HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
AKTÍV KARAKTEREK
68 TAG 31 FÉRFI 37 NŐ
FAIRBANKSI FALKA
19 TAG 8 FÉRFI 11 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
17 TAG 7 FÉRFI 10 NŐ
ŐRZŐK
18 TAG 10 FÉRFI 8 NŐ
EMBEREK
5 TAG 2 FÉRFI 3 NŐ
VÉRVONALFŐK
9 TAG 4 FÉRFI 5 NŐ
Az előző negyed évben ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

...A Legsokoldalúbb:

...A Legszomorúbb:

...A Legjobb Bónusz:



írta  Timothy Keldron Today at 1:29 am
írta  Sophie Lydia Rhodes Yesterday at 10:09 pm
írta  Rocky Yesterday at 7:32 pm
írta  Michael Cooper Yesterday at 4:39 pm
írta  Agnes J. Harlow Kedd Nov. 21, 2017 8:59 am
írta  Agnes J. Harlow Hétf. Nov. 20, 2017 10:55 pm
írta  Jennifer Wainwright Hétf. Nov. 20, 2017 9:39 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Hétf. Nov. 20, 2017 9:29 pm
írta  Daphné Seward Hétf. Nov. 20, 2017 9:11 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Vas. Nov. 19, 2017 7:52 pm
írta  Primrose Trevelyan Szomb. Nov. 18, 2017 11:58 pm
írta  Alignak Szomb. Nov. 18, 2017 11:36 pm
írta  Darren Northlake Szomb. Nov. 18, 2017 2:34 pm
írta  Wyatt L. Quinn Szomb. Nov. 18, 2017 11:06 am
írta  Celaena McDonald Szomb. Nov. 18, 2017 10:20 am
írta  Jackson Carter Pént. Nov. 17, 2017 10:42 pm
írta  Kyle Prescott Csüt. Nov. 16, 2017 8:43 pm
írta  Alignak Csüt. Nov. 16, 2017 8:06 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Csüt. Nov. 16, 2017 11:33 am
írta  Darren Northlake Hétf. Nov. 13, 2017 8:47 pm
írta  Hannah B. Wilson Hétf. Nov. 13, 2017 8:34 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Hétf. Nov. 13, 2017 7:57 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Hétf. Nov. 13, 2017 7:19 pm
írta  Alignak Vas. Nov. 12, 2017 4:43 pm
írta  Destiny Maeve Bluefox Vas. Nov. 12, 2017 3:10 pm
Darren Northlake
 
Jackson Carter
 
Alignak
 
Primrose Trevelyan
 
Rebecca Morgan
 
Daisy Corina Lacroix
 
Michael Cooper
 
Rocky
 
Catherine Benedict
 
Hans Elfman
 

Share | .

 

 Birmingham (Alabama)

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
Alignak
Admin
avatar

◯ HSZ : 6690
◯ IC REAG : 8489
Birmingham (Alabama) // Pént. Szept. 25, 2015 9:31 am

First topic message reminder :

Alabama állam legnépesebb városa.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net



























SzerzőÜzenet
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Vas. Nov. 08, 2015 6:28 pm

- Reméljük – mosolya bizakodó volt, de azért arcán nyugtalanság jelei is látszódtak. Vajon a biztonságossági kérdésben a rajtakapás a probléma, vagy esetleg bármikor a fejükre eshet valami? Homlokráncolva nézett körbe, de nem igazán látott semmi olyasmit, ami balesetet okozhatna. Minden szépen a helyén volt, nem volt egy billegő alkatrész sem, ami veszélyt hordozhatna magában. Nem magát féltette, hanem a fiát, bár igazából fogalma sem volt, hogy miért, hiszen úgyis fel kell majd áldoznia, ha minden úgy alakul, ahogy nem szeretette volna.
- Jaja, szellemfarkast – bólogatott hevesen széles vigyorral. Szórakoztatta a fiú döbbenete, és ez meg is látszott rajta. – A vérfarkasok úgy működnek, mint a legtöbb egyéb történetben. Van egy emberi oldaluk és van egy bestia felük. Ennél a legendánál a bestia, vagy fenevad, tulajdonképpen egy szellemi lény – vonta meg kissé a vállát. -, ami képessé teszi az alakváltásra a farkast, és egyéb módon segíti a „társát”. – Mosolyogva nyuszi fülezett, bár a legtöbb farkasra igaz, hogy társ, de Anguta és a fenevadja már annyira eggyé váltak, hogy szinte fel sem szokott tűnni neki, hogy ketten vannak. Na, igen, a Távolban feltűnt neki, amikor nem létező nyakát át akarta harapni a nem létező fogaival a bestiája, de az kivételes eset volt.  És hamar újra egybe is forrtak. – Egyébként a legenda szerint Anguta átváltozott alakban szürke színű, csak a pofája két oldalán vannak fehér részek. A korral járhat ugyebár, de amikor fiatal volt, egyöntetű szürke színben pompázott – nem volt az a magát nagyon nézegető típus, és amikor mégis megcsodálta külsejét, akkor általában azért tette, mert nem saját alakjában volt.
Jason lefeküdt, behunyta a szemét, és Anguta belekezdett a történetbe, amit halandó embernek még sohasem mesélt. Ha az őrzők, vagy a farkasok ezt tudnák, valószínűleg keresztre akarnák feszíteni, de minimum behívnák elbeszélgetésre. Azonban senkit nem érzett a közelben, aki hallgatózhatna, így talán nem is lesz belőle probléma.
- Nem – ingatta a fejét lassan David, hangja őszintének hatott, hiszen az is volt. Halkabbra fogta a hangerejét, szinte már suttogássá, miközben kicsit közelebb hajolt a könyökén támaszkodó fiúhoz. – Hátborzongató nem? Létezhet ilyen egybeesés az univerzum szövedékes hálójában? Talán igen, de az időintervallum, a hely, és az adott szituáció túlságosan egybesiklik, hogy véletlen lehessen. Csak gondolj bele. A legenda szerint Alaszkából származik Anguta, ahogy az összes másik alapító farkas is, plusz a két ős, Alignak és Tupilek – arcán izgatottsággal vegyes megszállott mosoly terült szét, ami azért még nem olyan volt, hogy emiatt a rendőröket érdemes legyen riasztani, de kétségkívül baljós lehetett Jason számára. –Egyébként roppant egyszerű a magyarázat – vonta meg a vállát, és visszahúzódott korábbi helyzetébe, de nem árulta el a megoldást, hanem tovább folytatta a mesélést.
- Jó válasz – vigyorodott el, miközben figyelte, milyen pozíciót vesz fel Jason. – Tetszik, ahogy gondolkodsz – kuncogott fel kedélyesen. - És valóban sok mindentől függ, de egy biztos. Anguta utált ölni. Nem csak az embereket sajnálta, de még az állatokat is, pedig farkasának ösztöne ott tobzódott benne. Hajtotta a vére, de a Teremtő sokszor képes volt ellenálli a bestiának, hogy egy szerencsétlen, félelemtől remegő nyuszi megérhesse újból a felkelő nap csodáját – David keserű mosolygrimaszt vágott, vállai lejjebb ereszkedtek, aztán sóhajtva megszólalt. – De aztán, ahogy idősebb lett kénytelen volt állatokat levadászni az életben maradásért. A legenda szerint egyébként csak egyszer ölt embert közvetlen, és azt is véletlen. – Abrakadabra… nem mondhatná, hogy kísérti a szó álmában, és a fülsértő reccsenés, ahogy a férfi koponyája szétnyílik, de határozottan az egyik legkellemetlenebb emlékei közé tartozik.
- Helyes észrevétel – vigyorgott csillogó szemekkel. – Túlságosan hihetetlen véletlen lenne igaz? – fordította kissé oldalra a fejét. - De, ahogy az előbbire is, erre is roppant egyszerű a magyarázat – bólogatott komolyan. – Akarsz találgatni? Vagy inkább áruljam el? – kérdezte izgatottan, miközben arcán fülig érő mosoly jelent meg. A történet folytatása várhat egy pár percet, amíg ezt lerendezik. Kíváncsi volt, vajon milyen elméleteket gyárt magában Jason a megoldásra.


A hozzászólást David A. Blandern összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Nov. 09, 2015 1:36 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Hétf. Nov. 09, 2015 11:54 am

- És a legendák szerint milyen volt egy alakváltás? Meg hogyan nézett ki az ember, amikor átváltozott? Biztos tudod, hogy elég sok vérfarkas imitáció van már manapság, van, aminek csak szőrös pajesza, meg karmai és éles fogai lesznek, de megmarad az emberi formája, de akadnak olyanok is, akik teljesen átváltoznak. A te legendáidban ez miként működött? Erről vannak feljegyzések? - kérdeztem izgatottan, mert baromira érdekelt ez az egész vérfarkasos történet. Alapjáraton is elég kíváncsi természet voltam és nem zárkóztam el az ilyen dolgok elől, ezek meg csak legendák voltak, azoknak pedig kifejezetten érdekesek!
- Mindenféle színű farkas előfordulhatott? Mi alapján dőlt el, kinek milyen lett a színe? - faggatóztam tovább, remélem nem mentem ezzel az idegeire, de kifejezetten lázba jöttem és izgatottan mocorogtam is, elég volt az arcomra, vagy a kíváncsiságtól csillogó szemeimre nézni. Aztán folytatta a mesélést, én pedig ismét elkerekedett szemekkel bámultam rá.
- Micsoda? Akkor csak úgy.. bevillant? - nézek rá értetlenül, amikor azt mondja, nem a legendából merítette az ihletet a faragott szoborhoz. Mert így már tényleg nem értem. - Igen, belegondolok, éppen ezért nem értem, mégis ez hogyan lehetséges! - rázom meg a fejem, ahogyan úgy döntök, inkább nem támaszkodom a könyökeimmel és inkább felegyenesedek.
- Komolyan? Mert én egyelőre egyáltalán nem értem - ráztam meg a fejem a homlokomat ráncolva. Roppant egyszerű a magyarázat? Hát az csodálatos, de ettől függetlenül én még nem értem. És ez kicsit bosszant is, ha valami nem tiszta előttem, mindig ez van, így most sincsen másképpen. Viszont David nem árulta el a megoldást, inkább folytatta a mesélést, bennem pedig új kérdések merültek fel és habár az előzőt sem feledtem, kicsit háttérbe szorult.
- Ez igazán nagyszerű! Mármint, hogy egy csomó nyuszi menekült így meg - nem vagyok egy nagy állatvédő, de szeretem az állatokat, annak meg kifejezetten örvendek, hogy nem vérfarkasok falták fel őket. - Véletlen? Hogy lehet véletlen embert ölni? - ismét értetlenül pillantottam rá. Jó, mondjuk nyilván lehet, ha véletlen lelököd a lépcsőn, aztán kitöri a nyakát, meg számos ilyen sztori is biztosan van, de azért érdekelne a válasz is.
Aztán felteszem a történet végeztével a másik fontos kérdésemet, mert ezt szintén homály fedi. Bólintok, amikor azt kérdi, hogy túlságosan hihetetlen véletlen volna, mert valóban az volna, túl sok minden passzol ahhoz, hogy ez csak szimplán egy véletlen legyen! Bár akkor meg.. mi más lehetne?
- Találgatok én nagyon szívesen, bár elég elvetemült ötleteim vannak - vakartam meg a tarkómat, bár az eddigiek alapján nyilván nem ez fogja visszatartani Davidet, hogy meghallgasson. Úgyhogy belekezdek. - Nos, az egyik elmélet szerint ez tényleg csak véletlen, az is lehet, hogy kiskorodban sokat mesélték neked ezt a legendák, aztán úgy beleépült a tudatalattidba, hogy eljátszottad te is. Másodjára, egész egyszerűen csak kitaláltad vagy a legendát, vagy pedig mindazt, ami veled történt. Harmadik eshetőség, ami talán a legmorbidabb, hogy te vagy Anguta és akkor ebből jön a negyedik és ötödik is. A negyedik szerint iszonyatosan öreg vagy, merthogy tényleg a tizenharmadik században kezdődött ez az egész, vagy mit is mondtál, ebben az esetben viszont tuti én őrültem meg és képzelődöm, mert ilyen öreg egyszerűen nem lehetsz! Az ötödik lehetőség pedig az, hogy te vagy őrült és saját magadról találtál ki egy legendát, mert feltűnési viszketegséged van, vagy fene tudja, miért. Lehet csak túlságosan unatkoztál - vontam meg végül a vállamat. Nos, nagyjából ezek volnának az elméleteim, kíváncsian pillantottam a fiúra, vajon valamelyikkel sikerült-e megoldanom a „feladványt”. Bár elég elvetemült lenne, hiszen mindegyik ötlet már önmagában az, hát még ha valamelyik tényleg igaz! Nem is gondolkodtam ezen tovább, inkább csak Davidet néztem és próbáltam a tekintetemmel is sürgetni, hogy gyerünk, mondja el, mert menten megpusztulok a kíváncsiságtól!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Hétf. Nov. 09, 2015 3:09 pm

David figyelmesen hallgatta a fiút, aztán ahogy a végére ért, felkuncogott, pedig telibe talált a kérdéssel, de mégsem mondhatta azt, hogy „Persze, van egy rakat feljegyzés az őrzőknél”. – Nem, nincsenek feljegyzések – továbbra is jót mulatott látszólag. – Csak, ami szájhagyomány útján terjeng tova. De… hm – homlokát ráncolta, mintha kutakodnia kellene elméjében a helyes válaszok után. – Azt hiszem… talán három alakot tudtak ölteni, ha minden igaz. – Felemelte a kezét és kinyújtotta mutatóujját, másik kezének ujjait pedig számolásra használta. Jó, mondjuk háromig nem lenne szükség így számolni, de látszott, azért van rá szükség, hogy amíg összeszedi fejben a dolgokat addig ne csak úgy bámuljon maga elé. – Az első egy közönséges farkas volt, olyan amilyen mondjuk az én farkasom is – magyarázta töprengve. – A második azt hiszem ilyen két lábon járó fajta volt… úgy két méter magas… talán akár két és fél is. Ezek ilyen… mi is az a szó rá… antropo… - na persze, majd pont a saját vérvonalának a nevét felejti el, és nem tudja hozzácsatolni ahhoz a szóhoz -  na mindegy, olyan… eléggé megőrizték az emberi felépítés alapjait. Persze volt bundájuk, karmuk meg hosszú farkas pofájuk, csak mondjuk a csontjaik úgy kapcsolódtak össze inkább, mint egy emberé, és nem, mint egy farkasé... – enyhe grimasszal a fiúra nézett. – Érthető, amit próbálok kinyögni? – kérdezte aggodalommal a hangjában. Remélte értette, és ha sikerült ezt az alakot Jasonnak elképzelnie, akkor jött az utolsó. – A harmadik pedig… talán ez a legizgalmasabb – vigyorodott el csillogó szemekkel. – Egy medvenagyságú, négy lábon járó fenevad. A feje hasonlít egy farkasra, de sokkal robosztusabb, és az alkatának már nem sok köze van az igazi farkasok eleganciájához. – Összehúzta a szemöldökét, majd széttárta kezeit. – Ennyi! Azt hiszem más alakjuk nem volt. - Legalábbis nem tudott róla, hogy mássá is át tudnának változni, hacsak nincs egy egyedi vérvonal, ami képes mondjuk delfinné, vagy tacskóvá alakulni. Milyen röhejesek lennének, ha tacskó alakban akarnák egymást szétszedni.
- Bármilyen szín lehet – bólogatott mosolyogva. – Hát, legalábbis, ami a természetben előfordul. Szóval nem voltak ilyen Pikachu sárga farkasok azért – nevetett fel könnyedén. – És, hogy mi alapján dőlt el? – ismételte meg Jason kérdését, közben látszott rajta, hogy gőze sincs. Megvonta a vállát, grimaszolt egyet, majd megszólalt. – Nem tudom… van köze a teremtő farkas színéhez… talán – igazából ez tényleg nem volt tiszta, hogy kinek milyen lesz a színe. Tupilek leszármazottainak maximum szürkésnek kellene lenniük, de látott már éjfekete bundást is, ahogy Alignak teremtettjeinél is van hófehér.
- Tulajdonképpen igen – mosolyodott el szerénynek ható módon. – Hát - vakargatta meg tarkóját. – Véletlen is lehetne – a hanglejtés persze sejtethette, hogy valójában nem véletlenről volt szó, ezután hozakodott elő a roppant egyszerű magyarázattal, amit persze nem fejtett ki. A könyöklést Jason abbahagyta, és felegyenesedett. – Nyugi, teljesen érthető lesz amúgy – vigyorodott el. Kicsit húzta a fiú agyát, és élvezte is. Tetszett neki a figyelem, ami a története miatt, rá összpontosult.
- Képzeld, nekem is ez a véleményem. A nyuszik aranyosak, nem érdemlik meg, hogy felfalják őket… de hát, ez az élet rendje – nehéz volt tudomásul vennie, de ez van. Az életben maradáshoz más lelkek halála szükséges a természetben, vagy ha csak növényeket eszik, a szervezete legyengül, és egy olyan zord vidéken, mint Alaszka, szükséges a kalóriadús étrend.
- Kicsit előreugrok így, de oké elmesélem. Az úgy történt, hogy van valami, ami minden vérvonal alapítóban közös. Van egy kör alakú tetoválás a lapockájuknál, és ez a kör iszonyatos fájdalmat képes okozni, ha a szellemek hívják valahova az illetőt. Anguta ennek a hívásnak ellenállt, de ez azzal járt, hogy mindenegyes percben iszonyú kínokat kellett kiállnia, ezért rászokott a morfiumra, mellette pedig whiskyt vedelt folyamatosan. Elég kába volt általában. Egyébként ez Melbourneben történt a 19. században, és amikor hazafelé tartott, ki akarták rabolni. Nem teljesen beszámítható állapotában meghajolt, mintha csak az egyik bűvészelőadásán lenne, és a haramia túl közel volt. A fejük összekoccant és a koponyája meghasadt… azonnal meghalt. Egyébként ez kijózanító hatással volt rá és azon nyomban elindult a szellemek akaratát teljesíteni – többek között így lehet valakit véletlen megölni, de nyilván akad számos más lehetőség is.
- Na, akkor had halljam őket – fülig érő szájjal, érdeklődéstől csillogó szemekkel hallgatta mit ötlött ki Jason. Nem számított rá, hogy egyből arra gondol, hogy ő Anguta, de igazán örült a fia gondolatmenetének. Akár már most fel is fedhetné magát, hiszen nincs annál jobb, ha valaki rájön az igazságra, mert így már valamennyire fel is lenne rá készülve, de ha mégsem, legalább az az elégtétel kijutna Jasonnek, hogy nem passzív alany lenne a közlés fázisában, hanem egy aktív fél, aki ráadásul le is leplezte. Azonban Jason nem valószínű, hogy a harmadik ponttól kezdve komolyan gondolta volna, hogy ez megeshet, így az aktív részvétel a leleplezésben még mindig tagadást, elhidegülést és valószínűleg faképnél hagyást eredményezne, amit Anguta nem óhajtott bevállalni. Bőven lesz még ideje felfedni magát és nagyon jól tudta, hogy az mindkettejük számára borzasztó lesz. – Az első kettő, bár kétségkívül logikus, nemleges választ kell, hogy adjak. Nem meséltek kiskoromban róla, és nem is pusztán kitaláció. A legenda tényleg tartalmazza a faragást, és a fiatal fiúra való rátalálást Alignak és Tupilek által – bármenyire is logikus lenne, ezt ki kell, hogy zárja természetesen. – A harmadik és negyedik pedig ellentmondana a világunk törvényeinek, még ha a legendákba pont bele is illene, hiszen a vérfarkasok több száz évig is élhetnek. Na meg egyébként sem úgy nézek ki, mint egy őslakos, nemde? – persze egy gyengusz vikingnek elmenne és az amerikai kontinensre az északi népek már az ezredforduló környékén eljutottak, tehát elméletben működhetne a dolog így is, de ez talán nem jut eszébe a fiúnak. – Az ötödik lehetőség viszont, majdnem jó… bár nem úgy, ahogy te gondolod. Nem vagyok őrült, és nem találtam ki magamról legendát – persze előfordult már az évszázadok során, hogy faggatózó őrzőknek mást mondott, mint ami valójában történt és ezzel a legendáriumát kicsit átszerkesztette, de jelen pillanatban igazat mondott. – Viszont akik ezeket a történeteket gyerekként mesélték nekem… Tupilek és Alignak volt… már ha ez volt az igazi nevük. Gondolhatod, hogy beleszőttek néhány olyan dolgot, ami velem megtörtént. Tudod, ilyen pszichológiai fogás, hogy jobban érdekeljen, vagy valami – vonta meg a vállát. – A legendák már jóval a születésem előtt léteztek a vérfarkasokról, de voltak vakfoltok, amiket a leleményesek kiszíneztek. Egyébként, azóta minden gyereknek így mesélik a történetet – vigyorodott el.Szóval, ha úgy tetszik belekerültem a legendáikba, ami azért szerintem elég jó dolog – elhallgatva összepréselte ajkait, majd némi tanácstalansággal tekintetében újra megszólalt. – Remélem ezzel nem vettem el a kedved a történettől? – Kétségkívül ütősebb lett volna, ha bevallja az igazat, de az talán nem tartozott volna a roppant egyszerű magyarázat kategóriába, sőt… igen sok kérdést vetett volna fel.  
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Kedd Nov. 10, 2015 9:54 pm

