HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
AKTÍV KARAKTEREK
136 TAG 62 FÉRFI 74 NŐ
BETOLAKODÓ FARKASOK
31 TAG 16 FÉRFI 15 NŐ
ŐSLAKOS FARKASOK
24 TAG 10 FÉRFI 14 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
23 TAG 13 FÉRFI 10 NŐ
ŐRZŐK
32 TAG 13 FÉRFI 19 NŐ
EMBEREK
15 TAG 5 FÉRFI 10 NŐ
ALAPÍTÓK
10 TAG 5 FÉRFI 5 NŐ
Az előző negyed évben ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

...A Legsokoldalúbb:

...A Legtanulságosabb:

...A Legnagyobb találkozás:

...A Legjobbak (Vörös Hold - Hard):

...A Legjobb (Vörös Hold - Soft):


írta  Jackson Carter Today at 7:32 pm
írta  Marla Borgens Today at 5:11 pm
írta  David A. Blandern Yesterday at 11:11 pm
írta  Declan S. Callaghan Yesterday at 11:03 pm
írta  Darren Northlake Yesterday at 9:43 pm
írta  Payne Holmes Yesterday at 9:15 pm
írta  Alignak Yesterday at 2:37 pm
írta  Alignak Yesterday at 2:03 pm
írta  Achilles Kilpatrick Pént. Dec. 02, 2016 8:09 pm
írta  Lester J. Edison Pént. Dec. 02, 2016 6:04 pm
írta  Celeste M. Hagen Csüt. Dec. 01, 2016 3:50 pm
írta  Jamie Waldorf Szer. Nov. 30, 2016 3:53 pm
írta  Sage Miller Szer. Nov. 30, 2016 3:50 pm
írta  Rebecca Morgan Csüt. Nov. 24, 2016 7:27 am
írta  Balthazar Bluefox Kedd. Nov. 22, 2016 8:30 pm
írta  Vendég Hétf. Nov. 21, 2016 12:46 pm
írta  Nessa O'Brien Hétf. Nov. 21, 2016 10:19 am
írta  Maya Honeycutt Szomb. Nov. 19, 2016 7:20 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 11:01 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 11:00 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 10:58 pm
írta  Jackson Carter Vas. Nov. 13, 2016 4:52 pm
írta  Roxan A. Cruz Csüt. Nov. 10, 2016 7:40 pm
írta  Achilles Kilpatrick Csüt. Nov. 10, 2016 7:13 pm
írta  Andrzej Krakowski Kedd. Nov. 08, 2016 8:06 pm
Darren Northlake
 
Alignak
 
Yetta Northlake-Nacrosh
 
David A. Blandern
 
Balthazar Bluefox
 
Primrose Trevelyan
 
Duncan Corvin
 
Rocky
 
Lester J. Edison
 
Celeste M. Hagen
 

Share | .










 

 Savannah Blake Richmond emlékhelye

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6148
◯ IC REAG : 8034
Savannah Blake Richmond emlékhelye // Vas. Ápr. 24, 2016 3:44 pm


Halál körülményei: A 2016-os áprilisi Vörös Hold során vesztette életét.

Felelős: Alignak
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net

◯ Kor : 87
◯ HSZ : 250
◯ IC REAG : 203
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Savannah Blake Richmond emlékhelye // Vas. Ápr. 24, 2016 5:29 pm

[04.27. - délelőtt/délután, attól függően, hogy Leah temetése melyik napszakban van]


Annyira remegett a kezem, hogy még a nyakkendőmet sem voltam képes egyedül megkötni, ha Lili nem segít, valószínűleg a földhöz vágom az egészet és úgy megyek, ahogy vagyok. A szokásosnál is ingerültebb voltam, amit mondjuk betudtam ennek az egésznek és csak abban bíztam, hogy idővel képes leszek lenyugodni kicsit. Túl sok minden feszített belülről és mivel soha nem voltam túl jó az érzelmek közvetítésében, semmit sem akartam kiereszteni, nem akartam a világ tudtára hozni, hogy mennyire szenvedek. Lili előtt azonban nem lettem volna képes tagadni és nem csak azért, mert érezte az energiáimat, hanem azért is, mert képes volt olvasni bennem, a mozdulataimban, a tekintetemben, a vonásaimban. Néma percekig csak álltam és öleltem, amikor hazaértek, mert szükségem volt rá, a közelségére, a jelenlétére és furcsa mód, de biztonságban éreztem magam. Én, a bátor Harcos, féltem és szükségem volt valakinek a védelmező karjaira.
Tegnap Jackson levelet hozott. Lettie írta, mondania sem kellett, tudtam jól. Képtelen voltam felbontani. Csak a szám rágcsálva álltam, ültem fölötte órákon keresztül is. Ennyi maradt belőled. Most, amikor végre helyrejöttek a dolgaink, amikor végre olyan irányba tartottunk, amit már évtizedek óta szerettem volna, egyszerűen itt hagysz. Miért? Hogy ments engem. A saját életed adtad az enyémért, az én jövőmért. Miért tetted ezt? Miért pont most voltál testvér? Akármennyire is nem akarom elfogadni, tökéletes megértem. Hiszen én is hasonlóan cselekedtem volna, mindent megadtam volna azért, hogy élhess. Félelmetes, hogy ebben mennyire hasonlóan gondolkodtunk...
Ma reggel nyitottam csak fel. Egyedül, a szobám magányában, ahol senki sem látta, mennyire összetörök, mennyire elveszítem magam, a kontrollt. Szar egy helyzet, azt meg kell hagyni. Amúgy is idegenkedtem a háztól attól a pillanattól fogva, hogy hétfőn magamhoz tértem. Ideges voltam, hirtelen robbant el az agyam. Miért nem küzdöttem jobban? Miért nem voltam képes megmenteni? Miért..? Sajnálom, Lettie, elmondhatatlanul sajnálom...
A saját szobám romjain ültem akkor is, amikor Lili átjött, hogy ideje készülődni. Kezemben tartottam a húgom új személyiét. Olyan vidáman mosolygott arról képről és a neve... Mindig bökte a csőrömet, hogy képes volt felvenni a Richmond nevet, még akkor is, amikor már kezdtünk egyenesbe jönni. És lám, az utolsó tüskét is kihúzta belőlem. Bárcsak adhattam volna én is valami ilyesmit neked... Megfordult a fejemben, hogy én is felveszem a Moore nevet, ezzel adva tiszteletet neki, hogy kezdtünk visszahozni valamit a régi időkből, azokból, amikor még minden szép volt.

