HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
AKTÍV KARAKTEREK
136 TAG 62 FÉRFI 74 NŐ
BETOLAKODÓ FARKASOK
31 TAG 16 FÉRFI 15 NŐ
ŐSLAKOS FARKASOK
24 TAG 10 FÉRFI 14 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
23 TAG 13 FÉRFI 10 NŐ
ŐRZŐK
32 TAG 13 FÉRFI 19 NŐ
EMBEREK
15 TAG 5 FÉRFI 10 NŐ
ALAPÍTÓK
10 TAG 5 FÉRFI 5 NŐ
Az előző negyed évben ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

...A Legsokoldalúbb:

...A Legtanulságosabb:

...A Legnagyobb találkozás:

...A Legjobbak (Vörös Hold - Hard):

...A Legjobb (Vörös Hold - Soft):


írta  J. Isaac Sladen Today at 11:14 am
írta  Rebecca Morgan Today at 8:59 am
írta  Jackson Carter Yesterday at 3:06 pm
írta  Catherine Benedict Yesterday at 6:22 am
írta  Jackie Leigh Suresh Hétf. Dec. 05, 2016 10:20 pm
írta  Celeste M. Hagen Hétf. Dec. 05, 2016 9:19 pm
írta  Catherine Benedict Hétf. Dec. 05, 2016 2:19 pm
írta  Jackson Carter Vas. Dec. 04, 2016 7:32 pm
írta  Primrose Trevelyan Vas. Dec. 04, 2016 4:43 pm
írta  Duncan Corvin Vas. Dec. 04, 2016 2:18 pm
írta  Declan S. Callaghan Szomb. Dec. 03, 2016 11:03 pm
írta  Darren Northlake Szomb. Dec. 03, 2016 9:43 pm
írta  Alignak Szomb. Dec. 03, 2016 2:37 pm
írta  Alignak Szomb. Dec. 03, 2016 2:03 pm
írta  Lester J. Edison Pént. Dec. 02, 2016 6:04 pm
írta  Jamie Waldorf Szer. Nov. 30, 2016 3:53 pm
írta  Sage Miller Szer. Nov. 30, 2016 3:50 pm
írta  Rebecca Morgan Csüt. Nov. 24, 2016 7:27 am
írta  Balthazar Bluefox Kedd. Nov. 22, 2016 8:30 pm
írta  Vendég Hétf. Nov. 21, 2016 12:46 pm
írta  Nessa O'Brien Hétf. Nov. 21, 2016 10:19 am
írta  Maya Honeycutt Szomb. Nov. 19, 2016 7:20 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 11:01 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 11:00 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 10:58 pm
írta  Jackson Carter Vas. Nov. 13, 2016 4:52 pm
írta  Roxan A. Cruz Csüt. Nov. 10, 2016 7:40 pm
Darren Northlake
 
Alignak
 
Amaryllis Margaret Lux
 
Yetta Northlake-Nacrosh
 
David A. Blandern
 
Celeste M. Hagen
 
Catherine Benedict
 
Balthazar Bluefox
 
Rocky
 
Primrose Trevelyan
 

Share | .

 

 A Chena és a Tanana torkolata

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6148
◯ IC REAG : 8034
A Chena és a Tanana torkolata // Szer. Feb. 15, 2012 9:17 am

First topic message reminder :

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net



























SzerzőÜzenet

◯ Kor : 352
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Vas. Jan. 10, 2016 8:30 pm

Nos, mit mondhatnék. Nem nagyon vannak előre eltervezve maradéktalanul a napjaim. Vegyük a mait. Mikor felkeltem, nem... na várjál már, én erről nem beszéltem már valamikor? Baromira deja vu érzésem lett hirtelenjében. Nem is tudom... áh, hagyjuk. 351 éves vagyok, kevés olyan dolog lehet már, amit már nem cselekedtem meg. Elvégre, kétszer is elvesztettem ugyanazt a nőt, harmadik alkalom pedig aligha lesz már sajnos. Na, hol is tartottam.... na mindegy, elég az hozzá, hogy nem táblázom be maradéktalanul a napjaimat. Vannak főbb motívumok, teszem azt, kihajtom Rachel-ből a lelket is, de hogy ez mettől meddig meg hogyan, az már megint egy változó tényező. Így voltam ezzel a mai nappal is. Azt nem terveztem be egyáltalán, hogy haverkodni fogok az egyik falkatárssal. Nem volt betervezve, mégsincs ellenemre. Egyszerű miért, nem voltam én annyira befordult alak, hogy elzárkózzam az ilyesmitől. Ha eddig így tettem volna, sok mindenből kimaradtam volna. Arról nem is beszélve, hogy erre a találkozóra se került volna sor, ha nem foglalkozok vele. S ahogy eddig alakult, eléggé bánnám is. Ikina pedig nem rest araszolni tovább. Tán mások megijednek a fekete farkasoktól, de ő meg nem az a fajta volt, hogy a puszta látvány taszítsa. Közel ment ő, nem kellett félteni, hogy már csak közel torpanjon meg és úgy méregesse a nőstényt.
- Egyszer, mi? Hát oké, még szerencse, hogy van még jóesetben párszáz évem hátra.
Addigra csak sor kerül a cirkuszi mutatványra, nemde? Azért nem árt pozitívnak, vagy legalább is reálisnak lenni a dolgokkal kapcsolatban...  najó, pont egy olyan beszél realizmusról, aki kb áthágja annak a szabályait. Néha tényleg nagyon paradox személy tudok lenni, de szerintem nem kell bemutatnom magam ilyen téren... bááár... lehet Sym-nek be kell majd.
- Látom nem szereted egyszerre ellőni az összes töltényedet - döntöm kissé oldalra a fejemet.
Fura, kicsit olyan, mint ha hosszabb időre tervezne, vagy csak én vagyok ennyire pozitivista már megint... oké, megint fogalomzavar, optimista. Mondjuk nem mint ha ellenemre lenne a dolog. Elég szimpatikusnak tűnik eddig Sym, ami azt illeti. Legalább nem egy jégcsap, mint jópár ilyen korú farkas, akivel találkoztam. Pontosan nem tudom, mennyi idős lehet, de mint ha környékemen lenne.
- Nem feltétlenül mindenkinek. Ismertem olyat akinek akár ki is vághattam volna, előbb porlik szét a kezemben, mint hogy lágyuljon. De hogy sokaknak jelent valamit, azt nem kétellem. Egyeseknek nosztalgiát, másoknak fájdalmat, megint újabbaknak örömöt. Magasztosságot - veszek egy cseppet se színpadias mély levegőt. - Ki hogyan élte meg. Ki hogyan jött ki belőle. Gazdagabban... vagy szegényebben.
Ami engem illet, rám inkább a nosztalgia van hatással, kis büszkeséggel karöltve. A tudat, hogy itt voltam, míg sok ember és vérfarkas ottmaradt a csatatéren, még mindig lélegeztem, ez azért nem számított kis jelenségnek... mert azért lássuk be, hiába vagyok az, ami, mint egykoron Karasnak, nekem is levihette volna a fejemet egy eltévedt ágyúgolyó a roham közepette. De éltem és ott éltek bennem az emlékek... nekem, az örök túlélőnek.
- Neked mit jelent? - bukik ki belőlem a kérdés, kíváncsiságomban.
Szerettem ismerni mások véleményét is, még ha esetleg nem feltétlenül hasonult az enyémhez. Ez van, mindenki különbözik valamiben.
- Hmmm, vagy akár Green Arrow, van választék - na ez vajon honnan jött? - Hát igen, kár, ha valami eltakarja a kilátást - kacsintok neki pimaszul.
Ha magas labdát dobnak azt sosem voltam rest lecsapni, főleg úgy, hogy igazából már mi tarthatna vissza? Nem kell elszámolnom a lelkiismeretemmel, még az ilyen ártatlannak egyáltalán nem nevezhető megjegyzések esetében sem, hisz nem kötött most senkihez sem. Az ilyen jellegű játékokba meg hülye lennék nem belemenni, szóval csak hajrá, én partner vagyok. Mikor nyújtja a kezét nekem csak egy elismerő mosoly jelenik meg az arcomon, ahogyan ujjaim a kezére csukódtak. Ám már az első húzásnál észleltem a gondot. Megpróbálhatta elrejteni, de a helyzet az, hogy én se ma jöttem le a falvédőről. Túlságosan jól ismertem azt, milyen, mikor beremeg valakinek a teste, még ha kicsit is és nem az erőkifejtéstől. Oké, így kissé körülményesebb lesz, de lenyújtottam a másik kezemet is neki, hogy ne egy részére terhelődjön a saját súlya, mielőtt felhúztam magamhoz. Ahogy sejtettem, nem okozott gondot az emelés, az már kissé viccesebb volt, hogy közelebb hozzam az ághoz. De sebaj, elvégre ezért csináltam a felüléseket. A kezeim kicsavarodtak, de meg se mukkantam, miközben egyre feljebb és feljebb emelkedett, majd olyan magasságig sikerült őt emelni, hogy elkaphatta az ágat. Ekkor engedtem el a csuklóit majd vártam meg, míg elkezdi felhúzni magát. Ha úgy láttam, hogy minden oké, akkor fogtam meg én is az ágat, húztam ki a lábaimat a kapaszkodásból, majd húztam fel magam és ültem le Sym mellé. Sofia kb röhögőgörcsöt kapott volna ettől a darabos mozgástól, legalább is az övéhez képest, az biztos.
- Pontosan. Eredetileg hegyimentő vagyok, de mikor beharaptam Rachelt, változtatnom kellett sok mindenen. Jelentősen lekorlátoztam a mozgásterületemet. Talán egyesek megoldanák ezek nélkül, de én úgy vagyok vele, hogy szeretnék a kölyköm közelében lenni, figyelni rá, amennyire csak lehet. Elvégre, én rántottam bele őt ebbe az egészbe.
Megvolt a magam nézete, az tény, de azt senki se merje rám mondani, hogy felelőtlen vagyok. Nem mint ha a kölyköm security-ja lennék, de tény, hogy még távolról is szoktam őt figyelni, hogyan viseli a dolgokat, mikor éppen nem vagyok ott vele... csak kevés az olyan alkalom, hogy lehunyom a szemem és hagyok egy kis időt magamra is. Mint most, hagytam neki időt megint magában.
- Olykor kell a csend, még a magunk fajtáknak is. Megannyi évszázad, hatalmas erő, de az emberi lét valóját nem tudjuk teljes mértékben elkendőzni. Olykor - csukom le a szemem - csak meg kell állni. No de mi a merengés tárgya?
A kérdésekkel úgy voltam általában, hogy felteszem őket, max nem kapok rá választ. Ő mondta, hogy főleg most, szóval aligha lehet könnyű lélekkel idekint. Bár lássuk be, túl a 300-on kinek van könnyű lelke. Max aki telibeszarik mindent, már bocsánat a kifejezésért.[/b]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 382
◯ HSZ : 183
◯ IC REAG : 150
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Vas. Jan. 10, 2016 9:14 pm

Talán minél idősebb valaki, annál inkább képes néha túlzottan elmerengeni, de lehet tévedek. Eléggé zűrösek voltak a napjaim, de még se keseregtem. Megtanultam már azt, hogy az élet néha nem éppen fair vagy kedves, ahogyan azt is tudtam, hogy megtervezhetjük előre a napunkat, de ritka eset az, amikor ténylegesen úgy alakul. A boltom miatt voltak előre betáblázott dolgaim, de sose estem kétségbe, ha nem jött össze. Megtanultam ennyi évszázad után spontán lenni. Illetve, ha spontán az ember, akkor sokkal jobb dolgok történhetnek vele, mint amikor mindig ugyanaz a menetrend. Másrészt meg szerettem megismerni mindenkit a falkában, s nem csak amiatt, hogy még inkább tudjak ügyelni arra, hogy ne legyen baj. Esetleg ne szedjék egymást darabokra, hanem szerettem barátokra lelni, még ha kicsit nehezen is ment a barátkozás. De vannak olyan dolgok, amiket nem lehet ennyi idő alatt elfelejteni, nem lehet azt elfelejteni, hogy akiben bízol, miként tipor a földbe és miként akar átformálni és olyanná tenni, amilyen ő…
Farkasom kíváncsian fürkészte a hím farkasát. Néha kicsit közelebb ment, nyakát picit kinyújtotta, a fejét pedig közelebb fúrta az ismeretlenhez. Az illatát már éreztem több helyen, de ez nem meglepő, viszont még sose találkozott egymással a két farkas. Nem támadott, egyszerűen kíváncsi volt a fekete bundás, s a kék szemeiben pedig kíváncsiság és talán egy kisebb játékosság is csillant, miközben a másikat figyelte.
- Úgy érzed, hogy pár száz év kelleni fog addig? Hmm, ez érdekes... – húztam tovább kicsit őt és közben egy féloldalas mosoly is kúszott az arcomra. Persze, ez az egész játék volt, de nem bántam. Jó érzés volt kicsit hülyéskedni. Amúgy se vagyok egy karót nyelt személy, de most rám fért a jókedv és meglepő módon egészen könnyedén ment. Következő kijelentésére pedig megrántottam a vállaimat, majd ártatlanul szólaltam meg.
- Ha ellőném elsőre mindet, akkor mi maradna egy esetleges második, vagy harmadik találkozóra? – pillantottam fel rá kíváncsian. Magam sem tudtam azt, hogy eme találkozó után fogunk még találkozni, esetleg beszédbe elegyedni a másikkal. De az élet mindig is kifürkészhetetlen volt, de egy dolgot megtanultam, hogy nem jó mindig mindent egy lapra feltenni. – Vagy te mindig mindent bevetsz az első találkozón? – kérdeztem tőle továbbra is mosollyal az arcomon, miközben még mindig kicsit felfelé bámultam. Más részt hasonló korúak lehettünk, ha az első szimatom nem csalt. Talán picit fiatalabb is volt, mint én, de a kor meg csak egy szám. Nem az teszi az embert valakivé, hanem a történtek formálnak minket. S egy fiatalnak is lehet néha pocsékabb élete, mint egy 300 éves pluszosnak… Ahogy mondani szokás az élet sose válogat, mindig ott tör és zúz, ahol éppen tud.
Csendesen hallgatom azt, amit mond, majd bólintok egyet egyetértésem jeleként. De még mindig kicsit fura, hogy ő fejjel lefelé lóg, én meg még így állva is kicsit felfelé kell néznem. Nem annyira vészesen, de azért kicsit igen. Törpillák már csak így járnak. A kérdésére egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat.
- Túl sok mindent. Egyszerre jót is, míg másrészt kicsit talán fájdalmas emlékeket is felidéz. De fájdalom nélkül nincs boldogság. – mosolyodom el haloványan. Érzem, ahogyan a szellő a hajamba kap, így sietve próbálom megállítani azt, hogy az arcomba sodorja. Újra a fülem mögé tűröm egy részét. – Barátokra emlékeztet, nőkre és gyerekekre, akik várták haza a bajba jutottakat. Vagy az éppen haldoklókat, amikor még egy utolsó dallamot szerettek volna játszani a bajtársaik emlékére… Ugyanakkor azt is eszembe juttatja, hogy mennyi mindent tanultam abban a borzalomban… - s a halkam kicsit elhalkul. Előtte se kellett félteni, de amit akkor láttam… Nos, az tényleg kicsit megersített. Így nem csoda, ha úgy gondolom, hogy sokat segített. Illetve akkoriban – kicsit talán korábban- találkoztam valakivel is, akitől sok mindent kaptam. Vagy legalábbis adtunk, majd el is vettünk a másiktól bizonyos dolgokat…
- Igen, ő tényleg egész menő. Meg most eléggé felkapott is. – mosolyodom el végül az Green Arrow-os kijelentésére, a kacsintására meg elnevetem magamat, de nem mondok már semmit se rá. Úgy néz ki mind a ketten szeretjük adni, majd lecsapni a labdákat. Ami szintén nem hátrány, hiszen legalább, mint kiderült ő se túl merev. Nem olyan, mint egy jégcsap, hanem lehet vele bolondozni és az szerintem nem hátrány, ha valakinek van humorérzéke és még kicsit játékos is tud lenni. Biztos vagyok abban, hogy a kölyke is szerencsés lehet, hiszen láttam, illetve saját bőrömön is tapasztaltam már azt, hogy milyen egy rossz Atya vagy éppen Anya…
Következő pillanatban meg egyszerűen elkezd felemelni, ami könnyebb lenne, ha nem fájna az oldalam egyik fele, de most már mindegy. Igyekszem én se túl nagy teher lenni, így elég hamar elkapom a faágat, majd egy kisebb lendítés után sikerül fel tornáznom rá magamat, a szisszenést meg magamba fojtom. Nem hangoztatom és nem is akarom, hogy mi történt. Nem hiszem, hogy bármelyik vezető is örülne a hallottaknak, ezért is reménykedek abban, hogy Balthazar tartani fogja a száját. De eléggé jó fejnek tűnt, meg jókat hallottam róla, így nincs miért aggódva. Lopva pillantok a mellettem lévő hímre, hiszen biztos vagyok abban, hogy ő valamennyire kiszúrta, hogy valami nem lehet oké, de örülök annak, hogy nem hozza szóba. Amikor pedig meglátom a kicsit darabos mozgását, akkor egy kisebb kuncogás hagyja el ajkaimat. – Vigyázz, mert a végén kiderül, hogy a járókeretes papáknak jobb a mozgásuk, mint neked. – játékosság ott bujkál minden egyes szavamba és mosolyogva pillantok rá. Ez se volt több, mint egy ártatlan csín, de igazából biztos vagyok abban, hogy most az én mozgásomra is lehetne kifogást tenni… Ezt én is tudom, de vétek lett volna kihagyni egy újabb „vérszívást”. Aztán pedig a kölykére terelődik a beszélgetés, mire csak néha bólintok „amolyan figyelek és értem” jeleképpen.
- Szerintem ez egyáltalán nem baj. Minden kölyöknek hasonló teremtő kellene, vagy legalábbis a kezdeti időszakban. Sokan nem tőrödnek teljesen a kölykükkel. Viszont azt is tudom, hogy rengeteg remek tanár van a Lakon belül, így szerintem akár simán visszatudnál idővel valamennyire zökkeni a munkádba is. Nem lenne sose egyedül és mindig vigyázna rá valaki. Illetve elég sok kölyök van most a falkában, így még barátokra is szert tehetne. – mosolyodom el, s kicsit oldalra fordulok, hogy jobban lássam őt, s ne a messzeségnek beszéljek. Figyelem arcának rezdüléseit, mintha csak megszeretném fejteni azt, hogy miért ennyire kíváncsi a farkasom is rá. Aztán rövid időre beáll a csend, de egyáltalán nem baj. Hallom a folyók morajlását, a szél játékát a természettel. Jó érzés elveszni kicsit a csendben, a természetben, majd amikor megtöri ezt, akkor egy aprót ajkamba harapok. Zavaromban a hajamat eligazítom az egyik oldalra, hogy ott omoljon a vállaimra, illetve mellkasomra.
- Túl régen megtettem valamit, amit talán annyira nem kellett volna. Tudod, amikor egy jó dologért áldozatot hozzunk, de idővel, amikor vége rájövünk arra, hogy talán ostobaságot tettünk, vagy legalábbis részben. S próbáljuk kitalálni azt, hogy utána miként is keveredhetnénk ki. Nos, ez volt a merengésem tárgya.– fogalmazom meg nagy vonalakban, hiszen nem gondolom azt, hogy az álházasságom érdekelné, vagy éppen az, hogy vajon Haytham él-e még, a régi barát, aki megmentett a teremtőm karmai közül. S most ennek köszönhetően sérültem meg.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 352
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Vas. Jan. 10, 2016 11:33 pm

Ha úgy vesszük, alapvetően Ikina egy rohadt nagy dög volt. Nem különben én, csak hát volt némi különbség. Neki aligha kellett a fizikai valóját vásárra vinnie, ha éppenséggel valami nagy disznóságot csinál, elvégre arra voltam ott én. Mi másért, nemigaz? Csak hogy legyen mit áthárítani a másikra. Szóval ezzel a ténnyel is felfegyverkezve araszolt már egészen közel Sym farkasához. Fejét kíváncsian döntögette jobbra-balra, néha talán kissé túlságosan is közel dugta a fejét a másikhoz, de minden acsarkodás vagy hasonló kihívás nélkül, sokkal inkább pimaszul, kóstolgatva a nőstény tűréshatárát. Szórakozott egy darabig, mire végül csupán egyszerűen lehuppant az ülepére és úgy folytatta a szemlélődést. Közben szemébe kezdett beköltözni a felismerés, amely talán magyarázat lehet az őt és gazdáját elfogó érzésnek. Én meg csak egy fejcsóválással kommentáltam Ikina partizánkodását. A jó Tupilek rúgjon bele az öreg fejébe, amiért még az első közelebbi találkozásokkor se tud viselkedni... mondjuk, én beszélek? Mr Tapintatosság? Röhögnöm kell ilyenkor a felismeréseimen, komolyan mondom. Mint aki feltalálta a spanyol viaszt.
- Tán szeretnél rám hazudtolni? - vonogatom meg a szemöldökömet.
Őszintén szólva halvány lila gőzöm sincs, meddig fog tartani, mire láthatok egy ilyen tornamutatványt tőle, de felírom magamban valamiért így újévi fogadalomért, hogy majd ráveszem egyszer. Talán azért, mert igazából dúsztom sincs, hogyan kell ezt kivitelezni... talán egyszerűen csak szeretnék vigyorogni egy jót... talán talán, mindig ez a nyavalyás t-s szó.
- Ez bizony jogos. Maradjon csak lőpor a vödrében - na tessék, most komolyan katonai aforizmákkal fogok operálni egész éjszaka? - Nooos, az attól függ - eresztettem meg egy újabb kacsintást.
De semmi többet, ráhagytam a nő fantáziájára, hogy mi minden lehet ennek a befejezése. Elég sok, ami azt illeti. Őszintén szólva talán a lehetőségek nagy része még passzolna is hozzám, elvégre voltam annyira összetett személyiség... és igen, olykor túlságosan forrófejű is, ha a helyzet úgy hozza, pedig egy illuzionistának pont hogy nem árt, ha vissza tudja fogni magát. Azok a technikák, amiket kifejlesztettem a vérvonalamra támaszkodva, pont ezt kívánják meg. Aztán kicsit bekomorulunk, ahogyan előjönnek az emlékek. Lehet inkább nem kellett volna rákérdeznem, mert megtörte az eddigi hangulatot, deeee... az élet se mindig fenékig tejfel, ugye? Hallgattam, amit mond, a szavainak meg egyszerűen érzem a mélységét. Hogy nem csak üres dobálózás, filozófálgatás egy olyantól, aki már hallott róla, de nem tapasztalta. Minden egyes szónak súlya van, ahogy kimondja őket... ahogy a katonadal minden egyes rigmusának.
- Vannak dolgok, amiket csak így lehet megtanulni. Bármily kegyetlen is, de erre épül a világunk... ha túléled, erősebb leszel. Kevesen tudnak csak kilógni alóla... s igen... csak így tanuljuk meg értékelni azokat a dolgokat, amik kiszakíthatnak ebből az állapotból - újfent lehunytam a szemem, kis szünetet tartva, majd. - Lángol a tűz, terjed, éget, érted jön, tudod jól. Futsz előle, menekülsz, de jön utánad, mindenkit elemészt, ki útjába kerül. Pusztulást hoz, halált, törölve el a valót. S végül rájössz, értelmetlen. Megfordulsz és ugrasz... jöjjenek a lángok. Tegyenek erőssé.
Sym megmutatta nekem a lényének egy részét, úgy éreztem, viszonoznom kell nekem is ezt. Igaz, gyakorlatilag idéztem az egyik könyvemből, de azokban mindig a saját kalandjaimat és tapasztalataimat írtam meg, kicsit átköltve, szóval nem álltam messze a valóságtól. A világ, amiről beszéltünk, így működik. Ha megpróbálsz elfutni a tűz elől, talán elkerülheted ideig, óráig, évig, de csak azt ódázod, amin át kell esned. Mert addig csak hátrálsz... addig csak magad gyengíted... bármely kegyetlen is ezt mondani. Így működött ez.
- Naja, bár én csak azt tudom róla, hogy valami megtört lélek egy szigetről, aki íjjal rohangál és bűnözőket ver az éjszakában.
Nagyjából tényleg itt fújt ki a szuperhős tudományom... bár mint ha hasonlítana is rám... áh, biztos az íjászat teszi. A nevetésére csak mosolygok, de nem fűzöm tovább a gondolatot. Az ilyeneknek megvan a helye, ideje, túlnyújtani meg nehogy. Szóval hallgattam a nevetése csilingelését a fülemben. Jó volt hallgatni, így az éjszaka közepén. Hiába, egy vidámabb pillanat mindig üdeséggel tud még egy olyan véráztatta lelkű személyt is, mint amilyen én voltam... hogy aztán bemutassunk itt egy nem mindennapi tornamutatványt, amire talán a szakemberek felmutatnák az 1-es pontszámot, de engem nem érdekel, elvégre a cél számít most, nem a megvalósítás. Na igen, azt meg jól sejtheti, hogy feltűnt a sebesülése, de nem szándékoztam szóba hozni, most legalább is nem. Valljuk be, a magunk fajtánál nem ritka, ha sérültek. Farkasok voltunk, harcos fajta élőlény, bármikor összetűzésekbe kerülhetünk és bizony megsérülhetünk. Senki se sebezhetetlen, még az atanerk se. Szóval nem mondtam rá semmit... ellenben a másik dologra.
- Még ezzel a nagypapa mozgással is meg tudlak fürdetni a hóban, ha sokat pimaszkodsz - jegyeztem meg, ahogyan elhelyezkedtem, egy kihívó mosoly kíséretében.
Nézzenek oda, de felvágták valakinek a nyelvét. Mi a fene van Fairbanks levegőjében, hogy itt a nők ennyire pimaszok? Biztos az alaszkai széljárás, mást nem tudok elképzelni. Mondjuk én meg nem szórakozom, azt érezhette a hangomból, hogy én megcsinálom, még ha a farkasbőrnek nem sokat számít a hideg hó.
- Igen, volt szerencsém ismerni a "felelős szülők" mintaképeit. Mondanám erre, hogy húztak volna rá gumit, csak hát ugye ez ilyen esetben nem játszik - valahogy nem tudtam megérteni azokat, akik brahiból harapnak be másokat. - Hát, úgy tudják, hogy sugárkezelés alatt vagyok, szóval nem a közeljövőben lesz ez. De arra meg én is bátorítottam Rachelt, hogy ismerje meg a többieket, vegyüljön. Sajnos emberként se volt szociális alkat, de látom rajta, hogy igyekszik.
Yvonne-al elég jól megtalálták egymást, amire én csak örültem, elvégre mégiscsak nő és belelát eme lét dolgaiba... mondjuk Rachel meg világéletében inkább fiús természet volt, talán ezért is értettünk jól szót egymással, mióta csak ismerjük egymást. De szó mi szó, jó volt látni azt a kettőt, mikor együtt lógtak. Már meg se szoktam lepődni mostanában, ha nálunk találom a másik nőstényt. Na viszont a kérdésemmel úgy tűnik, rátapintottam valami kellemetlenre, tehát jó volt az észrevételem. Már készültem rá, hogy akkor más lesz a téma, de végül Sym megszólal, én pedig csendben hallgatom, amit mond. Hajjaj, még ha nagy vonalakban is beszél, értem, mire gondol.
- Ami egykor jó ötletnek tűnt, az később magát bosszulja. Sajnos túl jót ismerem ezt - igaz, Adelaide? - Ilyenkor igazából egyetlen dolgot lehet tenni. Minél hamarabb megtenni a megfelelő lépést, előre, mielőtt túlságosan késő lesz és még hátrébb esel.
Nem akartam bő lére ereszteni, elvégre ki voltam én, hogy belebeszéljek a magánéletébe, meg szerintem ezzel ő is tisztában van ilyen idős fejjel, inkább csak ebben akartam őt megerősíteni. Sajnos az ilyen dolgok egy idő után akadályoznak, lefoglalják az erőnket, amit másra is használhatunk s hiába vagyunk farkasok... még nekünk is lehet olyan, ami egy idő után már egyszerűen túl sok.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 382
◯ HSZ : 183
◯ IC REAG : 150
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Hétf. Jan. 11, 2016 12:28 am