- Három alakot? - meresztettem hatalmas szemeket, mert ezt aztán nehezen tudtam elképzelni. Azon sem akadtam fent, hogy David látszólag nagyon jól szórakozott a kérdéseimet hallva, de most nagyobb volt az izgalmam, minthogy egy ilyenen megsértődjek. Úgyhogy inkább csendben hallgattam, ahogyan elkezdte felsorolni az alakokat.
- Antropomorf? - kérdeztem rá egyből, amikor megakadt, mert ez volt az első szó, ami az eszembe jutott és úgy kezdődött, hogy antropo. Aztán persze lehet, hogy félrelövök, de David mellett eddig nem volt probléma abból, hogy nem tudtam befogni a számat, úgyhogy valószínűleg most sem lesz. - Igen, valamennyire érthető, bár elég.. horrorisztikus a kép, amit az elmondásaid alapján elképzeltem - grimaszoltam én is, mert természetesen egyből összeállt a fejemben a saját vérfarkasom ilyen alakja és egy cseppet sem volt barátságos kinézete.
- Azért ez a három is elég sok! Mármint a filmekben, meg sorozatokban csak egy alakjuk szokott lenni a vérfarkasoknak. És ezt ők kedvük szerint tudták váltogatni? Mert.. tudom, elég gáz, de megint csak filmes példát tudok hozni, ott mondjuk van, hogy Teliholdkor egyszerűen kijön belőlük a farkas, vagy akkor, ha nagyon idegesek lesznek mondjuk - mondtam eltöprengve, miközben egyik kezem mutatóujjával már az államat kocogtattam. Ha egy téma érdekel, akkor igenis kérdezek és szerintem elég egyértelmű volt Davidnek is, hogy igencsak felcsigázott ezzel az egésszel.
- Pedig biztos érdekesen néztek volna ki - nevettem fel magam is, mert természetesen egy Pikachu sárga farkast is egyből elképzeltem, azokkal a szép kis piros korongokkal az arcán és fekete csíkokkal a hátán. Mondhatom, tényleg nagyon kis csinosan nézett ki. A továbbiakra csak bólintok egyet, egészen logikusnak tűnik, hogy a teremtő színéhez van köze ennek, már legalábbis amit én így, frissen belekóstolt fejjel sejthetek.
- Remélem is - hasonlóan vigyorogtam, mint David, bár kissé szelídebb volt az én változatom, mint az övé. Kicsit ugyan idegesített, hogy húzta az agyamat, de ő nyilván nem genyóságból tette, mint a legtöbben itt a suliban, úgyhogy türelmesen vártam, mikor jön majd el az igazság pillanata. Na jó, azért nem voltam annyira türelmes, de mást aligha tehettem volna az igazságért.
- Persze, hogy ez az élet rendje, de szegények! Semmi rosszat nem tettek, amiért halálra legyenek ítélve - csóváltam meg a fejem. Ez az élet rendje, jobb választ nem is lehetne adni erre az egészre, így inkább beletörődtem és a folytatásra figyeltem.
- A-a-a.. a tizenkilencedik században? - döbbenek le teljesen, még a szám is eltátom - Az.. az.. hat évszázad!!! Hogy lehetséges ennyi ideig élni? - nem szándékoztam félbeszakítani a történetet, de ez az információ olyan erővel hatott rám, hogy - minő meglepő - képtelen voltam befogni a számat. Hogy élhet valaki ennyi ideig! Oké, ezek csak legendák, de.. akkor is! - Te jó ég, képes volt olyan erősen megfejelni valakit, hogy szétrepedjen a feje? - újabb döbbenet, most már szinte sápadni is kezdek, mert ez azért… Nem vagyok hozzászokva az ilyen dolgokhoz, azt nem mondom, hogy vériszonyom van, de.. de inkább iszok egy kis vizet. Ki is kotrom gyorsan a táskámból és pár korty után máris jobban érzem magam.
Aztán nem faggatózom tovább, pedig lennének még kérdéseim, inkább én kezdem el sorolni, hogy mégis milyen teóriákat sikerült kitalálnom erre a furcsa és szokatlan egybeesésre, mert az nem lehet, hogy ez szimplán csak véletlen legyen! Valami sántít a történetben.
- Oké, tényleg nem úgy nézel ki, de azt mondtad, Anguta képes felvenni más emberek alakját, szóóóval… - nem fejezem be a mondatot, csak amolyan cinkos nézést villantok rá, mintha csak azt próbálnám sugallni felé, hogy hahh, most elkaptalak, lebuktál! Persze elfogadom, hogy nem ő Anguta, szép is lenne! Az ilyesmi nem lehetséges, elég nagyfiú vagyok már, hogy ne higgyek a tündérmesékben és az ilyen kitalált szörnyes, vérfarkasos sztorikban.
- Ó, értem - bólintottam, bár kissé lelombozott az igazság, mert közel sem volt olyan izgalmas, mint az én kitalációim. - Ez igazán kedves attól a két embertől, mármint, hogy beleszőttek téged is a történetbe. Milyen menő lehet már, hogy ilyen tök régi sztorikban is szerepelsz! Mármint.. nem voltál ott, csak így bele lettél szőve, érted, na! - próbálom magam kivágni, bár az igazat megvallva a végére már én sem nagyon tudom, hogy mégis mi a fenét beszélek. Annyi baj legyen, David tuti ki tudja bogozni majd.
- Dehogy vetted! Csak az én elméleteim izgalmasabbak voltak, mint a valóság - vigyorodtam el szélesen, mert akármennyire is voltak érdekfeszítőbbek az én kitalációim, valószínűleg hátast dobok, ha bármelyikről kiderül, hogy igaz. Úgyhogy maradjunk csak meg David verziójánál, szerintem mindenki jobban jár. - Szóval akkor.. folytatod? - kérdeztem kíváncsian, miközben izgatottam helyezkedtem kicsit a matracon. Ezúttal már nem dőltem hátra, az izgalmas történetek tényleg feledtették velem a mesélés elején felmerülő kellemetlen érzéseimet.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Szer. Nov. 11, 2015 7:38 pm

- Jaja – szűrte közbe vigyorogva, miközben Jason döbbenetén is igen jót mulatott. Persze lehet, hogy azt is meg kellett volna említenie, amikor a haragtól előbukkanó bestia miatt a farkasok arca eltorzul. De végül is, az nem igazán alak, hanem csak egy ilyen köztes állapot. egyébként meg Angutával ilyen már nagyon rég fordult elő, talán még Alignak zuhanása előtt valamikor.
- Az-az – csillant meg a felismerés szemeiben, arcán hálás vigyor húzódott. – Köszi, eszembe nem jutott volna a vége. – Aztán tovább próbálkozott leírni a kétlábú farkas alakot, és remélte, hogy valamennyire sikerült elképzeltetnie a fiúval. – Hát… nyilván. Hiszen vérfarkasokról van szó, nem vérplüssökről – húzta kicsit grimaszba a száját. – De, amúgy faragványt láttam már róla, hogy nézhetett a kétlábú ki, és az csodaszép volt… Jó, persze, ha itt megjelenne előttem egy, inkább halálra rémülnék, és eszembe sem jutna szőrzetének csillogásán ámuldozni – ebben még csak nem is volt jelenleg nagy hazugság, hiszen valóban megrémülne, bár nem magát féltené, hanem a fiát. Ráadásul akkor fel kell fednie kilétét, és jelenleg Anguta ettől is tartott. Ha elárulja, hogy vérfarkas, akkor abból egyenesen következik, hogy ő Jason apja. A fia nem hülye, és onnantól kezdve már csak fizikai erejével lenne képes hatni rá, amit érthető módon nem szeretett volna egyetlen életben lévő fia ellen alkalmazni.
- A teliholdas és az idegességes változás nálunk is megvan – közölte szórakozottan, és remélte, hogy a nyelvbotlását inkább érti az alaszkai legendákra, mint David farkas mivoltára. – Bár nem ilyen egyszerű a képlet azért. A legendák szerint a vérfarkasokat érzelmeik sokszor változásra késztették. Idegesség, harag, félelem…, de ez csak a fiataloknál fordult elő jobbára. Aki kilép a kölyökkorból… az úgy huszonöt-harminc év, annak az érzelmeit rendbe kell tennie, és nem szabad, hogy akaratán kívül változásba kezdjen. Persze nem mondom, hogy több száz évesen nem fordul elő hirtelen változás valami miatt, de náluk már sokkal ritkább. Anguta például a legendák szerint, Alignak halála után sohasem öltött farkas alakot érzelmei hatására. A telihold viszont kor független – vonta meg lazán a vállait, ajkait lebiggyesztette, majd baljósan elvigyorodott, hangját kissé le is halkította. – Minden egyes vérfarkas átváltozik azon az estén, amikor a hold a legkerekebb… nincs kivétel, nincs mentség, a hold szava eléri az összes gyermeket, akik vérükben hordozzák a szellemek ajándékát. A föld alá is menekülhet, vagy a Hold másik oldalára… nem számít, mert ezen az estén, a szellemek ragyogó tekintete néz végig a teremtettjeiken, és látni akarják minden egyes „gyermekük” valódi alakját, azt, amit lelkük mélyén hordoznak. Erre a pár órára a maskarádé lehull, és jaj, annak a halandónak, aki farkasok útjába áll, mert nem közönséges alakjukat rángatják elő a szellemek, hanem a legteljesebb szellemfarkas változatot, amely medvenagyságú…– egy pillanatra elhallgatott, majd még halkabbra fogta hangját. – És képzeld… két nap múlva telihold… - arcán izgatottsággal vegyes megszállottság terült szét, aztán néhány pillanat múlva megvonta a vállát, és elmosolyodott. – Persze, ez csak egy legenda.
- Nyilván – David Jasonnal együtt nevetett, mert tényleg röhejesek lennének úgy. Talán a japánok már rajzoltak ilyen színű vérfarkasokat. Elvégre a bizarr elvetemültség nagyon nem áll távol tőlük… biztos a bombák hatása.
Örült, hogy nem forszírozza nagyon a megoldást, ezért tovább is lépett a mesélésben.
Nem volt egy filozófus alkat, így csak megvonta a vállát és bánatosan grimaszolt, miközben bólogatott egyetértve, hogy bizony szegény nyuszik tényleg nem ártottak a légynek sem. Mondjuk, lehet Jason nem látta a Gyalog galoppot, mert különben nyilván más véleményen lenne.
- A vérfarkasok sokáig élnek… - magyarázta bólogatva, közben jót szórakozott a fiú döbbenetén majd, egy köhintéssel és egy zavart mosollyal még hozzá tette. – A legendák szerint természetesen, de, hát milyenek legyenek a legendák, ha nem túlzóak egy kicsit, nemde? Csak gondolj a Bibliára és Noé életkorára. Kilencszázötven éves volt, amikor meghalt – ha nem egy korai farkas volt, akkor a szentírás kicsit túlzott. Anguta az utóbbira gondolt, vagy az év máshogy számolásos teóriára, amivel kijön, hogy olyan nyolcvan évet élt nagyjából. – Eggeeen…. sajnos – grimaszolt keserűen, közben figyelte a fia mit csinál, de szerencsére csak vizet vett elő. Mintha kicsit le is sápadt volna, de lehet, hogy csak a fényviszonyok teszik. – Tudod a vérfarkasok ereje a korral nő, és messze a halandó emberek felett állnak. Anguta pedig a szerek miatt nem volt képes visszafogni magát – látszott rajta, hogy a történet kissé lelombozza, de igyekezett túllendülni a dolgon. – Kérhetnék én is egy kicsit? – bökött ujjával a palack felé. – Ettől a sok beszédtől teljesen kiszáradt a szám – ez nem is volt hazugság, és a whiskyt nem akarta elővenni, amivel a kör fájdalmát csillapítja. Úgy érezte nem lenne túl jó húzás a részéről, ha a fiú szeme láttára vedelne.
- Óóhh… Tényleg – nevetett fel szórakozottan. – Látod ez eszembe sem jutott. Igen szemfüles észrevétel, de sajnos… vagy talán nem sajnos, nem vagyok Anguta, pedig biztos remek lenne, ha egy több évszázadot megért vérfarkas lennék. De mondjuk, akkor elhiheted, hogy nem iratkoztam volna be egy suliba, hogy unalmas dolgokat hallgassak egész délelőtt – de igen, de igen, mert Anguta már csak ilyen debil idióta volt, akinek az egyenes út túlságosan kacifántos, a rögös út, ami szinte járhatatlan, pedig elégedettséggel töltötte el. Nyilván imádta, ha pofára eshet.
- Jaja, vágom, mire gondolsz, és ja, szerintem is menő – némi büszkeségféle is az arcára vetült, de aztán gyorsan el is tűnt.
- A valóság uncsi… és nekem is jobban tetszettek mondjuk a te verzióid – vallotta be őszintén. – Aha persze… na akkor ott tartottam, hogy Alignakot letaszították egy szikláról, és mind a tizenhárman szétszéledtek. Anguta délre ment, a mai Kalifornia területére, aztán onnan nyugatnak tartott, amíg el nem érte Nieuw-Amsterdam városát, ahol hajóra szállt és kikötött a Holland Köztársaságban. Aztán a Német Nemzet Szent Római Birodalmába utazott, egy Nando Redling nevezetű kalandor társaságában. Egyébként később a fickót beharapta, szolgálatai jutalmaként. A német területen… ehm… hát – most keverje bele az őrzőket is? Nem, azokat talán nem kellene. – Szóval voltak boszorkányüldözések, amit egy érsek saját személyes gyarapodása végett szított Besancon városából. Több száz embert megöltek, amíg Anguta közbe nem avatkozott, és el nem érte, hogy az érsek saját maga is máglyán végezze. Aztán innen is tovább állt, ismét nyugatnak ment, hogy az egyik régióban eljátsszon egy istenséget. Természetesen csak az öröksége miatt, nem személyes indíttatásból, de mindenesetre Anguta rendelkezett némi istenkomplexussal, és nem mondhatni, hogy ne lett volna ínyére az istenségnek kijáró tisztelet. Ezután utazgatott, és eljutott Ausztráliba is, de azt a részt már elmeséltem. A tizenkilencedik század második harmadánál azonban megszakad rejtélyes módon a legenda, és senki sem tudja, hogy mit csinált kerek száz évig. Egyesek úgy vélik, hogy elege lett a világból és békés elvonultságban Buddha nyomdokait követve meditált, mások szerint egyszerű halandóként élte a mindennapjait, kerülve a feltűnést… és az egyik változat szerint… - egy időre elhallgatott, majd némi hatásszünet után folytatta. – Azért nincs semmi róla erre az időre, mert meghalt. Bár szerintem ez igen fura, mert a huszadik század vége felé meg újra van róla ez, meg az. Jó, hát végül is ez csak egy legenda és nem történelmi életűt, de akkor is fura lenne, ha elhalálozott volna aztán meg feltámad, nem gondolod? Szóval 1984-ben Sacramentóban újra felbukkan, és ismét csak rendet tesz a leszármazottak körében. Aztán Alabama államban megházasodik, és ikrei születnek, de ez nem is igazán érdekes – legyintett egyet csak úgy mellékesen, és ha Jason nem szólt közbe, akkor zavartalanul folytatta is tovább – de, ami Franciaországban történik vele az már igen. Tudod, van egy átok… ha egy vérfarkas megöl egy szabadon élő farkast, akkor az illető annyi időre a közönséges farkas alakjába kényszerül, amennyi a szabad farkasnak az életből még kijutott volna. Anguta pedig megölt egyet… nem tudott mást tenni. Egy őrült leszármazottja azt hitte, megszabadulhat a benne lakozó fenevadtól, ha egy közönséges farkast megöl. De a fickó nem járt sikerrel, a farkas még élt, és Anguta a legsúlyosabb büntetéssel sújtotta az őrült vérfarkast. Elvette tőle a fenevadját, ezáltal újra halandóvá tette őt. A szerencsétlen farkast, aki még akár napokig is szenvedett volna, megszabadította a fájdalmaitól. Kitörte a nyakát – lassan beszélt, és bánatosan. Nem szöktek könnyek a szemébe, de szomorúság kerítette hatalmába. – Nem bírta volna csak úgy otthagyni, ezért bár tudatában volt mi vár rá, kénytelen volt meghozni ezt az áldozatot. És azóta, Angutáról senki sem hallott. Valószínűleg az erdőben kóborol még most is, és várja, hogy az átok leperegjen róla – David bánatosan elmosolyodott, majd megszólalt. – Szóval, ennyi lenne Anguta, a Teremtő története. Remélem tetszett! Jegyár visszafizetést nem áll módunkban eszközölni – vigyorodott el a poénosnak vélt végszó tiszteletére.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Pént. Nov. 13, 2015 9:17 pm

- Oké, ez igaz. Mindenesetre nem szeretnék összefutni eggyel sem - kuncogtam végül. Tudtam, hogy ezek legendák és tuti nem fog az utcán szembejönni velem egy ilyen izé sem, de vicces volt eljátszani a gondolattal. Mondjuk ha tényleg találkoznék egy ilyen vérfarkassal, tuti összecsinálnám magam félelmemben, vagy ahogyan David mondja, én is futásnak erednék.
- Azért elég szar lehetett a kölyökkorban lévő farkasoknak, hogy minden ilyen érzelem egyből változást csikar ki belőlük - húztam el a számat, mert igaz, hogy továbbra is legenda, de érdekes volt eljátszani a gondolattal, hogy milyen lenne, ha tényleg léteznének ilyen fenevadak. - Uhh, hát azért az sem lehet olyan kellemes. Mármint mi van akkor, ha valami tök fontos dolgot csinálsz és úgy hív a Telihold? Semmiképpen sem lehet ellenállni neki? - kíváncsiskodtam tovább. - Ja, amúgy ha nagyon hülyeségeket kérdeznék, vagy nem akarsz rájuk válaszolni, nyugodtan megmondhatod! Néha hajlamos vagyok kicsit elkapatni magam - zavartan nevettem fel és vakargattam meg a tarkómat, mert ez teljes mértékben igaz volt. Mondjuk eddig nem úgy tűnt, hogy Davidet ez zavarná, de lehet csak nagyon jól palástolja a valódi érzéseit.
- Bakker, ne mondogass már ilyeneket! Az lesz a vége, hogy minden apró neszre veszélyt asszociálok majd, aztán az ágyam alá bújva fogok azért imádkozni, hogy az ablakom előtt hajlongó faágak tényleg faágak legyenek és ne egy ilyen fenevad - a végére már szélesen vigyorogtam, mert igencsak mókásnak találtam a helyzetet. Amúgy meg nem szoktam az ágyam alatt bujkálni, régen előfordult, főleg apa halála után, de hála égnek már kinőttem abból a korból. - Még szerencse! - sóhajtottam megkönnyebbülést színlelve, de arcomon továbbra is ott volt a széles görbület.
- Oké, de az akkor is rengeteg! - ámuldozok továbbra is, de elfogadom a magyarázatot, hiszen a legendák már csak ilyenek. Ki tudja, mennyi valóság alapjuk van és tekintve, hogy ez az egész vérfarkasokon alapszik, nyilván nem túl sok - ha tudnám, mekkorát tévedek!
- Jó, ez érthető, de akkor is elég.. morbid - böktem ki végül az utolsó szót pár pillanatnyi elmében való kutakodás után. Bele sem merek gondolni, ha egy fejelés ilyen eredményeket vált ki, akkor mire lehetnek még képesek? - Persze! - nyújtottam felé az üvegemet, igyon csak belőle nyugodtan.
- Igaz, ezt elhiszem, tényleg nagyon unalmas lenne egy évszázadok megélt és rengeteg mindent látott vérfarkasnak az iskola. Még nekem is unalmas olykor - nevettem fel röviden, mert habár én azért szerettem tanulni, szerintem is voltak unalmas óráink. De sebaj, ez ezzel jár, az egyetemen biztos csupa izgalmas tantárgyunk lesz.
Aztán David folytatja a történetet, én pedig próbálom egy képzeletbeli térképen elhelyezni a pontokat, amerre Anguta járt. Pech, hogy pont a földrajz nem erősségem, de azért nagyjából sikerül felszúrnom a pontokat a térképre. Legalábbis remélem, hogy jó helyre teszem őket. Egyik csodálkozásból a másikba estem, olykor még a szám is eltátottam kicsit, amikor egy-egy izgalmasabb részhez értünk, ám ez akkor csúcsosodott ki, amikor az a rész következett, hogy Anguta meghalt, majd feltámadt.
- Hogy fura lenne-e? Az nem kifejezés! - osztottam meg vele a véleményemet. - Bár amennyi furcsaság eddig volt a legendában, simán el tudom képzelni, hogy beleszőttek egy ilyet is, hogy még izgalmasabb legyen, no meg tátsák csak a szájukat azok, akik hallgatják - merthogy én tátottam, szóval ha ez volt a cél, akkor teljes mértékben sikerült elérniük. Az én esetemben, legalábbis.
- Alabama? Feleség? Ikrek? - kérdezem vissza sorba, mert azt hittem, hogy az előbbi feltámadós sztori lesz a legütősebb része a sztorinak, de nem, ez a része az. - Mármint ez az Alabama? - mutattam lefelé a mutatóujjammal, célozva ezzel az otthonomra. - És egy ilyen idős személynek hogy születhet gyermeke? Egyáltalán ez lehetséges a vérfarkasoknál? - ráncolom a homlokom, aztán rájövök, hogy nem szeretnék szexuális felvilágosító órát a fiútól - Tudod mit? Inkább erre ne is válaszolj. Nem szeretném tudni, hogyan.. vagy miként.. működik ez a.. dolog - bököm ki végül és megint csak az üvegemért kell nyúljak. Én még ehhez kicsinek tartom magam, na.
- Úha, micsoda átok! Ez igencsak kellemetlen lehet, ha az ember a farkas bőrében ragad - grimaszoltam, mert habár fogalmam sem volt róla, milyen érzés lehet, elképzeléseim azért nekem is akadtak. Én például megőrültem volna, hiszen nem hiszem, hogy farkas alakban képes lett volna mondjuk hamburgert, vagy tojásrántottát enni az illető, azok nélkül én meg megpusztulnék. - Ez kifejezetten önzetlen cselekedet volt tőle - hümmentettem elismerően, mert tényleg így véltem. Nyilván Anguta tisztában volt azzal, hogy mit vállal a farkas megölésével, de megtette azért, hogy ne szenvedjen az a szerencsétlen bundás. Kezd egészen szimpatikus lenni ez a fickó! - Hm, kár, pedig kíváncsi lettem volna rá, hogy mi történt ezek után vele - töprengtem el egy pillanatra, aztán valami mégis bevillant és sietős kaptam fel a fejem. - Várj! Akkor a legenda szerint Anguta még ma is életben van valahol? Ez tök izgi! - csillogott fel ismét a tekintetem.
- Igazán érdekes történet volt, köszönöm, hogy megosztottad velem! - bólintottam hálásan - Dehogy váltanám vissza! - legyintettem én is nevetősen. - Jó sok információ volt ez így egyszerre - csóváltam meg a fejem egy sóhajtás kíséretében. - Téged nem várnak otthon? Biztos kíváncsian, hogy számolj be az első napodról. Persze ezzel nem elüldözni akarlak, félre ne értsd! Csak nem szeretném, ha a szüleid aggódnának érted. Az én anyukám hajlamos rá, szóval tudom, milyen is az - cinkosan vigyorodtam el, de közben már elkezdtem felszedegetni a cuccomat. - Szóval lehet, ha lassan elindulunk, nem pont ma szeretnék úgy járni, hogy anyukám előbb hazaér.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Szomb. Nov. 14, 2015 11:50 pm

