HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
AKTÍV KARAKTEREK
68 TAG 31 FÉRFI 37 NŐ
FAIRBANKSI FALKA
19 TAG 8 FÉRFI 11 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
17 TAG 7 FÉRFI 10 NŐ
ŐRZŐK
18 TAG 10 FÉRFI 8 NŐ
EMBEREK
5 TAG 2 FÉRFI 3 NŐ
VÉRVONALFŐK
9 TAG 4 FÉRFI 5 NŐ
Az előző negyed évben ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

...A Legsokoldalúbb:

...A Legszomorúbb:

...A Legjobb Bónusz:



írta  Timothy Keldron Today at 1:29 am
írta  Sophie Lydia Rhodes Yesterday at 10:09 pm
írta  Rocky Yesterday at 7:32 pm
írta  Michael Cooper Yesterday at 4:39 pm
írta  Agnes J. Harlow Kedd Nov. 21, 2017 8:59 am
írta  Agnes J. Harlow Hétf. Nov. 20, 2017 10:55 pm
írta  Jennifer Wainwright Hétf. Nov. 20, 2017 9:39 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Hétf. Nov. 20, 2017 9:29 pm
írta  Daphné Seward Hétf. Nov. 20, 2017 9:11 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Vas. Nov. 19, 2017 7:52 pm
írta  Primrose Trevelyan Szomb. Nov. 18, 2017 11:58 pm
írta  Alignak Szomb. Nov. 18, 2017 11:36 pm
írta  Darren Northlake Szomb. Nov. 18, 2017 2:34 pm
írta  Wyatt L. Quinn Szomb. Nov. 18, 2017 11:06 am
írta  Celaena McDonald Szomb. Nov. 18, 2017 10:20 am
írta  Jackson Carter Pént. Nov. 17, 2017 10:42 pm
írta  Kyle Prescott Csüt. Nov. 16, 2017 8:43 pm
írta  Alignak Csüt. Nov. 16, 2017 8:06 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Csüt. Nov. 16, 2017 11:33 am
írta  Darren Northlake Hétf. Nov. 13, 2017 8:47 pm
írta  Hannah B. Wilson Hétf. Nov. 13, 2017 8:34 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Hétf. Nov. 13, 2017 7:57 pm
írta  Daisy Corina Lacroix Hétf. Nov. 13, 2017 7:19 pm
írta  Alignak Vas. Nov. 12, 2017 4:43 pm
írta  Destiny Maeve Bluefox Vas. Nov. 12, 2017 3:10 pm
Darren Northlake
 
Jackson Carter
 
Alignak
 
Primrose Trevelyan
 
Rebecca Morgan
 
Daisy Corina Lacroix
 
Michael Cooper
 
Rocky
 
Catherine Benedict
 
Hans Elfman
 

Share | .

 

 Birmingham (Alabama)

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
Alignak
Admin
avatar

◯ HSZ : 6690
◯ IC REAG : 8489
Birmingham (Alabama) // Pént. Szept. 25, 2015 9:31 am

First topic message reminder :

Alabama állam legnépesebb városa.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net



























SzerzőÜzenet
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Csüt. Nov. 26, 2015 6:58 pm

- Jó, oké, hagyjuk - sóhajtottam immár csak fáradtan, mert tény, hogy az nem ugyanolyan, de akkor is, legalább megpróbálhatná kicsit más szemszögből nézni a történteket. Mindegy, én nem fogom erőltetni a dolgot, mert csak még jobban felhúzom magam, meg őt is, azt pedig nem szeretném. Láttam az arcán az elkomorodást és a tekintete sem volt túl barátságos, a hangjából is ki lehetett szűrni az érzelmeket, de nem csodálkoztam rajta, azt hiszem én is ilyesmi látványt nyújthattam az előbb és most is, szóval ezt a részét megértem.
- Oké, ezt értem. De a hősszerepet valamiért nem nekem találták ki - azzal fogtam a cumóm és eltűntem. Megértem, hogy van, akit szép szóval nem lehet megállítani, de akkor sem hiszem, hogy nekem kellene igazságot szolgáltatni. Csak még inkább a bögyükbe kerülök és félni fognak tőlem. Én nem akarok előtérbe kerülni, nem kell, hogy a gimis gyerekek figyeljenek fel rám azért, mert elgyepáltam a gonosztevőket. Nem akarok ilyennel kitűnni a többiek közül. Akkor sem, ha egyszerűen szükséges és nincs más megoldás. Az ilyesmit meghagyom akkor Davidnek, ő úgyis jobban ért a verekedéshez.

- Nem haragszom rád - válaszoltam egyből és igazság szerint tényleg nem haragudtam rá. Legalábbis nem azért, ami odalent történt. Sokkal inkább bosszantott az, hogy végre találtam egy olyan fiút, aki tényleg a barátom lehetett volna és akkor kiköpött mása apának. Na legfeljebb ez az, amiért haragudtam rá. - Csak egy kis idő kell, hogy.. lenyugodjak. Ennyi - és persze jó volna, ha nem látnám ezek után túl sokszor. Egyrészt mert nem emlékeztetne minden nap arra, akit elveszítettem és aki borzasztóan hiányzott, másrészről arra sem, hogy milyen jó barátok lehettünk volna. Az élet kegyetlen, velem legalábbis nagyon durván.
Csak néztem, ahogyan megindult a kijárat felé, mert tudtam, hogyha most kimegy az ajtón, soha az életben nem fogok vele többet beszélni egy-egy köszönésnél. És amennyire ennek örültem, éppen annyira ijedtem meg tőle. Ciki, ha én sem igazodok ki magamon, nem igaz? Aztán megtorpant, a szavait hallva pedig csak a homlokom ráncoltam.
- Mi..? - bukott ki belőlem, egészen halkan, amit bizonyára - szerintem legalábbis - nem is hallott meg. Nem értettem, miféle gyalog ő egy sakktáblán. A mondást értem, nyilván, csak azt nem, miért pont ezt mondta. És miért nincsen választása? Nem értem ezt az egészet, de nem tudom, akarom-e egyáltalán.
Aztán ismét elindul, majd újra megtorpan, az újbóli kérdést hallva pedig szinte szó szerint leesik az állam. Szinte egyből felpattanok, hogy utána menjek, de aztán megtorpanok én is pár méterre tőle. Jobb, ha nem megyek közelebb, elég labilis voltam az elmúlt fél órában, őt pedig végképp nem szeretném megütni, ha esetleg úgy adódna.
- Mégis.. ho-honnan tudsz te erről?! - az ijedtség keveredett a halovány dühvel és hitetlenkedéssel. - És ne mondd azt, hogy csiripelték a madarak, vagy láttad a facebookomon, mert erről senki nem tudhat a családomon kívül! - tettem még hozzá. Egyrészt meg sem mondtam az anyukám nevét, másrészről pedig honnan tudja, hogy veri a pasija? Erről csak anya, Lilo meg én tudunk. Hallgatózott? Poloskát tett a táskámba tegnap? Mindenféle őrült ötlet ötlik fel bennem, de a legfélelmetesebb talán az, ami akkor ötlött fel bennem, amikor kimondtam, hogy a családomon kívül erről senki nem tudhat. Nem, teljes mértékben képtelenség, hogy Ő álljon előttem, hiszen hét éve meghalt. Biztos agyrázkódást kaptam, amikor Brad egyik csatlósa képen törölt, azért támadnak ilyen képtelen és idióta ötleteim.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Csüt. Nov. 26, 2015 8:21 pm

Ja, persze nem haragszik… Nem úgy tűnt, de legalább már szavakkal képes volt kimondani, még ha az érzései nem is erről árulkodtak. Ingatag harag lengte körbe, de nehéz volt megállapítani, hogy kire irányul, viszont ahogy elkezdett beszélni neki, a dühe felerősödött. Nyilván nem azért, mert meglátott a rejtekhelyén egy pókot, hanem Davidnek lehetett hozzá valami köze. – Hát, ezt örömmel hallom – közölte nem túl hihetően, ahogy saját maga sem hitte el, hogy tényleg nem haragszik. – Időnk van éppenséggel fogytán – persze ezt nem mondta hangosan ki, épp csak maga elé suttogta, és ha Jason nem rendelkezik egy háromszáz körüli farkas hallószerveivel, akkor minden bizonnyal nem jutottak el hozzá a lehelet halk szavak. Talán jobb is. Nem akarta, már leleplezni magát, pontosan azért, mert a jövőről fogalma sem volt, valamint akkor azt is közölnie kellene, hogy néhány hónapon belül meg fogja ölni őt. Persze utána hal Anguta is, mondjuk Jasont ez vajmi kevéssé fogja vigasztalni.
Jason elég szolidan reagált Anguta érthetetlen fecsegésére, de nem is számított nagyon másra.  Természetesen nem akarta kifejteni neki, így a halk kérdése, habár el is jutott hozzá, megválaszolatlan maradt egyelőre. Azonban mégsem akaródzott távoznia, nem akarta magára hagyni a gyermekét, és Anguta sem tudta, hogy miért nem. Talán azért, mert utálta magát, amiért ezt teszi vele, hogy hazudik az egyetlen életben lévő fiának. Tiszta vizet akart önteni a sárral bemocskolt pohár belsejébe, hogy legalább valamelyest tisztuljon a kép.
A kérdése kicsalogatta a rejtőzködőt a fényre, bár nem lehetett biztos, hogy ez meg fogja mozgatni Jasont, azért remélte, hogy így lesz. Lépteinek zajára visszafordult, és határozott tekintettel a fiúra nézett. Amióta Bradéket elverték, nem igazán volt benne félszeg sutaság, de most még az a kevés gyerekes bizonytalanság is eltűnt, amit a mosdóban magára öltött. Nem grimaszolt, nem játszotta, hogy tanácstalan. Testbeszéde magabiztosságot sugárzott, ahogy hallgatta Jason kifakadását, akinek örvénylő érzelmei körbefonták és olyan lehetetlen állapotot hoztak létre, amiből nehéz volt kivesézni, hogy vajon miként érez.
- Sohasem érdekelt, hogy kik a nagyszüleid apai ágról? – nem ezzel akart indítani, de Jason ijedt tekintetében haloványan ott csillogott a felismerés, amit mindez idáig két lábbal tiport a racionalitásnak nevezett pöcegödörbe, - Bizonyára hallottál róluk ezt-azt… ugye? Nagyi varrónő volt, a papa meg gépészmérnök. De korán meghaltak, még mielőtt a kis Anthony tudatára ébredt volna. Kényelmes nemde? Így nem kell őket keresni. Emlékeinkben örökké élnek, arc nélkül, valódi múlt nélkül, és van egy srác, akinek se kutyája se macskája, csak egy felesége, és múltatlan múltja. Persze… valaki múltja, néha csak kellő mennyiségű papírmunkában rejlik. Létezett a Birmingham-i árvaházban egy Anthony Drewner, anélkül, hogy bárki látta volna, anélkül, hogy bárki hallotta volna a hangját, anélkül, hogy bárki figyelte volna ahogy felnő – hangja nem remegett, de néhol fátyolos volt, és mellesleg a hanghordozása miatt enyhén sejtelmes is. - Illúzió csupán, ahogy a biztonság is, amit magad körül észlelsz nap, mint nap. Veszélyekkel teli világ ez Jason, és nincs választásom, minthogy beavassalak, mert a szellemek úgy rendelkeztek, hogy belém rúgnak, még mielőtt távoznék erről a világról – ha időközben Jason meg is szólalt, Anguta feljebb vette a hangerőt, de nem állt le egészen addig, amíg a végére nem ért a dolognak. Ha kellett utána kiabált, amennyiben Jason inkább meg akart volna lógni. Remélte kellőképpen választ adott a kérdésre, hogy honnan tudja Tabitha jelenlegi szerencsétlen helyzetét. Najó, talán kicsit elkanyarodhatott, és lehet nem is igazán volt világos, de hát arra van a gyermek szája, hogy kérdezzen, amikor valami nem tiszta számára.  
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Csüt. Nov. 26, 2015 9:23 pm

