HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
AKTÍV KARAKTEREK
136 TAG 62 FÉRFI 74 NŐ
BETOLAKODÓ FARKASOK
31 TAG 16 FÉRFI 15 NŐ
ŐSLAKOS FARKASOK
24 TAG 10 FÉRFI 14 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
23 TAG 13 FÉRFI 10 NŐ
ŐRZŐK
32 TAG 13 FÉRFI 19 NŐ
EMBEREK
15 TAG 5 FÉRFI 10 NŐ
ALAPÍTÓK
10 TAG 5 FÉRFI 5 NŐ
Az előző negyed évben ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

...A Legsokoldalúbb:

...A Legtanulságosabb:

...A Legnagyobb találkozás:

...A Legjobbak (Vörös Hold - Hard):

...A Legjobb (Vörös Hold - Soft):


írta  Alignak Today at 2:37 pm
írta  Alignak Today at 2:19 pm
írta  Alignak Today at 2:03 pm
írta  Achilles Kilpatrick Yesterday at 8:09 pm
írta  Celeste M. Hagen Csüt. Dec. 01, 2016 3:50 pm
írta  Jamie Waldorf Szer. Nov. 30, 2016 3:53 pm
írta  Sage Miller Szer. Nov. 30, 2016 3:50 pm
írta  Emily Hart Kedd. Nov. 29, 2016 9:17 pm
írta  Primrose Trevelyan Hétf. Nov. 28, 2016 1:52 pm
írta  Rebecca Morgan Csüt. Nov. 24, 2016 7:27 am
írta  Balthazar Bluefox Kedd. Nov. 22, 2016 8:30 pm
írta  J. Isaac Sladen Hétf. Nov. 21, 2016 9:34 pm
írta  Vendég Hétf. Nov. 21, 2016 12:46 pm
írta  Nessa O'Brien Hétf. Nov. 21, 2016 10:19 am
írta  Maya Honeycutt Szomb. Nov. 19, 2016 7:20 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 11:01 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 11:00 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 10:58 pm
írta  Jackson Carter Vas. Nov. 13, 2016 4:52 pm
írta  Catherine Benedict Szomb. Nov. 12, 2016 6:47 am
írta  Roxan A. Cruz Csüt. Nov. 10, 2016 7:40 pm
írta  Achilles Kilpatrick Csüt. Nov. 10, 2016 7:13 pm
írta  Andrzej Krakowski Kedd. Nov. 08, 2016 8:06 pm
írta  Roxan A. Cruz Kedd. Nov. 08, 2016 6:31 pm
írta  Tawny Vaidya Hétf. Nov. 07, 2016 11:02 pm
írta  Skyler R. Hamilton Hétf. Nov. 07, 2016 10:03 pm
írta  Balthazar Bluefox Hétf. Nov. 07, 2016 9:55 pm
Balthazar Bluefox
 
Alignak
 
David A. Blandern
 
Lester J. Edison
 
Celeste M. Hagen
 
Achilles Kilpatrick
 

Share | .


























 

 Axel háza

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6143
◯ IC REAG : 8029
Axel háza // Vas. Jan. 31, 2016 6:17 pm

*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net
Axel C. Bohannon
Harcos - Mentor

◯ Kor : 93
◯ HSZ : 93
◯ IC REAG : 82
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Csüt. Feb. 04, 2016 6:08 pm

A gépem leszállt, már jött is értem az egyik emberem, hogy hazavihessen. Az én kocsimmal jött értem szerencsére. Üdvözlöm is a férfit egy kézfogással, aztán már ülök is be a hátsó ülésre. Nem ilyenek a mindennapjaim, általában szeretem én vezetni a járművemet, de taxit nagyon nem volt kedvem fogni. Meg tudom engedni magamnak, egyedül csak nincs kedvem hozzá. Ezt a férfit meg jól ismerem, és tudja is, hogy megbánja, ha ezeken a különleges alkalmakon kívül hozzányúl az autómhoz. Na jó, addig hozzáérhet, míg nem mázgálja össze. Utána már gondjaink vannak. Képes lennék letisztíttatni vele az egészet, és ezt ő is tudja szerencsére.
Fejemet hátradöntöm, és lehunyom a szemeimet, és pihenek egy keveset. Nem alszom el, tisztában vagyok a körülöttem történő dolgokkal, csak pihentetem a szemeimet. Végül Sebastian egyszer csak hirtelen befékez, az én nyugodt pihenőmnek is lőttek ezáltal. Előrébb hajolok, hogy mi a francért álltunk most meg. - Főnök? - Kérdezi tőlem a férfi, miután én is meglátom az úton fekvő személyt. Megpaskolom a vállát. - Várj itt. - Aztán ki is szállok a kocsiból, és megindulok a személy felé. Nőnek tűnik így első ránézésre, tekintve az alkatát, és a haját. Valamint rabruha van rajta. Remélem, nem egy őrülttel hozott össze a sors, aki csak erre várt, és nemsoká leszúr. Odalépdelek az illetőhöz, leguggolok hozzá, ujjaimat a nyakához emelem, hogy kitapintsam a pulzusát. Van neki, de nem valami erős. Sóhajtok egyet, aztán pedig a hátára fordítom az illetőt, és majdnem meg is ugrok, mikor meglátom, hogy az itt kicsit sem jó állapotban lévő nő az Chloé. Baszki. És még a hasán is van egy szép kis seb. Sikeresen megállapítom, hogy paróka van rajta, ezért le is szedem róla, aztán intek Sebastiannak, hogy nyissa ki az ajtót hátul. Felnyalábolom az exnejemet, és elindulok a kocsi felé, oda pedig beültetem valahogyan, míg végül én is beszállok a kocsiba.
- A kó… - Félbe is szakítom egyből.
- Haza, és taposs a gázra. - Mondom bármi érzelem nélkül, miközben hátul ülök, Chloéval az ölemben, és odafigyelek arra, hogy ne vérezzen el. A férfi mezei ember, így itt nem gyógyíthatom meg őt sem. De azért szépen összevérzi a fehér ingemet. Valószínűleg a zakómat is. Na mindegy, nem fogok emiatt rimánkodni.
Végül néhány perc és haza is értünk. - Hazatalálsz innen szerintem. Kösz, Sebastian. - Aztán pedig már szállok is kifele a kocsiból, karomban Chloéval, és úgy indulok meg be, a házba. A paróka meg ott marad a hátsó ülésen. Ott egyből a fürdő felé veszem az irányt, hogy mégse vérezzünk össze itt mindent.
Ott belefektetem a kádba, és a felsőjét feljebb húzom, hogy megnézhessem a sebét. Biztos ennek is meglesz a maga története. Kiöblítem azért a sebet valamelyest, utána pedig megszabadulva a zakómtól és az ingujjaimat feltűrve kezdem el gyógyítani őt. Kezem ráteszem a seb helyére, és nemsoká pedig már nyoma sem lesz, csak az odaszáradt vér.
Végül pedig most már, hogy nincsenek sebei, amik nyilvánvalóak lennének a vállamra kapom őt, és a kanapémra lefektetem. Előtte viszont megszabadítom a rabruháktól. A szobámba megyek, kihozok onnan egy pulóvert, aztán felsegítem rá azt.
Visszaindulok a fürdőbe, ahol a zakóm van, majd leveszem az ingemet, ami szintén véres volt. Szerettem ezt a kettőt, de hát ennyi. Lerakom valami olyan helyre, ahol később megtalálhatom, és csinálhatok vele valamit. Lemosom a vért a kezeimről, és az arcom is kap egy kis hidegvizet. A szobámba visszamegyek, és keresek valami másik inget, amit felveszek, és szokásosan a felső két gombot nem gombolom be. Majd pedig elmegyek a konyhába, és elkezdek egy kávét lefőzni. Úgy tűnik, nem fogok most aludni, de nem ez lesz a legnagyobb bajom szerintem, amint Chloé felébred.
Míg a kávé fő, addig kihozok egy plédet is, és ráterítem. Aztán irány vissza a konyha. Még így is látótávolságban van, de legalább nem az én arcom lesz, amit először meglát.
// Gyógyítás: 30 – 1 (Mesterszó) = 29 //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tawny Vaidya
Falkatag

◯ Kor : 76
◯ HSZ : 135
◯ IC REAG : 128
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Csüt. Feb. 04, 2016 10:03 pm

Megpróbálhattam volna elszökni, kitörni, de még se akartam. Egyszerűen csak azon voltam, hogy a farkasomat visszafogjam és túl éljen az első pár órát, napot, miközben megvonták tőlem a drogot. Egy dolgot már megtanultam, hogy nem olyan könnyű megölni engem, pedig néha talán jobb lett volna, ha végre a halál angyala magához ölel. De még se tette sose, mintha még neki se kellettem volna, vagy csak az életnek további dolgai lettek volna velem.
Miközben szállítottak minket a szemeimet csak lehunytam, s vártam, hogy megérkezzünk, de egyszer csak sikítozásra lettem figyelmes, ekkor nyitottam ki először a szemet, de hamarosan újra lecsukódtak, a robaj hangját még észleltem, de utána kép szakadás volt. Amikor magamhoz tértem, akkor pedig a hóban feküdtem, s az égbolt pillantott vissza rám. A fejem zúgott, a testrészem legtöbb pontja pedig sajgott. Lassan tápászkodtam fel, majd megdörzsöltem a fejemet és hamarosan meg is találtam a közelben heverő társaimat, majdnem mindenki halott volt, míg az egyikük eltűnt. A kocsiból, ami szinte a fára volt tekeredve – kihalásztam a cuccaimat, a parókát is a fejemre húztam, hiszen így kisebb az esélye annak, hogy bárki egyből felismerne, majd egy kisebb drogot vettem magamhoz a nyakláncom rejtekéből. Majd pedig fel is vettem. Egyetlen egy ékszer volt, ami örökké elkísért a visszatértem után. A nővéremtől kaptam, de hamarosan már a káros szenvedélyem egyik rejtekének volt a helye. A lépteim lassúak voltak, a hasam sajgott. Átváltozhattam volna, de nem akartam. A lépteim előrébb és előrébb vittek, s remélhetőleg a megfelelő irányba. Volt egy olyan érzésem, hogy pontosan ott vagyok, ahol nem akarok lenni, de mielőtt még túl közel érhettem volna a városhoz, vagy a farkasokhoz – ha nem csalt az emlékezetem – egyszerűen csak a földre hullottam. Nem bírtam tovább menni, vagy csak nem akartam, hiszen már így is mindent elveszítettem. Apróra húztam össze magamat és hagytam, hogy a sötétség öleljen újra magához, mint már egyszer tette évtizedekkel korábban.
Meleg volt, valami puhának simult a hátam, a hasam se sajgott úgy, mint előtte bármikor. A fejem viszont továbbra is zúgott és egy-két komolyabb karcolás még mindig a kezemet tarkította. Lassan nyitottam ki a szememet, majd becsuktam, újra nyitottam, majd újra lecsukódott, mintha csak valami súly lenyomná, de végül szép lassan a félhomályhoz hozzá szokott. Amikor pedig rájöttem, hogy valakinek a szobájában vagyok, akkor riadtam ugrottam fel. A ruhám sehol se volt, szőke tincsek keretezték az arcomat, s valakinek a pulcsija rejtette el a testemet a kíváncsi szempár(ok) elől. A nyaklánc viszont továbbra is ott volt a nyakamban. Lassan ültem fel, hiszen szédültem, lehet, hogy nem olyan régen vettem be drogot, de az semmi se volt, így újra éreztem azt a kínt, amit az elmúlt napokban a hiánya miatt. A lábam óvatosan érintették a talajt, mintha csak attól félnék, hogy megégeti a lábamat, majd hamarosan a pléd a földre hullt, s elindultam a hang irányába, de az illető illata még mindig körbe lengett. Magához ölelt, mélybe taszított, hiszen túl ismerős volt, de mégis inkább azt hittem, hogy csak a szer hiánya miatt hallucinálok. Pár pillanattal később pedig már a konyhaajtóban álltam, éppen, hogy csak oldalra fordult, hogy valamit elvegyen, mire egy sikítás hagyta el az ajkaimat, s hátrálni kezdtem.
- Neeeeem! Ez csak valami hallucináció lehet, teee nem vagy itt, vagy én nem vagyok ott, ahol te… - szólaltam meg zavarodottan és hátrálni kezdtem. Közben talán még hadonásztam is, majd a pulcsinak az ujját gyűrögettem.
- Tee levetkőztettél?! – szólaltam meg úgy, mintha ez lenne a világ legborzasztóbb tette, ha pedig esetleg közben valami tárgy a kezembe akadt, akkor könnyedén hajítottam felé. Nem számított se könyv, se váza, se valami csecse-becse. Egyszerűen csak az, hogy hajítható volt.
- Mit keresek itt? Te mit keresel itt? – dadogtam a szavakat, miközben egyre inkább rázott a hideg. Arcomon sietve simítottam végig, majd ha volt lehetőségem, akkor valami helység felé kezdtem el rohanni, hogy bezárkózzak, mert ez tuti csak rémálom lehet.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Axel C. Bohannon
Harcos - Mentor

◯ Kor : 93
◯ HSZ : 93
◯ IC REAG : 82
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Csüt. Feb. 04, 2016 10:13 pm