Egyenes háttal, emelt fővel álltam a sírgödör mellett és hallgattam a ceremóniát végző hangját. Szavainak jelentése nem jutott el tudatomig, felesleges is lett volna, mondjon bármit, nem érdekel. Nálunk jobban senki nem ismerte Lettie-t, hadoválhat bármiféle beteljesülésről és megnyugvásról. Egyedül Lili jelenléte adott erőt, az ő kezét szorítottam akkor is, amikor a koporsó a helyére került, amikor betemették.
Egyetlen virágkoszorú volt a kezemben, aprócska, esetlen, látszott rajta, hogy az én két kezem munkája. Pontosan olyan, amit gyermekkorunkban készítettetek mindig Ninával, bár nem olyan szép és tökéletes, de nm tudtam, mi mást hozhattam volna.
Hiányozni fogsz, ugye tudod?
Nem szóltam, nem mondtam semmit, nem jöttek a szavak. Hatalmas gombócot éreztem a torkomban, több napja már és fogalmam sem volt, hogyan tüntethetném el onnan. Félelmetes volt belegondolni, hogy soha többé nem láthatom a mosolyát. Nem hallhatom a nevetését. Nem fog bekopogni, hogy sütit hozott. Nem fog megkérni, hogy meséljem el a lánykérést. Hogy avassam be az esküvő részleteibe. Soha többé nem foghatom meg a kezét. Nem ölelhetem magamhoz.
Mihez kezdek majd nélküled?
Évekig kerestelek, kutattalak, éltem nélküled. És most, hogy visszakaptalak, majd szinte egyből elveszítettelek, fogalmam sincsen, mi lesz. Hogyan fogom feldolgozni a hiányod. Bizonytalan vagyok, mihez kezdek nélküle, hiába éltem le annyi évet tőle távol, a hiánya most ismeretlen és idegen. Nem olyan, mint régen. Mert tudom, hogy most bármennyire is küzdenék, nem kaphatlak már vissza.
Enyhe szellő cirógatja meg az arcom, ami akaratlanul is halvány mosolyt fakaszt.
Soha nem hagysz el minket, ugye? Ígérd meg, Lettie...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Kyle Prescott
Informátor

◯ Kor : 91
◯ HSZ : 289
◯ IC REAG : 228
◯ Lakhely : Fairbanks, AK


Re: Savannah Blake Richmond emlékhelye // Vas. Ápr. 24, 2016 6:42 pm


Idegőrlő volt az elmúlt hét, míg mindenki kómában feküdt. Irigyeltem őket, vágytam a tudatlanság édes békéjét, de úgy fest, nekem más sorsot írtak odafent.
Miután magam mostam fel vérét a padlóról, magam intéztem rettentő kicsinyesnek és semmitmondónak tűnő dolgait, nem gondoltam az italra. Mégis, mikor Lena átjött valamelyik nap, megkértem, dobja ki mindet. Tudom, ő is ekképpen tenne, kérnem se kellene rá.
Napok múltak, melós napok maradtak ki, s csak lányom volt, ki néha rám nyitotta a lakás ajtaját. Meg én Lilinek, némán és szótlanul, mikor hazaért a falka wasillai különítménye. Ő jött, én távoztam, Joanánál keresve megnyugvást, de álmom még őt ölelve sem volt pihentető.

Kerültem Emmettet. Nem volt mit mondanunk egymásnak, s mégis kimondatlan szavak sokaságától feszengett köröttünk minden, ha egy térben való tartózkodásra kényszerültünk.
Jackson is csak azért nem zavartam el magam mellől a minap, mert annyira meglepett a "Leveled jött."-dumával, hogy menten felajánlottam neki, foglaljon csak helyet. Nem szégyelltem megereszkedő vállaimat, sírás fojtogató érzésétől megfeszülő nyakizmaimat a sorok olvasása közepette előtte. Őt ugyanúgy veszteség érte, ugyanúgy elveszített egy számára fontos személyt. Nem zárhattam ki mindenkit gyászomból, abból már egyszer megjöttem...

