HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
AKTÍV KARAKTEREK
68 TAG 31 FÉRFI 37 NŐ
FAIRBANKSI FALKA
19 TAG 8 FÉRFI 11 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
17 TAG 7 FÉRFI 10 NŐ
ŐRZŐK
18 TAG 10 FÉRFI 8 NŐ
EMBEREK
5 TAG 2 FÉRFI 3 NŐ
VÉRVONALFŐK
9 TAG 4 FÉRFI 5 NŐ
Az előző negyed évben ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

...A Legsokoldalúbb:

...A Legszomorúbb:

...A Legjobb Bónusz:



írta  Timothy Keldron Today at 1:29 am
írta  Sophie Lydia Rhodes Yesterday at 10:09 pm
írta  Rocky Yesterday at 7:32 pm
írta  Michael Cooper Yesterday at 4:39 pm
írta  Agnes J. Harlow Kedd Nov. 21, 2017 8:59 am
írta  Agnes J. Harlow Hétf. Nov. 20, 2017 10:55 pm
írta  Jennifer Wainwright Hétf. Nov. 20, 2017 9:39 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Hétf. Nov. 20, 2017 9:29 pm
írta  Daphné Seward Hétf. Nov. 20, 2017 9:11 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Vas. Nov. 19, 2017 7:52 pm
írta  Primrose Trevelyan Szomb. Nov. 18, 2017 11:58 pm
írta  Alignak Szomb. Nov. 18, 2017 11:36 pm
írta  Darren Northlake Szomb. Nov. 18, 2017 2:34 pm
írta  Wyatt L. Quinn Szomb. Nov. 18, 2017 11:06 am
írta  Celaena McDonald Szomb. Nov. 18, 2017 10:20 am
írta  Jackson Carter Pént. Nov. 17, 2017 10:42 pm
írta  Kyle Prescott Csüt. Nov. 16, 2017 8:43 pm
írta  Alignak Csüt. Nov. 16, 2017 8:06 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Csüt. Nov. 16, 2017 11:33 am
írta  Darren Northlake Hétf. Nov. 13, 2017 8:47 pm
írta  Hannah B. Wilson Hétf. Nov. 13, 2017 8:34 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Hétf. Nov. 13, 2017 7:57 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Hétf. Nov. 13, 2017 7:19 pm
írta  Alignak Vas. Nov. 12, 2017 4:43 pm
írta  Destiny Maeve Bluefox Vas. Nov. 12, 2017 3:10 pm
Darren Northlake
 
Jackson Carter
 
Alignak
 
Primrose Trevelyan
 
Rebecca Morgan
 
Daisy Corina Lacroix
 
Michael Cooper
 
Rocky
 
Catherine Benedict
 
Hans Elfman
 

Share | .


























 

 Birmingham (Alabama)

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next
Alignak
Admin
avatar

◯ HSZ : 6690
◯ IC REAG : 8489
Birmingham (Alabama) // Pént. Szept. 25, 2015 9:31 am

Alabama állam legnépesebb városa.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Pént. Szept. 25, 2015 12:26 pm

Jason & Anguta



A fájdalom a húsába mart. Nem akkor, amikor a reptérre ért és becsekkolt, nem is akkor, amikor a gép erőteljesen gyorsulni kezdett, hanem nagyjából tizenöt megtett kilométer után. Sajnálatos, de ezt be kell vállalnia, amúgy sem volt túlságosan fájdalmas még, persze gyanította, hogy ez változni fog. Remélte, hogy Denaali üzenetével együtt a kör vonzóereje is megszűnik, hiszen marha nehéz az utódot és az áldozatot felkutatni, ha röghöz vannak kötve, de úgy látszik, ez az apróság nem igazán zavarja a szellemeket. Nyilván azért, mert nincs közük az egészhez, hiszen ez Alignak és Tupilek paktumából adódó kellemetlenség, nem pedig a hatalmas szellemek játéka már megint. Talán rá kellene venni őket, hogy küldjék még jobban a halálba Alignakot, hogy ne tudja zavarni a halandók világát, még Denaalin keresztül sem. A hét órás repülőutat végig itta, megtehette, hiszen az első osztályra foglalt jegyet. Tökéletes volt fájdalomcsillapítónak, de a feje tiszta maradt, köszönhetően annak, hogy csak whiskyt ivott. A papírjai David Blandern névre szóltak - nem rég csináltatta meg azokat, hogy könnyebb legyen az utazás, ráadásul így már a bankszámlájához is hozzáfért – és úgy gondolta, hogy ezen a néven fog bemutatkozni annak a fiúnak, akinek hamarosan(?) el kell vennie az életét. Remélte persze ez nem fog bekövetkezni túlságosan hamar. Ezért is indult útra most, és nem csak az utolsó pillanatban. Önző módon szeretett volna fiával eltölteni néhány kellemes hónapot, évet, mielőtt mindkettejük lelke a Távolba kényszerül. Utálta magát emiatt, de nem tudott mit tenni. Nando Redling után is kutakodott, de a protektorátusok, amiket eddig felhívott nem tudtak róla semmit, így az a szál még várat magára, viszont volt felesége és ikrei nem költöztek el a régi házból. Persze nem jelenhet meg Tabitha előtt, hiszen ő rögtön felismerné, és esélyesen egy ájulás utáni tányérdobálásban lenne része. Aztán megint rángathatná emléktörlésre. Jason viszont talán nem ismerné fel. Elvégre eltelt vagy hét év, mióta „meghalt”, és Anguta még mindig húszon egynehánynak néz ki. Majd kiderül, de egyelőre kell egy fájdalomcsillapító, és nem a gyenge fajtából, hanem olyan, ami egy átlagembert fél órára is kiüthet. Ilyet persze nem adnak a patikában, ezért kénytelen volt egy kórházból morfiumot lopni, és egy nagy adagot magába fecskendezni. Tartaléknak azért vitt magával négy ampullát, hátha a kör rosszabbodni fog.
Enyhén lüktető fájdalommal a lapockáján, és némi mozgáskoordinációs zavarral intett le egy taxit, majd közölte vele az úti célját. Az internet világában nem volt nehéz még Fairanksban rátalálnia Jason sulijára, így egyenesen oda vette az irányt. Reggel tíz óra volt, így minden bizonnyal fiacskája a suliban szenved. Úgy gondolta megkeresi a fiút, aztán beül az órára és követi mindenhová. Nem lesz feltűnő, a zsebében amúgy is lapul egy hivatalos áthelyezési papír, az iskola igazgatójának aláírásával. Pecsét még nincs rajta, de az sem lesz éppen gond, csak fel kell törnie az igazgatói irodát.
A terv megvolt, csak éppen miután Anguta kiszállt a kocsiból lemerevedett. Nézte az iskolát, és csak állt, miközben a kör sajgón lüktetett. Elég szerencsés helyzet, hogy nem tűnt túl idősnek, mert akkor akár tiniket kukkoló perverznek is gondolhatnák, így viszont inkább tűnt egy iskolakerülőnek, aki azon morfondírozik, hogy be kell-e mennie a tanórákra vagy sem. Sokáig állt tétlenül, legalább húsz percig, mire képes volt megindulni a suli felé. Szédülés fogta el, és gyomrát görcsbe rántotta a felismerés, hogy éppen egy életet akar tönkretenni. Többször torpant meg, mint az antant az első világháború alatt. Szája kiszáradt, szemei idegesen jártak ide-oda, és még csak az épületbe sem lépett be, a kerítésen viszont túljutott. A nagy szellemekhez fohászkodva kérte, hogy sújtson le rá az ég, és égesse porrá egy villám, csak ne kelljen véghezvinnie, amit elkezdett. De az enyhén felhős égbolt nem csapott át viharba, és Angutát nem sújtotta halálra egyetlen isteni szikra sem. Lehajtotta fejét, arcát tenyereibe temette, majd felnézett a komor épületre. Látszott rajta, hogy gyerekeket kínoznak benne. Bátortalan léptekkel indult meg az ajtó felé. Szíve hevesen vert, arcán tanácstalanság játszott, előhúzta zsebéből az áthelyezési papírt, és kinyitotta az ajtót. Se biztonsági őr, se fémdetektor. Ez némiképp megkönnyítette a helyzetet, de csak látszólag, ugyanis Anguta megint megtorpant, és heves fejrázások közepette vágódott ki a szabadba, hogy felkavarodott gyomrának tartalmát az ajtó melletti füves részre ürítse. Jobbára persze csak whisky volt, némi epével fűszerezve. Ez nem fog neki menni. Nem lesz képes rá. Összegörnyedve térdelt a beton és a fű határán, majd megtörölve száját felegyenesedett. Széjjelnézett, de mivel sem biztonsági kamera nem volt jelen, sem pedig élő személy, aki láthatta volna, egy gyors átmenettel alakot váltott, és egy ránézésre is bajkeverő suhanc képét vette fel. A srác már rég halott, szóval, ha az épületben van is kamera nem sokra fognak vele menni. Határozott mozdulattal tépte fel az ajtót, majd a legközelebbi tűzriasztóhoz sétált. Nem, nem lesz képes beülni mellé az osztályba, de látni akarta őt, még ha nem is tesz semmit és csak az út egy elpazarolt nap lesz, nem akart így visszasomfordálni. Szinte hanyag mozdulattal ütötte be a tűzriasztót, majd megfigyelve a menekülési tervet arra indult, ahová a diákoknak is menniük kellene. Nem a főbejárat felé, hanem az iskola udvarának irányába. Nem kellett sok, hogy a tantermek nyílászárói kivágódjanak, és rohamléptek zajai üssék meg a fülét. Még, hogy rendezett menekülés? Remélte senkit sem fognak halálra taposni.
Gyors léptekkel tolta ki az udvar ajtaját, majd terepfelmérés után újra önmaga lett, és az épülettől úgy tíz méterre leült a betonszegélyre, és várt. Ha Jason nem lógott ma a suliból, akkor hamarosan elő kell kerülnie. Tudta, hogy néz ki, de szagról is felismerte volna. Végignézett egyszerű fekete pólóján, nem-e tapadt rá egy kis hányás, de úgy tűnt makuláltlan, és bézsszínű rövidnadrágja is érintetlen volt. A hátizsákja, amiben az alkaszkai gönceit és a négy ampulla morfint tartotta békésen pihent mellette.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Szomb. Szept. 26, 2015 1:50 am


David & Jason


Egy újabb átlagos sulinap elé néztem, bár a pár hete történtek után aligha lehetne bármire is azt mondani, hogy átlagos. Inkább csak igyekeztem, hogy azzá váljon, hogy minden visszarázódjon az eredeti kerékvágásba. Ez sajnos kissé nehéz volt, mert nem csak én, de a suli is megváltozott valamilyen szinten. Igyekeztem ugyanúgy viselkedni, ahogyan eddig is, azt nem tudom, mennyire sikerült, bár tény, hogy a mosolyaim száma igencsak megfogyatkozott. A suli viszont... Eddig mindig lenéző és gunyoros pillantásokat kaptam, kigáncsoltak a folyosón, vagy csak szimplán kiverték a könyveimet a kezemből. Valahol mélyen vágytam volna valami ilyesmire, mert bármennyire is keserű volt a lúzerek élete, legalább azzal minden rendben lett volna, az tudatta volna velem, hogy nem változott meg a világ. Mégis megváltozott, mert sajnálkozva néztek rám, susmorogtak a hátam mögött, ám ezúttal nem azzal a rötyögős éllel a hangjukban. Elfordultak előlem és nem hogy hozzám sem szóltak, de sikerült épségben és minden megalázástól mentesen nem csak a szekrényemig, de a teremig is eljutni. Nem volt rágó a székemen, nem dobáltak papírgalacsinnal és akkoriban bármennyire is gyűlöltem az ilyenfajta bánásmódot, most rettentően hiányzott.
Gondolataimban elmélyedve rajzolgattam a füzetlap szélére, nehezen ment az utóbbi időben a koncentrálás, ám a tanárok sem pesztráltak, hogy figyeljek oda és ne álmodozzak az órákon. Karen halálának és az összezuhanásomnak hamar híre ment az iskolában és rá kellett ébredjek, még a legalávalóbb diákban is akad némi együttérzés és empátia. Furcsa volt. Össze kellett szednem magamat, egyrészt mert megígértem Karennek, hogy nem hagyom el magamat és ha ő hitt bennem, akkor az a minimum, hogy én is így teszek. Másrészről pedig ha így folytatom az iskolát, akkor a jegyeim rohamos romlásnak fognak megindulni, az pedig egyáltalán nem hiányzott, hogy anyának is szomorúságot okozzak.
Gondolataimból a tűzjelző felvisítása riasztott ki, ijedten kaptam fel a fejem, biztos csak próba megint, úgyhogy nem igyekeztem túlságosan. A többiek úgyis kellőképpen bezsongtak és beparáztak, hogy lökdösődni kezdjenek, én meg nem akartam belekeveredni mindebbe. Szépen megvártam, amíg a többiek elindultak kifelé, majd csatlakoztam a "sor" végéhez. Nem rohantam sehová, bár az, hogy a tanárnőnk is kissé nyugtalannak tűnt, nem volt túl jó jel, de ha valóban tűz lenne, már tuti itt pattognának a tanárok, hogy ez nem riadó, mindenki vegye komolyan és a többi. Kiérve mentem az osztályom után és minden rendben is volt, amíg a nagy tülekedésben valaki fel nem lökött. Sajnos túl sokan voltunk egy kupacban, hogy ne kerüljön a lábam elé éppen pont egy boka, úgyhogy szépen felnyaltam a földet. Ráadásul majdnem lecsókoltam valaki cipőjéről a piszkot, aki éppen a betonpadkán ücsörgött, vagy mi annak a neve.
- Öhm, bocsi - kértem elnézést, miközben feltápászkodtam, bár baromira nem tehettem semmiről, főleg, mivel hozzá sem értem a sráchoz. Mindegy, nem számít, inkább talpra kecmeregtem és leporoltam a nadrágomat, ami, mondanom sem kell, szépen felszakadt a térdemnél. A tenyeremet sikerült még lezúznom, ezen kívül egész szépen megúsztam.
- Leülhetek? - böktem a srác mellé a betonszegélyre, bár nem az övé volt a suli, így gyakorlatilag bármit is mondjon, simán letehetném a hátsóm oda, de nem kívántam semmi olyasmit, hogy nem kívánt személy legyek, vagy éppen ne akarja látni a képem, mégis az arcába dugom azt. Úgyhogy csak akkor huppantam le mellé, ha megkaptam az engedélyem. Volt valami furcsa a fiú arcában, mintha már láttam volna valahol, de tuti nem az iskolában futottam vele össze. Mondjuk ez nem meglepő, három munkát végeztem felváltva, abból az egyik egy kisbolti meló volt, ahol alkalomadtán a pénztár mögé is be kellett álljak, elég sok arc megfordul arrafelé, lehet onnan ismerem.
- Új vagy itt? Csak mert még nem nagyon láttalak a suliban. De nem akarok tolakodó lenni, szóval ha nem szeretnél velem dumálni, akkor nyugodtan mondjad és befogom a számat - jól nevelt fiú voltam, csak kivételes esetekben jártattam feleslegesen a számat, aztán ki tudja, ezt a fiút milyen fából faragták, lehet nem rajong túlzottan a lepcses szájú kortársakért. Én már közben a farmerom anyagán keletkezett szakadást szemléltem a térdemnél, vajon anya mennyire fogja letekerni a nyakamat, ha így állítok majd haza, hiszen ez már nem tudom, hányadik alkalom, hogy ezt a nadrágot kell foldoznia.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Szomb. Szept. 26, 2015 10:25 am

Anguta feszülten várakozott, amikor elkezdtek a diákok kifelé szállingózni. Minden egyes arcot megfigyelt, a lányokat persze alapból kilőtte, de a srácok arcát vizslatta, mivel egy kép a fiáról nem pont olyan, mintha előtte lenne, és nem akarta, hogy elsétáljon mellette észrevétlen. A szaglás jó móka, de ennyi embernél túlságosan keveredik a szag és későn venné észre, persze úgy is jó, csak lássa meg. Amikor Jason kilépett az épületből Anguta képen majdnem megjelent egy örömteli mosoly, de türtőztette magát. Semmi szükség, hogy morfiummal a szervezetében vigyorgásba kezdjen, mert lehet abból idétlen vihorászás lenne. Remélte azért évszázados farkas gyógyulása segít neki értelmesen kommunikálni, már ha szükség lesz rá egyáltalán. Anguta belső vidámságát azonnal rideg harag váltotta fel, amikor a fiát hátulról meglökték, és tehetetlenségében előrelendült, hogy aztán valaki szemét módon otthagyja a lábát. Anguta arcán nem látszódott a belső vihar, ami lelkében tombolt, mindössze szemei villantak fenyegetően, hogy aztán pár pillanattal később aggódó pillantásokkal figyelje, ahogy Jason tenyérrel előre a közvetlen közelében landol. „Ne kapd el, ne kapd el, ne kapd el” A mantra működött, ezért nem ugrott fel, hogy fiát meggátolja az elesésben, pedig megtehette volna, hiszen közel volt hozzá, és ebben a tömegben nagyon a sebessége sem lenne feltűnő. Persze nem ez gátolta meg abban, hogy megfékezze az orra esést, hanem az, hogy igen bizarrul festene, ha egy srác, egy másik srácot esése közben elkap, ahelyett, hogy szívből jövő, gonosz nevetéssel kikacagná. Mivel azonban nem akart szemétnek tűnni, ezért a nevetést hanyagolta, csupán enyhén aggódó tekintettel figyelte a szerencsétlenkedést, majd szóra nyitotta a száját és remélte a morfium ellenére képes lesz nem retardáltan nyáladzni, miközben dumál. – Ugyan, elesik… mármint megesik – úgy tűnik minden rendben a beszéddel. Figyelte, ahogy Jason leporolja a nadrágját, ami szépen felhasadt. Nem érzett vérszagot, ezért némiképp megpróbálta a fiú csupasz térdét vizslatni a szakadáson keresztül, hátha kell valami fertőtlenítés, vagy sebtapasz esetleg, de nem látott sérülést, ezért megnyugodott. Ha Jason esetleg kiszúrta a fürkészést, majd azt mondja menő a térdén a szakadás. – Ja, ja persze, ülj csak le – Anguta szíve hevesebben kezdett verni, és még csak nem is vette a fáradtságot, hogy szabályozza azt. Ugyan minek? Nincs a közelben farkas, aki hallhatná, az arcán pedig csupán halvány érdeklődés mutatkozott Jason irányába. – Nem fáj a lábad? – kérdezte, miközben a felhasadt nadrágra pillantott. – Igazán bámulatos esést produkáltál – közölte elismerően. – Sokat gyakorolod? – nem volt gúny a hanglejtésében, és remélte ezt Jason is észreveszi.
„Át ne öleld, át ne öleld, át ne öleld”, pedig át akarta. Régen annyira könnyen ment a mozdulat, de most nagyon rosszul venné ki magát. Vajon felismerte? Érzelmei nem erről árulkodtak, de Anguta nem volt jelen pillanatban a toppon, szóval bármi elkúszhat észrevétlen az ittas és morfiumos érzékei előtt. Anguta figyelte a diákokat, miközben Jason beszélt, majd mikor végzett felé fordult és elmosolyodott. – Jaja, új vagyok. David Blandern, és szívesen veszem a helyiek társaságát – nyújtotta üdvözlésre a kezét, és ha Jason elfogadta a jobbját, Angutának újabb erőpróbára volt szüksége, hogy ne húzza magához közel és ne ölelje át. Rohadt életbe, ez rosszabb, mint amikor a vulkán tetején várta a halált. Na jó, talán nem, de ha Denaali tényleg kényszeríti őket, hogy feláldozzák szeretteiket, akkor valóban rosszabb lesz. – Egyébként is jó, hogy ideestél, mert kellene egy idegenvezető, ha nem bánod kérdeznék pár dolgot a suliról. Tantermek, klikkek, meg ilyen… borzasztó fontos dolgok – úgy ingatta a fejét, ami egyértelművé tette, hogy marhára nem érdeklik ezek a dolgok, de szükséges rosszként muszáj tudomást szereznie mindenről, ami a sulit egyben tartja, és Davidet távol a bajtól.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Szomb. Szept. 26, 2015 12:47 pm

- Kösz - szusszantottam, amikor megkaptam az engedélyt, hogy leülhessek, szóval egyből le is dobtam mellé magamat. Kicsit kellemetlen volt behajlítani a térdem, mert húzódott a horzsolás rajta, de így legalább jobban szemügyre tudtam verni.
- Nem vészes - vontam meg a vállam. Nem lett volna igazság, ha azt mondom, hogy nem fáj, mert kellemetlen érzés volt. - Szerencsére nem vérzik, csak lezúztam kicsit - mondhatni már hozzászoktam, volt durvább is, most legalább a vért nem kell mosni a nadrágból.
- Köszi - nevettem fel röviden - Legalább neked tetszett - mondtam továbbra is jókedvűen, nem tudtam volna megsértődni egy ilyen megjegyzésen, meg tényleg hozzászoktam már az ilyesmihez, szinte mindennapos a zakózás, úgyhogy nem újdonság a dolog. - Aha, minden nap a tükör előtt próbálom, hogy tökéletes legyen - újabb rövid kis nevetés, már nem tudtam rossz néven venni az ilyen megjegyzéseket, ráadásul nem úgy tűnt, hogy ez a fiú gúnyolódni szeretne rajtam. Persze ez nem volt igaz, mert nem szoktam a tükör előtt próbálgatni, de ha az ember fiát szinte napi szinten felöklelik vagy kigáncsolják, egy idő után megtanulja, hogyan kell úgy esni, hogy a legkevesebb kárt okozza magában.
- Jason Drewner és szívesen  beszélgetek új fiúkkal - fogadtam el a felém nyújtott kezet egy széles mosoly kíséretében és ráztam meg azt. - Most költöztetek ide? - érdeklődtem tovább, mert ha tényleg ennyire új errefelé, akkor nem biztos, hogy a boltban láttam. Sőt, akkor nem is tudom, honnan lehet ennyire ismerős. Nyilván egyből megismerném, ha anya nem tüntette volna el apa temetése után nem sokkal az összes közös képünket. Így egyszerűbb volt mindannyiunknak a továbblépés, azóta pedig nem is láttam az albumokat.
- Persze, nagyon szívesen bevezetlek a suli rejtelmeibe, de valóban nincs itt túl sok izgalmas dolog - húztam el a számat, mert nagyon is jól láttam a fejingatását, hogy tudjam, hasonlóan vélekedünk a dologról. - Most még nem mehetünk be a suliba a tűzriadó miatt, bár persze szerintem nincs is tűz, csak valami idióta meghúzta a tűzjelzőt, mert úgy gondolta, jó poén lesz - vontam meg a vállam és ha tudtam volna, hogy pont ő húzta meg, akkor tuti elásnám magam. Mondjuk elég sok dolog van vele kapcsolatban, aminek fényre derülésével tuti hasonló reakciót produkálnék, de az még minden bizonnyal úgyis odébb van. - Úgyhogy amíg várakozunk, be is mutatnám a klikkeket, mert ennél jobb alkalom úgysem lesz rá, most eléggé egy kupacban vannak. Szóval - tördeltem végig az ujjaimat, mintha csak valami hatalmas dologra készülnék, persze ez csak azért kellett, hogy jobban érezzem magam. - Nincsen olyan sok vészes klikk, de azoknak a létezéséről nem árt, ha tudsz és inkább most mutatom meg őket, minthogy testközelből éld át kegyetlen tréfáikat. Ott van az a csoport lány, akik épp nagyban vihorásznak valamin - mutattam is az említett csoportosulás felé, öt lány tartozott a csoporthoz. - Ők a joghurtos bagázs. Előszeretettel borítanak joghurtot a fejedre, a táskádba, a szekrényedbe, ha nem vagy szimpatikus nekik, úgyhogy menekülj, ha látod, hogy joghurttal a kezükben közelednek! - vigyorogtam szélesen, merthogy nem egyszer tapasztaltam már meg, milyen, amikor én, vagy a cuccaim úsznak a trutyiban, de ma már csak nevettem rajta, attól függetlenül, hogy simán lehet, hogy holnap is kapok egy adagot. A következő csoport felé mutattam, ez már egy fiú bagázs volt, de csak hárman voltak.
- Ők ott a brutál banda, látod középen azt a nagydarab, hájas fiút? Na ő Brad, előle is érdemes menekülni. Mindig a csokidra utazik, általában ebédszünetben bukkan fel a bandájával és ha nem adod oda neki a kajacsomagodból azt, amit szeretne, simán megveret a kutyáival, vagy ha kellőképpen a szívébe lopod magad, akkor ő maga intéz el. Illetve előszeretettel pesztrálja a lányokat is - sóhajtottam, merthogy Elizát is ő cseszegette egyszer, amikor aztán úgy helyben hagyott. Sok emlékem fűződik hozzájuk is. - Már csak egy csoport van, akiktől jobb, ha távol tartod magad. Ők ott - mutattam a öt-hat fős fiúcsoportosulásra. - Ők csak szimplán pesztrálnak, gonosz pletykákat terjesztenek rólad, ha nem vagy nekik szimpatikus, fellöknek a folyosón, kiverik a kezedből a tankönyveidet, ilyesmi kis apróságok - vontam meg a vállam, igazándiból az ő tárházuk elég széles, mindig képesek valami újat kitalálni. - Illetve itt vagyok én, bár én egyszemélyes klikket alkotok, de készülj fel, ha túl sokáig tartózkodsz a társaságomban, akkor te is megkapod a lúzer jelzőt és mindhárom csoport feltűz majd a céltáblájára - figyelmeztettem a fiút, hiszen ez nem volt utolsó szempont és most még volt lehetősége, hogy normális sulis életet éljen. Persze ettől függetlenül megutálhatják őt a többiek, de ha velem van, akkor sokkal nagyobb az esély az ilyesmire.
- Nagyjából ennyi minden, ami érdekes a suliról - vontam meg a vállam. - Te honnan jöttél? - érdeklődtem kedvesen és kíváncsian, ne csak én jártassam a számat.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Szomb. Szept. 26, 2015 2:47 pm

