HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
AKTÍV KARAKTEREK
67 TAG 30 FÉRFI 37 NŐ
FAIRBANKSI FALKA
21 TAG 8 FÉRFI 13 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
14 TAG 6 FÉRFI 8 NŐ
ŐRZŐK
18 TAG 10 FÉRFI 8 NŐ
EMBEREK
5 TAG 2 FÉRFI 3 NŐ
VÉRVONALFŐK
9 TAG 4 FÉRFI 5 NŐ
Az előző negyed évben ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

...A Legsokoldalúbb:

...A Legszomorúbb:

...A Legjobb Bónusz:



írta  Rebecca Morgan Today at 6:01 am
írta  Alignak Today at 1:09 am
írta  Alignak Today at 12:46 am
írta  Alignak Yesterday at 11:33 pm
írta  Rocky Yesterday at 7:58 pm
írta  Alignak Kedd Dec. 12, 2017 11:37 am
írta  Celaena McDonald Kedd Dec. 12, 2017 11:22 am
írta  Darren Northlake Vas. Dec. 10, 2017 11:30 pm
írta  Vendég Vas. Dec. 10, 2017 11:00 pm
írta  Primrose Trevelyan Vas. Dec. 10, 2017 8:25 pm
írta  Rocky Vas. Dec. 10, 2017 4:46 pm
írta  Catherine Benedict Vas. Dec. 10, 2017 6:47 am
írta  Alignak Vas. Dec. 10, 2017 12:58 am
írta  Celaena McDonald Szomb. Dec. 09, 2017 10:00 pm
írta  Hans Elfman Szomb. Dec. 09, 2017 5:31 pm
írta  Achilles Kilpatrick Szomb. Dec. 09, 2017 4:39 pm
írta  Celeste M. Hagen Pént. Dec. 08, 2017 8:01 pm
írta  Rebecca Morgan Pént. Dec. 08, 2017 7:53 pm
írta  Achilles Kilpatrick Pént. Dec. 08, 2017 6:54 pm
írta  Vendég Pént. Dec. 08, 2017 6:01 pm
írta  Hans Elfman Pént. Dec. 08, 2017 6:00 pm
írta  Mark Reed Goodwin S. Csüt. Dec. 07, 2017 8:06 pm
írta  Alignak Csüt. Dec. 07, 2017 8:03 pm
írta  Alignak Csüt. Dec. 07, 2017 8:01 pm
írta  Alignak Csüt. Dec. 07, 2017 8:00 pm
írta  Alignak Csüt. Dec. 07, 2017 7:58 pm
írta  Amanda Bishop Csüt. Dec. 07, 2017 1:29 pm
írta  Celaena McDonald Szer. Dec. 06, 2017 9:42 pm
Alignak
 
Michael Cooper
 
Celaena McDonald
 
Darren Northlake
 
Rocky
 
Achilles Kilpatrick
 
Rebecca Morgan
 
Catherine Benedict
 
N. L. Jagger
 
Mark Reed Goodwin S.
 

Share | .

 

 Fabian Triggs

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
avatar

◯ Kor : 350
◯ HSZ : 3
◯ IC REAG : 0
◯ Lakhely : Wasilla

Fabian Triggs // Vas. Ápr. 30, 2017 9:50 pm

Fabian Triggs
Vérvonalfő


Give me ten thousand Filipino soldiers and I will conquer the world.
Alapadatok

SZÜLETÉSI NÉV: Alejo Ocampo
JELENLEGI NÉV: Fabian Triggs
BECENÉV: Fabio
ÁLNÉV/ÁLNEVEK: Jacob Ryan (egy a sok közül)
FAJ: Vérfarkas
NEM: Férfi
KOR: 350
SZÜLETÉSI HELY, IDŐ: Fülöp-szigetek, Mindanao, Iligan [1667. 1. 13.] / Fülöp-szigetek, Mindanao, Iligan [1693. 4. 10.]
FOGLALKOZÁS: Szociális munkás
MÁGIAÉRZÉKENYSÉG: Van


Kapcsolatok

APA:
Kevin Ocampo, 45, ember, halott
ANYA:
Cheskka Ocampo, 40, ember, halott
IDŐSEBB FIÚTESTVÉR:
Melvin Ocampo, 21, halott
EGYÉB HOZZÁTARTOZÓK:
Olivia Ryan (Brooke) - első kölyök és első feleség
May M. Denally - a legjobb visszaút



Specifikáció
FALKA:
Falka nélküli
TITULUS:
A csoportodban betölthető, választott tisztség
MENTALITÁS:
Semleges
VÉRVONAL: Idomárok
Alignak – Nagojut, a Hűséges - Sólyomszem, Krík indián - Alejo Ocampo (Fabian Triggs)


Kinézet

Mondható, hogy egy farkasnak a szemformája nem egyívású a "gazdájáéval". Mondható, de nem igaz, s erre magunk vagyunk az élő példa, az ordas és én. Enyhe mandulavágású szemei éppen annyira teszik őt eltérővé fajtársaitól, mint engem a színtisztán európai házasságból született személyektől a magam lélektükörkeretező-formája. Filippínó vagyok, ízig-vérig látszik rajtam, le sem tagadhatnám a származásomat (és nem is akarnám soha).
Majdnem 183 centis magasságommal nem számítok földszintesnek, de attól is messze állok, hogy égimeszelő legyek. Testalkatom inkább vékony és csontos, semmint szálkás és izmos, bár a jó gének ezt is elég szépen elfedik, s úgy tűnhet, hogy azért odafigyelek a testemre. Igazság szerint a hanyag táplálkozási szokásaim nyilván a farkaslét miatt nem hagytak nyomot és úszógumit deréktájon rajtam, rajongok a csokoládéért, nincs ezen mit szépítenem. Hálásan fogadja hát a testalkatom az ordas mozgásigényét és annak izomszintentartó hozományait.
Beleolvadok az átlagos tömegbe, barna szemszínemmel és nagyon sötét barna - már-már fekete - hajszínemmel szintén nem lógok ki sehonnan, hacsak nem azt vesszük figyelembe, hogy manapság a minél színesebb a trendi. De én farkas vagyok, nem páva vagy papagáj. És így vagyok elégedett akkor is, ha az orrom túl kerek, a füleim túlságosan elállnak és egyik oldalon nagyobb a hajam természetes felkopása - tisztára, mintha kopaszodnék, épp csak gyerekkoromtól hordozom így a hajhagymáimat vagy azok hiányos állományát - mint a másikon.
Az öltözködésemet mindig helyzethez igazítom, nincsenek kedvenc vagy kevésbé kedvelt darabjaim. Kicsit talán tradicionálisabb vagyok, mint modern, ez jellemezhet hogyha mégis egy szóban kell a stílusjegyeimet összefoglaljam valakinek.