Magam jövök, Joana már a temető kapujánál vár, mikor megérkezem. Késtem, tudom, pedig nem szokásom. Igazító a mozdulat, amivel a szövetkabátomon simít végig, s én hálás, színtelen és mégis őszinte mosollyal bólintok, mikor arról kérdez, minden okés-e. A körülményekhez képest... mondhatni.
Ujjaink összefonódnak, ekképpen indulunk meg a kijelölt parcella felé. Nem nézem, ki van itt, lényegtelennek tűnő apróság, hisz mind egyetlen illető végett járultunk eme keserű kertjébe a földi létnek. Nem illik hozzád a lehangoló közeg, szinte világítani fog a pitypangok sárgája a nagy szürkeség közepette...
Nem tudom, miért, mégis halovány mosoly csal képemre ez a gondolat, ahogy a tömeg mögött, hátul verve tábort egyik kezemmel Joana ujjait szorongatom, míg másikban hengerré sodort papirost, ezüstszín karikával. Ki jobban megnézi, az láthatja csak, nem egyszerű karika, köves ezüstgyűrű az, mi a levelet összefogja.  Hülyeség volt őrizgetnem, tudom. Úgyse adtam volna másnak, hisz neked választottam! Még ha csak játékból is...
Apa persze lefogadom, imádta volna az ötletet, hogy a kis kedvence legyen a menye. Ó, de még mennyire! Ám sose láthatta már, hogy többé leszel számomra egy idegesítő puncsosnál, holmi játéknál. Ha találkoznál vele, mond el neki kérlek, mennyire sajnálom, hogy nem voltam jobb fia! Hogy csak későn értettem meg szavainak jelentését...
Nem vagyok az a fajta, aki a sírra helyezett búcsúajándékok híve, mégis elhoztam neked a gyűrűt, hisz a tiéd, az volt mindig is. S vele válaszlevelemet a tiédre. Mondjuk nem tudom miért. Nem hagyom itt... elküldöm hozzád inkább, egyenest az Égbe, a temetésedet követően. Tudod, arról a sziklacsúcsról, ahol annyit szerettél időzni kora-nyáron, mikor már melegebb az idő errefelé is! Elégetem, vigye a szél hozzád, legyen a hozzád mindig hű elem postásunk.
S istenbizony, egyszer képes leszek én is uralmam alá hajtani annyira, hogy egy hanyatt dőlő embert is meg tudjak tartani vele!
Csak már nem tégedet...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 300
◯ HSZ : 270
◯ IC REAG : 218
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások


Re: Savannah Blake Richmond emlékhelye // Vas. Ápr. 24, 2016 8:05 pm

A temető előtt várakoztam Kyle-ra. Felajánlottam, hogy jövök vele, hogy segítek készülődni, de amikor azt mondta, inkább egyedül jönne, szó nélkül fogadtam el a döntését. Szerettem volna a támasza lenni ebben az egészben, mégsem tudtam, hogyan foghatnék neki, hogyan kellene ezt tennem. Nem akartam sem túlzásba esni és rá erőltetni magamat, sem azt, hogy úgy érezze, nekem nem fontos mindaz, ami történt. Mert nagyon is az volt. Az ő fájdalma az enyém is volt, még akkor is, ha nem ismertem annyira jól Savannah-t, mint ő, ha nekem nem jelentett annyit, mint neki.
Nem siettetem, nem kopácsolok türelmetlenül a lábammal, mindössze türelmesen várakozom, hogy megérkezzen. Kedves, törődő a mozdulat, amivel a szövetkabátján simítok végig a vállánál és igazítom meg kissé ezáltal. Hogyléte felől érdeklődöm, kezemet simítva arcára, amikor megkapom a választ a bólintás és a mosoly képében.
Kéz a kézben indulunk meg befelé, futva pillantok csak végig a jelenlévőkön, valóban nem számít, kik jöttek el, mert sokkal fontosabb az, kiért. Magasra húzva a pajzsom igyekszem kizárni a többieket, túl sok a fájdalom, túl sok a gyász, túl sok a szomorúság. Nem kérek belőle, hangozzék ez bármilyen negatívan is, de éppen elég a sajátom.
Kyle sokat mesélt Saváról, néhány közös emlékükről, melyeken keresztül előttem is megelevenedett a múltjuk, mintha egy kicsit én is részesévé váltam voltam mindennek.
Nem ismertelek, ifjú Mágus, mégis hiányozni fogsz. Mindannyiunknak. De megígérem, hogy itt leszek, itt leszek Kyle mellett, segítem őt, támasza leszek, amiben csak tudok. Nem egy szerettemet veszítettem már el, mégsem mondanám azt, tudom, hogyan kell kezelni, hogyan lehet úgy feldolgozni, hogy hamar keveredjünk ki belőle. Mindegyik más és ebből nem lehet hamar kikeveredni, nem egyik pillanatról a másikra történik az elengedés. Kinek több időbe telik, kinek kevesebbe, de a hiány, a fájdalom nehezen múlik, nehezen tűnik.
Szerettelek volna megismerni, ugye tudod? De most már nem maradt más, mint Kyle velem megosztott emlékei, egy-egy futó pillantás, vagy beszélgetés például az Alyeska Fesztivál előestéjén, vagy amikor éppen úgy toppantam be Kyle-hoz, hogy összefutottunk. Bátor cselekedet volt, mit véghez vittél, megbecsülésem, csodálatom és tiszteletem a tiéd, Savannah.
Kyle mellett maradok, ha szeretné, a sziklacsúcsra is elkísérem, de ha úgy dönt, egyedül szeretné ezt végigcsinálni, akkor ezúttal sem erőltetem rá magamat, csak meggyőződöm róla, hogy képes lesz rá, hogy menni fog és biztosítom róla, hogy várni fogom, amint visszatér. Ha vele mehetek, akkor csak csendes támaszként állok mellette, úgy, ahogyan eddig is és ezután is tenni fogom.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jackson Carter
Informátor