- Aha, akkor jó… rosszul leszek a vér látványától – közölte csak úgy mellékesen, de hallatszódott, hogy kicsit restelli a dolgot, elvégre egy gimnazista srácnak, már nem kellene, hogy problémát okozzon egy kis vér.
Jason nem egy sértődős alkat, persze sohasem volt az, de a serdülőkor sokszor megváltoztatja a gyerkőcöket, néha jó, néha pedig kegyetlenül rossz irányba. – Ja – nevetett fel ő is. – Szép volt, tényleg, bár úgy láttam voltak partnereid is, szóval nekik is kijár az elismerés – igaz egyik sem tűnt szándékosnak, mégis Anguta neheztelt rájuk, amiért így elbántak a fiával, de azért nem akart bosszút állni érte. Halkan felnevetett és közben megcsóválta a fejét. – Óh, értem, igazán sokat gyakorolhattál, mert tízből tízpontos lett az esés – lódított persze, azért annyira nem volt kifogástalan, de hát Jason is füllentett így nem érezte annyira rosszul magát, mert nem csak, hogy az egész eljövetelében hazudik, hanem még a hazugságába is hazugságokat sző. De mindegy, igazából jobb, ha úgy gondol rá, hogy simán csak kamuzik, mert ha azon fog agyalni, hogy miként és milyen mélységig veri át saját vérét, akkor sok részlet felett el fog siklani, és ezt egyáltalán nem akarta. Így is majdnem lemaradt arról a felismerésről, hogy Jason ezek szerint csetlik-botlik a diáktársaság hathatós segítségével.
Igyekezett nem fájdalmat okozni a kézrázással a fiának, ezért nem is igazán szorította meg. Rég volt ennyi szutyok a vérkeringésében, és elég lenne egy erőteljesebb mozdulat, hogy észre sem véve eltörje a kezét. Nem, ezt bizonyosan nem kockáztathatta meg, ezért inkább bevállalta, hogy Jason elkönyveli egy olyan srácnak, aki képtelen értelmesen kezet fogni másokkal. – Aha – bólintott grimaszolva, látszott rajta, hogy nem igazán örül a költözés tényének, de hát melyik suhanc szereti, ha az utolsó középiskolai évet új városban és a régi haveroktól elszeparáltan kell lehúznia?
- Valahogy sejtettem – értett egyet a suli izgalmainak hiányával, majd hallgatta Jason szavait és közben kelletlenül félrenézett. – Ehm… hát – vakargatta meg tarkóját, és hangját majdhogynem suttogássá halkította. Arra azért ügyelt, hogy Jason meghallhassa. – Az az idióta én voltam… de véletlen volt, esküszöm – bólogatott serényen, és közben bűnbánó képet vágott. – Remélem nem okoztam vele kellemetlenséget – ugyan ki ne örülne egy kis szabadságnak a tanórák fullasztó nyomora ellenében?
David figyelmesen hallgatta a létfontosságú tanácsokat, amit Jason adott neki, és talán meg is szívlelné, ha sokáig szándékozott volna maradni, így viszont elmerült gyermeke hangjának kellemes tónusában, majd felvilágosította miért is vihognak a joghurtosok. – Az egyikük fülig szerelmes James Ottrickba, legyen az bárki is, és a többiek már jóformán az esküvőt szervezik… apropó – nézett Jason felé kíváncsisággal a tekintetében. – Úgy beszélsz, mintha téged is megszenteltek volna a joghurtjukkal – nem, ez nem szexuális utalás volt, hanem tényleg az, amiről Jason beszélt, miszerint szeretik a ragacsos, folyékony masszát mások nyakába önteni.
- Velük is… öh, sikerült újat húznod? – David arcán aggodalom suhant át, Angután pedig harag. Mindenki a fiát piszkálja? Ez roppant igazságtalan, és aztán eszébe ötlött, hogy ő meg fel kívánja áldozni egy hideg kőoltáron. Vajon ki indulhatna esélyesen az év rohadéka címért? Néhány idióta középiskolás, vagy Anguta a Teremtő? Igen, kérem addig volt jó Jasonnak, amíg a jó édes apukája nem bukkant fel a halálból. Mindazonáltal, ha Brad ilyen rohadék, talán levezethetné rajta a feszültséget… persze semmi komoly, csak hogy megtanulja, hogy nem illik másoktól lopni, és a diáktársait megverni sem elfogadott tevékenység. Egyébként is mekkora égés lenne, ha David Blandern a hatvanhárom kilós új srác intézné el a suli nagydarab rémét? Óriási, és ha lesz ideje talán beleköt valahogy, vagy lehet az is elég lenne, ha nyílt színen csokit falatozna. – Van nálad valami kaja esetleg? Csoki, teszem azt? – kérdezte ártatlannak tűnő képpel, de a szemében ott volt a csíntalan csillogás.
- Aha, szóval ők azok, akik ha sapka van a fejeden azért, ha meg nem, akkor azért csesztetnek. Világos, akkor valószínű velük úgyis összekötöm a nem létező bajszom – sóhajtott kelletlenül.
- Tényleg? – képére aggodalmas kifejezést vitt fel, majd tett egy színpadias oldalra csúszást, mint akinek semmi köze a suli lúzeréhez, aztán szinte nyomban elvigyorodott. – Nyugi, semmivel sem tudnak ártani nekem – vigyorodott el, és megvonta a vállait. – Csak nézz rám, szerinted magamra vennék egy joghurt általi sértegetést? Költői kérdés volt és a válasz: nem – arcán eltökéltség vegyült némi keserűséggel. - Volt már sokkal rosszabb is. Egyszer még kiskoromban az iskolatársaim kivittek az erdőbe, télen, és ott szobroztam a halálra várva egyes-egyedül, nem tudtam merre induljak haza – szusszant egyet és vidám képet vágva folytatta. – Gyerekkori csínytevések – vont vállat – Szóval, edzett vagyok ilyen téren – tette hozzá egy bátorító mosollyal.
David bólintott, ez nem is hangzott olyan vészesen, de gyanította, hogy nem minden klikket sorolt fel, csak amik bajosak lehetnek, de ez éppen elegendő volt egy új fiúnak. – Alaszkából, tudod hol van Fairbanks? - ha nem, valószínű előbb-utóbb mindenképpen megtudja. – Na, onnan úgy harminc kilométerre észak-északnyugatra. Van ott egy kis falu, vagyis volt, már nincs ott, de nemrég még ott volt. Hagyományőrző település, amit Alaszka állam rendezett be, de nem igazán hozott profitot és érdeklődés hiányában lebontották nemrég. Jó hely volt amúgy, már annak aki szereti az őslakos kultúrát, meg a mitikus történeteket – vigyorodott el. – Vannak itt városi legendák? Nálunk voltak bőven. Vérfarkasok, meg minden egyéb – kuncogta el magát. – Hihetetlen az őslakosok miben nem hisznek, de… meg kell hagyni szórakoztatóak.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Szomb. Szept. 26, 2015 10:43 pm

- Akkor mázli. Amúgy meg ne parázz emiatt, mármint, hogy nem bírod a vér látványát, találkoztam már ilyen személyekkel, úgyhogy nem vagy egyedül - vigyorodtam el bíztatóan, hiszen nem mindenki bírja a vért, van, aki még felnőttként is rosszul lesz, ha valami sebet lát, vagy képtelen végignézni egy ilyen filmet a tévében.
- Ja, nekik is kijár - húztam el a számat, mert ezt nem esett olyan jól beismerni, hiszen nem szerettem őket és az - még ha csak poénból is -, hogy kijárjon nekik az elismerés, hát egyáltalán nem volt kedvemre. De nem fogok emiatt pattogni, inkább megosztom vele, hogyan is fejlesztettem tökéletesre a zakózási műveletet. - Óha, köszönöm! - pöccintettem meg a képzeletbeli kalapom karimáját a pontozást hallva. Nyilván nem így volt, de pontosan annyira hittem el a szavait, mint minden bizonnyal ő a tükrös gyakorlást.
- A költözés nem lehet kellemes - húztam el a számat - Bár nekem még nem volt részem benne, de nyilván így utolsó évben kifejezetten rajonghatsz érte - sóhajtottam. Hiába minden szar dolog, ami a suliban történik velem, én azért szeretek itt lenni Arról nem is beszélve, hogy Karent is ide temettük el, kicsit macerás lenne virágot vinni a sírjára, ha elköltöznénk. Pláne így, utolsó évben. Akkor már fél lábbal is kibírnám azt az egy évet, de azt nem tudom, Davidéknek miért kellett költözniük, talán idővel fény derül majd rá, most nem szeretnék annyira kíváncsiskodni.
- Bakkermaris! Ne haragudj, nem akartalak leidiótázni! - pillantottam rá riadt tekintettel, hiszen ha tudtam volna, hogy ő volt, tuti nem mondom ki ennyire nyíltan mindazt, amit az előbb! Eskü nem akartam volna megbántani. - Ha emiatt nem tartanak bent tovább a suliban, akkor nekem ugyan nem - kunkorodott feljebb szám széle, mert persze, hogy örültem némi friss levegőnek. Csak aztán nehogy bepótolják az így kiesett perceket az utolsó óra után. - Egyébként… Hogy bírtad véletlenül aktiválni a tűzjelzőt? - tényleg érdekelt, mert az oké, hogy szándékosan nem nehéz, na de véletlenül!
- Mi? Ezeket meg honnan tudod? - nyílik tágra a szemem ezúttal a csodálkozástól. Azon fenn sem akadtam, hogy abba a bárgyú paliba zúgott bele, amilyen az egyik, olyan a másik, még illenének is egymáshoz, nem kifejezetten érdekel. - Jól érzed - sóhajtottam, majd a szám is elhúztam. - Kaptam már a fejemre, a táskámba, a ruhámra, persze merő véletlenségből - forgattam meg a szememet. - Nem is értem, mi a jó abban, hogy ennyi joghurtot elpazarolnak, ahelyett, hogy megennék! - fújtattam röviden, én máshogyan lettem nevelve, nálunk nem így működnek a dolgok. Mi megbecsüljük azt, ami van, sohasem lennék képes egy joghurtot más fejére borítani és nem csak azért, mert elvből elítélem az ilyen genya húzásokat, hanem azért is, mert az finom és értékes, inkább megeszem, minthogy lényegében kidobjam.
- Egy ideig nem foglalkoztam vele, mindig odaadtam neki a csokimat, de amikor a nővérem szúrta ki magának, na ahhoz már nekem is volt egy-két szavam! - nem lovaltam bele magam túlságosan a témába, de tény, hogy érződött a hangomban, újra megtenném, ha úgy hozná a sors. Hiába vertek el elég rendesen, csak az számított, hogy Elizának nem esett baja. - Te jó ég, ugye nem akarod meghúzgálni az oroszlán bajszát? Vagy csak szimplán mazochista vagy és szereted, ha megvernek? - kúszott feljebb a szemöldököm, aztán leesett persze, hogy miféle értelme volt a szavaimnak, úgyhogy máris szabadkozni kezdtem. - Mármint nehogy félreértsd a szavaimat, nem azt akarom mondani, hogy gyenge vagy, csak… csak na, még nálam is soványabb vagy - csak sikerül kiböknöm végre. Mondjuk ez nem jelenti azt, hogy így ne lenne képes legyőzni Bradet, de ha én kétszer, akkor ő háromszor is belefér a nagydarab fiú nadrágjába, így pedig számomra magától értetődővé válik egy kettejük közti bunyó kimenetele.
- Azért szurkolok, hogy ne szúrjanak ki túl hamar. Csendben tűrni kell az ilyesmit, egy idő után leszállnak aztán rólad - vontam meg a vállam, megosztva vele a saját tapasztalataimat. Bár nyilván most velem más volt a helyzet Karen miatt, tényleg nem gondoltam volna, hogy ez érdekelni fogja a fiúkat, de úgy tűnik mindenki tartogathat meglepetéseket.
Amikor visszakérdez és arrébb csusszan, megijedek egy pillanatra és már épp kezdeném elkönyvelni magamban, hogy egy taplóval sikerült összeakadnom, amikor elvigyorodik. Bakker, a frászt hozta rám! Elvigyorodok én is, nem kicsit megkönnyebbülve.
- Igazán? - kúszott feljebb a szemöldököm, mert erre kíváncsi volnék, engem is taníthatna abban az esetben, ha neki tényleg semmivel sem tudnak ártani. Már épp válaszolnék a kérdésére, amikor közli, hogy költői kérdés volt, úgyhogy ismét megkönnyebbülök kicsit, mert nem akartam volna a képébe mondani azt, amit gondoltam.
- Uhh, ez komoly? - totális döbbenet költözik a vonásaimra - És aztán hogy jutottál haza? Meg nem fagytál szét? - kérdezek szinte egyből,a válaszokat követően pedig még hozzáfűzöm a saját kis gondolatomat. - Nem tudom, hova jártál suliba, de ebben az esetben kifejezetten szerencsésnek érzem magam, hogy itt csak ilyen csínytevések fordulnak elő - még csak az kéne, hogy kitegyenek a hidegbe, egyedül, méghozzá egy erdő kellős közepén! Mondjuk nyilván valahogyan hazavergődnék, elég nagy az életösztön bennem, de a hideget nehezen viselem, szóval inkább azzal lett volna probléma.
- Fairbanks? Gondolom valahol Alaszkában - vakartam meg a fejem egy zavart mosoly képében. A földrajz soha nem volt az erősségem és inkább elmondom az igazat, minthogy aztán később befürödjek, hogy nem is tudom, hol van az említett hely, pedig azt mondtam, tisztában vagyok vele. - Hagyományőrző település? Ez kifejezetten érdekesen hangzik. Mennyi ideig éltetek ott? Meg hogy néz ki egy ilyen helyen való élet? - kíváncsiskodtam, hála égnek az érdeklődésemmel semmi probléma nem volt, minden új dolog érdekelt. - Fogalmam sincsen, biztosan vannak városi legendák errefelé is, ahol mi lakunk, ott csak attól rettegnek a lakosok, hogy az idős Mrs.Woodsen bolond macskája egyszer szellemként tér majd vissza és tovább kísérti az ott élőket - kuncogtam röviden, bár ez egyáltalán nem volt legenda, de tényleg nem nagyon tudtam ilyesmit Birmingham-ről, ez persze nem jelentette azt, hogy nem is volt neki semmi ilyesmi.
- Vérfarkasos legendák? Nagyon érdekes helyről jöttél, hallod-e? - mosolyogtam szélesen, mer maga a hagyományőrző település, meg a vérfarkasos sztorik már önmagukban elég érdekesnek tűnnek, nyilván így is van. - Igazi őslakosok is élnek még arrafelé? - érdeklődöm tovább a kíváncsiságtól tágra nyílt szemekkel.
- Egyébként hogyhogy pont ide költöztetek a település lebontása után? - Alaszkát még azért be tudtam lőni, így tudtam, hogy nem éppen szomszédos országokról van szó, így nagyon is érdekelt, miért éppen erre a városra esett a választásuk.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Vas. Szept. 27, 2015 1:08 am

- Bíztató, hogy vannak rajtam kívül is életképtelen egyedek – nevette el magát, persze nem gondolta komolyan, csak viccel ütötte el hiányosságát. Sokan csinálják így, amikor az élet már annyira rohadék, hogy muszáj kacagni rajta.
- Ha problémát jelent, akkor nem kapnak dicséretet – ráncolta homlokát, egy kissé tanácstalan arcot vágott, de azért egy mosoly kezdemény ott húzódott a szája sarkánál. – Szívesen – közölte enyhén előrebillentve a kobakját, és majdnem el is nevette magát Jason pantomim művészetén, ezért inkább lesütötte a szemét. Még a végén azt hiszi, hogy csak megjátssza ezt a sok nevetést.
- Kifejezetten – nyomatékosította Jason kijelentését, majd megvonta a vállait és kelletlenül sóhajtott. – De ez van, néha az élet olyat rúg eléd, amivel nem tudsz mit kezdeni, csak beletörődsz és továbblépsz – sajnos Jasonnal is ez lesz a helyzet. Egyáltalán nem akarta megölni, de nem lesz más választása, hacsak az őrzők nem találnak valami megoldást, amivel Alignakot kiiktathatnák. Mindenesetre az egység a tizenhármak között még nem jött létre, és kérdéses, hogy valaha is mindannyian belemennek-e ebbe kegyetlen játékba. Jasonnal való újra találkozása óta Anguta is elbizonytalanodott. Egy életvidám kölyöktől kellene mindent elvennie… igaz nélküle nem is létezne, de ez nem jogosítja fel, hogy visszavegye, amit kapott tőle. Ez nem így működik, mégis ha más nem, hát ez valamennyire jó indok volt, hogy miért nem gyilkosság feláldozni őt. Persze ez marhaság, és ezt Anguta is tudta, mégis ez volt számára, ami kapaszkodót jelentett, ezért volt képes most itt lenni, és összehaverkodni a saját fiával. Még jó, hogy kihányta nemrégiben gyomrának tartalmát, mert attól, amit tesz hányinger kerülgette. Még szerencse, hogy ez nem látszott meg rajta.
- Ugyan, hagyjad, tényleg az voltam – lesütötte szemeit és a cipőjét kezdte el babrálni, csak akkor nézett vissza, amikor Jason az aktiválásról érdeklődött. – Talán rendesek lesznek – vonta meg a vállát, bár ebben nem nagyon hitt. Megvakargatta a tarkóját, és látszott rajta, hogy nem szívesen meséli el a dolgot. Bátortalanul a fia szemeibe nézett, és néhány tátogás és grimasz után nagy nehezen megszólalt. – Hát… - kezdett bele halkan. – Már kilencre itt kellett volna lennem, de elaludtam… a telóm lemerült, így futottam, hogy ne sokat késsek, és amikor a falnak támaszkodtam, hogy kifújjam magam, a fejemmel sikerült benyomnom a tűzjelzőt… még mindig fáj egy kicsit – idétlenség felsőfokon, de ebben úgy tűnik hasonlítanak… vagyis Anguta nem véletlen így adta elő a történetet, mert így talán jobban megkedveli őt. Persze az is lehet, hogy pont az ellenkezőjét éri el vele.
- Jó a hallásom – vigyorodott el, nem igazán akarta tovább fűzni a dolgot, de mégis megtette.– És… valamennyire tudok szájról is olvasni. Persze nem az itteni szájmozgáshoz vagyok szokva, de nagyjából hasonlóan formálják itt is a szavakat – nahát, ez még akár hihetőnek is hangzott. Igazán megveregette volna saját vállát, de Jason roppant furának találhatná, így inkább hanyagolta. – Szerintem semmire – keserű fél vigyorra húzta a száját, majd megvonta a vállát. – De nézz rájuk – bökött fejével a lányok felé. – Azt hiszik övéké a jövő, és mindent megkaphatnak, amit akarnak, de eljön majd az idő, amikor semmijük sem lesz. Akkor jobban fogják értékelni a kaját, de lehet, hogy akkor már késő lesz. – Nem akarta nagyon letörni a hangulatot, de a „menő” gimnazisták átlagpolgárok lesznek, akik semmit, vagy éppenséggel elég keveset érnek el az életben. Pontosan amiatt, mert könnyű volt nekik a suli és jó bulinak tartották mások cseszegetését. De az élet aztán felnyitja a szemüket, de az is lehet, hogy nem.  
Anguta hirtelen kapta Jason felé a fejét, kissé oldalra billentett koponyával figyelte, és kérdőn nézett rá. – Mit csinált a nővéreddel? – a felháborodását még időben sikerült enyhe megdöbbenésre váltania, így talán nem tűnik fel neki a hirtelen változás lelkiállapotában.
David egyáltalán nem sértődött meg a kissé lenéző szavakra, inkább felkuncogott és jókedvűen hallgatta a szabadkozását. – Te nem nézted még egyszer sem meg a Csillagok háborúját? Yoda apró kis töpszli, mégis a leghatalmasabb volt, mert a Jedik számára nem számít a méret – szemei izgatottan csillogtak. – Hát, mondjuk én nem vagyok Jedi, de abban tökéletesen igazuk van, hogy nem a külsőt kell nézni, amikor valakinek az erejét akarjuk felmérni. Nézz csak rá Bradra. Számtalan gyengepontja van. Erős és kövér, igen, nehéz az ő szabályai szerint megküzdeni vele, de a gyorsaság többet ér az erőnél. Mellesleg a saját lendületét is könnyedén ellene lehetne fordítani – morfondírozott David, miközben megvakargatta állát. – Szóval… van valamid, amire Brad esélyesen ráharapna? – csíntalan csillogás költözött David szemeibe, és nagyon remélte, hogy Brad megkapja a magáét, amiért Anguta gyerekeit cseszegette.
- Valóban? – hangjában kíváncsiság lappangott. – Szóval szerinted, ha megverem Bradet, az nem lenne jó kezdés? – az ellent mondana a csendes beilleszkedésnek, de hát úgysem marad sokáig. – Rólad mikor szálltak le? – ha leszálltak egyáltalán, de a szavaiból arra következtetett, hogy már nincs a célkeresztben.
A megtévesztés bejött, és mindketten elvigyorodtak. Jó lett volna, ha ez a nap örökké tartana. Jason riadalma azért szült Angutában némi lelkiismeret furdalást, de szerencsére fiacskája gyorsan megkönnyebbült.
- Ja, hát nálunk sem volt mindennapos – mosolyodott el. – Amúgy nem sokáig voltam az erdőben, talán néhány órát, vagy esetleg egy kicsivel többet – legyintett, mintha ez a részlet nem is igazán lenne fontos. – Egyedül nem is jutottam volna haza, de rám talált két nagyszerű vadász, mindketten őslakosok voltak – egy pillanatra eltöprengett – ha jól rémlik az egyik egy fekete farkasbundát viselt, és Alignaknak hívták, a másikat pedig Tupileknek. De lehet keverem már a neveket, elég régen történt – mosolyodott el az emlékek hatására. – Hazakísértek és Tupilektől ajándékot is kaptam, egy szürke kölyök farkast - szája vigyorra húzódott. – Ha tudnád mennyi bajom volt vele – csóvált a fejét nevetve.
- Talált, süllyedt – bár nem volt nehéz, hiszen épp az imént említette, hogy honnan jött, de azért járt neki az elismerés. – Hát… olyan szabadnak. Marha jó amúgy, már ha szereted azt, hogy mindent magadnak kell megcsinálnod… kivéve az állatok nyúzását, meg darabolását, mert azt… mindig hanyagoltam. Én inkább farigcsáltam ahelyett – David elkezdett az ujjain számolni és homlokráncolva töprengett. – Hm… nyolc voltam, amikor odaköltöztünk… ja hülye vagyok – kólintotta fejbe magát. – Kereken tíz évig.
- Ajjaj – kuncogott a macskás sztorin. – Remélem akkor elkerülöm azt a környéket, nem szeretném, ha egy macska stírolna álmomban. Főleg nem, ha az egy szellemmacska – a benne lakozó bestia nyilván nem csipázná, ha egy macska szelleme kóricálna a közelében.
- Óh, de még mennyire. És nem is egy van. Legalább tizenhárom külön legenda van, ami a „vérfarkasok” életét öleli körbe – kezével nyuszi fülezett, hitetlenkedő képet vágott, még a szemeit is körbeforgatta. – Élnek, de igen kis százalékban. A fehér ember kitúrta már őket nagyjából – rántott egyet a vállán. Hát ez van, egyetlen birodalom sem maradhat fenn az idők végezetéig, ahogy egyetlen nép sem uralhatja a tájat a világ végéig.
- Apám miatt – grimaszolt kelletlenül. – Teljesen kiakadt… gondolhatod. Tíz évet töltött azzal, hogy a helyet csodásra varázsolja, aztán jöttek a bürokraták, hogy el kell hagyni a terepet, mert valami béna üdülőt, vagy mit építenek a helyére. Szóval visszatért a gyökereihez úgymond. Itt született – mozdította fejét a belváros irányába. – Én pedig jöttem vele. Egyedül nem akartam ott maradni, és nem is valószínű, hogy a fater engedte volna – aprót hümmögött, majd megcsóválta a fejét. – Neked is ilyen csökönyös az apád?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Vas. Szept. 27, 2015 4:16 pm