Valaki jó lenne, ha elmondaná, erre most mi szükség volt az életemben. Viszonylag kellemes a mostani, nincs benne olyan hűdesok bonyodalom sem, erre ki esik be az ajtómon? Mármint kit hozok be az ajtómon, mert épp ki volt ütve teljesen? Hát persze, hogy az exnejemet, aki ki nem állhat engem. Utoljára tizen…két éve találkoztam vele, akkor elég nyilvánvalóan a tudtomra adta, hogy nyugodtan meg is dögölhetek, őt nem igazán fogja meghatni. Nem értem, hogy miként képes még mindig ennyire haragtartónak lenni. És kétlem, hogy ez mostanra változott volna, de majd kiderül, ha felébred. Mármint amikor felébred. Nem lesz semmi baja, vérfarkas, a regenerációja alapból is elég gyors, én csak rásegítettem a mágiával.
Bár lehet köze van az utálatának ahhoz, hogy a fiunkat az ő biztonsága érdekében elküldtem a lányunkhoz, aki azóta is figyelt rá. Én próbáltam értelmes kommunikációt lefolytatni vele, na mondjuk az is igaz, hogy lehet nem egy sztripbárban kellett volna próbálkoznom. Utána pedig nem is kerestem, úgy voltam vele, ha majd akar, keres ő engem. De már akkor úgy voltam vele, hogy valószínűleg nem fogom többé látni őt. Erre tessék, csak úgy a semmiből előtűnik, rabruhában, parókában, sérülten, és sikeresen megállapítottam, hogy valamilyen szinten bedrogozva is. Sok ilyennel találkoztam már, láttam nem egy formáját ennek, most sem kerülte el a figyelmemet. Reméljük már nem lesz hatása, mikor felébred.
Hallom a lépteket, és résen is vagyok, hogy bármi történhet. De tényleg, kinézek a helyzetből elég sok mindent. Pakolgattam, öntöttem ki egy csészébe a kávét, mikor egy sikoly hallatszott. Oda is kaptam a fejemet egy teljesen kérdő arccal. Mi a fasz? Na jó, ennyire még tizenkét éve sem láttam szétszórtnak, mint most. Figyelem, ahogy hátrál, de nem szólok semmit, csak kiöntöm magamnak a kávémat. A kérdésén csak megforgatom a szemeimet, és nekidőlök a konyhapultnak, kezemben a csészével, amibe belekortyolok. Egy korty, két korty, aztán már rakom is lefele a csészét. Még van benne, de majd később befejezem. Majd hozzám vágja a fakanalat. Meg sem rezdülök, figyelem, ahogy eléri a mellkasomat, majd a földre hull. Egy ideig még nézem a földön heverő tárgyat, majd újra ráfordítom a tekintetem. Majd feltesz egy kérdést, és már rohan is el. Sóhajtok egyet, majd megiszom a kávémat, és megindulok utána, a fakanalat persze előtte visszarakva a helyére. Még szerencse, hogy a késeket máshol tartom.
Hallom, hogy merre járhat, és épp a hálóm felé baktatott el, ha nem csalnak a füleim. Megyek is oda, és benyitok az ajtón. - Megtennéd, hogy lenyugodsz egy pillanatra? - Szólok oda neki, mikor már a látótávolságomba van. Ne csinálj semmi hülyeséget, ha megkérhetlek. - Az úton találtam rád, és idehoztalak, mert meg voltál sérülve. Átöltöztettelek, mert nem akartam, hogy véres ruhában kelljen fetrengened. De visszaadhatom őket, ha nagyon hozzájuk nőttél már. - Szarkazmus. Jó fegyver. Pont annyira, mint a korábbi is… a hallgatás. Bár az utóbbi hatásosabb.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tawny Vaidya
Falkatag

◯ Kor : 76
◯ HSZ : 135
◯ IC REAG : 128
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Csüt. Feb. 04, 2016 10:14 pm

Reménykedtem abban, hogy végre utolér a vég, az, aminek talán már jó pár évtizede kellett volna, de nem… Helyette inkább az élet megmutatta azt, hogy még mindig képes aljas húzásokra és pontosan ahogyan egykoron megismertem David-et, vagyis hasonló módon újra a karjai közé sodort az élet. Legalábbis, amíg ide elhozott biztosan a karjaiban voltam, pedig nem akartam. Gyűlöltem őt és ezt eléggé a tudomására is hoztam abban a bárban, amelyikben találkoztunk. Lehet, hogy nem voltam se nőies, se finomkodó, de legalább lényegre törő voltam.
Nem értem, hogy miként nem volt képes inkább otthagyni, minek hozott ide és minek játszotta újra a megmentőt. Bár legalább addig nem tudtam róla, amíg el nem indultam és talán ez volt az egyetlen szerencséje mind neki, mind nekem, mert különben az ajtó felé vettem volna az irányt és még az se érdekelt volna, ha egy szál pulcsiban rohanok végig a városon. Talán még mindig akadnak itt régi arcok, akiknél menedékre lelhetnék. Nem, ez csak valami rossz tréfa lehet, vagy csak az élet még egyet belém akart rúgni? Ki tudja, s már oly mindegy, hiszen amint megláttam sikítottam, mintha csak nyúznának vagy valami szörnyűséget láttam volna. Repült a fakanál, talán még egy fazék is. Szerintem az volt a szerencséje, hogy a kések nem kerültek a kezem ügyébe, mert tuti úgy hajigáltam volna őket, mintha csak dartsoztam volna, csak ebben az esetben ő lett volna a tábla…
Ő szinte meg se rezdül, úgy szürcsölgeti a kávét, mintha ez a helyzet lenne a világ legtermészetesebb helyzete. Beszédem zavaros volt, s talán magam sem gondolkoztam azon, amit mondok, de még eléggé finomkodó voltam ahhoz képest, ami valójában legbelül zajlott. Hamarosan pedig menekülőre fogtam, mintha csak képes lennék ezzel felébreszteni magamat, de nem ment. A szőke tincseim csak össze-visszatáncoltak, miközben az egyik ajtót belöktem magam után. Kulcsot kerestem, de nem volt a zárban, így még inkább hátrálni kezdtem. Az ajtó nyílik és újra ő áll előttem. A kezemet magam elé emelem, majd a fejemhez kapok. – Tűnj el a fejemből! Tűnj már el David! Gyűlöllek, miért nem tudsz végre békén hagyni, vagy csak egyszerűen elégni a pokol tűzében?! – nem volt semmi kedvesség a szavaimban, de úgy éreztem, hogy lassan szétrobban a fejem, Hátráltam még tovább és az ágy másik feléhez kerültem. Figyeltem őt, de egyre inkább rá kellett jönnöm, hogy ez nem hallucináció és nem az elmém szórakozik velem, hanem az élet… - Miért nem tudtál csak tovább menni? Minek kellett idehoznod?! – ordítottam fájdalmamban, majd az éjjeli szekrényen lévő lámpát felkaptam, kitéptem a konnektorból is és felé hajítottam. – Csak tűnj el az életemből! Nem tetted már eléggé tönkre?! – s éreztem, amint egy-két könnycsepp végig gördül az arcomon, de a drog megvonásának a hatása egyre erősebb lett és újra remegni kezdtem. A karomat magam előtt fontam össze, s próbáltam a lehető legtávolabbra kerülni tőle, s közben az ablak felé sandítottam, mintha csak az lenne az utolsó menekülési útvonal…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Axel C. Bohannon
Harcos - Mentor

◯ Kor : 93
◯ HSZ : 93
◯ IC REAG : 82
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Csüt. Feb. 04, 2016 10:16 pm

Néha már-már röhej, hogy mennyire képes lehet az élet csak úgy keresztbe húzni a számításainkat. Megtudtam a nővéremtől, hogy az unokaöcsém még mindig él és virul, és itt van, ebben a városban. Úgy voltam vele, hogy jól van, ma hazaérkezem, Sebastian hazavisz, lezuhanyzok, aztán pedig lefekszem, és alszok egyet mindenre. Az nővérem halála eleinte megrendített, de mára már sikerült felépülnöm abból is. Mégsem siránkozhatok hetekig, hónapokig ezután. Ő már úgysem jön vissza. Egyedül csak azt sajnálom, hogy hazudtam neki még az utolsó pillanatokban is arról, hogy a saját magam fia vagyok. Nem sok volt már neki hátra, elmondhattam volna neki az igazat is, úgy is magával viszi a sírba. De akkor meg kiderült volna, hogy az élete egy része, méghozzá én, egy hazugság köré épült. Nem akartam fájdítani a szívét.
Nem állt szándékomban veszekedni vele, arra pedig számítottam, hogy ki fog akadni, de ki gondolta volna, hogy ennyire? Nem hittem volna, hogy képes lesz ennyire kikelni magából. Bár meglehet, hogy közrejátszik a drog hatása még mindig. Esetleg pont a hiánya. Jézusom, de rossz így látni őt. Segíteni akartam neki, erre mi történik? Csak még nagyobb ronccsá válik, a szemeim láttára. Hagynom kellene neki időt, hogy lenyugodjon, de ehelyett úgy viselkedek, mint egy pszichopata, és épp készülök megölni őt. Kimért léptek, hallgatás, az ő rohanása, sikítása, teljesen beleillenénk egy filmbe.
Szavai nem hatolnak olyan mélyre, mint először, mikor hasonlókat mondott. De azért valamelyest rosszul esik. De nem látszik az arcomon meg semmi ebből. Mikor a kérdésekkel traktál, és már jóval hátrált, akkor megindulok felé, hogy valamelyest lenyugtassam. Mert ez így nem állapot, hogy tombol. A lámpát felkapja, kitépi a helyéről, és látom, hogy a konnektor is kiszakad a helyéről, mielőtt megadná magát és elengedi a lámpa kábelét. Felém repül a lámpa, én pedig elhajolok előle. El is kaphattam volna, de csak hagyom, hogy földet, falat érjen mögöttem, és széttörjön. Ahogy elkezd remegni, máris gyorsabbá teszem a lépteimet, és ahogy közeledik az ablakhoz lépek elébe. Végül pedig letörlöm a könnyeket az arcáról, és megfogom az egyik vállát. Nem szorítom, csak tartom őt. - Chloé… Hidd el, csak segíteni akarok. - Elvonási tünetei vannak, ezt sikerült leszűrnöm. Baszki, ez nem jó. Lehet fel kéne hívnom valakit, hogy vészhelyzet van, és szükségem lesz valamire. - Kérlek, nyugodj le, és ülj le. - Figyelek arra, hogy ha támadni készülne, akkor ki tudjam hárítani az ütését, de remélem lesz annyi esze, hogy nem kezd ebbe bele. Hangomból kiveheti, hogy nem hazudok, tényleg csak segíteni próbálok neki. Akár leül az ágyra, akár nem, én nem engedem őt elmenekülni. Segíteni akarok neki, ezt komolyan gondoltam. Végül eleresztem a vállát, és hátrálok egy lépést, az ablaktámlának pedig nekidőlök. - Rendben… Rendben… Látom az elvonási tüneteidet. Mondd meg, mi kell, és két percen belül már itt is lesz. - Ha ellenkezésbe kezdene, vagy bármi, ami nem mutat együttműködésre, akkor a szavába vágok fennhangon. - Kérlek! - Ha pedig elhallgat, folytatom. - Rossz így látni, szóval… csak mondd el, mi kell. - Nem fogom megvetni érte, függő. Mikor először rátaláltam is az volt, akkor sikerült kezelnünk. Remélem, most is ki tudjuk egymást segíteni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tawny Vaidya
Falkatag

◯ Kor : 76
◯ HSZ : 135
◯ IC REAG : 128
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Csüt. Feb. 04, 2016 10:23 pm

Emlékszem a nő szavaira, amikor ott feküdtem, amikor próbált megfejteni és állítása szerint segíteni… Akkor is annak a személynek a nevét ejtettem ki, akit legszívesebben megfojtottam volna. Nem fogom sose azt mondani, hogy miattam hullottam ennyire darabokra, hiszen már az első találkozásunk előtt is milliónyi darabban hevertem, de amikor a fiúnkat elküldte, akkor ő tépett szép, elvette tőlem az egyik csodát, hiszen utána velem se akart szóba állni. Még akkor se akart James szóba állni, amikor felkerestem őket. Sikeresen megfosztott mindentől, ami miatt láttam a fényt. S nem maradt más, mint újra a sötétség. Nem tartottam kevesebbre amiatt magamat, amiért stripper lett belőlem, sokkal inkább a drog miatt, vagy a kéjhölgy miatt, de egy idő után már ezek a dolgok se hatottak meg. A drog segített abban, hogy tükörbe tudjak egyre inkább nézni, még ha közben meg is öltem magamat.
Csak egy dologra vágytam, hogy váljon köddé David, amikor újra kinyitom a szememet, de nem vált azzá. Ott volt és engem figyelt. Szívének a ritmusa a fülemben dalolt és ez még inkább megőrjített, hiszen emlékeztetett mindenre, amire nem akartam. Nem akartam emlékezni a gyengédségre, arra, amire ő tanított meg, amit neki köszönhetően éreztem. Egyszerűen csak el akartam futni. Mintha a múlt szép lassan újra lángokra kapott volna és a testemet még inkább el akarta volna égetni. Nem érdekelt, hogy mit verek le, vagy hova futok, csak az számított, hogy a közeléből eltűnjek. Ha szomszédok voltak, akkor nem kizárt, hogy azt hitték, hogy valaki túl hangosan nézi a horrorfilmet, mert a jelenetek biztosan oda is beleillettek volna.
Nem érdekelt, hogy mennyire döfök tőrt a szívébe a szavaimmal. Egyszerűen nem számított és talán szívtelennek gondolt, de már csöppet se érdekelt. Évekkel ezelőtt is kifejeztem azt, hogy igazán szagolhatná már alulról az ibolyát, vagy legalább hagyná azt, hogy én szagoljam azt. Talán még az is jobb lenne, mint ez. Egyszerűen nem bírom. A lámpa hamarosan eltűnik a helyéről, s felé repül. Ő csak elhajol, a falon pedig milliónyi darabra tőrök a bútordarab. Nem érdekel már ez se, pedig a fülemben csengenek a darabok is, ahogyan egyre kisebbre törnek, mintha csak azt hallanám, ahogyan a lelkem darabkái törnek milliónyi darabra.
Lépnék, de elkések. Egyszerűen csak bekúszik a látómezőmbe, hiszen elállja az ablak felé vezető utat, miközben a pulóver próbálna melegen tartani, de még se érzem a hatását. A közelsége egyszerűen megőrjít. Amikor pedig hozzám ér, akkor egy újabb sikítás és mindent elkövetek azért, hogy lerázzam magamról. – Nincs többé Chloé, Tawnynak hívnak vagy csak Ravennek. – szólalok meg szaggatva, s próbálom felmérni egyre jobban a terepet, mint aki tényleg csak menekülni szeretne. Szavai szinte semmit se érnek, helyette inkább csak neki rontok. A kezemmel a mellkasát támadom, - Csak tűnj már el végre! Miért olyan nagy kérés?! - majd pedig megpróbálok behúzni neki, de valószínűleg nem sok sikerrel, hiszen harcos és könnyedén leállíthat. Főleg ilyen állapotban. Ha pedig elenged, akkor valószínűleg a földön kötök ki apróra összehúzva magamat. – Segíteni? – szólalok meg egy keserű nevetés keretében. – Egyszer már hagytam, hogy segíts, majd egyszerűen a földbe döngöltél! Elvettél tőlem mindent! Boldog vagy, hogy elérted a célodat?! – mondom neki könnyel áztatott arccal. – Mi kell? Az, hogy eltűnj örökre az életemből és drog, hülye idióta! – pillantottam rá a szőke tincseim mögül úgy, mint egy teljesen széthullott nő, de a farkasom is szenvedett viszont ő éberebb volt és készen állt arra, hogy támadjon, hogy megvédje a gazdatestet. Ő nem félt semmitől se….
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Axel C. Bohannon
Harcos - Mentor