Furcsa volt Davidre nézni, mert valahogyan.. más volt. A testtartása, az arca, a szemei, mintha nem is az a fiú lenne, akit eddig megismertem. Sokkal magabiztosabb és határozott volt, ez pedig megijesztett és nem csak azért, mert más volt, hanem azért is, mert így még kisebbnek éreztem magamat. Még elesettebbnek és sutábbnak, ez pedig nem volt kifejezetten kellemes érzés. Nőtt bennem a bizonytalanság és valami egészen furcsa érzés telepedett meg a mellkasomon, ám hiába nyúltam kezemmel, hogy megvakarjam, képtelen voltam megszabadulni tőle.
- Nem értem.. Hogy jön ez ide? - homlokomat ráncolva billentettem enyhén oldalra a fejemet, ahogyan a tekintetét kerestem. Tudtam, valahol mélyen nagyon is jól tudtam, miért tette fel a kérdést, miért pont Ő tette fel a kérdést, de egyszerűen nem akartam szembenézni az igazsággal. Amíg nem mondom ki, addig nem is válik valósággá, nem igaz? Szerettem volna ebben hinni, ebbe kapaszkodni, de ahogyan elkezdett beszélni, minden aprócska kapaszkodómat mintha elfújták volna. Hiába kapálóztam, hiába nyúltam volna utánuk, nem értem el őket. A levegő súlyosan nehezedett a mellkasomra, hiába szívtam be, mintha nem jutott volna el a tüdőmig és habár nem fulladoztam, teljesen olyan érzés volt, mintha eltompultak volna az érzékeim, mintha megszűnt volna a külvilág és nem maradt semmi, csak én és Ő.
- Mi… Én… Nem… Hogy… - egyik mondatot sem sikerült befejezni, elfordítottam arcáról a tekintetemet, inkább a cipőjét kezdtem vizsgálni, egyik kezem ökölbe szorult és az enyhe felvillanó fájdalommal sem voltam képes ezúttal foglalkozni. Nem jöttek a szavak, csak habogás lett a vége, hitetlen fújtatással nyúltam a halántékomhoz, hogy megmasszírozzam, szemem is lehunytam, mert nem akartam elhinni. Nem lehet lehetséges. Álmodom? Megőrültem? Képzelődöm biztosan. Annyira szerettem volna ismét látni, annyira hiányzik, hogy beleőrültem, hogy már hallucinálok, kivetül mindaz, amire vágyom. De miért ennyire valóság? Miért ennyire elemi az érzés?
- Ki vagy te? - eresztem le végül a kezeimet, elgyötört tekintettel és arcvonásokkal nézve végül rá, önkéntelenül is megkezdve az apró lépésekben való hátrálást. Képtelen vagyok beismerni, képtelen vagyok kimondani, vagy úgy kérdezni rá, hogy egyértelművé váljon, tudom. Száműzöm a gondolatot, elmém leghátsó zugába száműzöm, mert nem akarom tudomásul venni, nem akarom elhinni. Nem akarom elhinni, hogy ez lehetséges, hogy a biztonságosnak és stabilnak hitt világom egyik pillanatról a másikra omlott össze.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Csüt. Nov. 26, 2015 10:41 pm

Az elme önvédelmi mechanizmusa, vagy Jason szándékos hazugsága folytán, de a fiú értetlenkedő kérdést tett fel, talán csak azért, hogy ne kelljen szembenéznie a tényekkel. Anguta ezért nem is válaszolt rá semmit, hanem folytatta zavartalun tovább a beszédet, mintha meg sem hallotta volna Jason kérdését. A rosszullét jelei környékezték meg, és érzelmei is viharos sebességgel váltakoztak, ezért Anguta egy idő után bezárta a pajzsát, hogy ne érezze, ami a fiúban lejátszódik. Egyébként is minden az arcára volt írva, szóval sokat nem segített a helyzeten, de legalább nem látott mélyebben a förgetegbe és talán nem fogja megsajnálni annyira, hogy elnevetve az egészet, viccnek állítsa be… egy rossz viccnek persze. Nem, innen már nincs visszaút. Megtehetné, ha nagyon akarná, hogy az őrzőkhöz elviszi, de ez a lehetőség esetleg akkor léphetne életbe, ha… soha. Nem. Nem fog ilyet tenni vele, még ha könyörögne érte, akkor sem. Jason zavart lelkiállapota kiült arcára, ahogy próbálta az elhangzottakat értelmezni, de a megkezdett mondatai hamvába holt próbálkozások voltak csupán a tények tagadásának fázisában. Tudja. Tudnia kell, mégsem akarja elfogadni. Hibáztathatná érte, de ha Anguta lenne ilyen helyzetben pontosan ugyanígy reagálna. A tekintetük egy idő után már nem ért össze, és Anguta is egy pillanatra lenézett, kopott edző cipőjére, és arra gondolt, hogy egy ilyen horderejű bejelentést, talán elegánsabb öltözetben is megtehette volna. Sebaj, ezt már elcseszte. Persze nem valószínű, hogy emiatt akarná Jason ennyire göcsösen tagadni, azt, ami az elhangzottakból ítélve nyilvánvaló kell, hogy legyen. Halántékára tett kézzel, elég ramatyul festett, és sajnálta is emiatt, de ez még csak a kezdet. Mit fog szólni hozzá, ha azt is elárulja, hogy hamarosan fel kell áldoznia ót?
- Vagyok, aki vagyok – dörrent hangja erőteljesen, nem a sajátjaként, hanem egy olyan hangszál birtokosaként, aki akár Isten szócsöve is lehetett volna. A filmekben szokás ilyet hallani, amikor Istent szólaltatják meg, persze Anguta egy rég halott szónok hangját kölcsönözte. Jason ugyan nem tudhatta, de egy istenkomplexusos személytől ezt megkérdezni olyan, mint egy drogfüggő előtt egy anyaggal teli fecskendőt lóbálni. Persze, hogy ráharapott a dologra, és rögtön meg is bánta, főleg, hogy Jason hátrálni kezdett. Bár lehet, ezt amúgy is megtette volna. – Tudom, hogy tudod, hogy ki vagyok – szólalt meg ismét, sokkal szelídebben immár saját hangján. – Legalábbis, ami létem rád vonatkozó részét érinti… azt biztosan tudnod kell – nézett Jasonra lélekbe fúró tekintettel, majd kezét elhúzta az arca előtt, mintegy megerősítésként, a fiú feltételezhető gondolataira. – Nem akarhatod, hogy én mondjam ki… - tárta szét kezeit, homlokán gondterhelt ráncok jelentek meg. „Jason én vagyok az apád”, egyszerű mondat, semmi extra mégis, a fiától akarta hallani. Maga sem tudta miért, de talán azért, ha a fiú mondja ki, sokkal könnyebben fel tudja dolgozni, és nem kerül a tagadás fázisába újra és újra, miközben Anguta az igazat próbálja lenyomni a torkán. A Teremtő várakozó álláspontra helyezkedett. Először eméssze meg, hogy az apja visszatért – ami persze nem kis falat – aztán, ha majd a többit is szépen lassan csordogáltatja, kivéve, ha Jason esetleg ököllel esne neki, miközben az igazságot akarja kiszedni belőle. Ebben a helyzetben nyilván rázúdítaná az egészet.  
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Csüt. Nov. 26, 2015 11:20 pm

Olyan erősen és furcsán hangzott az első válasz, hogy pár hátráló lépést gyorsabban tettem meg, mint szerettem volna és kis híján múlt, hogy nem estem orra a tulajdon lábamon. Mi a fene? Ez tuti nem az ő hangja volt, vagy csak baromi ügyesen el tudja torzítani, esetleg utánozni a hírességek hangját, nem lenne meglepő, vannak ám olyan emberek! Csakhogy most semmi ilyesmi nem jutott eszembe, mert a válasz csak fokozta félelmemet és zavarodottságomat.
Csak a fejem rázom a hátrafelé való lépkedés közepette a további szavait hallva, próbálva tagadni, próbálva figyelmen kívül hagyni, csakhogy.. nem megy. Tudom, hogy Ő az, egyszerűen csak képtelen vagyok elfogadni. Képtelen vagyok elhinni, hogy ez lehetséges volna, hogy ez megtörténhet, hogy ez a valóság. Még mindig életszerűbbnek tartom, hogy elaludtam valamelyik órán, vagy még mindig eszméletlenül heverek az alagsori folyosón, minthogy tényleg az apám áll előttem.
- Nem akarom… - suttogom halkan, de hogy pontosan mire értem, azt én magam sem tudnám megmondani. Nem akarom kimondani. Nem akarom, hogy ő mondja ki. Nem akarom, hogy ez a valóság legyen, mert bármennyire is örülnöm kellene annak, hogy itt van, mégsem megy.
A lábam a színpadra vezető lépcsőnek ütközik, megakadok, szerencsére nem esek el, mély levegőt véve fordítok hátat, hogy pár pillanat múlva már a táskámmal a kezemben jelenjek meg, amit a matracok mellett hagytam. Átfordul bennem valami, életbe lép a tagadó üzemmód, a különböző, őrültebbnél őrültebb elméletek, de őszintén.. melyik teória őrültebb, mint a valóság? Melyik hitetlenebb, minthogy a halottnak vélt, eltemetett apám áll előttem?
- Sokáig gyakoroltad, mi? - váltottam vádló üzemmódba, ahogyan a vállamra kapva a táskát indultam meg felé. - Hihetetlen, hogy van képed ezt csinálni. Elmondom, hogy hasonlítasz az apámra, te meg kieszeled ezt az idióta tréfát! Azt hittem, bízhatok benned, hogy te nem tartozol közéjük, hogy te normális vagy és nem akarsz bohócot csinálni belőlem - hitetlenkedve fújtattam egyet, miközben megálltam előtte néhány lépésnyire. - Azt hiszed vicces, hogy azért, mert hasonlítasz Rá, eljátszod és megpróbálod beetetni velem, hogy tényleg az apám vagy? Undorító - torzultak el a vonásaim, az undor egyértelmű jeleit tükrözve. Ezek után pedig ha nem tartott vissza, akkor nemes egyszerűséggel elléptem mellőle. Egyszerűbb volt támadni, egyszerűbb volt összeesküvést sejteni, egyszerűbb volt ismét áldozatnak állítani be magamat, mint szembenézni a valósággal és elfogadni, hogy tényleg ő az. Egyik vélemény a másikat váltogatta, mert amilyen határozottan közöltem vele a mondandómat és léptem aztán el mellette, éppen olyan bizonytalanul nyúltam a kilincsért, amikor az ajtóhoz értem. Remegett a kezem, ahogyan felemeltem, szaporán vettem a levegőt, elfátyolosodott a tekintetem. Miért? Miért nem lehet normális életem? Miért kell mindig ennyi szarságnak történnie velem?
Lassan fordultam vissza, meggyötört arccal és tekintettel keresve az övét és ha megtaláltam, szükségem volt pár másodpercre, míg képes voltam megszólalni. Sehol az előbbi támadó, vádló él, ezúttal nem egy újabb elvetemült ötlettel álltam elő, hanem magával a valósággal. Hangom alig volt több suttogásnál, féltem, ha hangosabban beszélek, megerednek a könnyek.
- Tényleg te vagy az..?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Pént. Nov. 27, 2015 12:43 am

Határozottan nem kellett volna azt a három szót kiejtenie, de képtelen volt megállni, és ennek majdnem Jason látta kárát. Szerencsére nem esett el, pedig úgy tűnt Anguta számára egy pillanatig, hogy ez fog következni, de nem így lett. Ellenben nem könnyítette meg a fiú helyzetét, de legalább már nem érzi, hogy mennyire taszította rémült kétségbeesésbe ezzel.  
Anguta kelletlenül sóhajtott Jason szavaira, majd megszólalt. – Pedig mindkettőnknek jobb lenne, ha kimondanád – vagy talán egyikkőjüknek sem, de ez legyen az akkor baja, miután ez megtörtént. Csak szépen sorjában.
Gondterhelten nézte a fiút, aki elérte a lépcsőket, majd miután a táskáját a kezébe vette Anguta rájött, hogy nem akar itt maradni vele. Nem akarja az igazat, és talán jobban is teszi, de ettől még a helyzet változatlan marad. Tudja, hogy ő az apja, tudja, csak nehezére esik elfogadnia ezt. Teljes mértékben megértette. Lemondóan hajtotta le a fejét, mert arra számított, hogy egyszerűen csak kisétál mellette, amit egyébként nem akadályozott volna meg, mert annak tényleg nem lett volna értelme. Azonban Jason nem egyszerűen elmenni akart, hanem semmissé szerette volna varázsolni az elmúlt perceket, azáltal, hogy egy alternatív történettel próbálja a valóság vásznát átfesteni. Anguta csak nézte a fiút, és közben mélyen hallgatott. Joga van hozzá, hogy a fejéhez vágja a tévképzeteit, és ha ettől neki jobb lesz, hát rajta. A valóságot nem lehet ilyen könnyedén átírni, de ha lehetne, Anguta már rég kiírta volna belőle Denaalit, és akkor most nem kellene a fia életét felforgatni. Nem értetlenkedett az első kérdésnél, mert tudta mire céloz. Nem nevette el magát, nem nézett félre, hanem egyenesen a fiú szemeibe tekintett, őszintén, tántoríthatatlanul.  
- Igazad van… undorító – mondta halkan, miközben a fiút nézte, és aztán a hangját felerősítette, ha Jason tovalibbent. – Undorító, hogy eljátszottam valakit, aki nem én vagyok. Hogy a bizalmadba akartam férkőzi ezáltal. Rögtön az igazsággal kellett volna kezdenem, és minden okod meg van rá, hogy dühös légy, de akkor legyél amiatt, amit valóban elkövettem, ne amiatt, amit nem – tekintete Jasonon volt, még ha csak a hátát látta, akkor is. Türelmesen beszélt, mellőzve bármiféle indulatot. Elvégre Anguta volt az, aki bűnt követett el, aki átverte a fiút, még ha Jason faramuci módon, pont az ellenkezőjét is látja a kialakult helyzetben. Nem tudta, hogy szavai váltották-e ki belőle a bizonytalanságot, gyanította, hogy inkább nem, de a fiú megtorpant, mielőtt a kilincset lenyomva kisétált volna a teremből. Visszanézett és kettejük tekintete találkozott. Anguta arca bűntudattól és szomorúságtól volt elgyötört, míg a fiúé a lehetetlen felismerésétől, az elmúlt fél óra traumájától, és talán az elfogadhatatlan elfogadásától. Jason sokáig nem szólt, aztán megkérdezte. Anguta lehunyta a szemét, szívét mintha kifacsarták volna. Nincs visszaút. Talán soha nem is volt. A fiú, belesétált Alignak csapdájába, és Anguta rá fogja csapni a ketrec ajtaját. – Igen – jött az erőtlen válasz szinte önkéntelenül, vállai megereszkedtek, felnyitotta a szemét, és mereven Jasonra nézett. – És nem véletlen a felbukkanásom – bűntudat, elkeseredés, bánat, félelem, tanácstalanság. Ezt érezte, és évszázadok óta először, egy halandó ember előtt, arcára is kiültek azok az érzelmek, amik belül mardosták. – Sajnálom.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Pént. Nov. 27, 2015 11:10 am