- Ne viccelj, azért ez nem jelenti, hogy életképtelen vagy - vele együtt nevettem, de azért megosztottam vele a saját véleményemet is a dolgot illetően. Véleményem szerint azért sokkal súlyosabb dolgok kellenek, hogy valaki megkapja az életképtelen plecsnit.
- Nem jelent problémát, csak dicséret helyett inkább pofont osztanék nekik - vontam meg a vállam egy halvány mosoly kíséretében. Nem vagyok agresszív típus, éppen ezért nem is vertem még meg őket, másrészt pedig nem is lettem volna képes rá, mert lazán levertek volna és csak én jártam volna pórul. Úgyhogy marad a csendben tűrés, abba már jól belejöttem az évek folyamán.
- Igen, ez sajnos így van - sóhajtottam fel és fordítottam is el a fejem a fiúról, hogy inkább a cipőmet kezdjem szemlélni. A költözéssel ellentétben ebben már bőven volt tapasztalatom, de erről nem kifejezetten szerettem volna egy ismeretlen fiúnak mesélni, mert habár szimpatikus volt, ezek akkor is az én titkaim voltak, melyekről rajtam kívül nem sokan tudtak. Anya, meg valamennyire a nővérem és ennyi. Illetve ugye Karen.
- Oké, de azért mégsem szerettem volna ennyire nyíltan a képedbe mondani - próbáltam szépíteni a helyzeten, mert megértem az ő álláspontját is, de sajnos hajlamos voltam a kelleténél jobban magamra venni bizonyos dolgokat. - Gyakran sikerül bal lábbal felkelned? - kérdeztem kíváncsian, széles mosollyal a képemen. - Csak mert ha igen, akkor kezet foghatunk - nevettem fel a mondandóm végén röviden és máris szimpatikusabb lett a srác. Ezek szerint nem csak én vagyok szerencsétlen bizonyos esetekben.
- Ez király dolog! - csillant fel érdeklődve a szemem. Lehet már csak ezért megtanulok majd szájról olvasni, meg utána nézek, lehet-e valahogy a hallásom erősíteni. Vannak azok a látáserősítő gyakorlatok is, akkor lehet van ilyen a hallásra is, fene tudja. Mondjuk.. lehet mégsem szeretném annyira tudni, mégis miről pletykálnak körülöttem az emberek, mert ha ilyen szintű, mint a lányoké, akkor köszi, de inkább kimaradnék belőle.
- Akármennyire is nem szeretem őket, remélem megjön az eszük - sóhajtottam kissé szomorúan, mert Davidnek igaza volt, ha nem térnek észhez a lányok, akkor olyan sors vár majd rájuk, mint amit a fiú felvázolt. Még az ellenségeimnek sem kívánnék pocsék életet. Egyszer essenek pofára és lássák be, hogy rosszul csinálják a dolgokat, de nagyon megszívatni senkit sem lennék képes, vagy éppen szar életet kívánni nekik.
- Beszólt neki, meg rányomult. Tudod, olyan erőszakosan kissé. De szerencsére semmi probléma nem történt, azon kívül, hogy én el lettem verve - vontam meg a vállam nevetős hangon. Így utólag visszagondolva már nem annyira kellemetlen a történet, ráadásul egy verés sem tudja annyira elrontani a kedvem, hogy hónapokkal később is emiatt lógassam az orrom, ha rágondolok.
- Kár, pedig tök menő lett volna elmondani magamról, hogy találkoztam egy igazi Jedivel - nevettem ismét röviden. - Egyébként oké, valóban igazad van, de úgy tűnik tapasztalatod is akad bőven. Jól érzem? Vagy csak sok harcolós filmet néztél? - széles vigyorral érdeklődtem és mertem cukkolni is kicsit, mert az eddigiek alapján úgy tűnt, hogy nem éppen olyan típus, aki felveszi az ilyesmi dolgokat. Mindenesetre felkeltette az érdeklődésemet, bár nem voltam teljesen meggyőzve arról, hogy valóban képes lenne lenyomni őt.
- Mivel a cuccaink a teremben vannak, így sajnos csokival nem szolgálhatok, de ha mondjuk elég hangosan kezdünk el rötyörészni és mutogatunk felé, meg beszélgetünk, úgy téve, mintha őt dumálnánk ki, akkor az hatásos lesz. Ha észreveszi, elég esélyes, hogy megpiszkáljuk vele a csőrét annyira, hogy idejöjjön és utána járjon, mi a fenét csinálunk - osztottam meg vele a gondolataimat, mert Brad nem csak a csokira kap rá, múltkor egy jókorát behúzott egy srácnak, mert azt hitte, őt figurázza ki, pedig csak a barátnőjének mutatta meg, milyen vicces, amikor a pingvinek járását utánozza.
- Minden bizonnyal elég jó kezdés lenne. Bár elég bizonytalan, mert lehet csak még jobban rád járnának ezután, de az is előfordulhat, hogy te lennél a suli új „királya”. Akkor aztán az is elképzelhető, hogy kérés nélkül is mindenki neked adná a csokiját - rötyögtem a markomba, elképzelve a gondolatot, hogy mindenki annyira parázni fog Davidtől, mert képes volt elverni Bradet, hogy megdobálják majd a csokijukkal.
- Két-három hete, de nem tudom, hogy ez végleges-e, vagy csak a körülményekre való tekintettel nem piszkálnak - komorodott el kicsit a hangom és ismét a cipőm orrát kezdtem el szemlélni. Nyilván elég egyértelmű lesz neki, hogy kényes témára tévedtünk, amibe annyira nem szeretnék belegyalogolni, egyrészt mert még friss a seb, másrészt pedig alig ismerem ezt a srácot, nem fogom neki egyből elmondani a legnagyobb titkaimat. Bár Karen haláláról az egész suli tud szinte, szóval ez annyira nem titok, ha valakitől megkérdezi, mi bajom van, a legtöbben tudnának rá válaszolni.
- Néhány óra azért elég sok. Arra elég, hogy tökéletesen befagyjon a fenekem - nyilatkoztam magamról, mert arról nem volt fogalmam, hogy David miként viszonyul a hideghez. Mondjuk ha Alaszkából jött, akkor nyilván jobban bírja, mint én, de nem is ez volt most a lényeg, hanem a történet további folytatása. - Alignak és Tupilek? És vadászok voltak? Ráadásul az egyiken fekete farkasbunda volt? Atyaég, nagyon izgalmas helyről jöttél akkor! - lelkendeztem csillogó szemekkel és eddig észre sem vettem, hogy már nem csak a fejemmel, de teljes törzsemmel felé fordultam, annyira kíváncsi voltam a folytatásra, a részletekre, meg úgy mindenre ezzel kapcsolatban. - Egy kölyök farkast? Egy igazi farkast? - kicsire voltam attól, hogy eltátsam a számat. - Mi történt vele? Meg milyen volt felnevelni, együtt élni vele? - buktak ki belőlem a kérdések és tényleg csillogott a szemem az érdeklődéstől.
- Kifejezetten izgalmasan hangzik, bár fogalmam sincsen, képes volnék-e egy ilyen helyen élni - töprengtem el egy pillanatra. - Állatok nyúzása és darabolása? Megértem, hogy hanyagoltad, valószínűleg én is így tettem volna, pedig nem irtózom túlzottan a vér látványától - grimaszoltam is a szavaim mellé, nincs az a pénz, hogy én feldaraboljak valami szerencsétlen állatot. - Komolyan tudsz faragni? - megint csak csillogott a tekintetem, ahogyan ránéztem, de ha egyszer annyira érdekes dolgokat mesél! - Tíz év az szép idő - bólogattam elismerően, biztosan jó szar érzés lehetett maga mögött hagyni azt a helyet, főleg, ha szerette.
- Nyugi, mi eddig nem láttuk azt a macskát - nevettem fel a szavait követően. Egyébként teljesen megértettem, nyilván nem sokan rajonganak a macskákért, pláne a szellemmacskákért, én sem kifejezetten örülnék neki, ha megjelenne a szobámban.
- Tyűha! Ha egyszer nagyon sok szabadidőnk lesz, szívesen meghallgatnék néhány ilyen történetet - leplezni sem próbáltam, hogy mennyire felcsigázott ez a legenda dolog, csak úgy sütött a képemről. Szerettem a történelmet, a legendák pedig kifejezetten érdekesen hangzanak, pláne, ha vérfarkasokról szólnak. Olyat még úgysem hallottam egyet sem.
- Legalább akkor egy kis százalékban élnek még - biggyedt le szám sarka, mert az nyilván nem jó, ha ki lettek túrva az otthonukból. Én sem örülnék neki, ha valami idegenek betoppannának és elfoglalnák az otthonainkat és elküldenének minket innen.
- Sajnálom, akkor nyilván nem lehetett ez nektek túl könnyű - húztam el a számat és tényleg sajnáltam a dolgot, valamit elveszíteni, ami kifejezetten fontos, az elég borzasztó érzés lehet. Pláne, ha az embernek tíz évnyi munkája van benne.
- Nem, az én apám nem az. Az én apám nagyszerű ember - egyetlen pillanatnyi szünetet tartottam, amíg ismét a cipőm felé fordítottam a tekintetemet - volt. - fejeztem be a mondatot kissé elkámpicsorodva, aztán sóhajtva tekintettem ismét a fiúra. - Hét évvel ezelőtt meghalt, úgyhogy ma már csak az egyre halványodó, ámde szép emlékeket őrzöm róla - mosolyodtam el halványan, ahogyan felidéztem a képeket az elmémben és ez volt az a furcsa pillanat, amikor belém hasított valami. Szinte tágra nyíltak a szemeim, nem tudom miért, hiszen egyik fejemben élő kép sem volt túl tiszta, csak… - Ehh, ne haragudj, csak.. így jobban megnéztelek magamnak és rájöttem, miért volt az az érzésem, mintha ismernélek. Tökre hasonlítasz rá - fordítottam a tekintetem az egyik nem sokkal előttünk álló csoportosulásra, zavart nevetéssel egybekötve. Idiótaság már maga a gondolat is, hiszen az apukámnak sokkal idősebbnek kellene lennie, ráadásul régen meghalt. Csak elég morbid egy olyan fiú mellett ücsörögni, aki hasonlít az apámra.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Vas. Szept. 27, 2015 8:36 pm

- Talán – vont vállat nevetve, de nem igazán akarta tovább bizonygatni, hogy mennyire szerencsétlen, így inkább elfogadta Jason véleményét.
- Szerintem semmi akadálya – nézett a fiúra komoly képpel. – Bár a srácok ritkán pofozkodnak, viszont egy gyomros lehet, hogy észhez téríteni őket – egy pillanatra elgondolkozott, majd újra megszólalt. – Mondjuk speciel most nem úgy tűnt, hogy szándékosan gáncsoltak volna el, ettől persze még lehetnek szemetek – messziről jött ember ugyebár azt mond, amit akar, hiszen Davidnek fogalma sem volt, hogy vajon hányszor keserítették meg az életét, iskolai éveik alatt.
Nem tudta, hogy mi járhat a fejében, amikor a cipőjének szentelt némi figyelmet, de sejtette, hogy valami kellemetlen dolog az életében. Talán egy jószág elvesztése, vagy egy apáé…
- Tényleg semmi gond, amúgy sem tudhattad, és egyébként is – kuncogott fel. – Nekem kellene szégyellnem magam, amiért egy égész sulival kicsesztem – de nem szégyellte magát, zárt már le repteret is, egy gimnáziumi tűzriadó már igazán meg se kottyan lelkiismeretének. – Hát… elég gyakran – grimaszolt miközben keserűen bólintott, de aztán felvidult arccal megkérdezte. – Óh, szintén kolléga? – akár klubbot is alapíthatnának, a felvétel ingyenes, csak elég sokat kell ballábbal kelni.
Szerényen, de némi büszkeséggel a képén vigyorodott el, tényleg király lehet szájról olvasni, persze Angutának sohasem kellett erre vetemednie, de ha valami csoda folytán megsüketülne, valószínűleg tudna szájról olvasni, miután hathetes magába fordulásból, amit érzékszervének elvesztése okozna, talpra állna.
- Nem tudom – nézett kissé tanácstalanul. – Ha engem öntenének le joghurttal, mást kívánnék inkább nekik – egy alkoholista férjet, és egy gyereket, aki le se szarja a fejét. Az méltó bosszú lenne. Annyira kedves, és jó gyerek, miért is kell feláldoznia? Ja igen, pont ezért. Mert elkövette azt a hibát, hogy megkedvelte… nem, inkább megszeretette, persze nem csak őt, hanem Elizát is. Ha nem akart volna Tabithával élni, ha nem jelentette volna a világot számára a családja, akkor most nem kellene itt lennie. Sajnos ezt már elcseszte, és drágán meg fogja fizetni az árát, ahogy Jason is.
Anguta haragtól parázsló belsővel hallgatta a fiát, közben kívülre döbbent csodálatot vitt. – Azta, szép volt tőled, hogy kiálltál a tesódért – főleg úgy, hogy az esélyek egyáltalán nem neki kedveztek. Remélte azzal, ha Bradet lenyomja, nem fogja Jasont önmarcangolásba taszítani, amiért ő erre nem volt képes, pedig lám, egy gyeszorább alak is le tudja teríteni a suli hatmázsás rémségét. – És nagyon elvert? – csak, hogy legyen viszonyítási alapja, hogy mennyire kell Bradat meggyepálnia.
David már szóra nyitotta volna a száját, aztán megvárta, amíg Jason továbbfűzi a gondolatait. – Viccelsz? Chuck Norrison nőttem fel – mosolyodott el. – Ja, meg Jackie Chan-en – mindketten kiváló harcművészek, csak az egyik csapnivaló színész, és a filmjei is gagyik. – De amúgy néha előfordult, hogy nálam nagyobb gyereket kellett rendbe szednem – mosolya nem volt fennhéjázó, inkább tűnhetett szerénynek, és némiképp szégyenlősnek. David nem szeretett az ilyen dolgokkal kérkedni, de ha már egyszer szóba került nem akarta letagadni.
- Aha – összehúzta a szemeit és elgondolkodott. – Nem lenne rossz, de ezzel bajba kevernélek téged is, azt pedig nem szeretném. És egyébként is, így mi lennénk a provokátorok és a többiek valószínű ezt észrevennék – Angutát persze nem zavarta volna, de Jason lehet, hogy pórul járna később, ha Brad úgy döntene, rajta veri le, amit az új sráctól kapott, hiszen láthatóan együtt „gúnyolták” ki őt.  
- Hm… talán érdemes lenne bevállalni – kuncogott David. – Az ingyen csoki mindig jól jön – főleg azoknak, akik egyáltalán nem híznak tőle. – De igazad van. Bizonytalan, ráadásul lehet, hogy emiatt át sem vennének a suliba. Még be kell mennem az igazgatóiba és az áthelyezési papírt, vagy mi a csudát az orruk alá dörgölnöm. Így is elég gáz, remélem nincsen a suliban biztonsági kamera, mert akkor lehet, hogy egyből kirúgnak – hangját lehalkította, aggódva pillantott az épület felé, majd sóhajtott egyet.
- Ehm… miféle körül… körülmények? – homlokán ráncok jelentek meg, és szívébe jeges félelem mart. Nem csak a szavak váltották ki Angutából a rettegést, hanem Jason testbeszéde, és az érzelmek, amik körbelengték. Nem akart belegondolni, de ha Tabithával történt valami, vagy Elizával…
- Hát ja, de volt rajtam prém, az sokat segített – mosolyodott el és visszagondolt arra a sok évszázaddal korábbi éjszakára, amikor egyedül állt a rengetegben, kitaszítva és a visszatérés lehetőségétől megfosztva. – Eléggé – nevetett fel Jason lelkesedésén. – Aha, azok voltak – bólintott. – Tupilek neve a nyelvükön Sámán-t jelent, míg Alignak jelentése: a Hold istene. – Ezzel igazából nem sokat árult el, az internetről is előkeríthetné a jelentésüket, ha venné Jason a fáradságot, hogy bepötyögi a két ős nevét. – Tényleg, te tudod mit jelent a keresztneved? – kérdezte kíváncsian. Nem sokan vannak tisztában azzal, hogy a nevüknek jelentése is van. Jason lelkesedése szerény mosolyt csalt arcára, de most látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet és az is, hogy szívesen mesél neki a farkasról. – Sokszor nagyon problémás volt – csóválta a fejét vigyorogva. – Olyan helyekre akart menni, ahová nem lett volna szabad, és olyan dolgokat akart csinálni, ami nekem nem tetszett – kuncogott merengőn. – De amúgy nagyon hálás jószág még él, de… ide nem hozhattuk, mert akkor állatkertbe kellett volna zárni – vakargatta meg csalódottan a tarkóját. – Mondjuk jobb így neki, egy kertes háznál sem tudnánk elég mozgásteret biztosítani neki, és az állatkert sem sokkal jobb. Így legalább szabadon élhet… - keserű grimasz kúszott arcára, és sóhajtott egyet, majd vidámabban folytatta. – De majd meglátogatom, ha tehetem.
- Jó neked, én frászt kapok a vértől – közölte kelletlenül. – Aha, tudok. Apám szerint tehetséges vagyok… és így elnézte nekem, hogy nem akarok vadászni és állatokat nyúzni – hümmögve bólintott, Jason szavaira. Valóban tíz év sok idő, és sok mindent megadott volna ha a fiának jutna még ennyi idő.
- Akkor jó – nevetett David is. – Talán egyszer megmutathatnád merre laksz – vonta meg kissé a vállát és mimikájával pocsékul megjátszotta, hogy számára ez teljesen közömbös amúgy.
- Tényleg? Akár most is belekezdhetek az egyikbe – ajánlotta fel David vidáman mosolygós ábrázattal. – Vajon mennyi idő mire újra vissza kell menni? – nézett az épület felé, mint aki azt saccolja vajon a tanároknak mennyi időbe telik rájönni, hogy nincs sehol tűz. Persze még a tűzoltók sem értek ki, de lehet, hogy nem is jönnek, ha időben megkapják a fülest a tanári kartól, hogy csak vakriasztás volt.
- Hát nem, de majdcsak túltesszük magunkat rajta… valamikor – arcán kétkedés és szomorúság látszódott, de úgy tett, mint aki igyekszik erőltetetten felvidulni.
David is elkomorodott, amikor Jason kijelentette, hogy az apja már csak múlt idő. – Sajnálom… én – hajtotta le a fejét döbbenten. – Nem tudtam, ne haragudj – nehéz a halálról nyíltan beszélni, de azért Angutának szokott menni. – Sok szép emléked van? – kérdezte homlokráncolva, gondterhelt arccal. A változás hirtelen állt be Jason érzelmeiben és Angutána erőltetnie kellett magát, hogy ne reagáljon hasonlóan. Mi történhetett, valaki feléjük dobott egy joghurtot? Nem, azt valószínű hamarabb észrevette volna, mint Jason.
- Tényleg? Mármint apádra? – értetlen döbbenettel pislogott. – Vagyis bocsi… ne haragudj… mármint – na ebből már nem jön ki jól. - Biztosan fáj, én meg jövök a hülye kérdéseimmel – nem nézett Jason szemébe, hanem a beton repedésein futatta végig tekintetét. Szóval felismerte… vagyis inkább csak ráismert. – A hangunk is hasonló? – kérdezte, amikor újra Jasonre pillantott.  
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Hétf. Szept. 28, 2015 1:00 am

- Mindössze csak annyi az akadálya, hogy sokszorosan kapnám vissza - hiába David komoly képe, az enyém vigyori maradt. Tisztában voltam a képességeimmel és a korlátaimmal, így nem volt nehéz beismerni, hogy alulmaradnék egy bunyóban. - Igen, most szerintem sem volt szándékos, de attól még sok itt a genyó - vontam meg a vállam, nem akartam a részletekben elmerülni. Az, hogy ez most véletlen volt, még sajnos nem módosít a tényen, hogy sokat szívok miattuk. Azaz szívtam, mert most csend van körülöttem és nem piszkálnak. Remélem így is marad.
- Ó, nem hiszem, hogy emiatt szégyellned kellene magad. Szerintem a legtöbben örülnek neki - pillantottam körbe az udvaron, jobban mondva azokon, akiket ilyen ülő helyzetben láttam. A legtöbben mind vígan beszélgettek és vihorásztak, csak a nagyon stréber diákokat viselte meg a dolog.
- Üdvözletem, kolléga - vigyorodtam el szélesen és felé nyújtottam ismét a kezemet, mintha csak megalapítanánk azt a bizonyos klubot. Milyen menő lenne már. Vagyis csak így gondolatban, mert megcsinálni azért nem csinálnám, nem kell még pluszba hirdetni, hogy nyomi vagyok, elég, ha látják az emberek.
- Oké, azt nem mondom, hogy nem röhögnék a markomban, ha valami szerencsétlenség érné őket, na de azért azt, hogy pocsék életük legyen, még nekik sem kívánnám - húztam el a számat. Tisztában voltam vele, hogy lököttnek is bélyegezhetnek ezért és, hogy egyszer a jó szívem fog a sírba vinni, de sajnos ilyen vagyok, így neveltek fel a szüleim.
- Köszi - mosolyodtam el halványan - Ő a tesóm, szinte bármit megtennék érte - és ez fordítva is így van. Mert olykor bármennyire is szívjuk egymás vérét, szeretjük egymást, szinte legjobb barátok vagyunk, ez pedig így van rendjén. - A képemen látszott még pár napig, meg az oldalamon volt egy csúnya véraláfutás, illetve kificamodott a vállam. De nagyjából ennyi, semmi elviselhetetlen - mondhatni, keményebb fából faragtak, mint az látszik.
- Á, vágesz, így már minden teljesen világos! - szélesedett ki a mosolyom. Nem sokszor néztem a két színész filmjeit, de ismertem őket annyira, hogy tudjam, mi a poén a neveik elhangzásában. - Hát hallod, ha Brad-nek is megadod, ami jár, tuti különórákat kérek tőled! - hiába vigyorogtam szélesen, komolyan is gondoltam a dolgot, mert nem volt pálya, hogy tizennyolc éves létemre állandóan elvertek és még visszaütni is alig voltam képes.
- Kedves tőled, hogy aggódsz értem, de ne tedd, elég sok mindent éltem már át a suli falai között - céloztam ezzel az örökös szivatásokra. - Egyébként meg ebben az esetben szerintem elég lenne, ha odamennél és „véletlen” belesétálnál, meglökve őt a válladdal, vagy szimplán bokán rúgod és kész - vontam meg a vállam további ötleteket adva neki.
- Az ingyen csoki mindig jó! - helyeseltem nagy hevesen, hiszen szerettem a csokit. Ki ne szeretné a csokit? Az csak elvetemült lehet. - Szerintem nincsen kamera a suliban, mindenesetre szurkolok, hogy minden simán menjen. Ha gondolod, elkísérlek majd, ha elül ez a gebasz - ajánlottam fel a segítségemet. David szimpatikus volt és bevallom derekasan, örültem volna végre egy barátnak.
- Nem is olyan régen.. - kezdtem bele kissé bizonytalanul, aztán egy nagy levegőt véve kiböktem. - Pár hete elveszítettem a legjobb barátomat. Súlyos beteg volt és az égiek mindössze ennyit engedtek neki - ereszkedtek meg a vállaim és továbbra sem néztem a fiúra. Fájó pont volt, habár már legalább erről megtanultam beszélni. Mármint közölni, hogy elveszítettem Karent. A mélyebb dolgokról senki sem tud a családomon kívül.
- Olyan igazi prém? Nem az a bolti vacak? - érdeklődtem ismét kíváncsian és hálás voltam, amiért ilyen könnyedén sikerült továbblendítenünk a témát, mert nem szerettem volna jobban elmélyedni a dologban. - Kifejezetten érdekesen hangzik és furcsa, hogy manapság élnek még olyanok, akik ilyen neveket viselnek - tudom, hogy őslakosok, de akkor is érdekes dolog, pláne nekem, aki egy ilyen nagyvárosban nőttem fel. - Igen, ha jól tudom, akkor gyógyulást hozó a jelentése, legalábbis erre emlékszem - vakartam meg a tarkómat, mert mintha valami ilyesmi rémlett volna. Vicces belegondolni, hogy Karen esetében elég igaznak minősült a dolog, még ha nem is szó szerint hoztam neki gyógyulást. A szüleim jól választottak nekem nevet, úgy tűnik.
- Mennyi idő alatt sikerült megtanítani neki, hogy mit lehet és mit nem? - baromira érdekelt a téma és ez nem csak megjátszott lelkesedés volt. - Még mindig él? Ez komoly? Azta, ez iszonyatosan érdekes! Nincs róla valami fényképed? - tudakolóztam tovább. Hát na, nem mindennap találkozik az ember olyannal, akinek egy farkas a háziállata! - Egyébként azon a településen másnak is volt ilyen különleges állata? Mondjuk teszem azt egy sas? - kérdezem kíváncsian, hiszen a farkas nem mindennapos háziállat, talán akkor egy sas is belefér valakinek. Ki tudja, sajnos nem tudok sokat az őslakos szokásokról.
- Az szuper, ha apukád megértő volt veled. Miféle dolgokat faragtál? - bíztam benne, hogy nem veszi tolakodásnak azt, hogy ennyire érdeklődöm iránta és a dolgai iránt, de ha egyszer ennyi érdekes dolgot mesélt!
- Bicajjal negyed óra, húsz perc, a külvárosban lakunk - vontam meg a vállam, talán egyszer tényleg megmutatom, hol is lakunk. Főleg, ha sikerül elérnem, hogy ne csak egyszeri, tűzriadós, betonpadkán ücsörgős beszélgetésünk és kapcsolatunk legyen. Ha elmesélem anyának, hogy ma ennyit beszéltem egy fiúval, sőt, lehet barátomnak is tudnám már lassan nevezni, tuti az első gondolata az lenne, hogy hívjam meg vacsira, hogy ő is megismerhesse.
- Nem tudom, remélem még egy ideig itt dekkolunk, mert én nagyon örülnék neki, ha elkezdenéd az egyiket! - lelkesültem fel az ötletre, hogy akkor itt és most tényleg beavatna az egyik legendába. Ez annyira király!
- Idővel minden könnyebb lesz, ezt biztosíthatom - lapogattam meg biztatóan a hátát. Én az édesapámat veszítettem el, nem kaphatok újat belőle, ő viszont még nevezheti ezt a helyet az otthonának, szóval valamilyen szinten neki nagyobb esélye van a túllépésre.
- Ne kérj bocsánatot, nincsen miért - mosolyodtam el kedvesen, tényleg nem vártam bocsánatot. Hét éve történt, elfogadtam és megbarátkoztam a gondolattal, ahogyan azzal is, hogy felbukkanhatnak ilyen jellegű kérdések. Már nem fáj annyira, mint régebben. - Igen, elég sok. Bár sajnos az évek előrehaladtával fakulnak az emlékek, főleg, hogy anyukám eltette az összes fotóalbumot és bekeretezett fényképet, amiben a közös képeink voltak, hogy még véletlenül se legyenek olyan dolgok, amik az apukámra emlékeztetik. Ő viselte a legnehezebben hármunk közül - osztottam meg vele így hirtelenjében kicsit több dolgot, mint az elsőre szerettem volna, de csak nem fog visszaélni a bizalmas információimmal. Aztán persze lesokkolódom a felismerésre, vagyis a közös vonások felismerésére, aminek nem is vagyok rest hangot adni.
- Igen, az apámra. A fiatalkori énjére, mert most már nyilván nem így nézne ki, de elég fiatalosak voltak a vonásai. Legalábbis az én emlékeimben - lehet az idő megszépíti a képeket is, fogalmam sincsen. - Nyugi, ismét nincsen miért bocsánatot kérned - mosolyodtam el újfent kedvesen. Ez az utolsó dolog, amiért bocsánatot kellene kérnie, hiszen nem ő tehet róla, hogy így született. - És nem hülyék a kérdéseid, ne aggódj - fűztem tovább a dolgot, miközben őt szemléltem, hátha rám néz a beton szemlélése helyett. - Azt nem tudom, sajnos ennyire már nem emlékszem. Tizenegy voltam, amikor apa meghalt - az pedig régen volt, az emlékek pedig megfakulnak.
- Egyébként nézd, ott van a nővérem! - tereltem a témát, hiszen véleményem szerint egyikünknek sem volt túl kellemes a dolog és kiszúrva Elizát felé mutattam. Amikor a nővérem észrevett, széles vigyorral a képemen integettem neki, mire ő ugyanígy tett és észrevéve mellettem Davidet, felénk kormányozta a lépteit. Megállt előttünk és ő is teljesen ledöbbent, talán benne élénkebben éltek a képek, mint bennem, nem tudom, úgyhogy gyorsan megszólítottam.
- Szia, Eliza! Ő itt David, a legújabb barátom, most érkezett Alaszkából és ha átveszik, akkor a suli diákja lesz - próbáltam kizökkenteni a gondolataiból, mire rám nézett, majd Davidre, köszönt neki és leült mellém egy pillanatra, hogy sugdolózni kezdjen a fülembe.
- Nyomi, ugye feltűnt, hogy totál úgy néz ki, mint apa?
- Persze, Liz, de van ilyen, nem? Elméletileg mindenkinek él valahol egy hasonmása. Apáé pont ide tévedt, de próbálj meg nem kiakadni, oké?
- Hogy bírsz ránézni? Egek, Jazz, nem vagy normális - nem láttam az arcát, mert közel hajolt a fülemhez, de érezhető volt a hangjában, hogy eléggé kiakadt és biztos voltam benne, hogy a szemét forgatja. Fel is pattant mellőlem.
- Örülök, hogy megismertelek, David, remélem még összefutunk! - színtiszta udvariasság - Csáó, Nyomi, majd otthon találkozunk! - még kaptam egy puszit a fejem tetejére, aztán már itt sem volt.
- Bocsi, ő is elég érzékeny típus és úgy tűnik, neki hamarabb szemet szúrt a hasonlóság közted és apa között…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Hétf. Szept. 28, 2015 1:39 pm