◯ Kor : 93
◯ HSZ : 93
◯ IC REAG : 82
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Csüt. Feb. 04, 2016 10:25 pm

Nem úgy tűnik, mint aki könnyebbé akarja tenni a dolgaimat. És nevetséges, hogy még mindig úgy éli meg azt, hogy elküldtem Jamest, mintha elárultam volna. Vagyis inkább úgy, hogy kisegítettem őt a szenvedéseiből, majd bő másfél évszázad után visszataszítottam. A fiam azóta pedig nem sokat változott, ezt beismerem, de basszus… Megölt egy gyereket. Nem akartam, hogy a börtönbe kerüljön emiatt. Túlságosan is szerettem őt, és még ma is szeretem. Akármilyen ember is lett belőle, akármennyire sem akar velem találkozni, még a fiam. Ha annyira nem érdekelne a sorsa, akkor a lányunkat sem kérném, hogy tartsa rajta az öccsén a szemét. Örülnék, ha minden olyan lehetne, mint a nyolcvanas évek legelején, mikor még James sem kevert ekkora bajokat, és teljesen boldogok voltunk.
Biztos vagyok benne, hogy amint Chloé elhagyja a házat, valami hisztérikus röhögésben fogok kitörni, mert ilyen nem létezik. Fairbanks volt a hely, ahol anno rátaláltam, akkor is hasonló állapotban volt. A mostani valamivel rosszabbnak tűnt mondjuk. Ismételten elhoztam a házamba, ellenben most tombolt, sikítozott. De a történelem reméljük megint megismétlődik, és sikerül ismét segítenem rajta.
Nem hat meg a mondandója, hogy minek akarja, minek hívjam. Ő számomra Chloé fog maradni, hisz szinte tudom, maradt még benne abból az énjéből, akit én igazán megismertem és beleszerettem. Most elég kavaros minden nekem is, mert a legutóbbi találkánk sem volt éppen kellemesnek nevezhető, de egy biztos… segíteni akarok neki. Megmaradt még az a Chloé Payne, akit megismertem, csak véka alá rejtette. Nem tűnhetett el… igaz?
A mellkasomat püföli, én viszont ezellen nem teszek semmit. Nem fáj, nem üt túlzottan erőseket, mikor viszont látom, hogy megpróbál adni egy jobb horgot, akkor elhajolok előle, megfogom a karját, és a háta mögé lépdelve fogom le. Küzd ellenem, de nem hagyom eleinte, hogy szabaduljon. Viszont nem is vagyok erőszakos, épphogy csak annyira tartom meg, hogy ne fájjon neki. Mert nem, nem akarom bántani, ő akármennyire is akar engem.
Végül elengedem, de ez hiba volt, hisz a földre zuhan. Kapnék én utána, de nincs sok reagálási időm. A szívem beleszakad, hogy így látom őt, sírva, teljesen megtörten. A szavaira nem reagálok inkább semmit, hisz meglehet, hogy csak a drog hiánya beszél belőle. Elég sok mindenre képesek akkor az emberek, ezt tanúsíthatom.
Végül pedig, miután utolsó szavak is elhagyták ajkait, rá egy olyan fél percre leülök oda, és először csak a vállaira teszem a kezemet, majd magamhoz is ölelem. Sikítozzon, ellenkezzen, nem fogom elengedni. Már kétszer megtettem… Egyszer még ugyanitt, Fairbanksben, sok-sok évvel ezelőtt, majd a Fülöp-Szigeteken. Most nem fogom hagyni, hogy újra visszatérjen az önpusztítás útjára. Drogfüggő… nagy kunszt, le lehet szokni róla. De ki tudja, már mióta vonják meg tőle ezt. Hátát a mellkasomnak támasztom, és ha sikítgat, akkor pedig csak egyszerűen csitítgatom halkan, miközben a karját simogatom lágyan. Szeretném, ha lenyugodna, remélhetőleg ezzel sikert érek el, és nem csak rontok a helyzeten teljes mértékben. Elhiszem, hogy ideges, feldúlt, én is az lennék az ő helyében. Ha ilyen szörnyűségeket kellett volna átélnem, mint neki. Valószínűleg.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tawny Vaidya
Falkatag

◯ Kor : 76
◯ HSZ : 135
◯ IC REAG : 128
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Csüt. Feb. 04, 2016 10:26 pm

Talán idővel csillapodnia kellett volna ennek az érzésnek, de nem csillapodott, hanem sokkal inkább egyre erősebb lett bennem az érzés. Lehet, hogy üzleti úton voltam, de ha fel hív és szól, akkor hazajöttem volna és együtt megoldhattuk volna, de nem… Helyette inkább ő döntött egyedül, még pedig úgy, hogy utána a fiam még velem se akarjon beszélni és ezzel megölte egy részét a lelkemnek is. Tudta jól, hogy már azt is nehezen éltem meg, hogy farkasként nem láthattam a fiamat és jó pár hónapjáról lemaradtam, így nem is értem, hogy mit várt a tette után. Azt, hogy esetleg mellette maradok? Képtelen lettem volna, hiszen még ránézni is fájt, hogy aki egykoron meggyógyított az szíven döfött.
Viszont a jelenlegi helyzetet nem túlzottan akartam elhinni, hiszen mekkora az esélye annak, hogy két ember szinte pontosan ugyanúgy találkozik? Tisztán emlékeztem az első találkozásunkra is, még ha mélyre akartam eltemetni a többi érzéssel együtt, amik esetleg még hozzákötöttek, ami miatt sose voltam képes igazán senki mást szeretni. Inkább csak élveztem az életet és hagytam, hogy a sötétség magához édesgessen, ahogyan egykoron. Lehet, hogy akkoriban egy fokkal jobb állapotban voltam, de nem mintha számítana… Ez egyszerűen képtelenség, s ezek után le akarom inni magam, vagy egyszerűen csak újra elmenekülni a drogba, másképpen ezt nem lehet kibírni…
Egyáltalán nem örültem annak, hogy a régi nevemen szólított, de az már szerintem eltörpült mindemellett, hogy egyáltalán a jelenlétének nem örültem. Lehet, hogy őt emlegettem az elmúlt órákban is, de attól még nem akartam azt, hogy bárki is megtalálja nekem. Legszívesebben az ujjaimat a nyaka köré fontam volna és elpusztítottam, mintha csak ő lenne a démonaim forrása és talán így is volt…. vagy már magam sem tudom…
Következő pillanatokban az öklömmel a mellkasát ostromolom, majd pedig hamarosan megpróbálok behúzni neki egyet, de mind hiába, mert elkapja a kezemet és könnyedén csavarja a hátam mögé. Próbálnék szabadulni, de nem sok sikerrel járok, egészen addig, amíg nem enged meg, de akkor egyszerűen csak a földre zuhanok. Szerencsére a gravitáció gyorsabb volt, mint ő, így nem kötök ki újra karjai között. Sőt, inkább még hátrébb csúszok, s újra nem éppen kedves szavakat vágok a fejéhez, de ő nem felel, mintha nem tudná, hogy mit mondhatna, mintha tehetetlen lenne. Lábaimat felhúzom, átölelem a karommal és a fejemet a térdemre hajtom, mintha ezzel képes lennék magamat egyben tartani, de a könnyeim egyre inkább az arcomat áztatják.
Pillanatok múlva megérzem az érintését, mire ijedten rándulok össze, hiszen még mindig képes a múltam ama része felemészteni, elő-elő bukkanni, majd amikor a karjaiba húz, akkor mindent elkövetek, hogy kitörjek onnét, de még se szabadulok. A hátam hamarosan mellkasának simul, s testének a melegsége ölel körbe. Még inkább sírni kezdek, mint aki teljesen elveszett, s az se kizárt, hogy még ordítottam is a szabadulásom mellé. Nos, ha a szomszédok itthon vannak, akkor biztosan remek műsort kapnak, de nem érdekel. Még akkor se, ha hamarosan ránk hívják a zsarukat. Érintése teljesen felemészt, égeti a bőrömet, így megpróbálom legalább a karomat elrántani, miközben a hidegrázás újra és újra végigjárja a testemet… - Miért? Miért nem engedsz el? Miért vagy még itt? – suttogom a szavakat szakadozva, majd hamarosan érzem, ahogyan a gyomrom tartalma elkezd mozogni, hiszen induláskor belénk tömtek valamit, a farkasom segítségével török ki és rohanok feltehetően a vécéhez, majd hamarosan egyszerűen fölé görnyedek és kiadom magamból azt a kevés vizet, amit útközben is belém nyomtak, a szökésemkor is ittam a palackból és valami kajaszerűt is, amit még a gyomrom nem dolgozott fel…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Axel C. Bohannon
Harcos - Mentor

◯ Kor : 93
◯ HSZ : 93
◯ IC REAG : 82
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Csüt. Feb. 04, 2016 10:26 pm

El tudom képzelni, hogy mik járhatnak a fejében jelen pillanatban, és abban is biztos vagyok, hogy egyik sem valami mesés. Gondolom nem egy módot képzelt már el arra, hogy ha egyszer újra feltűnök az életében, akkor mit fog tenni velem. Igazán túltehetné magát azon az eseten… Több, mint három évtizede történt. Bár az is igaz, hogy nem tudom, azóta tartja-e a kapcsolatot a gyerekeinkkel. Bár, ha tartaná, valószínűleg nem… itt tartana most. És sosem jött fel témaként Chloé, mikor a lányommal beszélgettünk. Én nem akartam róla beszélni, vagy esetleg egyikünk sem? Fogalmam sincs, nem szólt egy szót sem arról nekem, hogy ott járt volna náluk az exnejem.
Szeretném azt is kideríteni, hogy mégis mi a franc történt vele az elmúlt időben. Pláne azt, hogy miért volt rabruhában. És miért folyt a vér a hasából. De egyelőre kétlem, hogy saját magától elmondaná nekem ezt, és ha valami történt a rabszállítóval, akkor valószínűleg az a hírekben is benne lesz. Csak ne jöjjenek az én ajtómhoz kopogtatni… Vagyis de. Jöjjenek csak. Talán az lenne a legjobb megoldás, hisz elég könnyen elő tudom adni magamat. Bár ha farkas jön, vagy olyasvalaki, aki ismer, az… szar ügy, lássuk be. Bár, akiket még jóbarátomnak is tartok, lehet nem tudnak rólam egy-két dolgot. De ez így van jól.
Tovább csitítgatom, ahogy a sírása egyre fokozódik. Nem értem, miért sír. Az elvonási tünetek, a tudat, hogy itt vagyok vele, vagy pedig esetleg a kettő együtt, amik ezt okozzák? Nem tudom, de talán valamelyest sikerül lenyugodnia, bár ezt a Chloét, aki mostanra vált egyáltalán nem ismerem. Ez pedig nem tudom, jó dolog-e, vagy sem. Épp válaszolnék a kérdésére, mikor is látom rajta, hogy nem igazán van jól. Fejemet úgy fordítom, hogy láthassam őt. Jön a róka.
El is engedem, és hagyom, hogy a fürdőm felé vegye az irányt. Én is felállok a földről, és követem őt oda, aztán odatérdelek mellé, és megfogom a haját, hogy mégse ez kapja az áldást. Egyik kezemmel azt fogom, másikkal a hátát simogatom. - Mert egyszer… mi több, kétszer elengedtelek már, és mind a kettőt megbántam. Most nem akarom ezt eljátszani megint. - Néha egy „oké” elhaló kijelentést is ejtek, mikor újabb adag jön, és végül kettő között újra megszólalok. - Tudom, hogy nem hiszel nekem, de sosem akartam ártani neked. Most is ezért ajánlottam fel, hogy segítek, de a közreműködésed nélkül nem fog menni. -
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tawny Vaidya
Falkatag

◯ Kor : 76
◯ HSZ : 135
◯ IC REAG : 128
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Csüt. Feb. 04, 2016 10:29 pm