Jellem

Ismertesd néhány mondatban a karaktered belső tulajdonságait, viselkedését, mindent, amit fontosnak tartasz róla.

A vérfarkasok esetleg kitérhetnek ezen a ponton az emberi jellemük és a farkasuk sajátosságai közt dúló harcra, vagy éppen békére. Miben más, miben hasonló a kapott farkas személyisége a már meglévő emberi tulajdonságokhoz képest, hogy sikerül kezelni a különbségeket?.


Történeted

WASILLA, 1301 S. CENTURY CIRCLE, AK 99654; WASILLA AREA SENIORS, Inc.
A mosdókesztyű megállt a kezemben. Annyira meglepett, hogy ilyen hosszú némaság után újra hallottam a hangját, hogy attól én is, s a farkas is minden izmunkban szoborrá váltunk. Nem mertünk moccanni, el ne illanjon a pillanat.
- Tudod, hogy hogyan hívták őt? – kérdezte tőlem, s én azonnal tudtam, hogy kiről beszél. Mégsem szólaltam meg rögvest, csak egy hümmögésnyi idővesztegetéssel jeleztem, hogy hallottam a kérdést és válaszolni is fogok, de előtte össze kell szedjem a gondolataimat, ami jelen helyzetben azt jelentette, hogy le kell csutakoljam a hátáról a habot, mielőtt odaszáradna.
- Már nem emlékszem rá. – hazudtam, amint a hóna alá nyúltam, hogy rásegíthessem a székre, mellyel kihúzom a zuhanyból. A törülközővel egy azon időben simogattam köré a hazugságomat is.
Emlékeztem, nagyon is emlékeztem. Nem csak rá, hanem az összes többire is, de nem szerettem emlegetni őket. Itt még mentségem is volt rá, az a szabály, hogy hagyjuk kibontakozni a lakókat, hiszen az frissen tartja a memóriájukat. Hát én hagytam. És nem mondtam el senkinek, hogy a bácsi nem bolond, hogy tényleg ismer engem hat éves kora óta, s hogy az ismeretségünk éppen idén lépett be a századik évébe. Nem volt fontos. Sem neki, sem azoknak, akik úgy vélték az öreg szenilis lett és kitalál dolgokat. Nekem pedig nem volt szabad, hogy fontos legyen, hiszen épp annyira távol kellett tartsam magam tőle is, mint az összes többitől. Ez a szabály. Annak ellenére ez, hogy már több, mint hetven éve nincs, aki szabályokat írjon nekem.

WASILLA, 9750 S. LISA CIR, AK 99623; HOME
Akkurátus lassúsággal illesztettem a könyvjelző a könyvbe, gerincre merőlegesen éppen az alá a sor alá, ahol tartottam, amikor megzavart a hangja. A könyv az asztalra került, tompa puffanásának hangja volt csak, mely a válaszomat hordozta magában azelőtt, hogy odaléptem volna a szoba ajtajához, s a nyílászáró helyett használt függönyt félrehúztam volna rajta. Vállamat a félfának vetettem és hosszan szemeztem a hátával még, mielőtt reagáltam volna rá.
Tudtam, hogy ki fogja várni. Mindig kivárta, mert ezek voltak a mi szabályaink. Abban nőttem fel, hogy szabályok nélkül az élet parttalan és kerettelen, hát a kölykömnek is hoztam időről időre újabbakat, hadd szokja, hadd érezze meg. Jelenleg a negyedik periódusban voltunk, a tizenhárom év vakság időszakában. Elfogadta, amikor közöltem vele, hogy miképpen fogjuk leélni az elkövetkező éveinket. Nem lázadt ellenem, a felszínen semmiképp. A farkasban rezgő dacos ellenszenvet pedig tökéletesen leplezte, fiatalságához képest.
Sose törtem a pajzsa mögé, nem volt rá szükség. Ő is tudta és én is tudtam, hogy könnyedén belátok a bőre alá, de hagytam neki, hogy kibontakozzon. Élhetett úgy, hogy elhitte: amit rejteni próbál, az rejtve is marad, még előttem is. Így tiszteltem őt, mert világéletemben abban hittem, hogy csak akkor várhatok tiszteletet, hogyha adok is. Ezt nem a Teremtőm nevelte belém, hanem még édesszülém, kinek vonásait ugyan már szinte elfeledtem, mégsem szűntem meg szeretni őt.
- Mit szeretnél mondani nekem? – léptem a háta mögé, s guggoltam le mögé. Nem féltem attól, hogy hátrapillant, elég ideje játszottuk már ezt ahhoz, hogy tudjam, még csak a szeme sarkából sem figyel azokban az esetekben sem, amikor ilyen rút módon játszadozom vele. Nekem ugyanis szabad volt az ő térfelére jönnöm, jártam is és keltem is a lakrészében, látszólag szabadon. Az igazság pedig a véka alatt maradt, mely szerint mindig nagyon figyeltem, hogy ne lehetetlenítsem el őt. Nem szomjaztam a kudarcát, hanem tanítani próbáltam ezzel is. Fegyelemre. Önuralomra. És legfőképpen a szeretet szabályaira.
- Azt rebesgetik, hogy egy fél falkányi farkas fog ellepni bennünket. Hallottál róla valamit?
Hátának döntöttem a magamét, így szolgálva támasztékául. Szerettem a közelségét és bár soha nem kérdeztem tőle, de tudtam, hogy neki is szüksége van az enyémre. A lényünkből fakad. Akármit is mondjon a farkasokról a köznyelv, a magányosság nem a természetes közegünk.
- Hallottam, igen. – szóltam csak ennyit és vártam. Hagytam, hadd kérdezzen, mert abban hittem, hogy a kérdések erősítik a gondolkodási képességet. Nem mindenkit lehetett így nevelni, de ő képes volt az igényeimnek és az elvárásaimnak megfelelni. Amikor az kellett, akkor észrevette magát és csak akkor beszélt, ha kérdeztem, de általában nem félt kinyitni a száját és véleményt, érdeklődést megfogalmazni. Akkor sem, hogyha megmorogtam – vagy megtépték mások – emiatt. Nem volt szemtelen, de tehetetlen tohonya sem. Sose kellett izgulnom azért, hogy vajon életképes lesz-e majd nélkülem.
- És igaz? – törte meg a röpke csendet. Érezhette a helyeslést bólintásomban, hát folytatta én pedig örömmel merültem el a hallgatásában. Így a saját érzéseim és véleményem háttérbe szorulhattak, ami pedig üdítő pihenést biztosított számomra. – Nem tudom, hogy örüljek-e neki. Csendes, kellemesen zárt közösség vagyunk, tudatlanokkal, egyszerű emberekkel. Fontosak nekem és féltem őket a saját fajtámtól. Van ennek valami értelme egyáltalán?
- Az ember is ugyanannyira a saját fajtád, mint a farkas. Nincsen ebben semmi értelmetlenség. Törődsz velük, mert itt élnek azon a helyen, amit saját territóriumodnak érzel. Félted a tulajdonodat.
Biztos voltam abban, hogy nem ezt a választ várja. Mocorogni kezdett a benne szunnyadó farkas, nekem pedig keserédes mosoly szaladt ajkaimra. Muszáj voltam ezt tenni vele minduntalan. Saját önzőségére fel kellett hívjam a figyelmét, mert nem akartam, hogy hamis önképet építsen fel magában. Nekem túl sok időbe telt, mire elfogadtam azt, hogy nem vagyok már az, akinek hittem magamat. Nem akartam, hogy ebbe a csapdába essen bele. Az, hogy az embereket fontosnak tartotta, alapvetően szép dolog volt, s tehette ezt azért, mert kötődött hozzájuk. Ám a másik falkából származók lehetséges érkezése bizonyosságom szerint nem ezen habszivacskönnyed szeretet miatt borzolta fel kedélyeit, s sarkallta arra, hogy beszélgetést kezdeményezzen a témát illetőn.
Felkeltem mögüle, lépteim távolodását hallhatta a nyikorgó, öreg parkettán. Már az újra leeresztett függöny mögött álltam, amikor elértek ismét felcsendülő szavai.
- Szerelmes vagyok. – szólt utánam, mintegy meg akarván rengetni az előbbi szavaim igazságában. Kérdeznem sem kellett, tudtam magamtól, hogy egy emberért dobbant meg szíve.
- Elmúlik. – sóhajtottam magam elé. Kabátom után nyúltam, hogy magamra kanyarítva azt elhagyjam a házat. Nem terveztem előre ezt a befejezést, de túlságosan nagyot szólt a zárómondata. Vallomását csak a távolsággal tudtam elég udvariasan tiszteletben tartani. Ebben a témában aligha voltam kompetens őt bármire is tanítani, saját keserűségemet pedig nem akartam ereibe zúdítani ifjonti, szerelmes hévtől fűtött vér helyett. Napokra hagytam magam eltemetődni a temérdek, önként bevállalt munkával. Mindkettőnknek jobb volt ez így.