Ritka dolog volt az, amikor a farkasom ennyire kíváncsi volt a másik jövevényre. Ha farkas alakban vagyunk, akkor természetes dolog, de ilyenkor általában csak felmérte a másikat, majd tisztes távolságban leült és úgy figyelte a másik félnek a farkasát, de most ő is kíváncsi volt. Mintha érezte volna, hogy van valami hasonló a másik farkasban is, de még mindig nem fejtettem meg, hogy mi lehet az… Amikor pedig egészen közel jött, akkor az én farkasom még kíváncsibb lett. A fej ide-oda mozgatását ő is viszonozta, amikor pedig túl közel dugta a fejét, akkor ő is kicsit előrébb lendült, hogy közelebbről vegye szemügyre a bátor és kíváncsi farkast, - így nem kizárt, hogy néha esetleg találkozott a fejük, vagy a bundájuk-, majd pedig végül lefeküdt a „földre”, míg a másik ült. A fejét első mancsaira hajtotta és onnét szemlélődött tovább és kutakodott válaszok után.
Kérdésére csak angyali arccal pillantottam fel rá, s olyan arckifejezéssel, ami arról tanúskodik, hogy ki tudja, de nem kizárt. Sose voltam teljesen angyali teremtés, de sokkal közelebb voltam ahhoz, miután kijutottam a teremtőm karmai közül, mint a teremtőmhöz, vagy éppen az ő mészároskutyájához. A katonás hasonlatának köszönhetően újra nevetésben török ki, majd megrázom a fejemet. – Lőpor? Az nem inkább másoknak szokott lenni? – s hozzá a lehető legtündéribb mosolyomat villantottam. Ohh, biztos, hogy most kellene elhallgatnom és nem is értem, hogy mi ütött belém, hogy ezt mondtam. De már visszaszívni nem tudom, hiszen már hallotta, így jártam… - Mitől is? – faggatóztam tovább, miután sikerült megtalálnom a hangomat, de sejtettem, hogy nem fogja elárulni. Mind a ketten szerettük húzni a másikat, adni valamit, de még is titkolni azt, hogy mi juthatott eszünkbe, vagy csak szimplán olyan rejtélyesek maradni, mint amilyen a jövő is. Legalábbis jelenleg így gondoltam...
Másrészt meg nem szabad semmit se egy illuzionista agyára bízni, véleményem szerint. Eléggé sok felé el tud kalandozni, s felhúzni se jó minket, hiszen nem lesz szerencsés az, aki nem éppen jókedvűnkben talál meg, vagy akinek nem kedvességből mutatjuk meg a képességünket. Pontosan tudom, hogy mire képes egy-egy szép illúzió, ahogyan azt is, hogy mire képes egy-egy borzasztó és kegyetlen illúzió… Majd hamarosan egy pillanatra megnyílik a fájdalom gödre és emlékek temetnek be. Elmondom, hogy mire emlékeztet, hiszen nem egy háborút láttam már. Nem egyszer láttam azt, hogy mire képes az emberek hatalom iránti vágya, hogy miként lesz barátból ellenség. Ágyasból, feleségből vagy éppen gyermekből a halálhozó, vagy éppen fordítva, hogy miként válik a férfiakból gyilkos… A hatalom talán az egyik legmérgezőbb dolog, még talán a kígyóméregnél is veszélyesebb…
A kijelentésére csak bólintottam eleinte, majd kicsit megköszörültem a torkomat. – Igen, erősebbek lehetünk, de még is sokszor pont az ártatlanok buknak el, akiknek élniük kellene. – pillantottam el a messzeségbe, majd amikor megszólalt, jobban mondva idézni kezdett, akkor kíváncsian néztem rá. Hallgattam őt, de éreztem, hogy pár pillanat múlva kiráz a hideg, ahogyan újra elkezdek merülni az emlékekbe. Abba, amikor a ház kigyulladt, majd pedig az utána következő fájdalomra, amikor meghallottam Chan vonyítását, azt hogy tehetetlen voltam és egyszerűen a boldogság szerte foszlott. Mintha most is ott lettem volna, s egy pillanatra talán meg is szédültem. Sietve kaptam el a mellettem ülő hím kezét, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, majd megráztam a fejemet, hogy kiszökjek abból az emlékből. Amikor pedig sikerült, akkor sietve húztam el a kezemet. – Sajnálom…- szólaltam meg sietve, majd inkább mindenhova néztem, csak rá nem zavaromban. Nem akartam, hogy emiatt még furábbnak tartson, vagy bármi. Egyszerűen csak vannak olyan dolgok, amik túl mély nyomot hagynak az emberben, ilyen volt az az este is… Ugyanakkor tudtam, hogy csak ő is mutatni akart magából egy szeletet. Csak nem éppen úgy sült el, mint várható volt, hiszen tűzesetek mindig is vannak, de a szavai… Mindegy is…
- S esetleg te is szeretsz íjjal rohangálni és ártatlanokat menteni? Vagyis te inkább a hófedte hegyeket szereted meghódítani és ott menteni. Végül is annyira nem más a kettő, legfeljebb a hely és az, hogy nem használsz íjat. – mosolyodtam el, hiszen már elárulta azt, hogy mit is dolgozik. Így nem volt nehéz kideríteni azt, hogy ő inkább a hegyekben lelhető meg és ott ment életeket. Akkorát nem is tévedtem a Jeti megnevezéssel korábban, pedig akkor még fogalmam sem volt erről. Az idő egyre inkább eljárt felettünk, de nem igazán érdekelt. Így is vissza fogunk találni a Lakba, bármennyi is legyen az idő. Meg jó volt itt üldögélni és egy pillanatra messze lenni mindentől, élvezni az életet és hagyni, hogy a jókedv magához öleljen.
- Én pimaszkodni? Nem is értem, hogy mire gondolsz. És úgy se tennéd meg… - pillantottam rá egy tündéri mosollyal az arcomon, s egy pillanatra még játékosan ki is nyújtottam a nyelvemet, mintha csak valami ötéves lennék. Sejtettem, hogy nem tréfál, s akkor se fogom megenni, ha esetleg még is megteszi, de akkor készülhet arra, hogy egy kisebb csata fogja kezdetét venni. S itt a fegyver nem más lesz, mint a hógolyók áradata. Gyerekes mulatság, amit még a 300 pluszos farkasok is képesek élvezni.
A kijelentésére pedig újra nevetésben török ki és kicsit megrázom a fejemet. Jesszus, kell nekem ilyen élénk fantáziával rendelkezni, de fantázia nélkül meg eléggé érdekes lenne használni a vérvonalam adta lehetőségeket. – Ohh, akkor a fedőtörténet megvan. Nem mindenki olyan, aki könnyedén barátkozik, de szerintem idővel ő is változni fog. Véleményem szerint a legtöbb farkas változik az évek alatt. Biztosan menni fog, csak kell neki egy-két löket és egy kis idő. – tettem hozzá komolyan, de ugyanakkor barátságosan. Én is olyan vagyok, hogy a legtöbb emberrel, farkassal megtalálom a közös hangot, elbeszélgetek velük, de még is eléggé kevesen vannak, akik igazán ismernek. Ryder, az állítólagos férjem se igazán ismer. Még a nevemben se tudja, hogy mit jelent a „D”. Igazán szép kis házasság, vagyis ez sose volt az, de már mindegy is, hamarosan remélhetőleg törvényileg is vége lesz.
A kérdése váratlanul ér, s kell is egy kis idő, mire beszélni kezdek, de amikor neki fogok, akkor legalább nagyvonalakban felvázolom, hogy miről is van szó. Se terhelni nem szeretném, se untatni a problémáimmal. Mindenkinek megvannak a maga gondjai. Meg eleve most találkoztunk csak először, nem hiszem, hogy a válásommal kellene untatni őt.
- Sajnálom, nem akartam kellemetlen emlékeket felidézni. – pillantottam rá, majd végül kicsit arrébb csúsztam, a lábamat átlendítettem a faágon, s neki dőltem a törzsnek, így mondhatni teljesen „szembefordultam” vele, hiszen a faágat a lábammal öleltem körbe, míg a hátam a törzsnek dőlt. Végül pedig egyik lábamat még egy picit feljebb is húztam. – Nem hiszem, hogy ennél van hátrébb is, de igen, tudom, hogy meg kell lépnem. Az már csak más kérdés, hogy mi lesz ennek a vége… - s egy apró sóhaj is elhagyta az ajkaimat. – De mindegy is, ne beszéljünk erről, ahhoz túl békés minden és jó is. Az ég is gyönyörű. Kell ennél több? – pillantottam fel az égboltba, miközben fejemet picit hátrébb döntöttem. – Fura ez a hely, hogy mennyire eldugott, mégis képes magával ragadni minket. – s ezt most úgy általánosságban mondtam a farkasokra értve, hiszen elég sokan itt ragadtak. Mintha csak lenne valami különleges ereje ennek a helynek… Majd egy pillanatra eszembe jutott egy régi emlék, amikor valakinek különböző helyeket mutattam meg a vérvonalamnak köszönhetően. Oly régen volt, hogy talán igaz se volt. Végül újra rápillantottam és kíváncsian fürkésztem őt…


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 352
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Hétf. Jan. 11, 2016 9:04 am

Farkasom szürke tekintete le se vetődött a fekete bundás fajtársáról, annak ellenére, hogy a valós téren is volt történés rendesen, nem csak a metafizikain. Az most kevésbé volt neki fontos, ebből is látszott, hogy ő bizony sokkal inkább érdeklődik a nő energiáját biztosító lény irányába. Ikina csendben nézte, ahol letelepszik nem messze tőle és így folytatták egymás tanulmányozását. Számba vette a lehetőségeket, hogy választ találjon a kérdésre, mely már percek óta óta foglalkoztatta őt. Alapvetően türelmes vadász volt, de most eléggé frusztrálta a dolog. Úgy érezte, módfelett egyszerű a megoldás, de ennek ellenére nem tudott rájönni. Az ilyen pedig... nos, valljuk be, nagyon idegesítő. Egyre inkább forgatta a fejét, döntögette jobbra-balra, tanulmányozva a másikat... hogy aztán valamire rájöjjön. Az érzés... most jött csak rá, hogy ismerte az érzést. Emlékei kavalkádjából szakított ki egy szeletet, azt a pontot, ahol találkozott ezzel... mikor egy nála jóval idősebb farkas mellett fogta el... s akkor jött rá a válaszra. De hogy megosztotta volna a tudást a gazdatestével. Egy fenét, jöjjön csak rá magától... ő pedig cinkosan kacsintott egyet a nősténynek, már amennyire egy farkas képes erre. Ő már tudta a titkot... mely összeköti őt a másikkal.
- Miért, tán úgy nézek ki, mint akinek nincs? - vonom fel az egyik szemöldökömet.
No tessék, adott egy bájos pofi, egy angyali mosoly, de már most látom, hogy valódi kisördög lakozik mögötte. Ez igazából most nem negatívum, mert nem gonoszságot szimbolizál. Sokkal inkább hívom fel vele a figyelmet a nő pimaszságára, melyből tényleg nincsen kevés Symben az eddigiek alapján. Mégse mondom azt, hogy megtévesztő a mosolya, vagy hogy elterelő. Túlságosan őszintén hatnak hozzá a reakciói, a mosoly még a tekintetében is él, ergo szívből jön, amit csinál. Persze, egyesek már olyan szinten űzték a megtévesztést, hogy az ilyen dolgok mímelése is jött kisujjból, de nem gondoltam, hogy ez jelenleg is fennáll. Nem, itt és most őszintén elhittem, hogy teljesen őszinte a nő reakciója, ahogyan a mosolyát figyeltem. Mikor visszakérdez, hogy milyen esetekben, jól sejthette, hogy nem fogok válaszolni. Helyette csak egy sokatmondó, csibészes vigyor futott át szőrös képemen. Mit is mondtam a lőpor megtartásáról későbbre? Ilyen formában tényleg ráhagytam most a másikra, hogy felállítsa a maga teóriáját. Lehet talán nem tanácsos Sym képzeletére bízni a dolgot, elvégre a női észjárás és képzelőerő olyan, amilyen, de azért én csak megkockáztattam a dolgot. Sejtettem, hogy rá fog jönni, vagy hogy megkölti a maga verzióját, benne volt a pakliban mindkét verzió, ami azt illeti. De igazából ezt a "kockázatot" bőven vállalhatónak ítéltem. Valahol valószínűleg a létemből eredő kíváncsiságom is hajtott. Illuzionistaként tudtam, mi mindenre képes a képzelőerő... de vajon hogy funkcionál másoknál ez?
- Mindig lesznek olyanok, akik rosszkor lesznek rossz helyen... ám nem egy közülük nem hiába van ott.
Nekem elég csak Thomas esetére gondolnom, hogy elkomoruljak ezzel kapcsolatban. Megvolt a véleményem az ártatlanság kérdéséről, mert túlságosan relatív dolognak tartottam. Igen, megöltem fiamat, de ez nem jelentette, hogy ártatlan volt. Aki fegyvert fog rád, tüzelésre készen, az nem az. Viszont a jelek szerint túllőttem a célon. Ártatlan idézésnek indult, de felülmúlta a várakozásaimat a reakció. Az energiái, melyek eddig jókedvről árulkodtak, most megborultak. Csak a végére vettem észre, hogy mit váltottak ki a szavaim, miután megéreztem ujjaim közé fonódni az övéit. Oldalra kaptam a tekintetemet, láttam Sym-en, hogy nincs jól. Ismertem ezt a tekintetet... a múlt börtöne, ahogyan kínoznak az emlékek. Rászorítottam a kezére, mintegy biztos pontként, legyen mibe kapaszkodnia minden téren, ahogyan lendült a másik kezem. Egy pofon elég sokat meg szokott oldani, ha vissza kell rántani valakit a földre... most viszont csak egy marék havat nyomtam az arcához. A hirtelen hideg legalább olyan józanító hatású, mint bármi más. Hamarosan Sym vissza is tért közénk, ahogyan elhúzza a kezét és kissé... bevallom, kínosan érzem magam én is.
- Nem... én sajnálom.
Ritka az, hogy én kérek valakitől bocsánatot, de annak van oka. Mikor belátom, hogy igen, most tényleg én voltam a hibás. Ritka ez, mert igazából túl egoista tudok lenni, amolyan nekem van igazam mindig. Most viszont tényleg nem volt mit felhozni. Ártatlan múltidézésnek indult, de mégis kisiklott. Arról nem is beszélve, hogy most igazából eléggé... kényes információ került a kezeim közé. Hatással volt rá, amit mondtam és talán később is így lenne... de nem, ezt nem akarom meglovagolni. Nem szolgált rá.
- Hát éppenséggel mikor én íjjal rohangáltam a múltban, ott nem a mentésen volt a lényeg. Csak azóta dolgozok hegyimentőként, hogy ide költöztem, de amúgy egyáltalán nem vagyok hős alkat. De az tény, hogy szívesen veszem be magam a hegyek közé.
Az egy dolog, hogy ezzel teltek el fairbanks-i éveim, de nincs egyensúlyban a korábbi dolgaimmal. Nagyon sokak arcát fel tudom idézni, akiket megöltem, elvettem az életüket, minden lelkiismeret furdalás nélkül és éppenséggel ma is tudok nyugodtan aludni ezzel a tudattal.
- No és te mivel foglalkozol?
Ha már én elárultam... na azt a pimasz mindenit.
- Vigyázz, kire nyújtogatod.
Neem, ebben se volt semmi fenyegető, inkább csak viccelődve óvva intés. Nono-t is figyelmeztettem, hogy ne nyújtogassa a nyelvét, mert bekapom és éppenséggel ott se beszéltem a levegőbe. De a fürdetéssel kapcsolatban sem. Nem tettem rá további megjegyzést, mert ez olyan volt, amit csinálni kell, nem ígérgetni... s ha harc lesz belőle, akkor én ugyan meg nem hátrálok, míg ki nem tömöm hóval a másik dzsekijét. Magamban el is kezdem tervezni a merényletet, áthatja a gonosz fényt csillogni a szemem sarkában. Most egyelőre még mosolygok azon, ahogy a szavaim megnevettetik megint. Jó látni, hogy visszatértünk ehhez a hangulathoz az előbbit követően.
- Hát remélem pont az idő az, ami majd nagy mennyiségben fog a rendelkezésünkre állni. Szeretném normálisan kitanítani őt, mielőtt beleesik a mélyvízbe és magára marad ebben az őrült világban. Nem kétellem, hogy változni fog, a kérdés csak az, melyik irányba.
Szerettem azt hinni, hogy a megfelelőbe, de melyik az? Szintén relatív kérdés. Nem lehetek majd ott vele a későbbiekben, hogy mindig megmondjam, merre menjen, mit csináljon. Ezekkel majd neki kell megbírkóznia és eldöntenie, hogyan akarja folytatni az életét. Ez valóban még csak a kezdőlöket, amivel megpróbálom pályára állítani őt. A probléma meg, amit megoszt velem, egyáltalán nincs a terhemre. Elvégre, én érdeklődtem a dolog iránt, ezek után pedig szavam se lehet, ha tényleg elmondja, mi miatt keresi az erdő nyugalmát. Megcsóváltam a fejem.
- Semmi baj Sym. Talán nem kellemes emlékek, de hozzám tartoznak, a részeim és velük kell élnem. Akár eszembe jutnak, akár nem, de a lenyomat ott van bennem. Ez így van rendjén - ilyenkor szoktam sajnálni, hogy a memóriám nem szelektív; közben végignéztem Sym rögtönzött tornamutatványát. - Mindig van hátrébb. De végül, előbb-utóbb mindig megjelenik az út előre.
S részemről ennyi volt a dolog. Se emlékezni nem volt most kedvem az életem elcseszett részeire, se pedig itt fekete monolitként árasztani magamból a depressziót, ahogyan a másikat se nógatni, hogy mondjon nekem többet a dolgairól. Majd elmondja, ha úgy érzi, akar róla beszélni, de most nem itt tartottunk. Talán majd máshol, másmikor.
- Nincs ebben semmi meglepő. Ez a terület a szülőföldünk, erőnk keletkezésének helye. S remélem egy jó darabig marad olyan békés, mint jelenleg.
Az ősi erők csomópontja, ha még mindenáron erőltetni akarom ezt a metafórikus képet. S sajnos még itt sincs minden rendben teljesen. Az elmúlt évek eseményei még ezt a békés térséget is kikezdték, legyen szó akár túlvilági jelenségekről, akár az élők kicsinyes dolgairól. Talán furcsa lehet pont az én számból szükségét éreztetni némi nyugalom iránti vágynak, de azok után, amik voltak... bah, miről is beszélek. Még egy év se telhet el úgy a világban, hogy valami nem akar felrobbanni. Elhessegettem a gondolataimat, ahogyan magamon éreztem a nő tekintetét. Szürke szemeim hamarosan meg is találták az ő lélektükreit, ahogyan csend telepedett ránk. Kíváncsian kutattam a tekintetét, tűnődve, keresgélve, elmerülve. Voltaképpen hirtelen én se tudtam volna megmondani, mit keresek. Talán nem is kell mindenáron magyarázni. Felesleges, elvégre pontosan nem lehet előre megmondani, mit találhatunk másokban. Így ültem hát jópár percig, meg se szólalva... mígnem megint láthatta megcsillanni szememben a gonosz fényt... ahogyan az ágon megmaradt kevés hóba markoltam bele és felé dobtam. Nem beszéltem korábban a levegőbe.[/b]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 382
◯ HSZ : 183
◯ IC REAG : 150
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Hétf. Jan. 11, 2016 11:00 am

Farkasok ismerkednek, éreznek valamit, mintha csak valami fura érzés összekötné őket. Mintha régebben már találkoztak volna, de még is ismeretlenek. Figyelik a másik hol közelről, hol távolról. Szimatolnak és keresik a megfejtést, majd az egyik rájön, a másik még vár, mintha csak arra várna, hogy a felismerés manói őt is megtalálják, s utána a farkas tettéből szinte ő is rájön a titok rejtélyére, de ő csak kicsit megbillenti a fejét, mintha csak ezzel akarná jelezni azt, hogy vette az adást és ő aztán nem fog szólni nekem. Egyszerűen csak újra leheveredik, fejét elülső mancsaira helyezi és onnét figyeli továbbra is a másik farkast. Mintha a felismerés nem lett volna elég, hanem minden apró részletét szeretné megjegyezni, vagy esetleg minél több dolgot kideríteni a másik félről.
- A látszat néha csal. Sose lehet tudni, hogy mi valós és mi nem… - szólalok meg egy sokat sejtető pillantás keretében. Ohh, igen. Talán kicsit elszóltam magam az illúziókkal kapcsolatban, majd játékosan végig mérem őt, majd egy kisebb „hmm” hagyja el ajkaimat, s megrántom a vállaimat is. Oké, meg se fordult a fejemben az, hogy neki ne lenne, de ha már így felhozta, akkor vétek lenne eltekinteni ettől a játékosságtól, ami amúgy is eléggé övezte a mi beszélgetésünket. S talán kicsit meglepően könnyedén is megtaláltuk a közös hangot és az egymás húzását. Egyáltalán nem azért húztam őt, mert esetleg egy gonosz bestia lenne, aki szeret másokkal szórakozni, ahogyan a nevetésem, kuncogásom vagy éppen a mosolyom is őszinte volt. Tény, hogy néha nem árt, ha kicsit maszkot öltünk, de ennek szerintem nem most lett volna itt a helye. Szerintem most az őszinteségnek volt itt a helye, s úgy éreztem, hogy ő is ezt gondolja és a nevetései, vagy a mosolya nem csak színjáték, hanem tényleg jókedve van. Csibészes mosolyát látva még szélesebb lett a mosolyom, majd egy pillanatra még oldalra is bólintottam, hiszen nem is vártam mást. Az már csak más kérdés, hogy esetleg később mennyire fogja megbánni azt, hogy az én fantáziámra bíz dolgokat.
Szavaira csak bólintottam, hiszen minden okkal történik. Legfeljebb nem mindig értjük meg az okokat egyből. Valamihez több évnek is el kell telnie, mire rájövünk arra, hogy az miért is történt úgy, még ha abban a pillanatban minden szépnek is elmondtuk az életet.
Aztán pedig a világ kifordul a sarkából. Ártatlan szavak, de számomra nem azok. Olyan volt, mintha tényleg ott lettem volna, mintha ott álltam volna újra a ház előtt, éreztem a tűzből áradó hőt, a szagokat, a sikolyokat, de legfőképpen egy vonyítást, aminek köszönhetően az izmaim megfeszültek és úgy éreztem, mintha tényleg nem kapnék. Ritka volt ez a pillanat, amikor így éreztem, hiszen még talán az ezüstöt is jobban viseltem – még ha régen kínoztak is vele-, mint ezt az emléket. Túl sok mindent veszítettem el azon az éjszakán és talán mindig is saját hibának fogom tartani. Megfogom a kezét, vagy ő az enyémet, ez már részletkérdés, ujjaink egymásba fonódnak, de ennek ellenére nehéz kiszabadulni az emlékek tengeréből, aztán valami hűvös éri arcomat, mire kicsit összerezdülök, és hamarosan kitisztul a kép. Ekkor tudatosul bennem az, hogy kezünk, ujjaink egymásba fonódtak, mire sietve húzom el, hiszen hirtelen magam sem tudom, hogy miként történhetett meg. Sose engedtem, hogy a múltam ennyire előjöjjön, de talán néha nehezebb távol maradni tőle, mint szeretném. Havat sietve törlöm le arcomról, majd egy szó hagyja el az ajkaimat, mintha azzal semmisé tudnám tenni a történteket.
- Nem tettél semmi rosszat se, így nincs mit sajnálnod. – szólalok meg sietve, hiszen nem ő tehet arról, hogy a szavai előhoztak emlékeket. Inkább talán én voltam picit túl gyenge, hogy nem bírtam legyűrni és magamban tartani, viszont ezzel remek támadási lehetőséget is adtam a hím számára, de még se féltem attól, hogy képes lenne visszaélni az információval, legalábbis reménykedtem abban, hogy a megérzéseim nem csalnak.
- Szóval régebben vadász voltál? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen akár a bérgyilkosságot, vagy az orgyilkosságot is lehet titkon így nevezni és túl jól ismertem eme két szakmát, s sok időbetelt, mire legalább valamennyire sikerült kikeverednem belőle.
- Hozzád képest jelenleg eléggé unalmas munkám van. Ékszerüzlet tulajdonos vagyok, a Thibodeau ékszerüzlet bolt enyém a városban, másrészt meg falka tagjaira vigyázom. – mosolyodom el, hiszen nem szoktam hangoztatni azt, hogy tark vagyok, de részben ez is a feladatom, hogy vigyázzak rájuk és ezt nem bánom, hiszen azt itteni falka az én nagy családom, akik mellett egy percre se unatkozom.
- Miért mi lesz különben? Esetleg leharapod? – s játékos mosoly kúszott az arcomra, a fejemet pedig picit még oldalra is döntöttem és úgy figyeltem őt. Ahhoz előbb el is kellene kapnia, na meg nem adom csak úgy a nyelvemet, ahogyan eleve elkapni se lehet annyira könnyű. A hógolyós csata pedig még a jövő zenéje, hiszen ki tudja, hogy mit fog hozni a szellő, a rejtélyes jövő szellője. Viszont örülök annak, hogy a bú és a keserűség hamar tovareppen és inkább a jókedv veszi át a helyét.
- Szerintem menni fog, legalábbis nem tűnsz olyan személynek, akitől inkább el kellene tiltani egy kölyköt, inkább olyannak tűnsz, mint aki tudja, hogy mit csinál és szerencsés lehet a kölyök, hogy te vagy az Atya. S néha nem a mesteren múlik az, hogy milyenné változik a tanítvány, hanem sokkal inkább a világtól. – komolyan csendült a hangom, miután kényelembe helyeztem magam egy-két könnyed tornamozdulattal. Tényleg nem gondoltam azt, hogy rossz Apja lenne a kölyöknek, s biztos vagyok abban, hogy okkal választotta őt. Másrészt meg pontosan tudtam, hogy miről beszélek, mert ha rajtam múlna, akkor én sose engedtem volna azt, hogy Atyám egyetlen egy kölyköt is felneveljen, vagy teremtsen, de ő kettőt is teremtett. S belőle rövid időre szörnyet is csinált, de ez már rég volt és szerencsére engem az évtizedek jó irányba változtattak meg.
Kíváncsian fürkésztem őt, miközben beszélt, majd lassan bólintottam csak, hiszen a múltunk nélkül valószínűleg nem ilyenek lennénk, nem így viselkednénk és nem így reagálnánk a dolgokra, illetve ahogyan ő, úgy én se akartam ezt tovább pedzegetnem. Se az idő, se a hely nem erre volt hívatott, vagy ki tudja…
- Reméljük, hogy így lesz, mert kár lenne, ha eme hely varázsa is elillanna… - mondom picit halkabban, miközben a tájat fürkészem, az éjszakai állatok neszét hallgatom és néha elveszek az égbolt különleges játékában, de csak pár perc telik el. Egy kis csönd, egy kis békesség, majd pedig újra egymáson állapodik meg a pillantásunk. Figyeljük a másikat, mintha csak valami fura válaszok után kutatnánk, mintha csak meg akarnánk fejteni azt, amire a farkasink már rájöttek. Vagy talán mást kerestem, magam sem tudom. Néha, ami a szemünk előtt azt se vesszük észre. Talán hetek múlva, hónapok múlva lehet már tudni fogom, hogy mit is kerestem abban a szempárban, mit is szerettem volna megtudni, majd a csend elnyúlik, de még se kínos. Majd pedig egyszerűen csak támad, mire egy kisebb nevetés hagyja el az ajkaimmal és a kezemmel próbálom kivédeni.
- Héééjjj, nem szép dolog védtelen nőket megtámadni. – szólaltam meg játékosan, majd én is szereztem egy kis havat, s viszonoztam a támadását, majd egy örült ötletnek köszönhetően kicsit ágaskodni kezdtem, s megráztam a felettünk lévő ágat, ami főként felette volt ellepve hóval, majd pedig sietve ugrottam le. Bár kicsit magasan voltunk, de ennek ellenére eléggé szerencsésen érkeztem. Az oldalam kicsit sajgott, de nem érdekelt. Helyette inkább újabb hógolyókat gyártottam és igyekeztem minél többel eltalálni őt, ha meg ő is támadott, akkor védekezni se voltam rest, ha meg esetleg ő is leugrott már a fáról, akkor nevetve kezdtem el futni és közben néha megdobni őt. Komolyan, mint két gyerek, de még is élveztem a mókát…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 352
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Hétf. Jan. 11, 2016 6:55 pm