Csak a fejem rázom ismét meg, ezzel újfent azt sugallva felé, hogy nem akarom. Nem akarom kimondani, akkor sem, ha mindkettőnknek jobb lenne. Mert ha kimondom, akkor visszavonhatatlan lesz, akkor ténylegesen valósággá válik és ebben a pillanatban szeretnék abban hinni, hogy amit nem mondunk ki, ami csak gondolatban létezik, az még nem valóság, még nem érte el azt a pontot, amikor igazzá válik. Pedig már az volt, anélkül is, hogy kimondtam volna, de ezt egyelőre nem akartam elhinni, nem akartam tudomásul venni.
Egyszerűbb volt valami mást kitalálni, valamit, amivel eltorzíthatom a valóságot, egy utolsó kapaszkodót, amiben megfogódzkodhatom, mielőtt ez az egész visszavonhatatlanul beszippant és magával ránt. És ahogyan a képébe dobáltam a kitalációmat és a vádjaimat, elléptem mellőle, nem érdekeltek a szavai, nem akartam hallani a további mondanivalóját, mert féltem, hogy egyetlen mondattal képes lesz elsöpörni a kitalációmat. Meg is tette. Dühösen fújtatva legyintettem egyet, miközben megállíthatatlanul haladtam tovább az ajtó felé.
Talán a szavaknak is volt némi szerepe, talán csak az évek óta érzett hiány bukott fel a felszínre, fogalmam sincsen, de megálltam és visszafordultam felé, hogy rövid szemkontaktus után feltegyem a kérdést. Tudtam, hogy mit fog válaszolni, mégis elemi erővel feszült a mellkasomnak az az egy szócska. Megkönnyebbülést kellene éreznem, el kellene hajítanom a táskám és a nyakába kellene ugranom, hiszen az apám él! Itt áll előttem! A lábaim mégsem mozdulnak, erősen markolom a táskám vállpántját és úgy nézek rá, mintha kísértetet látnék. Hiszen az is. Eltemettük. Gyászoltuk. És akkor mégis megjelenik. Mi történt? Hogyan lehetséges mindez?
- Miért? - bukik ki belőlem az elgyötört szó. Látom az arcát, hallom a szavait és ahelyett, hogy megnyugvást éreznék, csak jobban nő a félelmem. Nem tetszik, nagyon nem tetszik, valami furcsa érzés kezdi kapargatni a bőrömet, de tudom jól, hiába próbálnám levakarni onnan, nem lennék rá képes.
Miért hagytál el minket? Miért vertél át minket? Miért csináltad ezt velünk? Miért tértél most vissza? Miért nem véletlen a felbukkanásod? Miért sajnálod? Miért ijesztesz meg ennyire? Ezernyi miért kavarog a fejemben, mégis összesűrítem őket egyetlen kérdőszóban, rábízva a válaszadás lehetőségét és azt is, melyikkel kezdi.
Leeresztem a vállamról a táskámat, de a földre nem teszem le, mintegy ezzel jelezve, hogy maradok, hogy meghallgatom, de fenntartom a lehetőségét, hogy bármelyik pillanatban hátat fordítsak és elhagyjam a helyiséget. Nem vettem le róla a tekintetemet, nem mozdultam, nem mentem közelebb. Féltem tőle, féltem az egész helyzettől és nem értettem, miért történik mindez. Bárcsak egy rémálom lenne mindez…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Pént. Nov. 27, 2015 3:33 pm

Szavai pusztán dühöt váltottak ki Jasonból, legyintett, mintha ezzel el is tudná söpörni az igazságot belőle. Ez persze nem megy ilyen könnyen, és a bizonytalanság, ami a fiúban játszott a hit oldalára billent, bár kelletlenül nem akarván, mégis feltette a kérdését, amire Anguta igennel válaszolt. Nehéz volt bűntudattól megspékelt nyomorúságában állnia fia riadt tekintetét, miután kinyitotta a szemét, de nem akarta újra a feketeséget látni. Egyiküknek sem volt most könnyű. Egy fiú, aki elvesztette az apját, de most visszakapta, és egy apa, aki elhagyta a fiát, hogy visszatérve megölje. Rohadtul gyomorforgató az egész, és mégsem fordulhat meg, nem szaladhat vissza Fairbanksbe, mert ha ő nem teszi meg a részét, akkor Alignak nem csak huszonhat életet fog magának követelni, hanem idővel, talán egy egész városnyit. Igazságtalan Jasont feláldozni, mert ő nem tehet semmiről, mégis kényszerű kötelessége, hogy amikor eljön az idő, megtegye.
Jason leeresztette a táskát, de nem tette le. Marad egyelőre, de ki tudja meddig? Anguta fejében az egyetlen kérdés cikázott, és úgy érezte nem lesz képes válaszolni. Miért bukkant fel? Hogy feláldozza őt. Miért sajnálja? Mert fel kell áldoznia őt. Miért ő az apja? Mert így alakult.
- Mert… - habozott. Most kellene neki elmondani. Most, amíg még van rá lehetősége, de túlságosan fájt neki, és lehet, hogy nem is lesz rá szükség. Ha a többiek nem mennek bele. Remény kezdett pislákolni legbelül, de nem volt képes ebbe kapaszkodni, mert tudta, hogy botorság. Mindenki képes lesz meghozni az áldozatot, ha eljön az idő, ahogy Anguta is képes lenne, pedig a gyilkosságot egész életében kerülte. – Mert… a legendák, amiket meséltem igazak. Anguta a Teremtő tekint most rád. Hosszú, hosszú út áll mögöttem, de már csak nagyon rövid előttem, és… - előtted is rövid út áll Jason! Ki akarta mondani, tényleg ki szerette volna mondani, de nem volt rá képes, és emiatt egy ideig csak állt, a szavakat keresve, amivel könnyebbé válhatna az egész, amivel esti mesének tűnne csupán, hogy azért jött, hogy feláldozza őt. Persze ilyen szavak nincsenek, soha nem is lesznek, de ha most nem mondja el neki, akkor talán sohasem lesz rá képes. – és előtted is rövid út áll Jason! – eddig volt képes a pillantását állni, lehajtotta a fejét, és a padlót bámulta. Talán, ha szerencséje lesz, Jason elrohan, olyan messzire, ahová nem tudja követni, talán elbújik a világ és Anguta elől, hogy öregkorában békésen távozzon. Milyen szép lenne, ha ez igaz lehetne. – Tényleg sajnálom – közölte bánattal vegyített bűntudattal karöltve, és ahogy nem régiben Jason úgy érezte, hogy megszűnik a világ körülötte, most Anguta is hasonlóan érzett. A feje elkezdett lüktetni, szédülés fogta el, és hányinger. Végtagjai nehezek lettek, és az apró mozdulatok is iszonyatos erőt emésztettek fel. Legszívesebben lefeküdt volna, de nem tehette. Homlokáról izzadság cseppek folytak lefelé, arca elvörösödött, és könnyeivel küszködött, de nem fog sírni… nem. Sírni csak a győztesnek szabad, és Anguta vesztett. Nem engedheti meg magának, hogy könnyeivel enyhítse saját nyomorúságát, amikor legalább a látszatát meg kellene őriznie, annak, hogy nem egy elcseszett idióta, hanem határozott vérvonal alapító. Hiába, máskor oly könnyedén magára húzott szerepek közül, most egyet sem talált, talán nem is akart, mégis boldog lett volna, ha más bőrébe bújhatna, ha… más valaki lehetne. Bárcsak!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Pént. Nov. 27, 2015 10:22 pm

Elhagynak a szavak. Nem tudok mit mondani. Én, aki a legképtelenebb helyzetekben is képes a száját jártatni, most egyszerűen nem tudok megszólalni. Túlságosan letaglóz az érzés, túlságosan mélyre nyom a mellkasomra, a vállaimra nehezedő súly; a valóság. Az igazság. És bármennyire szeretnék küzdeni ellene, egyszerűen képtelen vagyok. A képembe nyomakszik, hogy megüljön a torkomban egy hatalmas gombóc formájában. Érzem, hogy a sírás fojtogat és nem könnyít semmit a helyzeten, hogy habozik. Bárcsak akkor, amikor megakad hátat fordítottam volna és elmentem volna, akkor nem kellett volna mindazt hallanom, amit a folytatás tartogatott.
Hirtelen kapok levegőért, szabad kezem mellkas tájékon markol rá a felsőmre, elfordulok tőle, levegőért kapnék, de olyan, mintha összeszorult volna a torkom, mintha a mellkasomra nehezedő súly nem tenné lehetővé, hogy a levegő eljusson a tüdőmig. Hitetlenül nevetek aztán fel, aminek hirtelen lesz vége, mintha csak elvágták volna, mintha magam sem tudnám, hogy melyikünk az őrültebb. Ő, amiért ezt mondja, vagy én, amiért még mindig itt állok előtte. Tényleg ez volna az igazság? Elmém vadul küzd ellene, mert annyira hihetetlen, annyira nem összeegyeztethető jelen pillanatban a saját világommal, hogy ki akarná lökni, tagadná, nem venne róla tudomást. Csakhogy nem lehet, mert ez igenis a valóság. A bennem dúló csatározás pedig a vonásaimra is kiül, érzem a homlokomon megjelenő verejtékcseppeket. Nem szólalok meg, mert ismét megakad, mert ismét van még folytatás, mert ez még mind nem volt elég.
…és előtted is rövid út áll Jason!
Megroggyannak a térdeim a szavakat hallva és csak annyi a szerencsém, hogy még mindig az ajtó mellett állok, így hátradőlve hátam a falnak ütközik és nem esek össze. A táskám tompa puffanással ér földet mellettem, kicsúszik ujjaim közül a vállpánt, túl nehéz. Ahogyan a valóság is.
- Mit.. mégis mit jelent ez? - elcsukló hangon, halkan buknak ki belőlem a szavak. Ismét csak olyan ez, hogy tudom, sejtem, mit szeretne mondani, mégis az ő szájából akarom hallani. Mert képtelen vagyok elhinni, mert a feltételezés addig nem valóság, amíg el nem hagyják a gondolatok valaki ajkait. Onnantól kezdve visszavonhatatlanná válik.
- Miért nem lehet egyszerűen, hogy mosolyogva köszöntesz, hogy bocsánatot kérsz, amiért elmentél és magunkra hagytál minket? Amiért összetörted anya szívét? Amiért olyan lyukat ütöttél a családod szívébe, amit soha nem lehet többé betömni? Miért nem lehet, hogy idejössz és egyszerűen csak megölelsz? - szükségem lenne rád, apa. Mindig is szükségem lett volna rád, mégis elhagytál minket. Utolsó szavaimmal együtt a sós cseppek is utat találnak maguknak, fényes csíkot szántva arcom sápadt bőrére. Nem akartam sírni, nem akartam gyengének látszani, mégis összetört. Ő, a szavai. Hét évvel ezelőtt egyszer már megtette és alighogy összekapartam magam, alighogy újra felépítettem az életem, most ismét megteszi. Porrá zúzza a világom, az életemet. Engem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Vas. Nov. 29, 2015 1:39 am