WASILLA, 1301 S. CENTURY CIRCLE, AK 99654; WASILLA AREA SENIORS, Inc.
Olyan mélyen aludtam, hogy látszólag meg sem éreztem a közeledést. Csak akkor eszméltem fel, amikor a vállamat rázta valaki, s a bennem élő farkas hangos morgással jelezte számomra a városhatárokon betörő idegenség veszélyeit.
- Mr. Triggs! Hall engem?
- Elnézést, Mary, úgy látszik elnyomott a buzgóság. – egyenesedtem fel, s kezdtem kitörölni az álom utolsó morzsáit szemeimből. Valóban aludtam, olyan mélyen, mint már nagyon rég nem. Nyugtalanított is ez a tény, de nyilvánvalóan kolleginámmal nem oszthattam meg az aggályaim. Úgysem érthette volna meg. – Történt valami? – vetítettem ki az aggodalmamat az Otthon lakóira inkább, s ez valahol meg is nyugtatott. Mert nem kellett hangomból kihazudni a félszt, de nem is kellett hazudjak. Aggódhattam a lakóinkért, teljesen természetes volt, ugyanúgy ahogy az is az lett volna, ha amiatt izgatom magam, nehogy a főnökünk megtudja, hogy munkaidőben elaludtam a központi étkezőben, éji ügyelés helyett.
- Mrs. Renier nem tud elaludni, megint rátörtek a rohamok. Önt hívja.
- Máris ott vagyok. Mondd meg neki, kérlek, hogy összeszedem a kedvenceit és ígérem, hogy mellette maradok reggelig.
Köszönettel indult a dolgára, ahogyan én is. Mindenkinek megvoltak a maga rigolyái, Mrs. Renier például a könyveket szerette. Nem a történeteket, hanem a borítójukat, a lapok illatát, ahogyan mondta mindig nekem. Ettől nyugodott meg, ezektől fogadta el, hogy még él, s én meg tudtam érteni a vak ragaszkodását. Könyvtáros volt a nyugdíjazása előtt, a könyvek között élte le szinte az egész életét, nem tudtam hát hibáztatni a furcsaságáért.
- Ejnye-bejnye, Margaux. Hát nem aludni kellene már ilyenkor? – kacsintottam könnyedén az ágy szélén ülő, kétségbeesetten vergődő nőre. Aggodalmam és iránta érzett féltő szeretetem a kedves játékosságban nyilvánult meg, így ismertek. Én voltam az az ápoló, aki nem hálistenkedett, hanem az életben látszólag semmit sem vett komolyan.
Leültem mellé, a könyvkupacot az éjjeliszekrényre halmoztam és a kezébe adtam a legfelső kötetet. Charles Perrault: Lúdanyó meséi volt, melyhez Mrs. Renier már csak a nemzetisége miatt is ragaszkodott, én pedig mindig ezzel kezdtem, mert az azóta Grimmek által híressé tett Piroska és a farkas is ebben a kötetben szerepelt, amiről, mondanom sem kell, hogy nekem mik jutottak eszembe. Bizarr volt az egész kompozíció, éppen úgy, ahogy az asszony ölelése is, mellyel a könyvet illette. Szinte barátjaként szorította keblére, én pedig csendesen szemlélve a jelenetet energiáimmal megcirógattam a közeli erdőben heverő lélektársamat. Tudtam, éreztem, hogy itt van, nem csak ő, de a társai is. Ők sem nyugodtak, nem tetszik nekik egyik érkező sem, idegességük legalább annyira az én zsigereim mélyén rezonált, mint őbennük. Mégsem indultam el a hajnal első, éledő sugarainak csókja előtt. Nem, mert a kötelességeim nem csak hozzájuk kötöttek, s azért sem, mert hitem szerint mindennek kellett hagyni elég időt. A látogatók kicsomagolásának és elhelyezkedésének is. Mi, kiknek annyival több idő jutott, mint amit születésünkkor hittek a szüleink, igazán ráértünk kivárni a megfelelő pillanatot. Éppen ezért duruzsoltam nyugalomra Margaux Renier mellett a természet farkasait is, legjobb tudomásom szerint. És épp ezért csak a különítmény érkezése utáni második napon környékeztem meg a táborukat. Messziről. Csendesen. Nem zavarva őket, de hagyva, hadd érezzék magukon a figyelő szempárokat. A magamét és a képességemmel csalogatottakét is, lelkük mélyére plántálva ezzel a természet egészének figyelmeztető szavait. Vendégek itt, hát viselkedjenek is úgy. Hogy kérésnek vagy fenyegetésnek veszik, azzal nem törődtem egy másodpercig sem. Nap nap után meglátogattam a vélt határaikat, s bár hihették, hogy nem örülök a jelenlétüknek, ez mégsem volt igaz. Tanultam tőlük. Még ennyi évszázad után is képes voltam, sőt, szerettem tanulni. Általuk született elhatározásomat pedig épp úgy nem árultam el a kölykömnek, mint azt, hogy ki is volt a vándorló kóbor, akivel jócskán az áprilisi különítmény előtt találkoztam a fák között.