◯ Kor : 29
◯ HSZ : 604
◯ IC REAG : 481
◯ Lakhely : Fairbanks


Re: Savannah Blake Richmond emlékhelye // Hétf. Ápr. 25, 2016 10:35 am



Akármennyi „rémtörténetet” is hallottam másoktól, vagy olvastam éppenséggel a korábbi évek áprilisairól, valahogy mégsem tudott olyan mélyen megrendíteni a dolog, nem véletlen – hisz eddig nem voltam részese. Még talán az egy hetes kómánk sem vágott annyira földhöz, miután megtudtam, hogy a Protektorátus nagyja is hasonlóan járt. Csak akkor zuhant a nyakamba ennek a egésznek a súlya, amikor visszaérve Fairbanksbe beugrottam az egyetemre, felzárkózni az infókkal és közölték – egy mágusunk nem élte túl Alignak megszállását...
Az, hogy letaglózott a hír, finom kifejezés, hiába lett volna ezer meg egy kérdésem, hogy mégis mikor? Hogyan? Miért? Mégis képtelen voltam akár csak egy hangot is kinyögni, amikor pedig valamivel később visszamentem elszorult torokkal megkérdezni, hogy tudok-e valamiben segíteni, bármiben, csak szó nélkül nyomták a kezembe Savannah lakáskulcsát, mielőtt a vállam meglapogatva magamra hagytak volna az egyetem folyosóján, tovább sietve, hisz annyi a tennivaló, és oly kevés a használható ember...
Remegő léptekkel indultam meg a kocsihoz, és arra sem emlékszem, hányszor ejtettem el a kocsikulcsot, vagy meddig bénáztam, mire végre sikerült beindítani, azt meg a mai napig sem tudom, hogy sikerült egyáltalán eljutnom úgy a házáig, hogy semmi balesetet nem okoztam közben.
Bár szinte minden héten beugrottam a szőke mágushoz, hol csak egy kávéra, hol hosszabb csevelyre, most mégis féltem átlépni a küszöbét. A sok ismerős tárgy, a sok emlék, a közös sztorizások, nevetések, most, hogy ő már nem volt itt, az egész olyan siváran kopár, lehangoló, üres... csendes. Élettelen... Az elszáradt virágok, és a girhes macskák is csak tovább erősítették az érzést, hogy már napok óta üresen áll a ház.
- Mimi? Csak azért hívlak, hogy szóljak, Sava... - csuklott el a hangom néhány pillanatra, mielőtt folytatni tudtam volna - ... holnap lesz a búcsúztatás. Majd... valamikor megyek. - daráltam le egy szusszal, hogy azzal a lendülettel ki is nyomjam a telefont, még mielőtt síróssá vált volna a hangom. Így is jó ideje fojtogatja a torkomat, és nem is jutok messzebb a kanapénál, amikor feladom a küzdelmet, hogy erősnek mutassam magam.


Csak sikerül magam összeszedni annyira, hogy a macskáknak adjak valami kaját – azt is csak azért, mert Nero kínjában már a kezemet kezdte harapdálni -  meg legalább egyszer végigsétljak a házon, miután felmarkoltam a vodkás üveget. Egyelőre még nem bírtam magam rávenni arra, hogy bármi holmijához is hozzáérjek, vagy elkezdjem bedobozolni a cuccait, de ezt úgy is miattam tartotta, nem igaz? Amikor pedig már azt hittem, hogy sikerült összeszednem magam, sikerül megpillantanom az asztalon hagyott leveleket, és kész... nekem megint végem, ahogy az egyiken megpillantom azt a számomra oly kedves nevet...
A többi levelet meg már csak hazafelé menet, sietve kézbesítem – reményeim szerint a megfelelő – címzetteknek, ha mást nem, legalább ennyi hasznom legyen, ha már egész nap szándékosan kerültem mindenki társaságát.


