet vissza.
- Nem bánjátok, ha elmondok egy imát a lelkéért? - tette fel a kérdést a hegyieknek.
A gubbasztásból felocsúdva úgy néztek rá elsőként, hogy nem tudta eldönteni, félreértik és épp meg akarják-e enni, amiért gúnyolódik vagy csak azon tanakodnak, jó ötlet-e. Lynx vallását nem ismerte, de végül az idősebbik farkas bólintással jelezte, hogy engedélyt ad. Senkinek nem volt kedve itt sokat beszélni. Duane is csak rövidre fogta, hogy adjon egy kis útravalót, hamuban sült pogácsát és egy kulacsnyi vizet a leghosszabb ösvényre kényszerített léleknek:
- Amint a föld táplálta testedet éltedben és tápláltatik belőle holtodban, úgy kapja meg életerőd, halhatatlan szellemed az achét a mindenütt jelenlévő világenergiából most, hogy elhagyta földi ruháját. A halált élet követi és új erőt kapsz. Mélyebb erőt, most, hogy innen távoztál. Bárhová is vezet utad, Lynx Hunter, lelj bort, búzát, békességet ott őseid közt és találd meg azt is, mit nálunk nem leltél!
A kubai még bemutatott egy olyan mozdulatot, amit a santería hívek szoktak végezni temetési szertartásokon. Náluk nem csak a papok voltak jogosultak ilyesmire, a családtagok, barátok is búcsúztattak halottakat. A legfőbb reményük az volt, hogy a szellem a Földön találja meg helyét. Most ezt nem hangsúlyozta ki, mert a vérfarkasokat nem akarta azzal bőszíteni, hogy védőszellemként emlegeti társukat, akinek vissza kell jönnie. Ha így is lesz, talán sose derül ki a nyilvánosság számára. Képes volt ezt megtenni egy ismeretlen farkasért is. Mert látta az ismerői gyászát, hogy mennyit jelentett nekik és egy ilyen beszéd nem csak a holtnak szól. Az élőknek is, hogy fel tudják emelni a fejüket és képesek legyenek elngedni annak a kezét, aki már átlépett egy szabadabb világba. Erőt akart adni és talán adott is, de közben meglepte, hogy őt magát is megrázta ez az egész most. Lehet, hogy még pár nap ilyen lesz a történtek után...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Kaskae
Vérvonal Alapító
avatar

◯ Kor : 867
◯ HSZ : 79
◯ IC REAG : 81
Re: A színfalak mögött // Szer. Ápr. 29, 2015 7:13 pm