BRONX, CORNER OF 182ND STR & WASHINGTON AVE.; TOBIN’S BAR / WASILLA; INTO THE WOODS
Mellette feküdtem a fűben, mancsomon nyugtattam busa fejem és hallgattam szívdobbanásainak ritmusát, hagytam őt magamban rezonálni. Egyetlen pillanat volt, egyszerre kaptuk fel a fejünket, ő talpra szökkent, én viszont maradtam ott, ahol voltam azelőtt. Nyugalomra csitítanom nem volt szükséges, elég időt töltöttünk egymás mellett ahhoz, hogy pontosan érezzen mindent, amit én. Már legalábbis a maga szintjén és képességei közt.
Akaratomat finoman nyomtam le a torkán, csendes kedvességgel etettem meg vele a húzódjon visszább pirulát. Nem azért tettem, mert zavart a jelenléte, hanem azért, mert óvni vágytam őt. Az ismerősnek vélt energiák gazdájára már-már hitetlenül tekintett fel a lustán tápászkodó önmagam, az a részem, mely nagyon rég nem cselekedett már semmit ifjonti hév által hajtottan, de amely most mégis játékos örömmel ugrálta körbe az érkezőt még azelőtt, hogy parancsolni tudtam volna neki, fegyelmezni lettem volna képes magam.
Nagyon régen volt már, eddigi életem tán legsötétebb időszakában, de én mégis úgy dédelgettem magamban azokat a heteket, mintha csak egy nap telt volna el azóta, hogy magam mögött hagytam Bronx városát.
~Bocsáss meg.~ hintettem a magyarázatot felé, rádöbbenve saját ostobaságomra. ~Emlékeztetsz valakire.~ toldottam meg még ezzel, ott hagyva kettőnk között a reménykedő kiskaput. Furcsa volt a vibrálása, az egyik percben szentül meg voltam győződve arról, hogy Mayt érzem a bundában mocorogni, a másikban pedig fejbe kólintott egy hatalmas husánggal saját szemellenzősségem s a fejemben üvöltő minden az-nem-lehet.
Nagyon szép volt. Nem a külseje – bár férfiszemmel szemlélve az sem hagyott maga után kívánnivalókat – hanem a lénye ragadott meg, s ragasztott oda minden egyes estén a pulttól legtávolabbi asztalhoz. Nem szóltam senkihez, csak figyeltem őt. Mélyen voltam, saját gyászomban fürödtem akkor már tízedik éve, s nem hittem, hogy valaha találok valakit, aki fuldoklásomból kiszakít. Szégyen vagy sem, megdögleni vonszoltam el magam a városba, kerestem a lehetőségét annak, hogy valaki a torkomra forrassza utolsó leheletemet, teremtőjét vesztett árva lényem szomjazta a megváltást, s kapta is. Nem éppen úgy, ahogyan azt remélte, de kapta. A pult mögött serénykedő lett az, akiben megláttam az élet örömét, ő mentette meg a létemet és ezért hálás voltam ismeretlenül is neki.
Az első pillanatban megérintett az összetartozás szele. Butaságnak kellett volna hinnem, csalfa reménynek, de nem gondolkodtam tisztán. Összetörtségemben és önsajnálatomban fürödve sutba dobtam két hét után a józan észt, s ellökve magam a mindig foglalt asztaltól, a pult mellett cövekeltem le, hogy aztán újabb napokig ne szóljak egy szót se hozzá. Fogalmam nem volt mi ütött belém, de szinte üvöltött bennem, hogy éppen az a helyes, amit teszek. Mintha ő lett volna a tizenkettedik nyugalmas periódusom a szenvedés után. A csendet egy ital rendelésével törtem meg végül, s azzal, hogy megkérdeztem a nevét. Ismertem a hangját, hallottam, ahogy másokhoz beszél, de mégis újabb színeit fedeztem fel akkor, amikor válaszolt nekem.
- Volna kedved sétálni egyet velem? – szólt a kérdés újabb napokkal később, melyet akár randevúkérésnek is felfoghattak azok, akik hallották. Másról volt szó, bár talán annyira mégsem. Vágytam a társaságára, szükségem volt rá, mint egy falat kenyérre, hát hagytam, hogy a barbár törzsvendégnépség füttykoncerttel jutalmazza a merészségemet. Nem szégyelltem magam és szégyelltem is. Nem ilyen indítást érdemelt, de ilyet voltam képes adni neki, s bármennyire is szerettem volna, a folytatásban sem sikerült sokkal vidámabbra a történetfolyam. Minden kérdésem, melyet neki tettem fel, szinte szomjazta a visszakérdezéseket, s amikor ezekre végre sor került, elmeséltem neki szinte az egész életem. Egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy hallani akarja, de a jelenléte, az általam látni és hinni vélt jelleme, valódisága minduntalan arra sarkallt, hogy megosszak vele mindent, ami ért. Mert hasonló a hasonlót vonzza, s egy részemnek hagytam, hogy úgy higgye, a Teremtőnk tért vissza hozzánk May által. Küldeménynek éreztem, ajándéknak és ezt így, ahogy volt nem is rejtettem véka alá. Élveztem, hogy elvisel, megfürödtem az időben, ami adatott nekünk, s közben azon kaptam magam, hogy már világosabb számomra a jövő. Általa alakult ki az ötlete a következő küldetésnek, ő volt az, aki arra az útra terelt vissza – fogalmam sem volt arról, hogy akarva-e vagy akaratlanul, s ezt később sem kutattam soha – amelyre készített a Teremtőm mindig is. Hálás voltam neki az első perctől kezdve az utolsó utániig. Úgy hagytam el Bronx-ot a kölykömmel, hogy már világos volt előttem az út. Nem mondtam ki hangosan a neki szánt ígéretemet, de játékosan örök hűséget fogadtam neki azzal a fűszálból font gyűrűvel, amit utolsó találkozásunk alkalmával ejtettem a tenyerébe. Nem kértem meg a kezét, nem férfiként álltam az ajándékkal előtte, s nem a nőt istenítettem őbenne, hanem a lelket. És saját lelkem mélyén majdnem biztos voltam abban – szerettem volna biztos lenni – hogy pontosan fogja érteni miért is kapta azt az ajándékot tőlem, amit.
~Hogy hívnak?~ kérdeztem tőle megint, ugyanazzal a messziről kerülgető kíváncsisággal, mint ahogy a pultnál ülve évtizedekkel azelőtt kérdeztem azt, akinek energiáit előbújni éreztem most is. Hitetlenül hittem benne, hogy a múlt tényleg a jelenné olvadta magát, ám nem csaholtam a közöttünk feszülő távolságba bizonyosságomat. Régen volt, akár tévedhettem is. Fel voltam készülve rá, mégsem mertem arra kérni, hogy váltson alakot előttem. Féltem attól, mit élhetek át, ha nem az az irokéz lány áll majd előttem, akit a farkasból kiemelkedni imádkoztam megérezve az eddig még errefelé nem tapasztalt energiákat.