Eleinte hetekig, hónapokig próbáltam beszélni a gyermekeimmel és a lányommal valamennyire ment is. Ő talán még a helyzeten is próbált javítani, esetleg elérni azt, hogy édesapja és én újra együtt legyünk, de nem ismerte a múltam minden darabkáját és ezt nem is bántam. Nem akartam azt, hogy bármennyire is belekóstoljon abba, amik velem történtek. Neki semmilyen formában nem kell ezt átélni. De a végső köteléket a fiam tette vágta el. Nem volt többé remény, én pedig egyszerűen eltűntem, a lányomnak is csak üzenetet hagytam, s mire észbe kaphattam volna, addigra már túl késő volt. Túl mélyen voltam már ebben a világban.
S az elmúlt időszakban pedig még inkább nem érdekelt az, hogy mi történik velem. Miért is érdekelt volna, hiszen az ex férjem felé is remekül kifejtettem azt, hogy mennyire nem kívánatos személy az életemben, ahogyan a teremtőm is velem megtette évtizedekkel korábban. Bár nem csodálom, hiszen az se kizárt, ha nem szarnék a legtöbb dologra, akkor már saját magamtól is felfordult volna a gyomrom, de már túl jól megtanultam, hogy miként ne törődjek az érzéseimmel, mások véleményével.
Igazából az se érdekelt már, ha rám találnak és lecsuknak. Legyen, biztosan így kellett történnie, ahogyan mondani szokás, néha saját magunknak ássuk meg a sírt és hiába élveztem a tetteimet, ugyanakkor egy apró darabot egyre inkább megöltem abból, aki egykoron voltam. S néha már magam sem tudtam, hogy ki köszönt vissza a tükörből, így nem csoda, ha kerültem inkább a tükröket, nem akartam látni azt a nőt, aki visszapillant rám, akinek karját tűnyomok tarkítják rövid ideig, amíg be nem gyógyulnak, vagy éppen akkor, amikor szippantottam. Az élet sose volt egyszerű, én pedig úgy éreztem, hogy elveszítettem mindent, a hitemet, a reményt, a férjemet, majd a gyerekeimet, így nem maradt más, mint a régi jó barát, ami egykoron is társam volt jóban és rosszban is, vagyis a drog.
Chloé meghalt, s ezen nincs mit szépíteni. Az érintése szinte éget, nem csoda, hogy próbálom lerázni magamat, hiszen még az ölelését is nehéz elviselnem és tudom, hogy ha igazán akarnék, akkor szabadulhatnék is, hiszen elég erős vagyok még ahhoz is, vagy legalább szeretnék hinni ebben, hogy a társam, a farkasom még nem hagyott ilyen téren cserben, de mégis túl gyengének érzem magamat. A szavak is alig hallhatóan hagyják el ajkaimat, remegek és szenvedek. Talán fura egy farkasnál, de nálunk miért ne alakulhatnának ki szenvedély betegségek? Főleg, ha már előtte is megvolt rá a hajlamom.
Magam sem tudom, hogy merre kell menni, így elsőre rossz helyre is nyitok be, de aztán megtalálom és egyszerűen csak lezuhanok a vécé mellé és hagyom, hogy minden kijöjjön belőlem. Mindennek van következménye, s úgy érzem, hogy újra a földi pokolba kerültem. Szervezetem hiányolja a drogot, s hiába regenerálódok gyorsabban, mint az átlag, attól még áhítozom utána úgy, ahogyan más a csokoládé vagy a cukorka iránt. Érzem, ahogyan a hajamat megfogja, beszél hozzám, de a szavai összemosódnak, amikor pedig vége a rókáknak, akkor ruhám ujjába törlöm a számat, majd neki dőlök a falnak, de távolabb tőle. Hajamat valamennyire kisöpröm az arcomból és úgy pillantok rá. – Talán akkor cselekedtél helyesen, amikor elengedtél. Nem okoztunk már elég fájdalmat a másiknak? – kérdeztem tőle el-el akadozva, s ha megpróbált közelebb jönni, vagy hozzám érni, akkor én arrébb csúsztam és még apróbbra húztam össze magamat, mint akinek tényleg fáj az érintése, mintha a bőrét nyúznák. – Lehet, hogy már késő, akit egykoron ismertél az meghalt. Chloé nincs többé. Semmi nem maradt belőle. Nem ismersz, fogalmad nincs arról, hogy ki vagyok, s talán így jobb is. Csak engedj elmenni… - suttogtam egyre halkabban a szavakat, miközben újra és újra néha végig simítottam az arcomon, a hajamat próbáltam száműzni a verejtékes orcámról, de nem igazán ment és már ez is egyre inkább bosszantott. Meg amilyen állapotban voltam az se kizárt, hogy hamarosan újra robbanni fogok.  
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Axel C. Bohannon
Harcos - Mentor

◯ Kor : 93
◯ HSZ : 93
◯ IC REAG : 82
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Csüt. Feb. 04, 2016 10:30 pm

Nagyon remélem, hogy végül megbékél velem is. Elhiszem, hogy nem lesz rövid folyamat, mi több, szeretem is a kihívásokat, de egylőre az is megtenné, ha legalább néhány szót váltana velem. Ez úgy tűnik, kezd alakulni, bár hogy suttog, és akadozva próbál csak kierőszakolni magából néhány szót, azt nem tudom mire vélni. Fél tőlem, vagy mi? És ezt nem úgy éltem, hogy konkrétan tőlem, hanem, hogy még inkább képes lennék porba tiporni az életét? Kezdetnek azt is fel kellene fognia, hogy már akkor sem akartam fájdalmat okozni neki, mikor a fiunkat elküldtem. De ő úgy élte meg, és Istenre esküszöm, ha tudtam volna, akkor nem döntök őnélküle. Legalább szólok róla, hogy készüljön fel rá, vagy valami. Nem az, hogy hazaér, kereste Jamest otthon, és sehol nem találta, aztán kellett nekem elmondanom neki. Életem legnehezebb beszélgetése volt az is. De azt bevallom, hogy nem gondoltam bele, milyen mélyen fogja érinteni ezt, mert nem ugyanolyan körülmények közt éltünk korábban sem. Nem gondoltam bele, és visszataszítottam őt a sötétségbe… Amiből próbálom most őt kirángatni. Újabb esélyt kaptam, és ez a találkozás akárhonnan is nézem, nyugodtabb, mint a legutóbbi.
Hagyom, hadd adja ki magából az adagot, eközben próbálok ott lenni mellette, mint támasz. Akármennyire sem voltam ott neki az elmúlt időszakban. Lehet, hogy nem akart látni, de ki tudja, mennyi minden más lenne most, ha erősködtem volna, és ott maradok mellette. Akármilyen nehéz is lett volna, nem kellett volna hagynom, hogy újra visszaessen a drogokhoz. Felelőtlen voltam, és most fizetem meg az árát csak úgy igazán. Legalábbis jelen pillanatban ezt érzem.
Lehúzom a vécét, aztán nekidőlök annak, miközben figyelem, hogy ő is hátrébb kúszik. Sóhajtok egyet arra, amit kérdez tőlem, és kisebb gondolkozás után válaszolok is. - Nem. Életem legrosszabb döntése volt, hogy hagytam magam. Hogy hagytam, hogy elváljunk. Hogy hagytam, visszaess ebbe az állapotodba. Hogy nem voltam ott melletted, mikor szükséged volt rám, akármennyire sem akartad bevallani magadnak. – Maradok a helyemen, nem közeledek hozzá. Ez is jó már, hogy legalább beszélgetünk. Bár látszik rajta, hogy nehezen megy, de attól még örülök. Ma meg nézzünk mégis magunkra. Ő élt át szörnyű dolgokat, mégis ő néz ki fiatalon, gyönyörűen, én pedig éltem a magam kis stresszes életét, aztán akármennyire is utálom bevallani, elkezdtem öregedni. Legalábbis külsőre. Fizikailag még én is képes vagyok néha meglepődni magamon. - Tudom, hogy azt hiszed, azt a részedet már kiölted magadból. Én hiszem, hogy van még belőled abból a mosolygós lányból, akibe anno igazán beleszerettem. - Szavaim egy pillanatra sem rezdülnek meg. Jelen pillanatban úgy tűnik, én vagyok az összeszedettebb. - Lehet, hogy a jelenlegi énedet nem ismerem, de ismertem, aki voltál. Tudom, milyen voltál, mielőtt befogadtalak, és utána milyenné váltál. Akkor is felajánlottam a segítségemet, amit elfogadtál. Kétkedve ugyan, de el. Most sem kérek mást tőled… Csak azt, hogy hadd segítsek neked. Kérlek! - Szemem egy pillanatra sem veszem le róla, próbálom a viselkedéséből leszűrni, mit is gondolhat, hogy mit szabad mondanom, mit nem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tawny Vaidya
Falkatag

◯ Kor : 76
◯ HSZ : 135
◯ IC REAG : 128
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Csüt. Feb. 04, 2016 10:32 pm

Fogalmam sem volt arról, hogy valaha képes leszek-e elviselni a közelségét és nem arra gondolni, amikor ránézek, hogy miként törném ki a nyakát, vagy tűntetném el örökre. Talán beteg elme lettem az elmúlt évek, magam sem tudom, hiszen tényleg fogalmam sem volt már arról, hogy ki vagyok. S bárokban nem is kellett ezen gondolkoznom. Ott Raven voltam, ahogyan a fülledt hotelszobákban se kellett kitalálnom azt, hogy ki vagyok valójában. Voltam szerető, csábító és maga az ördög is, ha arra volt szükség, esetleg a pajkos lány. S arra is tisztán emlékszem, amikor a tűsarkaimmal megtaláltam a combját. Azóta gondolom jól van, hiszen nem tűnt olyannak, aki sántítana. De nem is érdekel, mégis egy részem ordítana, sikítana, mint akit nyúznak, amikor megérint, amikor hozzám ér, mintha csak újra 17 éves lennék, amikor elraboltak. Pedig ő nem úgy bánt, ahogyan ők bántottak, mégis a lelkem egy részétől fosztott meg. Nehezen bíztam meg bárkiben is, de őt közel engedtem, s utána egyszerűen hátba támadott. Lehet, hogy szerinte nem, szerinte csak a fiúnk életét mentette meg, ami talán igaz volt, de közben elvette tőlem… S ez fájt a legjobban, hogy helyettem is döntött és a fiúnk miatta fordított nekem hátat, pedig biztosan lett volna más megoldás is.
Most pedig ott voltunk, ahol első találkozásunkkor. Annyi különbséggel, hogy most már nem ember voltam, hanem farkas, de ugyanúgy drogos, s akkoriban is féltem tőle, de nem ismertem. Most viszont ismertem és mégis távol akartam lenni tőle. Így azt hiszem sokkal szarabb volt az egész szituáció, mint amire vágytam. Elég volt azzal küzdenem, hogy a drog hiánya ne őrjítsen meg, s ne menjen szét a fejem, amitől lassan szerintem sikítottam volna, de igyekeztem visszafogni magamat. Nem túl minden jöhetett ki, így nem csoda, hogy egy kisebb savat is hánytam már, de végül abbamaradt, én pedig távol csúsztam tőle, mintha ő maga lenne az ördög és talán számomra az is volt.
Hallom, amit mond, pedig nem akarom. A lábaimat felhúzom, szorosan ölelem át, s nem mozdulok. Néha rá pillantok a nedves tincseim mögül, de sokkal inkább a földet figyelem, majd egy keserű nevetés hagyta el az ajkaimat. – David, megtörtént, nem teheted semmisé. Nem tehetsz úgy, mintha mi sem történt volna. – mondom minden kedvesség nélkül, mert nem törölheti csak úgy el, még ha lenne is rá mód, mert tudom, hogy van, de akkor még inkább utálnám őt. Pedig jelenleg se a szívem csücske, még akkor se, ha egy makrónyi része a szívemnek az övé, hiszen a gyűlölet és a düh nagyobb helyet foglal el. De legalább nem ostoba, nem közelít felém, mert akkor biztosan elrohannék újra, még ha úgy is érzem magam, hogy menni nem bírnék. Szükségem van a szerre, s amikor a hajamhoz nyúlok, akkor a kezem is elárul, hiszen megremeg, miközben belülről talán a pokollángja nyaldossa a testemet és a lelkemet. – Hogy vagy képes hinni benne? Láttad, hogy mire vagyok képes, láttad, hogy mennyire nem érdekelsz, hogy miként leltem otthonra más férfi ölében. – s a szeretet jele se lelhető fel a hangomban. Nem érdekel, hogy mennyire fáj neki amit mondok. Talán egyszerűen csak szenvedni akarom látni. Ki tudja… - Ostoba voltam, hogy hagytam neked azt, hogy segíts! Elárultál! Tudtad jól, hogy min mentem keresztül, hogy milyen poklot jártam meg, de bíztam benned és te egyszerűen csak megsemmisítettel egyetlen egy döntéseddel. A fiúnk úgy kezelt, mintha én küldtem volna el, pedig közöm nem volt hozzá! Rám nézni nem bírt….- majd a végére elhal a hangom és egy apró könnycsepp gördül végig az arcomon. – Miért bíznék benned? Miért engedném, hogy újra úgy játssz velem, mintha csak bábú lennék? – szavaim mellé pedig keserű nevetés járt. – Ha segíteni akarsz, akkor szerezz nekem ruhát és drogot, majd engedj elmenni… - mondom komolyan, még akkor is, ha érzem, hogy ezzel újra magamat is bántom és közben mélyen a szemébe nézek. S az se érdekel, hogy láthatja a végig gördülő könnycseppet arcomon és az újabbat a szemem sarkában megjelenni…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Axel C. Bohannon
Harcos - Mentor

◯ Kor : 93
◯ HSZ : 93
◯ IC REAG : 82
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Csüt. Feb. 04, 2016 10:34 pm