A mai napot hagyjuk, úgymond szóra sem érdemes, az első probléma akkor jelentkezett, amikor felkeltem, és a zsigereimben éreztem, nem sok jót tartogat mára. Talán itt meg is kellett volna állnom a többiekkel együtt, ki sem mozdulni, na de mondja meg nekem valaki, melyik Farkas az, amelyik tűri a tétlenséget?
Melyik Farkas az, aki nem néz szembe semmivel, hanem magára húzza a paplant, és a másik oldalára fordul? Egyik sem. Minket nem ilyen fából faragtak, akkor sem, ha éreztük, hogy ezen a napon ismét történni fog valami, hiszen a tavalyi hívás nem a véletlen műve volt.
Alignak... meddig akarsz még játszadozni? Mi értelme van ennek az egésznek? Már tavaly is ezt kérdeztem, mert a bosszú bosszút szül, akkor is, ha valaki már az Árnyékvilágban tartózkodik.
Nem számoltam a perceket, sem az órákat, mégis olybá tűnt, mintha hirtelen esteledett volna be. A Holdra pillantottam, a Vörös izzó színébe bámultam meredten, és felfedezni véltem az elfojtott haragot, dühöt, a vérengzés iránti vágyat, s csupán idő kérdése volt, hogy mikor kezd forrongni, mikor tör ki, és ereszti szélnek azt az erőt, ami benne lakozik.
A Testvéreimre gondoltam és az ártatlanokra, akik akaratukon kívül lesznek majd részesei ennek a tébolyult időszaknak, és ki tudja, kik esnek majd el úgy, hogy nem érkezett el az idejük.
Megráztam a fejem, tényleg ez kell, tényleg erre van szükség, és ez addig folytatódik majd, míg Alignak be nem teljesíti a bosszúját? Hol vagy Tupilek? Miért nem állítod meg? Miért engeded, hogy ártatlan életeket vegyen el, és forgasson fel mindent pár perc alatt kénye-kedve szerint? Ilyenkor hol vagy?
Gondolataimba merülve álltam az ablaknál, a Hold robbanásszerű morajlása zökkentett ki ebből az állapotból... hát elkezdődött. Ismét, újból.
Az energiák megváltoztak egy pillanat alatt, olyan elemi erővel szabadultak el, hogy meg kellett kapaszkodnom, ne vágódjak el, ráadásul elértek hozzám az első fájdalom, félelem okozta érzelmek. Ösztönösen kaptam a tetoválásomhoz, hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, hiszen nem izzott, és ez egy enyhe reménysugarat csillogtatott meg előttem. Kezdtem remélni... botor dolog volt, mert a következő pillanatban mintha tüzes vassal tépnék a lapockám, folyamatosan hatalmasat lüktetve, mely egy-egy újabb elesett Testvéremet jelölte. A lányaim élnek, ők túlélték, de sokan nem.
Összeszorult szívvel emeltem a telefont, hogy megtudjam, kit holt találok, ki szorul segítségre, akárcsak olyan formán, hogy együtt, méltóságban lehessen az Övéi között.  Bele sem szóltam, csak bólintottam magamnak, és tudtam, hogy Tipvigut érteni fog így is. Indultam.
Menet közben emlékeztem, félig az utat figyelve, hogy a kórházba érjek.
-Annakpok... emlékszem, milyen makacs voltál, milyen kitartó, és mennyi idődbe került, hogy elfogadd önmagad, mert más voltál, mint ők... hát neked is meg kell tapasztalnod, milyen a szellemvilág? Kilaun... te akit sokan félreismertek, aki sokak szemében bosszantó, holott csak szórakoztató és eszes... hát te is megízleled a tehetetlenséget. Igazságtalan a sors, most találtad meg önmagad, most teljesedhettél volna ki, és tessék. Biisha, aki mindig csak figyelt, és sokkal többet tudott, látott, mint az bárki gondolta volna... nem akarom elhinni. Nagojut... a Hűséges, és ártatlan az ártatlanok között... ha nem is teljesen, csendes, és visszahúzódó, holott égett benned a tűz már akkor  is, de ezt inkább magadnak tartogattad. Sangilak... a legerősebb, a vejem, az igazi lázadó, aki nem találta a helyét, ment a feje után, ám az idő múltával megérett, te is? Talán, talán megérted, hogy nem a vezetés a tiéd, hanem a harc, erre vagy hivatott, és én az oldaladon fogok állni. Eeyeekalduk, kicsi lány, akit sajátomként szerettem, és önző módon hagytam magára akkor... amikor megfutamodtam. Nem érdemelted meg, sajnálom. Eska... a Hajnali Köd, aki képes volt eltűnni a kíváncsiskodó szemek elől, amikor arra volt szükség... na de most nem kellett volna, és mégis megtetted.
Kesernyés mosoly ül ki a szám szélére sóhajjal egybekötve. Van ki már tudja, milyen odaát, van ki már tudja, akad visszaút, de az idő... az idő nem mindegy. Miért? Miért kellett így lennie?
-Testvéreim, szabadok vagytok, nem nyomja vállatokat a teher, mint nekünk itt maradottaknak, hiszen szembe kell néznünk azzal, hogy elbuktunk. Mi, akik együtt voltunk erősek, és soha nem voltunk képesek igazi Törzsként funkcionálni, hiszen miénk volt az élet, a lehetőség, mindenki próbálgatni akarta, mit tud, meddig mehet el. Semeddig. Nélkületek szárnyaszegett madarak vagyunk, és hogy ezt megértsük, súlyos árat kellett fizetnünk. A TI életetekbe került, hogy ezt megértsük.
Semmi mást nem szeretnék, csak azt, hogy ott a Szellemvilágban együtt üljetek, együtt legyetek, és egyszer majd egyesével ölelhessek mindenkit a keblemre, ahogyan már régen meg kellett volna tennem.
Meddig játszol még Alignak? Meddig mehetsz még el, hogy kicsinyes bosszúdnak örülhess? Nem volt még elég? Hol vagy Tupilek? Hol vagy ilyenkor, hogy hagyod, a fivéred bármit megtehessen? Jelentünk mi neked egyáltalán valamit? Miért burkolózol a némaság csendjébe, mondd miért? Arra kérlek, most az egyszer tegyél valamit, legalább az ártatlanok ne szenvedjenek. A mi utunk még nem ért véget, most ez egyszer kérlek, add jelét annak, hogy még számítunk neked, és ne engedd, hogy Alignak mindent tönkretegyen. Tudom, hogy mindenki megértette és megtanulta a leckét... kérlek... fékezd meg a fivéredet, hogy ne legyen több értelmetlen vérontás.


A kórházhoz értem, de hogy mikor, azt nem tudom megmondani, csak bámulok magam elé, és jövök rá, hogy már rég leparkoltam. Még egy sóhaj szakad fel belőlem, indulok befelé, hogy végre magamra ölelhessem Testvérem testét, és oda vigyem, ahová tartozik.
Szótlanul teszem meg az utat, oda, ahová nem szívesen megy a halandó. Halk kopogás után csendesen mondom ki a nevet.
-Alethea E. Whela... a Testvérem, a húgom.
Azonosítanom kell, őt is, magamat is, és ez mind nem érdekel. ÉRTE jöttem, nem a személyes dolgokért. Miről folyik a felvilágosítás, nem foglalkoztat, lassú léptekkel érek el Hozzá, hogy alig észrevehetően bólintsak, és simítsak végig a haján. Fizikai test ezt nem élhette túl, látom, és újból bólintok a mentő szóra... küzdöttek érte, de a test feladta.
~Itt vagyok Testvérem, nem hagylak magadra, nem hagylak itt, nemsokára a mieink között leszel.
Sok halált láttam, sokat megéltem közvetve, és egyet közvetlenül, hiszen részese voltam, de megszokni lehet-e? Nem, soha nem lehet. Itt fekszik egy törékeny női test, akit nem is olyan régen még Eska birtokolt, és lehet, már nem az övé, valóban Hajnali Köddé vált, de legalább szabad, és ez vigaszt nyújt, ha más nem is.
Papírmunka nem érdekel, aláírom, ŐT akarom, nem mást. A férfire emelem a tekintetemet, halkan formálom a szavakat, tagoltan, elnyomva a keserűségemet, mely belülről mardos.
-Nem, nem kérünk semmit, magam gondoskodom mindenről. Mostantól, vagyis elviszem, ahogy a hagyományaink megkívánják.
Várom az ellenállást, és meg kell lepődjek, mert az nincs, utat engednek, hogy karomba emelhessem a testét, és kisebb kerülőúton, de az autóba fektethessem. Bólintok a részvétnyilvánításra, és máris indulok, egyenesen a Kúriába, hogy a többiek mellé tehessem, oda, ahová tartozik.