- Az lehetséges – grimaszolt, de nevetősre állította arcát, és hümmögött utána egyet. – Aha, hát remélem az új tanévvel visszább fogják a genyósági faktorukat – már csak saját érdekükben is, mivel ha Davidbe beleszeretnének kötni, akkor lehet, hogy kemény leckét fognak kapni arról, hogy a közösségi hálóra milyen csodás fényképeket tud felrakni egy alakváltó. És még csak nem is kell nagyon megerőltetnie magát. Sőt, akár élőben is beégethetné őket. A tanáriszoba elé hugyozás nyilvánvalóan olyan tett, ami miatt felfüggesztik a diákot, vagy éppen ki is csapják. A lehetőségek tárháza végtelen, viszont lehet jobban járnának, ha kapnának egy sallert, amitől néhány percig kómásan fekszenek. Az előbbi terveitől akár még öngyilkosságba is menekülhetnének, azt pedig nem akarta. Tisztában volt vele, hogy a tinédzserek mennyire sérülékenyek, még azok is, akik keménynek mutatják magukat.
- Meglehet – vigyorodott el – de ha lehet, ne nagyon hangoztasd – vette visszább hangerejét, tekintetébe pedig némi aggodalmat csepegtetett. Úgy érezte mégis csak ki kellene játszania azt az áthelyezési kérelmes papírt. A kör csak topmán lüktetett, és még csak nem is vonta el a fájdalom a figyelmét semmiről. Talán megengedhet magának néhány napot, esetleg hetet Birminghamben, de ha változna a szellemek hívó ereje, akkor repcsivel hamar vissza tud szállni. Egyébként is, az állatkertben eltöltött év után, néhány fájdalmas hét sétagalopp lesz csupán.
David röviden felnevetett, majd kezét Jason jobbja felé nyújtotta és ismét kezet ráztak. A paktum megkötetett, innentől kezdve tagjai egy exkluzív társaságnak, akik ballábbal kelnek fel állandóan.
- Rendes tőled – mosolyodott el kedvesen. A fia nem sokat változott, az elmúlt hét évben. Mindig is szeretni való volt, és nem akart másoknak rosszat.
- Nekem nincs tesóm – fűzte hozzá csak úgy mellékesen. – Nem igazán tudom milyen lehet, de nyilván én is mindent megtennék érte, ha lenne egy – vagy esetleg fogadott tizenkettő, mindenestre a vérszerinti rokonságát felülírta Alignak és Tupilek öröksége, no nem mintha Anguta annyira vágyott volna vissza az anyjához, aki hagyta, hogy kitaszítsák. – Akkor mondhatni olcsón megúsztad – így Brad is megfogja ennyivel úszni, hacsak nem ragadtatja el nagyon magát, de nem lenne fair túlságosan elverni szerencsétlen kölyköt, és lehet előtte talán megkérdezi tőle, hátha bántja valami és azért ilyen köcsög másokkal. De persze lehet, hogy nem lesz ideje kérdezni, mert a srác egyből nekiugrik, ha látja, hogy csoki van a kezében.
- Oké – nevetett visszafogottan. – Szívesen megtanítalak néhány fogásra, ifjú Padawanom – te jó ég? Milyen fogásra? Anguta annyit értett a harcművészetekhez, mint csiga a gyorshajtáshoz, de… talán az a csekélyke tudása elengedő lesz, amit az évszázadok alatt összeharácsolt. Persze nem egy Unalaq szintű tudás ez, és inkább csak kocsmai bunyókból ellesett fogások, amik ember-ember elleni harcban hatásosak… de mondjuk Jason tizennyolc és nem jártas semmiféle küzdősportban. Ja, bőven elég lesz, amit nyújtani tud neki.
- Tényleg? Ez nem hangzik valami bíztatóan – arcán feszültség és aggodalom futott át, aztán az újabb lehetőségekre kicsit felvidult. – Már ennyi is elég neki? Lehet, hogy ez működne – gonosz kis vigyor terült szét képén, miközben Bradat vizslatta, és lelki szemei előtt a hájas gyerek már meg is kapta Jason sérüléseit.
Anguta nem kifejezetten rajongott a csokiért, de David imádta. – Bezony, bár ritkán kapok ingyen, sajnos – hangja megjátszott letörtséggel volt tele, amit Jason nyilván ki is szúrt. A csokit ugyan szerette, de ha jobban belegondolt, nem szerette volna azt ingyen megkapni, legalábbis David nem. Angutának nem voltak problémái az ingyen javakkal, igaz amióta van pénze, azóta nem lopott semmit. Ja, hát kivéve ma a kórházból, de az létszükség volt.
- Tényleg? Megtennéd? – hálásan nézett újdonsült barátjára, és lehetett bármilyen magabiztos Braddel való elszámolásban, az új iskola útvesztői bizonytalansággal töltötték el, és jól fog jönni egy haver, aki megmutogatja mi, merre, hány méter.
- Ez… részvétem – Anguta legszívesebben felrobbant volna dühében, David viszont csak szomorúan tekintett Jasonra. A Teremtő magát átkozta, amiért nem jött hamarabb. Nincs olyan halálos betegség, amit egy farkas harapása ne gyógyítana meg… igaz ez problémákkal járt volna, és végső soron a barátjától így is, úgy is elszakadt volna, viszont élne. Mindegy, ezen már kár rágódnia. Talán majd a Távolban összefuthatnak. Gyönyörű kilátások… - Hogy hívták? Talán fohászkodhatnánk az égiekhez, hogy békésen töltse a… hát tudod… - David szomorúan tekintett a fiúra, de nem bírta állni a pillantását, ha esetleg szembenézett volna vele, így a tömegre vetette tekintetét, és látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, aztán lesütött szemekkel visszanézett.
- Persze igazi – bólintott félszeg mosollyal. Nyilván Jason is tudta, hogy állatokat kellett lenyúzni érte, amit pedig David utált, de a szükség persze nagyúr. – Furcsa? – lendítette kérdőn magasba szemöldökét. – Szerintem egyáltalán nem – az őslakosok erőszeretettel nevezik el magukat állatokról vagy égi jelenségekről. – Én Gyógyítóként ismerem, de lényegében ugyanaz – mosolya őszinte és egyáltalán nem az a kukacoskodó fajta volt. Igazából tényleg mindegy, hogy melyik változat, mert mindkettő ugyanazt takarja.
- Évtizedek – nevette el magát. – Mármint, sokszor úgy tűnt, hogy évszázadokat öregedtem mellette – nem, nem nyelvbotlás volt Anguta részéről, de, hogy miért akarta ennyire nyíltan hülyének nézetni Davidet, arról fogalma sem volt, viszont azt tudta, hogy a lehető legkevesebb hazugságot szerette volna fia elméjében elhinteni, még ha jelenleg úgy is tűnt, hogy a kamuáradat a Hudson folyóval ér fel. – Sajnos nincs – grimaszolt kelletlenül. Ki kellett volna tanulnia a photoshop művészetét, de a számítógépek nem igazán vonzották. – Egy pár kép készült róla, de a költözéssel elkallódtak valahol. Persze idővel meglesznek – akkor amikor sikerül egy képet összeeszkábálnia hihetőre… - Nem igazán, a sasok délre költöznek télen, inkább rénszarvast tartottak, meg farkasokat, de nem mondanám túl gyakorinak  - vonta meg a vállát. Fogalma sem volt, hogy a maradék őslakosok mennyire tisztelik a természetet, de nyilván nem vonnának igába vadállatokat. – Az enyémet is csak azért kaphattam, mert az anyukája meghalt és az alomban minden farkaska követte volna, ha nem gondozzák őket.
- Óh, sok mindent. Totemoszlopokat, állatokat, hegyeket, legendák eseményeit. Egyszer faragtam egy hatlábú szárnyas farkast is, aminek kecskeszarvai voltak – elmerengett az emlékekben, majd álmatagon, szomorúsággal a hangjában folytatta. – Hát, igazából emiatt vittek ki az erdőbe a többiek. Azt mondták gonosz szellem, amit faragtam – vonta meg a vállát egy grimasszal egybekötve.
- Az nem is olyan sok, bár én gyalog vagyok, szóval úgy legalább egy óra – hosszan kell sétálni, ha haza akar jutni, de ezt persze nem szeretette volna. Tabitha azonnal felismerné.
- Elég hosszúak, de mit szólnál, ha suli után mesélnék? – kérdezte reménykedő ábrázattal. Szívesen mesélt volna most is, de a kényszerszünetnek hamarosan vége fog szakadni és nem akarta volna félbehagyni a történetet.
- Köszi – mosolyodott el. Igaza lehet, de azért elég rossz volt elhagyni az otthonát, hogy Alabamába költözzenek. És már megint túlságosan kezdte beleélni magát a szerepébe, ha már Davidként honvágya van a nem létező otthona után.
Nem válaszolt, csak barátságosan elmosolyodott. Késő, már bocsánatot kért, és az ilyet nem illik visszaszívni.
- Szegény… Biztos egyiktőtöknek sem lehetett könnyű – ez igencsak mázli, így már érthető, hogy csak nehezen ismerte fel benne saját apja vonásait.
- Az akkor elég… hát bizarr lehet – közölte félszegen. Nem igazán akart más apjára hasonlítani, de hát ez van. Erről David nem tehet. – Hát – vigyorodott el – pedig néha nagyon annak érzem őket – és még nem is tette fel a legidiótább kérdéseit… ja de feltette… a hang azonosságosat.  Csak bólintott, de nem válaszolt rá semmit. A szavak cserbenhagyták. Ugyan mit felelhetett volna rá? „Erőltesd meg a memóriádat fiacskám, mert visszatértem a halálból”? Nem, ez még túl korai lenne.
- Mi hogy? – nézett döbbenten Jason mutatóujjának irányába. Angutát teljesen váratlanul, a meglepetés erejével érte a kijelentés. Rohadt parfüm, teljesen elnyomja a lánya szagát, de persze lehet a morfium és a gépen való folyamatos whiskyzés is segített, hogy ne tudja kiszúrni egyből a lányát. Na, meg hát a tömeg…
David arca azonban érdeklődéssel volt tele, és kedvesen mosolygott a lányra, akiből a megdöbbenés hullámai sugároztak. Visszaintett a lánynak köszönésképpen, majd feltűnésmentesen kihallgatta gyermekei sugdolózását, de persze erre nem lett volna szükség, hiszen Jason beavatta simán miről folyt a susmus.
- Én is örültem – köszönt el Elizától. Nyomi? Mostanában így hívja a tesóját? Egyáltalán nem is találó név, hiszen Jason nem egy nyomi.
- Ennyire hasonlítanánk? – kérdezte feszengve. – Remélem nem okoz kellemetlen érzéseket, mert, ha igen… akkor akár – elnézett a tömeg felé, aztán megvakargatta a fejét. Nem igazán akaródzott Davidnek elsuhanni új haverja mellől, de ha szeretné, hát lelép.
A csengő váratlanul hasított az udvari élet heves pezsgésébe, David felkapta a fejét és az éles hang irányába lesett. – Ez azt jelenti, amit gondolok, hogy jelent? – nyelt egyet, és nyomorultul elveszettnek tűnt, arcán az idegesség jelei mutatkoztak. – Remélem tényleg nincs kamera – szűrte fogai között, de nem mozdult még, hiszen ennyi embernek időbe telik visszaszállingózni az épületbe, és úgy tűnt a diákság nem is igazán óhajt eleget tenni a csengő hívásának, inkább csak értetlenül néztek. Elvégre lehet csak az automata szólalt meg.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Szer. Szept. 30, 2015 10:07 pm

- Úgy legyen! Bár kétlem sajnos… Eddig sem éppen a kedvességükről voltak híresek, ráadásul most már végződök, ez még pluszban rátesz arra, hogy a suli istenei és istennői akarjanak lenni - sóhajtottam lemondóan, mert az ilyesfajta hozzáállást soha nem fogom megérteni. Nem véletlen, azt hiszem, hogy az áldozatok oldalán állok. De hát ez van, már csak egy évet kell kibírjak mellettük.
- Oké, ne aggódj, tőlem nem tudja meg senki! - válaszoltam határozottan, mégis biztató mosollyal az arcomon. Emiatt aztán tényleg nem kell szarul éreznie magát, előttem meg pláne nem, mert tudom, milyen az, amikor szerencsétlenségből követ el az ember fia dolgokat.
- Néha nagyon idegesítő tud lenni, meg olykor veszekszünk is, de melyik testvérpárnál nem így van? Főleg, hogy mi ikrek vagyunk, de talán pont ennek is köszönhető, hogy mindenféle ratyiság ellenére nagyon jó a kapcsolatunk - osztottam meg vele némi információt rólam és Elizáról, semmi olyan dolog, amiről ne tudhatna és ha tényleg haverok leszünk, akkor előbb-utóbb úgyis kiderültek volna az ilyesmi dolgok.
- Igen, volt ez már rosszabb is - legyintettem, jelezve, hogy nem érdemes jobban belefolyni a témába, hiszen szerintem cseppet sem izgalmas, hogy kitől és milyen sérüléseket sikerült már gimnáziumi éveim alatt begyűjtenem.
- Szuper! - válaszoltam lelkesen. Biztos, hogy jól fog jönni az ilyesmi nem csak most, hanem majd a jövőben is, főleg, ha tényleg a rendőrsuli mellett döntök. Mindenesetre szélesen vigyorogtam a megnevezést hallva, már önmagában elég mulatságos volt elképzelni, hogy én Padawan lehetek, még akkor is, ha csak egy szófordulat, mert nyilván egyből a filmbe képzeltem magamat.
- Ne is törődj vele - vontam meg a vállam - Én már megszoktam, hogy valami mágnesként működöm ilyen téren - én mosolyogtam, hiába vágott David aggodalmas arcot. Én már tényleg csak röhögni tudtam minden ilyesmin, eleinte bosszantott, de aztán megtanultam, hogyan hagyjam figyelmen kívül az ilyesmiket. Nyilván nem volt kellemes érzés, de ha ők ebben lelik örömüket… - Szerintem igen, működne - vágtam töprengő arckifejezést. Volt már ilyesmire példa, szóval szerintem beválna a dolog.
- Ha ez vigasztal, nem vagy vele egyedül - próbáltam biztató vigyort varázsolni a képemre. Mondjuk anya azért igyekszik néha csokival is a kedvünkre tenni, no meg mióta dolgozom, olykor-olykor megengedhetek magamnak némi nyalánkságot, de semmi sincsen ingyen, ugyebár.
- Persze! - vágtam rá egyből, miközben képemre széles mosoly görbült. - Eleinte nekem is totál káosz volt a suli, ne tudd meg, hányszor eltévedtem! - nevettem fel röviden. - No meg inkább én vezetlek körbe, minthogy valamelyik baljós brigád beszippantson - osztottam meg mintegy mellékesen. Talán volt némi önzőség a szavaimban, mert tényleg úgy éreztem, hogy talán David-ben meglelhetem az új barátomat, Karen után pedig rendkívül fontosnak éreztem, hogy szert tegyek egy ilyen személyre. Kár lett volna hagyni, hogy kicsusszanjon a markomból.
- Köszönöm - komorult el kissé a hangulatom, mégis igyekeztem erősnek maradni és valami mosolyfélét kipasszírozni magamból, nem tudom, mennyire sikerült. - Karen és a legcsodálatosabb ember volt, akit valaha is megismertem, úgyhogy aligha van szüksége bármiféle fohászra. De azért köszönöm - hálásan pillantottam a fiúra. Karen tényleg egy tündér volt, biztosan nagyon jó dolga van odafönt. Megérdemli, hogy jó dolga legyen! - Amúgy sem hiszem, hogy vannak égiek, hiszen hogyan engedhették, hogy egy tizennyolc éves lány meghaljon? - fakadtam ki kicsit talán intenzívebben, mint szerettem volna, úgyhogy megpróbáltam lenyugodni. Csak a mély levegővételek közepette vettem észre, hogy a kezem is ökölbe szorítottam, úgyhogy azt is gyorsan ellazítottam. Felesleges ennyire belelovalnom magam, hiszen már semmit sem tehetek.
- Oké, neked nem furcsa, hiszen ilyen közegben nőttél fel. Én viszont nem sokat tudok az őslakosokról és a kultúrájukról, így számomra teljesen új a dolog - fejtettem ki kicsit bővebben, miért is mondtam azt, hogy furcsa. - Ó, ismered a nevem jelentését? Tisztában vagy többel is? - érdekelt a dolog, hogy csak a Jason név jelentését ismeri, vagy ennyire jártas ebben a név dologban?
- Évtizedek? - kérdeztem vissza meghökkenve, aztán meg már évszázadokról volt szó, szóval betudtam nyelvbotlásnak a dolgot, amúgy sem nagyon tudtam volna elképzelni, hogyan lehetne évtizedekről szó, szóval inkább magamban legyintettem egyet és hagytam, had gördüljön tovább a beszélgetés fonala.
- Kár, szívesen megnéztem volna - biggyesztettem le a számat, persze nem állt semmi komolyabb érzés mögötte és nem is voltam letörve. Egyszerűen csak kíváncsi lettem volna, de szerintem túlteszem magam rajta, hogy nem láttam képet a farkasról.
- Rénszarvast?! - a csodálkozásom még az előbbinél is nagyobb volt - Mekkora királyság már! Egy rénszarvas menőbb, mint egy sas! És nagyon durva elképzelni, hogy valaki rénszarvast tart. Mármint bocsi, ha furcsán reagálok, csak eddig tényleg az alap háziállatokkal futottam össze, nehéz elképzelni, hogy valaki rénszarvast tart - kezdtem ismét mentegetőzni, hiszen nem szerettem volna megsérteni azzal, hogy szimplán menőnek bélyegzem a rénszarvastartást. Ettől függetlenül annak véltem, de nem fogom ezt tovább hangoztatni.
- Ez baromi jó! Tökre kíváncsi lennék, miként készül egy ilyen faragás - én a magam részéről soha nem próbálkoztam ilyennel, az egyik halloween-i tökfaragás is csúfos kudarcban végződött a részemről, akkor mi lenne, ha egy fadarabbal próbálkoznék? Viszont a folyamatra tényleg kíváncsi lennék, persze nyilván nem fogok belenyomakodni a képébe, lehet már így is sok a lelkesedésem és a pattogásom. - Ez komoly? - döbbenek le tágra nyílt szemekkel. Ilyen tényleg létezik? Egy faragott fa miatt vitték ki az erdőbe? Ez durva…
- Igen, az meglehet. Én mondjuk szinte mindig biciklivel járok és ha ti is messzebb laktok, érdemes beszerezni egyet. Igaz, van busz, de azon mindig nagy a tömegnyomi, én meg irtózom tőle, a bringa sokkal jobb - a gyaloglásnál amúgy is gyorsabb, ingyen van és még csak a környezetet sem szennyezem, hah! Ugye, milyen menő vagyok?
- Nagyon jól hangzik! - csaptam le egyből az ötletre, őszinte lelkesedéssel a hangomban. Csak győzzem kivárni… Mostanában nagyon lassan telnek az órák, de így talán, hogy lesz némi „jutalom” a suli után, talán könnyebben és gyorsabban eltelik a nap ezen része.
- Nem, egyáltalán nem volt könnyű. De ott voltunk egymásnak, ami azért nagyon-nagy segítség volt - suta mosollyal az arcomon fordultam felé. Erről már nem olyan nehéz beszélni, mint Karen-ről, de idővel majd azzal is megbarátkozom, ha apa elvesztésével is sikerült. Hiányzik, őrülten hiányzik, nem is igazán telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe, vajon milyen lenne, ha még mindig itt lenne. Csak szerencsére mára már ábrándozás lett belőle és kifakult a maró, kínzó fájdalom a képekből.
- Igen, az - mást sajnos nem nagyon tudtam mondani erre, hiszen tényleg nagyon bizarr volt a dolog, de próbáltam ettől eltekinteni, abba pedig nem gondoltam bele, hosszútávon ez mit eredményezhet majd. - Ez velem is így van, oda se neki! - húzódott szélesemre a számon a görbület. Nem kell vele foglalkozni, nekem is vannak hülye kérdéseim, szerintem mindenkinek és mivel a sajátjaimmal tisztában vagyok, így másoktól is elviselem őket.
Eliza betoppanása csak kis mértékben ért váratlanul, hiszen számítottam rá, hogyha kiszúrjuk egymást, akkor egy rövid szóváltás erejéig úgyis odarobog hozzám. Már mondtam, hogy jóban vagyunk, így ez nem meglepő. Bár arra nem számítottam, hogy ennyire letaglózza majd, amit lát és nem is volt rest nekem hangot adni az érzéseiről. Mondjuk otthon tuti jobban teret enged a kiakadásának, de most nem lett volna szép David előtt jelenetet rendezni.
- Nem, dehogy, ne viccelj! Hiszen nem te tehetsz róla, hogy úgy nézel ki, ahogyan apu. Majd ő is elfogadja és megbarátkozik a dologgal. Hét év hiába hosszú idő, a sebek olykor még felszakadhatnak - sóhajtottam röviden, elmélázva kicsit az elhangzottakon. Eliza is elfogadja majd, biztos voltam benne, csak meg kell majd beszéljük a dolgot. Mondjuk, ha a nővérem ennyire kiakadt, mit fog szólni a dologhoz anyu?
- Attól tartok, hogy igen - biggyesztettem le a számat. - Bár ez inkább óra végének tűnik, amúgy sem volt már sok belőle és ahogyan látom, mintha mozgolódna a csoport eleje - nem akaródzott felállni, de muszáj lesz, úgyhogy lassan feltápászkodtam és a kezem nyújtottam a fiúnak, hogy felhúzzam őt. - Viszont ez azt jelenti, hogy most van némi időnk, úgyhogy ha gondolod, útba ejthetjük az igazgatóit, aztán majd meglátjuk, milyen órarendet kapsz - nem tudom, hogy évközben érkezett diákoknál hogy szokás, hogy már egyből bedobják az órákra, vagy csak másnap kezd. Mondjuk már nincsen sok órám hátra, de majd kiderül, miként alakul, én mondjuk annak örülnék a legjobban, ha körbevezetés gyanánt az igazgató eltekintene a mai hátralévő óráimon való részvételtől. Az nagyon király lenne!
- Na gyere, mehetünk? - kérdeztem, hiszen az ő papírja, az ő áthelyezése, neki kell tudnia, készen áll-e a dologra. Amennyiben igen, úgy kikerülve a tömeget egy másik bejárathoz vezetem a fiút, ez nem az osztálytermekhez vezet, hanem egyből az irodákhoz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Csüt. Okt. 01, 2015 11:01 pm