Lehet, hogy gyávaság részemről, de a temetés előtt egyszerűen nem bírtam rávenni magam, hogy kinyissam a nekem címzett levelet. Felbontatlanul pihent még akkor is, amikor a nyakkendőmmel szerencsétlenkedek a tükör előtt állva, és szívem szerint kivágnám az egészet az ablakon úgy, ahogy van... Helyette azonban mégis inkább Naomi szobája felé veszem az irányt, még úgy is, hogy gyötör a lelkiismeret-furdalás, amiért a hazatérésünk óta őt és Mayát is nagy ívben kerültem, ahelyett, hogy itt lettem volna mellettük, és támogattam volna őket, de... abban a pillanatban, ahogy megláttam volna a könnybe lábadt tekintetüket, tudom, hogy én se bírtam volna megállni, úgy meg aztán sokra mentünk volna egymással...
Elveszett, segítségkérő tekintettel emelem meg a kezemben tartott nyakkendőt, mint ha valami mázsás súly lenne...
A ceremaniát teljes némaságban hallgatom végig, szerintem ha kellett volna, is képtelen lettem volna megszólalni, sőt... az igazat megvallva abból sem sok jut el a tudatomig, amit a búcsúztató mond. Az egyik kezem Naomi ujjai közé fonódnak, megnyugvást keresve, míg a másik az előttünk álló lányunk vállán pihent, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy hogyan változhatott ilyen rövid idő alatt ilyen nagyot a világ? Ez nem normális... Nem kéne itt lennünk, nem normális, hogy egy ilyen fiatal őrzőt veszítsünk el, nem igazságos, hogy pont őt, amikor annyi olyan ember van rajta kívül, aki sokkal érdemesebb lett volna a halálra... Hogy miatta legyen ilyen letört mindenki, amikor éltében pont ő volt az, aki képes volt mindenki arcára mosolyt csalni. Istenem, Beth, mennyire nem illik hozzád ez az egész jegesen gyászos hangulat...
És talán még nem is maga a tény a legnehezebb, hogy elment, vagy a koporsó látványa, hanem a gondolat, hogy nélküle kell továbblépnünk, folytatnunk az élete. Nem lesz több csipkelődés, több esztelen bohóckodás, mint ha nem felnőttek, hanem nagyra nőtt gyerekek lennénk... Nem lesz, akihez minden esztelen hülyeségemmel tanácsért forduljak minden szégyenérzet nélkül, mert tudom, hogy úgy is komolyan veszi – vagy ha nem, legalább együtt nevetünk jót. Sem váratlan betoppanások, közös kávézások és eperpusztítások, geo-caching játékok, a folytonos tyúkanyóskodás, az új receptek tesztelése, vagy épp késő esti sztorizgatások.
Beth... Savannah. Több voltál, mint egyszerű ismerős, mint őrző kolléga, vagy barát... mentor, vagy akár családtag, egyik sem fedi le teljességgel ezt a különös kötődést, és mégis, egy kicsit valamennyi, egyszerre. Sajnálom, hogy nem tudtam tőled rendesen elbúcsúzni, bár ha az elutazásunk előtt megtudtam volna, hogy búcsúlevéllel készülsz, biztos én lettem volna az, aki letol érte, lévén, hogy lehetsz ennyire pesszimista? Pont te...? Persze, hisz majd pont mi kellenénk annak a nagy, ősöreg, bosszúálló szellemnek... És akármennyire is utáljam, amiért pont te kellettél neki, valahol mélyen mégis mélységesen meghat, hogy én is eszedbe jutottam, amikor azokat a sorokat papírra vetetted... Ne haragudj érte, hogy még nem volt annyi erőm, hogy egyáltalán kibontsam. Fogom, az egészen biztos, még nem most... amikor ennyire nehéz. Amikor ennyire fáj... amikor ennyire hiányzol.  
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 56
◯ HSZ : 131
◯ IC REAG : 106
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: Savannah Blake Richmond emlékhelye // Hétf. Ápr. 25, 2016 12:24 pm