Látta a kezét, amint mellkasára mar, hallotta a nevetését, ami hirtelen ért véget, ahogy kínlódva próbálta értelmes mederbe terelni amit Anguta elmondott neki. Szeretné, hogy az egész csak egy rossz álom legyen, és mégsem képes ezt megtenni. Arcára minden kiült, és miután elfordult tőle is tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy mi játszódhat le benne, és a legrosszabb még hátra volt, amiért ez a találkozás nem lehet egy könnyed délelőtti matiné, apa és fia között. Onnantól viszont Anguta nem volt képes a fiúra nézni, arra, akinek a mellkasába kell majd az áldozó tőrt szúrni, és hallania kell az utolsó lélegzését… Tényleg képes lenne erre? Megölni, aki a világon a legkedvesebb számára, csakhogy Alignak bosszúszomja csillapodhasson? Megingott az amúgy sem sziklaszilárd elhatározásában, és már nem volt olyan biztos benne, hogy ha a többiek megteszik ő is megteszi majd. Vajon mondhat nemet? Mondhatja, hogy csessze meg magát Alignak és öljön meg ezreket inkább, csak a fiát ne kelljen feláldoznia? Önző tett lenne.
A táska puffanására nézett fel, Jasonon látszott, hogy nincs jól. Talán oda kellene mennie hozzá, talán… de nem mozdult. Félt, rettegett és dühös is volt. Leginkább Alignakra, de igazából Tupilekre is, aki hagyja, hogy a testvére ilyen áldozatot követeljen tőlük, és természetesen Denaali sem kerülhette el hirtelen fellobbanó haragját. Bár hasztalan, mert semmit sem tud egyikük ellen sem tenni. Tényleg csak egy rohadt gyalog a sakktáblán. Ironikus, hiszen általában Anguta az, aki másokat vesz rá a gyilkolásra, és most úgy néz ki, hogy a fagyi visszanyalt. Nyilván meg is érdemli, csak éppen Jason nem.
Anguta hangosan felsóhajtott, megingatta a fejét, és erőltetve magát képes volt Jason szemeibe nézni, bár nehezen ment, és legszívesebben elkapta volna a tekintetét, de nem tehette. – Azt… hogy létem utolsó napján, a te életed is ki fog hunyni – nehezére esett kimondani, és minden porcikája üvöltve tiltakozott az ellen, hogy kimondja. Belefájdult a feje, a szeme a szíve, a tüdeje, még a nagy lábujja is egy pillanatra sajgásba kezdett, hogy aztán, amikor a végére ért, minden eltűnjön. Nem maradt sem fájdalom, sem harag, sem bánat, sem bűntudat. Nem érzett mást, csak ürességet, és ez nyilván a tekintetében is meglátszódott. Mereven állt, egy halott pillantását szegezve a fiúra, közben a gondolatok is cserbenhagyták. Csupán utolsó szava visszhangzott elméjében, amíg a fiú meg nem szólalt újra.
Nem válaszolt rögtön, a gondolkodás még nehezére esett, inkább a fiú könnyeit bámulta, amik nyomorúságát visszarántották, hogy újra érezze azt, amit egy pillanatra a hatalmas szellemek levettek válláról.
- Nem ölelhetlek meg Jason, mert gyilkosodként vagyok itt. Nem köszönthetlek mosolyogva, mert nem öröm számomra, hogy viszontláthatlak. Nem kérhetek bocsánatot, mert helyesen cselekedtem, amikor magatokra hagytalak benneteket – lassan, és halkan beszélt, de a síri csendben, ami körülvette őket Jason éppen elég jól hallhatta szavait, amik nem voltak igazak. Megölelhetné, mert még nem a hóhér szerepét tölti be, hanem az apáét, köszönthetné mosolyogva, mert örült, hogy láthatja a fiát, éppen csak a körülmények túlságosan rosszak. Bocsánatot kérhetne, mert tudta, hogy rossz döntést hozott, bár jobb volt, mintha saját magához hasonlatossá tette volna őket. Legalábbis akkor ezt gondolta… Lehajtotta a fejét, és mélyet szippantva a levegőből, gondterhelt mosolyra húzta a száját. – Nem várom, hogy megértsd, vagy, hogy akard tudni miért, de azt tudnod kell, hogy nincs választásod. A döntést nekem kell meghoznom. Sajnálom fiam. Bárcsak más körülmények között találkoztunk volna… akkor talán megtettem volna, amiket felsoroltál, de így… képtelen vagyok rá – ingatta meg kissé a fejét, miközben bánatos grimaszt produkált. Nem tudta, hogy most mi legyen, ezért csak állt és nézte a fiút. Ha menni akar, hát elengedi. Semmi oka rá, hogy itt tartsa, vagy, hogy lépten-nyomon a sarkában legyen. Már tudja az igazságot, és ha ez nem elég, hogy maradjon, hogy feltegye a bizonyára homályos pontokhoz a megfelelő kérdéseket, akkor idő kell neki, hogy feldolgozza mindezt. A Teremtő pedig hagy neki időt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Vas. Nov. 29, 2015 2:26 pm

Azt… hogy létem utolsó napján, a te életed is ki fog hunyni.
Megszűnik a világ, elsötétül minden, ismét elgyengülnek a lábaim és már hiába támaszkodom a falnak, végig annak támaszkodva ereszkedek guggolásba. Hiába van nyitva a szemem, egyszerűen nem látok, fekete üresség szippant magába és bárhogyan próbálnék kitörni belőle, képtelen vagyok. Nincsen erőm. Arra sincs, hogy válaszoljak valamit, arra sincs, hogy szóra nyissam ajkaimat, arra sincs, hogy gondolkodjak. Tudom, hogy hiába várom, hogy felnevessen és közölje, hogy csak viccelt, mert ez nem valami átverés, ez a színtiszta igazság és bármennyire is szeretnék elfutni előle, nem lehet. Tiltakozni is képtelen vagyok, tudom jól, hogy teljesen felesleges volna, hiszen mondhatok én bármit, úgysem ér majd semmit a szavam. Szeretnék elbújni előle, hogy soha ne találjon aztán rám, mégsem tudok megmozdulni. A földbe döngölt, biztonságosnak vélt életem romjai maguk alá temettek.
- Nem.. ez nem lehet igaz… - suttogom magam elé és kezd visszatérni a látásom is, kezd kiköpni magából a ragadós sötétség. Nem neki szántam a szavaimat, csupán kiszöktek ajkaim közül. Mit csináljak most? Mihez kezdjek most? Hiszen azt közölte, meg fogok halni. Ilyenkor még inkább szükségem lenne rá, de hiába minden szavam, mert amit válaszként kapok, cseppet sem vigasztaló. Mintha még inkább összetörne, mintha ugrálna a romokon, hogy még fájdalmasabb legyen, még elviselhetetlenebb legyen. Az én életem romjain. Nem is tudok rá mit mondani, csak könnyáztatta arcom fordítom el felőle. Képtelen vagyok ránézni. Arra a valakire, aki itt áll előttem. Mert ő nem lehet az édesapám, nem lehet az az ember, akit valaha szerettem, akit tiszteltem, akire felnéztem. Nem lehet…
Nincs választásom? Nagyszerű. Miért csinálod ezt? Miért döngölsz még jobban a földbe? Miért nem lehet normális életem? Miért nem élhetek úgy, ahogyan a többi diák? Miért nem lehet a legnagyobb problémám is olyan kis piszlicsáré ügy, mint a velem egyidős kamaszoknak? Miért kell tizennyolc évesen azzal szembesülnöm, hogy alig van időm? A cérna akkor szakad el, amikor fiamnak nevez. Dühösen pattanok fel, az előbbi erőtlenségem egy pillanat alatt száll tova, a keserűség és a fájdalom erőt önt a tagjaimba, ám hiába állok fel, mindössze egyetlen lépést közelítek felé.
- Ne merj így hívni! - üvöltök rá, ez már nem kiabálás, tényleg vagyok olyan hangos, hogy félő, ha valaki épp a folyosón jár, tuti benyit, hogy mi a fene folyik itt. Dühösen izzik a tekintetem, az izmaim megfeszülnek, érzem, ahogyan a nyakamon kiduzzadó ér vadul lüktet, a szívem hevesen ver. - Nem vagyok a fiad és te sem vagy az apám! Az én apám hét évvel ezelőtt meghalt - habár már nem üvöltök, még mindig elég hangosan beszélek, az utolsó szavaknál viszont elcsuklik a hangom és ismét megerednek a könnyeim. Fájdalom és keserűség veszi át az uralmat az érzéseim felett. Tudom, hogy az apámnak mondja magát, tudom, hogy ő az, mégsem vagyok képes elfogadni. Az én apám nem tenne ilyet. Az én apám szeretett. És ez a.. valaki itt előttem egészen biztosan nem lehet ő.
Szerettem volna úgy megőrizni az emlékeimben, ahogyan eddig élt közöttük. Erre most jön ez és felülírja a kellemes múltat, a felé irányuló érzéseimet. Nem marad más, csak a gyűlölet és a csalódás, egy szempillantás alatt halványulnak el a képek. Amikor kicsiként a hátára ülve lovagoltunk keresztbe-kasul a házban, amikor a nappali közepén terültünk el egy-egy birkózás után, amikor együtt szánkóztunk.. A megannyi nevetés, kacagás. A boldogság. Elhalványul, hogy ez az érzés telepedjen rájuk és keserítse meg a múlt édes emlékeit.
Minden szó nélkül kapom fel a mondandóm végén a táskámat és ezúttal már nem habozok, amikor a kilincs felé nyúlok. A kezem továbbra is remeg, de határozottan nyomom le a kilincset. Nem köszönök el, nem mondok semmit, úgyis tudja, hol lakunk, felesleges lenne azt mondanom, hogy ne kövessen, vagy éppen hagyjon békén. Mert úgyis fel fog bukkanni, akár pár órával később, akár néhány nap elteltével, teljesen mindegy.
Fogalmam sincsen, hogyan jutottam el a biciklimig, onnan pedig haza, de kész csoda, hogy képes voltam épségben megtenni az utat. Bezárkóztam, lehúztam a redőnyt, nem kellett sem a társaság, sem a fény, sem a külvilág. Mind megszűnt számomra létezni, nem maradt más, csak az üresség. Ott csücsültem az életem romjain. Teljesen egyedül és magányosan.

// sírós <3333 //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anguta
Szellem
avatar

◯ Kor : 819
◯ HSZ : 431
◯ IC REAG : 417

Re: Birmingham (Alabama) // Vas. Nov. 29, 2015 8:26 pm

Üres tekintettel bámulta, hogy Jason a falnak támaszkodva leguggol, és a semmivel kellett szembesülnie, amit hitetlenkedő kijelentése nem volt képes feloldani, csupán a kérdések, amiket a fejéhez vágott… vádak voltak inkább nem is kérdések, de megtették a hatásukat. Jason könnyáztatta arcáról sok mindent le tudott olvasni, amíg el nem fordította tekintetét. Kegyetlen válaszokat adott neki, de nem tehetett másként. Talán csak nehezebb lenne a helyzet, ha szerető apaként üdvözölte volna, aztán akkor mondja el az igazat, amikor már az utolsó nap közeleg. Nem. Így sem volt jó, de a másik lehetőség egy földbe csapódó meteorként hatott volna. Apjaként a bizalmába férkőzik, hogy végig elárulja őt. Anguta úgy érezte a lehető legjobb megoldást választotta, bár kérdéses, hogy a jobb jelző idevaló-e. Inkább hathat úgy, hogy a rohadt szar variációk közül, azt választotta, ami kevésbé rossz.
Anguta arca megrezdült fájdalmában, amikor Jason felpattanva egy lépést tett felé, és ráüvöltött. Mit szólhatott volna? „De, igen. Biológiai értelemben az apád vagyok?” Igaz lenne, de mindketten tudták, hogy Anguta nem Jason apja, már nem. Meghalt, amikor elhagyta őket, és most sem ebben a szerepében tért vissza, hanem valami baljós, sötét figuraként, aki szavaival megpecsételte a fiú sorsát. Anguta a Teremtő, Anguta a Pusztító, Káoszhozó, Káoszteremtő… de Halál? Nem, még Halálnak senki nem becézte, legalábbis nem tudott róla, hiszen nem ő volt, aki ölt, hanem csak megteremtette a feltéteket az ölésre. De úgy érezte itt az ideje, hogy ezt a titulust is magára aggassa, hiszen éppen most ölte meg a saját fiát, legalábbis szavaival, és idővel lehet, nem csak ekképpen kell majd megölnie. Bárcsak elpusztulna a föld, mire ennek eljönne az ideje.
Csukott szájjal állt, és tűrte Jason szavait. Már nem üvöltött, de talán kellett volna. Akkor talán nem akadt volna el a nyelve, akkor talán nem csuklott volna el a hangja, és talán többet is mondott volna, de csak ennyi jutott Angutának, aki képtelen volt bármit is felelni rá. Tudta, hogy igaza van Jasonnek, és ezért is volt nehéz kimondania. Jól döntött, hogy nem maradt velük, de ezzel együtt elvesztette őket és nem volt többé az apjuk, és nem volt többé Tabitha férje sem. Egy emlék volt csupán a Drewner család életében, egy emlék, ami kilépve a homályból, minden erejével azon volt, hogy a családot a kilátástalanság óceánjának mélyére taszítsa ismét néhány évre.
Ha idővel képes lett volna megszólalni, akkor is késő lett volna, mert Jason ezt már nem várta meg. A táskáját felkapva az ajtó felé ment, lenyomta a kilincset, és kilépett a díszteremből.
Szeméből a könnyek ezután kezdtek csordogálni. Kezét a szája elé tette, és a földre roskadt, miközben átkozta a napot, amikor Alignak és Tupilek megmentette, átkozta Denaalit, és saját magát is, amiért hajlandó az őrült Atanerk kívánságát fontolóra venni. Nem lett volna szabad idejönnie, nem lett volna szabad elmondania az igazat. Mennyivel könnyebb lett volna elrabolni valaki más képében, és úgy feláldozni, hogy azt sem tudja ki teszi ezt vele… Tényleg? Tényleg könnyebb lenne? Nem… semmivel sem lenne könnyebb. Mégis Jason életét teszi ezzel tönkre, mármint ami még hátra van. Nem mehet így el, nem hagyhatja így magára, de idő kell, mire ezt képes megtenni. A könnyek csak néhány másodpercen át folytak, aztán elapadtak. Keserűségtől elgyötört arccal emelkedett fel. Kihúzta magát, hogy aztán egy pillanat múlva újra megroskadjanak vállai. A rejtekhely felé nézett, de úgy érezte sohasem lenne képes belépni oda többé, fia egyetlen szentélyébe, amit az elhangzott szavak meggyaláztak. Elfordította a tekintetét, mély sóhaj közepette felkapta a táskáját az ajtóhoz sétált. Anguta, a Teremtő… vagy éppen a Halál, tanácstalan léptekkel indult az iskola bejárata felé. Kilépett a napfényre, de semmivel sem lett derűsebb az élet. Nem tudta merre megy, csak járta a város, ismerős és ismeretlen utcáit, amíg egy parkhoz nem ért. Egy hatalmas fa állt a füves terület közepén. Több száz éves lehet, mégis Angutához képest fiatal. Leroskadt a tövébe, felnézett a lombkoronára, ami szélesen terítette be a park egy részét, és a szellemekhez fohászkodott. Nem tudta miért, nem tudta mit akar tőlük, csak hallani akarta, hogy nincs egyedül, hallani akarta a Távol szellemeinek suttogó hangjait… de nem válaszoltak. Egyedül volt…