A házra pillantok, hát megérkeztünk, és ugyanolyan szótlanul szállok ki, ahogyan eddig vezettem. Eska testét óvatosan és gyöngéden emelem ki a kocsiból, befelé indulok, és az elesett Testvéreim mellé fektetem.
-Hazaértél, a tieid között vagy, ahogyan annak lennie kell. Szállj Ködként, és telepedj ránk mihamarabb egy csodás hajnalon. Várunk rád.
Halvány mosollyal az arcomon simítom az arcát, hogy utána ugyanezt megtegyem minden Testvéremnél, akik ma elestek, méltón szembeszállva Alignakkal.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Noah Heatley
In Memoriam
avatar

◯ Kor : 23
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 102
◯ Lakhely : Fairbanks
Re: A színfalak mögött // Szer. Ápr. 29, 2015 8:49 pm

Nekem nincsenek intuícióim, minden csak úgy megtörténik, illetve nem figyelek rá sokszor, mert a bundásom jelez, ha valami gondja van, most pedig van, mert nyugtalan. A mai nap az évfordulója annak, amikor majdnem meghaltam, amikor Alethea lelőtt. Nem akarok még egy olyat, borzalmas volt, és még mindig nem értem, miért tette, mikor... mikor én csak ideges voltam rá... vagy nem?
Már szürkület van, majdnem sötét, én pedig most kelek fel, most kezdődik a nap, és társaságra vágyok, de mégis kit hívhatnék? Első a zuhany, a kávé, a kaja, és egyéb nyalánkságok. A Hold egész mást színt ölt, mint tette ezt tavaly, olyan nem tudom, olyan vészjóslónak hat, mintha vihar lenne készülőben.

A zuhany alatt állok, mikor akkorát szól, hogy függönyöstől esek a kőre, és szitkozódva kelek fel onnan. Nem normális, komolyan nem, hát szívinfarktusban halok meg... de várjunk csak, ilyen tavaly nem volt. Nekem nincsenek intuícióim, és mégis szinte még vizesen rángatom magamra a ruháimat, hogy hívjam fatert, nem vagyok beszari, de azért ha lehet, átmennék most hozzá... de nem veszi fel.
Payne a következő, legalább neki szólok, alig várom, hogy végre valami reakció érkezzen, de ez sem történik meg. Kezdek bepánikolni, nem vagyok beszari, mégis félek, mert ilyen még nem volt, valaki mindig válaszolt a hívásomra, és most semmi.
Folyamatosan, felváltva csörgetek mindenkit, persze az öreg száma nincs meg, Jennyéké sem, és lehet, még fél kézzel a farmeromat húzom, már rohanok kifelé a faházból, és nem érdekel, kinek a kocsiját fújom meg, nekem ez most kell.
Padlógázzal indulok, egyik kezem a telefont nyomkodja, de válasz továbbra sincs, és ha eddig csak féltem, hát most már rettegek.
-Valaki vegye már fel azt a kurva telefont, könyörgöm, valaki, akárki,csak egy pillanatra, csak annyira, hogy tudjam, minden rendben van.
Ordítok, azaz úgy érzem, és menet közben döbbenek rá, elhaló hangon suttogok csak, és megyek át mindenféle piros lámpán, záróvonalon, nekem elsőbbségem van stílussal, ellentmondást nem tűrően, a Lak felé.
Tudom, mit kell tennem, leparkolni, berohanni, fel az elsőre, és berongyolni, hogy fellélegezhessek. Ám közeledve a célhoz valami rossz érzés kerít hatalmába, sokan vannak ott, túl sokan, gondterhelt arccal. Vánszorogva csorgok be, reszkető kézzel és lábbal szállok ki, valami nagy baj történt, ennek nem így kellene lennie. Darrent keresem, Payne-t, Jenny nénit, Ryant, Victort, de senkit nem látok, csak a halál szelét érzem, a vér szagát, ami megcsapja az orromat. Úgy rontok be, hogy senki nem állíthat meg, magam sem tudom miért, de odavisz a lábam a többiekhez.
Ahogy észreveszem Payne-t, megkönnyebbülök, de ahogy körbenézek... és szemem elé tárul minden, egyszerűen lebénulok. Falkatársak fekszenek itt, akiknek a jó részét tulajdonképpen nem is ismerem, de valakit igen, valakit sokkal jobban, mint a többieket.
-Apa...
Nem tudok többet mondani, szédülök és rosszul vagyok, Payne-t és Ryant nézve felfogom a felfoghatatlant... az apám van ott, az apám fekszik ott, az apám... nem él. Melléjük rogyva, remegve nézem az arcát, azt a karakteres férfiarcot, akire sokak szerint hasonlítok, aki a biológiai apám, akit 20 év után megtaláltam, és lehet, szarul indítottam, de megkedveltem, és megszerettem.
Nem tudok megszólalni, nincs bennem erő, hogy megtegyem, hogy bármit is megtegyek, csak összekucorodok, mint egy kisfiú, mert az vagyok, hiába hittem, hogy ezt az énemet már kinőttem és elástam jó mélyre magamban, most úgy tör felszínre, mintha sosem temettem volna el. Farkasom vonyít a fájdalomtól, bökdösi apát, hogy keljen fel, elég volt a játékból, drámai alakításból jeles, de elég, vége, menjünk vadászni, holott tudja, ez nem fog megtörténni.
Pedig hinni akarom, hogy tényleg mindjárt felkel, és elvigyorodik olyan pimaszul, ahogyan szokott, és bejelenti, ez volt a tréfája... de nem mozdul. Payne és Ryan rángat vissza a valóságba, ez nem játék, ez nem vicc, ez nagyon is komoly, és én még kisebbé válok, felhúzott térdeimet ölelve, és apa kezét fogva.
~Apa, én... én sok hülyeséget csináltam, tudom, és csalódást is okoztam, de nem így akartam. Te voltál az egyetlen rokonom, és én most inkább helyet cserélnék veled, mert... mert te jó ember vagy, én meg nem. Összevesztem Jenny nénivel, Shane-nel, kocsikat lopok, és hasonlók, de... rád akartam hasonlítani, olyanná válni mint te. Amikor megértettem, hogy mennyire odafigyeltek egymásra én csak közétek szerettem volna tartozni, tudod, mint egy családtag, mert rájöttem, hogy az jó. Melletted értettem meg sok mindent, te mutattad meg, mennyit számít, ha változunk, és mennyire fontos a család.
És...és tudnod kell, hogy kedveltelek, szerettelek mint az apámat, és felnéztem rád, te voltál a példaképem, én meg hülye, mert versenyezni akartam veled, hogy jobb legyek nálad. Én nem ezt akartam, és ha most helyet cserélhetnék veled... a családod boldog lenne, és én megtenném, mert neked még élned kell, hiányzol nekik máris, és ígérem, hogy nem lopok több kocsit... na jó ez nem fog menni, de nem dílerkedek... azaz... szóval nem leszek ennyire hülye, csak csináljunk úgy, mintha ez tényleg térfa lenne, jó?
És tudom, most full idiótának nézel, meg gyerekesnek, de... az vagyok, és lehet, leléptem, de visszajöttem, és miattad tettem meg, hogy megmutathassam, büszke lehetsz rám... mert nem hozok rád szégyent. Gyere vissza, vigyorogj, hogy átvertél minket, csak gyere vissza, mert ennyi mindent nem mondtam még el, annyi mindent nem tudtam megmutatni magamból, és... és tanulni szeretnék... TŐLED!