Az a kavargó energia hullám, amely gyakorlatilag a farkasom volt, ugyan részben elbújt a pajzsom mögé, de volt, mi átszivárgott a másikhoz. Egyáltalán nem egy nyugis élete élt lényt feltételezett. Az energia árulkodott arról az entitásról, mely már rengeteg vérontást, rengeteg fájdalmat és harcot látott, s nem keveset okozott. Vannak olyan lenyomatok Ikina energiáiban, melyről nem lehet lemosni az emberi vér lenyomatát, az ezrek elvett életét. Most viszont mégis csupán ül, nem berzenkedik, keresi a bajt a másiknál feltétlenül. Elég öreg már ahhoz, hogy tudja, mikor minek jött el az ideje, még ha eléggé forrófejű is tud lenni... ám mégis. Neki csupán egy jelre van szüksége, hogy ugorjon és a gazdatest segítségére siessen, minden felhalmozott tudásával és apja hatalmával, vagy éppen távol tarts a felesleges bajtól. Sose fordít hátat, sose vacillál, mindig éberen őrködik... ő volt az én farkasom.
- Oh, még meg is lepődnél, mennyire nem. Sokak látták már meg a végzetüket azért, mert hagyták magukat becsapni.
Igazából ez megint olyan dolog volt, amihez nem kellett feltétlenül illuzionistának lenni. Egy ügyes manipulátor el tudja érni ugyanezt a hatást, megvezetni másokat, olyan útra vezetve őket, ahol azt akarja, igen, ott legyenek, biztosan, benne az előre elképzelt kelepcében... hogy aztán akkor szúrja a hátukba a kést, mikor már egyáltalán nem számítanak rá. Az illuzionista ugyanez gyakorlatilag, csak veszélyesebb kiadásban, mert ő még ha akarja, a teret is meggörbíti, átírja az idő szabályait, olyan kelepcét ásva a másiknak, hogy az még csak nem is tud az őt körülvevő valóságtól. Téptem már darabokra úgy valakit, hogy nem vette észre, mert abban az álomvilágban volt, ahová be akartam őt lökni, mígnem túl késő lett neki és már esélye se volt megvédeni magát. Erre képes egy illuzionista, ki elég ideig életben maradt, hogy Kilaun ereje kiteljesedhessen benne és már uralni tudja mások érzékeit... erre képes egy olyan, aki ha akarja, összetöri a másikat anélkül, hogy hozzáérne. Néha elgondolkozok rajta, vajon hányan vannak tisztában ezzel fivéreim és nővéreim közül, akik ide tartoznak. Hányan tudják azt, mire képes valójában ez az erő, mikor szabadjára engedik... vajon tudják, hogy nem csupán egy kis félrevezetés, egy kis ugratás az egyetlen, ami tényleg kijön belőle, ha igazán szükség van rá. Biztosan tudják... a kérdés csak az, mikor eszmélnek rá. Mindenesetre nekem úgy tűnt, hogy ezúttal még az illúziókra se lesz szükségem ahhoz, hogy valakit mélyebbre lökjek... a ciki az, hogy nem is volt szándékomban. Hiába, ez az élet már csak ilyen, a legváratlanabb pillanatokban rúg bele az emberbe és kényszeríti kellemetlen helyzetbe. Mint ha csak valami perverz közönség csorgatná arra a nyálát, hogy na, ebből vajon hogyan vágják ki magukat a színpadon levők. Én sodortam ebbe a helyzetbe, hát én is voltam az, aki igyekezett visszahúzni őt, bátorítóan szorítva a kezére és havat nyomva az arcába. Beválik, ahogyan észbe kap és elhúzza a kezét, visszatérve a valóságba. Szabadkozás a válasz a szabadkozásra, hisz egyikünk se akart kellemetlenséget a másiknak... bár ez inkább őt érintette, elvégre én voltam az okozó. Végül csak biccentettem a szavaira, rátéve a vállára pár másodpercre a kezemet és bátorítóan mosolyogtam. Jól van, te nő, lépjünk túl ezen, mert egyikünk se akarta ezt az egész helyzetet.
- Inkább úgy mondanám, voltam az is. Emberként, mielőtt beharaptak volna, egy kalandor csapattal tengettem az éveimet és részben vadászzsákmányból tartottuk fenn magunkat. Aztán még a legelső falkámban én tanítottam vadászni a nálam fiatalabbakat. Ezt követően pedig... már csak a csatatéren vadásztam az ellenséget.
Igaz, létezik külön olyan katonai egység, hogy vadász, de abba kivételesen nem voltam benne. Kilőttem én anélkül is az ellenséges tiszteket nagy távolságból. S bármennyire is hangozhat furán, én szerettem régen katona lenni. Ahogyan fűtötte az agyamat az adrenalin, mindig volt mire figyelnem, hajtott előre a harcikedv... ah... ez volt az, ami eltört a kétezres évek elején és áttértem erre az életmódra, hátam mögött hagyva a csatákat. Talán... elég volt egy száz évre.
- Hát mivel jelenleg munkanélküli vagyok így igazából nem az. Meg amúgy se, gondolom megvan a maga izgalmi faktorja az üzleti életnek is. Ha meg még mellette vigyázol erre a sok tinglitangli crazy wolf-ra, annak meg pláne. De akkor ezek szerint te nem csak "elvagy" a falkában eddig, mint én.
Oké, lássuk be, akármennyire is kedvelem a falkatársaimat, némelyik tud annyira idióta lenni, hogy azt nemhogy a külvilágtól elzárva, de bentlakásra kellene ítélni a White Mountain hegy gyomrába egy kiadós feszültségoldó kúra erejéig. Sajnos akadnak olyanok, akik csak úgy brahiból keresik a bajt, nem gondolva a következményekre, aztán hívhatjuk az őrzőket takarítani, mert valami nem teljesen sült el úgy, ahogyan kellett volna... arról nem is beszélve, ha éppen érintett vagy a dologban, vagy egy idegen farkas miatt megy a cécó. Ah... hajjaj. Ebből is lett az a probléma, mikor kialakult ez a kis hidegháború itt a két falka között.
- Azt azért nem, de a számnak lesz köze a dologhoz.
Nana, Sym, vigyázz, felébred itt a tréfás kedvű oroszmedve a végén. Aztán hogy abból jó vagy rossz sül ki nos... én nem tudom megmondani, sose lehet tudni. A kihívás ellenben kihívás, akkor pedig... majd meglátjátok.
- Kösz. Sajnos azt majd tényleg az idő fogja eldönteni, mi lesz a kifutása ennek... illetve ő, hogy én leszek számára a példakép egy életen át, vagy éppen ellenkezőleg, a legrosszabb, akit összehozott vele a sors. Én megteszek mindent, hogy ne így legyen, de nem tudom előre megírni a jövőt, bármennyire is úgy tűnhet néha.
Ebben nem segítenek az illúziók, a kreált képek, amiket szájamíze szerint alakíthassam, formáljam a történéseket, majd úgy is maradjon. Ezek előbb utóbb széthullanak és marad a rideg valóság. Pont ezért nem szórakoztam még sose azzal, hogy magamnak kreáljam az illúziókat és elmerüljek saját álmaim börtönében... az lenne a vég számomra, tartok tőle, a kölykömről már nem is beszélve, hiszen egyedül maradna, anélkül, ki azzá tette, ami. Nem szántam ilyen sorsot neki... s ha csak rajtam múlik, nem is fog bekövetkezni.
- Sajnos vannak olyanok, akik mint ha hivatásszerűen szeretnének ezen változtatni. Főleg egy barom szellem a túlvilágon. Áh, mindegy... - ránézek az órámra. - Mondjuk hamarosan kezdődik valami igazán szép, megvárod velem?
Hogy mi, azt nem mondom ki direkt, bár ha régóta itt lakik, annyira nem lesz rendkívüli... bár én még mindig lenyűgözve tudom nézni. Majd meglátjuk... a tekintetünk pedig összekapcsolódott, jó hosszú, vagy legalább is annak tűnő időre. Mint ha a fairbanks-i időjárás befagyasztotta volna körülöttünk az amúgy rohanó időt és legalább is hóviharba taszította volna. Csak ültünk egymás mellett a faágon, néztünk egymásra, minden kiejtett szó nélkül. Szükségtelen volt, mert most olyan dolgok után volt a kíváncsiság, amit szavakkal nem lehet kimondani. Nem tudom, egyszerűen... felkeltette az érdeklődésemet Symara. Az első benyomásom nagyon jó volt róla, de  ez mindig csak a felszín volt, ahogy én láttam általában. Ilyen idős korra már akarva-akaratlanul is több rétegűvé válnak a farkasok, ahogyan az történt velem is. Már csak a reakciójából is láttam... én pedig... szerettem volna tudni, kivel sodort össze ma a fagyos alaszkai szél.

Aztán hirtelen kifagyott ez az időburok, én pedig megkínáltam a nőt némi hóval, jelezve, amit ígértem, azt beváltani szándékozom... vigyorát látva láttam, benne van a játékban.
- Védtelen, mi? - kuncogok...
... hogy aztán Sym nemhogy visszadobjon rám némi havat, de még meg is kínáljon egy jó adaggal a felettünk levő ágakon ami... nos, mivel nem azon erősítettem, tele volt. Jóllelhet ő is kapott belőle, de a java engem kapott el. Nabazeg, mindig elfelejtkezek a női találékonyságról. Na de ezzel kezdetét vette a játék, ahogyan Sym leugrott és csakhamar hógolyók indultak meg felém. Én még fent voltam a fán, így átmenekültem egy másik ágra egy-két találatot követően, ahol viszonylag takarásban voltam a törzsnek köszönhetően. Viszont max halottnak a csók, mert idefent elég kevés a potenciális töltény. Nincs mese, levetettem magam én is a fáról, mire meghallottam a menekülő nő lábai alatt ropogó havat. A-aaa, na azt ne hidd, hogy elkerülöd a sorsod mára. Kivágódtam a törzs takarásából és mentem utána. Na viszont a történet nem volt olyan egyszerű, ahogyan időről időre hógolyó dobálásba fajult a menekülés, majd ismét futásba. Régi reflexeim állandóan fedezékbe vetettek, használva a fákat, de néhány még így is rajtam csattant a nő hógolyója, akárhol is nézzük. Persze én se voltam rest visszaadni neki a kölcsönt, ahogyan igyekeztem ilyenkor lopni a távolságot és közelebb kerülni hozzá, hogy elkaphassam. Nem volt egyszerű, de ezen voltam, egyelőre még fedezékről fedezékre osonva. Így vagy úgy, de fürdeni fogsz, te pimasz farkaslány.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 382
◯ HSZ : 183
◯ IC REAG : 150
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Hétf. Jan. 11, 2016 8:44 pm

Fekete bundás, ami akár az ördög kutyája is lehetne, a szemei pedig úgy csillognak, mint a zafír. Mintha csak valami fura tréfát akart volna űzni vele a természet, amikor megszületett. Hamar leheveredett, mintha semmi jelentőségteljes dologra nem jött volna rá, de közben csak tiszteletben tartotta a másik farkas jelzését, hogy ez még legyen titok. Az egész olyan volt, mintha a bundások valami fura szövetségre léptek volna, hogy eltitkolják a gazdatest elől az igazságot. Ugyanakkor hiába tűnt igazán békésnek és úgy, mint aki talán mindjárt be is nyomja a szunyát, mert igazán éber volt. Inkább ő csak sokkal szívesebben heveredett le bárhol, mint ülve várja ki a fordulatokat, de ha kell, akkor másodpercek alatt talpon lesz és senki se állhat akkor az útjába. Törékeny testalkatom ellenére is a bundásom annyira nem volt kicsi, se törékenynek nem tűnt és olyan könnyedén se ijedt meg. Ugyanakkor ok nélkül már nem támadott. Fegyelmezettebb lett, ahogyan én is megváltoztam a „szabadulásom” után.
Szavaira csak egy apró bólintás volt a válaszom, hiszen tudtam, hogy miről van szó. Öltem már embert, farkast is. Nem is egyszer és sokszor még illúzióra se volt szükségem hozzá. Egyszerűen csak besétáltak a csapdába, a törékeny nőnek az álcájába… Viszont azt is tudtam, hogy mire képes egy-egy illúzió, hogy miként lehet a másikat vele csapdába ejteni, ahogyan azt is tudtam, ha elég gyakran jutattunk valakit abba, akkor akár saját maga is képes elvenni az életét. Túl sok mindent láttam ilyen téren is, akár akartam, akár nem. Nem volt választásom akkoriban, de talán nem is bánom, hogy így alakultak a dolgok. Erősebb lettem és még a kezdetekben tapasztaltam meg az élet sötét bugyrait, így utána legalább volt lehetőségem arra, hogy kimásszak belőle. Még ha eleinte nem is volt könnyű, de azt mondják, hogy az idő minden egyes sebet beforraszt… Azt is tudom, hogy volt olyan időszak, amikor élveztem azt, hogy elvehetem oly könnyedén mások életét. De minél több lett, annál inkább szabadulni akartam és magam mögött hagyni ezt az életet… S csak ez számított, hogy már nem vér övezte minden egyes léptemet, hanem azóta fény is felelhető volt.
Aztán pedig a libikóka megbillen, a boldogság madara kiszabadul a kalitkából és rövid időre messzire repül. Ritka pillanat az, amikor valaki tudja azt, hogy melyik két dolog az, amivel ki lehetne kergetni a világból, hiszen melyik farkas szeretné bevallani a gyengeségeit? Szerintem egyik se, pedig mindannyinknak megvannak a saját démonai, olyanok, amik elől örökre úgy se rejtőzhetünk el. De neki sikerült pont megtalálni egy idézettel. Bocsánatkérést bocsánatkérés követ, mintha csak a fura helyzetet szeretnénk valamennyire javítani, de a végén ez is elillan, ahogyan egy őszi napon a szél tovább viszi a falevelet. Ott volt, de még se, hiszen tovább száll és valahol egyszer földet ér. Az érintése kicsit váratlanul ért, de nem rántottam el a vállamat, hiszen miért tettem volna? Nem ártó szándékkal tette a kezét a vállaimra, hanem sokkal inkább azért, hogy nyugi vagy éppen azért, mert nem törtétnt semmi és eresszük el, hadd vigye el a szél a történteket…
Kíváncsian hallgatom azt, amit mond, miközben egy kósza tincset a fülem mögé tűrök, majd lassan bólintok. – Akkor mondhatni régebben egy igazi harcos voltál, aki kereste a kalandot és talán a bajt is.- szólalok meg egy kisebb gondolkodás után, majd az utolsó mondanának köszönhetően egy fura érzés fog el. – Szerettél katona lenni, vagy tévednék? – kérdeztem vissza picit talán csodálkozva, hiszen sok farkastól hallottam már azt, hogy szeretné elfelejteni azt a sok borzalmat, amit ott látott, ahogyan sok embertől is hallottam már ezt. De ő mintha szeretette volna azt az életet. Mindenki másabb és nem mondanám azt, hogy zavart ez a tény. Sokkal inkább csak szokatlan volt és meglepő.
- Ne felejtsd el, hogy a „tinglitangli crazy wolf-ba” te is beletartozol, hiszen a falkatagja vagy. – ajkaim huncut mosolyra húzódtak, hiszen részben igazam volt és nem voltam rest az ő szavaival élni. Bár csöppet se gondoltam azt, hogy pont ő okozna bajt.  – Amúgy tényleg megvan a maga szépsége az üzletnek is, főleg akkor, amikor már az általad eltervezett és kigondolt ékszerek is megjelennek az üzletedben Másrészt meg neked ott a kölyköd, így nem gondolom, hogy csak úgy ellennél. De tény, hogy nem mindig egyszerű, de igyekszem jó tark lenni. – mosolyodtam el haloványan, miközben a hátam még mindig a fatörzsének simult. Tény, hogy néha egy tinédzser fejébe több értelem szorul, mint egyes farkasok fejébe, ahogyan szeretnek kakasviadalokat is rendezni, amikor például félreérthető helyzetbe keverednek egy nősténnyel és a másik hirtelen emiatt kicsit elveszíti az agyát. Oké, tény, hogy egy bestiát sokkal nehezebb ilyenkor féken tartani, de azért 300 év felett igazán megtanulhatták volna a legtöbben kezelni a dühkitörésüket vagy éppen a baj iránti szeretetüket kicsit visszább csavarhatnánk, de ez nem így működik és nem is bánom, hiszen ők az én családom és így legalább soha nem unalmas az élet…
- Hmm, értem… - szólaltam meg kicsit elhúzva a dolgot, mint aki egy pillanatra tényleg elkalandozott volna, de közben szó se volt erről. Egyszerűen csak jó érzés volt belemenni ebbe a játékba és talán kicsit tesztelni is, hogy mennyire mehetek el… Mennyire húzhatom, és mikor húzná be esetleg a kéziféket. A fán ülve, a csillagokat kémlelve meg kicsit talán úgy festhettünk, mint két tinédzser, akik kiszöktek az éjszakába a szülői tilalom ellenére.
- Szerintem nem is kell megírni a jövőt. A jelenben meg kell ragadni a lehetőségeket, utána meg csak egyszerűen sodródni az árral és hallgatni a megérzéseinkre, s megtalálni önmagunkat. S aszerint élni, ahogyan mi szeretnénk. Egy kölyöknek megmutathatod, hogy milyen farkasként az élet, de valójában neki kell eldönteni, hogy mikor tér le az ösvényről, vagy mikor folytatja a kalandos utazást. - ahogyan egy gyermeket is felnevelhetsz, de a végén maga választja meg azt az utat, amit járni szeretne. Te mutathatsz példát, hogy miként kellene élni, megpróbálhatod a helyes úton tartani, de eljön az a kor, amikor ők maguk döntik el és ez szerintem igaz volt a kölykökre is, de az se kizárt, hogy más nem ért ezzel egyet.
- Mindig is lesznek olyanok, akik a jót el akarják pusztítani a boldogságot meg kalitkába zárni, de amíg egy valaki hisz benne, addig mindig lesz remény. S miért számít az, hogy pár hónap múlva mi lesz? Inkább a jelenben kell néha élni és élvezni, mielőtt esetleg már túl késő lenne. – tudtam jól, hogy mire gondol, hiszen ahhoz már elég régóta itt éltem, hogy tudjam mik történnek eme város falain belül. – Miért ne? Amúgy se sietek sehova se. – mosolyodtam el, hiszen tényleg nem rohantam sehova se. Mi is várt a város zűrzavarán belül? Egy üres ház, rajzok, meg tervek a jövőre nézve, meg a „békés és felnőttes családom”. Sejtettem, hogy mire gondolhat, de inkább csak csendesen vártam és kémleltem az eget és a tájat. De aztán nem csak ez a csend áll be, hanem szavak helyett a pillantások beszéltek volna, ha tudnának. Úgy figyeljük a másikat, mintha most akarnánk megszabadítani a réteges bundától egymást, hogy utána ne maradjon más, mint a néha kicsit rideg valóság, de még se megy. Van valami, ami szinte kezdetektől fogva érzek, de nem tudom mi az. A pajzsom nincs teljesen felhúzva, de azért biztos magasságban tartom, hiszen nem szeretném, ha valami váratlan meglepetés érne és ezt most nem jó értelemben értem. A mosolyok, a nevetések és egymás húzása őszinte volt, de itt több lappang, amit talán csak idővel fog kiderülni. De jelenleg csak a szél dalolt és rejtve maradt az, hogy kivel is ülök úgy egy faágon, mint valami csintalan gyerek.


De aztán röppent egy hógolyó, amit nevetve próbáltam kivédeni és sikerrel is jártam, amikor arcom elé emeltem a kezeimet.
- Még szép, s nem csak az, de ártatlan is. – pillantottam rá egy angyali mosoly keretében, majd pedig hamarosan már a nyakába zúdítottam jó adag havat, mintha csak belőle akartam volna hóembert csinálni. Én is kaptam belőle, de kevesebbe, mint ő. Sietve ráztam meg a fejemet, hogy a hajamból tovább szállhassanak a hópelyhek, majd leugrottam, míg ő rejtőzni próbált a hógolyók elől és nem is tette rosszul. S eme részét a vidéknek most nevetés és a hógolyók csatája övezte. Amikor már ő is leért a földre, s megunta a majmokat megszégyenítő mutatványait, akkor én se voltam azért rest néha menedéket keresni. Elbújni egy-egy fa takarásában és talán nekem könnyebb dolgom is volt, mint neki. Majd az egyik fára rövid időre még fel is kapaszkodtam és fentről mértem rá támadást, ha olyan szögbe került, aztán újra ugrás, futás és közben igyekeztem kikerülni a támadásait, ami nem mindig sikerült, de ennek ellenére eléggé gyorsan szaladtam.
- Nos, mi lesz Mr. Ordas? Rejtőzik vagy vadászik? – szólaltam meg kuncogva és játékosan, majd újra elbújtam, támadás, majd futás tovább és újra védekezés. Éreztem, hogy ennek nem lesz „jó” vége, hiszen első megérzésre hasonló kórúak lehettünk, így nem kétséges, hogy előbb vagy utóbb utol fog érni és én a hóban kötök ki, de ha én odakerülök, akkor ő se fogja megúszni. Ohh, nem ám. S ajkaim ravasz mosolyra húzódtak, amikor egyre közelebbről hallottam a lépteit. Nem érdekelt egyikünket se, hogy milyen zajt csapunk, de azért a játék közben bevettük azt, ami a múltunkat is sokszor segített az életben maradásban, vagyis a rejtőzködést, miközben úgy játszottunk, mint két felelőtlen gyerek, akik úgy örülnek a hónak, mintha annyira ritkaság lenne.  


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 352
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Kedd. Jan. 12, 2016 12:11 am

Ikina szerette, mikor bejönnek a megérzései. Érezte rokonából a vibrálást, mely azoknak a farkasoknak a sajátossága, akiket nem szabad félvállról venni. Békésnek, szemlélőnek látja, ám tudja, miféle fenevad lehet belőle... elvégre ő is az volt, koros, tapasztalt, de cseppet sem valami befásult öreg, aki csak üldögél a képzeletbeli karosszékében, dúdolgatja a gyerekdalokat az unokáknak, ami amúgy nincs is neki. A farkasok már csak ilyenek, az idősek mindig tudják, hogyan kell palástolni, elhitetetni, hogy a légynek se tudnak ártani... pont ők azok, akiknek ha meghúzzák a bajszát, azok úgy mennek torokra, mint egyik náluk fiatalabb se. Ha úgy érzik, hogy ráléptek a tyúkszemre, nem adták meg a tiszteletet a koruknak, akkor jaj annak, aki elkövette a sértést. A farkasom viszont úgy döntött, hogy most kicsit kitör a passzivitásból és megpróbál ismerkedni. Közelebb araszol Symara farkasához, kicsit lejjebb ereszkedve, nehogy fenyegető gesztust produkálhasson felé. Leereszkedik ő is hát hasalásba, majd kíváncsian piszkálgatja meg a másik mancsait. Nem karmolássza, inkább pimaszkodva piszkálja a nőstényt, mint ha csak azt nézné, hogy ébren van-e, pedig látja, hogy nyitva a szeme.