// :T_T: //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 68
◯ IC REAG : 58
◯ Lakhely : Birmingham
◯ Feltűnést kelthet : Bő holmik, fénytelen haj, beesett arc

Re: Birmingham (Alabama) // Vas. Nov. 29, 2015 11:13 pm



Amit nem tudunk, az nem fáj, szokták mondani. Ahogyan arról is szól a fáma, hogy az ikrek megérzik, hogyha valami baja van a másiknak. Mindkettőt cáfolnám. Az elsőt azért, mert amint kiderül az igazság, olyan intenzitással fog fájni, hogy az visszamenőlegre is elég lesz, a másodikat meg azért, mert Jason nem tudja mi is rág belül. Mint ahogy én sem érzem, hogy tépik a lelkét, hogy olyan tiporja, akinek szeretnie kellene, s nem halálára vágyni. Ám azt tudom, hogy valami nem az igazi, túl hevesek a léptei, túl tompán puffan utána a szobaajtaja és nem hallom motoszkálását a szomszédból. A lezúduló redőny hangja után semmi más nem ér el hozzám, pedig figyelek én, épp oly feszülten, mintha csak a szívverését akarnám ilyen távolból meghallani.
Felkelek az ágyról, kihúzom a hajgumit hajamból, előre hajolva rázom arcomba tincseimet, hogy így kiengedve kevesebbet mutassanak arcomból. Azt minden valamire való nő tudja, hogy a hosszú haj nyújtja az arcot, s kiengedve vékonyabbá teszi, így eszemben nincs levágatni. Nem kell, hogy ennél is kerekebb, kalácsképem legyen. Amim nincs egyébként, mert az arccsontom is kiugrik már, s ha lenne reális testképem, akkor meglátnám a tükörben saját soványságomat. Annyira mennék, annyira az foglalkoztat, hogy mi van vele, hogy még arra sem szánok időt, hogy átöltözzem. Azt a farmeromat viselem, amit tavaly karácsonyra kaptam, s akkor még passzentos, szűk szára mára már jócskán bő lett rám. Hiszem, hogy kinyúlt a mosásban. Nem lényeges.
Halk a kopogás, s csak formális. Ujjaim ugyan rásiklanak a kilincsre, de ha be van zárva az ajtó, úgyse tudom kinyitni. Tenyeremet az ajtólapra támasztva dőlök előre, hogy homlokommal is a nyílászárónak támaszkodjam. Fáradt vagyok, de ez nem újdonság, mindig az vagyok mostanság.
- Jason.. - szólítom a rendes nevén, amit csak olyankor teszek itthon, hogyha komolyan aggódom érte. Talán mégis van ebben az ikertelepátiában valami? Annyi biztos, hogy a "Nyomi"-zást megöli bennem most. - Hadd jöjjek be, oké?
Nem kérek engedélyt a bebocsátás kérésére. Nem is faggatom, hogy baja van-e. Máskor is rátörtem ugyanígy, ha azt gondoltam, hogy erre van szüksége. Épp csak akkor azonnal fontam ölelésembe, most pedig csak vágyom erre. Én nem tudom.. remélem, hogy csak paranoiás vagyok, s nincs vele semmi baj.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Hétf. Nov. 30, 2015 2:30 pm

Nem zárom be a szobám ajtaját, csak nagyon indokolt esetben szoktam olyat, most pedig munkál a tudatalatti, mert bármennyire is nem vágyom senki társaságára, mégsem szeretnék egyedül lenni, mégsem szeretném kizárni a nővéremet. Bevackolom magam az ágyamba, úgy ahogy vagyok, ruhástul bújok a puha paplan alá, egy másik kispárnát pedig magamhoz ölelve meredek a semmibe. Nem akarok gondolkodni, nem akarom érezni a fájdalmat, némán figyelem a sötétséget. Nem látok semmit, szinte azt sem tudom, hol ér véget az én és hol kezdődik a külvilág, szeretnék feloldódni a sötétben, milyen egyszerű és könnyű volna. Hiányoznék egyáltalán valakinek? Az apám meg akar ölni, ez pedig minden mást felülír, nem gondolok sem Lilóra, sem anyára. Egyedül vagyok a fájdalmammal, bármit mondanék bárkinek is, úgysem tudná, mit éltem át a díszteremben, mi marcangol belülről.
Összerezzenek a halk kopogásra, hallom a hangját, a kérdést és ekkor erednek meg ismét a könnyeim. Lehet nem volt jó ötlet hazajönni, de azt hittem Lilo iskolában van. Nem tudom, elmondhatom-e neki, nem szeretném az ő emlékeit is elcsúfítani, nem szeretném, hogy osztozzon a fájdalmamban. Szívesen adnék belőle, persze, de egyrészt nekem nem lesz könnyebb, neki pedig csak rosszabb lesz.
- Menj el, kérlek.. - válaszolok úgy, hogy halhassa, szavaimból mégis ordít a vágy, hogy igenis jöjjön be, hogy ne hagyjon magamra. Mert szükségem van rá. Az egyik pillanatban ráz a hideg, pedig kellemes idő van a szobában, főleg a paplan alatt. A következő percben viszont már izzadtságcseppek ülnek meg a homlokomon és ez így váltakozik folyamatosan. Hányingerem van és egyáltalán nem érzem jól magam. Nem véletlen a mondás, hogy a lélek fájdalmába a test is belebetegszik. Tiltakozom az igazság ellen, a lelkem, a testem egyaránt.
- Miért ilyen kegyetlen és igazságtalan az élet? - suttogom halkan, ha bejött és esetleg leült az ágyamra. Tizennyolc éves vagyok, az életemnek a vidámságról, a boldogságról kellene szólnia, ehelyett nekem minduntalan csak a fájdalom jut. Ez pedig egyáltalán nem igazságos.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 68
◯ IC REAG : 58
◯ Lakhely : Birmingham
◯ Feltűnést kelthet : Bő holmik, fénytelen haj, beesett arc

Re: Birmingham (Alabama) // Hétf. Nov. 30, 2015 10:39 pm

Ujjaim a kilincsre siklanak, megpróbálom, hátha enged a zár, de mégis, valahogy nem visz rá az első lendület, hogy rárontsak Jasonre. Csak nekihajolok az ajtólapnak, homlokomat a simára csiszolt, lakkozott fának vetem és belesóhajtok a pillanatba. Elzavar. Mit is vártam? Segélykiáltás a kérés, melyet felém intéz, én legalábbis annak veszem, így privát szférájának szent és sérthetetlen falait zúzom szét mégis, ahogy kinyitom az ajtót, majd halkan beteszem azt magam mögött.
Hosszan állok a sötét szobában, hátamat a nyílászárónak vetve és várom, hogy megszokja szemem a félhomályt. Nem, mintha ne jártam volna már itt megannyiszor, csukott szemmel is eltalálnék az ágyáig, mégis szinte gyáván simulok az elzárt be- és kijárathoz. Mert a szobát megülő fullasztó szomorúság bűntudatot forraszt torkomra.
- Sssh! Minden rendben lesz.. - siklom mellé az ágyra, nem bújva be a paplanja alá, de melléfekve helyezkedve el. Emlékszem, hogy régen mennyit aludtunk így, mennyiszer kötöttünk ki kisgyermekként egymás ágyában, ha féltünk a vihartól, mert mielőtt anyáék oldalán kerestünk volna menedéket, mindig egymás segítői voltunk.
Szinte fáj hozzáérnem, mégis megteszem. A sötétben nem láthatja vonásaimat, s ez jól van így, a paplanon kívül maradva pedig nem érezheti alakomat sem, nem tud hát zavarni az egész. Távolság nincs, csak mi vagyunk, fektében szeretném magamhoz ölelni, ha hagyja magát, hogy kicsit helyezkedve puszit hinthessek homlokára. De rég volt ilyen meghitt pillanatunk!
- Hozzak neked valamit? - törlöm le pulóverem ujjával az izzadtságcseppeket arcáról, s ha továbbra sem taszított el magától, akkor igyekszem úgy helyezkedni, hogy kényelmesen fészkelődhessen el az ölelésemben. A párnáját és a paplant használom arra, hogy úgy mozduljak, hogyha hozzám bújik, akkor se érezhessen igazán. Mert nem az én testem a lényeg ebben a képletben, hanem a gesztus. Mert érzem, hogy baj van és nem érdekel már mennyire kéne távolságot tartanom. Ma nem akarok. Ma csak itt szeretnék lenni neki, mint ahogy régen ő is mindig itt volt nekem. Karen előtt..
- Fogalmam sincs. Mi borított ki ennyire? Elmeséled? - suttogom, mert valahogy a közelség, a sötét szoba és az egész melankólikus miliő ezt csalja elő belőlem. Ha kért valamit - egy pohár vizet, akármit - akkor is csak az ágy széléig mozdultam el, még nem indultam, s csak akkor fogok, ha nem kezd azonnal mesélésbe. Mert azt szeretném adni neki, amire a legnagyobb szüksége van. Mert ő még fontos. Én már nem számítok, látom mit követtem el. Nincs többé visszaút..
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Hétf. Nov. 30, 2015 11:08 pm

Szavait hallva csak ismét megindultak a könnyeim, kitört belőlem a zokogás, mégis igyekeztem néma sírássá szelidíteni mindezt, sajnos nem sok sikerrel. Előtte nem szégyellem sírni, mégsem szerettem volna zokogni, ám most nem az érdekelt, hogy fiú létemre sírni lát. Egyszerűen nem akartam több könnyet ejteni mindezért.
Valami furcsa melegség áradt szét bennem, amikor mellém bújt, még így is, hogy egy paplan feszült kettőnk közé. Nem az számítot,, hanem, hogy itt van mellettem, itt van nekem és számíthatok rá. És jelen pillanatban annyira el voltam foglalva magammal, hogy képtelen voltam arra gondolni, hogy mennyire elhanyagoltam át elmúlt időszakban.
- Nem, semmi sem lesz rendben... Most nem - buktak ki belőlem a szavak, hiába tompította őket a sírásom, érthető volt. És biztos voltam benne, hiszen hogyan lehetne bármi is rendben úgy, hogy az, akit egykor apámként tiszteletem, akit egykor apámnak neveztem, ma kijelentette, hogy az ő utolsó napja az én halálom is lesz egyben? Hogy mondhat egy apa ilyet? Apa tényleg meghalt, az a valaki már ismeretlen számomra.
Nem ficánkolok, hagyom, hogy megöleljen, hiszen másra sem vágyom jobban, mint rá, mint egy kis szeretetre. A homlokomra kapott puszi újabb sírás-rohamot indít el bennem és hiába próbálok megnyugodni, képtelen vagyok. Belé kapaszkodom, a jelenlétébe, a pillanatba.
- Nem, nincs szükségem semmire, csak.. csak rád - suttogom halkan sírásom közepette és próbálok mély levegőket véve csititani a könnyeim záporozásán. Nem.félek ezt kimondani, nem, most már nem. Sokkal régebben meg kellett volna tennem, nem csak így az utolsó pillanatban, nem csak akkor, amikor már nincs senki más, akihez rohanhatnék. Sajnálom, Lilo...
- Szeretném elmesélni, de.. nem tudom, mennyire volna okos dolog. Azt se, hogy egyáltalán hinnél-e nekem... - már nem rázkódott a vállam, szipogások közepette képes voltam elmondani mindezt neki. Az, hogy David mit szólna hozzá - képtelen vagyok apának nevezni őt - jelenleg nem érdekelt, de most az hiányzott a legkevésbé, hogy a testvérem azt mondja, megbolondultam. - Mi történt velünk, Lilo? - tereltem inkább a témát, nem szándékosan, egyszerűen csak kibukott belőlem, most, hogy rajottem, mennyire hiányoznak az ilyen meghitt pillanataink. - Azt sem tudom, mikor csináltunk utoljára ilyesmit...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 68
◯ IC REAG : 58
◯ Lakhely : Birmingham
◯ Feltűnést kelthet : Bő holmik, fénytelen haj, beesett arc