- Ahogy szerintem senki sem – grimaszolt vidám arcállásba rendeződve. Akik pedig halandó létükre összefutottak velük, azok jobb esetben el is felejtették, hogy valaha is láttak ilyet, vagy a rosszabbik esetben nagyon hamar csúnya véget értek. Anguta persze sohasem ölte meg azokat, akik véletlenül rajtakapták nem normális farkas alakban, de az őrzőkhöz már akaratán kívül cibálta őket. Kivételt persze a leendő kölykei jelentettek, akikkel már huzamosabb ideig együtt volt, és bízott bennük annyira, hogy képesek tartania a szájukat.
- Ne is mond – nevetett fel keserűen. – Mármint… - rendezte kissé komolyabbra ábrázatát. – Biztos roppant nehéz lehetne, ha valóban léteznének, de… persze nyilván nem is lenne lehetetlen, hiszen a legendák sok öreg vérfarkast említenek, akik túlélték a „gyerekkori” – nyuszüfelezett mosolyogva – érzelemkitöréseiket, és a falkájuk úgy találta, hogy nem kell őket a Távolba küldeni.
- Hát… nem – hazudott hihetően, lebiggyesztett ajakkal. Az őrzőket nem akarta továbbra sem belekeverni, mert az olyan irányba terelné a beszélgetést, ami még akár paranoiát is szülhetne a fiában. Remélte a szellemi adomány miatt, az őrzők békén hagyják meg az ikreit. Nem adott a helyi protektornak erre vonatkozóan utasítást, de nyilván tisztában vannak vele, hogy ki nemzette a gyerkőcöket és talán jobbnak látják, ha nem avatkoznak bele egy alapító leszármazottainak életébe. – És nem kérdezel hülyeségéket – vigyorodott el bíztatóan, közben még a fejét is megrázta lendületesen. – Ráadásul elég lelkes hallgatóság vagy, ami azt illeti. Szerintem a suliban a srácok többsége lúzer gyökérnek nevezve bele akart volna préselni egy konténerbe, hogy ott keressem a legendáim értelmét. Szóval, igazán szívesen veszem a kérdéseket… na de visszatérve… a telihold. Igazából nem okoz gondot, hiszen a vérfarkasok tudják, hogy mikor lesz az a pont, amikor a hold a leginkább elvárja a változást… hát ez olyan, mint ahogy valaki minden estéjét szabaddá teszi, hogy egy sorozatot nyugodtan végignézhessen. Hát… jó nem pont úgy, de hasonló. A vérfarkasok is így tesznek gondolom – aki pedig nem, az csak magára vethet, mert azzal a maskarádét veszélyezteti, mellesleg emberéleteket is, és ha a tragédia bekövetkezik, akkor még saját magára is ráhúz egy adag problémát.
Nem akarta a frászt hozni a fiúra, de úgy tűnt nem csak kamuzik, amikor a félelemről beszélt, viszont a végére kezdte magát rendbe szedni, és aztán már jókedvűen szövegelt. Talán még elvisel egy kis stresszt. – Talán jobban is teszed, hogy odafigyelsz a neszekre – mosolyodott el halványan, tekintete körbejárta a helyiséget, aztán visszanézett Jasonre. – Ki tudja, lehet most is figyel minket valaki… - vonta meg a vállát, sokat sejtető mimikával. Persze senkit nem hallott a közelben, így nem kellett attól tartani, hogy lebuknának, de van olyan félelem, ami egészséges, és mellesleg életet is menthet. Na, az nem a paranoia, mert az már kóros, de az életben maradást sokszor elősegíti egy kis egészséges félsz. – Ugye? – vigyorodott el. Tényleg, milyen szerencse, hogy ez az egész csak egy legenda…
- Hát az – értett egyet mosolygós bólogatás közepette.
- Igazából van rosszabb is… szerintem ez a lefejelős rész még elég csekély ahhoz képest, amit Anguta tett az évszázadai alatt, de annyiban a legszörnyűbb, hogy ember ellen követte el – aki lehet, hogy nem is érdemelte volna meg a halált. Jó, hát igaz, hogy ki akarták rabolni, és talán meg is verték volna, ha képesek lettek volna rá, de hogy el is tették volna láb alól? Ki tudhatná? Ha nem lett volna teljesen beállva, talán érezte volna rajtuk a szándékot a gyilkolásra, de… mindegy. Meghalt és kész. Kár tovább járatni rajta az agyát.
- Köszönöm – hálásan fogadta el palackot, majd néhány korty után vissza is nyújtotta Jasonnek az üveget. Meg lett volna éppen nélküle, de tényleg kezdett kiszáradni a szája.
- Tényleg? – nohát mik vannak. Annakidején is unta néha a sulit, persze tagadta, de ezek szerint ezt a tulajdonságát nem vetkőzte le. Kérdés, hogy vajon azért unja, mert a könyökén jön ki az anyag, vagy nem is érdekli? – Melyik órát unod a legjobban?
- Na, ugye – hatványozottan lelkesült fel David. – Hihetetlen az egész – kuncogott fel halkan, majd tovább hallgatta a fiút. – Mint ahogy te is? – nevetett fel, de nem sértésnek szánta a tátott száj szindrómát, csupán egy kis ugratás volt a részéről, és ez talán érződött is a hangjában.
- Ehm… hát… van másik Alabama is? – kérdezte homlokráncolva. Nem tudott róla, hogy lenne másik Alabama, de nem volt egy USA szakértő, és lehet, hogy amióta farkasként volt kénytelen élni, alakítottak egy új Alabamát. Jó, hát ez nem volt túl valószínű, de megeshet. Az amerikaiak néha különös és furcsa dolgokat művelnek. – De igen, Alabama, feleség… és ikrek – bólogatott kitartóan, miközben beszélt.
David elnevette magát Jason kihátrálásán, kezét a szája elé kapta, és próbálta visszafogni magát. – Bocsi, igazán ne haragudj de… fogalmam sincs, hogy miként lehet ez. Szerintem ugyanolyan, mint mindenki másnál. Tudod, a méhecskék, meg a virágok – vonta meg nevetve a vállait, miközben jókedvtől csillogó szemekkel figyelte a fiút.
- Egeen… képzeld el, hogy a kezed, amivel eddig remekül faragtál és minden másban is sok hasznát veszed, most ügyetlen mancs lesz, amivel még csak vizet sem tudsz a szádhoz emelni, ezért lefetyelni kell az egészet a sárból. Borzasztó lehetett neki – hamarosan kell majd a Facebookon egy Anguta szimpátia kört alapítani, mert olyan színben sikerült feltűntetnie saját magát, mintha egy szánni való, szerencsétlen alak lenne. Remek, de talán, amikor az igazság toronyórája megkondítja borzasztóan harsogó brozn harangját, Jason esetleg nem fogja utálni az apját… annyira. – Úgy gondolod? Nem tudom, azért csak megölte az a jószágot… persze szenvedni hagyni rosszabb lett volna elismerem… de azért nekem vannak ellenérzéseim ezzel kapcsolatban.
- Hát, eléggé az – közölte mosolyogva. - Igazából én is kíváncsi lennék rá, hol lehet, de azt majd a felcseperedő generáció fogja kitalálni. Remélhetőleg lesz olyan izgalmas, mint az eddigiek voltak – na, de még mennyire, hogy izgalmas lesz, csak éppen rohadt rövid, ha minden úgy alakul, ahogy azt senki sem szeretné.
- Igazán nincs mit – ültében meg is hajolt, majd jót nevetett azon, hogy nem váltaná Jason vissza a jegyet. – Talán kicsit tömény… - húzta védekezőleg grimaszba a száját. Ráadásul még nem is mondott el mindent.
- Áh nem… apám nem bánja, ha jól elvagyok, és nem egy aggódós fajta. Tudja, hogy kell a szabadság nekem, főleg azok után, hogy Angutát ott kellett hagynunk. De, a világért sem tartanálak fel. Főleg, hogy anyud az aggódós fajtából való – csak megjegyzés volt, és még csak nem is gúnyos. Egyszerűen csak egy ténymegállapítás volt részéről, amibe kellő empátiát is csepegtetett.
- Persze, induljunk… még a végén nem kapsz vacsorát vagy valami – nevetett könnyedén, miközben felvette a táskáját és a hátára dobta azt. – Csak utánad – nyújtotta kezét a kijárat felé, majd követte Jasont az iskolán kívülre.
- Te merre indulsz? – kérdezte, mint aki tényleg nincs ezzel tisztában – mert én arra. – Mutatott majdnem az ellenkező irányba. Persze követni fogja a fiút, az nem vitás, de azt diszkréten fogja tenni, és… igazából tudta is az utat régi otthonuk felé.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Vas. Nov. 15, 2015 9:36 pm

- Micsoda? A falka dönthetett úgy, hogy megöl egy Kölyköt? - csodálkozom rá ismét egy elhangzó információra, mert ez azért elég morbid dolognak hangzik ám. Persze előre nem fogom megosztani vele a véleményemet, mert lehet, hogy valamit félreértettem, vagy nem is úgy van, ahogyan én azt elgondoltam.
- Hm, hát, elég valószínű. De a dilis jelzőt biztos megkaptad volna - vigyorogtam, mert ezt elképzelni elég vicces volt, ami azt illeti. A dilis és a lúzer, jól mutatnánk egymás mellett, meg kell hagyni.
- Ó, értem. Így már minden világos - bólintottam, elfogadva ezzel ezt az egész Teliholdas dolgot. Mindenestre elég kellemetlennek tartottam, hiszen akkor is érhetnek olyan helyzetek, amikor tuti nem akarnál alakot váltani, mégis kell. Még jó, hogy a vérfarkasok létezése csak legenda, így senkinek sem kell ilyen kényszerrel élnie.
- David! - kiáltottam fel nevetve, játékosan bokszolva a vállába. - Ha rémálmaim lesznek, te leszel érte a hibás! - fűztem még hozzá nevetve, mert ezek után lehet akaratlanul is szaporábban fogom szedni a lábam, ha sötétben kell hazamenjek. Pláne akkor, ha Telihold is van.
- Fogalmam sincsen, Anguta mit követett el az évszázadok alatt, de azt hiszem nem is szeretném tudni. Lehet, hogy abban az esetben már nem lenne olyan szimpatikus, mint most és nem volna elég néhány nyuszi-megmentős sztori ahhoz, hogy ismét megkedveljem - kunkorodott fel szám széle, érdekes volt így beszélni egy történetben szereplő alakról, ha tudtam volna, hogy pontosan velem szemben ül, tuti jobban megválogattam volna a szavaimat.
- Jaja, szerintem a legtöbb diák olykor unalmasnak tartja a sulit, kivételt képeznek ez alól a stréberek, de én annyira azért nem vagyok stréber, hogy egy-egy órát ne unjak - vontam meg a vállam, szerintem ezzel a legtöbb diák így volt. - Ha túl sokáig ismétlünk és gyakorlunk valamit, akkor a matek kifejezetten unalmas szokott lenni, mert szerencsére elég hamar megértem a dolgokat, de ezzel nincsen így mindenki az osztályban és szükség van a gyakorlásra. A másik a földrajz, valahogyan nem megy soha a fejembe, így annyira nem is érdekel - ismét csak egy vállvonás volt a szavaim lezáró mozdulata. - És te hogy állsz a tantárgyakkal? - érdeklődtem én is kicsit, hadd tudjak meg én is többet róla.
- Hm, pont földrajzos kérdés? - nevettem el magamat - De szerintem nincs. Csak akkor is furi - húztam el a számat a tarkómat vakargatva. - Hát ez elég érdekes. Pont Alabama, meg ikrek.. Mi is ikrek vagyunk Elizával, tök menő, akár rólunk is szólhatna ez a legenda! - fülig ért a szám, úgy vigyorogtam, mert még csak fel sem merült bennem, hogy valóságalapot adjak ennek az egésznek, így csak amolyan „poén” volt számomra ez az egész hasonlóság.
- Oké, mondom, hogy hagyd abba! - nevettem ezúttal már én is vele, nem akartam tudni semmilyen méhecskékről és virágokról, úgyhogy inkább lapozzunk, mielőtt még kínosabbá válik a szituáció.
- Igen, elég borzalmas lehetett, nyilván nehéz is volt átállni egyik életformáról a másikra - töprengtem el egy kicsit ezen az egészen és próbáltam elképzelni mindazt, amit David felvázolt, valamiért mégsem ment olyan könnyen.
- Persze, nyilván, de ez szerintem csak nézőpont kérdése. No meg, ha nem ölte volna meg az állatot, akkor azt mondanád, hogy hagyta szenvedni és emiatt olyan gonosz, nem igaz? - szerintem nem volt jó megoldás erre a helyzetre, mindkét oldalról lehetett mellette és ellene szóló érveket is találni. És amúgy is, ez csak egy legenda, felesleges ítélkezésekbe bocsátkozni.
- Viccelsz? Tuti mindenféle modern dolgot bele fognak majd szőni, biztos izgalmas lesz - elég elképzelni a repülő, vagy teleportáló farkast, máris milyen izgalmas! Bár egy ilyen nyilván rontana a történet szépségén, de aztán ki tudja, mi lesz a jövő generációjának igénye.
- Igen, elég tömény… De tök érdekes, hogy te mennyire otthon vagy ebben és milyen jól képben vagy az egész vérfarkasos dolgot illetően - mintha csak tapasztalatból beszélne, de ez ugyebár nem lehetséges, hiszen ő ugyanolyan gyerek, mint én.
- Mázlista. Szó se róla, szeretem az anyukámat, de néha kicsit képes túlaggódni a dolgokat - grimaszoltam egyet, mert azért olykor elég szoros volt a gyeplő. Mondjuk annyira nem bántam, mert ha meg kértem valamit, általában mindig meg volt engedve. Anya valahogyan képes volt tök jól megtalálni az egyensúlyt a dolgok között.
- Az azért elég szívás lenne - nevettem fel röviden. Hála égnek anya nem nagyon szokott büntetni és akkor sem úgy, hogy nem ad enni. Tudja, hogy az nekem felérne egy halálos ítélettel, úgyhogy nem próbálkozik ilyesmivel.
A suli előtt a biciklitárolókhoz megyek, ahol felmarkolom a bringámat, majd, úgy tűnik, de búcsúzkodnunk kell, hiszen ahogyan ő mutatta, teljesen más irányba indulunk.
- Szívás, mert én meg pont a másik irányban lakom - biggyesztettem le kicsit a számat, aztán ha nem volt már, akkor mosolyra húztam a számat és felpattantam a nyeregbe. - Nagyon örültem a találkozásnak, David! Ha gondolod, találkozhatunk reggel a suli előtt, nehogy eltévedj. Viszlát holnap! - intettem még neki és ha nem tartott fel, akkor bizony nekilendültem, hogy hazáig meg se álljak.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Hétf. Nov. 16, 2015 9:40 pm