Sok idő eltelt már az első találkozásunk óta, de sosem fogom elfelejteni valószínűleg azt, hogy milyen volt, mikor rátaláltam fagyoskodva, szintén Fairbanks utcáin. Befogadtam, idővel segítettem neki leszokni a drogokról. Ő viszont már akkor is azt feltételezte rólam, hogy mindezt csak a szexért csinálom. Vagy szimplán csak akarok tőle valamit. Akartam is. Azt, hogy összerendezze az életét, és hogy segíthessek neki. A helyzet most is hasonló, mint akkoriban volt. Kivéve azt, hogy rám mászna, de a dolgok alapjai ugyanazok. Most sem várok el tőle semmit. Nem várom el, hogy megbocsásson nekem, hogy úgy nézzen rám, mint egykoron. Nem, egyedül csak azt szeretném, ha újra segíthetnék neki a helyes útra térni. De, ha adj Isten sikerülne, akkor remélhetőleg nem cseszem el megint valamivel, és taszítom újra vissza a drogokhoz, vagy még rosszabbakba. Mert, amit anno a Fülöp-szigeteken láttam, az sokkal rosszabb volt, mint amit kinéztem volna belőle.
- Ezt úgy mondod, mintha nem lennék vele tisztában. A múltat nem tudom semmissé tenni, de ez nem jelenti azt, hogy a jelenedet, a jövődet nem tehetem valamivel jobbá, mint a mostani. - Nehogy azt mondja nekem, hogy élvezi ezt az életvitelt. Nagyon nem úgy ismertem meg őt. Pláne azokból, amiket anno elmondott magáról, hogy mit tettek vele. Ráadásul a drogokhoz is azért nyúlt akkoriban, hogy enyhítse a fájdalmait. Miután Jamest elküldtem, gondolom nem sokkal azután ismét elővette, és azóta is tart ez a korszaka. És elég csak ránéznem, hogy láthassam rajta, ez egyáltalán nem jó.
- Úgy, hogy tudom, milyen személy voltál, miután engedted, hogy segítsek neked. Nem voltam melletted, nem segítettelek ki a gödörből, amit én ástam neked, de rájöttem, hogy ez puszta idiotizmus volt a részemről. - Nem tudok rá mit mondani. Szerettem őt, teljes szívemből, mégis, ahogy kimondtuk a válást, a mi kapcsolatunk is csak úgy… semmissé vált. Nem hallottunk a másikról, nem is érdeklődtünk valószínűleg, és… ennyi.
- Szerinted nekem bármivel is könnyebb? A fiunk ugyanúgy nem beszél velem sem, akármennyire is próbálkoztam a kapcsolatot tartani vele. De jól van, él, semmi baja nincsen. Ami akkoriban a célom volt, az sikerült. Csak nem úgy, ahogy akartam. - Bevallom, ebbe tényleg nem gondoltam bele, hogy James ennyire el fog hidegülni tőlünk. Nem fogta fel valószínűleg, hogy a barátaitól, a közegtől, amit ismert való elszakítása nem amiatt volt, mert nem szerettük. Csak nem akartuk, hogy ott bármi baja eshessen.
- Szerinted valaha is így tekintettem rád? Mint egy bábura? Mert akkor nagyon másként éltük meg azt a nem kevés együtt töltött évet. - Aztán végül fel is állok a földről, és odanyújtok neki egy zsebkendőt, amit az imént halásztam elő. Ha elfogadja, elfogadja, ha nem, akkor odadobom neki az ölébe. Aztán már veszem is elő a telefont, bepötyögök egy számot, és másik kezemet a zsebembe rakom, aztán hátat fordítva Chloénak dőlök neki az ajtófélfának, és nézek ki a folyosómra. - Estét. Kellene néhány dolog, amilyen gyorsan csak tudod hozni őket. Az exnejem. Nem. Igen. Nem mondott semmit, csak hogy valamilyet hozz. Nos, ruha kellene még neki. 165 centi magas, ehhez igazodj. Hozz vagy két-hármat belőlük, aztán felveszi, amelyik jó rá. Oké. Oké. Rendben. Kösz. - Azzal lerakom, és visszavágom a zsebemre a telefont, és megfordulok, de még mindig az ajtóból pillantok le rá. - Néhány perc és jön. - Talán ezzel is sikerül belátnia, hogy tényleg csak segíteni akarok rajta.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tawny Vaidya
Falkatag

◯ Kor : 76
◯ HSZ : 135
◯ IC REAG : 128
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Csüt. Feb. 04, 2016 10:37 pm

Utáltam itt lenni, de legalább nem a régi házunk volt, de akkor is mindenhol az ő illata lengte be a házat és ez egyre inkább idegesítő volt. Legszívesebben mindent porrá zúztam voltam, a szívemben tomboló káoszt egyszerűen csak végre kiengedtem volna, de fáradt, meggyötört voltam és mind ennek a tetejére még a múltam emlékeit is el kellett viselnem. Nem volt elég, hogy itt volt, hogy hozzám ért, vagy éppen csak megakadályozott abban, hogy el tudjak innét menni, de még beszélgetni is akart, vagy legalábbis igyekezett néha legalább szavakkal hatni rám, de nem sok sikerrel. Nem értettem, hogy miként képes erre. Miért próbál segíteni. Talán azért, hogy a lelkiismeretét könnyítse? Ki tudja, hiszen eléggé a tudtára adtam a legutóbbi találkozásunkkor, hogy mennyire nem akarom látni, de mégis itt van. De nem is érdekelt, egyszerűen csak azt akartam, hogy újra meghalljam a nő hangját és kiderüljön, hogy az egész csak a képzeletem szüleménye, de sose jött el az a pillanat, hiszen az a nő ott feküdt a hóban és halott volt…
- Hasonlóakat mondtál egykoron is, s látjuk, hogy mi lett a következménye, így még meglepődsz azon, hogy kételkedem a szavaidban? – kérdeztem vissza undokul, s mint akinek még a beszéd is nehéz. Fejemet a falnak támasztottam és egy pillanatra lehunytam a szemeimet. Miért nem vagyok képes felébredni? Miért ide kellett kerülnöm? Miért újra ő talált rám? Biztos vagyok abban, hogy Darren és Horatio se csattant volna ki az örömtől, ha így találnak rám, de még az is egy fokkal jobb lett volna, vagyis azt hiszem. Azt se tudom, hogy még mindig itt vannak-e, vagy arra, hogy egyáltalán emlékeznek-e rám.
- S mi van akkor, ha az, akit egykoron ismertél teljesen meghalt? Miért nem vagy képes elfogadni, hogy többé nincs Chloé? – újabb keserű nevetés hagyja el az ajkaimat, majd hajamba túrok. Fogalmam sincs, hogy merre lehet a parókám, de szükségem van rá. Ő volt az egyik legjobb menedékem az elmúlt időszakban. Azóta, hogy szinte kimondtuk a válást. Mintha egy idegen állna előttem, s egy olyan személy, aki tőrt döfött a szívembe. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy nem bírok tovább egy légtérben maradni vele, mert lassan megfulladok.
- Nem úgy, ahogyan gondoltad? Mégis mi a büdös francot gondoltál akkor, amikor elküldted? Ez körülbelül olyan lehet számára, mintha kitagadtad volna a tettéért, mintha elítélted volna azért, mert meghalt valaki! Akkor fordítottál hátat neki, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rád, ránk. S a legrosszabb az egészben, hogy még engem is magaddal rántottál! – fakadok ki újra kicsit hangosabban, és ha esetleg tusfürdőt, vagy bármit elérek, akkor egyszerűen csak hozzá vágom, hogy érezze a törődést, s azt, hogy bennem sokkal nagyobb vihar tombol, mint amennyit kimutatok.
- Ne merd felhozni azokat az éveket! Nincs jogod hozzá!– mutatok rá ingerülten. Nincs joga még inkább feltépni a bennem létező sebeket. Nem volt könnyű eltemetnem, mélyen elásnom magamban a dolgokat, de nem volt más választásom, ha életben akartam maradni. De tényleg életben lennék? Tényleg élek, vagy csak egy árnyék lett belőlem? A zsebkendőt nem veszem el, csak hagyom, hogy az ölembe zuhanjon, majd még inkább összehúzom magamat. A fejemet a falnak támasztom, s hallgatom azt, amit beszél. Ha akarnám se tudnám kizárni, hiszen farkas vagyok. Érzem, ahogyan a világ forog velem, majd még inkább körbe ölelem magamat, mintha csak attól tartanék, hogy lassacskán megfagyok. – Hallottam. – csak ennyit vetek oda, majd elfordítom a fejemet, figyelem a csempének a mintázatát, vagy csak a fények játékát a tárgyakon. – Miként keveredtünk mi ide? Miként hullott minden darabokra? – alig hallható volt a kérdés, de tényleg nehéz volt elhinnem, hiszen a fülemben ott csengett még a gyermekeink nevetése, s talán egyedül ez volt az, ami életben tartott úgy igazán és semmi más…
Ha pedig megjött a drog, akkor egyszerűen csak elvettem tőle. – Ironikus, nem? Egykoron le akartál szoktatni róla, most pedig a kezembe adod...- s attól függően, hogy milyet kaptam egyszerűen csak beadtam magamnak. Az, hogy végig nézte-e vagy nem, nem érdekelt. Az már az ő dolga volt, hogy látni akarta-e az önpusztításomat. Én csak egyszerűen újra hátra dőltem és vártam a megváltásra.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Axel C. Bohannon
Harcos - Mentor

◯ Kor : 93
◯ HSZ : 93
◯ IC REAG : 82
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Vas. Feb. 07, 2016 9:24 pm

Majdnem visszaszóltam még neki, de aztán rájöttem, hogy ezt jobb inkább magamnak megtartani. Akkoriban is ugyanúgy kételkedett a szavaimban, és nem akarta a segítségemet. Vagy legalábbis azt mondta, de közben belül valószínűleg nagyon is vágyott rá. Legalábbis a későbbi tapasztalataim alapján. És ez most sincs másképp. Hiszem, hogy ha tudná, ha valaki adná neki a hátszelet, akkor megint dalolva szokna le a drogról, hisz mit okoz az az embernek? Képzeteket, olyan dolgokról, amik nem valósak, mégis annak érzi. Miért jó ez, hogy ennyire elrugaszkodik a valóságtól? Elég idős vagyok, és elég érdekes is lett volna, ha egy-két dolgot nem próbálok ki, de sosem jutottam el arra a pontra, hogy függővé váljak valaminek. Akárhogy is… akkoriban is kellett nem is olyan kevés idő, mire végre elkezdett hinni a szavaimban. Most is hasonló a helyzet, kivéve, hogy jelenleg van közös múltunk is.
- A bizalom nélkül nem lennék a mostani pozíciómban. Sok dologra lehet képes ez az egy dolog, és én még bízok ebben, hogy nem halt ki az a részed sem. - Vagy ki tudja… lehet csak nem tudom elfogadni, hogy annak az énjének már vége, és átvette a helyét ez a… mondjuk úgy, a mostani énje.
- Hát képzeld, az is megeshetett volna, hogy kitagadom, elvégre megölt egy fiatal gyereket. Előtte lett volna még egy élet. Ő pedig véget vetett neki. Én mégsem tudtam rá haragudni egy pillanatra sem, hanem egyből elkezdtem a megoldásokat keresni. Ez tűnt a legjobbnak. Hogy a dolgok máshogy alakultak, azt nem én befolyásoltam. - Lehet mélyen szíven ütik ezek a szavak, de jelen helyzetben már tök mindegy. Benne vagyunk a közepében, legalábbis voltunk. Én viszont lezártnak tekintem ezt az ügyet. Lejárt lemez már, akármennyire is durván hangozhat ez. Nem siránkozhatok az örökkévalóságig ezen a rosszul elsült döntésen, és az eset óta is harminchárom év telt el.
Karba tett kézzel támasztom az ajtófélfát, a kérdésére pedig nem válaszolok. Elcsesztük, mind a ketten, ennyire egyszerű. Nem azt, hogy elküldtük Jamest, közel sem. Azt, hogy korábban nem tartottuk kordában, és tessék… Mind a ketten elvesztettük őt. Ha sikerült volna visszafognunk a bajkeverő énjét, akkor most nem itt tartanánk. Talán még mindig boldog családként élhetnénk, de jelen helyzetben ezt a forgatókönyvet nem látom a szemeim előtt. A fiammal nem rendeződött a kapcsolatunk, és egyelőre nem is hiszem, hogy fog.
Végül néhány percnyi csend után meghallom a kopogást az ajtómon. Rápillantok még Chloéra, aztán megyek is az ajtóhoz. Kinyitom, aztán beszélek néhány sort az illetővel, végül a táskát, és a kábítószert is. Nem nagyon nézegetem, inkább csak viszem oda Chloénak, hogy aztán odaadjam neki, aztán már a táskában levő ruhákat is viszem be a hálómba, ahol az ágyra lerakom. Majd visszamegyek hozzá, remélve, ekkorra már befejezte az önpusztítást.
- Hidd el, ugyanúgy le akarlak most is szoktatni róla, de nem ez a módja neki. - Aztán pedig a kezemet nyújtom felé, hogy felsegíthessem. Elfogadja, vagy sem, rajta áll, én viszont újra beszédbe kezdek. - A ruhák a szobámban vannak. Remélem megfelelőek lesznek. - Néhány ing, farmer, fehérnemű, és ki tudja még mik.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tawny Vaidya
Falkatag

◯ Kor : 76
◯ HSZ : 135
◯ IC REAG : 128
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Vas. Feb. 07, 2016 9:28 pm