Minden kijön belőlem, zavarosan, majdhogynem összefüggéstelenül, gyerekesen, de kijön, és én még mindig reszketve ülök a földön, fogva a kezét, el nem engedve. Ryan énekét hallgatom, és egy könnycsepp gördül le az arcomon, belül ordítok, mert kegyetlen az élet. Hát ez a karmám? Mindenkit el kell veszítenem, aki rokon? Akkor legalább a rohadékokat vinné, ne a jókat. Lehet, kicsit kívülálló vagyok, de a falka viselkedése egy újabb pofon... hát erről kell szólnia az egésznek, de miért, miért kell hozzá egy tragédia, hogy bármit is felismerjek?
Az apám... az apám életerős teste itt fekszik Ryan ölében, és bármennyire szeretném, hogy felüljön, bármennyire akarom, hogy megtörténjen, nem történik semmi, csak a gyász hangja van jelen, a szomorúság, a megtépázott, megkeseredett szíveké, könnyeké.
~Rohadj meg odafönt, bárki is vagy, aki ezt teszed, és játszol, mert neked ez így jó. Éld át, érezd azt amit mi, éld át ezerszer, hogy megtudd, mit okozol, de őket engedd el, hagyd békén.
Hallgatom Ryan énekét... én ilyeneket nem tudok, csendben, könnyekkel az arcomon hallgatom, szorítva apa kezét, mely oly törékenynek tűnik most a markomban, mint amilyen én magam vagyok jelen pillanatban. Ez mindenkinek szól, mindenkinek, aki itt fekszik, akik harcban estek el, akik bátrak voltak, és szembenéztek a legyőzhetetlennel. Hősök lettek... nekem azok.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: A színfalak mögött // Szer. Ápr. 29, 2015 10:38 pm