- Sajnos igen – bólintott rá kelletlenül. – Szomorú és igazságtalan, hiszen nem a kölyök tehet róla a legtöbb esetben, hogy megteremtetett. A beharapót viseli a felelősség, hogy rosszul választott. – természetesen van sokkal kíméletesebb megoldás is, csak az őrzők folyamatos munkája szükséges hozzá. Persze megoldható lenne minden további nélkül, de kevés falka hajlandó ezt a kellemetlenséget bevállalni. Egyszerűbb eltenni láb alól a tehetetlen kölyköt.
- Hát igen… minimum – kuncogott halkan, bár érződött némi kelletlenség benne. Nem szerette volna, ha dilisnek nevezik és igazán hálás volt azért, hogy Jason nem így viselkedett vele. Ha valóban az lenne, akinek mondja magát, akár legjobb barátok is lehetnének hosszú-hosszú éveken át. Na igen, éveik azonban nincsenek a jelenlegi felállás szerint. Rühellte magát, hogy fontos volt számára a fia. Miért is kellett ennyi éven át velük maradnia? A normális élet utáni önző vágya tehette ezt lehetővé. A szellemek pedig békén is hagyták hosszú hónapokra, amíg a családjával élt. Így utólag belegondolva nyilván nem véletlen volt, hiszen látják mindannyijuk jövőjét, tudták, hogy ezzel is a gyermekei iránt érzett szeretet csak erősödik. Hagyták, had gabalyodjon bele érzelmeibe, aztán néhány évvel később pedig felfedik a farkas csapdát, amit neki állítottak és Anguta mindent elkövet, hogy bele is lépjen. Jól ki volt tervelve, akár csak, a saját maga által kreált kelepcék. Aki másnak vermet ás ugyebár…
Elmosolyodott, amikor Jason úgy vélte minden világos számára a teliholddal kapcsolatban, majd tovább folytatta a beszélgetést. A vállba bokszolás még emberi mércével is lehelet finom lehetett, Jason nyilván nem akart még véletlenül sem ártani neki. Mindenesetre elnevette magát, színlelt egy kis megjátszott fájdalmat, és mellkasára tett baljával esküszerűen válaszolt. – Ígérem a mindenhatóra, hogyha így történik, vállalom érte a felelősséget – persze végig mosolyogta az ígéretet, meg egyébként is ezt elég nehéz lenne számon kérnie a fiúnak Daviden, szóval könnyedén megtehette.
- Akkor… talán jobb is, ha nem mesélem azokat a részleteket el – nevetett fel könnyedén, és közben azon gondolkozott, hogy talán tényleg nem kellene beavatnia azokba a részletekbe, amik kicsit sötétebb figuraként ábrázolnák. Vagyis… jelenleg nem, aztán, hogy mit hoz a jövő? Csak a szellemek tudhatják, de ők hallgatnak ezzel kapcsolatban, mint ahogy mindig is tették.
- Áh, értem – mosolyodott el. A földrajz valószínűleg unalmas lehet olyannak, aki nem utazta be a fél világot, de Anguta kifejezetten élvezné a föcit. Szinte biztos, hogy sok ország bemutatása közben felvillannának az emlékei, és ha az óra unalmas is lenne, legalább a rég múlt időkkel elszórakoztathatja magát. – Én szeretem a föcit, meg a történelmet is, a matek meg a fizika már nem annyira bejövős, de még azokkal is elboldogulok valahogy – most ő rajta volt a sor, hogy megvonja a vállát, és meg is tette.
- Tényleg – vigyorodott el, majd el is nevette magát. – Elfelejtettem, hogy Eliza az ikertesód… valóban akkor, akár rólatok is szólhatna a történet – Jason már említette, hogy ikrek, de feledékenységre hivatkozva talán nem fog olyan feltűnő lenni neki. Igazság szerint persze jó lett volna, ha Jason tényleg rájön, hogy ő Anguta, ahogy már pedzegette is azt korábban, másrészről viszont nem tudta, hogy akarja-e, hogy valaha is megtudja. Zavaros és bonyolult időszak áll mögötte és valószínűleg az elkövetkezők sem lesznek egyszerűbbek. Talán le kellett volna esnie a szikláról, még mielőtt Sangilak felfigyelt volna fáradtságtól legyengült állapotára. Akkor legalább senkinek sem kellene senkijét feláldozni.
- Jól van, hát te tudod – vigyorgott saját maga is. Szexuális felvilágosítást nem adott soha a fiának, mert amikor utoljára látta, a serdülőkor kertjében volt csupán, most pedig már valószínűleg mindent tud, hogy mit hova, meg miért kell tenni.
- Jah, valószínűleg – főleg, hogy néhány kölyök farkast is nevelgetnie kellett közben, mert az anyjuk nyakát méltányolta kitörni, de ezt valahogy nem akarta a fiúval megosztani. Egyből sokkal rosszabb színben tűnne fel, még akkor is, ha elmondaná, hogy szépen gondjukat viselte a kis farkaskáknak. Bár fene tudja, miként reagálna rá Jason.
- Igeeeen… nyilván – értett egyet Jasonnal, mert akkor tényleg a szenvedni hagyás miatt lehetne ráhúzni a gonosz jelzőt. Egy szar szituáció, két lehetséges kimenetele közül választott egyet, nem volt jó vagy rossz út, sem helyes, vagy helytelen. Két borzasztó megoldás közül választotta ki az egyiket. Ha bírt volna Eeyeekalduk erejével…, de nem bírt, és Denaali megjelenése óta először, ismét irigység fogta el testvérei különleges képességei miatt, de aztán az érzés hamar tovább is libbent. Nincs helye ennek most, és igazság szerint a múltban sem lett volna soha helye, mégis farkas létének első ötven évét ez a visszatérő érzés lengte körbe, hogy aztán hol enyhüljön, hol újra erőre kapjon.
- Jaj, ne is említsd. Lehet, a jövő vérfarkas legendái szárnyas farkasokat fognak szülni, vagy X-men képességűeket – az aztán gyönyörű lenne. Bár némelyik vérvonalban van egy két átfedés a mutánsokkal, mint ahogy sajátja is hordoz ilyen jegyeket.
- Hát mit mondjak – vigyorodott el. – Nyolc éves korom óta hallgatom őket, szóval volt időm megjegyezni a részleteket – hihető? Igen, nem, talán? Nyilván az, de végül is, ami érdekli az embereket azt jobban megjegyzik és Daviden is látszódhatott, hogy valóban oda, meg vissza van a témáért.
- Igen, el tudom képzelni – mosolygott szelíden. Tabithának volt valami idegbeteg tinédzser kapcsolata még Anguta előtt, és megfogadta, hogy dilisekkel nem jár, ezért is hívott pszichiátert, amikor Anguta bejelentette, hogy nem öregszik. Talán ez lehet az alapja a túlzott aggódásnak, mindenesetre ilyen volt régebben is, ha a gyerekeiről volt szó. Viszont ellensúlyként ott volt Anguta, de amióta kilépett a képből nyilván csak fokozódott az anyai féltés. Vagy ki tudja? Lehet, hogy csak Jason érzi túlaggódásnak Tabitha viselkedését. Nem lenne meglepő egy tinédzsertől.
- Gondolom – bólintott egy vigyorgó szusszanás kíséretében.
Követte Jasont a tárolóig, majd eljött az elválás ideje is. Összességében úgy érezte, jól sikerült találkozás lett. Elvégre az is előfordulhatott volna, hogy meg sem leli a gyereket, vagy Jason egy idiótává vált az elmúlt évek alatt és már ránézésből elkönyvelte volna Davidet lúzernek. De ez nem így történt, hála az égnek… vagy a rosszseb sem tudja, hogy ez most jó vagy nem. – Hát, ez tényleg az – biggyesztette le ajkait, majd kelletlenül az otthona irányába nézett, aztán vissza Jasonra. – Rendben, jó ötlet. Szevasz! Amúgy mikorra érsz ide? – kérdezte még, aztán ha választ kapott, akkor szép komótosan elkezdte Jason szagát követni egészen hazáig, miután a fiú eltűnt a szeme elől.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Kedd Nov. 17, 2015 11:47 pm

- Ne is. A végén elájulnék, aztán nem hiszem, hogy azzal bármelyikünk is jól járna - széles vigyorom arról árulkodott, hogy ez nem biztos, hogy így a helyes, de érdekes elgondolás. Nem voltam olyan nyámnyila, hogy egy kis vértől máris sápadtan essek össze, de tény, hogy kicsit gyenge volt a gyomrom az ilyesmi dolgokhoz.
- A törit azt én is szeretem, de jobban kedvelem az olyan tárgyakat, ahol gondolkodni is kell, nem csak bemagolni az dolgokat. Ezért szeretem a matekot. Meg a fizikát is, bár ott a sok definíciót magolni kell, de akkor is inkább gondolkodós nálam, mint mondjuk a töri - fejtettem ki kicsit bővebben a véleményemet a tárgyakat illetően. Inkább reál beállítottságú voltam, egy percig sem szégyelltem, ezek a tárgyak mentek, érthetően azokat szerettem jobban.
- Igen, Eliza az ikertesóm. Pár perccel idősebb csak nálam, mégis mindig én vagyok a kisöcsi - nevettem fel röviden, mert inkább erről beszéljünk, minthogy azt boncolgassuk, tényleg rólunk is szólhatna ez a történet. Túl sok a véletlen egybeesés, inkább elfutok előle és nem gondolok bele többet, csak hagyom, hogy szépen leülepedjen az elmémben, majd egy unalmas órámban talán boncolgatom tovább.
- Hát, azért az se piskóta, hogy Anguta képes más emberek alakját felvenni, ha jól rémlik, pont van egy ilyen mutáns is az X-menben, szóval.. - vontam meg a vállam, nyitva hagyva a mondatot, bizonyára értette, mit szeretnék közölni vele, úgyhogy nem aggodalmaskodtam.
- Akkor megértem, hiszen nem ma voltál nyolc éves - nevettem fel röviden, hiszen az már minimum tíz éve, ha olyan idős mint én. Ha meg nem olyan idős, akkor sem lőhettem nagyon mellé. Szépek is a tévhitek, nem igaz?
Aztán csak mosolyogtam és bólogattam, más hozzáfűznivalóm nem volt az elhangzottakra, csak akkor szólaltam meg, amikor elérkezett a búcsúzás pillanata.
- Az első csöngő előtt olyan negyed órával kábé. Igyekszem nem elkésni - mosolyodtam még el, mert amúgy nem szokásom késni, de olyankor, amikor rohannék és próbálnék tényleg pontos lenni, valahogyan mindig becsúszik. De holnap majd külön figyelek. Még intettem Davidnek, aztán nekilendültem és egészen hazáig meg sem álltam.

[Október 5.]

A Liloval való múltkori esti beszélgetésem után nagyon paráztam a ma reggeltől és egy cseppet sem vártam David felbukkanását. Egyrészt szar érzés volt, hogy múltkor olyan jól összehaverkodtunk, aztán ma már egyből véget akarok ennek vetni. No meg aztán ott volt az is, hogy nem akartam ezzel a fiút megbántani, hiszen ha ennyire zavar, hogy hasonlít apára, már akkor megmondhattam volna, mielőtt még jobban megismerjük a másikat. Kaki egy szitu volt, azt kell mondjam és egy cseppet sem repestem a boldogságtól, hogy ezt kell tennem. Vagyis, hogy ezt fogom tenni. Mert nem kényszer. Lilo is megmondta, hogy azt csináljam, ami nekem tetszik, de ha egyszer mindkét oldalban van igazság, akkor mihez kezdjek?
Szerettem volna Daviddel barátkozni, hiszen tök jól megtaláltuk a közös hangot, de ugyanakkor tényleg nagyon hasonlított apára és már múltkor is volt egy olyan pillanat, amikor kellemetlenné vált a helyzet. Nem szerettem volna több olyat, mert simán elmérgesedhet a helyzet, az pedig senkinek sem hiányzik. Ezek mellett pedig ott van anya és a nővérem, utóbbi már találkozott Daviddel, de nem kifejezetten örült neki, hát akkor anya mit szólna hozzá? Inkább meg sem szeretném tudni, úgyhogy jobb most véget vetni ennek az egésznek, mielőtt még ennél is jobban belemelegednénk.
- Szia! - intettem neki, amikor felbukkant, én már leparkoltam a bringát is és a táskám vállpántjaiba kapaszkodva ácsorogtam a bejárat előtt. Próbáltam valami mosolyt varázsolni a képemre, de zavart volt és nem volt túl őszinte. - Az a helyzet, hogy.. - vakartam meg a tarkómat, miközben belekezdtem a mondandómba, ezzel már jelezve, hogy nem kifejezetten kellemes dolgot szeretnék közölni vele.
- Szóval sajnálom, de nekem ez nem megy. Nagyon sokat gondolkodtam ezen az egészen és bármennyire próbálom nem figyelembe venni, nem tudom nem észrevenni azt az aprónak egyáltalán nem nevezhető tényt, hogy kiköpött mása vagy az édesapámnak. Aki még mindig borzasztóan hiányzik. Egyszerűen.. őt látom, ha rád nézek, őt hallom a szavaidban, a hangodban, őt veszem észre egy-egy apró mozdulatodban. Képzelődöm, tudom, de ezeket nem tudom kitörölni a gondolataim közül - fogtam bele a hosszas magyarázatba, de szerettem volna, ha érti, miért csinálom azt, amit, véleményem szerint megérdemelt annyit, hogy az igazsággal tisztában legyen. Szar érzés volt mindez, elég volt rám néznie, megviselt a dolog. Mind az, hogy minden bizonnyal ennek itt most vége közöttünk, mind pedig ez az egész apa dolog.
- Szóval sajnálom, de éppen elég lesz napi szinten összefutni veled, hosszútávon ennél többet képtelen lennék elviselni - úgy kapaszkodtam a táskám vállpántjaiba, mintha konkrétan az életem múlna mindezen, idegesen harapdáltam az alsó ajkam, miközben próbáltam megállni a két lábamon és nem ide-oda billegni. - Sajnálom, David.


A hozzászólást Jason Drewner összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Dec. 16, 2015 9:37 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Szer. Nov. 18, 2015 12:12 pm

- Jó, akkor tényleg hallgatok – vigyorodott el, és még David sem vette volna komolyan, amit az ájulással kapcsolatban állított magáról, Anguta pedig végképp nem hihette el, hiszen érezte a kamuszagot. Nem vette persze rossznéven, ez csak vicc volt a részéről, ahogy ezt azok a korabeliek, akik gyakorolnak némi önkritikát, el szokták sütni hébe-hóba.
- Érthető, bár nem mondanám, hogy a történelem is csak magolásból áll. Vannak ott szép számmal összefüggések, amik elgondolkoztathatják az embert, ha éppen arra vágyik. Persze a matek, meg a fizika az teljesen más. Talán ezért nem kedvelem annyira ezeket a tárgyakat – mosolyodott el. A fizikát nem kellett még Jasonnal sem tanulnia, de azt tudta, hogy rohadt sok elméleti dolog van benne, amit be kell vágni. Mintha a zuhanó test gyorsulási sebességének pontos definíciója olyan nagyon fontos lenne, vagy épp az, hogy mennyit gyorsul másodpercenként.
- Mert a lányok gyorsabban érnek – vonta meg a vállát grimaszolva. Ha egy évvel idősebb lenne sem biztos, hogy előrébb járna fejlődés tekintetében, de persze fene tudja. Legalább akkor nem kapná meg az öcsi jelzőt.
- Igen, Ravennek hívják, vagy Mystiquenek, és hát tényleg király – annakidején az X-men első részeit még megnézte, ha már kijutott neki a boldog családi élet. Na meg nem mindennap láthat egy alakváltót saját magán kívül, és természetesen felkeltette a kíváncsiságát. Igaz eléggé hülyeségnek tartotta, hogy a ruházatot is képes alakváltással átformálni, de hát az végül is nem a való élet, csupán egy kitalált történet, ami talán a fajtája kiszivárgott dolgai alapján kelt életre még a hatvanas évek elején.
- Jaja, van annak már vagy – nyolcszáz éve – tíz éve is – vigyorgott szélesen. Ha hinni lehet a feljegyzéseknek, akkor 1205-ben lehetett nyolc éves.
- Oké, itt várlak majd – intett Anguta is, majd elindult, hogy messziről kövesse a fiút. Szerencséjére talált egy olyan házat az utcájukban, amit a lakói ideiglenesen elhagytak, így a gyerekei közelében tudott megszállni. Ha esetleg időközben visszatérnek, majd keres egy másik házat.

Nem éppen jó hangulatban indult reggel útnak. A tegnapi kihallgatott beszélgetés nagyon úgy festett, megpecsételte a barátságuk továbbszövődésének sorsát. Ráadásul még Tabitha problémájával is szembesülnie kellett, amit persze nem tudott, hogy valójában igaz, vagy sem, mivel nem érezte a kavargó érzelmek hullámain keresztül, hogy Eliza hazudott-e, viszont érdemes lenne valamiképpen kideríteni, de előbb szeretett volna arra koncentrálni, amiért ide jött. Aztán lehet Tabitha barátjával is elbeszélget.
Másfél órával az első csengetés előtt elindult, nem akarta megkockáztatni, hogy Jason meglássa, és amikor a sulihoz ért, még mindig maradt háromnegyed órája a csengőszóig. Azután leült egy padra a biciklitároló közelében, lehetőleg úgy, hogy Jason ne láthasson rá, amikor megérkezik, és várta, hogy a fiú felbukkanjon. Roppant kíváncsi volt, vajon tényleg meg akarja-e szakítani a barátkozást, és egyáltalán a csevegést, vagy esetleg álmában meggondolta magát.
Megérkezett. Anguta felkelt a padról, és Jason felé sétált, aki már a bejárat előtt ácsorgott. Számára úgy tűnhetett, hogy David épp most érkezett. Széles mosollyal az arcán intett neki, és még egy köszöntéssel is megtoldotta. – Hali – mintha semmiről nem tudna, pedig belül borzasztóan feszülten várta, hogy a fiú mit fog mondani neki.
A mosolygás akkor hagyott kicsit alább, amikor a fiú belekezdett, és Anguta ekkor már tudta, hogy beváltja tegnapi ígéretét. Érezte, ahogy kétségek, bánat és szomorúság áramlik belőle, valamint azt is, hogy nehezére esik ezt tenni, mégis… megteszi, mert Jason erős, még ha fizikailag ez nem is látszik rajta. Keveseknek adatik meg, hogy képesek kimondani, ami a szívüket nyomja. David mosolya folyamatosan lehervadt, ahogy a fiú beszélt, közben érzelmei egyesével kiültek arcára. Csodálkozás, értetlenség, bánat, szomorúság, majd letörtség. Vállai megereszkedtek, tekintetét nem volt képes a fiún tartani, hanem minduntalan a betont kezdte el tanulmányozni. Persze nem volt szükséges látnia az arcát, hogy tudja baromra nehéz neki ez az egész, és csodálta érte, hogy képes ezeket bevallani. Persze nem tudott mit mondani rá, hanem csak bánatos képpel a betont vizslatta, aztán Jason újra megszólalt, és ekkor David felnézett egyenesen Jason szemeibe, amennyiben ő képes volt ránézni. – Szeretnéd, ha átkéretném magam egy másik osztályba? – homlokráncolva, tanácstalanul figyelte a fiút.
- Amúgy megértem, biztos nem lehet könnyű… és én is sajnálom – ismét csak lehajtotta a fejét, majd igazítva a hátizsákján, kókadtan elindult az iskola bejárata felé, hogy aztán visszaforduljon egy pillanatra. – Azért kár, igazán megkedveltelek, és szerettem volna, ha… de mindegy. Nem akarlak kínozni magammal – ezzel elfordult tőle, és lassú léptekkel megindult, hogy a bevesse magát az épületbe. Hát, ez nem ment valami jól, viszont még bőven van ideje, amíg a kör elviselhetetlenné válik, így ez a jelenlegi mosolyszünet nem tarthat örökké. Csupán kell egy kis segítséget kérnie Bradtől, ha esetleg Jason nem gondolja meg magát.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Szer. Nov. 18, 2015 10:31 pm

Mondandóm közben csak néha pillantottam fel, egyébként végig a cipőmet fürkésztem, de annyi is bőven elég volt, hogy észrevegyem a folyamatosan lehervadó mosolyt a fiú arcán. És ha lehet, ez még inkább megnehezítette a helyzetemet, mert annyira nem akartam ilyen helyzetbe sodorni! Én ostoba, kellett nekem fellelkesülni a legendákra, meg mindenre, amit mesélt, már az első pillanatban, amikor észrevettem a hasonlóságot meg kellett volna mondanom, hogy nekem ez nem fog menni. Ehelyett mit csináltam? Még inkább haverkodtam vele és elhitettem mindkettőnkkel, hogy ez így működni fog. Hogy tök jó haverok leszünk. Én annyira nem szerettem volna senkinek sem fájdalmat okozni, de két lehetőségem volt csak. Vagy Daviddel maradok, akkor viszont a családunkat sebzem meg vele, vagy pedig megmondom a fiúnak az igazat, akkor viszont a fiúnak okozok fájdalmat. Aki mindkét esetben szív, az én vagyok, de miért is csodálkozom ezen? Ilyen az én formám… Valahogy soha, semmi nem jön össze és amikor már úgy érezném, hogy na igen, felcsillan a fény, akkor bizony a képembe dudál, hogy haha, én nem az alagút végét vagyok hivatott jelezni.
- Nem! - vágtam rá talán kicsit hamarabb, mint kellett volna. - Miattam nem muszáj, nem kell még egyszer betenned a lábad oda ilyesmi miatt - finomítottam kicsit a dolgon és már most tudtam, hogy ez lehet rossz döntés volt. Lehet egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy igen, lécci, kérd át magad másik osztályba, mert akkor minimálisra csökkent volna azon pillanatok száma, amikor összefutunk. - Ahogy jónak látod - fűztem még hozzá leereszkedő vállakkal, hiszen nem én nekem kell eldöntenem ezt helyette, hiszen nyilván neki sem lesz olyan egyszerű ez az egész helyzet.
- Nem, David, kérlek, ne sajnáld. Neked végképp nincsen az én helyzetemen mit sajnálnod - legfeljebb azt, hogy nem lehetünk barátok ezután. De én hoztam meg a döntést, magamra fogok haragudni ezután. Idővel jobb lesz majd, tudom jól, csak győzzem ép ésszel kivárni…
Nyitottam a számat, hogy kérdezzek, hogy mit szeretett volna, de végül összepréseltem az ajkaimat. Nem szabad. Döntöttem. Minden olyan lehetőséget ki kell zárjak, ami megingathatja az elhatározásom, vagy éppen növelheti az önutálatom. Merthogy elég erőteljesen munkálkodott bennem ez is. - Kérlek, ne haragudj rám... - szinte csak suttogtam, amikor ismét hátat fordított, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán meghallja, de iszonyatosan nyomorultul éreztem magamat, jobban éreztem volna magamat, ha biztosít róla, hogy nem munkálkodnak benne ilyesmi érzések az irányomba.
Csak egy helyben állva figyeltem David alakját, amint elnyeli a bejárati ajtó és a befelé szállingózó diákok tömege. Sóhajtottam és cseppet sem jókedvűen baktattam befelé az épületbe, hogy az első óra helyszínére érve egyetlen pillanatra nézzek a fiúra, ha már leült a helyére, hogy aztán a tekintetemet lesütve iparkodjak a saját helyemre és fel se nézzek aztán a füzetemből addig, amíg a tanárnő el nem kezdi az órát. Úgy utálom magamat, meg ezt az egész helyzetet is!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Csüt. Nov. 19, 2015 1:48 am