Csendesen vezettem a temetőig, nem igazán volt mit mondanom. Ha Helena is jönni akart, nem bántam, elvégre neki is a rokona volt, akkor is, ha nem ismerte, akkor is, ha én sem ismerhettem meg sosem. Lenát kértem, hogy kísérjen el.
Egész végig azon gondolkoztam, hogy vajon van-e bármi, amit a gyerekkoromból felidézhetnék róla – ha temetésre megy az ember, akkor azt hiszem óhatatlanul is az emlékeibe merül hosszabb vagy rövidebb időre – azonban akármennyire is igyekeztem, még csak az sem rémlik, ha apa beszélt volna róla. Tudtam, hogy létezik, hogy van, talán képet is láttam róla, de mindig is olyan volt, mint az a bizonyos rokon, aki mintha nem is volna és ebbe végtelenül szomorú belegondolni is. Mert létezett. Nagyon is létezett.
A kocsiból kiszállva, megvártam, míg Lena belém karol – legalábbis a karomat tartottam neki – és így indultam el a sírhely felé. Láttam apát és a kedvesét, de mivel fogalmam sincs arról, hogy szívesen venné-e bárminemű támogatásomat azon túl, hogy itt vagyok, nem mentem közelebb hozzá.
Hiába vagyok az unokaöcs, sosem találkoztunk, nem ismertem, nem volt rá lehetőségem, így pedig nem érzem helyénvalónak, hogy közelebb álljak meg.
Kezemben egyetlen szál virág, a szárához egy hengerelt papíros kötözve szépen elrendezett szalaggal. Lenát kértem meg, hogy kötözze a virág szárához még reggel.
A papíron egy festmény van, nem nagy, az egész talán tenyérnyi, előző nap készítettem, egy egész virágos mező van rajta, elképesztő színekben. Azt hallottam Ő is festett és ismeretségünk hiányában ezt éreztem a legközelebb állónak hozzá és magamhoz is. Legalább tudom, hogy kire is ütöttem a családban ebben a tekintetben.
Jó lett volna a képeit látni, jó lett volna beszélgetni a művészetről. Jó lett volna megköszönni, amit tett. Jó lett volna...
Szavak nélkül teszem a virágot le, amikor már lehet, odalépek apához és megérintem a vállát. Nem szólalok meg, azt hiszem tökéletesen le tudja olvasni az arcomról, hogy mennyire sajnálom és az őszinte részvétemet és valahogy nem érzem helyénvalónak, hogy szavakkal zavarjam a gyászát. Köszönésképpen bólintok Lilinek is, aztán pedig tovább lépek. Hiába köt minket össze apával a vér és életem első tizenhat éve, azt hiszem most azok társaságára lesz szüksége, akik ismerik őt, akik szerették a nagynénémet, ez az ő gyászuk igazán.
Ha Lena akart esetleg szót váltani az apjával – vagy bárkivel – akkor megvártam, majd a szertartás végével lassan indulok el vissza, a kocsi felé.

Köszönöm, hogy esélyt adtál arra, hogy több időm lehessen apával...


A hozzászólást Walter Edmund Hagen összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Ápr. 25, 2016 12:44 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 313
◯ HSZ : 338
◯ IC REAG : 299
◯ Lakhely : Fairbanks



Re: Savannah Blake Richmond emlékhelye // Hétf. Ápr. 25, 2016 12:36 pm


Törődőn futottak ujjaim a nyakkendőre, hogy hátul megigazgassam, majd kössem meg annak rendje és módja szerint, bár tudom, ő sem várná el tőled, hogy tökéletes legyél, néha mindenki széteshet, de igaz, mindig is sokkal erősebb voltál ennél. Nem sírtam, egyszer sem, mert tudom, még inkább a földbe döngölnélek, ha hagynám, hogy lásd, mennyire siratom az elvesztett lehetőséget. Sosem ismerhetem meg már igazán, kicsúszott a kezemből, pedig amennyire féltem tőle, annyira vágytam rá. Csak futó alkalmak, de legalább az arcára örökké emlékezni fogok. Azt hittem, majd mi ketten kitalálunk valamit ellene, de már ehhez is késő. Pusztán a gombóc állandó a torkomban, és figyelmeztet az el nem sírt könnyekre. Most mégis jól jön ez a fura, égi nyugalom, ami nem engedi, hogy én magam is darabjaimra hulljak, mint tavaly.
Tudtam, hogy most nekem kell erősnek lennem, addig, amíg hagyja, amíg szüksége van rá, és nem fog elhárítani mindent ilyen téren, hisz tisztában voltam azzal is, hogy úgy gondolja, neki kell megvédenie engem, de nem volt így, már rég képes voltam megvédeni magamat, bármennyire is tűntem gyengének. Az én erőm nem a fizikai dolgokban rejlett, és ezt kapod most meg tőlem, mert ha valamire, hát erre biztosan tökéletes vagyok. Fura mód mostanában nincsenek kétségeim sem önmagamat illetően.
Alig egy órája volt, hogy kivakartalak a szétvert szobából, és ráztalak össze annyira, hogy fel tudj állni, mert tudod, Emmett, ezt most végig kell csinálnod, utána azt versz szét, amit akarsz, még a kezedbe is adom az összes törékeny dolgot a lakásban, akár a sajátomban is, de most egy kicsit még erősnek kell lenned, kölcsönadom, csak vedd el. Bástyád leszek, most, és mindörökké, ezt tudjuk mindketten. Nem suttogtam el neked, hogy szívesen leszek veled együtt Moore majd, ha odajutunk, és hogy nem fog fájni, ha el szeretnéd tolni az esküvőt. Tudom, hogy ő sem akarná, de azt hiszem, annyi jár nekünk, hogy az esküvőnkön valódi legyen a mosoly.

Kezemmel a kezedben álltam ott, és csak figyeltem, mintha ott sem lennék, hisz tulajdonképpen nem voltam más, csak a te oldalbordád, de mégsem éreztem úgy, hogy saját jogomon nincs okom itt lenni. Többet hallottam róla tőled, mint bárki másról, jobban ismertem sokaknál ezáltal.
Összeszorult szívvel figyelem, ahogyan a koporsót elnyeli a gödör, és nem engedem, hogy a testem megremegjen, a bástyákat nem rengeti fájdalom, igaz?