- …aztán a Kölyök rátalált az O’Connorsban – fejezte be Anguta a történetet, majd mélyen beszívta a vécé és a halott Henry egyre kellemetlenebb szagát. Nem igazán tudta mennyi ideig mesélt, de érezte, távoznia kell. A Kölyökért már semmit sem tehet, talán eltemethetné, valahol ahol zavartalanul az idők végezetéig pihenhet, ez viszont egyáltalán nem lett volna tisztességes Patrickkel szemben. Joga van hozzá, hogy megtalálhassa kölykét, hogy mellette gyászoljon, és tudja mi történt vele. Neki volt joga és senki másnak végső nyughelyét kiválasztani. Bár fájt neki a távozás gondolata, óvatosan kibújt Henry feje alól, és gyengéden a járólapra fektette.
- A szellemek vezessenek utadon, bármerre is jársz – suttogta, miközben felegyenesedett és kihátrált a fülkéből. A tetoválás hosszan izzott, miközben mesélt Henrynek, ezért elhullott testvéreiről is megejtett neki néhány szót, de nem mozdult mellőle. Itt az ideje azonban a sajátjaikról gondoskodni, és bár a mostani talán nem a végső haláluk lesz, lelkének minden egyes foszlányát marná a bűntudat, ha nem búcsúzhatna el tőlük. Ahogy Patricknek is joga van Henrynek sírt találni, úgy az alapítóknak is joguk van sajátjaikat végső nyugalomra helyezni.
Feje finoman lüktetett, ahogy alakot váltott és kisétált a vécéből, könnyedén mintha mi sem történt volna. Pulcsiját kifordította, hogy Henry alvadt vére és fejének tartalma ne okozzon feltűnést. Lazán lépkedett, mint akinek az égvilágon semmi baja sincs, és jelenleg az sem igazán zavarta, hogy Rodrigueznek a mexikói takarótónak talán nem is kellett volna ma bejönnie éjszakai műszakra. Vidáman fütyült, majd vigyorogva biccentett, ahogy kisétált az épületből. Jókedve azonnal elenyészett, amikor a friss levegő megcsapta az épületen kívül. Arca eltorzult, és dühös remegésbe fordult. A takarító alakját még fenntartotta, amikor feltörte a legközelebbi lakás zárját, és halkan belopózva ellopott egy kék mobiltelefont. A Henryéktől kapott telefon a zsebében lapult, de azt nem szándékozta használni. Talán a legjobb lenne, ha megszabadulna tőle. Előhúzta a saját telefonját, és egyetlen laza szorítással zúzta porrá. A készülék egy pillanatra fellobbant kezében, ahogy az elektromos berendezés elenyészett az éjszakában. Maradványait a betonra hullajtotta, és a lopott telefonnal tárcsázni kezdett. Nem volt szükség fekete noteszéra, amibe minden testvére telefonszámát feljegyezte, hiszen tudta kívülről őket.
Chulyin telefonja hosszan kicsengett, de nem volt kattanó hang, csak az élettelen ritmusos búgás. A hideg kezdett futkosni a hátán, ahogy a balsejtelem elméjébe fészkelődött. Nem, nem lehet, hogy ő is elment. A tetoválás nem miatta izzott, életben kell lennie. Talán csak megsebesült, és még nem tért magához. Nyilván csak erről van szó, nyugtatta magát, miközben keze ökölbe szorult a feltörekvő haragtól. Remegő kezekkel hívta a következő számot, aminek a tulajdonosa a Jégvihar volt.
- A fene vigyen el – ordította, miközben belerúgott a mellette bosszantóan piros színnel éktelenkedő tűzcsapba. Az acél éles sikítással adta meg magát, hogy aztán erőteljes vízsugár törjön fel a cső mélyéről. A telefon talán vízhatlan, de nem akarta tönkre tenni, mert akkor lophat másikat, így gyorsan arrébb iramodott, miközben reménykedett, hogy Tipvigut mégiscsak fel tudja venni a készülékét. Sajnos azonban a vonal másik vége süket maradt. Nyilván ő is eszméletlen.
Dühös fejcsóválás és szitkozódás közepette újra tárcsázott. Remegő kezeiből majdnem elejtette, a telefont, amikor a női hang felcsendült a készülékben. Felismerte Sura hangját, hiszen az esküvőn volt alkalma megcsodálni lágy dallamait. Elkeseredett haragja égette beül, hangjából azonban csal eltökéltség hallatszódott ki.
- Elő kell kerítenünk elesettnek vélt testvéreinket és meg kell bizonyosodni, hogy a tetoválás nem csak Alignak könyörtelen tréfája volt-e – ebben persze Anguta sem reménykedett, de ha képes volt saját belső személyiségüket ellenük fordítani egy másik élőlényt felhasználva, akkor akár erre is képes lehet. - Ha van megbízható kapcsolatod a falkánál vagy az őrzőknél próbáld meg kideríteni, hogy elkezdték-e összeszedni a halottaikat, és hogy hová szállították őket, esetleg kóbor farkasokat is magukkal vittek-e. – Szavaiban nem volt lágyság, vagy szánalom pusztán határozottság, annak ellenére, hogy egyáltalán nem érezte magát határozottnak. – Ha megtaláltuk elesettjeinket, magunkkal kell vinnünk őket, hogy méltósággal elbúcsúzhassunk tőlük. És még valami – fűzte hozzá, még mielőtt testvére letette volna a telefont. – Nem érem el Chulyint és Tipvigutot, de ők nem… - mély levegő – szóval nekik fel kellene venniük. Ha összefutsz, valamelyikükkel pásztázzák végig a tájat testvéreinkért, ki-ki a maga módján – nem fűzte tovább a beszélgetést, nyilván Sura is épp olyan állapotban van, mint amilyenben ő, és ha elkezdenék a sajnálkozást hajnalig sem valószínű, hogy letennék a telefont.
Még két számot hívott, amikről tudta(?), hogy tulajdonosaik életben vannak. Össze kellene ülniük, megvitatni a dolgokat, miként tovább, és a tanács összehívásához nyilvánvalóan nem elég Anguta szava. A Főnöké kell.
Nem tudta, hogy Unalaq ismeri-e mindenki lakhelyét, de bízott benne, hogy igen, így el tud menni hozzájuk, talán rájuk is talál, vagy követni tudja a nyomaikat.
Ennyi. Mindenkit felhívott, akiben a tetoválás szerint bujkált még élet. Elméjében az egyetlen hely bukott felszínre, ahova el szeretett volna most menni, ahova el is tudott menni céltudatosan, határozottan. Sangilakhoz és Nagojuthoz. Tudta, hogy mindketten halottak, de nem volt máshova mennie, nem volt biztos pont, amihez ragaszkodhatott volna, így hozzájuk iramodott. Kocsival azonban nem kelt olyan nagy feltűnést, és még telefonálni is tud közben. Szerencsére mindig akad egy járgány, amiben nincsen riasztó.
Húsz perccel később, már a ház előtt parkolt, egy lopott kocsival, egy lopott telefonnal a kezében. Nehezen vette rá magát, hogy kiszálljon, de megtette. Testvérei szaga óvatosan lengte körbe az udvart, és egyre erősödött, ahogy a házhoz közelített. De nem volt bent senki, legalábbis senki, aki élt volna. Nem érezte az energiákat a ház belsejéből kifelé táncolni. Nem szeretett volna benyitni, igazán nem szeretett volna, de mégis muszáj volt. Töviről hegyire átjárta a lakást, persze hasztalan, hiszen érezte volna a bomlás szagát, ahogy azt már Henrynél is érezte a rendőrség vécéjében.
Töprengve járt fel-alá a házban. Követnie kellene valamelyikük szagát, de nem tudta eldönteni kit válasszon. A kék telefon hirtelen kelt életre kezében éles csörrenéssel. A kijelző vakítóan világított a sötétségben, és egy pillanatra el kellett gondolkoznia, kinek a száma jelent meg, végül beugrott neki. Sura.
- Igen? – kérdezte elszoruló torokkal. Rossz hírtől tartott. Leginkább attól, hogy azoknak is már csak perceik vannak hátra, akiket nem jelzett eddig a tetovált kör. Halkan eresztette ki a benntartott levegőt, amikor a nő Tipvigutról számolt be. Szerencsére élt és virult. Eeyeekalduk viszont kevésbé. De legalább a holtteste megvan. Amire azonban nem gondolt még eddig, hogy hova kellene összegyűjteniük az elesetteket. Sura azonban felvilágosította, hogy a Jégvihar hová készül. A kúria éppen megfelel rögtönzött ravatalozónak. A gondolat hatására behunyta a szemét, nehezen akarta elfogadni a tényt, hogy nincsenek többé. – Jó, ha megtalálom Nagojutot én is oda viszem – köszönés nélkül nyomta ki a telefont. Érezte, hogy meghaltak, de most bizonyosságot is kapott, ami cselekvőképességét tonnás szikla súlyával törte szilánkosra. Lerogyott a földre, arcát a kezébe temette, és csak bámulta a tenyerét közvetlen közelről. Talán reggelig bámult volna, ha a kék telefon nem hasít ismét éles hanggal a néma csöndbe. A kijelző a Holló számát mutatta. Nem kérdezte eddig, hol járt, mit csinált, miért nem vette fel, hiszen ezek lényegtelen dolgok voltak. Chulyin hangja életerős volt, ami azt jelenti, hogy nem lehet komoly baja, legalábbis remélte. Annakpok is tényleg, halott. A hír egy időre ismét kizökkentette, de elmondta a Hollónak, amiért eredetileg is hívta. Ha valakiket meg kell találni ő rá a legalkalmasabb ráadásul informátorai is szép számmal akadhatnak, így bízott benne, hogy néhány órán belül mindenkire rábukkannak. Fel kell tápászkodnia tudta jól. A hétből még csak ketten vannak meg. Nem jó arány.
Felkelt és kiment a szabadba. Tipvigut tudja, hol van Sangilak már csak érte kell majd mennie.
Határozott léptekkel indult meg, hogy kövesse Nagojut illatát.