Nem fűzött hiú reményeket ahhoz, hogy Jason nem kívánta az áthelyezését, és ezért nem is lett jobb a kedve, amikor meghallotta a határozott nemet. A magyarázat is érthető volt. Jason másokat helyez előre, saját igényeivel szemben, még akkor is, amikor eldöntötte, csírájában véget vet egy barátságnak, ami aztán kellemetlen gyomnövénnyé alakulna. – Aha… köszi - közölte lehangoltan, majd egy kelletlen grimaszt ejtett meg, amikor Jason félig visszatolta Davidre a választást. Remek, akkor akár meg is tehetné, de nem állt szándékában, még ha tudta, hogy Jason ezt nyilvánvalóan szívesen fogadná. Mégis, valamilyen szinten örült neki. Talán, ha ez kiábrándítaná a fiából… áh dehogy fogja. Nem szereti emiatt kevésbé, és ha nem ölne meg valakit a szeme láttára, valószínűleg képtelen lenne másképpen érezni. A gondolat, hogy ezzel megmenthetné a fiát túlságosan szép volt, de akkor Eliza lenne a célkeresztben, és olyan véletlen egybeesés, hogy ő is megölne valakit már végképp esélytelen, hacsak Anguta nem tenné bele magát aktívan a folyamatokba. Viszont ebben az esetben a két kölök manipulálva lenni általa, ami miatt az érzései nem változnának meg. Talán Brad alakjában annyira rá kellene szállnia, hogy ne legyen más választása, mint hogy eltegye láb alól… ja nem… ez is manipulálás és semmi haszna nem lenne. Miért ilyen rohadt bonyolult minden? – Értem… jó. Meglátom – ennél többet nem igazán mondhatott volna. Nem akart megint a tanáriba menni, és nem is akart egy másik osztályba átiratkozni. Mindkettejük lehangoltan beszélt, de ez várható is volt ilyen szituációban. Valamint a testbeszéd is igen… hát… igen beszédes volt.
- De… sajnálom. Sajnálom, hogy nem lehetsz a barátom – hallhatóan motyogta, nem túl hangosan, de annál letörtebben. Nem akarta tovább növelni bűntudatát, és lehet mégis sikerülni fog neki. De, sebaj. Lehetne sokkal rosszabb is, elvégre még szóba áll vele. Azt is megtehette volna, hogy egyszerűen hamarabb jön és megállás nélkül a tanterem felé igyekszik, és ha David beszél hozzá, úgy tesz, mintha ott sem lenne.
Végül elindult lehajtott fejjel az épülethez, miután pedig visszafordulva még néhány szót mondott Jasonnak ismét megindult. Hallotta Jason suttogását, de nem reagált rá. Ment tovább, megereszkedett vállakkal, lehajtott fejjel, és ha lett volna egy kavics, vagy összenyomott kólás doboz, akkor a bánatos gyerekek amerikai filmes kliséjével élve, végig rugdosta volna maga előtt, amíg a teremhez nem ér. Sajnos azonban ez az iskola, mentes volt a szemeteléstől, így erről kénytelen volt lemondani. Lehangoltam bemászott az osztályterembe, és közben semmi említésre méltó Bradet nem talált, így tervét most rögtön nem tudta kivitelezni. Kivett a táskájából egy füzetet, és tollat. Mivel tankönyvei még nem voltak, ezzel kell a tanerőnek beérnie, és ha akadékoskodik, majd kér némi haladékot, aztán lop valamelyik könyvesboltból holnapra. Vagy vesz. Igazából azt is megteheti. Ezután fogta magát és nemes egyszerűséggel a padra hajtotta a fejét, homlokkal előre, így nem látta, amikor Jason felé nézett, de azt érezte, hogy a terembe lépett.
Az óra dögunalom volt, egyébként sem figyelt, és hálásan fogadta a csengő megváltó csicsergését. Unottan előhúzta a térképet, megleste rajta merre kell a következő óra helyszínéhez eljutnia, majd, mint, aki teljesen el van veszve, félig maga előtt tartva kilépett a teremből, és reménykedett közben, hogy Brad valahol az útjába akad a haverjaival.  De nem így történt, és hiába kereste a bajkeverőt nem talált rá, és egész nap sem, mivel mint később kiderült, a Brad Kompánia erre a hétre szabadságoltatta magát. Beleköthetett volna a joghurtosokba, de ők nem voltak kiváló alanyok a céljára. Nem, Brad kell, és a hirtelen haragja. Persze a hét többi napján is próbálkozott, egészen szerdáig, amíg ki nem derült, hogy Brad lógása hosszadalmasabb lesz. Még orvosi igazolást is szerzett, de még a cimboráinak is. Anguta nem nagyon tudott mit tenni. Egy-két szót szólt Jasonhoz, de nem úgy tűnt, hogy a fiú akarna társalogni vele, így a Teremtő kelletlenül felhagyott a kísérletezéssel. Beszerzett egy új pulcsit, a kapucniját a fejébe húzta, és mint egy világunt emós szédelgett, eltakarva az arcát, csak, hogy megkönnyítse Jason dolgát.

Október 5.

A Brad bosszantó hadművelet egészen október 5-ig váratott magára, és az sem sikerült rögtön.. Az ötödik óra előtti szünetig térképpel a kezében kellett mászkálnia az órák után, mire a Brad Banda tagjai keresztezték útját. Jason nélkül persze nem kezdhet bele, így várt, amíg a fiú is a közelbe ér. Nem volt gond az idővel, hiszen a következő terem hatméternyire volt a Banda dumálásra kijelölt helyétől. Leült egy székre. Bízott benne, hogy Jason hamarosan felbukkan, és amikor így történt, felkapta a táskáját, a térképet az orra előtt tartva igyekezett Brad irányába. Fájdalmas találkozás lesz, és ha valahogy a csontozatát puhábbá tudná varázsolni, megtenné, de valószínűleg az első öklöstől el fog törni Brad keze. Sebaj, ha igaz, amit Jason állít, megérdemli. Talán enyhítheti a találat okozta sérülést, ha kicsit hátrébb húzza a fejét. Nem volt Jason olyan közel, hogy fizikailag megállíthassa, ha esetleg észrevenné, mibe készül David akaratlanul belesétálni. Szavai azonban – ha lesznek – a folyosó zsibongása miatt nem fognak eljutni Davidig, legalábbis Jason gondolhatja így tévesen.
Érezte mikor fog nekik ütközni, látatlanban a nagydarab srác felé orientált. Két kezében fogva a térképet fejét enyhén lehajtva, ütközött Brad mellkasának. Nem okozott fájdalmat, hiszen szinte azon nyomban megtorpant, és ijedt kíváncsisággal nézett fel. A fiú dühös pillantását szinte rögtön követte egy mozdulat, amit nyilván gyorsnak szánt, de valójában elég lassú volt farkas mérce szerint. Arcán dühös felháborodás látszódott, orrlyukai kitágultak, Davidnek tátva maradt a szája, és amint felfogta a helyzetet, száját bocsánatkérő szóra szerette volna nyitni, de erre már nem volt lehetősége. Brad tényleg agy agresszív idióta. Könyökét hátrahúzva igyekezett a csapásba minden erejét belevinni, még úgy is, ha láthatta, hogy milyen gyeszora ellenféllel hozta össze a sors. A szülei nyilván befolyásos emberek, ha nem rúgták még ki a túlkapásai miatt. David kezéből kihullott a térkép, de nem volt ideje földet érni, mire Brad ökle az arcához csapódott. Csont reccsent, még annak ellenére is, hogy Anguta hátrébb húzta az ütközés pillanatában a fejét. Nem tudta, hogy törtek-e el ujjak, vagy csak reccsentek, de nem is igazán számított. Ha egy ember hülyén üt, simán eltörhet a keze. Bár Brad kifogástalanul ütött – ezt meg kell hagyni – nem számolhatott egy farkas ellenálló fizikumával. Pech. Bal felsőállkapcsán érte az ütés, aminek hatására egy kis vetődéssel, szimpatikus hátraeséses repülést produkált, miközben védekezésre felhúzott balkezével hirtelen pofán vágta saját magát. Így legalább már meglátszik az ütés helye. Sőt, fel is repedt az ajka, valamint sikerült az orrát is eltalálnia, amiből így rögtön el is kezdett ömleni a vér. Hát hiába, egy alapító ütése azért már megteszi a hatását.
Földet érve nagyot nyögött, közben hallotta Brad üvöltését, és ahogy lopva odanézett a srác éppen jobb kezét szorongatta. Még nem kezdett lilulni, de hamarosan be is fog duzzadni. Nem akart eszméletlent játszani, így zavart tekintettel felnézett, de úgy tűnt, hogy nincs egészen magánál. Arra azért figyelt, ha esetleg támadója felocsúdva tovább szeretné gyepálni, idejében felkeljen, és szembenézhessen vele. Most azonban a közelben ácsorgó Jason reakcióját várta, de ha nem tesz semmit, akkor tíz-húsz másodpercen belül felkel, amennyiben Brad, hagy neki ennyi időt. - Csessze meg - hagyták el ajkai e két szót, miközben térdre emelkedve kezét az arcára tapasztotta. Vér csurgott le a csuklóján, de ez nem fog sokáig tartani, ezért ujjaival erősen megszorította az orrát, és egy kicsit még húzott is rajta oldalirányban, biztos ami biztos. Így talán kitart fél percig a vérzés.
- A rohadt kurva életbe - Brad hangja elég sipákolós volt, de úgy tűnt le van kicsit sokkolva és haverjai támogatják.


A hozzászólást David A. Blandern összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Dec. 14, 2015 11:55 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Csüt. Nov. 19, 2015 6:58 pm

Egy cseppet sem éreztem jól magam, hogy Davidre testáltam a döntés jogát, miszerint átkéri-e majd magát egy másik osztályba. Nem volt szép dolog, tudom, de ha nekem kellett volna dönteni, mindkét eshetőségben utáltam volna magam. Persze így sem vagyok kibékülve magammal, de akkor rosszabb lett volna és most képtelen voltam mindent magamra vállalni. Már így is túl sok volt, már így is kellőképpen fájt, hogy ismét elveszítettem egy barátomat. Jobban mondva ezúttal én löktem el őt magamtól.
Egész órán a szavai jártak a fejemben, az órára sem tudtam odafigyelni, pedig az anyag még érdekelt is volna. Csak szórakozottan firkálgattam a füzetembe, mindenféle cél nélkül, miközben pörögtek a gondolataim. Én is sajnáltam, hogy nem lehetek a barátja, ahogyan azt is, hogy a tegnapi remek napunk után képes voltam így hátat fordítani neki és otthagyni. És most is itt ül mögöttem, szinte érzem a tekintetét, a jelenlétét és bizseregni kezd tőle a tarkóm. Annyira nem szerettem volna ezt…
Szinte felsóhajtottam, amikor végre kicsöngettek, olyan sebesen pakoltam össze a cuccaimat, ahogyan csak tudtam és szinte menekültem a teremből. Normál esetben komótosan pakolok el és az utolsók között hagytam el a termet, de most az elsők között voltam. Szabadulni akartam, szinte fojtogatott a levegő. Fogalmam sem volt, hova, merre menjek, csak céltalanul bolyongtam a folyosókon, míg végül egy egészen eldugott kis résznél megálltam és hátamat a hűvös falnak vetettem. Ez így nem lesz jó, ezt hosszútávon biztosan nem fogom bírni. Ezt képtelen leszek megszokni.
Végül aztán mély levegőt vettem és elindultam a következő óra terme felé. Nem lehetek nyuszi és ijedhetek meg a helyzettől! David elfogadta, hogyan döntöttem, nekem is el kell, bármennyire is legyen kellemetlen. Úgyhogy hát ismét megmarkoltam a táskám vállpántjait, az jelentette a kapaszkodót számomra. Szinte mantráztam magamban, hogy nem lesz semmi baj, egészen addig, amíg valami feszültséget nem sikerült kitapintani a levegőben. Valami baj van, a zsigereimben éreztem és éppen akkor értem oda, amikor a tömeg felhördült és még annyit sikerült elcsípnem, hogy David a földbe csapódik.
- Úristen! - fagytam le egy pillanat alatt, aztán megrázva a fejem mértem fel gyorsan a terepet. David a földön, mellette a térkép, előtte nem sokkal pedig Brad dühöng és szorongatja az egyik karját, körülötte két kutyuskája pedig a parancsát lesik és dühösen méregetik a földön fekvő fiút. Gondolkodás nélkül furakodtam át a körbe verődött diákok gyűrűjén, hogy egy pillanat alatt teremjem aztán David mellett.
- Gyere! - kiáltottam rá kétségbeesetten, miközben már az egyik hónalja alá nyúlva kezdtem el talpra rángatni. Ekkor már térdelt, úgyhogy remélhetőleg ezzel gyorsan megvoltunk, aztán már húztam is elfele. - El kell tűnnünk! - azzal most nem foglalkoztam, hogy az arca merő vér volt, most csak az érdekelt, hogy Brad ne vetemedjen újabb akcióra.
- Idióta nyomorékok! Gyáva kutyák! Hogy van merszetek?! Azonnal gyertek vissza, különben a szart is kiverem belőletek! - ordibált utánunk, de feltett szándékom volt eltűnni innen és nem foglalkoztam sem a fiúval, sem a fenyegetésével. Csak azért imádkoztam, hogy valamelyik diák szóljon egy tanárnak, mert ha tényleg utánunk küldi a kutyáit, akkor bizony beszívtuk.
- Erre! - húztam magam után, még mindig nem eresztve el a felkarját. Dühös voltam és kétségbeesett, de nem álltam meg. Lefelé haladtam, egyenesen az alagsorba, ott pedig végighaladva két folyosón jutottunk el a kazánház melletti kis mosdóba. Belépve egyből bezártam magunk mögött az ajtót.
- Megőrültél?! - rivalltam rá egyből, ahogyan odabent eleresztettem a karját, hátamat pedig az ajtónak vetettem. - Mondtam, hogy hagyd őt békén, miért kellett bevetni a térképes trükköt? És meg se próbáld letagadni, tudom, hogy nem véletlen volt, láttam a térképet a földön! Nézz magadra! Sokkal rosszabbul is járhattál volna! - heves gesztikulálásba kezdet, majd a végén már az arcom masszírozom és ellökve magam az ajtótól kezdek el kutakodni az időközben földre ledobott táskámban. Egy halom zsepit gyűrök gombóccá, majd kinyitom a csapot és alá tolom a kezemben tartott kicsiny labdaszerűséget. Aztán odanyújtom a fiúnak, mossa meg a képét, mert elég borzalmasan néz ki. Közben persze puffogok magamban, hogy nem hiszem el, meg, hogy miért kellett ezt csinálni és ehhez hasonlók. Egyik szavamat sem a fiúnak szánom, csak magamban dühöngök.
- Szép kis bajba kevertél mindkettőnket, mert remélem tudod, hogy ennyivel nem fog leállni az a behemót - a hajamba túrtam és markoltam rá a tincsekre, hogy aztán egy kétségbeesett mozdulattal csapjam magam mellé a kezeimet. Persze, hogy őt hibáztattam, pedig nem volt kötelező, hogy segítsek neki, de ha egyszer senki nem mozdult! És tuti, hogy Brad ismét nekiesett volna, vagy küldi a kutyuskáit, fene tudja, egyszerűen csak nem tudtam nézni…
- Miért csináltad ezt? - szusszanok végül, talán most először találva rá a tekintetére azóta, hogy elráncigáltam a termetes fiú közeléből.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Csüt. Nov. 19, 2015 9:14 pm

Jason nem sokat teketóriázott, kezdeti döbbenetén hamar túltette magát és máris a tettek mezejére lépett, ahogy David hóna alá nyúlva felsegítette a kissé zavarodott fiút. Kiáltása jóval erősebb volt, mint azt talán a helyzet indokolta volna, persze kétségbe volt esve. Ilyenkor nem a legegyszerűbb szabályozni a hangerőt. Nem is alakulhatott volna jobban a szituáció. Jason újra hozzá szólt, ráadásul még segít is neki elmenekülni a Brad Banda elől. Küldetés teljesítve. Egy pillanatra visszafogta Jasont, amikor az húzni szerette volna el a helyszínről, hogy a földre zuhant hátizsákját felkaphassa.
- Értem – bólintott. Tényleg el kell tűnniük, és a lehetőségekhez mérten gyorsan képesek volta olajra lépni. A lába nem sérült, csak kicsit szédelgett a fájdalomtól, amit persze saját magának okozott. Brad ütését szinte nem is érezte. – Ne menjük vissza – zihálta miközben egyik kezét arca előtt tartva próbálta(?) elállítani a vérzést. Remélte Jason nem fog a gyáva kutyák jelző miatt hátramenetbe kapcsolni, de nyilván ettől valójában nem kellett tartania. Néhány métert megtéve a regeneráció ismét csak elállította a vérzést… hát komolyan ennyire bonyolult vérezni? Ismét csak kénytelen volt saját orrát molesztálni, hogy legalább egy percen át vérezzen már. A fájdalom persze megint az elméjébe hasított, de sebaj. Volt már rosszabb is. David követte Jasont, más választása amúgy sem volt, hiszen a fiú végig a felkarját szorította és úgy húzta maga után. Egy kis reggeli lépcsős ügetés, majd folyosókon való átbotladozás után el is érték a célállomást. Egy mosdót, aminek az ajtaját Jason be is zárta a biztonság kedvéért.
- Óh… - nézett grimaszolva a fiúra, miután az ráripakodott. Komolyan úgy érezte mintha bűnt követett volna el, pedig csak provokálta az iskola legvérmesebb diákját. Az ilyenért inkább dicséret járna, még ha be is verte az orrát miatta. – Hát, akkor kár lenne tagadnom – vonta meg a vállait, és lesütött tekintettel, kelletlen grimaszt vágott. Óvatosan letette a földre a hátizsákját, mivel volt benne egy üveg Johnnie Walker, és már egyébként is attól tartott összetört, amikor repülve lefordult a válláról a táska. Ruhák mellett volt a palack, szóval talán mégsem, de roppant szomorú lenne, ha a kört nem tudná valamivel elnyomni napközben. Jason néhány vizes zsebkendőt adott összegyűrve, amit David hálásan elfogadott, de elég csekélyke eredményt volt képes elérni velük, ezért megnyitva saját maga is a csapott, kezeit alátartotta is dörzsölni kezdte róla a testnedvet. Közben hallotta Jason zsörtölődését, de mást is. Léptek zaját, távolabbról. Sietősek voltak, és ha jól vette ki legalább hárman lehettek. A hangból ítélve lépcsőznek, aztán néhány pillanat múlva már más volt a koppanás. Leértek az ő szintjükre.
- Tudom… legalábbis sejtem – még normális hangerővel beszélt, messze voltak még, hogy meghalhassák, és a mozdulatai sem voltak sietősek, amikor a víz alá tartva összerakott tenyereivel egy nagy adag vizet fröcskölt az arcába. Az orrvérzésnek nem tesz jót, de Angutának már megint elállt, és gyanította, hogy ezzel sem lesz képes újra vérzésre ösztönözni. Jason közvetlen jelenlétében, amikor nem kell másra figyelne, pedig nem akart megkockáztatni egy ismételt orrbántalmazást. – De nem akartalak belekeverni – hazudta könnyedén, és ami még fontosabb hihetően. Kelletlenül sóhajtott, aztán elhúzta a száját és Jason tükörképére tekintett. Ilyen módon is lehet valakivel szemkontaktust létesíteni, már amennyiben a fiú éppen arrafelé nézett. – Azonban úgy tűnik mégis sikerült… - lemerevedett egy pillanatra, majd hirtelen a fiú felé fordította fejét, ábrázatán ijedtség futott át, aztán mutató ujját az ajkai elé helyezte. Egyezményes jel a kussban maradásra. David még a lélegzetét is visszafojtotta, ahogy a léptek zajai egyre erősebbek lettek. De már nem hárman voltak, csak egyedül. Nyilván szétváltak idelent, hogy úgy keressék meg a két „gyáva kutyát”.
A kinti srác lelassított, majd a mosdóajtó kilincs lenyomódott, de a nyílászáró nem adta meg magát ennyivel. Szerencsére Jason bezárta. Rémült izgatottság futott át tekintetén, ahogy az ajtót nézte, közben még mindig nem vett levegőt.
Éles füttyentés szelte keresztül a folyosót, ami visszhangot verve még néhányszor újra felcsendült. Anguta el tudta képzelni, Brad vigyorát, ahogy haverja jelzését meghallva máris feléjük robog. Ezt nem kellene megvárni. Széjjelnézett a kicsiny mosdóban, a dörömbölés szinte azon nyomban el is kezdődött. – Tudom, hogy odabent vagytok ti kis buzik, ha nem akartok három törött végtagot, csak kettőt, akkor a helyetekben kinyitnám az ajtót – a banda esze lehetett a srác, aki megszólalt, már ha ennél a csoportosulásnál lehet ilyet feltételezni. Hangja szinte már vidám volt, és akármennyire nem akarta Anguta ezt elhinni, eléggé behízelgő is. Ugyan ki ne tenne eleget egy ilyen felkérésnek? Kettő jobb, mint három elvégre. A bezárt ajtó ténye buktathatta le őket. Egy mosdót nem szoktak bezárni, mindenestre, ha nem szólalnak meg, talán elbizonytalanodnak. Kimenni nem lenne bölcs dolog, és a csengőig már csak néhány perc van, annyi idő alatt csak nem képesek feltörni a zárat.
David riadtan, némán formálta ajkával a szavakat. „Mit csináljunk?”
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Csüt. Nov. 19, 2015 11:35 pm