Bizalom egy olyan dolog, amit oly nehéz megadni valakinek, de mégis egyetlen egy másodperc elég ahhoz, hogy megtörjék, megfosszanak tőle. Talán az egyik legbonyolultabb kapocs ez az emberek között, hiszen akár évek is kellenek ahhoz, hogy kialakuljon két személy között. S egyetlen egy tett, egyetlen egy szó képes megfosztani tőle. S nem csak a bizalomtól fosztott meg David, hanem mindentől, ami miatt úgy éreztem, hogy érdemes élnem. Elveszítettem a családomat, de még őt is. Nem bírtam ránézni akkoriban, nem bírtam elviselni az érintését, ahogyan most se. Egyszerűen úgy éreztem, hogy elvesztem.
- Talán már nem kellene bíznod ebben. Egyszerűen csak enged el… - jegyzem meg minden kedvesség nélkül. Mondhatni annyira hidegen, mintha csak egy jégcsap költözött volna a hangomba. Nem akarom, hogy olyanban reménykedjen, amire szinte semmi esély sincsen.
Szavaira hitetlenkedve kapom fel a fejemet és még egy keserű nevetés is elhagyja az ajkaimat. – Ez most komoly? Ezt te se gondolhatod komolyan! Kitagadni azért, mert megölt valakit? Nem tudjuk,hogy mi történt pontosan. S lehet, hogy nem volt egyszerű eset, de ennyi erővel engem is kitagadhatnál, elküldhetnél jó messzire, mert jó pár ember meghalt miattam, ahogyan jó pár állat is. Egy bestia lakozik legbelül! Gyerünk, ítélj el, vagy adj át a rendőrök kezére azért, mert gyilkos vagyok, de ne mond azt, hogy ennyi idő alatt még sose öltél… - nem érdekel, hogy miként reagál arra, amit mondok, de minek szépítsem a dolgokat? Gyilkos voltam, ahogyan valószínűleg ő is, vagy éppen az lesz egykoron, ha úgy kívánja a helyzet. Harcos, így kár lenne tagadni ezt az egészet.
Nem mozdulok, nem túlzottan figyelek rá, nem fordulok felé, legfeljebb néha pillantok rá. Egyszerűen csak hagyom, hogy a fejemhez és a testemhez simuljon a hideg csempe. Nem akarok megmozdulni, nem akarok elmenni, de nem is bírnék. Túl jó ott a hideg kövön, mintha a belső poklomat képes lenne hűteni, esetleg csökkenteni. Sokszor gondolkoztam azon, hogy vajon, ha akkor nem hozza meg ezt a döntést, akkor most hol tartanánk, de mindig elvesztem eme kérdések közepette és nem láttam a végét. Egyszerűen csak így kellett történnie, nekem el kellett süllyednem, neki meg tovább kellett sétálnia a „fényben”. Két különféle ösvényre tévedtünk évtizedekre, de most az élet fura társasjátékában újra egy mezőre léptünk, de vajon most mi lesz? Merre tovább? Mit hoz a holnap, esetleg a hajnal vagy éppen a napnyugta majd, esetleg ez a város? Oly sok kérdés kavargott bennem, de magam sem tudtam rá a válaszokat.
Kopognak, ő elindul, én pedig továbbra is ott maradok. Nagy nehezen kicsit feljebb tornázom magamat és iszom egy kis vizet, kiöblítem a számat is, majd mint egy rongybaba rogyok vissza a földre. Érzem a farkasom mozgolódását. – Shh, nyugi. Ne most… - suttogom eme szavakat, mint valami dilis, de fáradt vagyok, kimerült és minden porcikám már ég és muszáj őt visszafognom, mert ha nem teszem, akkor abból csúnya lakás bontás lenne… A drogot elveszem és egyszerűen beadom magamnak, a fejemet újra hátradöntöm és hagyom, hogy magával rántson a szer, s percek múlva el is jön a hatása, miközben hallom újra a közeledő lépteket, de a szemeimet nem nyitom ki egészen addig, amíg meg nem szólal. – Akkor mi a módja? Meddig fogod hagyni most, hogy pusztítsam önmagam a szemed láttára? Meddig leszel képes most szemellenzőt hordani? – kérdezem tőle elfúló hangon. Kinyújtom a kezemet, majd visszaejtem, amikor megremeg. Felpillantok rá, újra kinyújtom, de nem bírom megfogni megint az övét, végül inkább feltornázom magamat, de még mindig gyengének érzem magam. A lábaim megremegnek, s ha nem kap el, akkor nem kizárt, hogy a földön kötök ki, mint valami szerencsétlen. Segítségével pedig visszatalálok a szobába. – Nem kellene ezt tenned. Biztosan van jobb dolgod is, vagy találtál jobbat is, mint én… - suttogom eme szavakat, majd leülök, végül eldőlök az ágyon, s még a ruha se érdekel most. Egyszerűen csak apróra húzom össze magamat, miközben egyre inkább érzem azt, ahogyan a szer szétárad a testemben.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Axel C. Bohannon
Harcos - Mentor

◯ Kor : 93
◯ HSZ : 93
◯ IC REAG : 82
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Vas. Feb. 07, 2016 9:29 pm

- Ahogy már korábban is említettem… Egyszer már elengedtelek. És sokszor meg is bántam. Nem foglak még egyszer elengedni. - Szeretném, ha itt maradna, Fairbanksben. Engem sok minden köt ide, és jóval könnyebbé tenné a dolgomat, ha nem menne túl messzire. Talán ismét csatlakozhatna a falkához is, mert jelen helyzetben ő is kóbornak számít. Remek is lesz leadni a jelentést Willnek. Épphogy visszaérek a városba, máris belebotlok egy kóbor vérfarkasba, aki ráadásul az exnejem. Ennyire szerencsés is csak én lehetek.
- Mondom kitagadhattam VOLNA. De nem tettem. És nem, nem szoktam ölni, csak, ha feltétlen muszáj. De általában tudom, hol van a határ. - Ami pedig a világháborúban történt, arról inkább ne is beszéljünk. Elég sok dolgot láttam ott, amit nem is akartam. Nem teljesen voltam vele tisztában, mire vállalkozom, de végül csak ott maradtam. Egészen Normandiáig. Na ott viszont betelt nálam is a pohár, és többet vissza sem akartam nézni. De egy háború pedig megint más dolog, ott el kell fogadni, hogy emberek halnak meg. Katonákat öltem meg, nem ártatlan civileket.
- Nem fogok sokáig. De te is tisztában vagy vele, hogy egyedül lehetetlenség leszoknod róla. - Leguggolok elé, és úgy nézek a szemeibe. - Egyedül, és bármiféle akarás nélkül. De ha képes vagy elhozni ezt az elhatározást, és rávenni magad, hogy átszenvedd magad ezen a számodra eszméletlen hosszú időnek tűnő időszakon, akkor tudod, hol keress. Én szeretnék neked segíteni, de én sem tudok egyedül világot váltani. - Emlékszem, hogy néha megjelentek rajta az elvonási tünetek még azután is, hogy már néhány éve letette a kábszereket. De hát ilyen ez. Idő kérdése az egész, és az, hogy az adott illetőnek mennyire erős az elhatározása. Ő neki ott voltam én, mint támasza, később szerelme, aztán férje. Kiálltam mellette mindig, és ez neki is jót tett, mert tudta, van valaki, akire számíthat. Rám minden esetben számíthatott. Most is számíthat. Akármennyire sem hiszi el. Azt viszont jó lenne, ha megértené, én csak neki akarok jót. Tíz éve meg lett volna rá a lehetőségem, hogy kisegítsem őt, akkor nem éltem vele. Ott elég nyilvánvalóan a tudtomra adta, hogy nem akar látni. Most viszont mintha látnék benne valamiféle megbánást is, noha nem arról a találkozásról. Hanem, hogy hagyta magát visszaesni. Hogy a családunk szétesett, mert nem tartottuk össze rendesen.
Kezemet nem veszem el, várom, hogy megfogja. Ezt egyben értem metaforikusan, és szó szerinti értelemben is. Ha felsegíthetem, akkor az már egy nagyon is jó kezdet lehet a számára, mert hagyja, hogy segítsek neki. Akármennyire sem képes végül megfogni a kezemet, látom rajta, hogy próbálkozik. Ez is bőven elég már kezdésként. Megvan benne az elhatározás, csak még valószínűleg ő sincs teljesen tisztában vele, mit akar. Végül figyelem, ahogy feláll, aztán ahogy már kezdene is összeesni, odaállok hozzá, hogy megtartsam. Végül megkönnyítve a dolgunkat inkább felkapom őt a karomba, és úgy viszem át a szobámba, ahol pedig leeresztem őt, de még mindig fogom, nehogy elessen. Figyelem, ahogy leül az ágyra, majd kidől rajta. Megrázom a fejemet lágyan, és egy sóhajtással tarkítva nyúlok érte a takaróért, hogy betakarhassam őt. - Azt majd én tudom, hogy a dolgaimat miként intézem. - Ha pedig felülne, akkor a mellkasára helyezem a kezemet, és kicsit sem erőszakosan nyomom vissza az ágyra. - Legalább az estét töltsd el itt. Holnaptól pedig mehetsz oda, ahova akarsz. Azt viszont jó, ha tudod, hogy nálam mindig lesz hely számodra. –
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tawny Vaidya
Falkatag

◯ Kor : 76
◯ HSZ : 135
◯ IC REAG : 128
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Vas. Feb. 07, 2016 9:31 pm

-  És ha én nem akarok maradni? Ha én el akarok menni? Mi van akkor, ha én nem hiszek a második esélyben? – ezek mind csak kérdések voltak, hiszen lehet, hogy ő segíteni akar tényleg. Lehet, hogy megbánta a tettét, de ez akkor se így megy. Fogalmam nincs arról, hogy képes lennék-e újra bízni benne. Még akkor se tudom, ha egy pindurka része a szívemnek még az övé. Sose szerettem senkit se úgy, mint őt. Sose éreztem olyat, mint mellette. Talán emiatt is lett belőlem ez, hiszen a vágyaim hajtottak, de egyetlen egy férfi se volt olyan, aki mellett hosszabb időre el tudtam volna időzni… Talán emiatt voltam a legtöbb hajnalon más férfi ágyában, karjaiban…
- Akkor is csak egy gyerek volt… - akinek a szüleire lett volna szüksége és nem arra, hogy a nővére vigyázzon rá. Nekünk, együtt kellett volna megoldanunk, de még se így történt. Egyszerűen csak pillanatok alatt csúszott ki a kezeim közül a boldogság, a családom. Talán, ha akkor sikerül a fiammal rendeznem a dolgot, akkor talán idővel David-el is megpróbáltam volna helyrehozni, de nem ment… Én pedig egyszerűen csak engedtem, hogy a sötétség újra magához öleljen. Túl sok évtizede használok drogot, így nem vagyok képes csak úgy letenni. Emberként másabb volt, mint farkasként használni. De így is függő lettem, hagytam, hogy az elmémet megfertőzze és már magam sem tudom, hogy meg akarok-e egyáltalán szabadulni ettől a fertőtől, hogy képes lennék e nemet mondani rá és hagyni, hogy kirángassanak belőle.
- Pedig régebben hittél abban, hogy képes vagy megváltani a világot, hogy te képes vagy legyőzni a démonaimat és én hittem neked, de most nem tudom… - figyelem őt. Állom a pillantását, de nem mozdulok meg, vagy ha igen, akkor is csak azért, hogy minél távolabb kerüljek tőle és minél kisebbre húzzam össze magamat. – Fogalmam nincs, hogy képes lennék-e rá, ahogyan azt se tudom, hogy le akarom e tenni. Talán képtelen lennék tisztán szembe nézni a sok elcseszett dologgal. – kár lenne tagadni, hogy nem tudom, hogy mennyire elcsesződtem, ahogyan az életem is. Ahogyan azt is tudom, hogy tisztán is neki akarnék menni, ahogyan most is legszívesebben tenném. De fáradt, kimerült és pokol tűzében táncoló személy vagyok. Fogalmam nincs, hogy mit fog hozni az este, vagy a holnap, de azt tudom, hogy minél távolabb akarom tőle eltölteni, hiszen a közelsége még inkább felemészt a múlt emlékképeivel együtt. Ahogyan azt se értettem, hogy miért most, hiszen kicsit több, mint 10 éve is lett volna rá lehetősége. Bár akkor is eléggé nyíltan kifejeztem azt, hogy felőlem aztán meg is halhat, de az élet mégis most egy városba sodort minket, egymás útjába.
Kezét felém nyújtja, de végül képtelen vagyok elfogadni többszöri próbálkozás után se. Egyáltalán azt se értem, hogy minek is próbáltam meg, hiszen a gyűlölet nem tűnik csak el egyszerűen, ahogyan a bizalmatlanság se. S minden maradandó erőmmel azon vagyok, hogy a bestiámat féken tartsam és ne engedjem, hogy a bennem lakozó érzések eluralkodjanak, s még jobban neki esek. Legalább előbb erőt gyűjtsek. Nem akarok a karjai között lenni, s ezt ki is fejezem, amikor ki akarok törni belőle, de egyáltalán nem vetem be minden erőmet ellene. Éget az érintése, szinte sikítani tudnék, mintha nyúznának. Amikor pedig végre letesz, akkor sietve rázom le magamról a kezét, a vállaimra, majd pedig egyszerűen eldőlök. Feljebb kúszok az ágyon, majd pedig összegömbölyödöm, de nem nézek rá. Hátat fordítok már neki, nem akarom látni őt. A pulcsinak a hatását vére érzem, de még is megőrjít, hiszen az ő illata ölel körbe, s eléggé nehéz eltekintenem tőle. De még se vethetem csak úgy le. Előtte nem. A takaró hamarosan rajtam landol, mire csak egy apró morgás hagyja el ajkaimat. Bár eme morgás inkább a szavainak szólt. – Nem kellene ezt tenned. Az se biztos, hogy pár nap múlva nem hagyom magam mögött a múltam egyik helyszínét. – s most a városra is gondolok. Fogalmam sincs, hogy kik vannak itt a régiek közül, s azt se tudom, hogy tényleg fel akarom-e őket keresni. Végül a fejemre húzom a takarót, mintha ezzel lezártnak tekinteném a beszélgetést. Megvárom, amíg kimegy, majd utána egyszerűen hagyom, hogy a könnyeim megjelenjenek, a sikolyomat pedig a párnába fojtom, s próbálom kizárni azt, hogy hol vagyok és hagyni, hogy végre az álmok magukkal ragadjanak, miközben reménykedek, hogy nem jelennek meg újra a rémálmaim…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Axel C. Bohannon
Harcos - Mentor

◯ Kor : 93
◯ HSZ : 93
◯ IC REAG : 82
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Vas. Feb. 07, 2016 9:35 pm