WASILLA, 9750 S. LISA CIR, AK 99623; HOME
A közös falunknak döntött homlokkal, arra tapasztott tenyerekkel álltam és csak egy hajszál választott el attól, hogy nem döntöttem magunkra a házat éledő megérzéseim viharával együtt tombolva. Belülről mart a kétségbeesés, melynek nem tudtam az okát, melyet nem tudtam alátámasztani logikus érvekkel, s mely éppen ettől volt olyan erős, hogy felperzselt mindent, amit eddig felépítettem lelkem köré. Szinte szűköltem a nevét, először suttogva, majd minden újabb megszólalásnál egyre hangosabban szólva, hogy a végén üvöltésemtől rezegjenek a falak. Legszívesebben felrúgtam volna a játékot, de nem tehettem meg vele, hát csak a falnak erről a feléről kérleltem: adjon életjelt.
- Hunyd le a szemed és érezd meg hol vagyok. – kezdtem bele, mintha csak oktatnám, bár sejtettem, hogy fiatalságában megérezve örvénylő energiáimat, sikerült légszomjig fojtogassam akaratom ellenére is. – Tedd a homlokodat a falhoz, támaszkodj meg tenyereiddel is azon. Tükröm légy, szépen kérlek rá. – duruzsoltam, a végét már nem mondva ki hangosan, csak belekarmolva elméjébe a szavakat.
- Valami baj van? – kérdezte hanggal, de felmérgelt hörgésem észhez térítette. Baj? Nincs és van. Nem tudom. Csupa bizonytalan válasszal rendelkeztem csak, s egyiket sem akartam kimondani. Tudomásul vette és hallgatott. Újra és újra meghallgatott és én mint mindig, most is szégyelltem, hogy őszintétlenül vagyok őszinte vele.
~Emlékszel még arra, hogy mit meséltem a születésem körülményeiről?~ vezettem fel mondandómat egy kérdéssel, mintha csak vitát akarnék indítani, vagy beszélgetést. Valójában csak költői kérdés volt, s ő mint már oly sokszor, pontosan ráérzett erre, hát hallgatott. Hallgatta azt, amit már unalomig ismert, s azt is, amit még nem hallott soha. Ez is egyfajta játék volt, memória, ha úgy tetszik. Sokszor meséltem neki a múltamról, gyakran ugyanarról a szegmensről, de mindig figyeltem arra, hogy valami többet mondjak, mint a korábbi alkalmakkor. Mondandóm végeztével aztán elhalmoztam őt kérdésekkel, vizsgáztatva az emlékezetét. Most viszont nem ezt kívántam tenni, nem oktatni vágytam őt, hanem emlékezni akartam, de nem céltalanul. Visszarántottam hát magammal a múltba és bár odafigyeltem rá, hogy hol vannak a határai, mégis előre tudtam, hogy napokra kifárasztom ezzel. Önzésemben fürödtünk mindketten az információhalom alatt, de nem érdekelt. Túlságosan keserű volt az epe, melyet le kellett nyelnem, s melynek forrását nem tudtam beazonosítani, de melynek eredetét később ráfogtam az áprilisi rettenetre, mely idáig is elért. Másról volt szó, de hogy miről, azt csak sokkal később tudtam meg egy olyan szájból, melyet ismertem is, meg nem is.