A rengeteg körülvette, számos illat vegyült testvére szagához és a szél is ellene dolgozott. Nem tudta, hol tért le, de valahol tévútra vitte a levegőmozgás, amely elsodorta a Hűséges illatát. Dühösen szitkozódott, miközben visszaindult sebes léptekkel, hogy újra felvegye a lány lenyomatát, de mindhiába. Túl sok időt pazarolt el a megszállás óta, hogy pontosan tudja követni merre járhatta testvére az ismerős-ismeretlen vadont. Órák hosszat is kóborolhatna hiába, gondolatban Tipvigut sebességéért és Chulyin szaglásáért fohászkodott. Korszakok óta elhalt irigysége keserűvizű forrásként tört fel lelkében. Kezét ökölbe szorította és gyűlölet futott végig eltorzult arcán. Bárcsak más lehetne, bárcsak… Nincs szűkség rá, hogy más valaki legyen. Zsebéből előrángatta a telefonját és Chulyint hívta. Hamar felvette és Anguta nem volt rest bevallani, hogy elvesztette Nagojut nyomát. De, ha valaki a Holló biztos megtalálja. Meg kell találnia. Nem maradhat temetetlenül az erdőben, hogy erdei vadak lakmározzanak belőle.
Időbe telt, amíg a Holló rátalált, még úgy is, hogy Anguta nagyjából elmondta neki, merre keresse, de az erdő volt a szénakazal Nagojut pedig a tű. Nem volt egyszerű feladat, de végül sikerrel járt. Anguta közben sem adta fel a lány keresését. Újult erővel indult neki, hogy két órán át bolyongjon, mire Chulyin visszahívta. Nem volt túl sok térerő, de a szellemek nem hagyták cserben őket, legalábbis ebben a tekintetben nem.
- Értem, tudom, merre van a hely – közölte, majd meghallgatta még, hány testvérükre bukkantak rá. – Helyes – közölte, majd kinyomta a készüléket. Sangilak, Nagojut és Kilaun nem feküdt még a többiekkel a Viktoriánus Kúriában. A Megoldót megtalálta Tipvigut és sikerült a falkaterületről elhozni őt. Leszármazottjának közbenjárására szerencsére simán és feltűnésmentesen, bár Angutát az sem érdekelte volna különösebben, ha kiosztott volna néhány pofont mindeközben.
Kaskae rálelt Eska élettelen testére egy kórházban és már mindketten a kúriában vannak. Helyes, remélte, hogy a Főnök önt a többiekbe önbizalmat és kitartást, hogy folytatni tudják, amiért a szellemek idevezényelték mindannyijukat. Angutára is igencsak ráférne egy kiadós lelki fröccs, mivel érezte, ha pillanatnyi feladatát teljesíti, remegve fog egy sarokban bambulni a világba, szótlanul és elesetten, amíg valaki fel nem rázza onnan.
Körbekémlelt a fák takarásából kiálló hegycsúcsok irányába. Egy, kettő, három. A Három Öreg keletre húzódott végtelen büszkeségükkel, bölcs tekintetükkel körbefogva a tájat. Délnyugatnak vette az irányt. Remélte a vadak még nem kezdték ki a lány testét…