- Jelenleg nem sokat tudsz tenni, mint hinni benne. - Mondom könnyedén. Mindenkinek kijárhat egy második esély, az pedig csak rajta múlik, hogy miként akar ehhez viszonyulni. Lehet, hogy úgy tűnt, lemondtam róla, pedig igazából csak próbáltam elfordítani a fejemet az egész felől. De elég csak most rám nézni, és láthatja, hogy valójában hiszek abban, hogy nem romlott el minden köztünk. Ó, dehogy gondolom én azt, hogy lesz köztünk még bármi is. Az a hajó szerintem már rég elúszott, akármennyire is sok emlék, kellemes emlék volt rajta. Úgy értem, hogy valami fikarcnyi bizalom még megtalálható kettőnk között. Egyedüli baj, hogy én tényleg vakon megbízok még benne, ha nem is teljes mértékben. Sok minden változott, és azt is remélni merem csak, hogy a jelenlegiek közül itt semmi sem színjáték.
- 17 éves volt. Én 17 évesen tudod hol voltam? A háborúban. - Nyers egy példa, az biztos, de ez az igazság. James már nagyon is távol állt a gyerek jelzőtől. Legalábbis, amennyire én ismertem őt az akkori és azelőtti időszakban. A hozzáállása a dolgokhoz nem volt már olyan gyerekes, de azt sem mondom, hogy teljesen felnőtt volt. A feje lágyának még be kellett nőnie bizonyos dolgokban. De érdekes módon még ma is él, kutya baja. Az más kérdés, hogy kettős életet él. Vagyis élt. Tudja a fene igazából, régen beszéltem már a lányommal róla, főként, mivel az elmúlt időszakban nem igazán voltam beszédképes sem. Elég tragikus dolgok történtek.
- Ezt mondogattam neked, mert ezt kellett hallanod. De most minek hazudnék neked? Én nem tudom megoldani egyedül, te nem tudod megoldani egyedül, együtt viszont elég csak a múltra tekintenünk, hogy tudjuk, sikerült. - Végül pedig a guggolásból is felállok, és úgy hallgatom, amit ezután mond. - A leszokás legutóbb is olyan volt számodra, mintha újjászülettél volna. És az pedig semmivel sem jobb, ha a problémák elől elfordulsz, pláne nem úgy, ahogy te csinálod. Saját tapasztalatból beszélek. - Problémás helyzet volt, ami köztünk történt ’82 végén, én pedig helyette választottam a könnyebb utat. Hiszem, hogy helyre lehetett volna hozni a dolgokat, ha legalább kicsivel is több energiát belefeccölök az egészbe. De nem tettem, és most pedig már felesleges ezen siránkozni. A múltat, ahogy említettem, megváltoztatni már úgysem lehet.
- Tudom, hogy ez lenne a könnyebb megoldás, de hidd el. Nem rossz itt. Pláne úgy, hogy a régi ismerőseid zöme is itt van még. - Legalábbis szeptember elején még így volt, azóta elég sok minden történhetett, amiről nem tudok. Majd utánakérdezek Willnél, hogy avasson már be, mégis mi történ az elmúlt időszakban, mert nem sok mindenről van tudomásom.
Aztán pedig, hogy látom, belemegy, marad legalább az éjszakára, ott is hagyom őt. Becsukom az ajtómat magam mögött, de még hallom az elfojtott sikolyt is. Grimaszolok egyet, de aztán inkább annyiban hagyom, és távolabb haladok. Visszamegyek a konyhába, egy csészényi kávét kiöntök még magamnak, amit aztán meg is iszok elég hamar.
Végül pedig helyet foglalok a kanapémon, fejemet a plafonra szegezem, és úgy bámulok ki a fejemből. Az est folyamán néha-néha elszenderedek, de még mindig elég éber vagyok. Nem akarom, hogy csak úgy kisétáljon megint az életemből, mint tíz éve tette. De azért pihenésre is szükségem van, akármennyire is aludtam a gépen.
Reggel lesz aztán, én pedig megyek is a hűtőmhöz, és reménykedek benne, hogy Sebastian hozott-e néhány dolgot, ahogy kértem. Kinyitva találok is ott tojásokat, sonka, sajt, és egyebek. Neki is állok eztán egy omlettet csinálni, de inkább kettőt. Ki tudja, lehet éhes lesz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tawny Vaidya
Falkatag

◯ Kor : 76
◯ HSZ : 135
◯ IC REAG : 128
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Vas. Feb. 07, 2016 9:37 pm

Nem válaszoltam arra, amit mondott, mert őszintén szólva hinni se tudtam benne, másrészt meg nem akartam erről beszélni. Jelenleg nem. Elég volt az, amit az elmúlt napokban kellett túl élnem. Fura dolog az élet, hogy az elvonási dolgokat rosszabbul éltem meg, mint az elmúlt 20-30 évet. Pedig azért ott is rendesen történtek dolgok, hiszen majdnem az egykori teremtőm ölt meg, de talán annyira nem csoda, hogy megfordult a fejében. Ezért se értem, hogy David miért akar meggyőzni arról, hogy még van remény, mert én jelenleg semmi reményt nem látok, vagy maximum akkor, ha belövöm magamat. Akkor minden könnyebbnek, ugyanakkor káoszosabbnak is tűnik. Talán sose lesz már vége ennek a mókuskeréknek, talán csak akkor, amikor már túl késő.
- És akkor ezzel te fel vagy oldozva, mert TE háborúban öltél meg másokat? Én tudod hol voltam? Egy szobába zárva és kiszolgáltatva! Még se mondtak le rólam, ha elmondtak volna rólam, akkor mi sose találkozunk, sose lett volna gyerekünk! Hanem meghaltam volna, ahogyan talán jó pár évtizede meghaltam legbelül és nem maradt más csak a sötétség. – s miközben beszélek egy pillanatra úgy érzem, hogy megfulladok, hogy nem bírom tovább, mert újra érzem azon férfiak érintéseit, hiszen mai napig nehezen bírtam elviselni ennek ellenére a férfiak érintéseit. Sőt, ha váratlanul érintettek meg esetleg, akkor képes voltam elég agresszíven fellépni ellenük. Érzem, ahogyan a könnycseppek végig csordulnak az arcom, ahogyan testemen végig fut a hideg és zihálva kapkodom a levegőt, mintha újra ott lennék, pedig nem akarok. Nem akarok többé oda visszakerülni.
- Talán csak inkább nem kellene beleélned magad, hiszen azóta elég sok minden megváltozott – keserű nevetés, fejrázás dukál a szavaim mellé, majd kócos és összetapadt hajamba túrok. Nem érdekel, hogy miként festek most. Semmi se érdekel, hiszen még mindig azt kívánom, hogy bárcsak felébrednék, s kiderülne, hogy ez az egész csak a képzeletem szüleménye volt, hogy a droghatása miatt képzelem el az egészet… - Akkor volt miért újjá születnem. Ott voltál te, majd a családom, de most semmim sincsen. Mindent elveszítettem, minden olyan dolgot, ami egykoron az életben, a fényben tartott. – minden egyes szót komolyan gondolok és ezt ő is hallhatja. Nem érzem úgy, hogy jelenleg bármi olyan lenne az életemben, ami miatt érdemes lenne azt mondanom, hogy újra végig megyek a poklok poklán, másrészt meg nem érzem magam erősnek se hozzá. Gyenge vagyok, talán jobban, mint bármikor korábban.
- Nem akarom, hogy szólj nekik, hiszen lehet nem is maradok. Nem akarom, hogy ilyennek lássanak. – a végét szinte már csak motyogom. Nem hiszem, hogy Darren örülne, ha megtudná, hogy újra függő lettem, ahogyan Horatio se hiszem, hogy kiugrana a bőréből. Egykoron ők voltak a családom, de még nekik is jobb lehet nélkülem, így mindegy is. Illetve biztosan sok minden változott itt is.
Takarót gyerekmódjára húzom a fejemre, majd egyszerűen csak hagyom, hogy a démonaim és a múlt emlékeinek a kísértése bekebelezzenek. Többször összerezzenek este, vagy éppen felriadok. Egyszer még egy pillanatra óvatosan kinyitom az ajtót is, teszek pár lépést, de meglátom a kanapén, így inkább visszamászok az ágyba és próbálom kitalálni, hogy merre is tovább, aztán újra beszippant az álom, s újra csak sodródok, szenvedek tovább, hiszen lassan a valóság és az álomvilág között se lelek békére, fényre…  
Érzem ahogyan a fény bekúszik a szobába, az arcomra rajzol árnyakat, mire kinyitom a szemeimet és csak bámulok ki az ablakon. Jó darabig csak fekszem és még az se érdekel, hogy miként csábít a kintről jövő ételek. Egyszerűen csak arra tudok gondolni, hogy el kell innét tűnnöm, de minél hamarabb és szert kell szereznem, mielőtt újra túlzottan darabokra hullok. Végül a takaró a földre hull, a lábam lassan ér a szőnyeghez / parkettához, majd kíváncsian pillantok körbe a szobában. S még ahhoz is elég merszet érzek, hogy kicsit kutakodjak a szekrényeiben, hiszen ki tudja mit lelek. Végül az egyik szekrény mélyén olyan tárgyra bukkanok, amitől még inkább megijedek és lefagyok. Lassan veszem ki, s érzem, ahogyan újra egy-két könnycsepp a szemem sarkában megjelenik, majd az egykori gyűrűjére pillantok, az aprócska tárgya, ahogyan a tenyeremben helyet foglal. Ha pedig lépteket hallok, akkor sietve ejtem vissza oda, ahonnét előkerült és bújok vissza az ágyba, remélhetőleg még időben.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Axel C. Bohannon
Harcos - Mentor

◯ Kor : 93
◯ HSZ : 93
◯ IC REAG : 82
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Vas. Feb. 07, 2016 9:55 pm

- Kérlek, ne hasonlítsd össze a háborút és az időket, amikben családként éltünk. Két teljesen más dolog az egész. - Ezzel nem azt mondom, hogy amit én tettem a világháborúban az bármivel is helyesebb, esetleg jogosabb volt, mint amit a fiam tett azzal a gyerekkel. Én több tíz, ha nem többszáz férfival és nővel végeztem abban az időben, mikor a háború dúlt, a fiam pedig mindössze eggyel, mikor már elavultak ezek a viszályok. Én más gyilkosokat öltem, ezáltal én is azzá váltam, ráadásul a saját döntésemből. A fiam pedig… ő pedig csak sodródott az árral, ha fogalmazhatok így. Én meghoztam azt a döntést, amit akkor helyesnek véltem. Az egyetlen gond ezzel csak az, hogy a fiam hátralevő életére is rányomtam egy pecsétet. Ez, valamint az, hogy ezáltal Chloét is eltaszítottam magam mellől. Na ezt végképp nem akartam…
Hallgatom a szavait, de nem akarom elfogadni, amit mond. Már most fel akarja adni ezt? Rengeteg dolog megmaradt még a korábbi életéből, rengeteg minden. És azokat a dolgokat is, amiket, akiket elvesztett visszaszerezheti még. Semmi nincs veszve. De így, ilyen állapotában szerintem senki nem akarja őt látni. Az én szívem is majd megszakad, és az pedig világos szerintem, hogy mennyire fontos is volt nekem korábban Chloé. Ezek szerint még most is az. - Egy pillanatra gondolkodj el azon, hogy ez mennyire nem igaz. A gyerekeidet úgy hiszed, elvesztetted, de ez nem így van. Sok idő telt már el azóta, hogy James más utakra evezett. Tudnád rendezni vele a viszonyod, biztos vagyok benne. De nem ilyen állapotodban. - És ez most csak a családunk, ami talán a legfontosabb volt számára. A barátai, falkatársait pedig most inkább nem említem.
- Látod, még mindig fontosak számodra ők is. Northlake, Haskell. És még sorolhatnám. Fontos számodra a véleményük, nem is tudod tagadni. Nincs miért rálépned erre az útra? Gondolj rájuk is. - Ez már két indok amellett, hogy leszokjon a drogokról. És én segíteni fogok neki. Ha akarja.
Hallom az éjszaka során, ahogy kisomfordál a szobából, de nem fordítom felé a fejemet. Lehunyt szemekkel pihenek, füleimet hegyezem. Ha menni akarna, legalább meghalljam, ha nem is feltétlen látom. Végül hallom, ahogy a szobába visszamegy, az ajtó pedig becsukódik. Remek.
A kaja elkészült, és aztán pedig hangokat hallok a szobámból. Na ne szórakozz, hogy most kutakodik. Lépteimet nem sietem el, halkan haladok, végül pedig, amint az ajtótól néhány lépésnyire vagyok, csak akkor váltok a normál tempómba. Nyitom is ki az ajtót, aztán hallom, hogy koppan valami az egyik fiókomban, ami előtt ott áll ő. Kérdőn pillantok rá, a szemeiben megjelenő könnycseppeket sem értve. Aztán beljebb lépdelek, és meglátom, melyik fiókról is beszélünk. Aha… így már érthető. Akármennyire is furán hangozhat, jó így látni őt. Mégsem tudott teljesen kiölni magából, minden jel arra utal. Közelebb lépek oda, és visszatolom a helyére a fiókot, aztán pedig megszólalok. - Remélem, éhes vagy. - Azzal pedig hátat is fordítok neki, az ajtót nyitva hagyom, és úgy megyek vissza a konyhába. Előveszek két tányért, biztos, ami biztos, és szedek mindkettőnknek a kajából, aztán leülök a helyemre, és neki is kezdek a reggelinek. Régen ettem már, és jelenleg az sem biztos, hogy ő kajálni akar.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tawny Vaidya
Falkatag

◯ Kor : 76
◯ HSZ : 135
◯ IC REAG : 128
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Vas. Feb. 07, 2016 10:19 pm