THE PHILIPPINES, MINDANAO, ILIGAN; TINAGO FALLS
Széttártam karjaimat, kiáltottam egy hatalmasat és nekirugaszkodtam. Édesanyám féltő zokogásának hangjai nem jutottak el hozzám, a zuhanás csalta zúgás, s a dobhártyám mögött tamtamot verő adrenalin mindent kizárt, ami a külvilág volt számomra. Csak én léteztem és az őrültség, a kölykös hév, az ugrás és a szabályos, művészi csobbanás vágyálma. Arra álmomban nem gondoltam, hogy úgy placcsanok majd a vízbe, mint egy darab fa, s csaknem megfulladok a rossz érkezés miatt.
A tüdőmbe szökő víz égető érzete megbénított, hiába kapálóztam, nem találtam a felszínt. Azt hittem, hogy a víz alól feljönni nem nehéz, hiszen a fel mindig felfelé vezet, ám akkor megrendült ez a hitem. Búcsúztam az élettől, kétségbeesetten kapkodtam levegő után, de csak víz volt az, amit nyeltem minduntalan. Karjaimmal és lábaimmal az elején még kapálóztam, majd beletörődve a megmásíthatatlanba, elfáradván felhagytam azzal is. Akkor, amikor már majdnem elborított a sötétség, egy erős rántást éreztem, s arra eszméltem, hogy megint zuhanok, ám ezúttal nem víz az, amibe érkezem, hanem a kemény parttalaj.
Köhögve öklendeztem fel a sok lenyelt vizet, oldalra támaszkodva próbáltam mindent kiadni tüdőmből, ami nem levegő volt, így hát nem odavaló. Csak akkor néztem rá arra, aki volt szíves megmenteni, amikor már nem akart kiszakadni a mellkasom a helyéből. Már majdnem a számon volt, hogy bátyámnak szólítsam - elvégre elképzelhetetlennek bizonyult számomra, hogy valaki más ugorjon utánam – de számomra teljesen ismeretlen arca és a mutatóujja, melyet merőlegesen ajkaimra szorított, megakadályozott ebben.
- Nyugodjon meg kérem, nem lesz semmi baja! Mutassa az utat hazáig, én majd viszem. – hallatta a hangját, s én a magam tizenhárom évének minden elhitt felnőttségével – abban a korban, ugyebár.. – annyira megszeppentem, hogy csak pislogni mertem hol az idegenre, hol pedig a méregtől és a félelemtől vörös arcú anyámra, aki időközben előkerült.
Olyan könnyedén kapott fel, hogy az már szégyenteljes volt. Kikászálódni akartam karjai közül, de erősen szorított és egyébként is volt valami vészjósló a lényében. Maradtam hát veszteg egészen addig, amíg az éji menedékemül szolgáló zsákra nem fektetett odahaza.
- Gyógyító vagyok. – szólt a körém gyűlt rokonoknak, majd szakszerűen és gyorsan zavarta el őket különböző gyógyfüvekért. Egyikük sem kérdőjelezte meg szavait, amikor holmi súlyos betegség lehetőségéről beszélt. Én rimánkodni akartam, hogy ne hagyjanak vele kettesben, de még mindig ajkaimon éreztem ujjának súlyát, hát nem mertem megszólalni akkor se, amikor már kettesben maradtam vele.
- Megmentettem az életedet, igaz? – kérdezte, én pedig feltápászkodva a zsákon, törökülésbe helyezkedve bólintottam. – Mi a neved? – folytatta, én pedig levegőt vettem a válaszhoz, de úgy tűnt, hogy nem akarja hallani, mert bennem akasztva a szót, tovább beszélt. – Ahonnan én jövök, ott hisznek a jó tett helyébe jót várj igazságában. Ha elmondod nekem a nevedet, akkor ez lesz az utolsó szó, mely elhagyja ajkaidat az elkövetkezendő tizenhárom évben. Így is meg mered válaszolni a kérdésemet?
Nem tudtam, hogy mennyire komolyan gondolja. Viccnek véltem, olcsó játéknak, s felütötte bennem a fejét a dac.
- Alejo Ocampo. – feleltem határozottan. A képén elterülő vigyort sértésnek fogtam fel elsőre, majd magyarázatát magamévá téve inkább ijesztőnek hatott, visszagondolja rá.
- Eljövök érted tizenhárom év múlva, Alejo, s megajándékozlak a majdnemörök-léttel. Nem fog fogni rajtad se betegség, se sérülés, s tovább fogsz élni, mint amilyen messzire egyelőre ellátsz. Figyellek egy ideje, tudom, hogy kíváncsi fiú vagy, nem fogsz hát csalódást okozni nekem, ugye? Az ígéretemért cserébe csak egy dolgot kérek. Maradj néma. Mától kezdve tizenhárom évig ne nyisd szóra ajkaid, ne adj ki semmilyen hangot, szóban ne kommunikálj. A családod azt fogja hinni, hogy sokkot kaptál, ezt fogom mondani nekik. Játszol-e velem te, kinek már tudom a nevét?
- Ha megmondod a tiéd.. – kunyeráltam viszonzást bátortalanul, de válaszul csak visszanyomott a zsákra, s a homlokomra rajzolt egy kört a mutatóujjával.
- Mindennek eljön a maga ideje. – szólt, azzal a visszatérő családom felé fordította figyelmét, rólam szóbelileg tudomást sem vett. Anyám – a szegény, drága – olyan könnyen hitte el minden szavát, hogy szinte szentségtörésnek véltem volna, ha megingatom a hitében. Szavatartó ifjú lévén tettem hát, amit vállaltam és közben megfogadtam a fogadott némaság mázsás súlyát cipelve, hogyha tizenhárom év múlva nem lépi át házam küszöbét, világgá ordítom a bosszúmat, legyen majd akármennyire is szánni való cselekedet.

THE PHILIPPINES, MINDANAO, ILIGAN; CHILDHOOD-HOME
A némaságot meg lehetett szokni, könnyebben, mint elsőre hittem. Fejlesztette az önuralmamat, s az emberismeretemet is, így egy idő után már akkor sem akartam beszélni, ha valami meglepő, nem várt fordulat állt be az életemben. Ahogy a megszokás elhatalmasodott rajtam, úgy vesztettem el az érdeklődésemet a lehetséges cél és beteljesülés iránt, így igazán meglepett, amikor egy éjjel arra riadtam fel, hogy valaki mellém telepedett, s alvásom közben kört rajzolt érintésével homlokomra.
Az alvóhelyem mellett tartott kés után kaptam, de csuklómra fonódó ujjak erős szorítása megakadályozta a mozdulat kivitelezését. Kénytelen voltam a ki nem mondható ki vagy? helyett hozzászoktatni szememet a sötéthez, s jól megnézni magamnak az alakot. Legnagyobb megdöbbenésemre ismerősként kúszott elém minden holdcirógatta vonása.
- Mindig betartom, amit ígérek, Alejo. Kételkedtél benne valaha? – kérdezte, s ezzel mintegy azonnali csapásra eltörölte a rám nőtt bőrként engem fogva tartó csendességet.
- Mi a neved? – kérdeztem rekedt, halk, a sok évnyi csendben elerőtlenedett hangon egy olyan emberként, aki már tudta, hogy nincs maradása ott, ahol eddig élt.
- Ha Sólyomszemnek szólítasz az épp megfelelő. Gyere velem! – csalt magával azzal, hogy felkelt mellőlem, s elindult kifelé. A családom már évek óta nem élt. Egy felkelésben lemészárolták az apám és a testvéremet, édesanyám pedig belehalt a bánatba. Nem volt hát, kit felverjünk ezen éji órán azzal, hogy egymás után, libasorban elindultunk a kunyhóból kifelé, a természet neszeit követve, messze a város határaitól.
Nem kérdőjeleztem meg akaratát. Követtem őt hosszú órákon keresztül, étlen és szomjan hagytam magamra borulni az éjt követő nappalt, majd a nappalt követő éjt. Hittem, hogyha összeesnék, majd lesz, aki felsegítsen éppen úgy, ahogy kimentett a vízből a Tinagonál azon a majdnem-halálos napon.
Méltóságteljesen helyezkedett törökülésbe, én pedig mellé zuhantam, mint egy zsák. Égtek a lábaim, az éhségtől fájt a gyomrom és szédültem a folyadékhiánytól. Nem tudtam már megmondani, hogy mikor indultunk el, s arra sem emlékeztem, hogy mit vártam attól régen, amikor majd megjelenik. Hagytam, hadd vezessen, másodszor is vakon megbíztam benne, pedig ahogy elsőre sem, úgy másodjára sem volt erre semmi okom.
- Csak az elején fog fájni. – emelkedett fel, s lökött a hátamra. Átemelte fölöttem lábait, terpeszben állt a bokám vonalánál, nevetett és a holdfényben fürödve egyszeriben levedlett mindent, amitől ember volt valamikor. Mogyorószín ordasként lihegett a képembe, ezúttal nem két, hanem négy lába között hevertem a félelemtől és a fáradtságtól megbénultan. Olyan hihetetlen volt, olyan valószerűtlen, hogy a cselekedeteim is azzá váltak. Jottányi erőm annyira volt elég, hogy felemeljem mindkét kezem, s belekapaszkodjak nyakánál két oldalról a bundájába. Reméltem, hogy csak rémkép, hogy szerte fog foszlani, s én majd megint a kunyhómban leszek magányos, megcsúfolt, ostoba, hiszékeny némaként, de reményeimben csalatkoznom kellett. A farkas maradt, hozzám hajolt, s vállgödrömbe mart. Üvöltésemet messze hordta magával a Fülöp-szigeteki, éji szél, egy kicsit belehaltam a fájdalomba, de már tudtam, nem tévedtem: Alejo Ocampo nem létezett, tizenhárom évvel ezelőtt óta nem létezett, s már nem is akart létezni. Azzá lett, amivé Sólyomszem tenni akarta és örült ennek. Nem csak az elején fájt, de volt valami édes a fájdalomban. Az összetörő csontjaim okozta kín minden alkalommal új ígéreteket hordozott, hát büszkén és bátran viseltem el a hullámokban rám törő, elviselhetetlennek bizonyuló átváltozásokat. Tizenhárom évet vártam arra, amiről fogalmam sem volt, hogy mi az, most pedig tizenhárom évem volt arra, hogy megtanuljak tőle mindent az új létemről. Ígérete szerint a tizenharmadik évben megint kért tőlem valamit, én pedig harmadjára is kérdezés nélkül, vakhittel feltöltődötten teljesítettem akaratát. Úgy hittem, hogy a némasági fogadalomnál nehezebb semmi sem lehet. Nem volt kicsi a tévedés, mely a nyakamba szakadt az új évszázaddal együtt. Szólt előre, hogy mindig csak nehezebb lesz, de én nem hittem neki. Egészen 1940-ig nem hittem el, hogy tudja még mélyebbre és mélyebbre vágni belém a tanulásnak nevezett kést. Amikor pedig már bizonyos voltam, addigra már nem volt értelme annak, hogy az legyek.