Valamit azért szeretném, ha tudnál, Savannah, mert ha még egy kis részed is itt van, és figyel, márpedig én tudom, hogy mind végignézitek, mert nektek is szükségetek van rá, hogy megkapjátok a magatok lezárását. Köszönöm. Köszönöm, hogy miattad még itt lehet velem, nekem, és ígérem, hogy nem fogom hagyni kárba veszni az áldozatodat. Vigyázni fogok rá, erőmön felül. Soha, senkitől nem kaptam nagyobb ajándékot, bármennyire is hangozzon ez bizarrul. Szégyellem magam, hogy arra kértem, bárki is áll majd vele szemben, mindenképpen magát mentse, bármilyen áron. Sosem gondoltam rá, hogy te is lehetnél az. Önző voltam, és ezt sosem fogom megbocsájtani magamnak. Tudod, én is ugyanezt tettem volna a helyedben, de attól még azt gondolom, hogy te is az voltál, bármennyire is legyek hálás neked. A fájdalmunk elől nem szabad elmenekülni, és mindig azoknak a nehezebb, akiknek a hiánnyal tovább kell élnie. Alignak nem érdemelt meg téged. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy így legalább senkinek sem kell azzal a teherrel élni, hogy kioltotta az életedet. Egyszerre bátornak és gyávának lenni mérhetetlenül nehéz, de neked sikerült.
Talán pofátlanság, hogy kérni szeretnék valamit, mégis megteszem. Ötven év múlva… Savannah, megtennéd, hogy visszajössz hozzám? Sosem volt védőszellemem, és tudom, nem is lehetsz majd, de akkor… biztosan szükségem lesz rád, ha ugyan nem követlek valamelyik évben én magam is az átkos szellemeknek köszönhetően. Szeretnélek megismerni, s én legalább megtehetem, hogyha éltünkben nem sikerült, bepótoljam másként, de nekem az is jó, ha néha átugrassz hozzám Lynx mellől. Rendben?

Pihenj nyugodtan, vigyázok a bátyádra.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Naomi Sharp
II. Mágus

◯ Kor : 27
◯ HSZ : 1169
◯ IC REAG : 1101
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Lépten-nyomon csetlik-botlik :D






Re: Savannah Blake Richmond emlékhelye // Hétf. Ápr. 25, 2016 1:28 pm

I keep tryin' to be strong, but there's pain it won't go away

Az, hogy Jackson nem volt velünk, csak még rosszabbá tette az egészet. Fogalma sincs, mennyit ültem a konyhapult tetején, ahol tortát sütöttek, és képzeltem újra meg újra magam elé a jelenetet, és mindannyiszor elkezdtem sírni. Már nem voltak könnyeim, legalábbis azt hiszem, de mégiscsak rólam van szó, én meg állandóan bőgök. Minden hülyeségért, amiért nem is érdemes, de most… most túl komoly oka van, olyan, amit legszívesebben tudomásul sem vennék, mert nem szeretném elfogadni. Fogalmam sincs, hányszor hajtogattam, hogy nem lehet igaz, mégsem hittem el a saját szavaimat sem igazán. Mayát nem akartam kétségbe ejteni, így éjszakai programmá avanzsált a dolog, de a másnapra születő fekete karikák és dagadt szemek sem bizonyultak jó megoldásnak.
Most, hajnalban, úgy, hogy órák múlva temetés, már csak a smink segíthet rajtam, bár az is fölöslegesen, a temetésen biztos megint jönni fognak. Kicsit szégyellem, hogy nem vagyok képes úgy viselni, mint egy férfi tenné, és sejtem, azért nem jött haza, mert ha látna minket, csak rosszabb lenne neki is. Ez valahogy tompán fáj, és szeretném kivetni magamból az érzést, de nem megy. Ha nem jön haza, fogalmam sincs lesz-e erőm elmenni a temetésre.

”Én gyenge vagyok… Ez nem jelenti azt, hogy te nem lehetsz az, de legalább legyünk együtt azok, oké?”