- Ne vonogasd a vállad! - még ugyan nem kiabáltam, de jóval hangosabban beszéltem, mint ahogyan szoktam. És tegnap egy ilyenre Liloval szemben már a számra tapasztottam a kezem, most azonban iszonyatosan dühös voltam, így eszembe sem jutott. - Vagy te szórakoztatónak találod a helyzetet? - kérdeztem, mellkasom előtt összefonva a karjaimat, mintha csak kihallgatás lenne, de sértődött és dühös voltam, így ez sem fordult meg a fejemben. Csak egyszerűen szerettem volna megérteni ezt az egészet, hogy miért csinálta, de erre ő meg csak a vállát vonogatja! Azért én is ki tudok ám jönni a béketűrésemből!
Aztán mégis sóhajtok és előtúrom a zsepiket, amiket aztán bevizezve nyújtok oda a fiúnak. Ugyan puffogok közben, mert még mindig dühös vagyok, de legalább kiabálni nem akarok többet. Legalábbis remélem, hogy nem mond olyasmit, amire ismét kiabálni fogok.
- Gondoltam - húztam el a számat. - Csak én meg vagyok akkora idióta, hogy kihúztalak a csávából, ahelyett, hogy hagytam volna, hogy megedd, amit főztél magadnak! - puffogtam tovább, ismét összefűzve a karjaimat a mellkasom előtt. Én semmit nem hallottam és teljesen abban a hitben éltem, hogy biztonságban vagyunk. Tartottam a szemkontaktust vele akkor is, amikor már a tükörből nézett rám, sőt, valamivel így még kényelmesebb is volt, hogy nem közvetlenül kellett a szemébe nézzek. De sokáig a helyzetet mégsem élvezhettük és a biztonságérzetem is abban a pillanatban tört ripityára, hogy meghallottam a közeledő lépteket. Amik aztán a mosdó előtt elhalkultak, a tekintetem a kilincsre tapadt, miközben akaratlanul is hátráltam az ajtótól, a mosdó legtávolabbi zugába, ott pedig szinte a falnak simultam. Mivel kicsi volt a mellékhelyiség, ez sajnos nem jelentett túl nagy távolságot az ajtótól, de pillanatnyilag nem volt jobb ötletem.
Amikor David felém nézett, én is ránéztem, a srác hangja szavai egyelőre nem érdekelt, azon kívül, hogy még inkább megnőtt bennem a félelem. Nem akartam, hogy megint laposra verjenek, márpedig innen nem nagyon szabadulhatunk ki anélkül. A fejemet ráztam meg, hogy meg ne mukkanjon és ne csináljon semmi ostobaságot, hátha elmennek maguktól is, bár ismét csak naiv remény volt, amibe ringattam magam, miszerint majd az óra kezdetét jelző csengő felharsanásával elmennek.
Idővel újabb léptek döngése jutott el a fülemig, majd haltak el, ahogyan ideértek a fiúk. Röviden megvitatták, hogy vajon odabent lehetünk-e, az egyik azt állította, tuti csak az idejüket vesztegetik, mert lehet szimplán elromlott a zár. A már előbb is bekiabáló, csodás ajánlatot tevő srác váltig állította, hogy itt bujkálunk, mert az úgyis olyan gyáva szokás, mint amilyenek vagyunk. Végül Brad-nek kellett meghoznia a döntést, merthogy felharsant a csengő.
- Na tipli innen, úgyis tudjuk, hogy kik voltak, majd a következő szünetben elkapjuk őket - azzal megindultak, csakhogy hirtelen maradtak abba a léptek zajai és ismét meghallottam a kövér fiú hangját. - Nem is, tudjátok mit? Inkább kapjuk el a Drewner lányt, múltkor úgyis félbeszakított a nyomi kis öcsikéje - nevetett, a hangjában pedig felismertem a maró gúnyt és elégedettséget, tuti büszke volt magára, amiért ilyen jó tervet eszelt ki.
Hatásos volt, az a baj… Egyetlen pillanatra fordítottam riadt tekintetem David felé, mert ha bántani próbálja a nővérem! Aztán uccu neki és bizony nekiestem az ajtó zárjának, hogy kinyissam és ha David nem fogott eddig vissza, akkor feltépve az ajtót rontottam ki a folyosóra, hogy egy csatakiáltásnak is beillő dühös vicsorral a képemen vessem rá magam az első fiúra, aki elém került és üssem, karmoljam, ahol és ameddig csak tudom.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Pént. Nov. 20, 2015 1:22 am

- Jó… - vonta meg majdnem ismét a vállát, de megerőltette magát és nem tette. Pedig bizonyára kellemes hangulatot varázsolt volna ezzel a húzásával. – Nem, egyáltalán nem szórakozok – duzzogott kicsit Jason hanghordozása miatt, és a másik fiú testtartása sem volt épp ínyére. Nem szerette, ha kioktatják, vagy ha kiabálnak vele, főleg nem, ha egy vele egykorú teszi ezt. Hát, mármint legalábbis Daviddel egykorú. Kezdi megint nagyon beleélni magát a szerepbe, és valamilyen szinten igaza volt Jasonnak, mert akárhogy is, izgalmas volt a helyzet. Rég kellett menekülnie, legutoljára talán Lester elől futott, de annak is meg volt már majdnem fél éve. Hiányoznak neki az emberi élet kedves kis pillanatai, amikor az adrenalin a magasba szökik, olyan miatt, amit simán elintézhetne egy mozdulattal. Akárhogy is, jó érzés, hogy senki nem árthat neki és bármikor kiszállhat a szerepből. Ellenben Jason nem ilyen szerencsés, lehet a Brad Banda felheccelésével komoly problémát okozott a fiának. Na igen, azért nem olyan komolyat, mint saját maga fog neki okozni idővel…
- Ez így nem… de azért köszönöm - mentegetőzni akart, de hiába, így inkább csak sután hálálkodott. Jason már eldöntötte, hogy direkt volt a baleset, és nem akart nagyon meggyőző beszédbe sem kezdeni, amikor hamarosan ideér valamelyik csatlós. A mosakodással igen jó munkát végzett, szinte mindent letakarított magáról, amit le lehetett. A pulcsija persze véres lett, de annyi baj legyen. Majd vesz másikat. Nem is törődött vele, hogy megpróbálja a vért kimosni belőle.
Jason hátrálva próbált menekülni, persze hiába és ezt ő is tudta, mondjuk taktikailag jobb megoldás, ha nem rögtön az ajtónál van, amikor berúgják azt, vagy feltörik a zárat. Ezért David is hasonlóan tett, csak mivel nem sok hely volt, ő a fiú elé orientálódott.
Esze ágában sem volt megszólalni, de természetesen értette mire a fejrázás. Érezte a félelmet ami a fiúból áradt, és ha lennének farkasok a közelben, ő is imitálná az érzést, de mivel nem volt senki, aki energiáiból ezt kiszűrhetné, pusztán arcán látszódott mindent elöntő félelem. Megbánás és rettegés költözött tekintetébe, hogy aztán amikor meghallotta Brad hangját, lassan kifújja az eddig visszafojtott levegőt, és mimikáján a megkönnyebbülés uralkodjon el. Elmennek… és békén hagyják őket. A csengő áldásos munkája ismét megmentett két srácot a veréstől. Persze az nem volt túl jó, hogy majd máskor elkapják őket, de ami nem most öl meg, az később fog, és addig van idő élni. Ez vajon egy optimista felfogás, vagy valahol inkább pesszimista? A fene tudja, de mindegy is, mert az-az idióta Brad újra megszólalt. Szerencsére nem volt semmi a kezében, mert az valószínűleg atomjaira hullott volna, ahogy hirtelen ökölbe szorította a kezét. Harag csapott át testén, izmai megfeszültek, tekintete gyilkos indulatba váltott. Valamivel előrébb volt, mint Jason, így maximum testtartásából láthatott valamit. Arcára kiülő dühét nem valószínű. Nem látta Jason tekintetét, de a szeme sarkából látta a mozdulatát, ahogy felé nézett, aztán pedig azt, ahogy a fiú előrelendülve ki akarja nyitni a zárat. Anguta szemöldöke a magasba lendült, és csodálkozva figyelte a fiát, ahogy indulatos tettrekészség szállja meg. Nem hagyja, hogy ezek a barmok a nővérén töltsék ki mérgüket és közben, az futott át az agyán, hogy vajon a gúnyos nevetés, vagy éppen a szöveg tartalma hozta elő-e a támadásra induló vadállatot Jasonból? Talán mindegy is, de ezt nem hagyhatja, ezért még mielőtt Jason elérte volna az ajtót, megragadta a kezét, és visszahúzta. – Itt maradsz – ripakodott rá ellenvetést nem tűrő hangon, aminek nyilván nem sok eredménye lesz, de ennél többet most nem tudott tenni, azért tenyerével hátrébb taszította a fiút, csak úgy óvatosan.
Anguta saját maga sem szívlelte, hogy Bradék Elizát akarják elkapni, ezért ennek itt és most véget kell vetni. Legszívesebben nem bajlódott volna a zárral, dühös volt, és egy ajtó repesztő bemutatkozó éppen elegendő is lenne, hogy a Brad Banda álláspontot változtasson Eliza kapcsán. Viszont ez túl sok kérdést vetne fel, és amúgy sem akart az iskolának kárt okozni. Finoman nyúlt hát a zárhoz, elforgatta és az ajtót laza mozdulattal kitárta. – Hé seggfejek! Az oké, hogy csak csoportosan vagytok erősek, de ráadásul már csak lányokkal bírtok el? – lenézően gúnyos hangot ütött meg, és remélte, hogy ezt a három srác is észreveszi. Észrevették.
Bízott benne, hogy Jason a helyén marad, de ebben egyáltalán nem volt biztos, ezért ameddig csak lehetett elállta a mosdó ajtaját, hogy a fiát vissza legyen képes tartani, ha esetleg tesóját féltvén laposra akarja veretni magát.
- Te nyomorult kis faszszopó – Brad dühösen reagált, érthető módon. Bal keze ökölbe szorult, a jobb nem, mivel valószínűleg még fájt neki, de úgy tűnt nincs eltörve. Sebaj, majd ellesz. – Kiherélve foglak a zászlótartóra felszúrni, te büdös kis buzi – a haverjai természetesen nevettek, miért is ne tették volna, hiszen Brad szellemessége idáig terjedt, és kénytelenek voltak a „vicces” megjegyzéseit hangos hahotázással kommentálni. Az ajtó nyílása és a könnyű célpont ígérete úgy vonzotta őket, mint szúnyogot a fény.
Anguta sóhajtott egyet, kevés hangulata volt idiótákat elverni, de nem sok választása volt. Nem mondott többet, és nem is kérdezett. Hanem nekilendült, amikor már csak másfél méter távolságra voltak. Eddig képes volt Jasont bent tartani, de innentől kezdve a fiú szabad, akár még be is szállhat a bunyóba, ha kedve tartja. Először Bradet találta gyomorszájon, aki észlelve a veszélyt bal kézzel próbált ütni, de csak súrolta Anguta vállát. A fiú rögtön összegörnyedt. Szinte erőt sem vitt az ütésbe, és roppant lassúnak érezte saját mozdulatait. Az egyik haverja képen törölte, aminek hatására megjátszott egy hátratántorodást, aztán visszakézből vállon csapta. Nem hallott reccsenést a srác mégis felkiáltott. Helyes, nem akart maradandó sérülést okozni, csupán leckét ad nekik jó modorból. A harmadik káromkodva csapott felé, de kitért az útjából, aztán lábának egy könnyed mozdulatával elgáncsolta. Brad még mindig görnyedt állapotban volt, és rettegő tekintettel figyelte a lejátszódó jelenetsort. Helyes. Féljen csak. A másik kettő nem volt kiütve, de neki éppen elég volt, hogy pillanatnyi fájdalmas zavarukban magatehetetlenek legyenek. Bradhez lépve megfogta a srác pulcsijának nyakát, maga felé húzta és mélyen a szemébe nézett. Persze a srác örök harcos, még a fájdalom ellenére is ütni kívánta a vézna srácot, de csak azt érte el vele, hogy Anguta egy laza kézmozdulattal hárította jobb kezének csapását. Fájdalmasan felhörgött, inkább meglepetésében, mint kínjában. Talán most sem tört el a keze, de Angutát ez nem igazán érdekelte. – Ha csak meghallom, hogy a „Drewner lány” közelébe mentek, betöröm az orrod és felitatom veled a kiömlő véred – nem viccelt, és ha Brad diónyi agya mélyén található némi értelem is, akkor ezt észre is vette. Nem úgy a haverjai, akik már megint rá akartak rontani. Látóterébe nem esett bele Jason, szinte mindent eltakart Brad busa feje, de remélte nem fog beszerezni egy jobb egyenest valamelyik idiótától, mielőtt újra a földre küldi őket. Brad zavartan bólogatott, egyetértése jeléül, és Anguta nem érezte, hogy kamuzna, viszont a vélemények ilyen téren sokszor változhatnak. Ez nem ad száz százalékos bizonyosságot, hogy nem akarja majd Elizán kitölteni haragját.


A hozzászólást David A. Blandern összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Nov. 23, 2015 9:51 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Hétf. Nov. 23, 2015 7:37 pm

- Nem.. - harapom el a befejezést - Hát van mit! - puffogok inkább helyette, mert igazság szerint egyből azt vágtam volna rá, hogy nem kell a köszönete. Azt azért mégsem mondhatom, hogy szívesen, mert nem úgy tettem és a „nincs mit” sem lenne találó, mert akármennyire vagyok jófej, meg figyelmes, elég szar szituba kerültem azért, mert segítettem rajta. Egek, de utálom ezt az egészet! Meg magamat is! Meg a fiút is! Miért nem tudott nyugton maradni és békén hagyni Bradet? Lehet direkt csinálta, hogy felfigyeljek rá ismét, akkor viszont kifejezetten szar húzás volt és nagyon bízom benne, hogy nem így van. Miért szövögetek már ilyen elméleteket? Pedig nem is vagyok paranoiás.
Mindez azonban már cseppet sem érdekelt, amikor Brad ismét megszólalt. Először a megkönnyebbülés édes hulláma csapott át rajtam, aztán egyből a jeges rémület és szinte azonnal követte a mindent elborító düh és harag. Máris lódulok, ám nem jutok túl messzire, még az ajtót sem sikerült elérnem, mert David megragad, mire dühösen felmorranok. Még soha életemben nem produkáltam ilyesmi reakciót, de ha nekem most azt mondja, hogy maradjunk nyugton, akkor esküszöm, hogy megütöm, mert a nővéremről van szó! Nem fogok tudni egy helyben ülni a fenekemen és várni, hogy vajon mikor csapnak le Lilora. Aztán rám ripakodik, amire csak a homlokom ráncolom, mert egyáltalán nem értem, de aztán hamar leesik, hogy ő kíván kimenni a fiúkhoz, az meg, hogy taszít rajtam egyet, csak még nyilvánvalóbbá teszi számomra, hogy nem szeretné, ha én is utánamennék. Ez mondjuk elég hamvában holt dolog, mert tuti nem fogom fedezékbe húzódva végignézni az egészet, amikor az a behemót megint a nővérem sértegette! Mentem én a fiú után, de elállta a mosdó ajtaját, ami csak még jobban feldühített, mert mentem volna, akkor is, ha tisztában voltam, hogy semmi esélyem a fiúk ellen, de nem hagyhatjuk, hogy elmenjenek, hiszen Lilot akarják bántani!
Aztán felpörögnek az események, egyetlen lépést teszek előre, de David olyan gyorsan és ügyesen lerendezi a fiúkat, hogy szinte pislogni sincsen időm mellette. Nagyra nyílt szemekkel figyelem, ahogyan végül elkapja Brad grabancát, a szavakat hallva pedig némi elégtételt érzek, hogy végre valaki képes volt megmutatni nekik, hol a helyük, ugyanakkora még mindig dühös vagyok. Csak nézem, ahogyan Brad végül bólint, bár sokáig szemlélődni sincsen időm, mert aztán azt veszem észre, hogy valaki közelít. Az első ütés elől sikerül kitérjek, éppen időben bukok le annyira, hogy az ökle a fejem fölött suhanjon el, ám a másik ökle nekicsapódik az arcomnak. Az ütés erejétől megtántorodom és nekiesem a falnak, egy pillanatra még a világ is megfordul velem.
- Azonnal ereszd el a haverom, vagy esküszöm, hogy laposra verem a kis nyomorékot! - kontrázott vissza az elmés fiú, akitől a jobbost kaptam. Érzem, hogy a szám felrepedt, megnyalva alsó ajkam pedig a fémes ízt is érzem. Nagyszerű. Nekem sem kell több, szó szerint robbanok. Minden szarság, ami az utóbbi időben felgyűlt bennem, Karen elvesztése, az apa-hasonmás felbukkanása, a barátságunk hirtelen vége, az, hogy ezek a fiúk mindig szórakoznak velem, hogy bántani akarják a testvéremet, minden kapott joghurt, minden elcsent csokoládé, minden kis apróság, a nyomorék megnevezés, a kapott jobbos, a felrepedt száj… Ugrok, dühtől eltorzult arccal, tuti soha nem láttak még így, még soha nem éreztem én sem ilyet, ami majd szétfeszít belülről. Ütöm, ahol csak érem, karmolom az arcát, monoklit akarok végre az ő képén is látni, a meglepetés ereje pedig ezúttal az én oldalamon áll. A lendület ledönti őt a lábáról, amikor pedig földet érünk, folytatom tovább a püfölést. Nyilván a harmadik fiú nem fogja annyiban hagyni a dolgot, de életemben először magasról teszek rá, hány lila folttal ébredek majd holnap, vagy eltörik-e valamim.
- Szemét állatok! Szálljatok már le végre rólam! Miért kell minduntalan szenyózni és szemétkedni? Miért tesz titeket ez boldoggá? - üvöltöttem a fiú képébe, miközben sorra osztottam az - egyébként igencsak gyenge - ütéseimet. Éreztem a meleg nedvességet az öklömön, ám annyira elborította az elmémet a düh, hogy fogalmam sem volt, a taknya, nyála, vagy éppen a vére az. Nem foglalkoztam azzal, hogy minden bizonnyal az igazgatóiban kötök majd ki és anya egyáltalán nem lesz rám büszke. Meg akartam adni nekik, amit megérdemelnek, vissza akartam minden szarságot adni nekik, amit tőlük kaptam az elmúlt évek során.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Kedd Nov. 24, 2015 2:06 am