Kicsit szűkítettem a szememet, de alapvetően a vigyorgó arckifejezésen nem sokat változtatott, vagy torzított rajta. Szerettem azt, amikor valaki tudja, miről beszélek. Persze, ha kellett én elmagyaráztam a dolgokat, ha úgy éreztem, az illető megérdemli a rá szánt időt, de megint másoknál sajnáltam rá az időt. Ahogy viszont ránéztem Sym-re, láttam rajta, hogy pontosan tudja, mi a tényállás. A tekintete árulkodott, nem jelent meg benne az a magát magabiztosnak tettetni akaró villanás, hogy persze, tudom mit mondasz, de amúgy belül teljesen sötét. Nem, ez más volt. Tapasztalt szemek tekintettek vissza rám, olyan nőé, akinek be kellett piszkítania a kezét korábban, így vagy úgy. Mondjuk igazából ebben semmi meglepő nem volt. Koros farkasok vagyunk mindketten, kevés az olyan kivétel, mint Julia, aki szinte teljesen tiszta élettel vészelte át a századokat. Ilyen volt ez az élet, amit éltünk. Az illúzionisták élete egyszerűen ritkán lehet más. Létünk, hogy kijátsszuk a másikat, hiszen ez a túlélési stratégia. A magam részéről gond nélkül kiállok szemtől szembe, harcolok hússal és vérrel, de én is tudom, egyszerűen a vérem ereje hozzátartozik ahhoz, aki vagyok... ami vagyok... a múltunk emiatt olyan, amilyen. Megvannak a szépségei, a megfelelő, szép emlékek, amik egyes napokon segíthetnek nekünk... de megvan a szenny is... a fájdalom... a gyötrelem... valami, amitől akár ordíthatnál, vagy lesokkolódhatsz még évekkel később is, mindegy, mennyire vagy erős. Valami mindig lesz, ami a földhöz vághat. Túl hosszú a lét, túl sok a történés, mindig belédrúghat, visszahatva rád, akár te okoztad, akár egyszerűen csak megtörtént veled és az taszított téged negatív közegbe. Nem tudtam, hogy Symnél melyik játszott, ahogy megéreztem benne a változást és a kezét az enyémen, de az, hogy a múlt csapott vissza rá, egyértelmű volt. S örültem neki, hogy sikerült kihozni ebből az állapotból. Még ha nem is álltam neki látványosan sajnálkozni, legszívesebben adtam volna magamnak egy taslit, amiért ezt tettem vele... ah, de tapintatos vagyok ma. De aztán valahogy mint ha mindketten csak magunkat helyeznénk céltáblára, amivel megint csak nem tudunk előre jutni. Egy mód van, lépjünk túl, menjen csak a maga módján, ahogyan jeleztem is neki, mikor mancsom a vállán pihent meg egy kis időre. Maradjunk itt Sym, maradjunk a valóságban, szakadjon el a múlt árnya, foszoljon semmivé. Ne telepedjen ránk, hogy megsemmisíthesse azt, amit be akar árnyékolni.
- Igen, megjártam a hadak útját. Mióta kitört a gyarmatokon a függetlenségi háború, ott voltam mindenhol szinte, ahol vért ontottak. Wellington hadjárata, a magyarok szabadságharca, a konfederáció elszakadási kísérlete, az I. világháború lövészárkai, mikor maga a pokol jött el Hitler támadásával később, Vietnám dzsungelháborúja, az egyenlőtlen harc Irakban. Megharcoltam a magamét... hogy aztán jöjjön a törés - most így elmondva, évszázado története jött ki belőlem, minden egyes szóval egy új történet... az egész életem története szinte. - Igen, határozottan szerettem. Valahogy... úgy éreztem, meg kell járnom ezeket a csatatereket. Látni akartam, mik alakítják ezt a világot, hogyan feszülnek egymásnak nemzetek, s hogyan lehetek én is része mindennek. Hogy közben összecsaphassak akár a nálam erősebbekkel is, hisz tudtam, ha nem maradok ott egy kicsavart hullaként, csak erősebben fogok tovább élni. Ha már ilyen lét adatott nekem, látni akartam, hogyan jutunk előre a vérrel borított csataterek mentén... hisz ezeket sokan csak elmondásból ismerhették. De mind csak okoskodó, ki azt mondja neked, tudja, mi történt akkor. Te pedig tudod, életében nem szippantott még puskaport. S emellett érezted, mit jelent a pokolban járni.
Újabb idézet, reménykedtem bele, hogy ezzel már nem fogok az elevenébe lőni, mert nem akarom megint sokkolni őt a dolgaimmal. Nos... ez voltam én. Egy sokáig kóbor farkas, ki kiszabadult egy elcseszett falka kötelékéből és kereste magát, meg is találva az úton... egészen addig, míg feltette magának a kérdést, miért?
- Nos igen, mondták már, hogy olykor elég erős tud lenni bennem az önirónia - nevetek jóízűen; na igen, meg a szerénység, meg a többi. - Akkor ezek szerint nem elégszel meg az átlagfőnök szerepkörrel, hanem inkább kibontod a művészi vénád és a magad dolgait értékesíted. Ez bizony becsülendő hozzáállás - biccentek elismerően. - Hm, na tessék. Beszélek itt neked a múltamról, erre kiderül, hogy te vagy itt inkább a főállású harcos. Nevelem a kölykömet, az tény, de közben te vagy az, aki az első sorokban viszed vásárra a bundád... bár igazából azok alapján, amiket mondtál, gondolhattam volna, hogy közéjük tartozol. - mondom a magamét. - S őszintén szólva, amilyen meggyőződéssel beszélsz, nem kétellem, hogy mindent megteszel ennek érdekében.
Meglepett ugyan ez az információ, de nem rökönyített meg. Csak azért, mert nő, nem volt szokásom azt hinni, hogy egyből gyengébb a hímeknél. Túlságosan sokszor láttam már annak példáját, mi történik, ha alábecsüljük a nőstényeket és utána szétrúgják a seggedet. Alábecsülni valakit a neméért egyenes út a hullaházba, de legalább is az intenzívre a gyógyítókhoz. Én ettől elhatárolódtam, ahogyan eddig se becsültem volna alá a mellettem ülő, megtévesztően ártalmatlannak tűnő nőt... de most már aztán főleg nem. Mikor hosszan hümmög és úgy tesz, mint ha eljátszana a gondolattal, nem vagyok rest csatlakozni hozzá és pimaszkodva, vagy inkább kihívóan vonogassam neki a szemöldökömet, mintegy csalogatva. Tényleg kezdett olyan lenni, mint ha mindketten a másik határait keresnénk, vajon mit vállal még be, mit fog lépni, hogyan folytatja. Eléggé "kilátástalan" a dolog, nem lehet tudni, tényleg meddig mennénk... én csak a magam nevében tudok nyilatkozni. Szokásom játszani a tűzzel. S közben ez a közeg... mint ha megint csak ember gyerekként ülnék kint az első barátnőszerűséggel még oroszhon hófödte erdeiben.
- Mikor még Kínában jártam, hallottam egy idős szerzetestől egy jó mondást - itt először elmondtam kínaiul. - A mestered olyan, mint egy lámpásmester. Fényével megmutatja neked az utat, de neked kell eldöntened, hogy mész rajta végig. Neeem, nem megyek most át itt neked hirtelen jógi bölcsbe, de igazat kell adnom neki ennyi év távlatából is. Nekem csak egy dolgom van: ráállítanom őt egy útra... s remélni, hogy nem követi el az apja hibáit.
Őszintén reméltem, hogy nem öröklődött Ikina vérszomja át Rachel farkasába is, mert akkor gáz van. De sajnos ezt csak egy módon tudhatjuk meg. Viszont van egy előnye. Most itt vagyok mellette, kinevelhetem belőle idő előtt a dolgot, nem úgy, mint amikor már egyedül voltam és atyám nélkül kellett kitalálnom, hogyan tovább. Én rossz döntést hoztam... Rachel, remélem te nem leszel olyan, mint én. Különb farkasnak szánlak annál, aki vagyok.
- Pontosan ezt teszem én is, Sym. Rengeteg év van mögöttem, megtanultam becsülni mégis a rendelkezésemre álló időt, hisz vissza már nem jönnek - emelem előre a kezemet, hagyva, hogy ráessen néhány kósza hópihe. - Rengeteget pusztítottam, de sose felejtettem el becsülni azt, amik mássá teszik ezt a világot. Vagy akik.
Kifújtam a levegőt, fagyos lenyomata egy darabig előttünk gomolygott, majd szétoszlott. A farkaslét kettős dolog. Élsz, de nem élhetsz anélkül, hogy nem vennél el. Ez nem kegyetlenség, hanem egyszerűen tény. Egy tény, ami irányítja a világunkat... de most... most csak nyugalom volt, ahogyan mosolyogtam, hogy Sym elfogadta az invitálást, majd pedig elvesztünk a másik szemének figyelésében. Furcsa... nem tudom, egyszerűen már régen esett meg, hogy ennyire nagy jelentőséget tulajdonítottam pár órának tűnő percnek, főleg ilyen közegben. A legtöbb ember és farkas a közelemben olyanként tekintek, akik csak ott vannak, jó velük hülyülni, de annyira ne rágom át rajtuk magam. Ez az átlag, de vannak kivételek. Most pedig itt volt Sym, akivel egymásra néztünk hosszú ideig, próbálva belátni abba, amit szövet, hús és csont egyaránt fed. Hogy tudni akartam, ki vagy. Mert látni akartam a valódat... és talán az is tovább sarkallt, hogy te is tudni akartad, én ki lehetek vajon a felszín alatt. Hogy képet mutatsz nekem, elfeded a valód maradéktalanul? Túl őszinte vagy ahhoz, hogy így legyen... de lássuk be, mindkettőnknek lehet olyan oldala, ami nem hétköznapi... talán nem ma fog mindez kiderülni... talán majd máskor... de nem hagy hidegen egyszerűen ez az egész.

- Nana, ne nézz madárnak Sym - mosolyogtam vissza rá, bár az enyém nem volt angyalinak nevezhető.
Levetettem hát magam én is idővel a felszínre, hogy ott vegyem fel a harcot Symara-val. Úgy tűnt, őt se kell félteni, elvégre a lövedékek jelentős része végzi a fedezékeinken, a hóban, s egy része a ruhánkon. Tény, csak póló van rajtam, de a farkaslétnek köszönhetően nem zavar egyáltalán a hideg, még élénkít is inkább. Már ha az a valamennyi adrenalin nem pont ezt tenné amúgy bennem így a rögtönzött hócsata közepette. Adtam és kaptam is, ahogyan nem mértem jól fel egyszer az elhelyezkedést és a fáról indított hógolyója nyomott fejbe, mikor kidugtam egy kicsit a fejemet a fedezék mögül. Dolgoztak bennem a régi reflexek, de tudtam, ez csak játék, nem vettem hát véresen komolyan, ahogyan cserkésztem a nőt. Meg akartam adni a módját, kiélvezni a játékot és úgy sikert elérni és kitömni őt hóval. Bujkált a vigyor az én arcomon is közben, ahogyan araszolgattam és hallgattam a szavait.
- Nem ismeri a mondást, Miss Bundás? Türelmes út vezet a prédához.
Hangomból sütött a jókedv, hisz élveztem ezt az egészet. Nem csoda, hogy sokan biztos csóválnák a fejüket a lopakodásra, hiszen éreztük egymás energiáit, nem sok valódi célt szolgált, de nem zavart egyáltalán. Így ment ez most. Kérdezhetnék, miért nem használok illúziót. Egyszerű, nem éreztem szükségét meg amúgy is csak elrontotta volna az egészet. Megmaradtam inkább a puszta fizikai részen, hallgatva a nő szapora légzését, szívverését, lépteink neszét a hó ropogása által. Hogy ha kellett, megdobáltam őt alaposan, ne legyek adós egyetlen bekapott találatért sem. Ám egyszer csak elérkezettnek láttam az időt... ahogyan kiugrottam a fedezékem mögül és loholni kezdtem a másik irányába, nem törődve most a hógolyókkal. Egy célom volt, elkapni a pimasz hölgyeményt, hogy aztán a földön kössünk ki.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 382
◯ HSZ : 183
◯ IC REAG : 150
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Kedd. Jan. 12, 2016 1:48 am

Aife csak hanyagul feküdt és nem mozdult meg. Ezt a nevet kapta a teremtőjétől és azóta is túlzottan illet hozzá, még akkor is, ha nem sokban hasonlít arra a személyről, aki életet adott neki. Talán eleinte igen, de aztán változott, mintha érezte volna, hogy nem helyes, amit tesz. Továbbra is fürkészte a rokonát, amikor az egyre közelebb jött, akkor picit megemelte a fejét, egy pillanatra még oldalra is döntötte, mintha csak méregetni szeretné és felmérni azt, hogy miért jön egyre közelebb, de végül visszaejtette a fejét a mancsaira. Minden egyes mozdulatra figyelt, mintha csak attól tartott volna, hogy esetleg még se olyan békés a szándéka Nicho farkasának, de a másik farkas testtartása megváltozott és ő is kicsit békésebb lett. Viszont addig nem is mozdult meg, míg a másik elég közel nem került hozzá, majd amikor megérezte a másik farkas pimaszságát, játékosságát, akkor újra felemelte a fejét és kíváncsian fürkészte. Közelebb kúszott, majd ő is néha viszonozta a dolgot, majd óvatosan megérintette a másik farkas fejét is, ha azt látta, hogy nem bánja, akkor a fejét is közelebb dugta, mintha csak szimatolna, vagy éppen barátkozni szeretne…

Az élet sose volt könnyű, hiszen nem hiába tartják úgy, hogy az élet az egyik legjobb iskola. Megtanulunk nevetni, sírni és túlélni dolgokat. Érezzük a fájdalmat, de még se hagyjuk azt, hogy a földbe döngöljön véglegesen. Küzdünk és küzdünk, miközben remélünk is. Mintha ez a kettő együtt járna és így akarnánk az élet fura dobókockái vagy éppen szélviharával szembeszállni. Néha oly kilátástalan harc, néha úgy érezzük, hogy nem megy tovább, de aztán rájövünk, hogy eső nélkül szivárvány sincsen. A boldogság és a fájdalom sokszor azonos útra terelnek minket. Nekünk csak elég erősnek kell lennünk, ahogyan amiatt is, hogy kordában tudjuk tartani azt, amit birtokolunk, hiszen néha oly egyszerű lenne másokkal csak úgy játszadozni, de még se tesszük, legalábbis én nem. Megtanultam azt, hogy mire képes, ahogyan azt is, hogy miként akarom használni az illúziót. S egy dolgot megfogadtam, hogy soha többé nem élek vissza vele, így ehhez is tartom magamat. Egy-két szó, egy-két pillantás vagy éppen gesztikuláció is oly sokat képes mesélni az emberről, még akkor is, ha farkas. Tudtuk már azt, hogy mind a kettőnknek meg van a múltja, ami nem éppen volt mindig békés, ahogyan a szavainknak is volt háttere és a viselkedésünknek is. Ezek nem csak oly szépen csengő szavak voltak, ami mögött üres tartalom bújt volna meg. Nem, itt túl sok emlék lappangott és gondolom nála is…
Amilyen hirtelen jelent meg az emlékek tengere, amiben rövid időre elmerülte, olyan hirtelen is távozott. Vajon, ha nem nyomja a havat az arcomba, ha nincs itt velem senki, akkor mennyi ideig ragadtam volna bent megint? Mennyi ideig hibáztattam volna újra és újra magamat a haláláért? Vajon, ez valaha változni fog? Vagy mindig is bűnösnek fogom érezni magamat? Azt hiszem, hogy az utóbbi, hiszen vannak olyan bűnök, amikre oly nehéz megtalálni a feloldozást…
Miközben hallgattam őt, mind a két lábamat felhúztam, a karommal öleltem körbe, miközben még jobban kicsit hátrébb csúsztam, hiszen azért nem szeretnék lezúgni. Bár annyira könnyedén se esnék le, de jobb a biztonság. Kíváncsian hallgattam és néha talán picit el is kerekedett a szemem, hiszen tényleg sok háborút megjárt, de még se bánta. Mintha akkoriban ez éltette volna, hogy veszélyeztette magát, vagy éppen elvette mások életét. Fura, hiszen jelenleg nem ilyennek tűnik, de senki se mondaná meg talán rólam se, hogy egykoron mit tettem, vagy mit tettek velem… Az élet mindenkit formál, mintha csak valami fura gyurmából lennék, amit szép lassan az élet alakít, hogy utána néha csodálkozva pillanthassunk vissza egy korábbi önmagunkra. Nem vágtam egyszer se a szavába, úgy hallgattam, mintha éppen valami diák lennék és egy sokat tudó tanár mesélne – na jó, nem teljesen -, de tényleg érdekelt, hogy mik történtek vele, ezért se szólaltam meg, amíg be nem fejezte a „mesét”. – Akkor te tényleg sok háborút megjártál, de úgy érzem, hogy nem véletlenül. Mintha direkt mindig odautaztál volna, ahol háború volt. Mintha csak valamit kerestél volna, vagy egyszerűen csak túl erősen tombolt benned egy érzés… - a hangom halk volt, hiszen tudtam mire képes a vér, miként képes megbolondítani a farkasok és az embereket is. Olyan volt, mint a hatalom. Ha egyszer igazán megízleled, akkor nehéz magad mögött hagyni. Sose merültem el olyan mélyre benne, mint Atyám, de ennek ellenére volt szerencsém érezni azt, hogy mire képes… Az idézeten pedig elgondolkozok rövid időre, de többet inkább nem mondok. Fogalmam sincs, hogy neki mennyire lehet könnyű az akkori énjéről beszélni, én pedig nem akarok túl tolakodó se lenni, hiszen pár órája ismerjük csak egymást. Láttuk már egymást a falkaterületén belül, de ennyi…
Egy apró mosoly bujkál ajkaim szélén szavainak köszönhetően, hiszen tényleg kicsit a „saját csapdájába” sétált bele a kijelentésével. Majd lassan bólintok a dologra, hiszen tényleg szeretek egyedi dolgokat készíteni, amik szépen néznek ki, de még se drágák annak ellenére, hogy egyediek. – Igen, de nem sokszor teszem meg. Inkább, ha betéved egy vendég és nem tudja, hogy mit szeretne, akkor én megpróbálom neki papírra vetni és utána kivitelezni. – fejtem ki kicsit bővebben a dolgot, hiszen azért főként egyedül viszem a boltot. Nem rég alkalmaztam csak Helenát és remélem, hogy sokáig fog ottmaradni és szép lassan ő is elkezdi bontogatni a szárnyait. Én legalábbis igyekszem arra törekedni, hogy segítsek neki elindulni ezen az úton. Amikor pedig a harcos dolog jön szóba, akkor csak elnevetem magamat. – Néha vannak szerintem ennél nehezebb csaták, vagy legalábbis voltak. Amúgy meg sokszor a legnyilvánvalóbbra nem gondolunk, amikor hallunk valamit, vagy érzünk. – mosolyodom el, hiszen lehet, hogy már abból is rájöhetett volna, amit mondtam, de az talán túl nyilvánvaló lett volna. Majd az újabb dologra csak bólintok, hiszen reménykedek csak abban, hogy tényleg jól végzem azt, amire adtam a fejemet és nem fogok sose kudarcot vallani, ha újra meg kell védenem a családomat még akár egymástól is.
Hamarosan pedig újra játékosabb hullámok ütik fel a fejüket, amikor meglátom a szemöldök rángatását, akkor csak elkuncogom magam, de igyekszem visszafojtani, hiszen nem illik csak úgy kinevetni a másikat. De ezt elég nehéz lenne fapofával végig ülni.
- Jártál Kínában? – csúszik ki a kérdés akaratlanul is az ajkaimon, hiszen én is éltem ott. Nem is rövid ideig és a korábban betemetett lavinának az emlékképei is pontosan onnét származtak. Végül csendesen hallgatom azt, amit mond és egy apró mosoly kúszik arcomra, de végül nemlegesen megrázom a fejemet. – Talán a legtöbb esetben így van, de van olyan is, amikor a mester olyan utat mutat, ahova alig ér fény… - hangom szinte alig hallható, de biztos vagyok benne, hogy érti és én pontosan tudom, hogy miről beszélek, hiszen az én mesterem nem túl sok fénnyeel övezet utat mutatott nekem. – De valóban egy Teremtő nem tehet mást, mint egy általa ismert utat mutat a kölykének, aki pedig idővel eldönti, hogy azt folytatja vagy nem. – Majd ezzel inkább le is zártam a témát. Nem akartam a múltam eme részét boncolgatni, meg nem is volt éppen vidám téma. S semmi kedvem nem volt megint megölni a hangulatot, se őt ezzel traktálni, így ha lett volna kérdése, akkor is csak nem legesen megráztam a fejemet. Majd talán idővel megismeri ezt a történetet, de nem ma… Ma a jókedvnek az estéje van és talán picit a váratlan találkozások estéje ez.
- Sok embernek és farkasnak meg kellene ezt tanulnia… - mondom neki egy apró mosoly keretében, hiszen a pusztítás részben hozzánk tartozik, de ennek ellenére a szépet is meg kellene látnunk és nem csak a sötétséget.
Csend egyszerűen ránk telepszik, a közeli folyók dallama tölti be teret, a szél játéka és az apró hópelyhek szállingózása, miközben pedig egymást figyeljük, méregetjük és próbáljuk megfejteni a rejtélyeket, amik a másikat övezik. De ez talán egy másik találkozás, másik csillagok „meséi” lesznek, hiszen már így sok információhoz jutottunk, de talán az egyik legfontosabbhoz nem, hogy azt, amire a farkasink már rájöttek és oly pimaszul titkolnak előlünk... A jövő pedig továbbra se lett egyszerű, még mindig túl rejtélyes, s sose lehet tudni, hogy mit tartogat. Vagy éppen mennyire fogjuk tudni egymás határait súrolni, vagy mikor lépi túl az egyikünk a határt, ami után ki tudja, hogy mi fog történni…

- Nem is néztelek, tudomásom szerint majomhoz és Jetihez hasonlítottalak eddig, de szólj, ha tévednék. – egy apró nyelvnyújtás, majd pedig egyszerűen elveszni a fák alatt, a hófödte tájon, miközben a játék egyre inkább elhatalmasodik rajtunk. Mint két gyerek, akik az éjszaka leple alatt valami csínt tesznek. A hó ropogott a talpunk alatt, ahogyan talán egy-két ág is, de nem túlzottan zavart. Mind a ketten rejtőztünk, de még se úgy, mintha az életünk múlt volna rajta. Ez csak játék volt. A hógolyók egymás után repültek, néha célt értek, míg máskor kevésbé voltak pontosak, vagy csak a másik fél volt elég gyors ahhoz, hogy elkerülje a becsapódást. Néha pedig kicsit orvul támadtam, ha már annyira alacsonyra nőttem, akkor néha egy-egy fának alsóbb ágairól támadtam, majd mire meglelhetett volna ott, egyszerűen csak eltűntem arról a helyről.
- Néha a türelem nem elég, Mr. Ordas. Néha leleményesnek is kell lenni. – szólaltam meg játékosan, miközben újra tovább haladtam, majd ha pont megpillantottam, akkor repült is felé a hógolyó. A légzésünk, a szívünk ritmusa, vagy éppen a lépteink zaja elég jól elárulta legtöbbször, hogy merre a kószál a másik.  Hamarosan pedig mondhatni egyszerűen csak felém futott, mire sietve kezdtem el dobálni, de egyik se állítottam meg, így kicsit késve, de újra futni próbáltam, viszont talán elkéstem és sikerült neki a földre teríteni. Ha így történt, akkor nem voltam rest egy kis havat még így is összekaparni és viszonozni a korábbi arcfürdetését hóval dolgot,- ha csak le nem fogta a kezeimet-, majd kisebb kuncogás közepette pillantottam fel rá. Már magam sem tudom, hogy mikor is szórakoztam ennyit utoljára, de jó érzés volt kicsit kikapcsolni és csak elveszni a móka tengerében.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 352
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Szer. Jan. 13, 2016 3:17 am

Ikina arcára vigyor költözött, legalább is valami hasonló. Valljuk be, a farkas arcmimika nem pont a legalkalmasabb ilyen jellegű megnyilvánulásokra, ahogyan a farkasvigyor se feltétlenül jelent jót rendes esetben. Farkasomé most kivétel volt, hiszen a szeme is inkább jókedvről árulkodott, mint ártásról. Igaz, valahol mulattatta őt rokona reakciója, de egyszersmind elkönyvelte magában, milyen óvatos jellem a nőstény. Jó döntés volt hát alacsonyabb testhelyzetbe és úgy szemezni egy darabig Sym farkasával, mielőtt elkezdte volna pimaszul piszkálni a mancsát. Ment ez egy darabig, mígnem már a másik farkas is mozdult, tovább csökkentve a távolságot a két "fenevad" között. Nem húzódott el, hagyta, hogy a fejét érintse, szagolgassa a másik, mígnem ő is mozdult tovább. Orrát érintette a másik orrához, arcához, kobakjához, ahogyan lassan araszolt előre. Egyre inkább érezte a másik farkas energiáit, valamelyest ő is beljebb engedve őt, de közben kíváncsi volt, vajon a nőstény mennyire engedi közelebb a személyes terébe.

Őszintén szólva olykor vannak pillanatok, mikor nem értem ezt az egész élet mizériát. Mármint, a miértjét. Az egész gyakorlatilag nem más, mint egy hosszú pálya, tele nehézségekkel, gyötrelemmel, melyen kötelezően végigmész, csak azért, hogy utána igazából ugyanaz legyen a sorsod, mint bárkinek, ki megszületik: meghalj. Még a vérfarkasok is meghalnak egyszer, hosszú lét ide vagy oda. S közben ők is megszenvedik a magukét, vagy elbuknak, ha már nem bírják tovább. De tényleg, miért. Miért kell mindezen végigmenni, mikor egyszercsak vége lesz és semmivé lesz minden. Mi értelme szenvedni, hogy ha egyszer legyőzzük az egyiket, hamarosan jöhet a másik. Miért... egy magamfajta vérfarkas erre azt mondja, hogy szorítsd össze a fogadat és menj tovább. Ha nekiállsz agonizálni, egyre csak töprengeni a bajodon, beleragadsz és ez sokkal rosszabb, mint mikor megérint téged... mert magadnak fokozod csak a bajt, ahelyett, hogy kitörnél belőle és megszabadulnál tőle. Ez az, amit meg kell tanulnia mindenkinek, aki egyszer eljön ide, erre a világra. Nem azon kell agonizálnod, gondolkodnod elsősorban, hogy miért történik veled a baj, miért estél már megint össze... ezzel ráérsz majd akkor foglalkozni, amikor rácsapsz a földre, ha kell, bemutatsz az életnek, mint ahogyan a lányom szokta, majd csak azért is talpra állsz. Mert rájössz, sokkal többet érsz egy örök kesergőnél. Talpra kell állnod... ahogyan Sym is talpra állt a hirtelen lavinaként rá zúduló emlékek nyomásától. Kapott segédkezet tőlem, ez igaz, akár szó szerint is vehetjük a dolgot, biztos nem volt elenyésző mértékű a részem, de végső soron ő kényszerítette vissza a múlt homályába az őt kínzó démonokat, szabadulva meg. Nem tudhattam, mi történt vele egykoron, miért sokkolódott le néhány kimondott mondattól, melyik része ütött igazán nagyot a lelkén, de nem is akartam kiszedni belőle. Joga volt háttérben tartania a múltjának ilyen szeleteit, mint mindannyiunknak, hisz valljuk be, melyikünk hangoztatja örömmel őket. Csak egy őrült, esetleg. Hogy emiatt a megingása miatt gyengének láttam volna? Frászt. Sokkal inkább egy erős nőt láttam magam mellett, aki tudott uralkodni végül az őt ért ingereken és az utóhatásában se menekült el látványosan tőlem, mint ahogyan azt már jópár illetőtől láttam. Rám csak az maradt, hogy segítsek neki kijönni, ez pedig, hála Tupileknek, sikerül is, ahogyan búcsút intünk a fájdalmas részeknek és más felé fordulunk... meg ő is felém. Mesélek neki arról, mi voltam egykoron... bár igazából ez túlságosan nagyvonalú megfogalmazás. Hogy mi mozgatott engem az eltelt években, miért mentem bele önként azokba a háborúkba, melybe sokan csupán belesodródnak, mások pedig egyszerűen kerülik, mint mókus az erdőtüzet. Nem, én önként álltam oda, röhögtem bele a halál képébe, öltem, gyilkoltam, miközben rengetegen hullottak el körülöttem. Újra és újra, mint valami végtelen körforgás vetettem bele magam a harcok sűrűjébe, mint ha csak nem lenne elég, ami korábban megadatott, légy még halálosabb, még erősebb, láss még többet. Ez a mentalitás volt az, ami megtört Irakban egy egyszerű kérdésen: Miért?
- Nos, igazából elenyésző azoknak a száma, amiket direkt kerestem fel. Az amerikai polgárháborúnál így volt, de azt kivételesen csak külső szemlélőként néztem meg... Vietnám volt talán az egyetlen háborúm, ahová el akartam jutni és részt vállalni. A többi esetében... nos... éppen az egyik fél területén éltem, mikor kitörtek a harcok. Bár igen, aláírom, talán tudat alatt éreztem, hova kell mennem. - kissé előre döntöm a fejem. - Jól látod. Csábított a harc heve... a kiontott vér édes íze. De ma már így túl az egészen egyszerűen nem tudom elképzelni, hogyan lehetett ez hajtóerő... vagy inkább... hogyan lehetett ennyire központi motívum nálam.
Mit áltatom magam, jól tudtam. Egyszerűen természetesnek vettem, hogy vért ontok, jutalmam pedig lészen a meleg nedű, melyet először annak a vöröskabátosnak a vénájából ízlelhettem meg. Tény, elsősorban Ikina volt az, ki sóvárgott érte újra és újra, de én meg partner voltam ebben az egészben. Mint valami drog, úgy hatott ránk, komolyan mondom. Ma? Ma már egyre gyengébben halljuk a vér szavát, mikor elsétálunk az emberek mellett és megérzem azt jellegzetes, lüktető dolgot. Nem mondom, érzem a csábítást, ki tudja, mikor vehet újra erőt rajtam... de már volt olyan, hogy egyszerűen undort éreztem a vért megízlelvén.
- Gondolom a vásárlóid is elégedettek akkor. Magam részéről elég ritkán láttam eddig olyat boltostól, hogy önként és dalolva felvesz saját rendeléseket. A legtöbb inkább felhív egy másik boltot, hogy új készletet rendeljen.
Fú de mérges voltam nemrég, mikor a húgomnak akartam venni azt a bolyhos sapkát és kb feltúrtam érte az egész várost, mire találtak. Akkor jól jött volna egy szakember, aki ugyan ha későbbre is, de elkészíti nekem.
- S aztán mennyire tudjuk szidni magunkat, ha ott van a szemünk előtt és mellénézünk csak azért is... s amúgy... miért pont tark? Persze, értem én, mi mozgat, csak kíváncsi vagyok.
Valahogy ebbe még a legsasszeműbb is belenéz állandóan, pedig ajh, annyira könnyű beleesni. Megvan a lehetőségünk, ki vannak éleződve maximálisan az érzékszerveink a farkaslétnek köszönhetően, ráadásul az agyunk is elég gyorsan fog... erre hoppáré, Nicho tovarish benézi. Még hogy az ember nem lép bele kétszer ugyanabba a pocsolyába. Nem tudom sértésnek venni a kuncogását, amit az arcjátékom vált ki belőle. Jó volt látni, hogy mosolyog, jó kedve van, s hogy én váltom ki belőle. Végül csak kacsintok neki egyet, talán kissé kihívóan, viszont ezt követően szüneteltetem, hacsak nem akarja tovább játszani a dolgot. Nem voltam a túljátszás híve, az úgy el tudja nagyon rontani a pillanatot.
- Igen, a hetvenes években. Oké, aláírom, mozgattak engem a harcok, de talán az, hogy lássam magát a világot is, még inkább. Hosszú ideig voltam magányos farkas, barangoltam az egész világban össze vissza, utaztam. Vietnám után úgy döntöttem, megnézem a Távol-Keletet és az első állomásom volt Kína.
Csodálatos ország, sajátos kultúra, viszont ennek ellenére nem maradtam ott sokáig. Arra viszont elég volt az ott töltött kidő, hogy alaposan körbenézzek és megtanuljam a helyi nyelvet az írással együtt. Komolyan mondom, rengetegen morognak azért, mert nehéz leírni és megtanulni a cirill betűket, de annak szoktam elég vágni egy kínai betűket, hogy tessék, lehet szörnyülködni. Teljesen más hozzáállást és felkészültséget kíván ez. Ja, és amúgy nekem még a japán írásjelek is ott vannak a fejemben, csak úgy mondom.
- Igen, vannak ennyire elvetemültek. Nem elég, hogy a saját életüket úgy élik, ahogyan, mert azt tartják a legjobbnak, de még a gyermekeiket is oda lökik, mielőtt még megismernék valójában ezt az egész világot. Nem akarok álszent lenni, nem vagyok mintaéletet élő, de nem is akarom, hogy a kölyköm olyan legyen, mint én.
Valljuk be, egy szörnyeteg vagyok. Mások véréért, annak édesnek érezett nedűjéért vettem el életeket, csak azért, hogy csillapodjon a szomjam és újra érezhessem azt a mennyei ízt. Igen, ez voltam én é ez beszélt most lekicsinylően azokról, akikről szó van. Hogy nem szakad le alattam az ág ilyenkor, de komolyan. Nagyon remélem Rachel, hogy ebben nem ütöttél rám.
- Igen... ha másért nem is, legalább azért, hogy megtanuljuk becsülni azt, ami körülvesz minket.
Furcsa, hogy ilyen nagy csend legyen úrrá a területen. Dacára az állandó vadászatoknak, Fairbanks környékének még mindig gazdag élővilága van. Most viszont mint ha csak izoláltak volna tőlünk mindent, ami természetes, minket hagyva meg csupán. Annyira szokatlan mindez. Leragadtam egy nő tekinteténél, akit jóformán csak ma ismertem meg. Nem elég, hogy leragadtam, de még érdekelt is engem a szemek gazdája. Hogy ki ő, honnan jött, mi jelenleg, miket élt meg... talán ha nem védenénk magunkat a pajzsunkkal, már választ kaphattam volna. De nem, úgy tűnik tényleg nem fog most lelepleződni minden, a jövő meg nem írt homályába vesznek a dolgok. Valahol a törtető énem lázadna ez ellen, de csendesítem, mert tudom, mindennek eljön az ideje egyszer... ahogyan az is ki fog derülni, ez az ismeretség hogyan folytatódik majd. Talán hosszabb életű... vagy csak egy egyszeri üldögélés a fán? Reméltem nem az utóbbi... reméltem, hogy lesz lehetőség a továbbiakra.