Fél órával később megérezte a szélben feléje sodródó szagokat. A halál szaga az élőkével egybevegyült, groteszk kettősséget alkotva, ami csalóka reménnyel töltötte el Angutát egy pillanat erejéig. A másodperc azonban túl hamar elszállt, hogy belekapaszkodhasson, hogy hamis örömmel tölthesse el. Nem tudta, hogy az élők megérezték-e a szagát, de mindegy is volt. A helyi falka szaga enyhén érződött, de nem volt átütő erejű. Nagojut farkasai is vele vannak, jött rá hirtelen. Remegő léptekkel indult meg feléjük, miközben felvette egy öregedő vérfarkas alakját. Korát négyszáz évesre tágította és az új arccal együtt határozottságot és eltökéltséget is csalt magára. Járása már nem árulkodott bizonytalanságról, vagy reményvesztettségről, ahogyan energiái is hűvös nyugalommal lengték körbe. Nagojut meztelen testét farkasai óvták. Sírás és bánat lengte körbe a Hűségest. Szinte tapintható volt a fájdalom a levegőben. Sokat jelenthetett nekik is Nagojut, de a testvérei mellett a helye. A kölykök rettentő fiatalok voltak és az egyetlen hím sem volt túlságosan idős. Tőle áradt a falkaszag, bár nem ismerte örült, hogy nem saját alakjában bontakozott ki a sötétségből.
- Fájdalmatok szívbemarkoló, saját magam is osztozom benne, ezért a lányt magammal kell vinnem – közölte határozottan. Érezhették erejét, hatalmának súlyát, de ez még semmi sem volt valódi önmagához képest. Közelebb sétált és érzelemmentes tekintettel nézte Nagojut mellein megalvadt fekete vért, legbelül pedig zokogott. Oly sok évszázad után láthatta testvéreit, érezhette őket, megölelhette őket. És miért? Hogy aztán lássa őket haláltól elszürkült arccal, hideg élettelen testtel? Gyászát magába zárva közeledett, nyugodt léptekkel, és ha engedték, ha nem tettek semmit, akkor leguggolt és szeretetteljesen felnyalábolta a törékeny testet. Az alvadt vér, már nem tudta bemocskolni pulcsiját, de nem is igazán számított volna, hiszen Henry vére már úgyis megtette ezt korábban.
Nem mutatta meg valódi erejét, nem sújtotta őket ostorozva kis híján évezredes életével, de megteszi, ha ellenállnak. Földön vonagló giliszták lesznek csupán, ha azt hiszik, joguk van kisajátítani a Tizenhármak egyikét, az alapító ősök egy tagját, akit méltatlanul ért ma este a halál. Valószínűleg tudatában sincsenek, kit gyászolnak, és ez így van jól. Megkönnyebbülten viszi el a halott testet mellőlük, hiszen ők nem ismerik, csak azt, amit a Hűséges megmutatott magából. Az alapítók viszont ismerik Nagojutot, ők méltóképp fogják tudni elbúcsúztatni, és meg is teszik. Mihelyst felkel a nap, minden halottól búcsút vesznek, és a szellemekhez fohászkodnak majd, hogy egyszer feltámadhassanak a világ egy távoli pontján, egy új testben, amit egy önzetlen őrző fog biztosítani számukra. Anguta pedig kivárja, és megtalálja őket, ha a szellemek is úgy akarják.
Nagojut farkasai követték őket, tisztes távolból és ez így volt rendjén. Egy idő után levedlette kölcsönvett alakját és ismét a vézna srác képében szelte a rengeteget, kimért nyugalommal, fáradhatatlanul. Az erdő szélén egy fa takarásába fektette a lányt, majd elment a házhoz és a lopott kocsival amennyire csak tudta megközelítette őt. A hold vörösen megvilágította lépteit, ahogy óvatosan betette Nagojut testét a kocsi hátuljába. Beült és a kúria felé indult. Nem fogják őket végső nyugalomra helyezni, amíg Alignak gyűlölettől vörösen izzó arca tekint le rájuk. Ha majd feljön a nap, miután közösen eldöntötték az ősi föld mely tája kapja a megtiszteltetést, hogy az alapítókat magába fogadhatja, akkor, és csakis akkor engedik el őket.

Majdnem mindenki egy helyen volt, leszámítva Sangilakot és Kilaunt. A testeket egymás mellé helyezték, hogy a halálban érezhessék egymás közelségét, az összetartozást, amit oly kegyetlenül ragadott el tőlük Alignak kíméletlen játékával. Egy ideig csak állt és nézte testvéreit. Sura kiderítette merre van Kilaun földi maradványa, azért most útnak indult, hogy elhozza őt a protektorátus területéről. A hajnal fél órán belül beköszönt, és addigra a Legerősebbnek is itt kell lennie. Tudta hol van, Tipvigut elmondta neki, és a Jégvihar fel is ajánlotta, hogy elmegy érte, de Anguta nem akarta, hogy egyedül menjen, vagy, hogy egyáltalán ő menjen. Ha igaz, amit a Jégvihar érzett, akkor Sangilak leszármazottai megérkeztek hozzá. A Nagojuttal közös házhoz biztos nem vitték vissza, különben érezte volna, amikor a kocsiért ment. Valószínűleg még mindig az erődben vannak. Tipvigut nyilván csak saját maga leleplezésével vihette volna el a testet, amit semmiképp sem engedhetnek meg maguknak, most, hogy jóval sebezhetőbbé váltak.
Jobb lesz, ha olyasvalaki nyújtja be igényét a holttestre, akit már többször láttak és sejtenek is róla valamit.
Beült a lopott kocsiba és Sangilakért indult.