- Na ja – értett egyet keserű grimaszolás közben David. Remélte abban a néhány napban, amit itt tervezett eltölteni nem fognak belékötni és lehetőleg Jasonba se, mert akkor ellenlépéseket kell tennie. Általában nem szokta úgy érezni, hogy túlreagálná az ellencsapásokat, de most a fia is érintett és emiatt többször kell majd megfontolnia bizonyos lépéseket. Valószínűleg nem fog őrzőkhöz folyamodni emléktörésre, hogy üresfejű zöldségekké varázsolják őket, mindenesetre oda kell majd figyelnie. Talán a legjobb lenne semmit sem tenni, az lenne a legbiztonságosabb mindenkire nézve.
- Köszi szépen – mosolyodott el, miközben hálásan nézett új barátjára. Jason igazán remek srác, talán pont ezért csesztetik olyan sokan. A diákok imádják, ha valaki nem elég agresszív, mert azt könnyű prédának gondolják. Sajnálatos, de ugyanakkor az uralkodási vággyal függ össze, ami egyidős az élet kialakulásával.  A természet része, hogy az ember hatással akar lenni a környezetére, és sokszor maga alá akar mindenkit temetni, akivel elbír.
- Hajjaj – nevetett fel David. – Képzelem milyen lehet – vigyorgott fülig érő szájjal. Nem egyszer kellett rájuk szólni, hogy most vagy fejezzék be a civódást, vagy minden este nekik kell vacsorát készíteni. Nem voltak ugyan lusta kölykök, de a második nap azért bocsánatot kértek, és megszabadultak a terhüktől. Kíváncsi volt, vajon emlékszik még-e erre, de nem igazán akarta magát felfedni… még. Igazából azt sem tudta, hogy egyáltalán képes lesz-e erre. Gyáva módon félretuszkolta zavaró gondolatait és inkább Jasonra figyelt.
- Óh – bólintott megértően David. Észlelte a karmozdulatból, hogy nem akarja a témát nagyon továbbgörgetni. – Értem – halvány megértőnek is beillő mosolyt produkált.  
- Király, akkor, ha lesz rá időnk mutatok néhány fogást, de ne a többiek előtt, mert akkor elvész a meglepetés ereje, ha kifogsz rajtuk – hangját is lehalkította, és vigyorgó képpel leste Jasont.
- Aha – nem igazán volt mosoly, ami arcára kiült, de nem is volt szomorúság. Valahol a kettő között rekedt ábrázata. Kár, hogy így beletörődik, de ugyanakkor meg nem akar senkinek ártani. Patt helyzet, és ha nem kellene feláldozni… akkor valószínűleg nem is jött volna vissza, hanem hagyta volna, hogy élje békésnek épp nem mondhat, de azért mégiscsak biztonságos életét. – Na, akkor azt lehet egyik nap kipróbálom, aztán lesz, ami lesz – vonta meg vállait, majd csillogó szemekkel elvigyorodott. – Ha Brad kék-zölden jön egyik nap suliba, akkor nyilván sikerült eltángálnom. Ha meg én nem jövök vagy egy hétig… hát, akkor ő nyert – kuncogott kedélyesen. Ez még akkor sem nagyon menne neki, ha Anguta csak a kisujját használhatná.
- Ezt egyből gondoltam – halk nevetésbe csapott át, hümmögése. – Amúgy nem is tesz jót senkinek, ha ingyen kapja a javakat. Sokkal jobban esik minden, ha megdolgozunk érte – ezért is szeret Anguta lopkodni. Tett már eleget az emberekért, hogy hébe-hóba ingyen megkaphasson valamit. Meg amúgy is, általában később ki szokta fizetni az elcsent dolgokat. Mondjuk Fairbanksban még nem egyenlített, de nem is igazán érzett hozzá nagy kedvet. Ugyan minek? Egy-két éven belül úgyis halott lesz.
- Köszi – hálásan vigyorgott. Biztosan remek kalauz lesz, és nem fogja mondjuk a lányvécét megnevezni tanári szobaként. – Úgy nézek ki, mint aki beillene valamelyik „menő” brigádba? – kérdezte nevetve, miközben egyik kezével nyuszi fülezett, Érezte a Jasonből áradó enyhe ragaszkodást, ami felé irányult, de nem igazán foglalkozott vele. Érthető, ha valakinek kevés a barátja, hogy szeretne újakat. Elvégre ahogy a farkasok, az emberek is társas lények és igénylik a fajtársakkal való kapcsolattartást.
Érezhetően őszintén sajnálta barátja elvesztését, még ha nem is igazán akarta kimutatni, Anguta elől nem tudta elrejteni. Mindkettejük hangulata elszontyolodott, de talán kellemesebb témákra tudják terelni a beszélgetést… idővel. Viszont Anguta kíváncsi volt, hogy vajon olyan, akit régről ő is ismert, vagy egy új barát távozott el a tudta nélkül. – Szívesen… azt hiszem – David nem igazán tudta, hogy miként is illik az ilyenre válaszolni, így hangjában felfedezhető volt a bizonytalanság. Nem is erőltette tovább a fohászos dolgot, amit akart azt megtudta. Nem rémlett neki, hogy lett volna régről Karen nevű ismerősük, és Jason még túl fiatal volt, hogy kinője a kisfiúk lányutálatos korszakát, amikor Anguta elhagyta őket, szóval nem valószínű, hogy az a barát egy hét-nyolc évre visszamenő, titkos ismerős lett volna.
Ez rázós téma, de Jason már elég nagy gyerek, hogy megértse. – Ahonnan én jöttem, ott hiszünk a túlvilágban, a nagy szellemekben, amik a világ kerekeit forgatják – hangja nem volt lelkes, vagy sértődött, amiért nem hisz abban, amiben ő, csupán szomorúság csendült belőle. – Hiszünk a Távolban, ahová minden halandó lélek megtér útjának végén – na jó, hát ebben már igazából nem sokan hisznek, legalábbis nem így hívják, de a lényegen nem változtat. Létezik a túlvilág, és valószínűleg Karen is ott pihen békésen, távol a fájdalmaitól, távol a szenvedéseitől és… távol a barátjától. – És én… - hangja elakadt egy pillanatra, arcán bizonytalanság és zavar támadt. Minden egyes rezdülése őszinte volt. Nem volt semmi, amit manipulált volna. Tekintete így minden bizonnyal öregebbnek hatott, de nem tudott ellene mit tenni és nem is akart. – Már jártam ott – alig hallhatóan ejtette ki a szavakat, és Jason helyett a cipőjét kezdte el bámulni. – Hallottam a szellemek suttogását, láttam a világot, ami a miénken kívül esik… - visszatekintett a fiúra és grimaszolva megvonta a vállát. – Persze az orvosok szerint az agy tehet az ilyen tévképzetekről, amikor leálló félben van. De… nekem elég valóságos volt – fejezte be végül, fejét lehajtotta, majd szomorúan Jasonra tekintett.
- Ez… teljesen jogos – bólintott miközben kínosan elhúzta száját és zavarában megvakargatta tarkóját. – Bocsi, néha elfelejtem, hogy nem mindenki élt ilyen helyen – aprót vont a vállán, majd fellelkesedve válaszolt. – Hát néhánynak, mondjuk a saját nevemet tudom, meg még egy párat, szóval nem mindet azért – kuncogta el magát. Alapító legyen a talpán, aki minden név jelentését magába képes szívni.
- Ja – bólintott és mivel David sem akarta nagyon tovább boncolgatni az évtizedek és századok kérdését, simán túlléptek rajta, mintha ott sem lett volna.
- Gondolom… szép jószág amúgy, de semmi extra. Ha láttál már szürkefarkast, akkor tudod, hogy néz ki. Mondjuk testesebb valamivel egy átlagosnál – csak jó lenne egy kép róla. De a fenébe is, nem akart lopni egy fényképezőt, hogy néhány óra vacakolás után rájöjjön, hogy csattan el magától, amivel aztán lefényképezheti magát normál farkas alakban. Hm… berögződések… hiszen van nála lóvé, akár vehet is egyet. Talán már holnap meg is tudja mutatni neki.
- Pedig jó hátasok télen – vigyorodott el David. Bár saját maga túlságosan tisztelte azokat a jószágokat, hogy megüljön egyet is, de attól eltekintve használják szállításra. – És elég kezes jószágok, csak az elején csökönyösek, de hát a lovak is olyanok, amikor még betöretlenek.
- Tényleg? – Anguta szeme felcsillant. Nem tudta, hogy a fiát érdekelné a faragás, persze amíg Tabithával élt nem igazán művelte ezt a tevékenységet, így nem volt alkalma véletlen ráeszmélni, hogy milyen jó közös elfoglaltság egy kalózhajót kifaragni. Körbenézett az udvaron és már húzta is elő rövidnadrágja zsebéből faragókését. Simán nekiállt volna faragni, de csalódottan fordult vissza Jason felé, miközben markolattal előre felé nyújtotta a kést. – Ezzel szoktam faragni az aprólékosabb részeket – igazából szinte mindent, hiába volt kicsi a pengéje egy alapító erejével csodákra képes, ha óvatosan bánik vele, meg egyébként is a nagyobb fákat karmos mancsaival szokta hántolni, meg hasogatni. – Kár, hogy nincs semmi jó fa az udvaron, akár most is megmutathattam volna – vajon szabad faragókést hozni a suli területére? Fogalma sem volt, és ha Jason nem rakatta el rögtön vele, amikor meglátta, akkor akár oda is adhatja neki. – Jah... – nevette el magát keserűen. – Komoly. Azóta azt hiszem csak egyszer faragtam újra olyat, de akkor direkt. Szerettem volna, ha… na szóval eléggé magam alatt voltam és nem akartam mások terhére lenni. Öngyilkos semmiképp sem lettem volna, de ha megint kitesznek az erdőbe és halálra fagyok… hát – húzta el száját szégyenkezve. – Bele tudtam volna akkor éppen törődni.
Bicikli? Akkor azt is vennie kell… - Aha, lehet az lenne a legjobb megoldás – értett egyet elgondolkozva. – De azért megnézem a menetrendeket meg az útvonalakat, hátha van valami, amit nekem találtak ki – el tudná intézni, ha nagyon akarná, hogy átalakítsák a buszjáratokat, persze csak néhány napra, amíg a turpisság ki nem derül, de lehet, hogy a kerékpár egyszerűbb megoldás.
- Akkor megbeszéltük, suli után mesedélután – már tudta is melyik legendába fogja beavatni. Szélesen vigyorgott. Nem gondolta, hogy az életének egy részét az első nap elmesélheti, hiszen egyáltalán nem szándékosan terelte ide a beszélgetést, de mindenesetre örült a lehetőségnek. – Csak ne hangoztassuk nagyon, mert akkor a „barátaid” ránk szállnak – ismét nyuszi fülezett, és közben cinkos vigyorral Bradék felé biccentett fejével.
- Ezt jó hallani – mondta őszintén. Félt, hogy mi lesz a családjával, ha elhagyja őket, de attól még jobban rettegett, hogy belekeverednek miatta a farkasok ügyeibe és… most meg saját maga vonja bele a fiát. De legalább Tabitha és Eliza kimaradnak belőle és csak a szelét fogják érezni annak, amin ketten együtt át fognak menni. Bárcsak sohasem jönne el az a nap.
De még mennyire, hogy bizarr. Nem csak Jasonnek, hanem Angutának is, hogy saját fia előtt játssza el, hogy nem is az apja, és közben össze is haverkodik vele. Ennél már csak az lenne rosszabb, ha Jason meleg lenne és belészeretne, persze még ha a saját kapujára is játszana sem valószínű, hogy egy apahasonmásba belezúgna. De, ha igen, akkor a történetük belekerülhetne a legbizarrabb dolgok újságjába… már ha lenne ilyen persze. – Hát, oké – mosolyodott el hálásan, miközben aprót nevetett.
- Igen, a lelki sebek gonoszak – fűzte hozzá szomorúan. Mivel nem akart túlságosan sokat hazudni, ezért nem kommentálta, mennyire tehet róla, hogy így néz ki.
- Ez rázós lesz – arcán idegesség futott át, majd a felkínált segítő jobbot elfogadva felpattant ő is. Nadrágját leporolta, felkapta a hátizsákját, majd bólintott, miközben szélesen mosolyogott. – Király, az nagyon jó lenne, mert kétlem, hogy ekkora tömegben el tudnék rendesen navigálni oda – David valószínűleg nem, de azért Anguta elboldogult volna a dologgal, de semmi kedve nem volt lerázni Jasont. – Aha… igen – határozatlanul bólintott mégis látszott rajta, hogy rettentő hálás a segítségért. Igaz nincs a papíron pecsét, de ha az igazgató aláírása ott van, ugyan melyik alkalmazott kételkedne? Csak ne fusson bele a diribe. David követte a srácot és teljes mértékben rábízta magát. Elvégre ő van „itthon”.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Vas. Okt. 04, 2015 12:34 am

- Igen, olykor képesek vagyunk a legapróbb dolgokon is hajba kapni, máskor meg teljes az összhang. Mondjuk mindkettővel az őrületbe tudjuk kergetni szegény anyánkat, hiszen előbbinél ő hallgatja, amint rikácsolunk, utóbbinál viszont.. - húztam sokat sejtető mosolyra a számat. - Mármint nehogy azt hidd, hogy olyan gyakran szövetkezünk anyu ellen! Inkább csak kiállunk egymásért olyan dolgokban is, amivel anya nem feltétlen ért egyet - vontam meg a vállam, ilyen bizonyára minden testvérpár életében van. Szeretjük az anyukánkat, de olykor sajnos előfordul, hogy a kívánságaink szembemennek egymással, ilyenkor nem árt, ha van egy tesó, aki a pártodat fogja. Anyu szegény meg.. egyedül van velünk szemben.
- Oké - kuncogtam fel röviden - Ez nagyon izgalmasan hangzik! - fogtam immár én is csendesebbre a hangomat, biztos, ami biztos, persze a széles vigyor az én képemen is ott csücsült. Ez mekkora menő már! Még akkor is, ha csak poén az egész, mintha valami titkos küldetésen lennénk.
- Hé, ilyet még csak ne is mondj! - pillantottam rá, ám ezúttal semmiféle viccelődés nem volt a tekintetemben. Tényleg elég szarul éreztem volna magam amiatt, ha hetekig nem jön, csak azért, mert Brad szépen helyben hagyta. Már csak az kellene, hogy lényegében miattam essen baja, hiszen ha nem mesélek arról, Brad miket művel velem, neki sem támad az az elvetemült gondolata, hogy esetleg megleckézteti a fiút.
- Hát, nyilván. Bár amikor hajnali kettőkor esek az ágyba egy bolti árufeltöltős, leltározós meló után úgy, hogy másnap korán kelés, mert suli.. - húztam el a számat - Akkor nagyon tudnék örülni, ha olykor ingyen is kapnék valamit. Mondjuk ha meg fordítva lenne, akkor meg nyilván az lenne a bajom, szóval.. - vontam meg a vállam, nem fejezve be a mondatot. Igazodjon ki rajtam a hóhér, nem igaz?
- Hm, ki tudja, mikor terveznek vérfrissítést és milyet - válaszoltam, én magam is nevetve. Tény, hogy nem nagyon tudtam volna Davidet elképzelni egyik klikkben sem, de más, amit az ember a külvilág felé mutat és más, ami benne munkálkodik és irányítja a tetteit. Lehet épp a fiúknak is egy ilyen srácra lenne szükségük, pláne, ha tényleg elveri Brad-et! Nem is akarok inkább ebbe belemélyedni.
- Jól estek a szavaid, tényleg - pillantottam rá egy biztató mosoly kíséretében, hiszen éreztem a bizonytalanságot a hangjában. - Már önmagában az kifejezetten üdítő, hogy nem egyből azzal rohantál le, hogy milyen érzés, hogy vagy, sikerült-e már feldolgoznod és hasonló. Na ezek a hülye a kérdések! Arról nem is beszélve, ha valaki egyenesen egy olyat nyom a képembe, hogy ne aggódjak, idővel majd minden rendbe jön - sóhajtottam, kicsit talán ismét túlzottan belelovaltam magam a témába, de annyi baj legyen. Inkább legyintek újfent, tényleg nem szeretnék erről beszélni, sem őt traktálni ilyesmivel, hiszen milyen szánalmas lehetek már! Még csak most ismertük meg egymást, de már a nagy fájdalmaimról beszélek neki. Szép.
- Valami biztos van a halál után, mert az nem lehet, hogy csak ennyi legyen - tártam szét megadóan a kezeimet. Nem voltam nagy hívő, de tudtam ezt-azt a vallásokról, bár soha nem gondolkodtam olyasmiben, hogy nagy szellemek mozgatják a világ kerekeit. De valami mennyországnak akkor is lennie kell, nevezzük azt Paradicsomnak vagy Távolnak. Mindenki másban hisz, ezért senkit sem lehet elítélni.
- Hogy micsoda? - pillantottam rá totális döbbenettel és némi félelemmel is a tekintetemben. - Jártál ott? Milyen volt? És egyáltalán.. mi történt veled? - buktak ki belőlem a kérdések, mert ez baromi para volt! Azt sem tudtam, mit mondjak hirtelen, aztán persze leesett, hogy lehet kicsit durva volt a reakcióm. - Ne haragudj, nem akartam neked esni, csak ez.. nagyon durva. Szóval ha nem szeretnél, tényleg nem kell válaszolni a kérdésekre! - ezt nem árt tisztázni, mert tényleg nem szerettem volna bunkó lenni, hiszen ha járt ott, akkor halál közeli élményben lehetett része, sőt, az is elképzelhető, hogy meg is halt egy kis időre, amíg újra nem élesztették. Hátborzongató…
- Rá se ránts! - vontam meg a vállam egy legyintés keretében. Ez nyilván mindenkinek új, neki is és nekem is, hiszen nekem ahhoz kell hozzászoknom, hogy ő más gyökerekkel rendelkezik, ahogyan neki azt kell elfogadnia, hogy én nem ismerem az ő kultúráját.
- Akkor kifejezetten megtisztelő, hogy az enyémet pont tudtam - nevettem fel röviden, hiszen egészen érdekes, hogy a néhány név között, amiknek jelentésével tisztában van, az enyém is pont szerepel.
- Látni láttam már, de maga a tudat az más, hogy őt te nevelted fel! - osztottam meg vele a véleményemet a dologról, de persze ez sem olyan volt, amiben érdemes lett volna mélyebben elmélyedni, no meg terelődött is szépen tovább a téma a rénszarvasokra, ami ismét kellőképpen felkeltette az érdeklődésemet. Nem is tudom, mikor érdeklődtem egy ültő helyemben ennyi sok dolog iránt egyszerre.
- Nagyon furcsa belegondolni, hogy valaki rénszarvason lovagol. Főleg azután, hogy számomra a rénszarvas a mikuláshoz köthető leginkább - nevettem fel röviden, mert elég érdekes volt, hogy míg valakinek egy rénszarvas egy autót helyettesített és nagyon jó hasznát vette, addig én mindössze a bugyuta történetekben találkoztam vele.
- Minden új dologra nyitott vagyok, ez pedig kellőképpen érdekesnek hangzik, hogy kíváncsiskodjak kicsit. Bár faragni tuti nem faragnék, hiszen első ízben tuti lenyisszantanám az ujjamat, de a folyamatot szívesen meglesném - pontosítottam kicsit az eddig elhangzottakon. Amikor azonban David előszedte a kis faragókését, ijedten fogtam rá mind a kezére, mind a késre egyaránt, hogy eltakarjam a külvilág elől. Azért arra persze figyeltem, hogy ne szabdaljam szét a kezem vele, bíztam benne, hogy sikerült is. - Te jó ég, ezt gyorsan dugd el, vagy különben nem is kell aggódnod amiatt, volt-e kamera a folyosón, vagy sem! - valódi aggodalom csengett a hangomban, hiszen elég kellemetlen lett volna, ha egy ilyen miatt nem veszik át a suliba. Mert ők hiába tudják, hogy ez csak egy faragókés, a tanárok tuti kamudumának tekintenék és akkor jogosan merülne fel a kérdés, hogy miért mászkál egy diák egy késsel a zsebében a suli területén.
- Óh, sajnálom - sütöttem le a tekintetemet és ezúttal valami csoda folytán sikerült megállnom, hogy ne faggatózzak és kérdezősködjek, hogy ugyan mégis mi történt, ami ilyen cselekedetre késztette. Nem lehetett könnyű, az egyszer egészen biztos.
- Persze. Nem kell mindenkinek utálnia a tömegnyomort - rántottam meg kissé a vállaimat nevetős hangon, ez az én defektem, meg amúgy is szeretek bicajozni, olcsóbb, mint a bérlet, ráadásul edzés is! Kellemest a hasznossal, nem igaz?
- Zsír! - csillant fel a szemem, amint bólintottam egyet a mesedélután lefixálására. - Én tuti nem fogom senkinek sem hangoztatni - már csak az kellene! Nem kell ide senki, most csak magamnak szerettem volna Davidet és a történeteit is, előbukott az eddig elég ritkán megnyilvánuló önzőségem is, de nekem is volt, mindenkinek van ilyen oldala.
Bólintás bólintást követett, hiszen tovább nem szerettem volna ragoznia  dolgot, a fájó múlt mindig is fájni fog, csak idővel halványodik majd az érzés, nem kell ezt túltárgyalni, így is eleget beszéltünk már róla, hogy ne akarjak jobban belemélyedni. Egyrészt annyira nem vagyunk még jóban, hogy mélyebbre ássuk magunkat az ilyen dolgokban, ráadásul David szavaiból úgy éreztem, nem csak nekem volt nehéz múltam, de most is sikerült lakatot tennem a számra. Talán majd egyszer eljön az az idő is, hogy beavassuk egymást ezekbe a dolgokba is…
- Ne parázz, ha szerencsénk van, a kedves titkár néni lesz, ha meg nem, akkor… akkor majd gondolj valami vidám dologra, miközben vele beszélsz! - próbáltam biztatni, bár minden bizonnyal a morcos néni megemlítése már alapból nagyon rossz ötlet volt. Mindegy, szurkolok, hogy ne ő várjon majd Davidre az ajtó túloldalán.
- Okés, akkor csak kövess! - indultam aztán meg, amikor közölte, hogy készen áll. Átvágtunk a tömegen, be a hátsó ajtón és máris a titkárság ajtaja előtt szobroztunk. A fiúra pillantottam, majd az ajtóra és ismét Daviden állapodott meg a tekintetem. - Itt is volnánk. De tényleg ne parázz! Menni fog az, átvesznek, megkapod az órarendet és máris beülhetsz a tanulópadba! - mosolyodtam el, mert nyilván nem lesz olyan kellemes a tanulás része, de most még tuti nem kell aggódnia. Ha ment, még a vállát is meglapogattam kicsit és másik kezem hüvelykujját felfelé emelve jeleztem neki, hogy minden rendben lesz. Ott várakoztam az ajtó előtt, amíg ki nem lépett rajta, hogy aztán egyből lerohanjam a kérdéseimmel.
- Na, átvettek? Mi volt odabent? Kedvesek voltak veled? Megkaptad már az órarended? Mikor kell kezdened? És melyik osztályba kerültél? - csak dőltek belőlem a kérdések, de hát én olyan izgatott voltam!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Hétf. Okt. 05, 2015 9:40 pm