- Az egy dolog, de nem tudhatom, mi járhat a fejedben - hisz nem voltam pszicho.
Sokan a falkából lehet most eléggé megütközve néznék ezt a jelenetet. Két bőven középkorú farkas gyerek módjára rohangál az erdőben és hógolyókkal dobálja egymást, teljesen levetkőzve a komoly énjüket, ráadásul még a vérvonalukat se használják, pedig azzal kerülhetnének igazán előnybe. Valszeg a vaskalapos réteg ezt gondolná, de szerintem például Jo-nak első dolga lenne hógolyót gyúrni és engem megdobálni, csak a női összetartás nevében. Mindegy mondjuk, ki mit mondott volna, nem nagyon hat meg. Jó érzés volt a fák között kerülgetni a felém repülő hógolyókat, bosszankodni, ha engem eltalálnak, vagy éppen kárörvendően vigyorogni a találataimon. Most egyszerűen úgy éreztem, semmi se hatna meg. S közben csak cserkésztem befelé Sym-et, hogy megkapja, ami jár neki.
- Hamarosan magadon fogod érezni a leleményemet, Miss Bundás.
Nem nagyon siettem el a dolgot, ahogyan kerülgettem őt, energiáim árulkodva hollétemről, de mégiscsak bízva benne, hogy elég közel tudok araszolni a hógolyók zárótüzében. Végül eljött a pillanat és hát nesze neked találékonyság, megindultam felé. Megpróbált néhány jól elhelyezett, sikeres dobással megállítani, de csak futottam tovább, szemeim előtt pedig ott lebegett a cél. Már indult, hogy meneküljön, de valóban elkésik, ahogyan jópár méter futást követően érezheti derekára kulcsolódni a karjaimat.
- Megvagy.
Nem erőszakoskodtam vele feleslegsen, csupán megemeltem kissé, hogy ne tudja megtámasztani magát és úgy borultunk bele a hóba. Azonnal felé kerekedtem, igyekezve magam alá kényszeríteni Sym-et. Nem adja olcsón magát, ahogyan csattan a hó az arcomban, én pedig nekiállok lefogni őt. Nem könnyű, harcias kis nőszemély, beletelik egy kis időbe, mire az ujjaink egymásba fonódnak és feje mellé nyomom őket le. Viszonoztam Sym mosolyát, meglehetősen közelről nézve a szemébe, forró leheletem csiklandozta az arcát, ahogy rajta feküdtem, gyakorlatilag fogságba ejtve a testét, de minden fenyegető érzet nélkül, sokkal inkább az elmúlt percek történéseitől feltüzelve. Érezhette viszont, hogy valószínűleg nem vagyok teljes súlyommal rajta, főleg nem az oldalán, amiről tudtam, hogy fáj neki. Csak annyival, amennyivel biztosan magam alatt tudtam őt tartani. Ám a szám jó értelembne vett ördögi vigyorrba futott.
- Na most kapsz.
Azzal az egyik kezét elengedve, de a másikat lefogva, nekiálltam, hogy jó alaposan megfürdessem hóval a pimasz leányzót.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 382
◯ HSZ : 183
◯ IC REAG : 150
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Szer. Jan. 13, 2016 1:18 pm

Néha pont a legnyugodtabb farkasok a legveszélyesebbek, ahogyan ő is az volt. Egyszer talán túlzottan is veszélyes volt, hiszen a falkatársára támadott, amiért az egyik kölyökkel szórakozott. Az Alfa volt egyedül, aki képes volt őt megfékezni és meglepő módon életben is hagyta, pedig még rá is rámorgott eleinte. Védte azt, aki fontos volt számára, de általánosságban mindig a békésebbik énjét mutatta meg, hiszen ha a másik előtérbe került, akkor ott sok jó dolog nem történt, vagy talán utána már nem is volt senki, aki elmesélhetné azt, hogy milyen bestiával találkozott. Nem bánta a másik farkas közeledését, se érintéseit. A szemeimben ott csillogott a kíváncsiság és a játékosság is. Így ő se volt rest közeledni a másik farkashoz, ismerkedni vele. Mancsával érintette meg őt először, majd ahogyan közelebb araszolt, úgy a pofiját is odanyomta hozzá, szimatolta. Amikor a másik farkas is egyre bátrabb lett, akkor se támadott, se nem fújt visszavonulót. Orraik néha összeértek, míg máskor talán kicsit egymás bundájába fúrták az arcukat, majd egy pillanatra a farkasom, mintha megölelte volna, mancsait a másik köré fonta, végül pedig egyszerűen elengedte és felpattant. Fejét oldalra billentette és úgy figyelte a másikat, mintha csak játékra akarná invitálni őt.

Életének lapjait kíváncsian hallgatom, nem vágok a szavába, nem kérdezek bele. Egyszerűen csak próbálom ez által is jobban megismerni, a kapott információkat elraktározni, hiszen olykor egy nem túl lényegesnek vélt gondolatnak, szónak is nagyobb jelentősége lehet később, mint azt elsőre bárki is gondolná. A boldog és a keserű pillanatok meg szinte együtt járnak, kéz a kézben táncolnak egymással, s míg az egyik repül, addig a másiknak a súlya telepszik az emberekre. Egyik pillanatban talán nevetünk, míg a következőben már sírunk… Az élet szeszélyes volt, de az itt élők még inkább, s nem csak a farkasokra gondolok, hanem sokkal inkább a természetre és minden lélegző teremtményre. Démonaink meg az árnyékban lappanganak, hogy mielőtt túl nagy lenne a fény és remény az életünkben lecsapjanak és visszarántsanak minket a félhomályba.
Sokan porba hullnak, ha ölniük kell, de míg ők elesnek, addig mások csak erősebbé vállnak, vagy csak egyszerűen kifordulnak önmagukból. A háború és az ölés mindig is egy külön világ volt, amiben sokan elbuktak és talán még többen fognak…
- Hogy-hogy ott csak külső szemlélődő voltál? – kérdezem tőle kíváncsian. Majd minél többet hallottam, annál inkább kicsit feljebb szaladt a szemöldököm. Fura dolog volt az, hogy ennyire nyíltan kimondta ezeket, de örültem annak, hogy nem köntörfalazok, hanem tényleg elmondja azt, ami vele történt, vagy ami éppen akkor hatalmába kerítette őt. – Szerintem annyira nem meglepő, hiszen még is csak egy fenevaddal lakunk együtt. Néha elegendő csak egy inger, egy tett és máris képesek vagyunk „robbanni”. – rántottam meg picit a vállaimat, hiszen annyira nem csoda, hogy a legtöbb farkasnak igen is van sötét múltja. Olyan múltja, amiről nem szívesen beszélget, talán még azoknak se mondja el, akiket a barátainak hív. – S azóta sose tört rád ugyanaz az érzés, ami akkor kerített hatalmába? – nem könnyű legyőzni a vériránti érzéseket, de szemmel láthatóan neki sikerült, de ettől függetlenül legbelül még néha igazán ádázharcot is küzdhet önmagával emiatt, talán részben emiatt is kérdeztem rá.
- Remélhetőleg igen, legalábbis eddig nem borította rám senki se az asztalt. Amúgy meg szeretném, ha az emberek onnét egy csipetnyi boldogsággal távoznának. Illetve szerintem az már nem egyedi. Amiket én készítek, azokat személyre szabottan vannak megtervezve és biztos, hogy az illető nem fogja viszont látni. – mosolyodom el, hiszen tényleg jó érzés látni azt, amikor mosolyt csal az arcukra egy-egy ékszer, vagy már csak az a tény, hogy esetleg valami egyedit kaphatnak, hogy nem kell lemondaniuk az elképzelésükről, amikor nem lelik meg azt, amit megálmodtak.
- Igazából, egy másik falkában ismerkedtem meg ezzel a titulussal. Ott is eleinte csak egy falkatag voltam, aki tanította a kölyköket és vigyázott a társaira… - kezdek bele és egy pillanatra messzire kalandozok, mintha magam előtt látnám a társaim bundását, az arcukat és a boldog perceket, amiket együtt töltöttünk. Hiányoznak, ezt kár lenne tagadni, de már túl régóta nem is jártam Görögországban… – De egy napon pár idegen érkezett, vagy legalábbis én nem ismertem őket. Eleve nem tetszett a viselkedésük, de egyszer pont „tanítás” közben toppant be és a kölyökkel akart szórakozni. Nos, nem kellett félteni, hiszen másodpercek alatt döntöttem le a lábairól farkas alakban. Eléggé eldurvult a harc, de senki nem mert közbelépni. Az alfa próbált lenyugtatni, de még rá is morogtam. – s ekkor picit megrázom a fejemet, hiszen fura, hogy képes voltam egy kölyök miatt ennyire kockáztatni az életemet. – Farkas alakban volt már ő is, beszél hozzám, viszont eleinte nem sok sikerrel. Mindenki azt hitte, hogy meg fog ölni, de nem tette. Én újra behódoltam neki, ő pedig megmutatta, hogy miért hagyott életben. Ekkor ismerkedtem meg először igazán a tark dologgal. S amikor idejöttem, akkor se volt ez másképpen. Továbbra is úgy éreztem, hogy a számorma fontosakat meg kell védenem, ahogyan az új családomat is. – pillantottam rá mosollyal az arcomon. Nem szoktam csak úgy elmesélni, hogy egyszer még egy alfára is támadtam, vagy legalábbis rámorogtam, de megúsztam és úgy éreztem, hogy ez egy jel, hogy nem véletlenül vigyáztam már korábban is azokra, akikre csak tudtam.
- Kína szép hely, én Honan tartományban éltem rövid ideig, azon belül is Csengcsou-ban. – adtam egy kisebb választ a meglepett kérdésemre is. Mondjuk ennyi évesen nem kellene meglepődni azon, hogy a falkatársak is bejárták már a fél világot, vagy talán már az egészet. – És volt olyan hely, ami annyira megfogott Kínában? – kérdeztem kíváncsian, s a háborús dologról direkt nem faggattam tovább. Nem akartam boncolgatni eme részét az életének, vagy legalábbis nem most, mert szerintem egyik háborúról szóló emléke se lehet igazán boldog, vagy esetleg nem szívesen emlékezik vissza az akkori énjére. Legalábbis én ezt gondolom, így látom, de nem biztos, hogy igazam is van. Én se vagyok tévedhetetlen.
Szavaira csak egy bólintással felelek, mert nem akarom felidézni Atyámat, azt az utat, amilyet nekem mutatott eleinte. Nem akarok újra ott lenni azon az estén, amikor a testvére részben miattam halt meg. Vége, s csak ez számít. A sebek szép lassan beforrnak, az emlékek örökre velem maradnak, ahogyan a farkasom is, aki sokban hasonlít rá, de szerencsére több mindenben rám. Ő is megtalálta a kicsit békésebb utat és ennek igazán örültem.
Figyeltük egymást, ha valaki erre járt volna, akkor azt hihette volna, hogy farkasszemet nézünk, de nem így volt. Egyszerűen csak elvesztünk egy pillanatra, válaszok után kutattunk, miközben egyre inkább érdekelt, hogy ki lehet ő, hogy mik történhettek vele. Egyszerűen csak szerettem volna megismerni. Magam sem tudom, hogy pontosan miért, de talán nem is akartam abban a pillanatban megkeresni a választ rá. A hold, a csillagok voltak egyedül, akik ezt láthatták azt, ami történik ott a fán ücsörögve két „vén” farkas között. Csak elveszni akartam a csendben, s abban a fura pillanatban és egészen addig sikerült is, míg egy hógolyó el nem talált.

- Talán jobb is, hogy nem tudod. – pillantok rá még egy angyali pillantás keretében, de kicsit talán ördögi vagy huncut mosoly kíséretében. Majd pedig indulhat a futás. Nem túlzottan érdekelt, hogy ki mit gondolna rólam, rólunk amiatt, mert gyerekek módjára futkosunk a hóban és közben még hógolyócsatát is rendezünk. Nevetésünk tölti be az erdő eme részét. S inkább ez, mint esetleg egymást építenénk a falba, mert éppen ránk jött az öt perc és verekedhetnékünk támad. Ez sokkal jobb mulatság volt és régóta nem volt ilyenben már részem. Egy pillanatra minden gond megszűnt és nem maradt más, mint a jókedv.
Néha eltalált, néha én találtam el őt, néha pedig ágakban akadt fenn a hógolyó, míg máskor a fatörzseken semmisültek meg.
Kijelentésére csak kihívóan pillantok a hangirányába és egy apró nevetés újra elhagyja ajkaimat. Mondhatni elfogadtam és kíváncsian vártam azt a cselt, amivel képes lenne földre teríteni és megfürdetni a hóban.  Pár perc eltelt, mire a hólabdáim ellenére elég közel jutott hozzám és hamarosan meg is éreztem azt, ahogyan a karja körém fonódik, mire újra elnevettem magamat, mint egy kisgyerek és pillanatok alatt együtt estünk a hóba, hiszen nem is én lettem volna, ha eleinte meg se próbáltam volna játékosan legalább kiszabadulni.
Természetesen mielőtt sikerült volna lefognia, még kapott egy kis havat az arcába, meg azért igyekeztem nem könnyedén megadni magamat, de pár perc után sikerrel járt. Ujjaink egymásba fonódtak, kezünk a fejem mellett pihent, ő pedig felettem, de nem teljes testsúlyával – legalább nem lesz belőlem matrica-. Na jó, ha kimondtam volna ezt, akkor is pontosan annyira gondoltam volna komolytalanul, mint amennyire komolytalanul gondoltam fejben is.  Figyeltem őt, közel voltunk egymáshoz és most még inkább szemügyre vehettem íriszének színét, miközben lehelete arcomat simogatta. Fogalmam nincs, hogy mennyi ideig lehettünk így, mennyi ideig fonódott össze a pillantásuk, de mire észbe kaptam volna, addigra nem csak a szavai jelezték a „veszélyt”, hanem már a tettei is, hiszen hamarosan egyre több hó került rám. A dzsekim alá beszöktek és szép lassan egyre inkább kezdtem hasonlítani egy ázott verébre, mint egy szárazra. De hát ez ezzel jár. A szabad kezem arcára tévedt, s úgy próbáltam eltolni magamtól, viszont mind ezt csak játékosan tettem. – Neee, így könnyű!!!!! – szólaltam meg, de természetesen nevetve és közben próbáltam kiszabadítani a kezemet és magamat is. De ez picit nehéz volt, miközben belőlem készült a fekvő hóember, vagy a hó angyal? Nos, ki tudja. Végül, egy hirtelen ötlettől vezérelve a lábaimat a dereka köré fontam, majd mielőtt még észbe kaphatott volna egyszerűen bevetve az erőmet fordítottam a helyzeten és ő került alulra. A lendület picit nagy volt, így egy pillanata az egyik kezem a mellkasára siklott, hogy megtámasszam magam, miközben a másikkal még mindig fogva tartottuk a másik kezét. Végül pedig elkaptam a másik kezét is, ha kellett, akkor egy kisebb harc árán, s most én „szorítottam le” a feje mellé és mosolyogva hajoltam fölé.
- Ki kapott el kit, Mr. Ordas? – mosolyodtam el, miközben a hó darabokkal teli hajam is előre borult - amiből talán néhány hópehely neki is kijutott- és mosolyogva figyeltem őt. Még az oldalam fájdalma is eltörpült eme játékban. Nem éreztem, hogy fájna. Egyszerűen csak jól éreztem magam.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 352
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Csüt. Jan. 14, 2016 10:02 am

Volt egy szabály a farkasoknál, amit nem ártott figyelembe venni, mikor meg akartuk ítélni őket. Ne a mindannapokból ítéljük meg őket... mert amikor élesben kieresztik a karmaikat, akkor lehet csak igazán látni, ki a tökös gyerek/rátermett lány a háznál. Ez mutatja meg, kiben lobog eléggé a tűz ahhoz, hogy életre való legyen, tiszteletre méltó, vagy éppen lebecsülhető, háttérbe szorítható. Megmondaná valaki Ikináról most, hogy egy gyilkos fenevad. Erről a farkasról, aki lassan már Sym farkasának nyakába nyomta az orrát, majd előrébb araszolva nyakát érintette a nyakához, hogy harcos? Egész életében az volt és nem volt rest előjönni, ha kellett. Ahogy előtört, szitkaival szórva mindenkit, mikor hamisan vádolt minket a falka... ahogyan kimentett minket a halál torkából... ahogyan átvette az irányítást a csaták alatt is akár, hogy farkasokat öljön, csontokat törjön, vérrel borítsa be a csatamezőt, pusztulást hozzon ellenségeinkre. De nem ezt az oldalát mutatta most... mert nem kellett. Tudta jól már rég, hogy mikor kell jönnie az idejének a harcnak. Most csak a másik farkas érdekelte és nem más, ahogyan figyelte energiáját, szinte hangolódott rá, igyekezve megjegyezni ezt az érzést. Megpihent a másik farkas bundájába dugva a fejét. Mikor végül mozdult a másik, ő kérdően néz fel, hogy mi történt. Kissé furcsa neki, hogy ezúttal nem ő mozdul először, ez amolyan férfiúi becsület dolog. Ám a szeme újfent mosolyog, ahogyan kényelmesen feláll, megrázza a bundáját. Fejét emeli a másik irányába. No mit találtál ki, nőstény?

Az életem... nos, sokaknak lehet megbotránkoztató, már már gyomorforgató, az emberjogi aktivisták pedig tábláikat törnék ripityára a fejemen. Sosem titkoltam el azt, hogy mi voltam évszázadokon keresztül. Rohantam a csatába szinte, megöltem, ki csak belépni mert elém, s nem érdekeltek a következmények. Pusztítás övezte minden egyes lépésemet, mikor kivezényeltek a csatatérre és tennem kellett azt, amiben a legjobb voltam. Mert minden sarkítás, minden nagyzás nélkül ez így volt. Értettem a dolgát annak, hogyan öljek meg másikat, taszítsak a pokolba egész csapattesteket, csak azért, mert ezt a parancsot kaptam. Menj oda, pusztítsd el őket, gyere vissza. Így működött ez... s mégis... mégis, hogy lehet, hogy ép ésszel kikerültem ebből? Rengeteg áldozat vére a kezemen, de mégse süllyedtem el teljesen az örvényben, mint ahogyan oly sok fajtársammal megtörtént. Hogy valamelyest meg tudtam őrizni az emberségemet. Hogy most Sym mellett nem egy velejéig romlott, zord alak ül, hanem olyan, akivel szót tud érteni és szívesen van mellette. Hogy minden gyilkosságom ellenére kezet tudtam nyújtani azoknak, akiknek úgy éreztem, meg kell tennem és nem löktem még rajtuk egyet. Hogy nem hagytam Sym-et szenvedni, hogy egyedül álljon ki a démonjaival. Valahogy... elcseszettül furcsa valami lett belőlem.
- Nem tudom igazából. Nem éreztem késztetést azért, hogy fegyvert fogjak akár az egyik oldalért is. Inkább csak néztem, hogyan viszik dűlőre a dolgot maguk között az ostoba emberek.
Láttam Sym arcán a meglepettséget a szavaim hallatán, mégse éreztem belőle azt a szokásos ridegséget, ami a nagytöbbség sajátja volt az életem hallatán... azoké az ostobáké, akik elítélnek engem azért, aki voltam, nem figyelve a jelenemre... de a nőstény nem tette meg, ahogyan a szavaiban se akart még hasonlót tenni. Ezért pedig elmondhatatlanul hálás voltam, hogy megkímélt tőle... és hogy nem ítél el.
- Tény, de néha túlmentem már azon a kategórián, amit egyszerű "robbanásnak" lehet nevezni. Pláne akkor, mikor igazán elemében voltam - sóhajtva néztem fel az égre. - De, éreztem. Elkísér azóta is, időről időre tör rám... de még én vagyok az erősebb.
Kezdetben előfordult, hogy elmentem Fairbanks-ből, mert nem akartam felhívni magamra a helyi őrzők figyelmét azzal kapcsolatban, hogy embereket ölök és mindezt a vérükért. De aztán egyre inkább telt az idő, ahogyan ellent akartam már állni a késztetésnek, egyre inkább meg akartam tagadni a "csak egy harit" mentalitást. Már elkezdett kialakulni az ellenállás, hogy inkább érezzem az undort, mint a kedvtelést. Ám ez is egyfajta függőség, a függőségektől pedig nagyon nehezen szabadul meg az ember. Nagyon neheze, s félő, hogy bármikor visszaeshet.
- Jó a hozzáállásod. Jópáran próbálják meg utasításokkal elérni a vevő elégedettségét. Mindig mosolyogj, stb. Arra már nem gondolnak, hogy egyesek már túl fáradtak ehhez és a vonatsínre kötözött ember mosolya nem mindig őszinte - csóválom meg a fejem. - Régóta vagy a szakmában?
Elég régóta kell, ha már képes ilyeneket önállóan megtervezni és sikeresen értékesíteni. Nem vagyok szakértő, de azt azért tudom, hogy az égszerek eléggé kényes holmik, amiket nem lehet csak úgy farigcsálni, mint egy ajtót vagy egy egyszerű lécet. Kell hozzá egyfajta művészi érzet és úgy tűnik, Symnek van az elmondása alapján. A téma viszont érezhetően terelődött el rólam és egyre inkább került előtérbe a nőstény. Szerettem volna róla én is tudni egy-két dolgot, hogy jobban el tudjam helyezni magamban. Mesél nekem a múltjáról, hogy hogyan lett tark és most valahol rajtam van a meglepődés sora. Oké, eddig is tudtam, hogy harcos beállítottságú, de bakker, ez az angyali külső azért eléggé vérmes nőszemélyt rejt. Nem azért, én már öltem alfát, de nekem jó okom volt rá, ő pedig inkább felindultságában akaszkodott össze vele és nem valami régóta tomboló ellentétből. Az azért nem ugyanaz.
- Okkké, akkor ha valamilyen oknál fogva közel állnék egyszer a felhúzásodhoz figyelmeztess rá, hogy ne tegyem. Elég kellemetlen meglepetés érne, úgy érzem - kuncogtam egyet, de amúgy véresen komolyan gondoltam és csak a korábbi álláspontomat erősítette meg az elmondott történet. - Így a történetedet hallva ne csodálom, hogy a tarkok között vagy. Elég sokat kockáztattál egyetlen fiatal farkasért is, ezt azért a nagytöbbség nem teszi meg. Főleg akkor, ha éppenséggel nem az ő kölyke az illető. Nem úgy mint te, hogy még az előjáróddal is szembementél miatta, aki lényegében isten a területén. Viszont eléggé bölcs jellem lehetett, ha nem az volt az első gondolata, hogy ki kell végezni téged tiszteletlenségért, vagy valami hasonló. Elég mély benyomást tehettél rá az akcióddal. Ez amúgy hol történt?
Nem érzem a szavaiból, hogy túlozna, hát nem is feltételezek csalafintaságot a dologban. Kissé fura dolognak tűnhet, hogy keresem az árulkodó jeleket, de ez nem ellene szól, egyszerűen ilyen közegben nőttem fel. Ha a véred ereje felruház téged azzal, hogy másokat átverj, akarva-akaratlanul is igyekszel elkerülni, hogy veled ugyanez ne történhessen meg... főleg életed legnagyobb átverését követően. De most nem volt átverés... Sym meg a szememben immáron kevésbé volt annyira veszélytelen jelentés, mint a külseje sugallná. Eddig se gondoltam így, de most meg aztán főleg nem. Egek, ezt az álcát.
- Szerintem jártam arra, mikor tartottam keletnek. Talán pont akkor mentem át rajta, mikor a fejembe vettem, hogy átnézek Japánba. Hmmm... melyik is, melyik is... - tűnődök. - Talán az, amikor körbesétáltam a Nagy Falon és végiggondoltam, mi mindent láthattak az épületek. Az eléggé megfogott. Veled mi a helyzet ilyen téren?
Lehet egyszer vissza kellene mennem Kínába, megint körbenézni. Már legalább negyven év eltelt azóta, hogy ott jártam és mint tudjuk, nem másról van szó, mint talán a legdinamikusabban fejlődő nagyhatalomról. Láttam képeket a mostani állapotokról és döbbenten tapasztaltam, hogy ahol jártam korábban és síkság volt, most komplett metropoliszok állnak, akár felhőkarcolókkal is. Valamit nagyon tudnak azok a kis sárgák, ha ilyen messzire eljutottak már. Egy idő után megszakadt viszont a beszélgetés fonala, ahogyan ránk telepedett az a bizonyos csend és csupán egymásra koncentráltunk, kutatva a másik íriszében. Nem tudom pontosan, mi volt az, amit kerestem... de, a nő valóját, de hogy pontosan milyen területről megközelítve, azt már tényleg nem tudtam volna megmondani. Egyedül azt, hogy érdekel, ki ő, szeretném megtudni. De hogy őszinte legyek, nem is akartam mindenáron magyarázatot adni rá. Az életben olykor hagyni kell magyarázatlanul a tetteinket és nem mindenáron beskatulyázni egy adott dologba. Sokkal több lehetőséget hagyunk nyitva vele a jövő felé, ahol majd talán eldől ez a kérdés... de addig is csak meg akartam élni a pillanatot, ahogyan az alaszkai vadon körbeölelt minket, elfedve a civilizáció mocskától. Ki vagy?