- Talán annyira nem másabb, mint te hiszed. -  undok, esetleg kicsit durcás hangom van, de nem éppen érdekel, hiszen akár tetszik neki, akár nem senkinek se volt könnyű ebben a családban 17 évesnek lenni. Egyedül talán a lányunknak adatott meg a normális élet, de amúgy mindenki másnak eléggé elcseszett egy élete volt vagy éppen lett. Én nem akartam arra gondolni, hogy 17 éves koromban hol voltam, mert a mai napig képes volt rémálmokat okozni, elérni azt, hogy zihálva ébredjek az éjszaka közepén, pedig azóta jó pár férfi megfordult az ágyamban, de természetesen főként én irányítottam és így nem lehetett gond abból, hogy esetleg túl mennek egy határon és holtan végzik, mert még inkább bekattanok a múltam démonai miatt. Egyedül David volt az, akit ilyen téren teljesen közel tudtam engedni, akiben bíztam… Amúgy meg csak elég minket, a múltunkat megnézni, s talán annyira nem is meglepő, hogy a fiúnk is ennyire félresiklott. Bár fogalmam sincs arról, hogy mi van velük. Anglia óta nem figyeltem őket, vagyis egyszer a lányomba belebotlottam, de hozzá se mentem közel. Úgy éreztem, hogy jobb neki nélkülem. – James képes volt neked megbocsájtani? Helyre hoztad azt a hibát, amit vétettél? Nem hiszem, mert különben nem lenne ez a lakás se ennyire sivár. Sose voltál képes neki megbocsájtani azt, amit tett, vagy tévednék? – kérdezem tőle úgy, ahogyan egy megtört anyai szív tenné. Lehet, hogy nem vagyok mindig józan, de most talán eme kérdés erejéig az elmémet nem lepte el semmilyen kín, semmilyen köd, ami a szerelvonásának volt köszönhető.
- Hátat fordítottam nekik miattad, a tetted miatt. Mit számít az, hogy mit gondolok? Túl régóta nem ismersz már. Fogalmad nincs, hogy mi érdekel és mi nem. Egyszerűen csak az elejtett szavaimba akarsz kapaszkodni és reményt találni arra, hogy egyszer még láthatod azt, akibe egykoron beleszerettél… - keserű nevetés hagyja el ajkaimat, hiszen nem értem, hogy mi a kibaszott francért reménykedik ebben. Nem akarok újra gyenge lenni, nem akarom megengedni azt, hogy újra tört döfjön belém. Másrészt meg jelenleg tényleg nincs olyan dolog, ami miatt azt mondanám, hogy abbahagyom, hiszen még David jelenléte se váltja ki ezt belőlem. Sőt, őt inkább a pokol bugyraiba dugnám, hogy érezze azt, amit én átéltem, amit most átélek.
Nem bírok az egész éjjelt átaludni, így nem csoda, hogy kicsit mozgolódok. S egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy leveszem a pulcsiját is, hiszen az illata szinte az orromra kúszik minden egyes levegővételkor, de olyan jól melegen tart, s hamarosan újra elnehezednek a pilláim. S egészen reggelig alszom, hiszen kimerült vagyok, s végre nem érzem annyira erősen legbelül azt a tűzet, ami ennyi napon át felemésztett.
Reggel pedig egyszerűen kutakodni kezdek, mintha csak meg akarnám tudni azt, hogy milyen életet is él jelenleg, vagy csak szimplán azt nézem, hogy mit csórhatnék el, miből juthatnék pénzhez, hogy még több szert vegyek. Azt hiszem inkább utóbbiról van szó. A fiókot már nincs időm becsukni, ahogyan a könnycseppet se tudom letörölni. Remélem, hogy a cuccaim is megvannak, hiszen nem sok mindent tartottam meg a régi életemből, de a gyűrűt igen, ahogyan a nyakamban lévő nyakláncot is. Mintha az a két tárgy lett volna az utolsó két kapocs a fényhez. A pillantásunk egy pillanatra találkozik, majd amikor közelebb én hátrálok automatikusan, amikor pedig a fiók hangosan csukódik be, akkor egy picit még össze is rezzenek. Figyelem őt, minden tettét és a farkasom is készen áll arra, hogy támadjon. Sok mindent megéltek már együtt, sok mindent látott már, de talán a bennem lakozó fájdalom az ő „vérszomját” is táplálja eme hím felé. A kijelentésére nem reagálok, s jó darabig meg se mozdulok, végül a fürdőbe megyek, s megmosom az arcomat. Próbálom kitalálni, hogy mégis miként keveredhettem ide, hogy miért tette velem ezt az élet. Amikor pedig tükörbe nézek, akkor hirtelen még magamtól is felfordul a gyomrom, hiszen sose láttam még magamat ennyire széthullva, ennyi fájdalmat és tanácstalanságot a szememben és majdnem az öklöm újra találkozik az üveggel, de inkább sietve hagyom el a helységet és megyek a konyhába. – Hol van a parókám? – kérdezem minden érzelem nélkül, mintha semmit se jelentene az, hogy itt van, vagy az, ami azóta történt, hogy itt vagyok, hogy újra találkoztunk. Érzem az étel csábító illatát és elég nehéz megállnom, hogy ne üljek le. Majd végül a gyomrom is megkondul, mire sietve kapok oda. Teszek egy lépést az asztal felé, de végül megállok és próbálok mindenhova nézni csak nem rá, nem az ételre.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Axel C. Bohannon
Harcos - Mentor

◯ Kor : 93
◯ HSZ : 93
◯ IC REAG : 82
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Csüt. Feb. 11, 2016 8:30 pm

Legszívesebben nevetnék ezen a háború és család kapcsolatán… Talán, míg ténylegesen az voltunk, akkor csak a boldog békeidőket éltük, mikor viszont Jamest elküldtem Angliába a nővéréhez, akkor tört ki a háború. Mert az biztos, volt ám háborús hangulat akkoriban, törés-zúzás, főként Chloé részéről mondjuk. Én hibáztam, el is ismertem, felesleges lett volna visszaszólnom neki. Úgy gondoltam, kitombolja magát, lehiggad, aztán nem lesz semmi gond már. Na, szép álom is volt. Az idő múlásával egyre jobban elhidegültünk egymástól, míg Chloé már nem bírt egy szobában sem aludni velem, később pedig bejelentette, hogy válni akar. Mondtam, hogy aludjon rá párat, mert ez olyan döntés lehet, amit megbánhat még a későbbiekben. De csak nem változott a véleménye. Én pedig belementem. Egy kicsit több ellenkezést azért tanúsíthattam volna…
- Nem, nem bocsátottam meg neki, mert nem volt mit megbocsátani. Sosem haragudtam rá amiatt, amit tett. Csalódtam talán, mert nem tudta a mértéket tartani. De ennyi. - Helyesbítem ki a szavait. Tényleg ennyire galádnak néz, hogy egy ilyen félrelépés miatt utáljam a gyerekemet? Hogy ne tudjak neki megbocsátani? Olyan sok mindent elnéztem már neki, akkor, mikor család voltunk, és utána is. Közbe utóbbinál viszont nem szóltam. Felnőtt férfi volt, azt tett, amit akart. Az ajtóm ettől függetlenül nyitva állt előtte mindvégig. És nem tudom, megbocsátott-e nekem James. Nem láttam azóta sem személyesen őt, képeket kaptam a lányunkról róla néha, de ennyi. Az üzeneteimre nem válaszolt egyszer sem, szemtől szembe pedig még nem mentem vele. Persze ezt a kérdését nem válaszolom meg, csak csendbe burkolózom. Megtehettem volna, hogy meglátogatom, és rendezem a kapcsolatunkat, de… igazából fogalmam sincs, miért nem próbáltam meg.
- Meglehet, hogy ezt tetted. De ismered őket, hogy milyenek. Nem hinném, hogy neheztelnének rád emiatt, mi több, örülnének, ha újra láthatnának. - Abban egyetértünk mondjuk, hogy bárhogy, csak ne ebben az állapotában. Vagy ez még csak a jéghegy csúcsa, még van ennél sokkal rosszabb verzió is? Ha igen, azt nagyon nem akarom látni. Ezt is elég rossz.

Nem fogok magyarázkodni a gyűrűm megtartása mellett, vagy ellen. Megtartottam, mert Chloé fontos része volt az életemnek, és jelenleg is az. Mi sem mutatja jobban, hogy baszki, saját kézből adtam neki oda a kábszert neki az előző este. Csak hogy ne szenvedjen. Ez az egy dolog maradt meg a régi életünkből, legalábbis, ami a házasságunkat illeti. És most csak tárgyról beszélek, mert a gyerekeink… ők teljesen más téma.
A helységet elhagyom, és neki állok reggelizni. Közben azon gondolkozom, miféle teendőim lesznek még a nap folyamán. Elmenni Willhez bejelentkezni. Ahogy a vállalkozásaimban is tudatosítani kell, hogy visszatértem a városba. És még ki tudja, mi…
Végül megjelenik Chloé is, felpillantok rá. A kérdésére nem válaszolok, főként, mivel tele szájjal nem illendő beszélni. Aztán meghallom, ahogy a gyomra is megkordul. Féloldalas mosolyra húzódik az ajkam, és másik kezemmel pedig intek a székre. - Nem tudod tagadni, hogy éhes vagy. Ülj csak le. - Ajánlom fel teljesen barátságosan. Rajta áll csak, hogy él-e vele. Ha nem a válasza, kicsit még erőltetem, ha ennek sincs semmi hatása, akkor pedig teljesen komolyra váltok. - A kocsiban. - Ha ennyire nem akar a közelében látni, akkor azt is megmondhatná. De minden eddigi, amit tett, az ellenkezőjére utal. Gyerünk, döntsön most. Bár kétlem, hogy az én felsőmben akarna elmenni. De ha jól érzi magát benne, felőlem az is lehet. Ha menni akar, akkor pedig megtörlöm a számat, a kulcsot a kezembe veszem, és megindulok a kocsim felé, hogy kivehessük azt a fene parókát.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tawny Vaidya
Falkatag

◯ Kor : 76
◯ HSZ : 135
◯ IC REAG : 128
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Axel háza // Pént. Feb. 12, 2016 7:48 pm

- És ezt valaha el is mondtad neki? Vagy csak egyszerűen elküldted? Nem tudom a mai napig megérteni, hogy miként tehetted ezt, hogy miként rombolhattad szét a családod anélkül, hogy bárkivel megbeszélted volna. Nem voltunk egyedül, hiszen itt volt a családunk. – szólalok meg még mindig nem túlzottan kedvesen, de biztosan érti, hogy a falkára és az őrzőkre gondolok. Nem voltunk egyedül, lett volna segítségünk és talán akkor sikerült volna végre James fejével is beszélni. Talán akkor ő is belátta volna, hogy változnia kell, de helyette inkább „elküldtük”, mert egy személy ezt ítélte meg helyesnek… S újra valaki más döntött arról, hogy a fiamtól megfosszon, csak nem rövid időre, hanem úgy néz ki, hogy most már örökre.
- Mindenki változik, ahogyan talán ők is. Egykoron hátat fordítottam nekik, mert nem bírtam tovább itt maradni és most se tudom, hogy képes leszek-e rá. – szólalok meg habozás nélkül é az se érdekel, ha nem éppen kedvesen csendül a hangom. Nem akarom hülyíteni se őt, mert biztos vagyok abban, hogy érzi, hogy magam sem tudom mit akarok. Egyszerre érzem úgy, hogy megfulladok itt, de ugyanakkor valami fura és régen nem érzett érzés is a hatalmába kerít. Egyszerűen csak elvesztem és menekülni akarok, mielőtt túl késő lenne, legalábbis azt hiszem.

Nem számítottam arra, hogy meg fogom találni a gyűrűt, de vajon ő is megtalálta az enyémet, vagy az a pár cucc, ami a ruhám zsebében volt, az kiesett volna a hóban? Elveszett volna, vagy azok is pontosan ott hevernek, ahol a parókám? Nem tudom, de nem is kell, hiszen kit érdekel? Ez már a múlt, s a jelen sokkal inkább fontosabb és ridegebb is. A múltunkból már szinte semmi sincs meg, legfeljebb a gyerekeink, de ők is túl távolra kerültek.
Percekig maradok a szoba magányában, miközben próbálom kitalálni, hogy merre menjek, mihez kezdjek. Talán Marla még visszafogadna, ha visszamennék Anchorage-be. Bár azok után, hogy szó nélkül léptem le, nem olyan biztos ez. Az se kizárt, hogy esetleg kicsit megszeretgetné a torkincámat. Egyszerűen csak túl sok minden, s túl intenzív.
A lábaim végül a konyhához visznek, s megpróbálok ellenállni annak a farkaséhségnek, amit érzek a napok óta alig evés miatt. Figyelem őt, s teljesen mást kérdezek tőle, mint amit kellene, de persze még a gyomrom is ellenem van, mert egyszerűen elárulja azt, hogy éhes vagyok, nem is kicsit. Szavaira csak figyelem őt, habozok, majd végül helyet foglalok vele szemben, s szedek magamnak, majd pedig csendesen elkezdek enni. – S a többi tárgy? – kérdezem óvatosan, hiszen fogalmam sincs, hogy miket talált meg, mert persze nekem még a saját dolgaimat vissza kellett szereznem a hullák, a roncsok közül, mielőtt elindultam tegnap. – Miért teszed ezt? Miért próbálsz úgy tenni, mintha nem lenne baj? Mintha nem fájna így látnod? – kérdezem tőle pár perccel később, miközben folytatom az evést. Nem értem őt, hogy miként képes hinni még bennem, abban, hogy a régi nő, akit ismert, az még mindig él, csak túl mélyen ebben a mocsárban.


-

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content

Re: Axel háza // Today at 2:43 pm

Vissza az elejére Go down
 

Axel háza

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 6 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

 Similar topics

-
» Kukucs! - Abi & Colin & Axel -

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: Játéktér :: Fairbanks :: Házak, lakások :: Házak-