A ravasz kis csirkefogók úgy tűnik belátták, ha szövetkeznek Tabitha ellen képesek saját maguk is hasznot húzni amennyiben kiállnak egymásért. Sajnálta volt feleségét emiatt, és felelősnek is érezte magát, hiszen, ha nem hagyta volna el őket, akkor nem egyedül kellett volna két gyerkőccel viaskodni. Ráadásul mindketten egyidősek, még csak nem is lehetett a „te vagy az idősebb, neked kell okosabbnak lenned” szlogent bevetni, bár a tizenkét perc előnnyel előhozakodhatott volna, de egy gyerek fejlődésében ez igazán elhanyagolható, és egy idő után az idősebbnek is leesett volna a tantusz. – Nem lehet könnyű dolga anyudnak – mosolyodott el bátortalanul. – Ketten egy ellen… – grimaszolt, majd vállait is megvonta miközben Jasonra tekintett. – Nem hangzik túl fairnek – persze látszott Daviden, hogy csak viccel. Ugyan ki ne akarná egy kicsit az ősei idegeire menni néha? Anguta is sokszor próbálgatta a határait Tupileknél… jó persze általában kevés sikerélménnyel, de ez hozzá tartozik a felnőtté váláshoz.
- Remélem lesz is olyan jó, mint ahogy hangzik – David itt már nem törődött hangjának lecsendesítésével és visszatért a normális beszédhez. Sohasem gondolta, hogy verekedni fogja tanítani Jasont. Kiskorában nem kellett és egyébként sem akarta, hogy verekedjen így egyértelmű volt, hogy nem mutatott neki semmi olyat, amit aztán az osztálytársain használhatott volna. Persze akkor még nem csesztették a többiek, ez azért sokat változtatott a dolgon.
- Már kimondtam – vigyorodott el szélesen, és ami még fontosabb, a bizonytalanságnak már nyoma sem volt arcán. Érezte fiában a változást, ezért is akarta megnyugtatni. – Nyugi, ha forró lesz a talaj úgyis elszaladok… - bólogatott bizakodóan. – Rövidtávon piszok gyors tudok lenni ám – de még mennyire, csak lehetőleg senki se lássa, mert az túlságosan sok kérdést vetne fel.
- Nahát, te melózol? – miért dolgozik suli mellett? Jó, hát nem egy ördögtől való elfoglaltság iskola után némi mellékest szerezni, de ezek szerint Tabitha ennyire rosszul állna anyagilag? Lehet meg kellene dobni egy kevés lóvéval, de ugyan minek? Néhány hónap múlva már csak egy kölyköt kell eltartania… A gondolat fejszeként vágódott elméjébe, és átkozta is magát miatta. Arcán azonban még mindig a kérdése utáni csodálkozás látszódott.
- Azt hiszem, ha engem bevennének, rövidtávon szét is züllene a banda – nevetett David is, de valószínű tényleg ez történne, viszont a dolgot Anguta is mulatságosnak találta és már el is játszott a gondolattal, hogy milyen mókás megtévesztésekkel uszítaná egymás ellen őket.
Sajnálta Jasont, amiért ezt át kellett élnie, és a szomorúság, ami arcára kiült valóban a sajátja volt. Itt kellett volna lennie, megmenthette volna Karent, és talán azt is megoldhatta volna, hogy együtt tudjanak maradni… valahogy, valamiképp. – Az idő semmit sem old meg, csak az emlékek halványulnak, és már kevesebbet gondolunk a távozottakra – hangja halkan, szomorúan csengett. – De attól nem lesz könnyebb, csak… talán megszokjuk – mert mást úgysem tudnak tenni. A halál az élet elválaszthatatlan része. Valakinek hosszú-hosszú idő adatik, valakinek pedig roppant kevés. Igazságtalan vagy sem, ez van.
- Van – szúrta közbe kissé álmatagon, nem is tudta, hogy vajon Jason meghallotta-e, de talán nem is volt lényeges. Anguta tudta, hogy van létezés a halál után, és ez valamivel könnyebbé tette saját fiának feláldozását, még ha nem is fogja tettét soha megbocsájtani magának, abban a néhány percben, amit még leél.
A fiú döbbenete érthető és talán nem kellett volna ebbe beavatnia, de úgy érezte ez megkönnyítheti barátjának elvesztését. Néha egy apró kis hitmorzsa is elég, hogy valakinek a lelke felszabadulhasson. Már válaszolni akart, amikor Jasonból előtört a szabadkozás, és bár tényleg kissé lerohanta a kérdésekkel nem igazán érezte tolakodónak, egyébként is szívesen elmeséli neki. Aztán majd eldönti, hogy hisz-e neki vagy ő is ráfogja az agyi tevékenységre a látottakat. - Semmi gond, tényleg – mosolyodott el barátságosan. – Öt évvel ezelőtt történt amúgy, egy hegygerincről lezúduló lavina maga alá temetett, és hát szerencsére túléltem, de nem igazán tudtam semmit csinálni – hangja elgondolkodó lett, ahogy próbált visszaemlékezni arra, ami igazából meg sem történt, de ha a vulkános sztorival jönne elő könnyedén lebukhatna. Elvégre Alaszkában csak a Pavlof vulkánt ismeri, de hogy az mikor tört ki legutoljára arról fogalma sem volt, és nem nézett utána sem. Nem tudhatta, hogy szüksége lehet ilyen infókra is, de mindegy. Így nem tartja magát ahhoz, hogy nagyjából az igazat mondja, de annyi baj legyen. A Távolt ettől eltekintve szerette volna úgy leírni, ahogy azt megtapasztalta. – Lassan elfogyott a levegőm, és a testem is kezdett érzéketlenné válni. Aztán beszippantott a sötétség, és… ott találtam magam a Távolban. A világ közepén lebegtem anyagtalan testemmel, és nem létező szemeimmel néztem a tájat, és minden… olyan távol volt, ahogy a hely neve is mutatja – apró mosolyt villantott fel, aztán visszatért a komolysághoz. – Messze tőlem hegyek, bokrok óceánok húzódtak, és én nem voltam képes közelebb jutni hozzájuk. Egyhelyben álltam és az idő fogalma megszűnt körülöttem létezni. Évszázadokig rostokoltam ott, vagy csak másodpercekig? Nem tudtam, és a mai napig nem tudom. Hosszú volt és mégis rövid – kelletlen grimaszt vágott, majd kérdőn Jasonra tekintett. – Ez így idáig elég sületlenség gondolom, de tényleg ezt láttam és ezt is éreztem, de furcsa mód a farkasom velem volt. Ott lebegett szellemszerű lényként mellettem, és mérges volt rám, a nyakam felé kapott anyagtalan állkapcsával, de… évekig eltartott, és mégis csak egy pillanat volt. – David nagyot sóhajtott. – Áh, hát elég zavaros az egész, de végül nem harapta át a torkom, hanem megnyalta a nyakam. Igazából erre ébredtem fel. Anguta veszettül nyalogatta a nyakam, és nyüszített, miközben mancsaival próbálta kiszélesíteni a lyukat, amit ásott. Szegény, borzasztóan meg lehetett ijedve – mosolyodott el bánatosan.
- Oké – félszeg mosoly és egy kis nevetés hallatszódott felőle.
- Hát, nyilván csak véletlen volt, de legyen – nevette el magát. – Érezd csak megtisztelve magad – sokat vacilláltak, hogy vajon milyen neveket adjanak a kölyköknek, végül Eliza és Jason mellett döntöttek. Szép nevek és a jelentésük is kifogástalan.
- Az biztos – sóhajtott vidáman. – Marhára hiányzik – és már jött is a lehangoltság, de aztán újra felvidult. – De jobb ott neki – bólintott rá határozottan, nyilván saját magát is meg kellett győznie.
- Szerintem a télapó eredetileg rénszarvason lovagolhatott. Mármint aki elkezdte ezt az ajándékozósdid Lapföldön, vagy hol a fenében – Angutának halványlilája sem volt, hogy vajon kitől ered ez a szokás. – Szóval szerintem jó nyomon jársz – David is elvigyorodott. Sokszor az ember csak úgy mond valamit, aztán bele is trafál a lényegbe.
- Semmi akadálya – de sajnos volt. Az, hogy az udvaron nem volt egy épkézláb fa, amiből faragni lehetett volna, így csalódottan vette tudomásul, hogy ma nem lesz faragás, legalábbis itt nem, pedig már elő is kapta a faragókést, amire Jason szinte azon nyomban rámozdult és tenyerével próbálta takarni. Kezeik összeértek, és ha ezt valaki látja, akkor biztosan szereznek maguknak néhány rosszalló tekintetet. Úgy tűnik mégsem a legbölcsebb dolog egy suli udvaron kést mutogatni. – Bocsi… bocs, ne… ne haragudj – ijedten meredt Jasonra. – Elteszem… nem vágtalak meg? – kérdezte rémült tekintettel, miközben óvatosan eltávolította a kést Jason ujjainak közeléből. Amikor már a másik fiú ujjai nem voltak útban, gyakorlottan és villámgyorsan dugta zsebre a kését.
- Semmi gond, már túl vagyok rajta – mosolya őszintének és barátságosnak tűnt, és egyébként is már tényleg túl volt rajta… majd nyolcszáz éve.
- Hé! – kuncogott halkan. – Én sem vagyok odáig érte, csak nincs bringám még – világosította fel, miért is akarja inkább a tömegközlekedést előnyben részesíteni.
- Helyes – közölte határozottan, majd a jónépre tekintve megjegyezte. – Mert, ahogy elnézem az ifjúságot nem igazán csípik azokat, akik szeretik a meséket – hacsak a mese nem a Pokémon, mert azt, legjobb tudomása szerint mindenki szereti.
- Azzal nem lesz gond – vigyorodott el. – Vidám dolognak már az is megteszi, hogy találkoztunk. Őszintén, nem gondoltam, hogy máris szerzek egy… hát… egy barátot? – kérdőn tekintett Jasonra, és remélte nem fogja ezt tolakodásnak venni. Talán elég lett volna új ismeretségként megnevezni őt, vagy valami hasonlóan kimért jelzőt használnia.
- Rendben – és követte őt, közben azon agyalt, hogy vajon miként magyarázza ki a dolgokat az igazgatónak, ha éppen bent van.
- Bocs, de ez így túl szép, hogy igaz lehessen – idegesen húzta nevetésre a száját, miközben nagyokat sóhajtva a titkárság ajtaját bámulta, aztán erőt véve magán bekopogott, majd belépett. Hálásan nézett a fiúra, amiért meglapogatta a vállát, és még a hüvelykujját is feltartotta, jelezve, hogy bizony életben fog maradni odabent a küzdőtéren. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, testtartása és tekintete is megváltozott. Ijedtségnek nyoma sem volt. Magabiztosnak kell látszania, ha gond nélkül be akar iratkozni, és ez úgy tűnt menni is fog. A pecsét hiányára az egyik göndör hajú, fekete nő csak a szemét forgatta és bosszankodva előhúzott egy pecsétet és lenyomta rá, csak, hogy minden hivatalos legyen. Úgy tűnt az igazgató pecsét feledékenysége mindennapos. Nagyjából húsz percig volt bent, mire mindennel ellátták, amivel boldogul az iskolai életben. Osztálytérkép, tanrend, szülőkkel aláíratni való vackok és már kint is volt, egy halom papírral a kezében.
- Ja… nem sok… igen…igen… most… a tiédbe – David arca vöröslött és látszott rajta, hogy ideges, ezért kicsit türelmetlenebbül válaszolt, mindig az éppen feltett kérdésre. – Bocsi… leülhetnénk valahová. Árt a szívemnek a stressz. Végig azon paráztam, hogy vajon tudják-e, hogy én voltam… de nyilván nem. Merre is kellene most akkor lennünk? – húzott elő egy tanterem hálózatos térképet, és értetlenül bambulva kereste hova is kellene menniük.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Kedd Okt. 06, 2015 11:29 pm

- Mondjuk úgy, hogy hozzászokott már - vigyorodtam el szélesen - Amúgy meg nehogy azt hidd! Neki is olyan praktikái vannak, hogy néha szinte leesek a székről a válaszait hallva - anyu tényleg eléggé megedződött minket illetően, bár hála égnek olykor azért még tudunk meglepetést okozni neki. Már nem mintha arra mennénk ki, hogy szívassuk, ez pusztán testvérbecsület.
- Biztos vagyok benne. Én már akkor örülni fogok a fejemnek, ha néhány alap dologra megtanítasz, meg, hogy például hova érdemes ütni, ilyenek. Mondjuk lehet érdemesebb inkább hatásosan védekeznem megtanulni - vigyorodtam el, de majd kiderül úgyis, ha tényleg eljön az az idő, hogy Davidtől fogok tanulni.
- Hála égnek - sóhajtottam megkönnyebbülve és tényleg jóérzés volt a nyugtatást hallani. Nem viseltem volna túl jól, ha laposra verik, aztán kimarad amiatt néhány napot a suliból. Miattam, jobban mondva. Nem is a suli a lényeg, hanem a testi épsége.
- Ahha. Jó érzés olykor beszállni a családi kasszába, meg nagyon gyűjtök most egy laptopra. Illetve az egyik Karen-nek szervezett meglepetésem is elég szép fogyókúrára ítélte a malackámat - célzok ezzel a malac perselyre, biztos David is látott már ilyet. Mondjuk nem abban gyűjtöm a pénzem, de így sokkal frappánsabb volt a válasz.
- Persze, hogy nem lesz könnyebb, vagy jobb. Csak idővel megtanulja az ember, hogy miként ne jusson állandóan az eszébe az, akit elveszített - az én hangom is szomorkásan csengett. Egyszer már átéltem ezt apa kapcsán, most Karennél is így kell tennem és nagyon bízom benne, hogy nem fog még egyszer ilyesmi bekövetkezni a közeljövőben, mert azt már tuti nem lennék képes ilyen erősen végigküzdeni és átvészelni.
- Ó, te jó ég! Ez eléggé ijesztően hangzik! - sápadok kissé le a lavina gondolatára, nem lehetett túl kellemes, sem a lavina, sem az utána lévő állapot. Aztán inkább nem is kérdezek, csak hallgatom, mit mesél a Távolról, szinte már csak egy hajszál választ el a tátott szájjal való bámulástól.
- Sületlenség? Nem, egyáltalán nem az! - tértem magamhoz kábulatomból a kérdését hallva, hiszen eléggé elmerültem a dologban. Magam is elképzeltem ezt a helyet, rettentő szépnek és csodálatosnak, természetesen, mert ha ez a hely tényleg létezik és Karen tényleg ott van, akkor neki csakis egy ilyen gyönyörű hely lehet az új lakhelye.
- Anguta? Szóval így hívják a farkasodat? - kérdeztem a felhangzó nevet hallva - És micsoda szerencse, hogy rád talált! - ki tudja, mi lett volna, ha nem így lett volna, lehet elő sem került volna! Ez pedig kifejezetten hátborzongató. Még a hideg is kirázott tőle egy pillanatra.
- Héj! Ne törd le az önbizalmam! - nevettem el magam a nevem tudásával kapcsolatban. Abszolúte nem gondoltam komolyan, erről a nevetésem is árulkodott. Kifejezetten üdítő volt kacagni egyet a nehezebb téma után, elképesztő, milyen gyorsan fel lehet vidítani.
- Biztos, hogy jobb ott neki. Most képzeld el! Itt mindenki hasonlóan reagált volna, mint én, vagy durvábban és bazári majmot csináltak volna belőle. Nem neki való ez a város - osztottam meg a véleményem, bízva abban, hogy kicsit sikerült felvidítanom a fiút. Nyilván nem lehetett jó érzés a farkasa nélkül, tuti én is el lettem volna kámpicsorodva.
- Elképzelhető, nem tudom - vontam meg a vállam. Soha nem voltam jó az ilyen legendás sztorikban, a töriért sem kifejezetten rajongtam, így ez az információ elveszett valahol az éterben. Már ha egyáltalán valaha hallottam is arról, honnan ered ez az egész Mikulás dolog.
- Nem gond, tényleg, csak szar lett volna, ha emiatt csapnak ki még azelőtt, hogy egyáltalán átvettek volna - mosolyodtam el szélesen, nekem tényleg nem volt baj. Akkor lett volna, ha valaki észreveszi. - Nem. Úgy tűnik ezúttal a szerencse mellém állt - vigyorodtam el még szélesebben, hogy oldjam kicsit a fiú hangulatát.
- Azt hiszik már olyan fene nagy felnőttek és nekik már ciki lenne meséket hallgatni, de egyáltalán nincs így - beképzelt hólyagok, na azok, de ezt így hangosan mégsem fogom kimondani, főleg úgy, hogy más is hallhatja, akinek egyáltalán nem kellene.
- Aha, egy barátot - mosolyodtam el, de olyan igazi, szívből jövő, őszinte görbülettel. Nem gondoltam volna, hogy David mondja ki először a barát szót, de olyan szinten jól esett, hogy fogalmam sincsen, mikor éreztem utoljára ilyen melegséget a mellkasomban. Karen, persze, ő is tuti nagyon örül most odafent, hogy ilyen hamar sikerült egy barátot szereznem, mert én is valóban így gondoltam a fiúra. Ajh, de boldog lettem hirtelen!
- Oké, kicsit több papírmunkával a képletben, de akkor sem lesz vész! - biztattam tovább a váll lapogatás és a hüvelykujj feltartása közben. Kicsit szar érzés volt, amikor becsukódott utána az ajtó, mert én is tiszta ideg lettem, az lett volna az igazi pofára esés, ha közlik, hogy David nem járhat ide. Akkor tuti összeomlottam volna, mert tényleg megkedveltem és tényleg a barátomnak véltem a fiút, ilyen rövid idő alatt is, igen. Fel és alá járkáltam, mert képtelen lettem volna a seggemen megülni és amikor kinyílt az ajtó, egyből ott termettem mellette, hogy rázúdítsam a kérdéseimet.
- Komolyan? Az enyémbe? - talán ez a válasz volt a legfontosabb, így nem leszek olyan egyedül az osztályban. Bakker, ez mekkora király már! - Persze, persze, oda - mutattam is az ajtóval szemben lévő kissé ütött-kopott széksorra. - De akkor ezek szerint nem tudták, szóval ne stresszelj tovább - biztatóan mosolyogtam, bízva abban, hogy ezzel is hozzájárulhatok ahhoz, hogy minél előbb megnyugodjon.
- Erre ni - húztam végig az ujjam a hosszú folyosón, majd a végén jobbra, végül pedig egy balos után böktem rá a tanteremre - Ez az osztálytermem. Azaz most már a mi osztálytermünk! Amúgy ne félj, tényleg mindent tök hamar meg lehet tanulni, eleinte labirintus, de aztán észre sem veszed és már rutinból közlekedsz a folyosókon - cseverésztem tovább, nem tehetek róla, amúgy is elég nagy a szám, hát még amikor lelkes vagyok!  - Egyébként már csak két óránk van, aztán miénk a délután!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Csüt. Okt. 08, 2015 10:17 pm

- Valóban? – kérdezte nevetve, mint akinek tényleg fogalma sincsen Tabitha praktikáiról. Talpraesett lány volt már akkoriban is, és a két kiskamasz valószínűleg még finomított ezen a vonásán.
- Áh, dehogyis – legyintett vigyorogva. – A legjobb védekezés a támadás – hajolt kicsit közelebb és széles mosolyra húzva arcát meggyőződéssel bólintott. – Ha az ellenfélnek nem hagysz esélyt cselekvésre, annál jobb védekezés nem is kell… nemde? – de bizony. Igaz, így ő tűnik fel agresszorként sokak szemében, de ha ő látja már, hogy a másik mire készül, akkor simán el lehet adni önvédelemnek. Vagy esetleg nem, de ha idegbeteg állatnak tartják már az is kellemes távolságra fogja űzni azokat, akik eddig szekálták. Végső soron ez is egy megoldás féle.
Jason megkönnyebbülése hallható és érezhető is volt, aminek Anguta csak örülni tudott, bár valószínűleg megérdemelne egy alapos verést, szó se róla, de ettől eltekintve jólesett neki, hogy a fia ennyire szívén viseli a sorsát. Majd fogja még gyűlölni, így a Teremtő mindent megtett, hogy bezsebeljen tőle néhány pozitív érzelmet, amíg még képes erre.
- Kedves tőled – hangja lehangoltabb lett, ahogy halott barátját említette, de azért nem ment át rögtön temetési szertartásba. – Mivel lepted meg? – itt már egyből érdeklődőbbé vált, mivel roppant kíváncsi volt, vajon mivel tette szebbé a lány életét. Az, hogy a malacperselyét fel kellett törnie kevésbé lepte meg, bár nem rémlett neki, hogy annakidején lett volna neki, de fene tudja apja „halála” után milyen porcelánjószágokba dobálta a pénzét.
- Hát igen – apró szomorkás grimaszt vágott, nem igazán kellett megjátszania a nyomott hangulatot, hiszen Anguta sokkal több személyt látott elveszni, mint amennyit Jason valaha is fog. Többek között a fiát is látni fogja kivéreztetve, és ez egyáltalán nem segített rajta. Enyhe szédülés fogta el a gondolatra, de igyekezett ezt kívülre nem mutatni. David arcán továbbra is a szomorkás kifejezés ült, de látszott rajta, hogy érzékeny témára léptek, és inkább nem akar többet hozzáfűzni a dologhoz. Suhanjon el a beszélgetés kellemesebb vizekre, mint például egy halál közeli élményre… Remek választás.
- Az is volt – bólintott grimaszolva. – Addig rúgkapáltam a hóban, amíg ki nem döglöttem a fáradságtól. Mondjuk teljesen hasztalan volt, mert nem bírtam lényegében mozdulni csak néhány centit, de hát tudod, hogy van ez – vonta meg a vállát. – A pánikban lévők ritkán gondolkoznak logikusan, és hát egy tízes skálán én legalább tizenötös pánikhangulatban lehettem – nevette el magát, de ebben jókedv alig honolt, viszont telítve volt szégyenkezéssel. Tehetett volna többet is, és az energiáit jobban is felhasználhatta volna, ehelyett elpocsékolta, aztán rászakadt a sötétség, és a Távol.
- Tényleg úgy gondolod? – kétkedés volt hangjában, és szemei is erről árulkodtak. Nem akarta elhinni, hogy valaki első szóra hisz neki, de tekintetében a remény halvány csírája is felbukkant, megerősítésre várva.
- Jaja, inuit nyelven a neve Teremtőt jelent, vagy Legfelsőbb istent – vigyorodott el. – Nem is tudom melyik a hízelgőbb, bár számomra teremtett egy új esélyt, szóval lehet az előbbi jobban illik rá – ahogy David farkasa szóba került büszkeség csillant a barna szempárban, és szeretet, majd rögtön utána következett a szomorúság is, amiért Anguta nem lehet vele. Hiányzott neki, jó lenne, ha magával hozhatta volna, de tudta, hogy itt rossz helye lenne. Habár David kedvence volt, attól eltekintve még egy vadállat, és a szabadban a helye, nem holmi udvaron kerítések közé zárva. – Bezony, ha nem keresett volna olyan veszettül, még lehet mindig a hó alatt dekkolnék – keserű grimasz, majd kedélyes vigyor ült ki arcára. – De tényleg szerencse, hogy rám talált – aztán elröhögte magát. – Nem is tudom, mit csináltam volna öt évig a hó alatt – volt egy ötlete, mondjuk el is patkolhatna, de az túlságosan snassz, és olyannal sokan el tudják az időt tölteni.
- Ezer bocs – kuncogott David. – Ígérem, máskor nem teszek ilyet – ezt persze valószínűleg nem lesz képes Anguta betartani, de Jason új barátja minden bizonnyal meg fog mindent tenni, hogy az ígéretét betarthassa. Kezdésnek szépen meg fogja tanítani verekedni, aztán… vagyis inkább előbb elmesél egy vérfarkas legendát. Igen, ez bizonyosan tetszeni fog neki.
- Nem, tudom. Nem való neki, csak hát hiányzik – nézett nagyot sóhajtva az iskola díszpintyei felé. – Persze, ha ezek a jómadarak elkezdenék piszkálni… nem biztos, hogy megállnám, hogy rájuk ne eresszem – vakargatta meg tarkóját elmélázva. – Bár lehet, hogy nekik menne önszántából is – mosolyodott el. – Elég jó emberismerő, és nem csípi a szemeteket.
Igazából Anguta sem tudta, ahogy David sem, ezért megvonták a vállukat, jelezve, hogy azért ők sem annyira a Mikulás téma szakértői.
- Igen, ne is mond. Már az első nap kicsődítek a szabadba mindenkit, aztán még aznap fegyverrel fenyegetem az iskola egyik tanulóját – halkan beszélt, de szarkasztikus él bujkált, némi aggodalommal megfűszerezve. Külső szemlélő, akár még támadásnak is vélhette volna a kés előkapását, amit az iskola nem túl népszerű, de annál csetlőbb diákja ellen vet be. Talán be sem kellene mutatnia így az áthelyezési papírját és máris kirúgják, de még az is lehet, hogy a zsarukat is ráeresztik. – Hála Tupileknek – mosolyodott el megkönnyebbülten, amikor Jason bejelentette, hogy nem vágta el semmijét a faragókés.
- Igazad van. A mesék kor függetlenek, főleg a kicsit életszerűbbek – mint például a Pokémon, ahol valami állat-növény-gomba izéket egy fura labdába zárnak, miután ájultra verték őket egy másik hibrid lény segítéségével. Igazán humánus és valósághű mese, szinte az ember alig várja, hogy saját maga is pokémon mester lehessen. Aztán persze, ha a yard megtudja becsukják állat-növény-gomba kínzásért, de hát az legyen az akkor baja.
David ajkai szélesre húzódtak, és Anguta legszívesebben meg is ölelte volna Jasont, de az bizony elég furán jönne ki „húszpercnyi ismeretség” után. – Király, sohasem szereztem még ilyen könnyen barátot – hacsak David farkasát nem számítják, mert vele az első találkozás már meghitten baráti volt. Anguta farkasa persze már más tészta, hiszen a fiú, aki annakidején Tupilek által be lett harapva, még hónapok múltán is legszívesebben megszabadult volna tőle.
- Bízzunk benne – közölte idegesen, és becsukódott mögött az ajtó, ami elválasztotta őt Jasontől.
Kifelé jövet megkapta a kérdés áradatot, majd ahogy kicsit felengedett már képes volt normálisan sietség nélkül is válaszolni, és jobban figyelni a fiúra. – Jaja – bólintott rá mosolyogva. – Bár szerintem hülyének fogsz tartani – nézett szégyenkezőn. – Szerintem a mi gimink jóval lazábban tanított – biztos, hogy lövése sem lesz egyetlen nyelvtani szabályról, vagy matematikai képletről. De… sebaj, úgysem sokáig akarja fenntartani a színjátékot. A kör még nem volt probléma, de idővel az fog lenni. David ideges léptekkel a székek felé ment, leült, kifújta a levegőt, és elnyúlt. – Próbálok megnyugodni – lélegzett nagyokat – Csak kicsit nehezen megy.
- Remélem úgy lesz, de majd a térképet magamnál tartom – bár felesleges lett volna, már megjegyezte az osztálytermek elhelyezkedését, és hogy melyik milyen jelzéssel van ellátva.  
- Az jó hír – egy pillanatra elgondolkozott, majd kíváncsian megkérdezte. – Szerinted hol lehetne zavartalanul mesedélutánt tartanunk? – Jasonékhez nem szívesen menne Tabitha miatt, és lehet Eliza sem rajongana érte. Talán van a közelben valami elhagyatott játszótér, vagy egy régi tankönyvraktár, vagy egy kiégett malom, ahol zavartalanul mesélhet.
- Máris induljunk a tanterembe, vagy várjunk még? – mivel másik épületben voltak, nem tudni, hogy a többiek már bementek-e és ha igen, talán nekik is követniük kellene őket. Még a végén ezért csapják ki.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Pént. Okt. 16, 2015 1:03 am