- Hol marad az élvezet, ha tudom? - kacsintottam vissza az angyali vigyora hatására.
Valljuk be, a legjobb dolgok olykor akkor történhetnek, mikor egyáltalán nem számítunk rá, ahogyan ez a rögtönzött kergetőzéssel vegyített hógolyózás is egy ilyenből alakult ki. Ahogyan egyre nagyobb, mégis játékos hévvel tombolt a "lövöldözés" a sokat látott fák között, éreztem, ahogyan erősödik a vadászösztönöm. Semmi vérmesség, ahogyan egyre több hógolyót vágtunk egymáshoz, terelgettem, űztem Sym-et a fák között. Egyre inkább éreztem, hogy el akarom kapni őt és kicsit megleckéztetni a pimaszságáért. Terveztem már egy ideje a dolgot, s igazából jóval leleményesebbre terveztem az elfogását. Az idő múlásával viszont már csak a lényegre koncentráltam és ami azt illeti, az irányomba küldött, kihívó energiák pedig csak "rontottak" a dolgon. Ez vezetett ahhoz a kamikáze szerű támadáshoz, ami végül meghozza az eredményét és kezeim közé juttatja a nőstényt, akit nem vagyok rest ledönteni a földre és magam alá gyűrni a hóba. Küzd, ahogyan egy harcostól el is lehet várni, nem kevés havat szór a képembe, mire leszorítom és harcképtelenné teszem. Egymáson feküdtünk az amúgy hideg közegben, de nem volt hátráltató tényező, néztünk egymásra, akárcsak a faágon, vigyorogva, kissé pihegve a rohangálást és dobálózást követően, bennem némi sikerélménnyel, hogy csak legyűrtem a nőstényt. Szürke íriszem, mely a beharapásomat követően fakult ki a kékből, árulkodott a bennem keringő érzésekről. Ha már pedig sikerrel jártam, nos, akkor megmutatom neki, hogy de igenis meg merem csinálni, amivel fenyegettem őt. Szóval így kezdődött, hogy Symarát elkezdtem előléptetni hóemberré.
- Szavad nem lehet, még csak nem is csaltam - nevettem két adag hó között, ahogyan a keze éppen lecsúszott az arcomról.
Nem válogattam, hova kapja a havat, elvégre csak az számított, hogy elázzon. Kapott az arcába, a nyakába, ruhaujjába, de még a dzsekije alá is benyomtam egy adag havat, csak hogy tudja, tudom ám, hova kell. Na viszont amennyire nyeregben voltam, annyira változott meg mindez. Lehet mondani, hogy ha nem figyelek rá és inkább teljes súlyommal rámegyek, nem lep meg ennyire, talán igaz is. De mint mondtam, csak játék volt, nem vérre menő harc és így meg is tud lepni. Mikor megéreztem a lábait már sejtettem, hogy valami csalafintaság lesz itt... amikor már alatta feküdtem, már tudtam is. Na viszont én se adtam neki azt olyan könnyen, nem kevés havat vágtam még nevetve az arcába, mire le tudott nyomni. Igen, jól sejtettem, hogy a környékemen van. Most már tudom, hogy idősebb is nálam, mert máskülönben nem lett volna ehhez elég fizikai erő a testében. Hát igen, most én maradtam alul.
- Élvezd csak ki, míg te vagy felül - mosolyogtam most én rá kihívóan, láthatta, nem sértette meg a férfiú becsületemet ezzel a húzással.
Sym haja előre borult, mintegy függönyként takarva el előlem valamennyire a külvilágot, s cirógatták rakoncátlan tincsei az arcomat. Lehelletem olykor megrezegtette őket, végigsimították a nő arcát, de a szürke tekintetem ismét a szemébe fúródott. Jó volt vele itt kint, elzárva mindentől és mindenkitől erre az időre. Nem gondoltam volna, mikor ideállított a fa alá, hogy idővel a hóval fogunk birkózni egymással, mint két gyerek. De határozottan nem bántam meg és ezért se volt ellenemre, hogy felém tudott kerekedni. Kezem is inkább már csak fogta az övét, semmint görcsösen szorította, mint ha inkább azon lenne a hangsúly, hogy ne engedjük el egymást, semmint hogy lelökjem magamról egy hirtelen jött ötlettől vezérelve. Nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat, ahogyan egy örökkévalóságnak tűnő ideig néztem a szemébe. Végül mozdult a kezem, de nem tolást tapasztalhatott, hanem az ellenkezőjét... húzást, már amennyire ki tudtam vitelezni ilyen helyzetben.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 382
◯ HSZ : 183
◯ IC REAG : 150
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Csüt. Jan. 14, 2016 2:39 pm

Mind a ketten gyilkosok voltunk, s rövid időre még engem is megbolondított az az érzés, de aztán minden megváltozott. A fekete bundásnak nehezebb volt megállnia, s nem egyszer tettünk olyat, amit nem kellett volna még később is, de aztán kicsit lecsillapodott, de még mindig képes volt pusztítani, ha szükséges volt. Soha nem tudott igazán kibújni az elől, amit az Atyától kapott, hiszen születésétől kezdve egy dologra tanították, hogy miként öljön és miként legyen ő a halált hozó fenevad, de szerencse, ahogyan én, úgy ő is kicsit változott velem. S ez eléggé nagy szerencsém volt emiatt, úgy érzem. S fura módon most a farkasom se akart támadni, se bántani senkit se. Kíváncsi volt, s egyszerűen csak szerette volna megszokni a másik farkast. A gesztusokat, a közeledéseket ő is viszonozta. Sőt, néha még kezdeményezett is. Amikor a másik farkas a fejét a bundájába temette, akkor ő se tett másképpen. Mintha csak régebben ismertek volna már egymást, pedig nem így volt… de még is volt valami, ami miatt túl könnyedén találtak egymásra… könnyedén bíztak egymásban, de végül a farkasom felpattan és kicsit arrébb is ment, majd kíváncsian fürkészte a másikat. Megvárta, amíg ő is felállt, s a boldogság csillant mind a kettő fenevad pillantásában, amikor is elkezdett felé futni – látszott, hogy csak bolondozik, és nem akar ártani – majd egy picit ráugrott a másikra, meglökte őt. Mintha csak valami fura játékba szeretne keveredni, egy olyanba, ami a farkasok között szokás, ha kedvelik egymást…

Sok borzalmat láttam már és sok borzalmat én magam is okoztam. Akár akarattal, akár akaratlanul vagy éppen amiatt, mert erre kényszerítettek. Nem futhattam el, azzal is tisztában vagyok, hogy okkal kellett olyan életet élnem annyi évtizeden át és annyi életet elvenni. Legyen szó emberről, farkasról vagy éppen őrzőről. Nem számított semmi se, csak az, hogy nem élhetik meg a napfelkeltét, vagy a következő holdat és a csillagok játékát az égen. Elítélhetnék másokat azért, mert megöltek egykoron másokat, de én se voltam különb. Másrészt a farkasokhoz eléggé hozzátartozott az, hogy ölünk, hiszen még is csak vadászok voltunk a magunk módján.
Szavaira csak bólintottam, de nem feleltem, legalábbis erre nem, hiszen az emberek sok ostobaságra képesek, ahogyan egyes farkasok is. Másrészt a hallottak ellenére se lettem volna képes lepattanni a fáról és magára hagyni. Nem tudtam volna csak úgy hátat fordítani, hiszen „Sose ítélj el senkit a múltja miatt, mert az emberek változnak.” Másrészt meg a múltunk miatt vagyunk a jelenben olyanok, amilyenek… kicsit talán furák…
- Ki nem? – tárom szét picit a kezeimet, majd az ölembe ejtem. – Mindenki feszegette a határát, mindenki volt gyilkos és olyan, akit nem hajtott más csak az a bizonyos érzés, aki pedig ezt sose tapasztalta meg, az igazán szerencsés. – s egy halovány mosoly kúszott az arcomra, majd egy apró bólintás. – Ennek örülök, hogy eddig te kerekedtél felül, mert nem könnyű. Néha annyira egyszerű lenne engedni annak a hívogatásnak, de még se szabad… - pár másodperc erejéig még el is kalandoztam, de végük sietve rángattam ki magamat az emlékek tengeréből, hogy újra rajta állapodjon meg a pillantásom.
Nem sokkal később már inkább rám terelődött a beszélgetés, mintha csak egy könyvet olvasnánk, ahol egyszer az egyik szereplő életét kezdik el bemutatni, majd a következő jelzés után meg a másikét és szép lassan egyszer csak összeér a két szál, ahogyan és akkor nem marad más, mint az emberek belső vívódásai és érzései… S a megfejthetetlen miért, hogy miért is sodorta őket egy „utcába” az élet szeszélyes lapjai…
- Szerintem, akik nem képesek az ügyfelek lelkébe látni, hanem csak a haszon hatja őket, azoknak nem kellene ezzel foglalkozniuk. – nem kizárt, hogy furán hangzik, de ezt gondolom. Akik nem képesek az emberekkel ténylegesen foglalkozni, az menjen valami olyan helyre, ahol nem kell. – Pár évtizede, de elég ideje, hogy saját lábon álljak már ilyen téren is. Valószínűleg sokat segített az is, hogy régóta rajzolok. Tájat, vagy éppen embereket és még sok hasonló dolgot. – nem felvágásból mondtam, s ezt érezhette is a hangsúlyomon. Egyszerűen csak a kérdésére adtam választ, hiszen tényleg sokat számított az is, hogy nem akkoriban kezdtem el ismerkedni a rajzolás és a tervezés fogalmával.
Nem voltam büszke arra, amit tettem, vagy legalábbis nem teljesen, de még is úgy éreztem, hogy neki elmondhatom. Őt beavathatom eme apró kis titkokba, mert nem fog visszaélni vele, nem fogja világgá kürtölni azt, amit oly kevesen ismernek itt. Azt meg soha se hangoztattam, hogy a törékeny, pinduri és angyali külső mögött teljesen ugyanolyan személy lappangana, mert ha így lenne, akkor azért tarknak se lennék mindig jó, hiszen néha az erőnket is használni kell, ha a szavak ereje elvész, de azt is csak ésszel.
Kijelentésére megráztam a fejemet és egy apró nevetés hagyta el ajkaimat. – Nos, én nem tartok attól, hogy bármivel is fel fogsz húzni, de majd igyekszem időben szólni, ha esetleg még is lenne olyan, hogy el tudj futni. – mosolyodtam el játékosan, de ennek ellenére komolyan gondoltam azt, amit mondtam. Nem hiszem, hogy képes lenne bármivel kihozni a sodromból. Bár az is igaz, hogy alig ismerem. – Igen, mondhatni, vagy csak túl ostoba voltam, hogy megtettem, de nem bánom a dolgot. Bár, akit majdnem megízleltem, nem más volt, mint az Alfa eltékozolt fia. Szóval, nem csoda, hogy mindenki azt hitte, hogy meg fog ölni. De talán tetszett neki a merészségem, hogy ennek ellenére inkább a jövőnket védtem. De nem sokkal később eljöttem onnét és újra idekeveredtem egy kisebb kóborlás után. Görögországban volt, azon belül pedig Pireuszban. – árultam el a város nevét. Nem szerettem erről beszélni, se senkit ennyire részletesen beavatni az életem apró darabkáiba és esetleg támadási felületet hagyni az embereknek, de neki oly könnyedén mondtam el, mintha nem is csak pár órája ismernénk egymást, hanem több évtizede is. Fura volt, de nem bántam és örültem annak, hogy megjelentem a fánál, amikor meghallottam, hogy van itt valaki. Jó volt itt ücsörögni és beszélgetni vele.
Aztán hamar kiderült, hogy egy térségben is megfordultunk, vagy legalábbis egy országban. Kíváncsi pillantások kíséretében hallgatom őt, s egy apró mosoly kúszik az arcomra, amikor meghallom a válaszát. – Nos, nem csodálom, hogy megfogtak, s ez rám is igaz, illetve a természet és a kultúra se elhanyagolható. Amikor én jártam ott, akkor még nem igazán tették be a lábukat az idegenek. 1800-as évek elejétől, mondhatni a közepéig, vagyis 1848-ig voltam csak ott. – felelek kicsit részletesebben, mint esetleg kellett volna. Mintha csak még egy darabkát szeretnék adni a porosodó lapokból, magamból. Azóta az eset óta pedig kerültem azt a vidéket. Egyetlen egyszer tévedtem arra, de akkor is csak egy sírt látogattam meg, az egykori férjem sírját, akit elnyelt akkoriban a tűz, vagyis a legjobb tudomásom szerint. S részben magamat hibáztattam a történtek miatt. Éreztem, hogy csapda volt az az este, de még mindig nem jöttem rá arra, hogy ki volt ennyire ügyes, hogy ki mozgatta ilyen jól a szálakat…
Szavaknak is megvan az idejük, de mintha hirtelen elillant volna az a pillanat és nem maradt volna más dallam, csak a természet adta hangok és a pillantások, amik beszéltek volna, ha tudtak volna. Többet szerettem volna tudni, megismerni őt jobban és jobban. Volt valami, ami miatt itt „ragadtam” ezen a faágon vele, kicsit úgy, mintha két tinédzser lettünk volna, akik a világ elől menekültek és közben a sors azt akarta volna, hogy egymásba botoljanak. De vajon miért? Fogalmam sincs, de talán az idő meg fogja mutatni, addig pedig nem marad más, mint a ki nem mondott szavak, kérdések, amik a pillantásainkban leltek otthonra és egy kérdés, hogy „Ki ő?”


Szavait hallottam, a kacsintását láttam, de csak egy mosoly volt a válaszom, utána pedig egyszerűen tovább támadtam őt „hólabdával”, hogy utána egyszerűen eltűnjek a fák vagy a bokrok takarásában. Játék volt az egész, s ez érződött is, ahogyan azt is éreztük, hogy mind a ketten élvezzük. S nem csak mi élveztük, hanem valószínűleg a farkasaink is. A fekete bundás is egyre gyakrabban dugta elő a fejét és ő is szeretett volna ebben minél jobban részt venni, de most tudta, hogy nem bújhat elő, teljesen nem. Így csak segített abban, hogy minél jobban célozzak, vagy éppen elrejtőzzek, vagy lesből támadjak. Nem csak a boldogságot, jókedvet lehetet érezni,- hiszen a pajzsom nem volt teljesen felhúzva-, hanem a kihívást is, mintha még így is kicsit húzni akarom volna őt.
Aztán eljött az a pillanat is, amikor a „vad” el akarta kapni a „prédát”. Hógolyók se állhatták az útját, mintha csak valami féle kamikázét hajtott volna végre ellenem, s így kerültem a fogságába, a karjai közé. De mivel nem olyan fából faragtak, aki ennyire könnyedén feladná a harcot, így hamarosan a hóban fetrengve ment ez a fura harc, de nem vérre ment, nem akartuk a másiknak ártani, hiszen közben is figyelt a sebemre, tudtam, hiszen úgy helyezkedett, hogy ne érjen hozzá, s ezért hálás voltam, de végül a büntetésemet elnyertem a korábbi pimaszságaimért. Én alul, ő felül, a kezeink meg a fejem mellett pihentek a hóban. Figyeltem a szürkés íriszeit az oly sokszor őzike szempárhoz hasonlított íriszeimmel. A szemeinkben ott bujkált a jókedv, az övében pedig a sikerélmény. Ugyanakkor talán rövid időre ugyanazok fellelhetőek voltak, mint amikor a fán ülve figyeltük a másikat.
- Ohh, ez igaz, de azért ne bízd el magad túlságosan… - s huncut mosoly jelent meg az ajkaim szélén, de hamarosan már inkább védekezni próbáltam a hó áradat ellen, aminek köszönhetően bőrig áztam. Szerintem majd lassan már csavarni lehetne a ruháinkból a havat. S az se kizárt, hogy már a fogunk vacogna, ha nem lennénk farkasok, de eléggé kimelegedtünk a korábbi hó csatában, így egy kishűtés nem árt meg senkinek, viszont, amikor valahogyan még a pólóm alá is becsúszott a hó, akkor annak hangot is adtam és talán az volt az a pillanat, amikor elhatároztam, hogy cselhez folyamodok. A lábaim úgy fonódtak köré, mintha csak valami indák lennének és hamarosan gurultunk egyet, ő a hátára, én pedig rá. Fordult a kocka.
- Hmm, ki is fogom. – viszonoztam a mosolyát és örültem annak, hogy nem vette sértésnek, hogy kicsit fordítottam a dolgokon, de legalább ő is kezdhetett kicsit hóemberre hasonlítani, mert rólam azért volt minek ráhullania, köszönhetően neki. Viszont az is kiderült, hogy valószínűleg én idősebb lehetek nála, de ez egyáltalán nem zavart, hiszen a kornak semmi jelentősége nem volt, legalábbis most nem…
Mosolyogva pillantottam rá, miközben kicsit előrébb is hajoltam, így a hajam előre bukott, mintha csak el akart volna rejteni minket a kíváncsi szempárok elől, pedig senki se volt itt. Csak mi voltunk ennyire „őrültek”, hogy a hóban fetrengjünk gyerekmódjára. Hajam arcának vonásait cirógatta, miközben lehelete pedig a hajamat, vagy éppen az arcomat. S közben az én leheletem is néha kicsit arcának vonásaival játszadozott, ahogyan meleget csempészet oda a hideg ellenére. Figyeltem őt, a kezünk pedig egymásba volt fonódva, de nem úgy, mint pár perce. Bármelyikünk könnyedén elhúzhatta volna, ha akarja. Egyikünk se mozdult, mintha hirtelen az idő megállt volna, mi pedig szoborrá változtunk volna. A lábaimmal az oldalai mellett támaszkodtam meg, s a két írisz egymásban újra elveszett, mintha továbbra is kutatnánk valami válasz után, valami kapaszkodó után, aztán megéreztem, ahogyan a keze megmozdul és közelebb húz magához. Így mondhatni már a hasán ültem, arcom közelebb került hozzá, amikor közelebb hajoltam, a szabad kezem pedig arcának barázdáin siklottak végig, anélkül, hogy időm lett volna végig gondolni, hogy mit is teszek. Egyszerűen csak megtörtént, s közben a pillantásunk továbbra is egybeforrt, nem fordítottuk el arcunkat. Egymást fürkésztünk, s talán csak arra vártuk, hogy a jövő kifürkészhetetlen szellője megérkezzen és magával ragadjon minket.






Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 352
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Vas. Jan. 17, 2016 12:52 am


Mindkét farkas harcos volt, ám mégis különböztek. Nem csak azért, mert máshonnan jöttek, más dolgokon mentek keresztül életük során, vagy mert éppenséggel, ami kézenfekvő, más nemet képviseltek. Máshogy jutottak el oda, hogy négy lábon járó gyilkoló gépekké váljanak. Ikina egyszerűen beletanult a dologba. Ahogyan teltek az évek és keveredett egyre több összetűzésbe, összecsapásba a gazdateste mellett, úgy szívta magába a az újabb és újabb tapasztalatokat. Kiismerte, egyesek farkasoknak mi a gyengéje, hogyan kell küzdeni ellenük, mire figyeljen oda, ahogyan testvérével vállt vállnak vetve, közös erővel harcolnak az ellenség ellen. Az élet formálta őt azzá a harcossá, aki az út jelenlegi állapotában volt és ami miatt teljesen különbözött az apjától. Rengeteg tapasztalat, egy rossz lépés minden feltételéül és már kész volt lépni, hogy megvédje magát és a gazdatestét. A feltétel viszont nem teljesült, ahogyan inkább barátságosan ismerkedett a másik, hasonló mentalitású nősténnyel. Talán nem ismerték egymást, de egykoron egyek voltak a nagy ős lelkében, még ha különböző részekből is szakadtak ki. A nőstény játékra hívta őt, kíváncsian fürkészte is, mire készül. Először felvonta a szemöldökét a felé rohanón, de már mindent értett, mikor a két mancs neki nyomódott és kicsit hátrált. Ikina nem volt rest visszavágni, ahogyan most igyekezett megkerülni a másikat, hogy kicsit megcsíphesse a farkincáját, vagy, ha nagyon nem akar összejönni, akkor a nőstény fülét veszi célba. Nem marad ő adós semmi jóval.

Kevés olyan dolog van a farkasok életében, mint a harc. Ez valahogy állandó, akár mindennapi tevékenység lehet, legyen szó akár egy túlélésről szóló összecsapásról, egy egyszerű gyakorlásról, vagy akár viccelődő csipkelődésről, mindennek a harc az alapja. Ez alapján léphetünk előre a hierarchiában, vagy akár veszíthetünk el minden tekintélyt, melyet összeszedtünk az évszázadok alatt, még az életünket is vele együtt. A harc pedig áldozatokkal jár. Sok hierarchia harc nem feltétlenül arról szól, hogy meghaljon a másik farkas, de nem ritka. Ám ha meg kell védeni a területet, a falkatársakat, akkor egyszerűen csak így lehet az esetek többségében példát statuálni, hogy utána senki se tolja oda a képét. Farkastörvények, ha most mindenáron valami bevett szöveggel akarok élni. Ez volt az az út, amit túlságosan is jól ismertem, hiszen 350 éve jártam, még ha mostanában ez háttérbe is szorult. De ettől még az emlékeim megvoltak róla, azokról az időkről, én pedig sosem felejtettem el őket. Egyszerűen képtelen voltam úgy, hogy az agyam nem épült le és gyakorlatilag emlékeztem mindenre. Ez pedig nagyon is jól volt így. A múltunkat sosem feledhetjük el, akármi is volt az, hiszen ezáltal válunk azzá, amivé... a legkisebb, legjelentéktelenebbnek tűnő momentum által is. S ez voltam én... visszamenőlegesen már nem tudtam mit kezdeni vele.
- Ismerek olyat, aki meg tudta tenni ezt, pedig kétszáz évvel öregebb nálam. Nagyon sok mindennek a függvénye ez. S végiggondolva, mi mindenen mentem keresztül, más utat aligha látok - hiába, önként mentem bele, önkéntesen is szívtam meg az esetleges lehetőségeket. - Részben azért is jöttem Fairbanks-be, mert változtatni akartam ezen. Ismeretlen terep, a farkasok őshazája, ahol még nem jártam korábban. Új életet akartam kezdeni, eddig úgy néz ki, sikerül is.
Bármennyire is hiányzik a vándorlás, szakítottam vele, a mostani háborúknak csupán a híre ér el, fel-feltámadó kedvet érzek, hogy csatlakozzak, de gyorsan elül. S falkában éltem, melyet korábban egyáltalán nem találtam lehetségesnek a múltamban történt szarságok miatt. Egyre inkább vágódtak el a gyökerek a régi dolgaimmal kapcsolatban... a kérdés csak az, hogy fog-e új erőre kapni és régi beidegződés és visszanöveszteni, amit elvágtam.
- Hát pedig ez a világ már erről szól, nagyon de nagyon régóta. Ha hirtelen előkerül egy köteg zöld rongy, valahogy mindenki megveszik, mint tavasszal a kutyák. Nem hiába kerültem el messzire az üzleti világot. De legalább van még egy normális felfogású illető, aki másként gondolkodik - kacsintok a mellettem ülőnek. - Kíváncsi vagyok, mit tudsz kihozni egy-egy ilyen tervedből. Hmmm... akkor a húgommal valószínűleg jól megértenétek egymást, ő is egy rajzzseni.
Érdeklődtem, hisz érdekelt a mellettem ülő. Valahogy eléggé meg tudja ölni a beszélgetést, amikor valaki beszél, de amúgy még azt se tudja megkérdezni a másiktól, hogy bal vagy jobb lábbal érintette aznap először a talajt. Oké, oké, mielőtt még valaki hozzám vágja az álszent táblát, voltam én is ilyen, az vesse rám az első követ, aki nem. Szóval, én is igyekeztem tudakolózni felőle, látni, mi jelenti számára az életet, a mindennapokat, vagy hogy egyáltalán hogy jutott el idáig. Szerettem volna, ha a valódi kép áll össze szemeim előtt Symről... ahogy rólam is számára... most valahogy... nem akartam átverni.
- Álmodozz csak, aztán nehogy te fuss előlem - kontrázok vissza neki, elvégre még én fenyegettem egyelőre fürdetéssel, majd aztán vállat vontam. - Ki tudja, talán még jót is tett a kölöknek, hogy felrúgtad, kapott egy kis leckét abból, hogy az apuka pozíciója nem jelent feltétlenül védőpajzsot is a támadások ellen. Az ilyen, ha van egy ki csöpp esze, inkább építő jellegű. Talán ez is mozgatta az alfát, de nem tudok más fejével gondolkozni annyira. Vagy egyszerűen csak külön tudta választani a pillanat hevét az eredendő ellenvetéssel és a lehetőséget kereste benned. Máshogy gondolkoznak ezek a vezetők, mint az átlag farkasok - tán ezért se lettem alfa az életben, és azt az egy lehetőséget is belevágtam a béta arcába. - Görögország... ott szerintem kivételesen nem fordultam még meg. Szép térség?
Nem egy szívbajos nőstény, az már egyszer biztos. Bár ilyen pozícióval a háta mögött nem is lehetne az. Igen, igazából már az is eléggé árulkodó volt, ahogyan elkezdődött a találkozásunk, elvégre akárhogy is néztem, minden köszönés helyett beszólt. Persze, maga  a beszólás meg vicces volt, én pedig vettem a lapot, de lehet egy vérmesebb személy máshogy reagál. Mondjuk az ellen meg esélyesen megvédi magát, szóval... mindenképpen egy eléggé belevaló csajnak tűnik Sym így az eddigiek alapján. S jó volt megismerni ezt az oldalát is. Milyen lehet még vajon?
- Na igen, Kína kultúrája. Teljesen más, mint a legtöbb országé. Elég csupán elmenned egy tradicionális helyre, lehunynod a szeme é figyelni, hogy átérezd, mi mindent jelent az, amit kialakítottak több ezer éven keresztül. Ez azért eléggé nagy szó, más országokét úgy kell lenyomni az ember torkán... főleg ha ételekben rejlik - kuncogok halkan. - Hát igen, akkor még távol voltak a britek. De akkor eléggé elkerültük egymást. Akkoriban Magyarországon éltem, mikor leszereltem Napóleon vereségét követően. '48-ban meg kitört a felkelés.
Nem sokat tudok meg az ott tartózkodásáról, talán van is rá oka, hogy lassan adagolja. De nem állok neki erősködni, majd… ha eljön az ideje, minden kiderülhet. Vicces amúgy, mennyire el tudjuk kerülni egymást akár évszázadokon keresztül is, hogy aztán mikor végre megtörténik a találkozás, meg lehessen lepődni, hogy oh, te is? A testvéremmel is eléggé vicces volt, hogy gyakorlatilag egy helyről indultunk el, mindketten végigjártuk a világ majdnem összes zugát, de pont azt kerültük el, ahol találkozhattunk volna. Aztán meglepetééés, bátyó, itt vagyok Fairbanks-ben. Olykor vicces baleseteket tud generálni ez az élet… túlságosan is, ami viszont már szeret átmenni nem pont viccesbe. Nos… kiszámíthatatlan, akárhogy is nézzük, de ezt már mindenki tudja már 20 év után is. Ahogyan megtanulni értékelni azt, mikor eljön értük a csend, lefedi a környéket, kizárja az oda nem illő neszeket, zavaró tényezőket, nehogy összetörjék a pillanatot. Mert az élet már csak ezekből áll: pillanatokból, melyeket meg kell élni, át kell érezni a valóját és megérteni, miről szól. Persze, a ciki az, hogy én átéreztem, de a megértés már valahol a távolba tűnt el. Nem adta magát könnyen, nevetve menekült a jövő ködébe, hogy menjünk csak utána, ha meg akarjuk tudni, gyakorlatilag bekötött szemmel, hisz mint mondtam, kiszámíthatatlan. Hát rendben van, te érzés, én utánad megyek akármeddig, nem érdekel hova futsz. Most még maradok, itt a faágon és hagyom, hogy úrrá legyen rajtam ez a „bénítás”, mely nem engedett hosszú perceken keresztül elszakadni a nő pajkos, őzikéére emlékeztető szemeitől, miközben elmerültem a tekintetében, kutatva a valóját.