Re: Birmingham (Alabama) // Hétf. Nov. 30, 2015 11:29 pm



Megszakad a szívem. A feltörő zokogását kísérten nyelem magamba könnyeimet, szorosan bújok hozzá, ölelem, itt vagyok vele, de nem próbálom csitítani. Hagyom, hadd törjön össze, hadd adja ki magából a fájdalmát, akármi is okozta benne ezt.
Nem tudom, hogy mikor gördül le az első könnycsepp arcomról, de egy idő után azon kapom magam, hogy - nem pusztán szolidaritásból - vele együtt rázkódnak vállaim, s ahogy támaszául próbálok szegődni, úgy kapaszkodom én is belé.
- Akkor nem most. De idővel.. idővel minden rendben lesz. - jegyzem remegő hangon ejtve a hazugságot. Nem hizek benne, hogy bármi is rendben lehet, még úgy sem, hogy fogalmam sincs arról, mi is a bánata. Én sem leszek rendben, s az utóbbi időben egyre jobban félek attól, mi lesz velük.. nélkülem. Segélykiáltásaimat elnyeli a dacos, önként vállalt csend, nem akarom tudatni sem anyával, sem az öcsémmel az igazat, de féltem őket a tapasztalástól, ami elkerülhetetlen. Segíteni akarnának, de nem tudnának. A lányok is megmondták a csoportban. Múlt héten vesztettük el egyikőjüket. Jól is esett a békéje, meg nem is.
- Itt vagyok. - erőltetek magamra némi nyugalmat, csendesen mosva arcomra fekete szemfestékemet. Mindig átvettük egymás érzelmeit, legalábbis pár évvel ezelőttig, Karen előttig így volt. Azóta meg.. nem tudom. De most képtelen vagyok száraz szemekkel vigasza lenni, kicsit olyan, mintha azzal, hogy vele sírok, elvehetném tudat alatt a fájdalmát. Pedig nem mondta még, hogy mi az.
A kérdése kiszaggatja szívemet mellkasomból, s hosszan kell fegyelmezzem magam, hogy ne válaszoljak rá őszintén. Nem szabad most rúgnom belé még egyet, most, amikor valaki a padlóra küldte, s én azért vagyok, hogy felsegítsem onnan. Pedig tudom, hogy mi a diagnózisom, orvos nélkül is tudom. Mert hittem egy kétségbeesett órán, hogy ki fogok tudni keveredni belőle, ha tisztába jövök vele. Nos.. nem így történt. Azóta is mélyebb a mélynél a mély.
- Az élet történt velünk. Nem a mi hibánk! - mentem fel őt is a tettek súlya alól, s ezzel együtt magamat is. - Itt vagyok, nem megyek sehová. Sosem akartam igazán.. Hiányzol, nagyon.
Arcomat a párnájába fúrom feje mellett, továbbra sem eresztve el az ölelésből, akár belezsibbadnak tagjaim, akár nem. Kicsit olyan ez, mint egész életünk összefonódása. Megingathatatlan, szétszakíthatatlan kötelék. Amit tönkretett az élet, nagyon is.
- Nem számít, hogy okos volna-e vagy sem. Mondd el, kérlek.. hadd tudjak megint mindent rólad. Mint rég, amikor még nem voltak titkaink. - kérem őt, s közben rettegek előre attól, hogy viszonzásban reménykedik-e. Mert tudom, hogy hazudni fogok neki. Az elhaló "segíts!" olyan reménycsepegtetés lenne, amit nem adhatok meg neki. A fejemben nem lesz már rend soha, s ennek a következményeit viselni kell.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Kedd Dec. 01, 2015 12:15 am

- Szeretnék ebben hinni.. - ott a hatalmas "de" a szavaim végén, de erőt kell gyűjtsek, hogy folytatni tudjam. Ő is sír, pedig azt végképp nem szerettem volna. Kellőképpen hozzászokott már a szemem a sötéthez, hogy képes legyek kivenni a körvonalait, látom, hogy rázkódik a válla. Mély levegő, sírás gurgulázik a torkomban - De most nem megy. Naivság volna - ezt nem értheti. Még? Fogalmam sincsen, mi történne, ha a teljes igazságot elé tárnám. De az biztos, hogy nem reménykedek többé egy szebb jövőben, nem reménykedem abban, hogy minden rendben lesz. David minden ilyesmit kiölt belőlem, eltűnt a ragyogás, az életvidámság, az optimizmus. És ez nem holmi megfeneklés, nem holmi rosszkedv. Ez végleges.
- Köszönöm - suttogom halkan két szipogás között. Amennyire örülök neki, hogy itt van mellettem, éppen annyira nem szeretném. Nem szeretném, hogy neki is fájjon, hogy ő is kapjon valamit abból, amiben ma nekem volt részem. Mégis szükségem van rá, hogy belé kapaszkodhassak, hogy tudjam, nem vagyok egyedül. - Nem akartam, hogy te is sírj, ne haragudj... - könnyfátyolos hangon kélnek a halk szavak, még a könnyeimet sem vagyok képes letörölni az arcomról. Túl sok erő kellene a mozdulathoz.
- Az élet... - ismételtem meg, mintha csak tudatosítani szeretném, elfogadni, hogy ez lehetséges. Az élet velejárója a fájdalom, tudom jól, de nem csak arról kellene szólnia.. Mindent elnyom, mindent felülír, elhomályosul a boldog múlt, mintha csak piszkos por telepedne rájuk, de abból a ragadós fajtából, amit hosszas sikálás után sem leszel képes eltávolítani onnan.
- Te is nekem - újabb könnyek buggyannak ki a szememből. - Bármi is történt, nagyon szeretlek még most is, szeretném, ha tudnád - a torkomban ismét felgyűlő gombóc miatt nehezen jönnek a szavak, szinte nem is a saját hangomon hagyják el ajkaimat. - Megfoghatom a kezed? - ennek nem lenne szabad kérdésnek lennie, most már mégsem tudom, mit szabad és mit nem. Vágyom az érintésére, vágyom arra, hogy erőt meríthessek belőle. Mint amikor picik voltunk és csak szorítottuk egymás kezét, mintha azzal minden gondot kizárhatnánk, mintha azzal minden félelmet elűzhetnénk.
- Oké - bólintottam, habár ezt nyilván nem nagyon látta. Ha megfoghattam a kezét, akkor gyengéden szorítottam meg; készülj, tesó, ez nem mindennapi történet lesz. Történet helyett azonban csak pár szó hagyja el ajkaimat, kezdésnek ez is bőven elég lesz. Érteni fogja, tudom, hogy tudni fogja, kiről beszélek.
- Ő az, Lilo. Ő az..
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 68
◯ IC REAG : 58
◯ Lakhely : Birmingham
◯ Feltűnést kelthet : Bő holmik, fénytelen haj, beesett arc

Re: Birmingham (Alabama) // Kedd Dec. 01, 2015 10:27 pm

- Másunk sincs, csak a hit. Tedd, higgy, akármit, csak jobban érezd magad. - harapok alsó ajkamba picit, hogy csillapítsam hangom remegését azelőtt, hogy megszólalok. Mintha a fájdalommal meg tudnám nyugtatni magam. Jason lelke kavarog bennem, ő csalja elő a könnyeimet, s bár remélném, hogy kisírhatom magamból az ő bánatát és ezzel könnyíthetek az ő lelkén, nyilván tudom, hogy nincsen ez így. - Semmi baj. Majd menni fog.. - suttogom és gyűlölök közben mindenkit, akinek lényét nem ismerem, de akiről feltételezem, hogy megbánthatta a testvéremet. Senki sem fontosabb számomra nála a világon, s nagyon régen nem láttam már így. Azt hittem, abban reménykedtem, hogy már nem is fogom. Mert nem érdemli meg, hogy az élet elbánjon vele.
Hevesen rázom meg fejem, bele is szédülök. Érzem, ahogy megindul velem a szoba, de áldom az eget, hogy Jason mellett fekszem, őt ölelem, így nem fenyeget az ájulás veszélye. - Én.. te ne haragudj. Nem akartam tetézni a bajt. Én csak.. rossz így látni téged. - vallom be még több távolságot ölve meg közöttünk, mintha legalábbis a lelkébe akarnám olvasztani a sajátomat, teljesen eggyé válni vele. Mintha nem két testben dobogó két szív lennénk, hanem egy, ikerségünkben, tökéletes harmóniánkban egyetlen darab.
Fél kézzel nyúlok a homályban arca felé, s ha hagyja, akkor pulóverem ujjával, kicsit saját bőrömmel itatom fel arcáról a könnyeket, így akarva ellopni a fájdalmat is, amit jelentenek.
Most nem akar előgurgulázni belőlem a "de Karent jobban" epe, egyszerűen csak csukott szájjal zokogok fel, hogy belenyugodjak a pillanatba valami csoda folytán, mintha elvágták volna a nagy jelenetet. Így nem lehetek a támasza, csak csendesen hagyom, hogy a maradék könny is végigcsorogjon arcomon. - Én is szeretlek és ez soha nem fog változni.
Akkor se, amikor majd úgy érzed, hogy gonosz voltam veled. - nyelem magamba a kimondatlan vallomást.
A kérdése meglep, pontosan azért, mert sosem gondoltam volna, hogy ennyit török össze benne kettőnkből azzal, amilyen távolságtartó vagyok. Egy hát persze kúszik a szorításba, ahogy keze után nyúlok, hogy ujjainkat összefonhassam, ahogy régen is tettük. Volt idő, amikor nem hittem volna, hogy valaha eleresztjük egymást.
A valóság hatalmas sziklaként zuhan rám, egy pillanatra kiszorítva tüdőmből a levegőt, melyet nagy korttyal kell pótoljak, bele is köhögve ebbe a lendületbe. - Mégis.. hogyan?
Nem kell kérdeznem, hogy ki és kicsoda, azt értem, egyszerűen csak a többit nem képes befogadni az agyam. Hirtelen leszek iszonyatosan dühös és végtelenül szomorú is. Mert nem tudom elhinni, amit hallok, én már nem vagyok naiv, nem vagyok sebezhető annyira, így nekem aztán mondhatta volna az az utolsó.. de Jason.. Jason más. Hogy hitethette el vele ezt a képtelenséget? Ha itt lenne, akkor bizonyosan pofonom csattanna orcáján, nem törődve azzal, mennyire erőtlen is vagyok.
Nem kérdezek többet, várok. Szeretnék mindent tudni, de nem akarom a sürgetéssel megijeszteni. És félek is, hogyha megszólalnék, akkor olyasmi hagyná el ajkaim, aminek ebben a vigasz-szituációban nagyon nem kellene. Rohadj meg, David! Ezt még megkeserülöd..
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Szer. Dec. 02, 2015 10:32 pm