A hozzászólást David A. Blandern összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Ápr. 30, 2015 12:32 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 26
◯ HSZ : 119
◯ IC REAG : 85
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: A színfalak mögött // Szer. Ápr. 29, 2015 11:37 pm

Úgy alszom, mint a bunda. Semmi nem tud felverni, bár hiányzik mellőlem a szokásos ágymelegítő. Tegnap nem mentem végül el abba a buliba, és úgy tudom, hogy Zach sem. Hogy ő mit művelt egész éjjel, azt nem tudhatom, én aludni próbáltam, de nem sok sikerrel megy így hajnalban már. Anya hisztériás. Hallom, ahogy járkál a nappaliban, s telefonál, majd amint lerakja, már kiabál is fel a szobámba. Nem tudom miért nem tud csendben lenni, Jasont nem kéne felkelteni.
Kivakarom magam az ágyból, belebújok az unikornisos köntösömbe, s mezítláb – vagyis zseníliazokniban, melynek a szárain kis csengők vannak, s még a Télapó hozta nekem őket két éve – baktatok le hozzá. Utam közben visszatessékelem kisebbik öcsémet a szobájába, adok neki egy puszit, majd miután betakargattam, már anya felé kóclok.
- Mire ez a felhajtás?
Vetem be magam egyenesen a konyhába, majd csukom be magunk után annak az ajtaját. A telefonomat az asztal közepére pakolom, s halk zenét nyomok be rajta. Nem tudok zene nélkül létezni, s nem is szeretek.
Az órára nézve igazán nem kéne még kávét innunk, de ilyen esetekkor sajnos becsúszik, hogy anya egész éjjel kiborulósdit játszik, szóval annyira nem árt. Felteszek hát főni egy adaggal, majd duzzogva vonulok arrébb, amikor anya figyelmeztet, hogy teljesen rosszul csinálom és már megint üres kapszulából akarok kávét készíteni. Nem az én hibám, Logan szokta nem kidobni, hanem behajítani a többi közé a kiürült kapszulákat. De persze megint ki van leszúrva? Na mindegy.
- Szóval mi van?
Kérdezem újra, s a választól csaknem hanyatt esem székestül.
- Sisi azt mondta, hogy az apjának a haverja fekszik a puszpángunkban?
Ezt meg kell nézzem, indulnék is, de anya nem enged. Keményen ragadja meg a karomat, s ránt vissza a konyhába. Túl szigorú. Amióta az állkapcsomat törték, azóta nem enged baleset közelébe se. Sőt, mi több, berántja még a függönyöket is.
- És mikor jönnek? Miért nem hívhatunk mentőt? Ne bolondozz már velem, van egy barátnőm a kórházban. Máris felhívom Annt.
Nyúlok a telefon után. Elkerekednek a szemeim, amikor a kijelzőn meglátom a fekete hajú lány képét. Ann.
- Ez gyors volt.
Pislogok, mint akinek nincsen jobb dolga. Felkapom a kagylót, s már darálnám is, hogy mi a helyzet ezzel a vörös fazonnal, de nem tudok mondani semmit, ami önálló gondolat lenne.
- Ne mondd már! Ez az este lehet ennél bizarrabb? Megyek, oké.
Azzal bontom is a vonalat, s már nyargalok fel a szobámba, hogy valami rendeset magamra kapjak, elvégre éjjel van és nem túl meleg még. Furcsa azért, hogy Ann felhívott a „Sam nevű haverom” miatt, de egyelőre nem gondolok semmi rosszat. Miért ne hívogasson? Felteszem unatkozik ügyeletben, na meg az is simán lehet, hogy Samre magasról tesznek a rokonai.
- Egy barátom balesetet szenvedett, majd jövök, oké? Szerintem térj észhez és hívd ki a mentőket. Megnéztem fentről, elég rosszul néz ki a csóka. Logannek van az a csajkukkoló távcsöve, azt vettem kölcsön. Ha keresné, akkor nálam van az ágyon. Pusszancs, anci.
Egy ölelés, majd már itthon sem vagyok.
Sam ágyához viszonylag hamar elirányítanak. Ann eléggé bennfentes, s a fura mosolyából arra tudok következtetni, hogy nem volt biztos abban, hogy jó nevet mond. Nem értem, de nem érdekel. Tipikus jóbarát szindrómában szenvedek, az egész világot képes lennék megmenteni.
- A csincsillákat megetessem, amíg itt vagy?
Vágódom le az ágy mellé egy kisszékre, s teszem fel a kérdést, nem is figyelve, hogy Sam alszik-e. A szia is kimaradt. Picit szétszórt vagyok, Zach nem vette fel. Vajon mi van ma a világgal? Pfü.. ha még tudnám! De nem, tudni sem akarom..
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content

Re: A színfalak mögött //

Vissza az elejére Go down
 

A színfalak mögött

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» A színfalak mögött

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: 2015 :: Vörös Hold 2015 :: Hardcore-