BOSTON AND MAINE RAILROAD STATION, MANCHESTER, NEW HAMPSHIRE
Egy padon ülve figyeltem a nyüzsgő embereket. Ölemben egy táska hevert, az övé. Pontosan tudtam, hogy mikor kell érkezzen, április volt, a mi hónapunk.
Túl voltunk már együtt nagyon sok mindenen. Már hatszor hagyott magamra, hogy utána mindig velem legyen tizenhárom évig, s feltöltsön energiákkal, tudással a következő feladatra. Élvezte minden pillanatát én pedig élveztem, hogy részese lehetek a csendes időszakoknak. A feladatokban nem leltem örömet, de mindegyikből tanultam valamit. Legutóbb például azt, hogy a könyörgés mit sem ér, ha valamit a fejébe vesz, azt úgyis teljesítenem kell neki.
Tizenhárom farkas vére száradt a lelkemen, tizenhárom olyané, aki a természet ellen lépett fel, farkast ölt úgy, hogy nem talált benne emberi részt. Tizenháromszor védelmeztem a közönséges farkasokat, kutattam azokat, akik vétettek ellenük s bár azonosulni tudtam mindig ezzel a védelmező attitűddel, a bérgyilkosság nem volt az én terepem. Kérdéseket feltenni nem féltem már, megannyiszor feltettem a miért?-et és mindig ugyanazt a választ kaptam. Mert tanulnom kell még. Elfogadtam ház, követtem őt és az iránymutatását, s ez volt az, ami idehozott ma megint. Új állam, újabb a tizenhárom gyarmat közül, s új remény.
Hittem, hogy könyörülni fog, hogy nem lök még mélyebbre, ez volt az, amivel teli volt lényem akkor, amikor mellém telepedett.
- Mi a neved? – kérdezte, én pedig elnevettem magam. Mindig így indult, mindig ez a játék előzte meg a nagy búcsúzásokat.
- Jacob Ryan. – feleltem. Átnyújtottam neki a táskát, mintha csak ezért jött volna. Mozdulataimban ott ült a megszokott szomorúság. Akármennyiszer engedte már el a kezem, nem lett könnyebb a távolság lehetőségét elviselni.
- Mire legközelebb találkozunk Jacob, legyen melletted tizenhárom kölyök, mind különböző, de mégis mind egyforma valamiben.
Bólintásommal kísértem azt, ahogy felkelt, egyszerre intettem neki, s az út túloldaláról engem észrevevő kisasszonynak is, ki a megjelenésével ellopta a meghittséget a pillanatból. Annyira mérges lettem rá, hogy két hónapon belül megkértem a kezét. Az esküvő után ő lett az első, aki a különbözők közül való volt. Vele utaztam végig a gyarmatokat újra és újra, ő segített abban, hogy megtaláljuk az árvák árváit, s ő volt végül az, akiben a legnagyobbat csalódtam. Előtte senki nem próbált még meglopni, de a személye által megtanultam egy újabb leckét, ezúttal Sólyomszem iránymutatásától függetlenül, de mégis vele kiegészülve. Tizenegy állammal odébb ugyan, de levizsgáztam. Megint.