- Biztos? Csak mert én ennek eddig mindig az ellenkezőjét hallottam - vigyorodtam el szélesen a szavait hallva. Soha nem voltam túl agresszív, ráadásul Eliza mindig azt mondta, hogy nem szégyen, ha futni kell és inkább szaladjak, minthogy laposra verjenek.
- Mindig igyekeztem valami kis aprósággal kedveskedni neki, de a fő attrakció a nyárvégi bál volt. Én intéztem az ápolót, aki velünk jött - halvány görbület telepszik a képemre, mégis ott bujkál benne a keserűség. Ha nem mentünk volna el a bálra… Ugyanakkora Karen biztosított róla, hogy élete legszebb estéje volt, mégis ott mardos a bűntudat. Kettős érzés, mert haragszom is magamra, ugyanakkor örülök is neki, hogy széppé tehettem az utolsó napjait.
- Na jó, ez így még ijesztőbben hangzik… - nyíltak ismét tágra a szemeim, ahogyan elképzeltem a jelenetet. Én is tuti baromira pánikba estem volna, ha velem ilyesmi fordul elő, amúgy is hajlamos vagyok néha túlreagálni a dolgokat, hát még akkor mi lett volna egy ilyen helyzetben! A hideg is kiráz tőle.
- Igen, tényleg - bólintottam határozottan, mert szerintem tényleg nem volt sületlenség. - Két fontos személyt is elvesztettem már, pedig még csak tizennyolc éves vagyok! Szóval kell lennie valaminek odaát, hiszek ebben, ráadásul kétlem, hogy ilyen sztorikat valaki csak úgy kitalálna magától - vontam meg a vállam kissé, hiszen elég őrültnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy a halálon túli létről találjon ki ilyen sztorikat, meg arról, hogy járt már ott. David pedig nem tűnik betegnek, sem őrültnek, így elhiszem neki, amit mondott az előbb.
- Igen, mindkettőnek megvan a maga varázsa és valljuk be, azért elég király jelentései vannak! - vigyorodtam el én magam is szélesen, hálát adva azért, hogy kellemesebb vizekre evezünk a témát illetően.
- Hát, tuti semmi jót - húztam el a számat, mert ez még mindig elég érdekes téma volt, az ilyenen pedig nem tudok nevetni, Karen halával a hátam mögött legalábbis semmiképp. Idővel könnyebb lesz, tudom, de most még túl friss a seb, túlságosan fáj, ha rágondolok.
- Helyes - bólintottam ezúttal már széles mosollyal az arcomon. Amúgy sem az önbizalmamról voltam híres, de azért nem is voltam olyan szendeszűz, mint aminek a legtöbben láttak, ennyibe nyilván nem fogok belehalni.
- Igen, ezt meg tudom érteni… - húztam el a számat, elfordítva a tekintetemet a fiúról. - Tudom milyen az, amikor egy fontos személy lép ki az életedből, de legalább gondolj arra, hogy lesz lehetőséged olykor meglátogatni! - próbáltam biztatni a fiút, remélve, hogy sikerrel járok majd. - Hú, az azért elég durva lenne! - valami csodálkozással vegyes félelem ült ki a tekintetembe - Nyilván megérdemelnék, de azért ilyet nem kívánnék nekik - mint ahogyan a lányoknak sem a szar jövőt. Nem tehetek róla, így lettem összerakva, hiába bunkók velem mindig, rosszat azért nem akarok nekik, pedig megérdemelnék.
- Rá se ránts! A jelekből ítélve amúgy sem látta senki, úgyhogy felesleges emiatt aggódni - pillantottam körbe, de tényleg nem igazán nézett minket senki, úgyhogy nem kellett ilyesmi miatt aggódni. A biztató görbület továbbra is ott ült az arcomon, ahogyan a fiú felé fordultam.
- Hála Tupileknek? Ti ilyesmiket szoktatok mondogatni? - érdeklődtem tovább, elcsípve a megkönnyebbülés szavait, mert nekem ez is új volt, hiszen mi nem ezt szoktuk mondani, így érthető, hogy kíváncsi vagyok és érdekel.
- Így van - bólintottam a szavait hallva - A legendák ráadásul amúgy sem sorolhatók szerintem a mese kategóriába - vontam meg a vállam, ez az én sajátos véleményem volt, ki tudja, hányan osztják még rajtam kívül ezt, de szerintem valami ilyesmit amúgy is tanultunk irodalom órán.
- Nem vagy vele egyedül - büszkeség ült meg a képemen, mert tényleg rég volt, hogy bárkivel ilyen gyorsan sikerült megtalálni a közös hangot, főleg ebben a suliban. Itt már szinte mindenkinek megvolt a baráti társasága, a többiek meg annyira furik voltak, hogy nem is akaródzott odamenni hozzájuk. Mondjuk az ő szemükben én is nyilván furi voltam, de nem számított, most csak az érdekelt, hogy tényleg szereztem egy barátot! Hú, egek, ha elmondom anyának, hogy mi történt, tuti tökre fog ő is örülni!

- Ugyan, hagyjad már! - legyintettem grimaszolva egyet - Majd segítek tanulni, ha elakadsz valamivel és amúgy meg nem hiszem, hogy bármi olyasmit tanulnánk, amit ne értenél meg - elég értelmesnek tűnt a srác, persze aztán ki tudja. Mindenesetre szívesen ajánlottam fel neki a segítségemet, erre valók a barátok, nem igaz? - Jöttek már át máskor is gyengébb suliból diákok, de ők is gyorsan behozták a lemaradást. A legtöbb tanár jófej és ők is segítenek, azért ilyenkor figyelembe veszik, hogy adott esetben az új diák nincsen egy szinten a többiekkel. Nem olyan vérmesek, mint ahogyan azt a szóbeszédek mondják - nevettem fel röviden, igyekezve megnyugtatni David-et. Mondjuk én jó tanuló voltam, az pedig egy tanárnál mindig imponáló, de legfeljebb majd ott fogok állni mellette a bemutatkozásnál is, hogy tudják, mi jóban vagyunk, hátha az is segít valamennyit.
- Lélegezz mélyeket és gondolj valami kellemesebbre - nálam az be szokott válni, vagy pedig bárányokat számolok. Az eltereli a figyelmem és akkor már nincs is semmiféle probléma.
- Igen, az sosem árt. Eleinte én is azzal közlekedtem. Képzelheted, milyen, amikor bújod azt a vackot és nekisétálsz egy falnak. Mondjuk az még a jobbik eset, mert ha valaki olyannak mész neki, akinek nem kéne, az nagyobbat üt, mint egy fal. Átvitt értelemben is, mert akkor egyből célponttá válasz - mosolyogtam mindezen, mert én bizony jártam már így, amikor még zöldfülű voltam errefelé.
- Van a közelben egy park, ott ugyan járkálnak az emberek, de vannak eldugottabb padok is, ott azért nem akkora a forgalom, meg amúgy is mindenki rohan, nem figyelnének ránk. Vagy díszterem színpadjának hátuljában van néhány matrac, oda sem gyakran tévednek diákok, remek búvóhely az is - vigyorodtam el, ezzel beavatva David-et nem csak a suli egyik titkába, hanem az enyémbe is. gyakran ejtőzöm ott, ha el szeretnék bújni, vagy csak szimplán elegem van a többiekből, eddig még egyszer sem kapott rajta senki.
- Szerintem mehetünk lassan, nem lenne jó egyből elkésni az első órádról! - álltam fel egy sóhaj kíséretében, az ablakon kitekintve amúgy sem volt már túl nagy nyüzsgés az udvaron, úgyhogy szerintem ideje lenne elindulnunk. Legfeljebb várakozunk majd a terem előtt, de inkább az, minthogy elkéssünk.
Előbb-utóbb bejutottunk a terembe is, ott pedig kérdés nélkül mutattam meg David-nek a válaszható padokat. Sajnos csak kettő volt belőle és egyik sem az enyém közelében, mert minő meglepő, nekem az első sor jutott, ezek pedig leghátul voltak.
- Ezekből tudsz választani - mutattam is rá a két ülőalkalmatosságra, aztán mivel a többiek is már szállingóztak befele, gondoltam hamarosan kezdődik is az óra. Úgyhogy kitartást kívántam David-nek, majd én is lehuppantam a helyemre. Tényleg nem kellett sokat várnunk, hogy a tanárnő berobogjon és ezután percek kérdése volt csupán, hogy kezdetét vegye egy nagyszerű matekóra.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Pént. Okt. 16, 2015 10:30 pm

David egy pillanatra elgondolkozott, majd némi tanácstalanság után rábólintott Jason szavaira. – Jó, hát vannak hátulütői persze, meg hát, ha sokan vannak, akkor nem is annyira kivitelezhető, de egy ember ellen működ… het – enyhe grimaszt vágott, majd megvonta a vállát. Talán nem a legjobb ötlet, de még mindig jobb, mintha megveretné magát. Így legalább látják, hogy nem érdemes vele kikezdeni.
- Biztosan nagyon örült neki – így elmehetett a bálra, amúgy meg nyilván nem tudott volna. Jason igazán remek kölyök.
David grimaszolva bólogatott. – Igen, de szót se többet róla – látszott rajta, hogy kezd ő is saját emlékei hatása alá kerülni, és teljes mértékben megértette, hogy Jasont is rosszul érinti a történet – Túléltem és ez a lényeg – vigyorodott el vidáman végül.
- Köszi – mosolyodott el félszegen. – Szerintem előfordulhatna… figyelemfelkeltés, vagy pénzszerzés gyanánt, de akkor inkább egy bulvárlapnak kellett volna elmesélnem a sztorit – nevetett fel könnyedén. Nem, a hóban rekedés az kamu, de a Távol… a Távol az valóságos, és mióta Denaali felbukkant sokkal közelebbinek is érezte fenyegető jelenlétét, még ha valahol mélyen vágyott már a megboldogulásra, de mint, ahogy mindenki, aki ilyen gondolatokkal küzd, szeretné elzavarni, amikor a halál lehetősége valóban vészes közelségbe kerül.
- De még mennyire – nevetett fel halkan. Nem véletlen alakult ki nála istenkomplexus, ami néha gyenge lábakon áll, valamikor viszont egy felhőkarcoló alapján nyugodott. Mindkét állapotnak meg volt a maga kellemes érzete, de a szellemek nem igazán szeretik, ha mindenhatót játszik. Kár, pedig baromi élvezetes istennek lenni.
- Igen, én is úgy vélem – fogta vissza nevetését, amikor észrevette, hogy Jason nem osztja feltétlen jókedvét, nyilván az őt ért veszteségek miatt, az öt éves hó rabságot már egyből a halállal párosította. Jó, hát valóban az lett volna belőle… már ha ez tényleg megtörtént volna vele. Sajnos azonban atomjaira robbant egy vulkán kataklizmájánál. Anguta nem túl szerény véleménye szerint testének mikroszkopikus darabkái beteríthették az egész szigetvilágot, sőt talán még Ausztráliát is. Hát kell ennél több egy istennek?
A kése előkerült, majd eltűnt, hogy aztán úgy tegyenek, mintha semmi sem történt volna.
- Igen, remélem valamelyik szünetben vissza fogunk tudni utazni – bizakodó volt a hangja, bár még nem tudta, mikor fog Fairbanksba visszamászni, ez nagyban függött a kör intenzitásától, de nem adott magának két-három hétnél többet. – Hát… jobban bele gondolva én sem… de hát tudod, hogy van ez – vonta meg grimasszal a képén a vállait. – Az ember néha rosszat akar azoknak, akik szemetek, de valójában úgysem tenné meg – kivéve, ha azok a szemetek embereket ölnek és falnak fel, mert akkor minden további nélkül rájuk lenne szabadítva Anguta.
- Megnyugtató, remélem tényleg senki sem szúrta ki – azért aggodalma még az arcán maradt, nem olyan ez, amit egyik pillanatról a másikra le lehet mosni valaki képéről.
- Hébe-hóba – vigyorodott el. – Már nálunk is elég ritka, de azért megesik, hogy valaki az ősi nevekkel dobálózva káromkodik, vagy éppen hálát mond – nem tudta, hogy az őrzők körében mennyire divatos, de a leszármazottaktól már hallotta.
- Nem, nem igazán – értett egyet David. – Bár sokszor meseszerűek, főleg mondjuk a szentek legendái, de egy hithű katolikus nyilván kitérne a hitéből, ha Assisi Szent Ferenc legendáit bárgyú mesének nevezném – volt már püspök, és ezt már el is sütötte, persze utána elnézést kért, és hirtelen felindulásra hivatkozott a papjai körében. Fura, hogy ez a történelem során mindig mentségnek számított.
- Ez… nem is tudom, hogy akkor most jó, vagy nem – mosolyodott el zavartan. Abból a szempontból jó, hogy összehaverkodtak gyorsan, de sajnálatos, hogy máskor nem megy ilyen jól a dolog Jasonnak.

- Köszi szépen előre is – hálásan tekintett Jasonra, majd megpróbált magabiztosnak tűnni. – Igazad van, nem lehet itt sem olyan kemény a suli – ide neki a másodfokú egyenleteket, majd addig nézi, amíg a megoldás meg nem születik, vagy le nem puskázza valakiről. Remek dolog, ha valakinek olyan éles látása van, mint amilyennel Anguta is rendelkezett. Mondjuk nem árt kiszúrni egy jó tanulót, és onnan lesni. – Vérmeseknek mondja a szóbeszéd őket? – nahát, tán csak nem fajtársak lapulnak a tanári karban? Ha igen, azt úgyis ki fogja szúrni, csak ne legyen belőle a helyi falkáva problémája emiatt. Daviden látszott, hogy nem sikerült Jasonnak megnyugtatni, pedig a fiú szándéka nyilván ez lehetett, de sebaj, egyszer csak képes lesz a normális szívdobogásra is.
- Rendben – bólintott, majd nagyokat lélegzett, hogy lenyugodjon. A kellemes gondolat már megvolt, de nem valószínű, hogy valaha is elárulja neki mire gondolt épp.
- Óh… úgy látom akaratlanul adtál még egy ötletet, miként húzzam fel Bradat – nevette el magát és ezzel kicsit oldódott is a feszültség benne. Talán ez lenne a legjobb megoldás, hogy a srácot magára haragítsa, aztán elintézze úgy, ahogy ő tette azt Jasonnal.  
- Valóban? Rád bízom, de a díszterem elég jól hangzik, viszont amott meg a szabadban lennénk… nehéz választás. De örülök, hogy a nyakadba veszed a döntés súlyát – bólogatva vigyorgott. Nincs apelláta, Jason választ, amúgy is ő van itthon.
- Egyetértek – bár nem igazán volt ínyére, hogy be kelljen a terembe mennie, de valahogy majdcsak túléli. Remélte a többi srác nem fogja piszkálni, de azért érzett magában annyi önuralmat, hogy ne csavarja ki a bunkózók csuklóját.
A diákok végül szép sorban beszállingóztak és David a két szabadnak mondott szék egyikére lehuppant. És ezután a kínok kínját átélve hallgatta a tanárt, amint valamiről beszél. amihez Angutának csak az alapjai voltak meg. De persze kitörő érdeklődést vitt képére, és látszott tekintetén, hogy nagyon tudja az anyagot, csak ne kelljen ezt be is bizonyítania.

Végül minden probléma nélkül elérkezett a végső kicsengetés, és Jason mellé lépve a zsibongás kellős közepében kérdezett. – Szóval, akkor mehetünk legendázni? – azért mégsem fogja mesézésnek titulálni ennyi diák előtt, azt, amire készülnek.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Csüt. Okt. 22, 2015 1:17 pm

- Igen, így volt - bólintottam elégedett, mégis keserű mosollyal a képemen. Karen azt mondta, élete legszebb estélye volt és nekem köszönheti, hiába lett végzetes is, próbálom inkább ezt sulykolni magamba, hogy örült neki, boldog volt tőle, széppé tettem az utolsó napjait. Nehéz, idővel könnyebb lesz, de minden veszteség fáj, legyen bármekkora mértékű is.
- Oké, nem beszélek róla többet, becsszó! - még az egyik kezem a szívemre is rátapasztottam, hogy a másik megemelhessem kissé, ezzel is alátámasztva szavaim igazát és a fogadalmat, miszerint többet nem fogom szóba hozni.
- Hogy egyből őrültnek nézzenek, mi? - nevettem fel én magam is könnyedén és röviden. Még hogy egy bulvárlap.. tuti kinevették volna, sajnos manapság már nem sok ember hisz az ilyesmiben. Bár aztán ki tudja, lehet talált volna olyan újságot, aki lehozta volna, fene tudja, én meg nem vagyok fene, úgyhogy inkább hagyjuk annyiban.
- Én szurkolok! - néztem rá biztatóan. Hála égnek elég hosszúak szoktak lenni a szünetek, hogy egy hosszabb utazás is beleférjen, ráadásul már nincs is túl sok hátra az elsőig, szóval aggodalomra semmi ok! Már persze ha tényleg vissza fognak majd tudni menni, én azért bízom benne, én mit nem adnék, ha néhanapján még láthatnám a legjobb barátomat…
- Igen, ez így van. Legalábbis az én esetemben tuti. Nem egyszer elképzeltem már, hogy laposra verem őket, de egyrészt nem lennék rá képes, másrészről meg nem szeretnék az ő szintjükre süllyedni - vontam meg a vállam, semmi titkolnivaló nem volt abban, hogy lenéztem őket az ilyesfajta viselkedésért. - Amúgy is már csak egy évet kell kibírnom, utána jön az egyetem, ott meg úgyis tiszta lappal indít mindenki - legalábbis nagyon bíztam benne. Mondjuk ahhoz először be is kellene kerülni, de mindig is optimista jellem volnta.
- Ez tök érdekes! - csillant fel ismét a szemem, mert egyrészről nem tűntek olyan alpári káromkodásoknak, mint amiket manapság használunk, ráadásul sokkal jobban is hangoztak.
- Az tuti! - nevettem fel, elképzelve a szomszéd öreg nénit, merthogy ő hithű katolikus volt. Neki beadni egy ilyesmit kész komédia lenne, tuti még a botjával is elkezdene csapkodni.

- Nem. Ha meg mégis az, majd belejössz, gyorsan fel lehet zárkózni! - biztattam tovább, hogy ne parázzon annyira attól, hogy túlságosan le lenne maradva. A más helyről érkező diákokkal amúgy is mindig ez van, de a tanárok jófejek, ha látják, hogy nem csak ők akarják beleverni a tudást az új nebuló fejébe, hanem a másik oldalról is megvan a törekvés.
- Jaja. Tudod, gonoszak, szigorúak, ilyenek - vontam meg a vállam, nyilván nem kellett elmagyarázni a dolgot, bár egészen furcsa lenne belegondolni, hogy mindkettőnknek egészen mást jelent a vérmes kifejezés.
- Ohh, tényleg? - néztem rá értetlenül a Brad-es felhúzást megemlítve, aztán nekem is leesett. - Hehe, valóban! Nos, ez is egy remek módja, mert ő tényleg kiakadna. Csak vigyázz, le ne pattanj a nagy hasáról - nevettem a markomba, mert vicces jelenet lett volna, az tuti. Mint egy gumifal.
- Nyakamba veszem? - ismételtem nevetős hangom, mégis némi tetetett felháborodással - Én nem így nevezném azt, amikor valaki rám testálja a döntés jogát - vigyorogtam szélesen, de annyi baj legyen, az óra alatt majd megálmodom, hova menjünk pontosan.
Bejöttek a többiek is, az óra pedig elkezdődött, figyeltem, sajnos David-re nem tudtam pillantgatni, mert mögöttem ült, de bíztam benne, hogy nem szenved annyira.

Az utolsó óra után soha nem érzett megkönnyebbüléssel és lelkesedéssel dobáltam a cuccaim a táskámba, hogy David felé kormányozzam a lépteimet.
- Aha! A díszterem mellett döntöttem, ott tuti nem fog minket senki zavarni és a matracok sokkal kényelmesebbek, mint a pad - osztottam meg vele a véleményemet a helyszínt illetően. Rám bízta a döntést, én ezt választottam, úgyhogy meg is indultam a megfelelő irányba, hogy belépve a nagy díszterembe a színpad mögötti, függönnyel elkerített részhez vezessem. Volt ablak, így nem vaksötét, egészen kellemes és hangulatos volt így a hely. Útközben egyébként kifaggattam arról, milyenek voltak számára az első órák, mennyire szenvedett. A matracokhoz érve egyből ledobtam a táskám, hogy a legfelsőre felpattanva törökülésben helyezkedjek el és kíváncsian várjam az első legendát.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Vas. Okt. 25, 2015 8:02 pm

- Lehet, hogy dilisnek néznének, de úgyis leközölnék – nevetősre állt a szája továbbra is és jókedvének kuncogásszerű hangokkal is alátámasztást adott. – Egy csomó újság szól jetikről, meg idegenekről… szerintem van olyan, amelyik még hinne is nekem. Bár a legtöbben nyilván tényleg a vigyorgó számát hívnák – vonta meg a vállait, hiszen ebben azért Jasonnak nagyban igaza volt. Kevesen nyitottak a huszonegyedik században a különlegesnek vélt történetekre. Még szerencse, hogy a szkepticizmus most éli virágkorát, mert a mai technológiai felszereltséggel a farkasok világa könnyedén napvilágra kerülhetne.
- Köszi, igazán rendes tőled – sajnos azt még maga Anguta sem tudta, hogy vajon amikor távozik a városból Jason vele jön-e. Talán kár lenne ilyen hamar kirángatni a közegéből, hiszen olyan nagyon… jól elvan? Kérdésnek kiváló, vajon tényleg jól érzi itt magát? Valószínűleg jobban, mint a rideg Alaszkában, de nem akart megint fájdalmat okozni a volt családjának azáltal, hogy Jasont elviszi tőlük. Előbb-utóbb persze meg kell tennie, ha mindenki beleegyezik, viszont addig évek is eltelhetnek.
- Jól teszed – mosolyodott el David, és tovább hallgatta a fiút. – Ja, szerintem az egyetem más lesz. Ott már simán kicsapják azokat, akik balhéznak, és valószínűleg ott már jobban megbecsülik azt, aki tanulni akar – vagy a fene tudja. Sohasem volt egyetemista, de elméletileg az ilyen Brad félék szépen lekopnak, ha egyáltalán felveszik őket.
- Örülök neki – mosolya őszinte volt, hiszen az ősi nevekkel már a mai nap folyamán is találkozni fog, amikor megtartják a mesedélutánt.