- Nem tudom, hogy létezik-e bármi, amiben hinni tudnék - hiába a sírás közepén előbukó szavak, anélkül is tökéletesen érződne a belőlük áradó keserűség és szomorúság. Elveszítettem a hitem. Elveszítettem a mosoly. Elveszítettem saját magamat. Ő vette el. Akiről a legkevésbé gondolkodtam volna, hogy képes megtenni. Hogyan lehetséges ez? Miért? Hiába kavarognak a gondolatok, a kérdések a fejemben, a választ mégsem szeretném tudni rájuk, mert félek, csak még jobban fájna. Ugyanakkor felmerül a gondolat, képes bármi is arra, hogy ennél nagyobb fájdalmat okozzon? Aligha.. Közvetlenül ezen gondolat megfoganása után jövök rá, hogy mégiscsak van olyan, ami még inkább a megtépázott, összetiport lelkembe mar. Az, hogy Lilo is sír, hogy fáj így látnia, hogy a nyomorúságom csal könnyeket az arcára.
- Nem haragszom, csak örülök, hogy itt vagy mellettem - hogy kapaszkodhatok beléd. Hogy még van valaki, akinek számítok, aki törődik velem. Van valami egészen keserédes abban, hogy egymásba kapaszkodva sírunk és zokogunk. Mérhetetlenül örülök neki, ugyanakkor furcsa és szomorú, hogy ennek kellett történnie ahhoz, hogy megint képesek legyünk ennyire megnyílni a másiknak. Hogy ennyire intenzíven és erősen érezzem, hogy a testvérem, hogy az ikrem és jóban rosszban egymás mellett állunk.
Gyengéden mozdul fejem, amikor letörli az arcomról a könnyeket, mintha csak jobban a kezébe szeretném simítani az arcomat, mintha többet szeretnék belőle. Aprócska mozdulat, mégsem elhanyagolható.
- Történjék bármi - suttogtam a szavakat és láttam magam előtt a gyerekkori énjeinket. Amikor a kisujjunkat összeakasztva mondtuk el a „testvéri-esküt”, hogy bármi történjék, akkor is ott leszünk egymásnak. Hiányzik. Akkor még minden tökéletes és szép volt, akkor igazán boldog voltam és nem aggódtam amiatt, mit hoz a holnap vagy, hogy melyik holnap hozza el az utolsó napomat.
Úgy kapaszkodom a kezébe, mintha az életem múlna rajta, mégis figyelve arra, hogy ne gyötörjem meg túlzottan a csontjait. Mert bármennyire legyek szar állapotban, erre még így is képes vagyok odafigyelni. Az összefonódott ujjaink pedig bátorságot adnak, hogy elmondjam, hogy kiöntsem a szívem. Hiszen ez őt is érinti, mégiscsak a.. mi apánk. Vagyis egykoron az volt.
Érzem, ahogyan meglepődik, mozdulok, ahogyan köhögni kezd, de mivel elül a baj, csupán a kérdés hangzik el, visszaejtem a fejem párnára, hogy egy mély levegőt véve és egy nagyot nyelve próbáljam eltűntetni az ismét megjelenő gombócot a torkomból.
- Nem is az számít, hogyan.. - egek, a nagy trauma közepette el is felejtkeztem eme kockáról.. Hiszen.. vérfarkas! Úristen, még egy információ, amit meg kell emésszek, de ezzel még nem terhelném Lilot. Majd talán később, ha sikerül felfognom. Egyelőre mindössze úgy vélem, vagy ő az őrült, mert ezt találta ki, vagy én, mert elhittem. - Hanem az, miért jött. Nem azért, hogy ismét egy nagy boldog család legyünk. Ő már nem az apánk többé, Lilo, hiába volt egykoron az. Azért jött, hogy magával vigyen. Egy olyan helyre, ahonnan még senki nem tért vissza. Ő Távolnak nevezi, nálunk csak.. - húzom a dolgot és köntörfalazok, mert képtelen vagyok a nevén nevezni, túl hihetetlen, túlságosan fáj. - Nálunk egyszerűbb a megnevezése. A halálba akar elvinni magával - ismét fel akar buggyanni a zokogás, de visszanyelem. Muszáj elmondanom, mert így rettentő komikusnak hat az egész, most kellene felpattannom, hogy háhh, micsoda poén volt! De ez nem az és eléggé megviselt ahhoz, hogy egyszerű naivságból elhitt történetnek lehessen bélyegezni.
- Emlékszel, amikor azt mondtam, mennyi vérfarkasos legendát ismer? És, hogy nekem is mesélt belőlük? - hirtelen témaváltásnak tűnhet, de csak egy bólintást várok, valami megerősítést és egyből folytatom. - Hisz bennük. Mert ő is egy közülük - pillanatnyi csupán a csend, majd valami egészen furcsa hisztérikus nevetés bukik ki belőlem. - Én ezt kajakra bekajáltam, Lilo. És képtelen vagyok azt mondani rá, hogy hazudott, hogy csak valami idióta kitaláció az egész. Mert nem az, bármennyire is hangozzék nevetségesnek mindaz, amit elmondtam. Igaz, egyszerűen csak én szeretnék abban hinni, hogy nem az… - mintha magamat is győzködném a valóságtartalmáról, de.. Ott, előtte állva annyira valóságos volt, az a sok véletlen, az, hogy még mindig ennyire fiatalnak tűnik… Egyszerűen nem fér a fejembe, képtelen vagyok elhinni és tessék.. ezt a történetet tártam a nővérem elé, biztos idiótának fog nézni, hogy összeroppantam a sok súly alatt, hogy az ép eszem felmondta a szolgálatot. Teljesen jogos lenne, hiszen.. én magam sem vagyok már képes megkülönböztetni a valóságot a képzelettől.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 68
◯ IC REAG : 58
◯ Lakhely : Birmingham
◯ Feltűnést kelthet : Bő holmik, fénytelen haj, beesett arc

Re: Birmingham (Alabama) // Hétf. Dec. 14, 2015 7:26 pm

Mélységesen elszomorít, hogy ennyire mélyre került, s már nagyon szeretném tudni, hogy mi történt vele. Reménykedem benne, hogy tudok neki segíteni, bár őszintén megvallom, nem nagyon hiszem. Egyik elveszett nem segítheti ki a bajból a másikat.
- Sosem voltam máshol, lélekben sosem. - szipogom közelségébe és közben mélyen szégyellem a hazug fejemet. Hiszen tudom én, hogy nem voltam elég neki, hogy rossz testvérnek bizonyultam saját magamba halva bele.
Sokkal hosszabban tartom tenyeremet az arcán, semmint azt a simítás indokolná, ahogy mozdul, őgy moccanok én is, vagyis ragadok bele a mozdulatba, nem akarva elkapni a kezemet.
- Hogy mi van? - pattanok ülésbe olyan lendülettel, amitől magam is megszédülök. Le kell hunyjam a szemeimet ahhoz, hogy visszanyerjem uralmamat a testem fölött és ne essek össze, mint egy rongybaba.
Képtelenség. Már az is, hogy apa visszajött, de még pláne az, hogy David és apa egy és ugyanaz.
- De hiszen szeretett minket Hogy akarhatna megölni téged? Ez nem csak valami beteg vicc, Nyomi? - kérdezem egyszerre hitetlenkedve és felháborodottan, de mégis azzal a félelemmel, hogy mindez igaz lehet.
- Mit mondott? Pontosan.. - kérem rá így, hogy idézze nekem vissza mindazt, amit Davidtől hallott. Talán az én értékítéletem nem csal majd.. bár úgy, hogy magam a szerepjátékok világában élek ez a vérfarkasos dolog eléggé ütős számomra. És sajnos jobban látom benne a rációt, mint kellene.
- Én nem tudom, hogy mit mondott neked, de őszintén szólva nem is az érdekel. Ha igaz, ha nem, akkor is undorító, hogy ilyet tett veled. Miért te? Mikor? - tele vagyok kérdésekkel, nem tudok lakatot tenni a nyelvemre. Kicsúszik az is, aminek nem kellene.
- Gyere velem, tűnjünk el innen..
Nem csak David miatt mennék, nem azért, mert hiszek a vérfarkasokban, vagy abban, hogy apa meg akarja ölni Jasont. Amúgy is érett bennem a szökés gondolata, s most.. valahogy nem tudtam ennek kinyilatkoztatását leküzdeni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Hétf. Dec. 14, 2015 10:18 pm

Ahogyan felül, megyek én is utána, ha nem engedte el a kezem, akkor azt még mindig szorosan markolva. A szemlehunyást betudom egyszerűen annak, hogy letaglózta a hír, így nem is kerítek nagy feneket neki.
- Jól vagy? - bukik ki azért belőlem a halk, szipogós kérdés, biztos, ami biztos alapon, amúgy sem szeretném, ha én miattam aggódna, vagy akármi ilyesmi. Bár ezzel már valószínűleg elkéstem és a kérdés is idiótán veszi ki magát ebben az egész helyzetben.
- Az az ember már.. nem az apánk, csak egykoron volt az, bármennyire is fáj ezt kimondani - mély levegővétel, melyet a fojtogató sírás tesz szaggatottá. - Bárcsak az lenne! Annyira komolynak tűnt, nem hiszem el, hogy képes volna ebből viccet csinálni - legfeljebb abban az esetben jöhetne ilyesmi szóba, ha nem Ő lenne, de.. - Lilo, tényleg ő az - suttogtam még, a tekintetét keresve, amit, hiába szokott már hozzá valamelyest a szemem a sötétben, csak nagyjából tudtam belőni.
- Azt mondta, hogy hosszú út áll mögötte, de már csak nagyon kevés előtte. És előttem is nagyon rövid áll. Amikor megkérdeztem, ez mit jelent, azt válaszolta, hogy létének utolsó napján az enyém is ki fog hunyni - kénytelen voltam újabb szünetet tartani, hogy a számat összepréselve és a szemeim lehunyva tartsam vissza a kitörni készülő zokogást és könnyeket. Mély levegőt vettem és folytattam. - Aztán kifakadtam, hogy miért nem köszönt mosolyogva, miért nem ölel át, miért nem kér bocsánatot mindazért, amit velünk tett. Azt mondta, hogy nem ölelhet meg, mert a gyilkosomként van itt, hogy nem köszönthet mosolyogva, mert nem örül annak, hogy viszontláthat, hogy nem kérhet bocsánatot, mert szerinte helyes döntés volt magunkra hagyni minket. Más körülmények között talán képes volna megtenni ezeket, de így.. így nem - a mondandóm végére suttogássá szelídült a hangom, mégis ott pulzált benne a visszafojtott, keserű düh és csalódás.
- Nem tudom, elrohantam, nem voltam rá kíváncsi és egyszerűen képtelen voltam a részletekről faggatni - válaszolok ezennel mindkét feltett kérdésére, hiszen ilyenről egyetlen szó sem esett. Vagy csak nem emlékszem rá a nagy sokkhatás miatt. Fogalmam sincsen, de valamiért nem vagyok kíváncsi a részletekre. - És még mindig inkább én, mint te.. - suttogtam halkan, újabb könnycsepp pottyant le, ahogyan az arcára emeltem tekintetem.
- Mégis.. h-hova? - hökkenek meg egy pillanatra. - Úgy érted.. végleg? Messzire? Mi lesz anyával? - apa elvesztésébe is majdnem belepusztult, vajon mit fog tenni, ha mi is eltűnünk az életéből? Bár igazság szerint.. ha mindez tényleg igaz, akkor teljes mindegy, apa feldarabolja az egész családunkat, porrá zúz mindent, amit ő teremtett. Csak akkor tudnám, vajon miért teremtette meg egyáltalán..?
- Hiszel nekem, Lilo? - bukik ki belőlem az újabb kérdés, de ekkor már az ágyam szélén ülök. Talán ösztönös a menekülési vágy, észre sem veszem, hogy lábaim már a földet érik és agyam lázasan pörög, vajon mit volna érdemes összedobálnom és magammal vinnem, ha tényleg úgy döntünk, hogy… hogy megtesszük.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 68
◯ IC REAG : 58
◯ Lakhely : Birmingham
◯ Feltűnést kelthet : Bő holmik, fénytelen haj, beesett arc