Mikor kihívóan viselkedsz, a kihívásra biza fog válasz érkezni. Pláne akkor, ha egy éppenséggel hévvel megtűzdelt hímet hívnak el ilyen formában keringőre. S ugyan ez egyelőre csak a hógolyók zárótüzét jelentette, de a tervem folyamatosan formálódott meg a tudatomban. Egyelőre még a hógolyóké volt a főszerep, ahogyan egymás soroztuk, nevetgélve rohangáltunk az erdőben, vidor energiáinkban fürdött az egész erdő, talán megrészegítve azt is, aki a közelünkbe merészkedik megnézni, mi ez a fenenagy jókedv errefelé? Lehet meg is zavarodna, mert „csak” két idős farkast látna tinglitanglizni az erdőbe, akik talán a világ legártalmatlanabb töltényeivel dobálják egymást. Persze, voltak reflexek, melyek előjöttek, ahogyan nálam is besegített Ikina egy-egy pontosabb dobásnál, egy-egy közeledő, amúgy nagyon pontos hógolyó elől kitérni vagy szétcsapni a levegőben. Apró dolgok voltak ezek viszont, mert egyelőre az embereké volt a főszerep. Meg a hógolyóké. Egészen addig, míg úgy nem döntöttem, hogy rohamra indulok. Ideje megleckéztetni ezt az angyali kisördögöt. Siker koronázza az amúgy bot egyszerűségével bíró tervem kiteljesedését, ahogyan hamarosan már a földön voltunk és rendeztünk egy rögtönzött birkózást az avarban. Nem kevés havat nyeltem be és kellett többször a kezei után nyúlnom, figyelve rá, hogy ne térdeljek bele vagy nyomjam meg jobban a sebét, de ne is tudjon elslisszolni alólam, mire átmenetileg megadásra tudtam késztetni és lenyomtam a kezeit. Kisebb szünet köszöntött ránk, vigyorogtunk egymásra, mint a vadalma, hiszen teljesen eluralkodott már rajtunk a pillanat heve, ahogyan levetkőztük több száz éves mivoltunkat és inkább mint két gyerek fetrengtünk a hóban, nem törődve senkivel és semmivel. Újra összekapcsolódott a tekintetünk, megerősített benne Sym, hogy jó itt lenni, jó együtt azt tenni, amit, hisz élvezzük mindketten ezt az egészet. Jó itt lenni veled.
- Ne? Szóval kérsz még, értem.
Fogalmazzunk úgy, hogy alapos munkát végeztem a fürdetése során. Azt akartam, hogy szinte mindenhol havas legyen, ahol csak elérem a felsőtestén. Nem ártott ez bizony a trükközés végett se, mert most se adta könnyen a sikert és igyekezett hárítani a próbálkozásaimat. Több kevesebb sikerrel, de lassan meglátszott az eredmény, ahogyan kezdett hozzátapadni testéhez a ruha. Nem volt nehéz ezt úgy elérni, hogy alapból kimelegedett és még én is rajta feküdtem a saját felhevült testemmel, felgyorsítva az olvadást. Láttam az arcán a vidorága mellett, hogy meg akarja védeni magát a hótól, mégse gyanakodtam, csak tömtem tovább, hagy ázzon. Mikor már hangot is ad a sikeres fürdetésemnek, elégedetten vigyorodok el… hogy aztán az arcomra is fagyjon a vigyor és csakhamar a törékenynek tűnő nő alatt találjam magam. Nesze neked külső megtévesztés. Csak vigyorogtam a megjegyzésére, ahogyan megint megvonogattam felé a szemöldökömet, de nem szóltam most, nem kellett. Mert ami ezen orgyilkos akciója után következett, azt… nem tudom csak úgy szavakkal elmondani. Újra csak mosolyogtunk egymásra, ahogyan nem zavart, hogy rajtam helyezkedett el, ujjaink egymásba fonódtak, egyre lágyabban, egyre inkább kapaszkodva egymásba, mint görcsösen, erőt bevetve szorítva. Tekintetünk immáron harmadjára kapcsolódott össze hosszabb időre. Sym hosszú hajának köszönhetően esélyem se volt szinte másra nézni, de igazából, nem is akartam. Minden előttem volt, amit látnom kellett… amit látni akartam jelenleg. A nő kedves mosolyát, bájos arcát, hótól kipirult bőrét, de legfőképp az igéző szemét, mely nem először késztetett rá, hogy le se tudjam venni róla a szememet. Hogy kutassak, keressek lélektükreiben, találjam meg a választ a kérdéseimre… de legfőképp, hogy megismerjem, meg akarjam ismerni őt. Most pedig… most pedig nem akartam mindenre választ találni… főleg nem a saját tetteimre. Egyszerűen nem akartam választ találni arra, amit csináltam. Olykor vannak dolgok, mikor engednünk kell a minket a irányító ösztönöknek, nem lelassítanunk, csak előre engedni őket. Így történt az, hogy Sym-et közelebb húztam magamhoz. Mondhatjuk, hogy volt határozott mozdulat a dologban, de semmi olyan, aminek ne tudott volna ellenállni, ha akar… ám nem akart, ahogyan a szívem egyre hevesebben vert és még ő is hajolt lejjebb, egyre közelebbről éreztem arcomon a lehelletét, egyre közelebb volt a tekintete. Ujjai az arcomhoz értek, végigsimítva rajta, szinte észre se vettem, mikor váltak szét a kezeink. Mozdult a kezem, megérintették Sym simító kacsóját, picit ráfogva… majd elkezdett feljebb siklani… kézfején… csuklóján… alkarján… könyökén… felkarján… vállán… nyakára, ahogyan most én simítottam le néhány makacs, rakoncátlan hópihét az orcájáról, hüvelykujjammal. Szinte egy örökkévalóság volt ez az egy pillanat, ahogyan még egyszer mélyen belenéztem a szemébe… majd cseppet sem erőszakosan húztam le őt magamhoz, ajkait érintve az enyéimmel. Megcsókoltam Őt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 382
◯ HSZ : 183
◯ IC REAG : 150
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Vas. Jan. 17, 2016 11:34 am

Can't help falling in love (Igaz, hogy ez a rövid verzió, de olyan szép a videó Embarassed)

Képes lett volna támadni, ahogyan korábban is sokszor tette, ha veszélyt észlelt volna. Akkor még az se számított volna, hogy én mit akarok, ha túl nagy veszélyt észlelt, akkor bármire képes lett volna, hogy megvédjen és ezt sose fogom elfelejteni. Túl régóta éltünk együtt és túl sok mindent együtt éltünk meg. Az ölés mámorító pillanatait, a boldogságot, a szabadságot és azt, ahogyan mind a ketten még inkább önmagunkra találtunk. A hímre inkább kíváncsi volt, mint sem a vérére éhezett volna. Barátkozni, ismerkedni szeretett volna, hiszen ő is pontosan úgy gondolta, hogy mindenkinek jár egy esély, de ha azt valaki eljátssza… Nos, akkor jobb, ha nem marad a közelünkben. Aife szemei mosolyra húzódtak, s arca is valami olyasmit tükrözött, bár ez farkasoknál sokkal inkább hatott úgy, mintha vicsorogna, amikor a másik próbálta elkapni a farkát, akkor sietve fordult ő is, így került céltáblára a füle, de nem bánta. Sokkal inkább viszonozta a kedvességet hol a mancsaival piszkálva, hol pedig játékosan a fogaival a másikat. S így folyt a játék köztük, úgy, mintha semmi másra nem kellene figyelniük, csak arra, hogy egymást húzzák és minél jobban megszokják a másikat.

- Néha nem is kell más utat látni, hiszen minden okkal történik, legalábbis szerintem. S néha nem a megtett út számít, hanem az, hogy hova is lyukadunk ki általa vagy éppen milyenné válunk közben, s milyenek leszünk a jelenben, hiszen a jelen apró morzsái formálják a jövőnket. –
Bejárhatjuk a világot, ha nem vagyunk nyitottak rá, élhetünk, vehetünk levegőt, ha képtelenek vagyunk élvezni vagy tanulni a múlt porosodó lapjaiból, akkor szinte alig élünk. Sokszor nem értünk talán dolgokat, de később megértjük, hogy miért tettük meg azt. Néha bátornak kell lennünk és kockáztatni, hogy „ugorjunk” egyet a lapok között, hogy utána ne azzal teljen az időnk, hogy azon gondolkozunk „Mi lett volna, ha megteszem? Ha nem hagyom elillanni a hajnali köddel, vagy éppen a szellővel?” Ezek mind olyan kérdések, amikre az ember nem találhat választ. – Szerintem sokan ezért jönnek ide, hogy új esélyt kapjanak az élettől, de örülök, hogy te megtaláltad a számításaidat itt. – mosolyodom el, hiszen tényleg jó érzés volt az, amikor az emberek megtalálják azt, amit kerestek, ha nem is teljesen, de egy részét. S amúgy is volt ennek a helynek egy különleges varázsa, így nem csoda, hogy itt ragadt a legtöbb farkas, aki egyszer erre a vidékre tévedt. Előtte sok helyen megfordultam, meg az első idejövetelem óta is még, de aztán még is idetévedtem vissza túl sok évvel ezelőtt és azóta is itt maradtam.
- Sajnos igen, pedig szerintem még mindig vannak értékesebb dolgok a zöld hasúnál. – mosolyodom el, majd amikor meglátom a kacsintását, akkor szélesebb lesz és egy apró kuncogás is társul hozzá. Jól esik, hogy ezt mondja és remélhetőleg igaza is van. – Ha egyszer van kedved, akkor néz be hozzám és meglátod. – az pedig, hogy mit ért ez alatt, az üzletet vagy az otthonomat, azt már rá bízom, hiszen mind a két helyen vannak bőven rajzaim, terveim és olyanok, amik még nem valósultak meg, mert még mindig úgy érzem, hogy valami apró részlet még hiányzik belőlük. Meg melyik ember ne vinné haza a munkáját, így nem csoda, hogy otthon is van egy dolgozószobám. Főleg, ha egyedül él, vagyis egy kutyával. – Húgod? – kérdezek vissza kíváncsian, hiszen lenne egy tippen, de nem biztos, hogy igazam van, így inkább csak kérdezek, hogy újabb dolgokat tudjak meg róla.
Szerettem volna őt megismerni, ezért is kérdeztem, de ahogy telt-múlt az idő ő is egyre több mindent kérdezett, én pedig olyan egyszerűen válaszoltam neki, mintha régebb óta ismernénk egymást, pedig nem így volt. Ismertük egymást, de csak nem túl régóta és emiatt kicsit „fura” is volt a dolog, hogy ennyire nyíltan mesélek neki a múltamról.
- Szerintem nem vagyok Piroska, hogy attól kelljen félnem, hogy a nagy farkas fel akarna falni. Sokkal inkább Törpilla lehetnék. – ajkaim újra mosolyra húzódnak. Kíváncsian fürkészem őt, miközben beszél, majd lassan bólintok. – Talán igen, talán nem. Azt hiszem, hogy ez örökre rejtély marad. Ez az Alfa egyik titka lesz örökre, mert én se kérdeztem tőle. Sokkal inkább csak örültem annak, hogy életben hagyott. – s ez tényleg így volt, hiszen képes lett volna megölni, vagy legalább elég nagy esélye lett volna, de ott mondjuk akkor már csak az erőmet, hanem a képességemet is bevetettem volna ellene és elszöktem volna. Viszont ha így alakult volna, akkor most nem üldögélnék valószínűleg itt vele, így még inkább nem bánom, hogy akkoriban úgy alakultak a dolgok. – Gyönyörű, egyszer mindenképpen menj el oda, ha teheted. – s őszintén így gondoltam. Én is szerettem volna egyszer oda még visszatérni, ha nem is sok időre, de egy kisebb kiruccanás keretében és talán egyszer össze is fog jönni.
Amúgy se kellett engem félteni, s valószínűleg erre ő is szép lassan rájött. Törékenynek tűnő apró teremtés vagyok emberi alakban, de valójában meg egyáltalán nem igaz rám, viszont ezt sose bántam, ahogyan azt se, hogy ennyire picire nőttem. Lentről nézve is a világ másabb, ahogyan fentről nézve is az lehet, de kellenek „törpék” is erre a világra. Na, meg a sok „Góliát” között könnyebben tűnhetek el. Lehet, hogy másképpen kellett volna indítanom a találkozáskor, de valahogy az jött és szerencsére ő vette is a lapot, így nem kellett tovább haladnom, vagy éppen megvédenem magamat, ahogyan két humortalannál történt volna.
- Valóban másabb, de szerintem mindegyik kultúrát képes az ember befogadni, egyedül csak azon múlik, hogy érdekli-e az embert, nyitott-e ama ország szokásaira és rejtelmeire. Az már régen rossz, ha valakinek  a torkán úgy kell lenyomni, de a legszebb az egészben, hogy mindennek ellenére ma is eléggé meg maradt a kultúrájuk és erre igazán büszkék lehetnek. – ajkaim szélén még mindig ott bujkált a mosoly. Majd meglepetten pillantottam rá. – Hmm, arról a helyről mondják, hogy Európa szíve, vagy tévednék? Biztosan szép hely lehet. – sose jártam még ott, vagy ha igen, akkor valószínűleg csak átutazóban és ezért se maradt meg az emlékeim között, de ennek ellenére azért hallottam már róla ennyi évvel a hátam mögött.
Viszont a Kínában eltöltött időről nem sokat mesélek, nem menne. Egyszerűen csak nem akarom elrontani ezeket a pillanatokat a múlt sötét árnyékával. Ahogy mondani szokták a rosszra az ember sokkal tovább emlékszik, mint a jóra. Én mind a kettőre emlékeztem, egyedül a veszteség estéje sokkal élénkebben élt az elmémben, talán amiatt, mert sose voltam képes igazán megbocsájtani azt, ami azon az estén történt. De talán majd menni fog, vagy csak egyszerűen meg akarom tudni, hogy pontosan akkor mi is történhetett…
Másrészt meg annyira talán nem is meglepő, hogy sok farkas járt ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben akár, vagy máskor. De ahogy mondani szokták véletlen találkozások nincsenek. Mindenki akkor toppan be a másik életébe, amikor itt az ideje. De magam sem tudtam még azt, hogy én miért toppantam be az övébe, s ő miért az enyémbe. Volt valami megfoghatatlan ebben a találkozásban, ahogyan az éjszakai égbolt alatt egy faágon ülve figyeltük a másikat. Elvesztünk egymás szemeiben, miközben talán a másik lelkéhez kerestük az utat, mintha csak még jobban megszerettük volna ismerni a másikat, a gondosan ajtók mögé zárt „titkokat” fel akartuk volna törni, hogy a kép egyre inkább kitisztuljon, hogy minél jobban megértsük azt az érzést, ami legbelül lappang. Már csak az volt a kérdés, hogy a jövő szellője képes lesz-e minket vezetni, képesek leszünk-e kockáztatni, de amint az első hólabda elrepült már tudtam, hogy igen. Hogy hamarosan újra a szeszélyes jövő kezébe adom a kezemet és hagyom, hogy vezessen és a ki nem mondott kérdésekre még több választ kapjak, miközben jókedv továbbra is uralni fog mindent, vagyis reménykedtem, hogy így lesz.


Játék és jókedv, két olyan dolog, ami szerintem örökké elkíséri az embert, hiszen részben mindenki gyerek marad, csak ezt sokan nem ismerik be, vagy csak sokan túl mélyre temetik ezt a tulajdonságát. Mi viszont nem féltünk kimutatni azt, hogy tudunk olyanok lenni, mint két tinédzser, legalábbis ebben a játékban biztosan. De hamarosan már a lábunk nem éri a talajt, nem roppan a hó a lépteink alatt, mert egyszerűen elkap, majd a hóban kötünk ki. Iszapbirkózás helyett lehet hóban is birkózni, de persze ez is csak játék. Meg milyen lenne már, ha oly könnyedén adnám magamat, hogy hóembert csináljon belőlem? Nos, az nem én lennék és szemmel láthatóan őt se zavarta a dolog. Mind a ketten kaptunk rendesen havat, s néha talán még le is nyeltünk belőle, de hát ez már csak ilyen. Egyikünk se fog belehalni a hóba, meg amúgy is hegymászók néha azt fogyasztják, amikor már nincs vizük, ha jól emlékszem, hiszen én sose voltam hegymászó… A pillantásunk egymásba fonódik, s ezáltal mind a ketten tudjuk, hogy hasonlóképpen gondoljuk azt, hogy jó itt lenni a másikkal és egyikünk se bánta meg a szeszélyes „szellők” eddigi terelgetését.
- Héééé, be akarsz temetni? – kérdeztem tőle nevetve és közben játékosan próbáltam eltolni magamtól, vagy legalábbis megakadályozni azt, hogy teljesen elázzak, de ez képtelenség volt, hiszen nem kellett őt félteni. Tökéletesen értett ahhoz, hogy szép lassan betemessen és minden egyes ruhadarabom elázzon, hogy a végén szinte már csavarni kelljen belőle a vizet. A hó szép lassan olvad el rajtam, így én egyre inkább kezdtem tényleg olyanra hasonlítani, aki a vízben megmártózott, de helyette csak a hóban és erről árulkodtak az apró hódarabok a ruhámon, a hajamban vagy éppen az orcámra tapadva, illetve az ő ruházata is simán elárulta azt, hogy itt egy kisebb hóban fetrengés történhetett.
Én felül, ő alul, hiszen kicsit változtattam a felálláson, de nem sok havat kapott a korábbi támadásáért cserébe, mert a pillantásuk újra egymásba talált, s mintha rabul ejtett volna az a szempár Újra hosszasan elidőztem benne, ő közelebb húzott magához, én meg közelebb hajoltam hozzá, az ujjaim pedig önálló életre keltek, amikor elindult Nicho arcának a felfedezésére. De akkor se bírtam elszakadni attól a szempártól, attól, amelyikben talán a ki nem mondott kérdésekre, vagy éppen a tetteimre akartam meglelni a válaszokat, azokat a válaszokat, amikről tudtam, hogy sose fogok választ kapni, hiszen néha nem kell válasz, néha csak hagyni kell, hogy az ösztöneik vezessenek. Hallottam szívének egyre hevesebb ritmusát, s minden egyes érintésével az én szívem is egyre hevesebb ritmust kezdett el járni. Figyeltem őt, az érintése szinte perzselte a bőrömet, ahol nem takarta ruha, s ennek köszönhetően egy jól eső bizsergés járta át a testemet. Egy pillanatra talán még levegőt venni is elfelejtettem, amikor arcomra siklott a keze, pár másodperc erejéig még a szemeimet is lehunytam és elveszettem abban a megfoghatatlan érzésben, amit ő váltott ki. Alig ismertem, de még is olyan dolgokra volt képes, amiket már régóta nem tapasztaltam… Majd mielőtt ajkaink egymásra találtak volna, a pillantásunk újra egymásra lelt, ő közelebb húzott, én pedig nem ellenkeztem, egyszerűen csak sodródtam az árral, hagyva, hogy a dolgok maguktól történjenek meg.  Ajkai ajkaimat érintették, mire a szívem újra hevesebben dobbant. Váratlan volt, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy ez fog történni, ha megszólítom őt, de egyáltalán nem bántam. Sőt, örültem annak, hogy akkor odaállítottam a fa alá, s nem pedig elsétáltam. A csókja pedig pillanatok alatt viszonzásra lelt, nem érdekelt semmi se, hiszen a világ egy pillanatra megszűnt és csak ő, illetve én voltam ott a hóban… Elvesztem a csókban, ami egyre szenvedélyesebb lett, talán közben fel is ültünk, vagy talán újra én kerültem alulra, ki tudja, hiszen túlzottan bekebelezett az az érzés, amit ő ébresztett bennem, ami neki köszönhetően kezdte újra elődugni a fejét, majd amikor végeszakadt „ajkaink játékának”, akkor homlokomat az övének támasztottam, a légzésem kicsit hevesebb volt, a szívem még mindig gyorsabb ritmust járt. De nem bántam, boldog voltam  és ez láthatta a pillantásomban is. Talán mondhattam volna valamit, de néha ezer szónál is többet képes mesélni egyetlen egy pillantás is, ahogyan most is, amikor újra őt fürkésztem…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 352
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Vas. Jan. 17, 2016 9:06 pm


Nem volt most itt a helye semmi erőszakoskodásnak, elvégre egyik fél számáról se történt olyan jellegű atrocitás, mely megkövetelte volna. Ami volt is, az megmaradt egy teljesen más jellegű szinten a találkozó. Megmaradt a pimaszkodás, az ismerkedés mezsgyéjén és nem is nagyon akart másmerre elmozdulni. Lehetett persze úgy kavarni a kártyákat, hogy szépen lassan váltson profilt az esemény, de őszintén, szólva, ki akarta jelenleg? Talán valami rosszakaró kismanó, de azok szerencsére most az erdő másik végében voltak. Maradjanak is azt, köszönik szépen, a farkasok jelenleg tökéletesen elvoltak a maguk metafizikai világában és nem akarták, hogy bárki beleszóljon ebbe. Ikina végül ugyan nem tudja elkapni a suhanó farkincát, de nem marad le a másodlagos célpontjáról. Picit megrágcsálja, de semmi komolyabb, mielőtt engedné és folytatják a mókázást. Nem volt rest táncba hívni Sym farkasát, ahogyan viszonozta annak gesztusait, játékosan kapkodva az irányába. Közben pedig egyre inkább beengedte őt a személyes zónájába, energiáját mutatva neki, s ő is fürödve a nőstényében, ahogyan keveredtek itt a történések közepette.