- Remélhetőleg – nézett bizakodóan Jasonra. Persze tisztában volt vele, hogy rossz jegyeket fog szerezni, de ez igazából csak kevéssé érdekelte.
- Ja, vágom – szóval akkor lehet mégsem farkasok, de azért nyitva tartja az orrát, hátha mégis van fajtársa a tanári karban. A tanulók között senkit nem érzett, aki a farkasok táborát gyarapította volna, ami elég szerencsés, mert így ő sem lesz kiszúrva, de ha valamelyik tanár az, akkor magyarázkodhat majd a helyi falkánál. Ismerete a falkák alfáit, de azóta sok idő eltelt, és akár egy komplett falka is kicserélődhetett ennyi idő alatt..
- Majd óvatos leszek. Nem lenne szerencsés, ha lepattanva beverném a fejem aztán bekómáznék – már maga a gondolat is szórakoztató volt, hogy egy ember ilyen módon kiüthetné, de ha tényleg olyan ruganyos a hasa bármi megeshet. Persze inkább a fal robbanna fel az ütközés hatására, és Anguta eszméleténél maradna, de már csak a poén kedvéért akár eljátszhatná, hogy tényleg elájult. Igen, egyre valószínűbb, hogy Bradat térképpel fogja támadásra bírni.
David csak vigyorgott és széttárta karjait, közben igyekezett nem a fiúra nézni. A döntés az övé, akármennyire is megjátszotta magát, érezte, hogy igazából nem bánja.

Nem mondhatná, hogy unatkozott az órák alatt, viszont szenvedett. Nagyon régen kellett egyhelyben ülnie ennyi ideig. Hogy bírják ezt a tanulók? Rémálom. De legalább vége szakadt, és odamehetett Jasonhoz.
- Rendben, ha tényleg olyan biztonságos, akkor tökéletesen meg fog felelni – bólintott rá beleegyezően a díszteremben való legendamesélésre. Útközben füllentett egy keveset. Azt mondta mindent értett, de valójában a matekhoz hozzá sem tudott volna szagolni, a többi viszont valamennyire érthető volt. Amikor megérkeztek Jason ledobta a táskáját, David pedig finoman letette, majd mindketten elhelyezkedtek a matracokon. Egymással szemben, törökülésben ültek, és David mosolyra húzta a száját. – Nagyon baró hely – bólintott. – Mennyi időd van amúgy? Nem várnak haza nagyon hamarra? – kérdezte enyhe aggodalommal a hangjában, majd ígéretéhez híven, elkezdte az első legendát elmesélni.

- Képzelj egy falut, mondjuk egy indián falut, de olyat, ahol a hideg mindennapos vendég. Éhség és szenvedés veszi körbe az ott élők mindennapjait, és előbb-utóbb odáig fajul a sanyarú sorsuk, hogy útra kelnek. Nincs elég élelem, hogy a falu minden lakójának jusson, és van két gyermek, két kisfiú, akik talán a nyolcadik telüket, ha megélték. Tupilek és Alignak. A vicces, hogy a két vadászt is így hívták, akik rám találtak emlékszel? – nyilvánvalóan emlékezett, hiszen alig három órával ezelőtt említette őket. Anguta szemeiben izgatott csillogás villant, ahogy a történetet mesélte, amit neki is csak meséltek annak idején. – Tupilek a Sámán, Alignak a Hold istene. Nyilvánvalóan azért kapták gyerekként ezeket a neveket, mert a sámánok belepillantottak a végtelen jövő kusza szövedékébe, és felfedeztek, hogy ők ketten nagy dolgokra lesznek hivatottak. Persze a jósok is csak találgathattak, hogy miféle nagy tetteket fognak véghezvinni, de ennek talán nincs is jelentősége – egy pillanatra rácba szedte homlokát, majd grimaszolva folytatta. – Bocsi, néha elkalandozok, nézd el nekem… a korral jár – kuncogott fel jókedvűen. – Szóval, az anyjuk várandós volt, az apjuk pedig egy vadászbaleset során meghalt, és a vonuló törzs képtelen volt ellátni a haszontalannak vélt fiúkat, a várandós anyjukat és magukra hagyták őket a téli hidegben. Persze követték a törzs nyomát, amíg tudták, de kicsik voltak, és anyjuk is segítségre szorult… azonban nem tudtak rajta segíteni. Elveszítették, ahogy születendő kistestvérüket is. Viszont kitartásuk és élni akarásuk felkeltette a szellemek figyelmét, akik nagyjából nyolc téllel később megajándékozták őket… gondolom sejted, hogy mi lehetett az ajándék igaz? – kérdezte csillogó szemmel, és várakozóan nézett a fiúra, hogy kimondja a választ.
- Ez lenne az alap legenda, amiből a másik tizenhárom kiindul, ezt szerettem volna elmesélni, hogy tisztában légy Anguta, a Teremtő miként kaphatta meg az ajándékot, amit a két ős hordozott magában – elgondolkodva, félrefordított fejjel a fiúra nézett, és óvatosan megkérdezte. – Nem… untatlak vele véletlenül? Mert abbahagyhatom, ha nem jó hallgatni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Szer. Nov. 04, 2015 9:38 pm

- Oké, ebben lehet valami - tártam szét a kezeim megadóan, mert valójában fogalmam sem volt erről. Ki tudja, mi alapján választják ki azokat a sztorikat, amik bekerülhetnek az újságba. Én tuti nem próbálkoznék ilyennel, alapból nem vágyom arra, hogy az újságban szerepeljem a nevem. Ha küldenék, akkor is anonim tenném, úgy tuti nem akarnának a sárgaházba küldeni.
- Nincs mit - mosolyodtam el kedvesen, hiszen természetes volt, hogy szurkoltam neki. Ha neki van esélye arra, hogy ismét láthassa azt, amit, vagy akit elvettek tőle, akkor számomra tök természetes, hogy drukkolok neki, sikerüljön is a viszontlátás. Akkor is így tennék, ha nem lenne szimpatikus.
- Remélem, hogy így lesz. Elég kellemetlen lenne, ha ott is folytatódna mindaz, ami itt megy - húztam el kissé keserűen a számat. Ugyan beletörődtem már az itteni menetrendbe, de ez nem azt jelenti, hogy szeretem is. Ezt az egy évet már kibírom, de ennél több aligha menne. Szóval remélem nem fogják szívatni a gólyákat, vagy ha igen, akkor hamar leállna vele.

- Így van! Csak pozitívan! És mint mondtam, szívesen segítek a tanulásban is, ha elakadsz, vagy úgy érzed, szükséged van a segítségre - ismétlem meg magam még egyszer, mert habár egyszer már elmondtam mindezt, nem szeretném, hogy elfelejtse.
- Szerencsés nem lenne, az tuti - vigyorogtam szélesen, ahogyan elképzeltem a jelenetet. Szerencsés tuti nem lenne, ellenben vicces.. na az biztos! Legalábbis nekem. David már lehet nem nevetne annyira és én is csak tuti az elején, mert aztán segítenék neki. Még akkor is, ha Bradék így is rá vetik magukat. Bár akkor én is megszívom, de annyi baj legyen, az újdonsült barátommal senki ne cseszekedjen!

- Persze, hogy az! Ha meg mégsem, akkor majd elszaladunk - vontam meg a vállam szélesen mosolyogva. Bár ha valaki lebuktat minket, akkor hiába futunk, mert nyilván fel fog minket ismerni, de mivel nem fognak ránk bukkanni, ezért elképzelhetek ilyen lehetetlen szitukat is, nem igaz?
- Ugye? - kérdeztem fülig érő szájjal. Igazán kényelmes volt itt heverészni, mert ittlétem alatt eddig még senkibe sem futottam itt bele. Kis magányos kuckó.
- Nagyjábóóól - fordítottam úgy a csuklómat, hogy lássam a karórámat és rajta az időt is. - Nagyjából egy óránk van, anya addigra ér haza, szóval akkor már nekem is illenék otthon lenni - mert én már csak ilyen jófiú vagyok. Amúgy sem szeretném, hogy anyu aggódjon értem, szóval tartottam magam a megbeszélt időpontokhoz.
Aztán David belekezdett. Teljes beleéléssel hallgattam a történetet, magam elé képzeltem a kis falut, a fogvacogtató hideget, az éhséget és a sanyarú sorsú, hatalmas bundákba öltözött embereket. Bólintottam a kérdést hallva, emlékeztem még rájuk, ilyen neveket nem lehet ám olyan könnyen elfelejteni! Aztán már a szám tátottam, amikor meghallottam, hogy hátrahagyták a két fiút a várandós anyjukkal. Hogy tehettek ilyet? Hiszen az egy terhes anyuka volt! Te jó ég.. De inkább nem háborodok fel, hanem hallgatom tovább, akkoriban a szokások is mások voltak, mint ma, nem is kellene ezen így meglepődnöm. No meg ez egy legenda!
- Mintha olyan vén lennél.. - mormogtam az orrom alatt mosolyogva és ha tudnám az igazat, tuti most szaladnék ki a világból. De hála égnek nem tudom, úgyhogy nincs is probléma!
- Ajándék? - kérdezek vissza kissé értetlenül és a homlokom ráncolva, mert.. igazság szerint annyira nem tudtam. - Egy farkast? - kérdezem bizonytalanul, mint amikor a felelésnél nem vagyok biztos a válaszban, aztán kimondani is félek, nehogy véletlen rosszat mondjak.
- Szóval akkor… a farkasodat is egy ilyen múltbéli, legendákból ismert személyről nevezted el? - legalábbis gondoltam én, ha már olyan ajándékról volt szó, amit a két őstől kaphatott meg Anguta, a Teremtő. Milyen furcsa név.. Az előbb már hallottam, tudom, de így egyben a kettő olyan érdekesen hangzik.
- Untatni? Ne bolondozz már! Szeretek ilyen történeteket hallgatni, szóval nyugodtan folytasd! Nem is tudom, mikor mesélt nekem utoljára valaki - mosolyogtam ugyan, ám pár pillanattal az utolsó szavaim elhangzása után keserűen mar belém a tudat; bizony az édesapám volt, amikor még kisebbek voltunk. És az, hogy David ennyire hasonlít rá és most éppen ő mesél nekem… Hát enyhén szólva kicsit sokkoló. De nem hagyhatom, hogy az érzés eluralkodjon rajtam, hiszen David nem az apám, hanem egy fiú, aki csak hasonlít rá. Az pedig szimpla véletlen egybeesés, hogy pont ő mesél nekem ezekről a legendákról. Valami mégis mocorog bennem, fájó pulzálást indítva el szívem tájékáról és inkább hátradobom magam a matracon, két kezemet téve a fejem alá, tulajdon karomat használva így párnaként.
- Figyelek, ne aggódj, csak így sokkal kényelmesebb - erőltettem egy mosolyt az arcomra és teljes mértékben abban a hitben éltem, hogy sikerül elrejtenem a felbukkanó érzéseket. Így hallhattam a mesét is és nem láttam az arcát se, így talán gyorsabban szertefoszlik a bennem felmerülő múltbéli kép és talán hamarabb szűnik a mellkasomban lévő szorongató érzés.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Csüt. Nov. 05, 2015 9:27 pm

- Igen, az lenne – és mégis sokkal boldogabb lett volna Anguta, ha megadatik Jasonnak az esély, hogy az egyetemen is az idióták céltáblája legyen, mert ellenkező esetben Alignak céltábláján fog szerepelni és Angutával együtt fog elhalálozni. Határozottan jobb lenne, ha ezt valahogy el tudnák kerülni. Jelenleg persze nem így áll a helyzet, ezért is volt most itt.

- Köszi, lehet, hogy a segítségedre fogok szorulni – ejtett meg egy bátortalan mosolyt. Ha valóban komolyan gondolná a tanulást, akkor még akár segíthetne is, de nem valószínű, hogy ezt a néhány hetet erre fogja pazarolni.
- Hát nem – kuncogott Anguta, aztán mosollyá szelídült mimikája, és egy pillanatig csak nézte Jason vigyorgó képét, végül másfelé kezdett el szemlélődni. Rohadtul utálta magát, amiért hazudik neki, de nem tudta, hogy elmondjon-e neki bármit is, vagy csak egyszerűen hagyja itt, és mondja Denaalinak, hogy menjen a fenébe, ő nem fog senkit feláldozni. Ezt persze nem teheti meg, nem, ha a többiek mind belemennek az áldozatba. Sötét gondolatok közepette ült be a tanórára, bár kívülről nem látszódtak rajta a jelek, amik a gondterheltségre utaltak volna, de belül nyakig elmerült a jövő torz képének fullasztó mocsarában.

- Remek, futni gyorsan tudok – jött az automatikus válasz részéről. – De, amúgy miért is kell elfutni? – nézett homlokráncolva. – Nem illegális suli után ott tartózkodni… vagy igen? – hát a tanárok biztos nem üldözik el a diákokat, akik önszántukból vannak az iskola területén, még valószínűleg akkor sem, ha épp nem az egyik órán vannak. Bár a fene tudja, Jason elmondásából vérmesek a tanárok, lehet az utolsó órák után szeretik az épületet magukénak tudni, és a folyosón baseballozni, vagy éppen a díszteremben gombfocizni. Megeshet, bár nem túlságosan valószínű.
- Jaja – bólogatott David hevesen. Hangulatos hely és olyan, ami biztonságot sugároz. Itt tényleg nem valószínű, hogy bárki rájuk találna, és ha mégis? Hát akkor ott az opció, amit Jason említett az imént.
- Szerintem egy óra bőven elég lesz – mosolygott magabiztosan. Már amennyiben zanzásítva meséli el a történetet és nem úgy, hogy mikor, melyik fánál kanyarodott el, hogy a folyótól a faluba érjen. Nyilván egy hét sem lenne elég, mellesleg elég unalmas legenda lenne így elmesélve. „És akkor Anguta, lehajolt a földre, belebújt mokaszinjába, és nekiindult, hogy estére tüzelőt gyűjtsön.” Aha… altatónak megteszi, bár amilyen lelkes volt Jason lehet, hogy még ezt is élvezné, de ezt nem nagyon akarta kideríteni, mert nem szeretett volna csalódást okozni a fiának… most még. Később valószínűleg úgyis fog.
Jason megjegyzésére nem válaszolt szóban, hanem szélesen elvigyorodott, megvonta a vállát, miközben sokat sejtetően a fiú szemeibe nézett. Akár be is vallhatná, hogy több mint nyolcszáz évvel ezelőtt született, valószínűleg úgysem hinne neki, de talán ez a vallomás még kicsit korai.
Várakozása nem volt hiábavaló, Jason tudta a választ, bár kicsit bizonytalan volt, ezért David kihúzta magát és bólintott megerősítésként, majd még hozzátette. – Csakhogy nem közönséges farkast kaptak, hanem szellemfarkast. A szellemek ajándékát testük befogadta és általa megerősödtek. Hangtalanul jártak még az avarban is, szellemként osontak az éjszakában, ők ketten voltak az első vérfarkasok, akik világunk földjét taposták – hangját kicsit lehalkította, majd az utolsó néhány szót, már szinte suttogva ejtette ki, azért ügyelt rá, hogy Jason biztosan érthesse, már persze, ha minden rendben van a hallásával.
- Telibe találtad a szöget – vigyorodott el. Hát lehet, hogy ez a mondás nem pont így van, de most valamiért ez ugrott be neki. Vagy a szögfejet kellett telibe találni? Áh, mindegy Jason nyilván érteni fogja, hogy ez helyeslés volt a részéről.
- Oké, akkor folytatom – közölte lelkesen, bár nehéz volt vidámságát fenntartani, amikor érezte a fia felől áramló energiahullám szomorúsággal, veszteséggel és döbbenettel átitatott hullámzását. – Helyezd magad nyugodtan kényelembe… csukott szemmel amúgy is jobban megy az elképzelés – közölte mosolyogva. Remélte valahogy képes lesz megállni, hogy fel ne tárja előtte a múlt néma képeit, miközben Angutáról mesél. Ha nem lett volna megáldva a szellemek ajándékával könnyebb helyzetben lenne, de így minduntalan ki szerette volna tárni elméjét a fia számára.
- Szóval Anguta, a Teremtő úgy a tizenharmadik század első éve előtt születhetett talán úgy három évvel, december idusa után négy nappal – ja, hát a legendák persze mindig ilyen rohadt pontos dátumokkal dolgoznak, de ez Angutát most kevésbé zavarta, egyébként is a születési dátum elég bizonytalan, hiszen számos átszámítás után hozták ki az őrzők, hogy Anguta ekkor született. Fogalma sem volt, hogy ez vajon tényleg igaz lehet, de az biztos, hogy az újév előtt valamikor. Az 1197-es év pedig talán stimmel, ha a tizenhármak beharapási éve valóban 1208 volt. – Gyerekként imádott faragni, a sárban dagonyázni és mindenféle állatot megformálni. Az apja meghalt még kiskorában, az anyja nevelte. Imádta őt, hiszen nem volt neki más… aztán bajba került és a törzs sámánja úgy ítélte meg, hogy amit faragott… egy hatlábú, szárnyas farkast, aminek kecskeszarvai voltak… - ennél a pontnál kicsit elhallgatott, hátha Jason közbe szeretne szólni, de ha nem, akkor néhány pillanat múlva folytatta – gonosz szellemet jelent, ami megszállta Angutát, ezért az alig nyolcesztendős kisfiút el kell űzni a törzsből. Kitették hát a fiút egyedül az erdőbe, ahol félelem és a hideg együttes erővel marcangolta. Vadakat képzelt a sötét éjszakába, medvéket és más szörnyű teremtményeket, amelyek felfalni készülnek őt – hangja szomorúan csengett, homlokán gondterhelt ráncok húzódtak, még szerencse, hogy Jason nem rá figyelt, de ha mégis észrevette volna, talán betudja a történetmesélés beleélésének. – Aztán a hideg és a magány, olyan tettre késztette, ami az életébe kerülhetett volna. Leült egy fa tövébe és elaludt. Tudta persze, hogy ez a halállal ér fel, de már szinte vágyta is, hogy bekövetkezzen, hiszen sehova sem tudott menni. Vissza nem mehetett, mert akkor vagy újra kiteszik, vagy ott helyben megölik. Csak abban bízhatott, hogy az anyja és a törzs meggondolják magukat… de ez nem következett be, a fiú elméjét pedig beterítette a sötétség, és álmodott. Álmában egy farkas jelent meg, de nem igazi, hanem faragott, ami megharapta a kezét, festett szájával. Vér csurgott a hóra, és a fiú felriadt. Már nem volt egyedül. Egy fekete farkas állt vele szemben,  aki megragadta a fiú prémjét, és a tűzhöz húzta, ahol egy fiatal vadász melegedett. Tupileknek hívták, a farkas pedig Alignak volt, közönséges állat képében. Ők ketten megmentették a fiút, akit három évvel később magukhoz hasonlóvá tett Tupilek. Így Anguta, a Teremtő, egyike lett a tizenhárom vérfarkasnak – nem szerette a vérfarkas szót használni, de egy beavatatlannak könnyebb így elmesélni, mintha a képzavart előidéző farkast használná -, akik elterjesztették a világban a szellemek kegyes ajándékát.
- Anguta messzi tájakat járt be, hogy Alignak parancsának eleget téve kölyköket… a kölyköknek nevezik azokat a vérfarkasokat, amik még nagyon fiatalok. - magyarázta kicsit gyorsabban a mesélés többi részénél. – Szóval, hogy kölyköket teremtsen, és azt visszavigye neki, hogy Alignak uralkodhasson felettük. Idővel azonban Alignak megőrült hatalomvágyától, és attól, hogy mind a tizenhárom leszármazott rendelkezett valamilyen különlegességgel. Eeyeekalduk az Önzetlen például saját magába tudta fogadni mások sérüléseit, Anguta pedig képes volt más vérfarkasok átváltozott alakját felvenni és idővel képessé vált arra is, hogy emberi alakot utánozzon. Visszatérve Alignakra a tizenhárom vérvonal alapítónak nem volt más választása, minthogy elpusztítják Alignakot, hogy megszabaduljanak a béklyóktól, amit rájuk erőltetett. És így is történt. Letaszították őt egy szikláról, és a tizenhárom alapító szétszéledt, hogy védjék örökségüket és új kölyköket teremtsenek. Így tett Anguta is. Megbüntette azokat, akik visszaéltek a hatalmukkal, viszályt szított a farkasok között, de saját kezével sohasem ölt. Mindig másra bízta a piszkos munkát… kicsit gyáva cselekedet nem gondolod? – kérdezte a fiút, megtörve ezzel a mesélést egy időre.


A hozzászólást David A. Blandern összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Nov. 07, 2015 9:14 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Szomb. Nov. 07, 2015 7:37 pm

- Nem, nem illegális, de a biztonságossága már más kérdés - vontam meg a vállam - Bár eddig engem nem csíptek itt fülön, remélem nem most törik meg a szerencse széria - kúszott mosoly az arcomra. Sem tanár, sem diák nem futott itt még belém, lehet nem is tudják, milyen jó kis hely van itt. Eldugott, mégsem valami kis lyuk, ráadásul matracok is vannak! Ami azért nagy szó, véleményem szerint legalábbis biztosan.
A vénségre tett megjegyzésemre egészen meglepő választ kapok, azaz választ nem, inkább csak reakciót. Tiszta furi az a széles vigyor, ráadásul a tekintete! Kicsit úgy érzem magam tőle, mintha valamiről lemaradtam volna, pedig tuti nem lehet több tizennyolcnál, nagyon max húsz, ha olyan géneket örökölt. Az meg nem vén! Vagy igen? Szerintem biztosan nem.
- Szellemfarkast? - döbbenek meg, egészen tágra nyílt szemekkel. Még csak eszembe sem jut a hír hallatán örvendezni azon, hogy majdnem eltaláltam, mert már nem is fontos a tippelés, sokkal inkább az számít, hogy bakker, egy szellemfarkas! Ami beléjük költözött! És bakker! Vérfarkasok lettek! Ez milyen durva már?! Persze ezek csak legendák, de akkor is nagyon érdekes, izgatottan csillognak a szemeim is, ahogyan rá nézek, szinte szomjazva a folytatást.
- Oké - válaszoltam, miközben máris behunytam a szemem. Elaludni biztos nem fogok, mert kellőképpen érdekel a történet, ráadásul az a furcsa érzés is megtelepedett a mellkasomban, amivel egyelőre nem tudtam és nem is akartam mit kezdeni. Sőt, egyelőre tudomást sem szerettem volna venni róla, de úgy tűnt elég ragaszkodó és makacs egy típus, így jelen pillanatban nem tudtam száműzni a mellkasomból. Bíztam benne, hogy ha David megint mesélni kezd, akkor elég izgalmas lesz a történet ahhoz, hogy teljes mértékben magára vonja a figyelmemet. Úgyhogy elcsendesedtem és hallgattam, próbálva a történetet magam elé képzelni és nem azt, miként heverésztem az ágyon akkor, amikor még az édesapám mesélt nekem.
- Hogy mit? - pattannak fel a szemeim, amikor elérünk arra a pontra, hogy Anguta mit is faragott, ami miatt bajba került. - Ebből a legendából merítetted az ihletet, amikor te is faragtál? - emelkedtem fel derékból egy kicsit, hogy két alkarommal támaszkodjak meg és pillanthassak így rá. Számomra teljesen kézenfekvő volt az ilyesfajta magyarázat és ha bólintott, vagy választ kaptam, máris dőltem vissza a matracra.
Tovább hallgattam a történetet, az erdős résznél kissé ráncoltam a homlokom, de nem szólaltam meg, nem szakítottam meg a mesét, pedig lett volna kérdésem. Inkább megjegyeztem, hogy majd a végén felteszem, nem szerettem volna félbeszakítani Davidet, bizonyára nem lett volna túl kellemes neki, ha kizökkentem. Úgyhogy egészen addig meg sem szólaltam, amíg a végén meg nem kaptam a kérdést, ekkor viszont már ismét ülő helyzetbe tornáztam magam.
- De, valóban kissé gyáva tett, bár nyilván fontosak ilyen helyzetben a körülmények, no meg Angutát sem ismerem, hogy egyből képes legyek rá azt mondani, hogy gyáva volt - válaszoltam immár ismét mosolyogva. Törökülésben helyezkedtem el és két térdemre könyökölve támasztottam meg államat a tenyereimmel.
- Viszont volna egy kérdésem, mert valamit nem egészen értek - kezdtem bele, tekintetem végig a fiú arcán pihentetve. - Azt mesélted, hogy Angutát kirakták az erdőbe, majd Alignak és Tupilek mentette meg őt. Ez pusztán véletlen egybeesés, hogy veled is ez történt? Vagy a történelem csak megismétli önmagát? - mosolyogva tettem fel a kérdést, pedig ha tudtam volna a teljes igazságot, már tuti elbőgtem volna magam. Így viszont csak kíváncsian vártam a magyarázatot, no meg a folytatást is, mert hiába volt káoszos kissé így nekem a dolog, attól függetlenül még nagyon is érdekelt a dolog.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content

Re: Birmingham (Alabama) //

Vissza az elejére Go down
 

Birmingham (Alabama)

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: Játéktér :: Városhatárokon kívül :: Túl a határokon :: Amerika-