Re: Birmingham (Alabama) // Szer. Dec. 30, 2015 12:52 am

- Jól, igen. - sóhajtok fel, majd rájövök, hogy megnyugtatás ide vagy oda, azért ezt így necces volt kijelentenem.
- Mármint úgy értem, hogy nincsen semmi egyéb bajom azon kívül, hogy fáj a szívem érted.
Azt nem mondom neki, hogy nála biztosan jobban vagyok, mert bizonyos nézőpontból ez nem lenne igaz. És egyébként sem akarok belerúgni azzal, hogy felhívom a figyelmét arra, hogy igazán szörnyű állapotban van. Miben legyen? Nyilván tudja ő is, s én segíteni jöttem át, a támasza akarok lenni, ha rég volt, akkor is. Már nem tudom, hogy tdok-e egyáltalán valakinek az lenni, de Jasonért megpróbálnám. Megpróbálom. Ennél többet is.
- De egyáltalán hogy lehetséges ez? Mármint.. ha most nem az apánk, akkor régen sem volt az. ezt nem dönthette el ad hoc, ezt tudnia kellett. Komolyan csak azért fogantunk, hogy ezt tehesse velünk? - kezdem magam belelovallni, égő tekintettel vizionalizálva mindezt. Nem feltételezem Jasonről, hogy hazudna nekem, annál inkább sikerül a mi imádott apánkról egy szempillatás alatt rosszat gondoljak. Mert aki iylet mond a saját fiának, az nem érdemel mást. És egyszerűen nem tudom máshogy szemlélni a helyzetet.
- Elhiszem. - semmisülök bele a vallomásába, homlokomat az övének dönteni igyekszem, hogy gondolataink eggyé olvadjanak ekképp. Mintha el tudnám venni tle az emlékeit, elszipkázni, mert úgy lenne könnyebb. Tudom, hogy nem így működik, de.. hinnék bennem ha tudnék hinni még bármiben.
- Az nem fog előfordulni! - csattanok fel, de csak szóban, nem ugrálok, nem is tudnék fizikálisan sem, de a lelkem sem moccant innen arrébb. Egyszerűen nem merem elereszteni Jasont, nehogy eltűnön ő is, mint a szép emlékek apáról egy pillanat alatt.
- Hát hogyne! Önző, mocskos szemétláda, aki nem érdemli meg azt, hogy valaha apánkként szerettük. - szaladnak ki számon a kemény szavak. Így gondolom. Nem tehetek róla, s alighanem Jason sem fog megfeddni emiatt.
- Nem, nem te. Ha rajtam múlik, Nyomi, nem te leszel! - fut át rajtam a zokongás, de lenyelem, képes vagyok visszanyelni. Ha tehetem, akkor ő fog élni, s én nem, vagy így, vagy úgy, de megvédem őt. Nekem már úgyis mindegy, én tudom, amit tudok, de neki nem kell ezen átmennie.
- Nem érdekel, hogy hová. Oda, ami a legmesszebb van innen. Anya meg fogja érteni, meg kell értenie. Nem hagyhatom, hogy elvegye tőle valaki a fiát, aki annyi szomorúságot okozott neki. Majd hazajövünk.. egyszer.. de amíg aki halott volt az nem marad véglegesen halott, addig az sem érdekel, ha menekülünk. Vannak ismerőseim Ala.. óh! - biggyednek le ajkaim, amikor eszembe jut, hogy Maeve, Bastien.. mindenki akihez mehetnénk mind alaszkaiak, mint ahogy ez a David mesélt magáról. A sorsnak otromba fintorai vannak.
- Majdnem végleg. - kapaszkodom inkább ebbe, s bólintok. Igen, messzire. S hogy elhatározásomnak nyomatékot is adjak, felkelek az ágyról, hogy kikapjam Jason szekrényéből az utazótáskáját. Célzatosan.
- Hiszek. Mindig hiszek neked. Bízz bennem.. ennél jobb megoldást nem tudok. - vallom be szégyenlősen. Mennünk kell, meg kell védenem (amíg még megtehetem). Anya jól lesz.. jól kell lennie.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jason Drewner
I. Tanonc
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 173
◯ IC REAG : 152
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Birmingham (Alabama) // Szer. Dec. 30, 2015 1:30 am

Aprót bólintottam csupán, nem feszegettem tovább a témát. Nem volt kifejezetten megnyugtató a válasza, ami azt illeti, de ha ő azt mondja, hogy jól van, akkor elhiszem. Legalábbis egyelőre, aztán majd talán még lesz esélyünk visszatérni rá, ha képes leszek tovább gondolni ennél az egésznél, ami jelen pillanatban teljesen rátelepedett az elmémre és a gondolataimra.
- Fogalmam sincsen - ráztam meg szipogva kissé a fejemet a kérdéseit hallva. - Én is gondoltam már erre, hogy mire volt jó ez az egész, ha most meg szétzúz mindent, amit felépített, de egyszerűen nem találtam rá elfogadható választ - főként azért, mert a történtek ellenére bennem még mindig az az apakép él, mint az elmúlt tizennyolc évben. Éppen ezért vagyok képes azt feltételezni róla, hogy ez szándékos volt, mármint a foganásunk. Bonyolult ez az egész és egyáltalán nem értem, de talán érthető, hogy nem fogok a magyarázatért visszarohanni hozzá. Inkább a tudatlanság és értetlenség, minthogy még egyszer találkozzak vele, azzal a valakivel.
Egy pillanatra mintha tényleg könnyebb lenne, amikor a homlokát az enyémnek dönti. Mintha tényleg képes volna így enyhíteni kicsit az emlékek súlyát. Pillanatnyi csupán az érzés, egyáltalán nem tart sokáig, mégis úgy érzem, végre levegőhöz jutok, akkor is, ha csak egyetlen korty, ha csak egyetlen szívdobbanásnyi ideig tart. Nem számít, mert ettől máris könnyebb egy kicsit.
- Lilo, ha tényleg az, akinek mondja magát, akkor aligha tehetünk ellene bármit is. Ráadásul azt mondta, nincsen választásom - nem adom fel, nem akarom feladni, egész egyszerűen csak.. mintha elfogadnám. Túl mélyre lökött, túl fáradtnak érzem magam ahhoz, hogy képes legyek küzdeni és tiltakozni. Holnap talán jobb lesz, ha nem mar ennyire élénken a húsomba a fájdalom. Nem tudom.
- Minden hamis volt szerinted? - kérdezek a kifakadását követően, mert bármennyire szeretném, nem tudom azt mondani, hogy egyetértek vele. Teljes legalábbis semmiképpen sem. - A múltban. A sok közös pillanat, a rengeteg nevetés, a játékok, az ölelése, a homlokunkra adott puszi… - sorolok fel néhány dolgot, miközben tekintetemben ismét megjelennek a könnyek. Nem is apa hiányzik igazán, a történtek után nem, mindössze az érzés, az apa utáni vágy.. Szeretném visszakapni a múltat, szeretnék ismét önfeledten kacagni vele…
- Nem lehet, Lilo… Nem mi hozzuk meg a döntést, hanem ő - törlöm ki a könnyeket a szememből és veszek egy mély levegőt. Ijedtség érződik a hangomban és nem azért, mert magamat félteném - bár azért is, nyilván -, sokkal inkább azért, mert félek, hogy apa.. azaz David inkább Lilot választja helyettem, azt pedig nem hagyhatom. Azt nem lehet.
- Oké - bólintottam a félig-meggyőzöttek ál-magabiztosságával. Látom a lebiggyedő ajkakat, a megakadását és sejtem, mi jutott eszébe. - Alaszkát akartál mondani, igaz? - az egyetlen szóba jöhető ismerősöm nekem is alaszkai. Senki mást nem tudok, akihez mehetnénk, csakis Lenit, úgyhogy egyelőre fogalmam sincsen, hogyan tovább.
Csak nézem pár pillanatig, ahogyan kikapja az utazótáskámat a szekrényből, csak egy sporttáska, de mindig is ezt használtam, ha valahova mentünk, nem véletlenül olyan elnyűtt már. Lehunyva a szemem rázom meg a fejem, még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy ez megtörténik, még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy ez a valóság és nem csak valami nagyon rossz rémálom.
- Bízok benned, Lilo, mindig bízok - bólintok és mind a mozdulat, mind a szavaim sokkal határozottabbak immár. Felkelek, egy pillanatra meg kell kapaszkodjak valamiben, mert hirtelen szökik ki az erő a tagjaimból, de hamar észhez térek. Feljebb rángatom annyira a redőnyt, hogy lássunk valamit, aztán nekilátok a holmim összedobálásának. Nem is igazán nézem, mit rakok be, nadrág, póló, pulcsi, fehérnemű, zokni és a fogkefém. A többi nem érdekel, a biciklimet nem vihetem magammal, még a laptopom kerül a táska tetejére, aztán már lefelé robogok a lépcsőn, hogy ledobva a táskám rohanjak is vissza Liloért, ha még nem jött le maga. Segítek a csomagjával.
- Azért egy levelet írunk neki? - célzok ezzel anyára és amíg megszületik a válasz, még a hálószobájában is eltűnök, hogy egy kisebb neszesszerrel térjek vissza. - Vigyük mindet? - nem kevés spórolt pénz volt benne, mégsem lettem volna képes az egészet elrakni. Nem véletlenül tette ezt félre anya, az ínséges időkre tartogatva, de ha úgy nézzük, ez igencsak ínséges időnek számított. Kérdőn néztem Lilóra, mert nem tudtam, hogyan tovább, mi legyen a pénzzel, írjunk-e levelet, mi legyen egyáltalán a következő lépés. Szükségem volt a nővéremre, arra, hogy ő legyen az idősebb. Szükségem volt rá. És bíztam benne.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

◯ Kor : 20
◯ HSZ : 68
◯ IC REAG : 58
◯ Lakhely : Birmingham
◯ Feltűnést kelthet : Bő holmik, fénytelen haj, beesett arc

Re: Birmingham (Alabama) // Szer. Dec. 30, 2015 2:50 am


- Nem akarom azt gondolni, hogy gonosz. Szeretni akarom. De nem megy.. így nem. Már nem. - zuhanok bele abba a gödörbe, ahonnan esélyesen nem fogunk kimászni jóideig. Mert imádtam apát, mindennél jobban szerettem, anyánál is jobban, ha szabad iylet bevallani. Mert a lányok mindig apásabbak, én is így voltam vele. És most hirtelen nem tudom, hogy mit is kéne róla gondljak. Legszívesebben nem gondolnék rá, de ez nem így működik.
- Mindig van választás, mindenkinek van. - suttogom bele a közelségébe, közelről kortyolva szinte ugyanazt a pár korty levegőt. Tudom én, hogy miről beszélek, van választás. Nekem is volt, mégis ezt az utat járom, amit, s már nem tudok letérni. Választhatnám, hogy megteszem, de már nem vagyok képes rá. Lassan elfogyok, de ha ez így is lesz, előtte még meg fogom menteni a testvéremet. A saját apánktól. Akármilyen lélekgyilkosul is hangozzon ez.
- Nem tudom. De ha nem volt az, akkor hogy változott meg így? Hogy lett belőle ez.. ami? Ha igaz volt a szeretete, a játékok, a nevetés, a puszik és ölelések, akkor nem lehet igaz az, ami mostg van. Valamikor hazudott nekünk, kihasznált, megcsalt, tönkretett. Nem mindegy, mikor? Ahogy mondtad, nekünk már nincs apánk. - törlöm meg szememet dacosan, nem érdekel, hogy mennyire maszatolom el a fekete sminket, amit viseltem eddig. Vízálló volt, így a könnyekkel még csak-csak fent maradt a fejemen, de ez az elkenés nem hazsnál neki. Mindegy, nem divatbemutatón vagyunk és egyébként is le van húzva a redőny a szobában. Majd lemosom, valamikor.
- Nem dönt helyettünk! Neki már nincs joga dönteni. - koppan a hangom elszántan. Nem gondoltam, hogy van bennem ennyi erő, konkrétan az ellenkezésbe is bele szoktam fáradni. De most úgy érzem, hogy vagyok valaki, hogy hasznos vagyok és ez erőt ad. Ha nem is túl sokat, hegyeket nem mozgatnék meg, de Jasonért érdemes.. lenni. Egy kicsit még.
- Alaszkát, igen. Bár ki tudja, ott talán nem keresne minket, épp az orra előtt. Szerinted? - rágom kicsit zavartan alsó ajkamat. Igazán nem voltam jó szökésben soha, nem véletlen ragadtam itt, nem véletlenül voltam gyáva ahhoz, hogy elmenjek. Pedig kellett volna, már rég. Vagy nem. Fogalmam sincs semmiről jelenleg, még annyiról sem, amennyiben edidg biztos voltam az életemben.
- Adj öt percet. - lépek ki a szobájából, hogy sajátomba menjek át. Tudom, hogy mit bírok és mit nem, így csak egy hátizsákot veszek elő, a laptopomat teszem bele először, majd amennyi ruhát - két váltás, nem több - bele tudok gyömöszölni, annyi kerül bele. Ha szerencsénk van, akkor tudunk mosni is, akármerre keveredjünk el, ha meg nem.. akkor se bírok el többet, ismerem a korlátaimat, s az utóbbi időben elég magasak.
A fekete sávot lesikálom szemeim alól, táskámba dobom a fekete szemhéjtusomat is. Menekülés a sminkelés számomra, nem a szépségre, hanem a hangsúlyos feketeségre megyek egy ideje. Nem hagyhatom hát itt. Sem ezt, sem a szempillaspirált. Azok egyike sem nehéz legalább.
Utoljára a pénz kerül a táskába, s tényleg elhagyom - nem kis szomorúsággal - a szobám.
Megrázom a fejemet, a mindet kérdésre.
- Nem szabad. Csak a felét, oké? Van nekem is pénzem, eltettem mindet. - szólal meg a lelkiismeretem. A konyhába sétálva - hátamon a zsákkal, mertg nem merem levenni, félek tőle ugyanis, hogy nem bírom felemelni újra - a hűtőhöz lépek és a bevásárlólista felírására szolgáló mágneses papírtömbre írok pár sort. Szót inkább. Nem lehet ott hosszan ragozni a dolgokat, ezért is választottam ezt.

Nincs baj. Jelentkezünk. Bocsáss meg, anya. Muszáj volt..

- Alá szeretnéd írni, vagy jó így? - nézek kissé tanácstalanul Jasonre. Nem hajt minket a tatár, anya még órákig dolgozik, de valahogy.. nem is tudom. Mennék már. Félek Davidtől apától, hogy idő előtt ránk talál.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content

Re: Birmingham (Alabama) //

Vissza az elejére Go down
 

Birmingham (Alabama)

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: Játéktér :: Városhatárokon kívül :: Túl a határokon :: Amerika-