Dühös morranása meglepte, de jelenleg nem akaródzott neki azon agyalni, hogy vajon lehet-e a farkas géneket örökölni. Persze nem lehet, de az élet túlságosan kiszámíthatatlan, hogy mindent egyből ki is zárjon. Sejtette, hogy nem fog használni az utasítása és a hátrébblökés, de jobbat jelenleg nem tudott. Amíg az ajtóban állt, mindig úgy kellett helyezkednie, hogy Jason ne bújhasson ki, de miután belekezdett a táncba, már nem volt képes a bejáratot uralni, így Jason szabad lehetett, mint a madár, miközben David ellátta hasznos életviteli tanácsokkal Brad ostoba kobakját. A két Brad csatlós közben akcióba lendült, bár Anguta úgy érezte, hogy Braddal már nem lesz gond, azért félig őt is szemmel tartotta, miközben a két másik srácot figyelte, akik ragadozóként cserkészték be az áldozataikat. Az egyik Davidet, az elmésebb srác pedig Jasont. Brad közben térdelt és nem tett semmit, miközben Anguta könnyedén elhajolt egy ütés elől. Mégis valaki találatot kapott. Hallotta, és amikor odakapta a tekintetét látta is, ahogy Jason a falnak esik. Már ment volna segíteni, teljesen ignorálva a saját támadóját, amikor a fia erőre kapva szembeszáll a sráccal… igencsak hatékonyan, bár a stílus nem nevezhető épp kifinomultnak, vagy jól átgondoltnak, úgy tűnt a célnak tökéletesen megfelel. Jason haragja elemi erejű rezgést váltott ki belőle, a srác, aki pedig a földre került ijedséggel vegyes félelmet árasztott magából. Úgy tűnik háromból kettőt sikerült is eltántorítani Eliza megverésétől, de David támadója még úgy érezte van némi beleszólása a dologba, és Jason felé vetődött. Nyilván le akarta haverjáról rángatni. Ezt természetesen nem hagyhatja. Csak egyetlen gyors lábmozdulat kellett, hogy elgáncsolja, aztán taszított egyet rajta a vécé felé, és a Brad kompánia utolsó cselekvőképes tagja nekiesve a vécé ajtónak bevágódott a kis helyiségbe. Talán nem esett komoly baja. Akárhogy is, Anguta rögtön odalépett, egy kézzel felkapta a srácot és a falnak passzírozta. Jason nem láthatta a jelenetet, mert éppen cséphadaróként ütlegelt, így Anguta könnyedén megtehette a fizikumával egyáltalán nem összeegyeztethető tevékenységet. – Hagyjatok minket békén, beleértve a „Drewner lányt” is, mert különben benyomom a fejed a vécécsészébe, aztán a fejedre szarok, miközben a himnuszt éneklem – hát, döntse el ő, hogy melyik a felvázolt dolgok közül a legrosszabb. Anguta nem emelte meg a hangját, nyugodtan beszélt, és artikuláltan. A fenyegető él persze ott volt, ahogy Brad esetében is. Ha van egy csöpp eszük belátják, hogy nem viccelt.
E… engedj el – nyögte kétségbeesetten a srác, miközben az egyik kezével megpróbálta orrba vágni, de ezt persze Anguta könnyedén hárította. Hát, jó, akkor jöhet a vécés jelenet, mert úgy tűnik ez a példány nehezen tanul. Berúgta a vécéfülke ajtót, megragadva a srác nyakát, lefelé nyomta a fejét. – Ne…ne… ígérem… ígérem – könnyebben ment, mint várta. Nem kellett a szemébe néznie, hogy tudja, igazat beszél, legalábbis jelenleg tényleg komolyan gondolja, hogy békén hagyják őket. – Remek, akkor ideje kotródni – elvigyorodott és a pulcsijánál fogva kezdte el kifelé húzni, majd amikor kiértek a vécéből, elengedte. A srác pedig felkelt és a térdelő Bradet figyelve távolodott. Hm… talán Brad sokkot kapott? Nem. Csak berezelt, és Jason acsargó ütlegelése csak tovább fokozta félelmét.
- Szerintem már eleget kapott – jegyezte meg David nyugodtan, miközben Jason vállára tette a kezét, majd, ha nem akarta abbahagyni, akkor a fiú mellkasa alán nyúlt karjával, és könnyedén lehúzta róla. A srác képe felduzzadt, vérzett az orra és úgy tűnt csak arra van ereje, hogy karjaival a fejét védje, amennyire csak tudja. Rendesen elintézte. Lám milyen gyenge a zord külső mögött. – Jobb lesz, ha most mentek, amíg még vissza tudom fogni – vetette oda nekik, aztán Bradra pillantva fejével a lépcső felé intett. – Kotródás – nem kellett több. Brad idomított kutyaként tápászkodott fel, közben a hasát fogta és megindult felfelé. Anguta remélte nem okozott belső vérzést a gyomorszájba vágással. A csapat esze is hasonlóképpen vontatott tempóban kelt fel, miközben haragos tekintetet vetett kettejükre, de persze csak a szégyenét és megalázottságát akarta ezzel leplezni. Ezért nem is szólt semmi olyasmit, hogy: „Ezzel még nincs vége” vagy „Jössz te még a mi utcánkba Drewner”. Nem, jelenleg mindhárman úgy gondolták, hogy elkerülik a Drewneréket, a kérdés az, hogy vajon meddig fogják ezt az álláspontot fenntartani. Jó kérdés, amire csak az idő adhat választ.
- Jól vagy? – kérdezte gondterhelten Jasont, amikor a srácoknak már csak a hűlt helye volt a kihalt folyosón. – Amúgy jó a technikád… de azért lenne mit csiszolni rajta – közölte félszeg mosoly kíséretében.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Kedd Nov. 24, 2015 6:59 pm

Soha nem éreztem még ilyet, annyira elvakított a düh és a bosszú utáni vágy, hogy egyszerűen megszűnt létezni a külvilág. Nem fogtam fel, mi történik Braddel, David mit csinál, nem érzékeltem, hogy a harmadik srác felém vetődik, aztán meg a földön köt ki, David szavai elmosódott morajként jutottak el a fülemig, értelmet azonban nem nyert mindaz, amit hallottam.
Nem számított semmi más, csak én és a földön heverő idióta. Fogalmam sincsen, mikor másztam rá és helyezkedtem lovagló ülésbe fölötte, azt éreztem, hogy a térdeivel a hátamat veri, de annyira fűtött az adrenalin, hogy nem éreztem fájdalmat, csak kellemetlenség volt, ami csak olaj volt a tűzre. Hiába védte a karjaival az arcát, püföltem, ahol éppen értem. Az sem érdekelt, hogy egyszer visszacsapott és ismét eltalálta a képemet, lesz egy szép monoklim, nem zavart. Csak újabb dühös morrantás hagyta el az ajkaimat, egyetlen pillanatra fagytam le, de a srác máris megmozdult alattam, így egyből észhez tértem. Nem hagyhattam, hogy ledobjon magáról, mert annak nyilván csúnya következményei lennének és egyértelműen rám nézve. Úgyhogy inkább püföltem tovább, ebből a vörös ködös állapotból kissé rántott csak vissza, hogy megéreztem egy kezet a vállamon, a szavak továbbra sem jutottak el a tudatomig, amikor pedig lerántottak a fiúról, ismét vad kalimpálásba kezdtem.
- Azonnal eressz el! - kiabáltam, hiszen első gondolatom az volt, hogy Brad, vagy a harmadik srác kapott el és aztán most jól megszívom, aztán mivel már ütlegelni nem tudtam, gyorsan körbenéztem. Mindenkit láttam, kivéve Davidet, ami nyilván azt jelenti, hogy ő szedett le a fiúról. Lefejtettem a mellkasomról a karját, abbahagyva a kapálózást ezáltal és ha eleresztett, akkor a háta mögé vonultam, ott kisebb az esélye, hogy ismét rávessem magam valamelyik idiótára, vagy legalábbis képes még visszatartani, mielőtt bekövetkezne a katasztrófa.
Zihálva vettem a levegőt, ahogyan David elküldte a srácokat, csillapodott a fortyogó indulat bennem, aztán ahogyan a fiúk távolodó alakját láttam, valami mérhetetlen keserűség és kétségbeesés vette át a helyét. Pláne, amikor ránéztem a kezeimre. Nem szólva semmit fordítottam hátat a tett helyszínének, hogy visszamenjek a mosdóba és kinyitva a csapot dugjam a kezeimet a zubogó víz alá. Sikálni kezdtem az ökleimet, arcomon kétségbeesett kifejezés ült és csak akkor néztem fel, amikor meghallottam a fiú hangját.
- Úgy nézek ki, mint aki jól van?! - ismét kiabáltam, ránézve egy kis időre, de a dörzsölést nem hagytam abba. Be voltam parázva, fura érzés uralkodott bennem, még tombolt bennem a bosszúvágy, ugyanakkor kétségbe voltam esve, mi lesz így. - Nem, egyáltalán nem vagyok jól! - folytattam a mondandómat, eleresztve a technikámat illető megjegyzését, a mosolyát pedig egyenesen nem akartam látni. Az arcom sajgott egy kicsit ott, ahol eltalált a srác, a szám felrepedt és valószínűleg lesz egy monoklim, de nem ez volt a gond. Hanem az, ami.. ami odabent volt.
- Tudod te, milyen következményei lesznek ennek? Idejössz és játszod a nagymenőt, elárulnád végre, mi a fészkes fene célod volt ezzel? Egy ideig békén hagynak, juhú, mindjárt táncot járok! De aztán.. Tudod te, mi lesz azután? Örülhetek, ha képes leszek elvégezni a sulit és nem fogok állandóan kórházban feküdni ripityára tört végtagokkal! És ne mondd, hogy majd te megvédesz, mert nem tudsz mindig mellettem lenni, arról nem is beszélve, hogy kössz, de inkább nem kérek a segítségedből! - fakadtam ki, gúnyosan tolva a képébe a szavaimat, egy-egy pillanatra néztem csak fel a kezeimről. Még mindig sikáltam őket, holott a srác vérét már régen lemostam magamról, szinte a bőrömet sikáltam már, de szerettem volna azzal együtt az érzéstől, a tudattól is megszabadulni.
- Mi volt ez? Ez - rántottam ki az egyik kezem a csap alól és mutattam a folyosó irányába, mindenfelé vízcseppeket hintve szét, ezzel utalva az előbb történtekre - nem én vagyok! Én nem ilyen vagyok, soha nem is akartam ilyet csinálni! Azt hiszed ez megoldás? Aha, tök király, végül is ereszkedjünk le az ő szintjükre és verjük péppé őket, félemlítsük meg őket, mert az de király muri, ezentúl ők fognak fosni tőlünk. Hát hurrá, tök boldog vagyok! - csak úgy csöpögött a gúny és irónia a hangomból. - Karen halála után leszálltam rólam! Nem piszkáltak, érted? Egészen mostanáig! Úristen, mi lesz itt ezek után… - kacagtam fel, hisztérikusan és tudtam, hogy a következő az lesz, hogy elbőgöm magam. Iszonyatosan szarul éreztem magam és egy cseppet sem segített a dolgon az, hogy az apám képmásának rinyáltam és az ő képébe vágtam a mondandómat. Nem akartam itt lenni tovább, egész egyszerűen nem akartam.
Hirtelen csaptam rá a csapra és zártam el a vizet, nem is foglalkozva azzal, hogy megtöröljem a kezem. Piszkosul fájt az öklöm, hiszen nem voltam hozzászokva az ilyesmihez, de nem érdekelt, felkaptam a táskám és elindultam kifelé.
- És igen, lécci, kérd át magad egy másik osztályba - mondtam még teljesen komoly arckifejezéssel az ajtóból fordulva vissza felé és ha nem tartott valahogyan vissza, hát tuti kiviharoztam a helyiségből. Hálásnak kellene lennem, mert egy időre legalább leállította Bradéket, de.. túlságosan remegett a kezem és a gyomrom is, túlságosan a földbe döngölt az érzés, ami bennem uralkodott. Szerettem volna elbújni egy sarokba és picsogni, mint egy kislány, hátha attól jobb lesz és nagyon kevés választott el attól, hogy tényleg megtegyem. Egyetlen helyet tudtam, ahol meg is tehettem, ahol kicsit egyedül lehettem, célom így hát az volt, hogy elérjem a dísztermet és a mögötte húzódó, eldugott kis matracos búvóhelyet.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Kedd Nov. 24, 2015 10:52 pm

- Ha nyugton maradsz – csak ennyit mondott neki, bár nem tudta, hogy van-e bármi foganatja, mert Jason eléggé belelendült a másik srác püfölésébe és még most is kapálózott, amikor elhúzta őt onnan. Végül felhagyott a hasztalan mozdulatokkal és inkább a kezét próbálta meg lefejteni a mellkasáról. David hagyta neki, hiszen úgy tűnt, már lehiggadt annyira, hogy ne essen neki a földön fekvő srácnak. A háta mögé ment, bár külső szemlélő tekinthette volna félelemnek is, de jelenleg nem igazán ez az érzés dominált Jasonban.  A Brad Banda elszelelt, Jasonon pedig erőt vett a keserű kétségbeesés, amit nyilván ujjai csontig sikálásával próbált orvosolni. Nem igazán tudta, hogy mire számítson Jasontől. Biztos nem lesz boldog, de azért Angutát meglepte, hogy ennyire kifakadt ezen az apróbb kis összetűzésen. Elvégre senkinek sem lett komoly baja, és ők ketten igazán szépen megúszták.
- Hát… hellyel-közzel – vonta meg a vállát, miközben homlokát ráncolva figyelte, ahogy a vért igyekszik letakarítani a kezéről. – Aha. Értem – ezek szerint akkor nincs jól. Gyanította, hogy nem a sérülései miatt kiabál vele, hanem az adrenalin még mindig dolgozik benne, és mivel nincs más, akin a belső feszültéségét levezethetné, hát jó lesz erre David is. Kicsit morcosan ejtette ki a szavait, mert nem igazán tetszett neki a hangnem, amit Jason használt. Persze megértette, hiszen nem mindennap ver szanaszét másokat, így kicsit lehet problémázik a dolog miatt. Kár pedig, hiszen Bradék nem fognak azzal dicsekedni, hogy két nyikhaj laposra verte őket. Valószínűleg majd azt fogják kamuzni, hogy egymásnak estek valami nézeteltérés miatt. Bradan amúgy sem látszik külső sérülés, szóval be tudja magát győztesként állítani… hm… talán túlságosan sok értelmi képességet tulajdonít a kölöknek. Ez a történet meghaladhatja a gógyiját, de talán az eszesebbnek, akit Jason helyben hagyott, maradt annyi sütnivalója, hogy ne akarja beégetni magukat az egész suli előtt.
David gondterhelten hallgatta, majd grimaszolva sóhajtott egyet. – Én mondtam, hogy maradj itt – bökött fejével a mosdó vége felé, igaz Jason nem nagyon nézett rá. – Mellesleg eszem ágában sincs megvédeni. Saját magadat keverted bele, amikor az agyad elöntötte a testvéri féltés. A te döntésed volt az is, hogy lehozol ide a mosdóba elbújtatni. Nem kellett volna belekeveredned – ingatta fejét lehangoltan. – És képzeld, semmiféle célom nem volt vele, véletlen mentem neki Bradnak, azzal a hülye térképpel. Láttál verekedni. Szerinted képes lett volna behúzni nekem, ha nem ér váratlanul? – őszinte hangsúllyal, szomorúan és némi indulattal beszélt. Természetesen Davidnek sem tetszett a kialakult helyzet, főleg az nem, hogy Jason egyből elkönyvelte provokátornak, holott nagyon úgy játszotta a szerepet, mintha tényleg csak véletlen lett volna.
- Hé, hé! – hátrált egy kicsit, miközben Jason vizet fröcskölt a folyosó felé. – Nem kéne eláztatnod, csak mert kicsit ki vagy bukva – merthogy a srác teljesen szétcsúszott. Idővel le fog nyugodni, de jelenleg arra mérges, aki a közelében van. Igazán kitölthetné a csapon is a dühét, nem kellene pont Davidet szekálnia ilyen lelki mizériával. – Na várj… - nevetett fel hitetlenkedve, miközben mutatóujját Jason felé bökte, aztán durcás kifejezéssel az arcán újra megszólalt. – Én akartam nekik esni? Úgy kellett visszarángassalak, mert különben esztelen módon nekik mentél volna. Ne kend rám a saját hülyeséged. - Jason nevetése elég hisztérikusra sikeredett.  – Egyébként pedig, semmi sem lesz ezek után – rázta a fejét határozottan, bár ebben nem lehetett biztos. De amíg itt van, addig bizonyára nem fogják Jasont bántani. Utána meg… talán elfelejtik. Néha túlságosan optimista volt. – Inkább örülnél, hogy kiálltál ellenük és nem hagytad, hogy Elizát bántsák elégtételként – észérvek persze nem biztos, hogy hatnak most rá, hiszen teljesen be van rezelve teljesen. A mindennapi agyonverés rémképétől tarthat, vagy attól, hogy Bradék talán rosszabbat is képesek tenni, ha olyan a hangulatuk. Ettől persze Anguta nem tartott. Kicsit agresszívak, meg idióták… meg mellesleg nem is IQ válogatottak, de a lelkük mélyén ők is pont olyan tanácstalan kis beszariak, mint a gimnazisták legtöbbje, akik mások fenyítésével kompenzálják, saját hiányosságaikat.
Jason végre abbahagyta a kézmosást, és úgy tűnt távozni készül. Felkapta a táskáját, majd visszafordult David felé, aki nem mozdult. Az előbbi eszmefuttatásából úgy tűnt, mintha, talán… esetlegesen… nem kívánná a társaságát egy ideig, ezért nem is tudta, hogy mihez fog kezdeni a következő órában. Elég hülyén venné ki magát, ha követné Jasont az osztályterembe. Na, bumm. Lesz egy igazolatlanja… kevésen múlt, hogy nem röhögte el magát a gondolatra.
- Óh… értem – bólintott kelletlenül grimaszolva, aztán hagyta, hogy Jason előremenjen. – Fenébe… - súgta az üres mosdónak, amikor a fiú eltűnt a szeme elől. Lehangoltan leült a kőre, kinyitotta a táskáját, és megnézte, hogy a whisky nem-e eltört véletlen. Szerencséje volt. Egyik összecsapásban sem sérült, ezért letekerte a kupakot és meghúzta. Túlságosan sok minden történt az elmúlt percekben, hogy a körrel foglalkozzon, de nem is emiatt ivott. Egyszerűen szüksége volt, hogy valami keserűvel leöblítse a torkát. Vagy öt percen át üldögélt, mire úgy érezte, távoznia kellene. Jason már biztosan a tanteremben van, és hallgatja az unalmas órát. A díszterem párnázott rejtekhelye viszont meghittebb ivászatot tudna biztosítani. Nem állt ám olyan rosszul. Elvégre ki mondhatja el magáról, hogy a fiával együtt bunyózott és egyik fél sem érezte az igazságtalanság szelét, amiért egy felnőtt is részt vett a mókában? Könnyed léptekkel indult meg a díszteremben található búvóhely felé, de hamar rá kellett jönnie, hogy a hely már foglalt. Jason lóg az óráról, és ha apai minőségében lenne most is itt, talán le is szidná… de így? Nem ment be a rejtekbe, de érezte a fiú jelenlétét, és azt is, hogy nem alszik.
- Tudom, hogy ott vagy Jason, kár is hallgatnod - várt egy kicsit, hogy esetleg válaszol-e, aztán tovább beszélt. - Nézd… én sajnálom, hogy ez történt… tényleg – senki sem volt rajtuk kívül itt és elég hangosan beszélt ahhoz, hogy a fiú meghallhassa. – De komolyan engem akarsz hibáztatni, mert Brad és a haverjai szarakodtak veled eddig, és most az egyszer életedben, képes voltál visszavágni? Ez olyan nagy baj? Jó, hát véresre verted a srác képét, de ő vajon nem ezt tette másokkal? Olyan nagy baj, hogy az igazság lecsapott a bűnösökre, és hogy nem tehetnek meg ők sem mindent büntetlenül? Szerinted a rendőri pályán nem kell majd erőszakot alkalmazni, hogy az ártatlanok ne szenvedjenek többet? – milyen remek is lenne, ha Jason eljutna eddig a pontig. – Kiálltál a jó ügy mellett, inkább büszkének kellene lenned – persze a jó ügy elég relatív, de Bradéket elverni Anguta szerint a nagy szellemeknek is tetsző cselekedet volt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Szer. Nov. 25, 2015 8:09 am