El kellett küldenem, mert… nem bírtam nélküle, az ég szerelmére, úgy kellesz nekem, mint a levegő, erre fogod magad, és eltűnsz. Minden pillanatnyi, csendes vergődésem tovaszállt, amikor végre megláttam, és csak megöleltem gyorsan, mert sok időnk nem volt, de magamhoz képest egész összeszedett voltam mostanra, fogalmam sincs, honnan szedtem hozzá az erőt, nem is értettem. A nyakkendőt könnyedén, ezerszer is gyakorolt mozdulattal kötöttem meg a nyakán, apának is mindig én kiskoromban. Ám nem pont úgy, ahogy most, mert… elfog a késztetés, hogy meg kell tennem valamit, és finoman húzom le magamhoz, kihasználva a pillanat, mindkettőnk gyengeségét, és lépek át egy fél éve szilárdan álló határt, hogy megcsókoljam, hogy ebből is erőt merítsek magamnak, és talán… ha jól hiszem, vagy nem is tudom, inkább csak remélem, akkor ő is így van vele. Mert vannak dolgok, amik sosem múlnak el, akkor sem, ha közben ezerszer törnek össze, cincálják a lelkünket, vagy épp csalnak könnyet a szemünkbe. Az, ami egykor köztünk volt, ilyen, és valahol még ott van, én tudom, és bízom benne, hogyha más formában is, de megint a felszínre kúszik egyszer. Talán valami sután kifacsart módon úgy gondolom, hogy Savannah is örülne neki. Bár megtettem eddig is, de szívesen mondtam volna neki köszönetet ezerszer is, hogy nem ítélt el, hanem előbb tudni szerette volna az én verziómat is. Hozzá foghatóan korrekt, elfogulatlan lelket még nem ismertem.
Az egyik kezem az övében, a másikkal ráfogok, félig-meddig hozzá dőlve állok, és fénytelen, de könnyektől nedves tekintettel figyelem az eseményeket. Bocsánat, hogy sírok, azt hiszem, nem akarnád, de ismertél, tudod, hogy én aztán mindenen, de bocsásd meg nekem, hogy a sírod mellett állva a nevetéstől könnyeket hullajtani nem vagyok képes. Annyi mindent szerettem volna még tanulni tőled, szerettem volna azt is, ha láthatod, hogy… boldoggá teszem Jacksont, ha ugyan azzá teszem valaha, de azon leszek, ez biztos, nem csak Maya miatt, vagy mert neked is fontos volt, hanem mert én is ezt szeretném. Őt szeretném…
Igazságtalan az élet. Nem való olyat temetni, akit ennyien szeretnek, aki ennyire vidám és optimista volt. Fogalmam sincs, mit fogunk kezdeni az űrrel, amit magad után hagytál, nem csak mint Mágus, hanem mint ember, mint a fény az alagút végén. Nem fogok már tőled megtanulni sütit sütni, és nem takaríthatom az éjszakai eperfalás maradványait, ami bár olykor kifejezetten bosszantott, de most még az is hiányozni fog. Szerettem volna, ha látsz teljes értékű mágussá érni, de azt hiszem, ezt megteheted odafentről is. Néha nézz rám, jó? És sodorj a képembe egy falevelet, ha már megint nagyon dilis vagyok, és elfelejtem, mi az igazán fontos az életben. Nem tudtam eddig, hogyha oda jutok, melyik elem lesz majd az enyém, de most már tudom. A nyomodba valószínűleg sosem érhetek fel, de igyekszem majd felsorakozni a példa mögé, amit állítottál.
Szeretlek Savannah!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
William Douglas
Protektor, Harcos

◯ Kor : 95
◯ HSZ : 744
◯ IC REAG : 707


Re: Savannah Blake Richmond emlékhelye // Csüt. Ápr. 28, 2016 9:16 pm


Mondják, a harcosok korán halnak választott ösvényükből kifolyóan. Szerintem botorság ezt ennyire lesarkítva kijelenteni, hiszen nincs veszélyesebb és kevéssé veszélyes ösvény azok számára, akik az őrzői hivatást választják magukénak.
Csak veszélyes van. De megéri hisz gyönyörű utazás is egyúttal,  mely nem adatik meg csak úgy akárkinek...


Dimitris hosszan beszél, nem hazudtolva meg önmagát, mikor szót kap. Kezében apró kis fából készült szelence, rajta a mágusok fájának vésete saját mű. Mikor búcsúja oda ér, a harcosokat említi, ellépek kedvesem mellől, s a ládikába helyezem a jelképes, finoman megmunkált ezüst tőrt, majd sorra a többi kaszt vezetője is ekképp tesz: Timothy madártollat, Abigail esszenciát rejt a dobozba, kísérjék azok utolsó útján, segítsék őt a szellemvilágban is hűen, ahogy tették ideát.

Ha valaki, akkor te igazán rajta ültél ezen a vonaton, élvezettel habzsolva már pusztán a látványát is az elsuhanó tájnak. Voltak nehéz, sötét időszakok, tudom - mindenkinek megvan a maga keresztje közöttünk is - de remélem, több volt a jóból.
És tudod... sajnálom. El nem tudnám mondani neked, mennyire sajnálom!
Mindent, Savannah. Túl hosszú lenne a lista mostanra felsorolnom, s a java ahhoz kötődne, hogy túl korán mentél el. De ahogy esküt tettem Eva halálakor, úgy szól néma esküm ezúttal neked, szelek mágusa: távoztad nem hagyom az értelmetlenség mocsarába süppedni, áldozatod nem engedem hiábavalónak lenni. Nem magunkért, az utánunk jövőkért, a tanoncainkért, akikben mindig olyan lelkesen hittél. Hogy nekik ne kelljen se két falka szélmalomharcával, se égi bosszúállók haragjával számolniuk ezen a vidéken.
Nem búcsúzom, hisz örökké bennünk élsz... harcos.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://viennemoore.tumblr.com/
Sponsored content

Re: Savannah Blake Richmond emlékhelye // Today at 11:22 pm

Vissza az elejére Go down
 

Savannah Blake Richmond emlékhelye

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Az akadémia mögötti kis erdőség
» Savannah & Lynx
» Savannah Parish
» Michael és Lauren - Feltörő emlékek

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: Játéktér :: Városhatárokon kívül :: Clay Street Cemetery-