HAMPTON ROADS; BATTLE
Megragadtam a karját, először alkalmazva rajta férji mivoltomból fakadó erőszakot.
- Nem mész sehová, Olivia!
Minél jobban dacolt, annál erősebben fogtam, energiáimmal pedig a belőle kitörni akaró farkast tartottam féken. Azt akartam, hogy meghallgasson végre, hogy újra tudjunk beszélgetni egymással, hogy ne legyen tőlem ennyire messze. Erőszakot alkalmazva viszont képtelen voltam magamhoz láncolni, ezt be kellett volna látnom, ám nem voltam képes rá.
- De igen, elmegyek! Nem kellesz már nekem, Jacob. Találtam mást, aki megígérte, hogy az asszonyává tesz úgy, ahogy te soha nem voltál képes rá. A papírjaidat tűzd a kalapod mellé. Engem nem érdekel! Nő akarok lenni, nem csak társ.
Kitépte magát a markomból, meg tudta tenni, mert hagytam neki. Letaglóztak a szavai.
- És mégis ki a szerencsés? – fröcsögtem felé karcos élével mérgemnek. Legszívesebben elé köptem volna sértett lelkemet is. Az első volt és egyetlen, aki ennyire fel tudott bosszantani.
- Én vagyok. – hallatszott a hang, melynek ismerőssége túlharsogta bennem a puskaropogás zajait is. Képtelennek tetszett az egész szituáció.
- Teljesítettem a feladatodat, most a nyugalom időszaka következik. Nem az újabb próbáké, Sólyomszem. – fordultam felé hidegen. Vele szemben először vegyült tartásomba a távolság önkéntes akarata. Mellkasom előtt keresztbe fontam karjaim.
Megcsúfoltnak éreztem magam, s nem nőm miatt. Az zavart, hogy a nyomomban járt – hisz hogy máshogy csábította volna el a feleségemet? – és még csak nem is engedte, hogy észrevegyem. Ostobává tett egy pillanat alatt.
- Vidd. A tiéd. – löktem el magam az asztaltól, s faképnél hagytam kettősüket.
Mondhattam volna mást is, dacolhattam volna és ragaszkodhattam volna hozzá, hogy a nő az enyém, de igazából soha nem akartam őt. Azért vettem magam mellé, mert egy feladat része volt, megtartottam, mert nem akartam magányos lenni, majd úgy megszoktam, hogy hiányzott volna már mellőlem. Most nem tudtam, hogy mi is az, amit érzek. A viszontlátás örömét eltiporták ők ketten, s az évek alatt először kívántam, bár soha ne kezdtük volna el ezt, s életemben először voltam hálás azért, hogy nem volt béke a világban ahol éltünk. A USS Monitor fedélzetére lépve hónapokra megszabadulhattam tőlük, s mindattól, ami miattuk megülte gondolataimat. A túlélés pedig új lapot nyitott életem könyvében. Olyat, melyet nem sírnék vissza sosem. A nyugalom időszakát először – és azóta is utoljára – töltöttem egyedül. Önszántamból úgy.

AMERICA, EUROPE, AUSTRALIA, ASIA AND AMERICA AGAIN; RUN OF GRIEF
Éreztem, hogy reszketek. Szégyen keserű epéje tolult torkomba, kétrét görnyedtem a korlátnak támaszkodva és nagyokat nyelve próbáltam magamban tartani a könnyeket. Gyerek voltam legbelül, hiába növesztett már férfivá a sorsom. Képtelen voltam befogadni azt, hogy nincs többé ő, akire az életemet rábíztam évszázadokkal korábban.
Akkor még csak egy órája ment el, de máris hiányzott. Mögöttem ásítozott a sírgödör, melyet tetemének ástam, benne hevert cafatokra szaggatott teste és arra várt, hogy betemessem az édes anyaföld takarójával, ám én mégsem voltam képes moccanni. Zokogni akartam, hangosan vonyítani, farkassá válni és addig rohanni étlen-szomjan, amíg össze nem esem. Átkoztam, amiért ily’ hosszú időt kaptunk együtt, gyűlöltem, amiért ily’ sok jutott általa nekem, s közben apránként elvesztettem minden méltóságomat.
Le akartam rázni magamról a fájdalmat, de a részemmé nőtte ki magát már az első elfelejtett szívdobbanásával. Kihűlő energiái szép lassan fogyatkoztak belőlem, s nélkülük egyre gyengébbnek éreztem magam. Nem lett volna szabad idáig jussunk, ám mégis ebben a posványban tapicskoltam és fogalmam sem volt arról, hogy merre van a kiút. Könnyezni vágytam, de közben férfi akartam lenni, s ez a kettősség széttépett legalább annyira, mint az árvaság érzése, mely lyukat rágott bensőmbe.
Szerettem őt. Jobban szerettem annál, mint amennyire szeretnem lett volna szabad. Óva intett attól, hogy eljussak ide, de én makacs voltam, s ő rám hagyta. Az elvesztése sem kellett ahhoz, hogy rájöjjek mennyire igaza volt, ám nem változtattam, nem kerestem távolságot – azt az egy alkalmat leszámítva az ezernyolcszázas évek vége felé - , mely közénk állhatott volna. Csüggtem rajta, mint gyümölcs a fán és lelkem dallamát az övének kíséretéül adományoztam saját akaratból. Ő pedig elfogadott. Most pedig elhagyott.
Tudtam, hogy nekem kell megtennem. Tizenegy szempár bámult rám a sötét égboltról, szellemtestük dörgölőzött az enyémhez, hívogatták és mohó sürgetéssel nyújtogatták lélekteste felé karjukat, tőlem várva azt, hogy rájuk bízzam sorsának további alakulását. Én mégsem akartam nekik adni, hát hagytam, hadd zabálják meg temetetlenül a kukacok ott, ahol utolérte a halál. Kontinenseken keresztül rohantam a gyász elől, majd amikor már nem bírtam tovább, bocsánatáért esedezve hánykolódtam rémálmok között minden éjszakán.

WASILLA, 9750 S. LISA CIR, AK 99623; HOME


ALASKA, FAIRBANKS; TUPILEK’S CAVE / ALASKA, FAIRBANKS ALIGNAK’S ROCK


Apróságok

AMIKET SZERETSZ: Néhány, a karakter által kedvelt apróság
AMIKET KI NEM ÁLLHATSZ: Amiket nem kedvel...
RÖVIDTÁVÚ CÉLOK: Ide olyan célokat érdemes összeszedni, amik segíthetnek az első hetekben, az első játékok alkalmával beilleszkedni a játéktérre, alár olyan banális dolgok is, mint egy nagybevásárlás, amihez rögtön lehet partnert keresni.
KÖZÉPTÁVÚ CÉLOK: Itt már javasolt több hónapban gondolkodni, olyan célokat kitűzni, amik aktív játékkal elérhetők. Ilyen lehet akár egy iskola elkezdése/befejezése, álláskeresés, magánéleti kapcsolatok rendezése, stb.
HOSSZÚTÁVÚ CÉLOK: Több éves távlatok, amik az IC játékok alatt motiválhatják a karaktert, például elég pénz egy saját házra, családalapítás, tudományos kutatásban elért áttörés, stb.

Off Információk

FORRÁSMEGJELÖLÉS: N.
AVATARON: Conrad Ricamora - Fabian Triggs

northstar frpg; coded by Castor

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Fabian Triggs

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: IC Központ :: Karakterlap alkotás :: Félkész/Kész karakterlapok-