- Nem is avatkoztam bele a kis műsorodba addig, amíg az a kretén nekem nem esett! - vágtam vissza amikor azt hallottam, hogy ő bizony megmondta, hogy maradjak itt. Mintha olyan könnyű lett volna! Persze, majd gyáván elbújok az egyik sarokban, amikor a nővéremmel fenyegetőznek. Mondjuk a nekem esés is kicsit erős túlzás volt, hiszen csak egyet kaptam tőle, de az éppen elég volt, hogy elszakadjon a cérna és felrobbanjon a régóta gyűlő bomba odabent.
- Aha, ja, igen, az én döntésem volt, mert egy hatalmas idióta vagyok! Hagynom kellett volna, hogy Brad már a folyosón neked essen, de micsoda pech, hogy képtelen lettem volna tétlenül végignézni, hogy laposra vernek! - bár az itt történtek után nem biztos, hogy laposra verték volna, hiszen úgy tűnt David tényleg prímán ért ehhez a harcos cucclihoz, hiszen két srácot szerelt le teljesen egyedül.
A kérdésére csak fújtattam egyet, nem akartam válaszolni, mert az volt a szar, hogy volt igazság a szavaiban, azt pedig tényleg nem lettem volna képes észérvekkel alátámasztani, hogy kiprovokálta a dolgot. Mert ha direkt lett volna, Brad valószínűleg tényleg képtelen lett volna behúzni neki. Úgyhogy inkább maradtam a homlokráncolásnál és a kezem sikálásánál.
- Csak azt ne mondd, kérlek, hogy annyira nagyon érdekel, hogy kicsit vizes lesz a folyosó… - emeltem rá a tekintetemet, mert ha jelen helyzetben tényleg jobban érdekli a folyosó, mint ez a helyzet, akkor kitépem a hajam és tényleg jobb, hogy nem barátkozunk egymással. Láttam, ahogyan felém bök a mutatóujjával és egy cseppet sem vártam a folytatást. Olyan jól a fejéhez vágtam mindent, nem akartam, hogy belekössön, hogy rávilágítson azokra a részekre, amik közel sem voltak igazak. Miért nem lehet annyiban hagyni? Kipuffogom magam, aztán jobb lesz, csak maradjon csöndben! De nem, ő mondani kezdi, én pedig hisztérikusan nevetek, mert képtelen vagyok elhinni, hogy jól hallottam azt, amit.
- Képzeld csak magad egy pillanatra a helyembe, oké? Mit szólnál hozzá, ha valaki azzal fenyegetőzne, hogy bántani fogja a nővéredet? Azt a személyt, akit a legjobban szeretsz? Hm? Képes lennél higgadtan végiggondolni a dolgot? Logikusan cselekedni? Mert csak akkor mondd rám, hogy hülyeséget csináltam - hajtogattam tovább a magamét, pedig ezúttal is volt ráció David szavaiban. Hülyeséget csináltam, tudom, de most annyira szét voltam csúszva, annyira intenzív volt minden érzelem, hogy képtelen lettem volna beismerni a saját hibámat.
- Honnan vagy te ebben olyan biztos? Ez a második napod a suliban, a fenébe is! - ez volt az a pont, amikor már a csapot is bántalmazni kezdtem, indulatos mozdulattal verve rá, hogy elálljon a csobogása. - Én már évek óta élek a terrorjukban, te nem tudsz róluk semmit! - már nem kiabáltam, de minden szavamból érezni lehetett, hogy még igenis tombol bennem a düh. Inkább távozóra fogtam, mert elég volt ebből ennyi és ha így folytatjuk, tényleg itt fogom elbőgni magam, azt pedig nem szerettem volna. Cseppet sem lett volna férfias viselkedés, úgyhogy inkább felkapva a táskám indultam kifelé, hogy az ajtóból még tegyek egy megjegyzést.
Bevackoltam aztán magam a kis rejtekhelyemre az egyik sarokba a kicsiny ablak mellé, felhúzva a lábaimat fektettem a homlokom a térdemre. Milyen jó lenne, ha Lilo itt lenne. Vagy Karen. Vagy apa. Vagy valaki, akivel beszélhetnék, akinek elmondhatnám, mi történt, akinek elsírhatnám a panaszomat. De nincs senki, csak a lüktető érzés az arcomban, a csitulni látszó indulat, a felduzzadó keserűség és csalódottság. A kezem pedig piszkosul fájt. Felemelve a fejem néztem rá a kézfejeimre, a jobb tropább volt, mint a másik, a bütykeimről elég szépen lezúztam a bőrt és piros is volt a terület körülöttük. Ökölbe zártam az ujjaim, majd kinyitottam őket, megismételve párszor a mozdulatot, aztán abbahagytam. Egyrészt, mert eléggé fájt, másrészt meg meghallottam a halk lépteket, majd a szavakat és ismét csak azon volt a sor, hogy a lefejeljem a térdeimet. Nagyszerű, miért kellett idejönnie?
- Menj innen! - csak ennyit voltam hajlandó közölni vele, tessék, nem hallgatok, remélem elégedett vagy. És kifejezetten örülnék, ha eltűnne innen, mert jelen pillanatban semmi kedvem nem volt hozzá. Hogy nyugodjak úgy le, ha ő is itt van? De nem megy, hanem még elmondja a magáét, én pedig legszívesebben a fülem is befognám, tényleg annyira nem vagyok kíváncsi mindarra, ami elhangzik.
- Te ezt nem értheted… - ráztam meg a fejem, mert elég bonyolult volt a helyzet, ami azt illeti, de nem szeretném bővebben kifejteni. Lényegében odalent már megtettem, még ha az csak egy kis része is volt a dolognak, de akkor is tisztában lehet azzal, hogy mi zajlik bennem, vagy ha nem, hát akkor.. nem tudok mit mondani. Nem fogok magyarázkodni és nem is kifejezetten szeretnék, tökéletes lehetőség a téma elterelésére az, amit a mondandója végén elkottyint. Egyből le is csapok rá.
- Honnan tudod, hogy rendőri pályára készülök? - kaptam fel hirtelen a fejemet, arra fordítva arcomat, amerre sejtettem, hiszen látni még láttam. Csak Lilonak és Karennek meséltem a továbbtanulásomról és nem rémlik, hogy neki is említettem volna. Szóval akkor felmerül a kérdés, hogy mégis honnan tudja… És erről beszélni még mindig kellemesebb, mint tovább erőltetni azt, amit nem szeretnék megosztani vele.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Szer. Nov. 25, 2015 10:47 pm

- Valóban – ráncolta kissé a homlokát, de nem akarta tovább fűzni a dolgokat olyannal, hogy valószínűleg nem kapott volna maflást, ha ki sem jön a mosdóból. Inkább ráhagyta, amúgy sem tűnt teljesen nyugodtnak, és a látszólagos kötözködés csak még inkább kiborítaná.
- Hát, mert túl jó vagy – grimaszolt félig mosolygósan. Biztos amiatt, mert nagyszerű nevelésben volt része, kár, hogy ezt most nem hozhatja fel saját oldalára, mint pozitívum. Amúgy is elég hülyén jönne ki az egész, ha elkezdené a szüleit dicsérni, amiért ilyen remek srácot sikerült faragni belőle.
- Nem, a folyosó nem érdekel, de majdnem lefröcsköltél vele… aztán mehetnék órára úgy, mint aki behugyozott – és ha véletlen Bradék meglátják, akkor azt is fogják terjeszteni róla, hogy félelmében összepisálta magát, miközben csak néhány szót váltottak. Bár az is lehet, hogy inkább rá sem néznek. Jelenleg még eléggé a sokkhatása alatt lehetnek, hogy két hatvan kilós elgyepálta őket. Vajon otthon az idióta szüleinek el fogja regélni, hogy megverte valaki? Milyen remek lenne, ha holnap az apjával együtt bejönne az osztályába és rámutatna Davidre, hogy bizony ő volt, aki laposra verte. Aztán meg az apa, az órák után – mivelhogy nyilván ő is az erőszakból ért csak – meg akarná leckéztetni Davidet… Remek lenne, talán adna néhány nevelési tanácsot is az ürgének, hiszen ahogy Bradet sikerült terelgetni, az nem éppen a minta nevelés kategóriájába esett.
- Sajnos nem tudom beleélni magam – rázta a fejét gondterhelten - nincs testvérem. Soha nem is volt. Ez olyan, mintha arra kérnél, hogy gondolkozzak japánul. Megpróbálhatom, de nem fog menni. Ezt csak azok érezhetik, akiknek van tesója – tárta szét kissé kezeit, majd grimaszolt egyet. – De, ha valóban meg akarod védeni Elizát, annak nem az a legjobb módja, hogy laposra vereted magad, mert mérgedben jobbat nem tudsz kitalálni – nem akarta megróni, amiért így viselkedett, de ha már ennyire védi az igazát, hogy mit, miért tett, hát nem fogja a véleményét véka alá rejteni. Meg egyébként is, ha meg tudná indokolni, hogy mit szeretetett volna azzal elérni, hogy nekik esik, akkor talán elfogadná az álláspontját, de Anguta szerint Jason ezt nem tudná igazából megmagyarázni. Dühös elkeseredés áramlott belőle akkor, és valószínűleg az esze sem volt eléggé a helyén. Ifjúkori hév… milyen régen is volt, amikor ő volt ennyire szenvedélyes, ennyire elemi… Rohadt rég. Talán igaz sem volt, és hamarosan valóban csak legendák lesznek, egy letűnt kor utolsó túlélői, el fogják hagyni a világot, hogy végre békét leljenek a Távolban… és Jason is velük megy. Ez kibaszás, de ez van, már ha a többi alapító belemegy a dologba.
- Mind egyformák – vonta meg a vállát. – Szerinted engem nem csesztettek? Nézz rám! Kilencedikben még szerencsétlenebbnek néztem ki, de amikor elkezdtem visszaütni, akkor leszálltak rólam. Nem szeretem, hogy eleve áldozatként állítod be magad, amikor ezek a srácok semmik hozzád képest – próbálta Jasonnal megtartani a szemkontaktust, de nehéz volt, mert ide-oda járt a feje. – Eleget tudok, hogy tudjam, mivel tudod levakarni magadról őket – például az előző megnyilvánulása éppen jó volt arra, hogy hetekig ne akarjanak a közelébe menni. Jó, hát persze Davidtől kicsit jobban tartanak, de igazság szerint Anguta kevesebb sérülést okozott nekik, mint Jason… legalábbis fizikait.
Végül Jason elviharzott az órára, legalábbis Anguta ekkor még úgy tudta, és amikor rábukkant a díszteremben, nem akaródzott neki csak úgy elmenni. Utálta, hogy fasírtban van a fiával, ráadásul még csak nem is ő tehet róla, hanem Eliza, aki annyira befolyása alatt tartja a kölköt, hogy egyetlen mondatával rávette Jasont, hogy többet ne barátkozzanak. Jó, lehet több volt, mint egyetlen mondat, de az nem változtat azon a tényen, hogy Jason irtóra a lány befolyása alatt van.
Legalább szóba állt vele, még ha egyelőre csak annyit mondott, hogy menjen el. Hát, nem fog, legalábbis amíg el nem mondta, amit akart.
- Akkor magyarázd el – vetette közbe, de mivel sejtette, hogy Jason úgysem fog kapni az alkalmon, így tovább folytatta a mondókát. Úgy érezte jól forgatta a szavakat, úgy adta elő, hogy Jason kicsit más megvilágításban is láthassa a tettét, ne csak úgy, mintha valami istentelen bűnt követett volna le, mert haragjában megvert egy idiótát, aki valószínűleg már számtalanszor vert meg nála gyengébbeket. Persze Jason pont azon akad fenn, amit nem mondott el Davidnek. Tisztában volt vele, hogy ezt nem tudhatná, de nem érdekelte.
- Csicseregték a madarak, kinn van a facebook profilodon, vagy a twitteren láttam, esetleg az e-mailjeid között turkáltam, vagy tudom is én, talán te mondat még múltkor – szusszant dühös kelletlenséggel. – Válaszd ki a legvalószínűbbet – hagyta végül a döntést a fiúra, és nem mozdult. Nem akaródzott távoznia, legalábbis nem így.


A hozzászólást David A. Blandern összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Dec. 14, 2015 11:58 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Csüt. Nov. 26, 2015 1:04 pm

- Te jó ég, ugye ezt csak viccnek szántad..? - hitetlenül forgattam meg a szemem, továbbra sem akartam ránézni. Az eszem megáll, ki tudja, milyen „katasztrófát” indítottunk el itt most, erre ő a vizes nadrág miatt aggódik? Az eszem megáll! Milyen jó lenne, ha nekem is csak egy vizes nadrág miatt kellene aggódnom, de sajnos a helyzet nem így áll és nem akarom elhinni, hogy képes ezen pattogni, amikor komolyabb gondjaink is vannak. Nekem legalábbis biztosan.
- Akkor képzelj oda valaki mást, akit nagyon szeretsz. Az anyukádat, vagy a farkasodat, tök mindegy! - idegesített a szituáció, mert bárhogyan próbáltam Davidet meggyőzni a saját igazamról, egyik verzió sem működött. És nem hinném, hogy olyan nehéz lenne elképzelni, hogy valaki, akit szeret, veszélybe kerül, mert ha neki ez nehéz feladat, akkor.. akkor inkább nem mondok semmit.
- Ahha, jó, köszi a tanácsot - mormogtam gúnyosan az orrom alatt. Mint már mondtam, magam is tisztában vagyok azzal, hogy nem volt a legokosabb cselekedet, de egyszerűen.. nem tudtam visszafogni magam. Képtelen voltam logikusan cselekedni és nem fogok ebből rendszert csinálni, hogy elgyepáltatom magam csak azért, mert Elizát akarom védeni. Amúgy sem szokták túl gyakran szekálni, a múltkori esetet kivéve nem tudok másról, illetve a mostani fenyegetés, ugyebár. Nem is mondok inkább semmit, mert van egy olyan érzésem, abból sem tudnám értelmesen kivakarni magam.
Dühösen zártam el a csapot és néztem rá, amikor felszólított arra, összeszorítva az állkapcsomat. Miután befejezte, csak egy újabb hitetlenségről árulkodó nevetés bukott ki belőlem.
- Nem érted, David? Én nem akarok olyan lenni, mint te, vagy ők! Én nem verekedéssel szeretném megoldani a problémáimat, nem akarok az ő szintjükre süllyedni, hogy egyből ütök, ha valami nem tetszik. Akkor már inkább elviselem a csesztetésüket, már úgyis csak pár hónapot kell kibírnom ebben a szaros iskolában! És nehogy azt hidd, hogy ennyivel megelégszenek, pár hét, amíg összekapják magukat, de aztán pokollá fogják tenni a hátralévő sulis hónapokat - ismét csak a saját igazamba kapaszkodtam. Én nem akartam, hogy féljenek tőlem, hogy azért ne kössenek belém, mert tartanak attól, hogy behúzok nekik egyet. Én nem akarok olyan lenni, mint ők, nem akarok senkit sem terrorban tartani.
Felkapom a cumóm és rohanok kifelé, eszembe sem jut, hogy beüljek az órára, képtelen lennék koncentrálni és na bumm, lesz egy igazolatlan órám, szerintem túlélem. Arra azonban nem számítottam, hogy a díszterem rejtekében sem fogok tudni megszabadulni David-től és ahelyett, hogy elmenne, inkább még leáll beszélni hozzám. Jajj de örülök…
Csak fújtatva fordítom a fejem az ablak felé, hogy inkább az udvart bámuljam. Nem fogom elmagyarázni, egyrészt nem hiszem, hogy megértené, másrészről pedig nem is tudnám pontosan elmondani ezt az egészet. Túl bonyolult volt és ez tipikusan az az eset, amit érezni kell, amit nem lehet máshogyan megérteni, csak úgy, ha érzed, ha saját magad éled át és tapasztalod meg. Ezt pedig nem tudtam átadni a fiúnak.
- Ühüm, oké - nem hittem neki, ez pedig a szavaimon és az arcomon is meglátszott. Karenen és Lilon kívül senki nem tud róla, kétlem, hogy Lilo pont ezt osztotta volna meg bárkivel is, Karen meg ugyebár senkinek sem pletykálhatta el. A facebookomon már azt sem tudom, mikor jártam utoljára, ilyesmit amúgy sem írnék ki rá, twitterem nincs is, e-mailen pedig senkivel sem közöltem ilyesmit. Abba pedig bele sem szeretnék gondolni, hogy esetleg tényleg turkált az internetes postafiókomban, nem lennék túl boldog tőle. Viszont kamuzott, vagy csak én emlékeztem nagyon rosszul és tegnap tényleg elmondtam neki, mindegy, nem is akartam ezen gondolkodni. Jobb a boldog tudatlanság.
- Mit akarsz? - kérdeztem cseppet sem túl kedvesen, hiszen még mindig itt ácsorgott, pedig megkértem - felszólítottam -, hogy menjen el. Az előbb már hallottam a beszédét, nem szerettem volna többet, szóval igazság szerint akár el is mehetne és békén hagyhatna végre.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Csüt. Nov. 26, 2015 4:12 pm

Nem viccnek szánta, és nem is értette, hogy Jason mit nem ért ezen, amikor a vizes nadrág, az iskolán belüli társadalmi rangot, instant hat helyjel lejjebb tudja tornászni. Lehet, hogy ez most őt kevésbé érdekli, de attól még valós veszélyforrás, amire illik odafigyelni. Válasz helyett… mert Jason erre nyilván úgysem várt volna választ, egyszerűen csak megbillentett fejjel grimaszolt egyet, arcán pedig némi bosszúság látszódott. A fenébe is, a vizes nadrág tényleg fontos probléma… talán ez lehetett az arcára írva, de nem tudni, hogy Jason mit fog kiolvasni belőle.
David arca egy pillanat alatt elkomorodott, és sötét pillantásokat vetett Jasonra, aztán enyhült valamelyest, majd némi bosszúsággal a hangjában válaszolt. – Jó, oké odaképzelem és? Tudod nagyon jól, hogy ez nem ugyan olyan. A szülőktől várjuk a segítséget és nem fordítva, a farkasok meg köszönik szépen jól megvannak magukban is – a többi farkastól esetleg meg lehetne próbálni védeni, de ha nem tanul meg bizonyos dolgokat, akkor hosszú távon rosszabb, mintha hagynák néhányszor megkapatni a kölyökfarkast.
David lemondóan szusszant. Indulattól fűtött maró gúny kísérte a köszönetet, ami így már igazából nem is köszönet, hanem inkább olyasmi, hogy: „Jó, van hagyjál mán végre”. Haragja hamarosan a csapra is lesújtott, de ez nem könnyítette meg David helyzetét, mert továbbra is hibáztatta Jason a történtekért. Pedig nyertek… nem tört el semmije, és a lehető legjobb módon sikerült kijönniük a bajból, de Jasonnek ez nem tetszik. Fáj a keze… oké, biztos nem lehet kellemes a tudat sem, hogy valakit elvert, olyan módon, hogy magára sem ismerne, ha kívülről látná a jelenetet. Pedig még meg is köszönhetné, hiszen David vetett véget tébolyult ütlegelésének, talán még mindig cséphadarót játszana a srácon ülve, ha nem húzza le róla. Mégis David a hibás, amiért ez történt. Ki érti ezt? Tinédzserek… ha a világ pont olyanná válna, ahogyan azt elképzelik, akkor is lázadnának ellene.
- Nem fogják – rázta a fejét szomorúan. – És képzeld értem. Értem, hogy te nem akarsz verekedni. Helyes. Én sem szerettem sohasem az erőszakot… de néha, egyszerűen muszáj, mert más megoldás nincs. Vannak emberek, akiket meg kell állítani, és őket szép szóval nem lehet – elhúzott szájjal ingatta a fejét, közben figyelte Jasont. Jó gyerek, tényleg. Kár, hogy ennyire céltáblája a többieknek, és nem csak Bradéknek, de a joghurtos bandának is például. Talán a joghurtosokat is meg lehetne leckéztetni a saját fegyverükkel. Bár nem valószínű, hogy Jason benne lenne egy kis hajítógépes masszaröptetésben. Kár, igazán jó szórakozás lenne, és a fiúra ráférne egy kis móka.

Nem hitte el, amit mondott. Hiába, hát nem hülye gyerek, akit ennyivel meg lehet vezetni, mindenestre nem állt le vitázni. Bölcs lépés. A díszterem kettőjükön kívül magányos volt, senki sem akart itt próbálni, vagy csak elbújni egy dögunalmas óra elől, és a tanárok is békén hagyták jelenleg a termet. Kintről hallatszódott távoli léptek zaja, de egyik sem úgy tűnt, mintha feléjük közeledne.
- Én… - hangos szusszanással fújta ki a levegőt a tüdejéből. – én semmit sem akarok. Legfőképpen azt nem, hogy haragudj rám, ami most úgy tűnik pusztán vágyálom – lehajtotta a fejét, majd a kijárat felé nézett. – A mai napon már nem megyek vissza az órákra, szóval nyugodtan bemehetsz a következőre, nem fogok ott lenni – megvakargatta a fejét, majd elindult a kijárat felé. Nem fogja magát ráerőszakolni, ha nem szeretne vele beszélgetni most. Talán majd holnap… vagy holnapután… esetleg soha már. Ennek igazán örülne, mert akkor fel sem kellene áldozni őt. Megtorpanva visszatekintett, majd megszólalt. – Nehéz a helyzetem Jason, tudnod kell, hogy én sem akarom ezt az egészet… de, nincs választásom. Gyalog vagyok egy rohadt sakktáblán. – mély sóhajtást hallatott, majd ismét megindult kifelé. Nyilván nem sokat fog érteni belőle, vagy félreérti, de nem is számít. Túlságosan közel került hozzá, hogy elmondja az igazat. El kellene, de Anguta bizonytalan volt, saját magában, és a kialakult helyzet mellett nem is venné ki magát jól. Békés körülmények között, sokkal jobban fogadná. Igen, nyilván úgy sokkal jobb lenne… de, ha már úgyis zaklatott, nem mindegy? Ismét megtorpant. – Tényleg igaz lehet, hogy Tabithát veri a pasija?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content

Re: Birmingham (Alabama) //

Vissza az elejére Go down
 

Birmingham (Alabama)

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: Játéktér :: Városhatárokon kívül :: Túl a határokon :: Amerika-