Bólintottam szavaira, most hirtelen én se tudtam volna jobban megmondani. Mondom ezt annak ellenére, hogy meg szoktam ejteni azt az alapvető hibát, hogy lemaradok valahol. Elkalandozok a múltamban, hiába tudom, hogy azok már csak árnyak, régi korok dolgai, de... unalmas pillanataimban szoktam kapni magam néha a mi lett volna ha-n gondolkodom. Mi mehetett volna másként. Persze aztán rájövök, hogy ez teljességgel hülyeség, ugyan mit tudnék megváltoztatni rajta, elvégre, a múltat nem befolyásolja az erőm. S hiába ha később megbánok valamit, úgy se változik. Talán emiatt van, hogy a tetteim nagy részét sosem bántam meg igazán, meg azokat se, amik enyhén szólva is kiverik a biztosítékot az emberek jelentős részeinél. Hiába, most mivel lesz jobb, ha szomorú kiskutya szemet vágok? Semmit. Attól még megöltem őket, elkövettem a dolgokat. Előre kell nézni, ahogyan Sym-el is megbeszéltük az este folyamán.
- Kérdezz meg pár év, vagy hónap múlva, aztán majd meglátjuk, hogy valóban bejöttek-e... de kétségtelen, már sok minden máshogy van.
Falkában éltem, kölyköm volt, nem akar kinyírni a fél város, talán egy egy személy de neki se sürgős... nos igen, határozottan van valami előrehaladás a részemről. De visszaesés is, ha arra gondolok, hogyan ment rommá Sarah-val a kapcsolatom, pedig ott is megtettem minden tőlem telhetőt. De sajnos... olykor nem elég az sem. Ez pedig egy újabb fejezetté vált hosszú életemben. Szép volt... de... elmúlt, bármennyire is fájt utána.
- Nah, magyarázhatod ezt annak, aki azt hiszi, egy köteggel övé lehet a világ és még ezt is nevelték belé, hogy elhiggye - kivinném én őket a csatatérre csak egy éjszakára, ott ugyan nem fogja hasznát venni, ha egy mesterlövész hajszálkeresztje húzódik a fejére. - Köszi a meghívást, élni fogok vele.
Nem tudom, hanyadjára kacsintottam már az este folyamán neki, de lassan a szemem kezd már ráállni erre a mozdulatra. Csak nehogy úgy maradjon, mert tartok tőle, hogy eléggé hülyén nézne rám utána a világ, ha megállás nélkül tikkelne a szemem. Bár akkor lenne min mosolyognia a mellettem levőnek, az biztos.
- Igen, a húgom. Michelle Tedrow, végrehajtóként szolgálja a falkát... civilben pedig kiéli a nem kevés művészi vénáját. Hosszú, sötétbarna haj, ugyanilyen színű szem... azt hiszem egy magas veled.
Az én kis testvérem, aki évszázadokra elveszett a szemem elől, de itt Fairbanks-ben visszatért, hogy részévé váljon az életemnek, én pedig az övéének. Talán az egyik legnagyobb ajándék volt az élettől, amit kaphattam... a testvéremet, aki nem a múlt vádló példájaként néz rám, hanem jóban-rosszban egymás oldalán állunk, támogatjuk egymást ezen a rögös úton... minden testvéri perpatvarok ellenére, elvégre ez is hozzátartozik a létünkhöz.
- Pedig lehet jól állna a piros ruha meg a kosár a kezedbe, ahogy így elképzellek - mosolygok, majd nevetek. - Találó, már agy a felülről nézős tapasztalataim után - pimaszkodok most én vele, de aztán eszembe jut valami. - Te, ha Törpilla vagy és én pedig el akarlak kapni téged... akkor én vagyok Hókuszpók.
Egek... most elképzeltem magam fekete csuhában és félkopaszon, kampós orral, ahogyan egy hálóval a kezemben kergetem a kis kék Sym-et, mert már nagyon kéne ennem törp-pörköltet... ppffff... atyámuram, nemár. Miért vagyok én ennyire vizuális alkat... jah, várj, hogy ez "szakmai" ártalom. De basszus akkor is... ez... már fizikai fájdalmat okoz, ahogyan majdnem kétrét görnyedek a kuncogástól és esek le a fáról hajszál híján. Najó, ezt inkább befejezem, mielőtt hívja itt nekem az intézetet és bevisznek muszájkabátban.
- Nos igen, nagy kár lett volna érted - ehm... ez most kicsúszott vagy mi? - Majd egyszer adok neki egy esélyt... bár lehet jobb lenne valaki olyannal menni, aki ismeri is a terepet.
S akkor egy újabb ehm pillanat, ami így utólag... najó, megint honnan jött az, amit mondtam. Csak egyszerűen kimondtam az első dolgot, ami megfogant a gondolataim között, még kiforratlanul, átgondolatlanul és most ott csenghetett a nő fejében. Neeem, nem ült ki döbbenet az arcomra, vagy kezdtem el facepalmozni, hogy már mit mondtam megint. Nem volt ez igazából tragédia... sőőőt... egyre jobban tetszett ez a lehetőség, ahogyan jobban átgondoltam a dolgot.
- Hát nézd, egyesek fegyverrel, vérrel és vassal hódítanak, míg mások inkább kifinomultabb eszközökhöz nyúlnak és a kultúrájukat vetik be fegyverként. Legyőzheted valakinek a hadseregét, de cseszheted, ha van ellenállás... ám ha a kultúrádat terjeszted, egyből kiszolgáltatobbá teszed a másikat.
Ez megint egy olyan dolog, amivel igazából nem lehet mit kezdeni, így működik. Egyes ilyen hódítások nagyon is jól sülnek el, elvégre megismerhetünk egy másik kultúrát, annak az értékeit... de rosszul is, ha bekebelez végül.
- Gyönyörű. Hatalmas erdősségek, végeláthatatlan folyók... olyan saját kultúra ott a savanyú Európa szívében, melyet sokan kívánnának magukénak. Hangzatos nyelv, mely nehéz ugyan, ritkán használ, de utána kifizetődő ismerni. Én ugyan vidéken éltem főleg, de volt lehetőségem bejárni az egész országot... de a helyi tanyasi élete nem tudta azóta felülmúlni egyik metropolisz sem.
Talán pont ezért is Fairbanks. Kisváros a maga pár tízezer lakosával, de Alaszka teljesen más, mint az USA bármely része. Kis elzárt térség, megőrizve a természettel való harmóiáját, sajátos berendezkedését, szinte már érződik, hogy amúgy ezt messze nem a nyugatiak alapították, hanem a honfitársaim. Szépen el is terelődött hát Kínáról a szó, nem táplálva tovább Sym démonjait egyelőre, maradjanak csak lappangani a homályban, egyszer elég volt őket előre engedni este. Rendes körülmények között persze ez nem lenne akkora tragédia, elvégre mindenkinek meg kell küzdenie a démonjaival, újra és újra, egy farkasnak pedig pláne tudnia kell kezelni őket. Ma este viszont legyen csak kivétel. Túlságosan... egyedinek hatott, megismételhetetlennek, sajátosnak, ezt éreztem a szívem legmélyén, valahol suttogott. Ezek az érzések kerülgettek, a suttogásra viszont nem nagyon hallgattam, túl halk volt... majd gyakorlatilag beleordított az arcomba, mikor megtörtént az első szemkontaktus. Ennél egyértelműbben nem is közölhette velem az élet, hogy figyelj oda, mert van még itt valami fontos a levegőben és nem csak annyi, amennyit eddig tapasztaltál. Még egy magamfajta idióta is észrevette így már ezt. Hiába mondom azt, hogy nyitott szemmel járok a világban, olykor még az enyémek is csukva vannak, csak hogy nekisétáljak valaminek, amiből majd baj lesz. Most viszont nyitva voltak és örültem neki módfelett, ahogyan bezárkóztunk a magunk kis világába, miközben farkasaink elvoltak egy másik síkon. Beszédes szemek, kimondatlan szavakkal, de szükségtelenek. Olykor be se állt a szám, képes voltam lyukat beszélni mások hasába, de most nem tettem. Csak elszelelt volna a pillanat, beleveszve ezzel a múlt hálójába, ki tudja, mit veszejtve el. Hogy mit tudhatok meg róla, mi derülhet ki ebben a szemkontaktusban. S végül megtudtam, mi derülhet ki...

Letepertem végül Sym-et a földre, miután elkaptam és mindent megtettem azért, hogy megtörjem az ellenállását, persze csak a játékos kereteken belül. Védekezett ő, védte a szárazságát, mint anyatigris a kölykeit, de mégse éreztem, hogy ezzel generálná bennem a gyilkos hévet. Mondjuk rendben van, sokat segített a dolgon, hogy nevetett közben, vigyorgott és nem feszültségtől volt terhes, küzdött az életéért. Sokat segít ám, ha kicsit más a légkör, segít megőrizni egyes dolgokat, másabbá teszi a kimenetelt, s csak élvezzük a történéseket. Volt némi harc érzete a történteknek, de ezt más miatt élveztem, mint a régieket. Talán pont azért, mert már egy ideje nem volt részem ebben és most elkapott a játékos hév. A hó beborított mindkettőnket, mire le tudtam fegyverezni a nőt, ténykedésünk hevének köszönhetően talán pár csepp rá is csöppent az alattam fekvőre, előre vetítve a várható ázottságát. Lehet megmentette volna most ez az újabb szemkontaktus. Bevallom, most is kész lettem volna elveszni, ott ragadni, nem csinálni mást, mint a fán legutóbb. De úgy tűnik, ezúttal erősebb volt az elhatározás, amit a fejembe vettem és segített kitörni.
- Nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek!
Talán vicces fenyegetés volt, de betartottam, mert meg szoktam tartani az ilyeneket. Ellenére pedig nem volt, amennyire észrevettem... najó, ne legyél hülye, Nicho, meg akar akadályozni abban, hogy rögtönzött hóember legyen belőle. Nem mondom, nem próbálkozik rosszul, de egyelőre még én voltam jobb helyzetben, amit ki is használtam. Magam előtt pedig láttam gyakorlatilag, ahogyan majd a nő feláll a földről és gyakorlatilag egy két lábon járó vízesés lesz, mire végeztem a... hát talán a kaján vigyorgás és képzelődés helyett nem ártott volna figyelni, ahogyan a módfelett mozgékony nő maga alá kényszerített és lenyomott. De nem zavart... talán sokkal inkább azért nem, mert most volt lehetősége a korábbi dolognak arra, hogy visszarendeződjön. Tekintet fúródott a másik tekintetébe, rabságba ejtve, megláncolva, hogy most már ne akarj megszökni, csak engedj a pillanatnak, amely rád vár egy ideje. Rám telepedett, mind Sym, mind a hangulat, mely körbevett minket és magával rángatta a két koros farkast. Utoljára kellett a képembe ordítani, hogy végre megértsem, ne akarjak válaszokat találni, rosszul közelítem meg a dolgot. Hiszen a válasz ott volt a kezdetektől a szemem előtt, kiszúrta szinte. Ezért akarta, hogy ott ragadjak... hogy keresni akarjam a válaszokat. Nem a válaszok voltak a lényegek... hanem az, hogy érdekeljen, hogy felkeltse a figyelmem... mert ugyanez dolgozik benne is, mióta odajött. Megértetem végül az üzenetet, ezzel késztettem magam kockáztatásra és cselekvésre, mert eljött az ideje. Közelebb húzódott végül, nem csak a késztetésemre, de maga is csökkentette, ahogy puha ujjai érintették az arcomat. Nem voltam rest viszonozni az érintését, egyszersmind újabb akkordot adni a táncnak, melyre felkértük egymást. Ugyan összekapcsolódott még egyszer utoljára a tekintetünk, de már nem blokkolt minket, hiszen eljött a pillanat, ajkaink minden ellenkezés nélkül érintették meg egymást. A szívem hatalmasakat vágott a mellkasomra, miközben utolérte a tudatom a cselekvést és rájöttem, mi történik... és hagytam magam elveszni benne. A szenvedély fellángolt közöttünk, ahogyan átkúszott a kezem a tarkójára, másik kezem pedig kiszabadult, és a derekára fontam. Mozdultam, felültem a nővel, átcsusszant az ölembe, ahogyan érezhetően egyre jobban elengedtük egymást, első csókunk egyre hevesebbé, egyre szenvedélyesebbé vált, ha nem mohóvá. A pillanat végül megszakadt, homlok ért a homlokhoz, ahogyan próbált a lélegzetem helyreállni, szívem nem összezúzni a bordáimat és kitörni a helyéről. Egy szó se jött ki a torkomon, energiáim beszéltek Symhez, érintve az övét, mosolyogtam rá, hisz ugyanazok az érzések fogtak el, mint őt. Boldog voltam, hogy ma találkoztunk... és hogy átléptünk egy bizonyos határt. S ahogyan ott ültünk a hóban, korábbi összecsapásunk helyszínén, egy újabb érzés fogott el. Lassan ideje lesz odébb állnunk, hisz hosszú ideje kint vagyunk már. Nem voltam rest újabb csókot nyomni az ajkaira, mielőtt érezhette, hogy erősebb lesz testén a fogás és olyan könnyedén álltam fel vele, mint ha nem is tartanám a karjaim között. S mikor felegyenesedtem, észrevettem valamit. Felnéztem az égre.
- Sym...
Ott az égen, ott táncolt. Zöldes színével ragyogta be az eget, járva az előre meg nem jósolható ütemet, úgy, ahogyan csak ő tudja. Elmosolyodtam. Aurora Borelias... a jelenség, amire kértem, hogy nézze meg majd velem... most fénye ragyogott le ránk.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 382
◯ HSZ : 183
◯ IC REAG : 150
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Vas. Jan. 17, 2016 11:19 pm



Minden ember kíváncsi valamilyen szinte a környezetében élőkre és ez nem volt másképpen a farkasoknál se. Ők is kíváncsiak voltak egymásra, ismerkedtek. Eleinte távolból, majd pedig egyre közelebb és közelebb mentek egymáshoz. Mintha csak azt szerették volna megtapasztalni, hogy a másik tényleg nem szeretne nekik ártani, s nem akart egyikük se bajt. Ők csak rájöttek arra, ami a „testvérük”figyelmét messzire elkerülte és utána pedig egyszerűen lakatot tettek a szájukra, hogy végül egyszerűen csak belevessék magukat a játékba. Nicho farkasának a „támadása”, a farkasom fülének a megnyámmogása is csak játékos volt és a farkasom nem is vette magára a dolgot. Inkább csak tovább bolondozott, néha kicsit hemperget és úgy bolondította a másikat, míg máskor ő is megpróbálta vagy a farkincáját vagy a fülét megízelgetni, de azt is játékosan. Jókedv őket körbelengte őket…


- Talán nem minden úgy fog alakulni, ahogyan eltervezted, de néha sokkal jobb dolgok is történhetnek, mint amiről valaha álmodni mertünk volna. De rendben, majd megkérdezem később...– barátságosan csendül a hangom, hiszen én se mertem volna sose azt gondolni, hogy megismerem azt, hogy például milyen felnevelni egy gyermeket, hiszen az enyémet elvették, odaadtam, hogy jobb élete lehessen. Sose ismert, de én ismerem őt. Túl jól, hiszen Victoria névre hallgat és itt él ő is. Viszont Ry lányának a nevelésében segíthettem, lehet, hogy nem én hoztam a világra, de sok éven keresztül neveltem és úgy szeretem, mintha az enyém lenne. Ugyanakkor fáj az, hogy a tulajdon lányomnak a múlt szeszélyes szellői miatt nem adhattam meg az anyai szeretetet. De most legalább vigyázhatok rá, még ha ő nem is tudja, hogy nem csak egy barátnő vagyok a múltból, hanem annál több.
Kijelentésére csak megrázom a fejemet, hiszen az ilyeneknek felesleges bármit is magyarázni, mert úgyse értik meg. Én meg feleslegesen nem szeretem jártatni a számat, meg úgy senki se szerintem. A válaszára pedig csak kacsintottam egyet, mintha csak azt szerettem volna kifejezni, hogy várni fogom és közben kicsit szélesebb is lett a mosolyom, amikor láttam az ő kacsintását. Ma már nem is tudom, hogy hányadsorra, de nem bántam. Úgy ültünk itt és beszélgettünk, mintha már ezer éve ismernénk egymást. S ehhez hozzátartoznak ezek a dolgok is.
Kíváncsian hallgatom azt, amikor a testvéréből beszél és elég hamar egyértelművé válik, hogy igazán fontos neki a lány. Nem csak egy szó a testvér dolog, hanem tényleg a testvére és bármire képes lenne, hogy megvédje őt, ahogyan egy bátyó tenné a kistestvérrel. – Akkor őt se kell félteni, igazi harcos teremtés lehet. Úgy néz ki, ez családban marad. – s ajkaim újra mosolyra húzódnak, miközben egy pillanatra elgondolkozom. – Ő tűzoltó, nem? Vagy tévednék? – én magam sem vagyok biztos abban, hogy jó farkasra tippelek-e, de ha ő az, akkor nagyjából megvannak a lány vonásai, mert már láttam a városban, de vele se beszélgettem még.
Kuncogásban török ki és megrázom a fejemet, de ekkor még nem repül a kijelentéséért hógolyó felé, az később jött el. – Héé, nem szabad a kisebbet bántani. – szólalok meg még mindig kuncogva és játékosan, majd az újabb okfejtésre még inkább elkezdek nevetni, hiszen magam előtt látom olyan jelmezben és egyszerűen alig bírom abbahagyni a nevetést, de szemmel láthatóan ő is. Amikor pedig sikerül végre kicsit abbahagynom a nevetést, akkor megszólalok. – Igen, eléggé találó a név, nem véletlenül ragadt rajtam, de legalább jópofa. Amúgy még lehetsz Sziamiau is. – nyújtom ki rá picit a nyelvemet, hiszen rajta az ő eszén meg pláne túljárnak a törpök, s mintha csak én is célozni szeretnék arra, hogy még érhetik őt meglepetések. – Illetve, ha így folytatod, akkor te leszel Tréfi. – s újra picit kinyújtom a nyelvemet, amikor még mindig nevet, de aztán az ő nevetése is alábbhagy, nem mintha bánnám. Jó hallgatni a nevetését, azt meg még jobb, amikor miattam nevet és miattam ül az arcán mosoly. Magam sem tudom, hogy miért gondolom ezt, de még is valami miatt ez a fura gondolat befészkelte magát az elmémbe és nem is óhajt onnét távozni.
Amikor pedig kimondja azt, akkor sietve kapom fel a fejemet és újra rajta állapodik meg, mintha csak azt akarnám megtudni, hogy valóban jól hallottam-e azt az előbb. Szemeim picit elkerekednek, de az újabb megnyilvánulása egyértelművé teszi, hogy semmi gond a fülemmel. – Talán, akkor amikor aktuális lesz, akkor kérdez rá annál a személynél, hátha sikered lesz. – válaszolok picit sejtelmesen, de azért zavaromban kicsit a hajamba túrok, de a mosoly továbbra is ott bujkál az arcomon és őt figyelem. Jól esett az, hogy szívesen elmenne velem oda, de hiába kutattam válasz után, akkor még nem igazán tudtam volna megmondani, hogy miért, hiszen ami az orrunk előtt van, azt oly nehéz észrevenni.
Szavaira csak bólintok, hiszen igaza van, s nem érzem úgy, hogy erre bármit érdemes lenne még hozzáfűznöm. Eleve ez nem egy vita, hanem csak eszmecsere, de meglepően sok mindennel kapcsolatban hasonlóan gondolkodunk és ennek köszönhetően talán még érdekesebb ez a beszélgetés, hiszen sok titok lappang még mindig a múltunk porosodó oldalain.
Amikor pedig arról az országról mesél, akkor igyekszem elképzelni a leírása alapján, hiszen annyira nem lehet nehéz. S érzem, ahogyan az elbeszélése egyszerűen beszippant és ahogyan meséli, úgy még egy pillanatra azt hiszem, hogy ott vagyok. - Tanyasi? – kérdezek visszacsodálkozva, hiszen ezt a kifejezést se gyakran hallja az ember. – Egyszer talán eljutok oda, s az se kizárt, hogy oly szerencsés leszek, hogy olyan fogja megmutatni, aki egykoron járt már ott és beszippantotta. – mosolyodom el, s nem bánom azt, hogy a gondolataimat hangosan kimondom. Ő is kimondta, s mintha ez ragályos lenne, persze azért egy pindurit képes vagyok zavarba jönni, de jobb az őszinteség, mintha csak nagyáltalánosságban beszélnék.
Aztán pedig a szavak elhalkulnak, s nem marad más, mint a természetadta zene, s a szempárok egymásba fonodása. Figyeljük a másikat, meg akarjuk ismerni, de legfőképpen meg akarunk érteni bizonyos dolgokat. Olyan dolgokat, amiket a jövő szeszélyes szellője csalfán belecsöppentett ebbe a találkozásba, de egyelőre még csak morzsákat hagyott, mintha csak azt szerette volna, hogy azzal foglalkozzunk, és ne lássuk meg azt, ami talán annyira egyszerű lenne, ami annyira nyilvánvaló lenne. Helyette inkább minket egy játék felé sodor, mintha csak húzni szeretné az időt, mintha csak tovább szeretne minket vinni az ösvényen, amit már oly régóta megírtak a csillagok…

A figyelmeztetéses megjegyzésére csak egy újabb hó adaggal próbálom megkínálni, de természetesen mind ezt játékosan. Nem gondoltam volna azt, hogy ma még itt fogok kikötni, hogy hóban fognak megfürdeni és közben a nevetésem fogja bezengeni az erdőt, ahogyan az ő nevetésével összefonódnak. Küzdöttünk, de csak játékosan, miközben mind a ketten bőrig áztunk, de csöppet se bántam. Ami eddig történt, amióta vele találkoztam, azóta egyetlen egy mozzanatát se bántam. Úgy éreztem, hogy mindennek így kellett történnie és valami miatt még az is felüti a fejét, hogy a meglepetések tárháza még nem ért véget. Az élet tartogat még sok meglepetést mára.
S valószínűleg ebbe a meglepetésbe tartozott bele az is, hogy én kerültem idővel felülre, hogy én pillantottam rá a mosolyogva. Kicsi a bors, de erős. Ajkaink mosolyra húzódtak, a pillantásunk újra egymásra talált, s hirtelen minden megváltozott. Pontosan úgy, ahogyan korábban már többször. A szavak feleslegessé vártak, helyette a tettek beszéltek. Egy apró és gyengéd érintés, majd az ő keze indult el a kezemen egyre feljebb, míg végül arcomhoz nem ért. Gyengéd érintés volt, amivel milliónyi érzést szabadított el és el is vesztem bennünk. Olyan érzéseket, amiket oly régóta nem éreztem és magam sem értettem, hogy miként lehet képes erre egyetlen egy tettével. A szívünk dallama egyre hevesebb lett, ahogyan az események magukkal sodortak. Energiánk körbe lenge a másikat, az élet szellői közelebb sodortak minket és szép lassan kitisztult a kép, hogy mi is lehetett az a dolog a fán. Ajkaink egymásra találtak, s újra mindent elsöpört az akkor feltámadó érzések tömkelege. Többé már nem volt menekvés, de nem is akartam. El akartam veszni abban az érzésben, az ölelésében. Szenvedély apró parazsai egyre nagyobb lángokba csaptak, míg végül teljesen körbe nem öleltek minket. Hamarosan pedig szép lassan az ölébe csúsztam, ahogyan felült. Amikor pedig vége szakadt annak a pillanatnak, akkor csak a homlokunk ért össze, leheletünk egymás arcát simogatta, miközben a szívünk még mindig őrült dallamra járt, de ugyanarra a dallamra. Mintha csak időre lenne szükségünk, hogy elfogadjuk azt, vagy inkább feldolgozzuk azt, ami történt, hiszen ez még se egy film, amiben első pillantásra az emberek egymásba szeretnek, de mintha most az élet pontosan ezt hozta volna a valóságba, annak apró csíráját ültette volna el bennünk. Figyeljük a másikat, ajkaim mosolyra húzódnak és gyengéden simítok végig újra arcának vonalán. Amikor pedig szorosabb lesz az ölelése, akkor a karomat a nyaka köré fonom, majd egyszer-kétszer a tarkója vonalán simítok végig az ujjaimmal, amikor pedig feláll, akkor egyszerűen a lábaimat köré fonom, s kíváncsian fürkészem őt. Amikor pedig kiejti a nevemet, akkor követem a pillantását.
Ajkaim ámulatra húzódnak, hiszen ez gyönyörű. Még szebb, mint egyébként szokott lenni. Figyelem a természet varázsát. – Ez gyönyörű, Nicho. – suttogom alig hallhatóan és rövid időre elveszem a táj varázslatában. Talán percek telnek így el, majd mosolyogva fordulok vissza felé és egy rövid csókot lopok tőle.
- Most inkább Törperősre hajtasz, vagy csak egyszerűen elrabolod Törpillát? – kérdezem meg tőle játékosan, nem mintha bánnám azt, hogy a karjaiban tart. Sőt, nagyon is élvezem és legszívesebben örökre elvesznék az ölelésében. Mosolyogva figyelem őt, fürkészem őt, a pillantását és az se kizárt, hogy rövid időre az íriszei újra rabul ejtettek.
- Merre megyünk, vagy titok? – kíváncsiskodom tovább, hiszen ha a városba így fogunk végig menni, akkor biztosan sokan meg fognak nézni, de igazából csöppet se érdekel, hogy mások mit gondolnak, mert boldog voltam, s még mindig talán a korábbiak hatása alatt álltam. Ha viszont esetleg egy közelebbi ház volt a cél, akkor akár simán elárultam azt, hogy merre lakom, hiszen az még a lakon kívül volt, de elég közel hozzá és részben az erdőben már.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 352
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Hétf. Jan. 18, 2016 10:03 am


... s lassan más is jelentkezett. A farkasok egymás körül keringtek, folytonosan heccelve, megérintve, kóstolgatva a másikat, mint ha csak meg akarnák nézni, vajon mindent elnéznek-e egymásnak, vajon tudnak-e olyat tenni, amire a másik már dobbant egyet a lábával, jelezve, eddig, ne tovább, túl messzire mentél, mit képzelsz magadról? Nem történt ilyen... legalább is Ikinának egyáltalán nem akaródzott ilyet tenni. Túlságosan belelovalta magát a történésekbe, ahogyan incselkedett Sym farkasával, meg se fordult a fejében, hogy a másik tiszteletlenséget követne-e el vele szemben. Bár úgy, hogy ő volt a fiatalabb, vicces lenne arra gondolni, hogy ő követel tiszteletet, de ebbe most ne menjünk bele. A farkasok háztája ugyan más síkon volt, mint ahol gazdatesteik élték meg ezt a kivételes estét... ám Ikina is érezte, valami húzza őt a nőstényhez. Nem volt egyszerű felejtenie, hogy miután visszakapta, újra el kellett engednie az energiáit... de szembesülnie kellett a tényekkel, nem megy így sokra. Tovább akart lépni, engedni most, ahogyan egyre többet mutatott meg magának a nősténynek, hagyva, hogy energiái összekeveredjenek Aife-ével, nyomot hagyjanak rajta, akárcsak a másiké őbenne, miközben egymást hajkurászták, megállás nélkül.

Halk kuncogást hallattam a megjegyzése hallatára. Hát ha még tudnád, mennyire rátapintottál a lényegre.
- Igazi túlélő, akárcsak én. Oroszok vagyunk, Sym. A vérünkben van az, hogy ha nehézségekkel találjuk szembe magunkat, akkor legyűrjük azt, ami az utunkba kerül, átlendüljünk rajta, mert bármikor jöhet a következő. Van, hogy nem sikerül... de azt nem lehet mondani, hogy nem tesszük meg, ami tőlünk telik - egyszerű az orosz mentalitás, ám annál élcesebb, keményebb annak megvalósítása. - Igen, ő az. Gondolhatod, mennyire meglepődtem, amikor ezt megtudtam.
Valljuk be, nagyon ritka eset az, hogy nőket vesznek fel a tűzoltóságra, ráadásul ezt még törvényi úton is korlátozzák... mondanom se kell, hogy nem feltétlenül értek vele egyet, de értem  miértjét. Nem minden nő olyan kemény kötésű, hogy szükség esetén időre tudjon nehéz barikádokat lebontani, útban levő tárgyakat félredobni, úgy, hogy közben lángol az egész. Ezen pedig életek múlhatnak szükség esetén, így ezért mondom, értem a lényegét... a baj csak az, hogy olyanokat is elütnek vele, aki akár még alkalmas is lenne.
- Tehetek én róla, hogy magasabbra nőttem ki a földből? - vágok vissza a kérdésére, ahogyan egyre jobban kezd elhatalmasodni rajtam a röhögőgörcs. - Sziamiau? Úgy nézek ki talán, mint valami kerge kandúr?
Annyira nevettem, gyakorlatilag nem láttam, hogy Sym kiöltötte rám a nyelvét, inkább próbáltam erőt venni azon az abszurd képen, ami megelevenedett a tudatomban, köszönhetően a túl nagy képzelőerőmnek. Komolyan mondom, a hülye esik bele a saját csapdájába.
- Miért, talán az lenne a jó, ha kis ajándékcsomagokat osztogatnák, tele robbanószerrel?
Most így kicsit átgondolva az a mese eléggé szürreális dolgokat vonultat fel olykor. Oké, egy meséről van szó, de akkor is, így felnőtt fejjel nézve azért nagyon is sok dolog van, ami... na álljunk már meg egy hangyányit. Én most komolyan egy mesét akarok is elemezgetni a fejemben? Ah, komolyan mondom, ez az este kezd olyan lenni, mint ha beszívtam volna valamit a levegőből. Most komolyan... én mit szívtam? Viszont úgy tűnik, szeretnénk még kölcsönösen meglepni egymást, de ezáltal még magunkat is. Két ártatlannak szánt, talán kimondani se akart megjegyzés, mely elhagyja a szánkat, mintegy egyszerű idealizálás a jövőnkkel kapcsolatban, de mégis valahol érezhetően komoly tervezési lehetőség. Mikor egy gondolat csak fejben rejtőzik, átírható, átgondolható még, még ha el is burjánzik a tudatban. Mikor már kimondjuk, finoman szólva bonyolódik a képlet. Hogy bántam volna, amiért kimondtam ezt a dolgot?
- Ez esetben két illetőnek nem árt majd felkészülnie egy kiadós körutazásra.
Hát azért valljuk be, nem két kilométerre van  két ország, ráadásul egymás között is van nem csekély távolság, ha csak légvonalba nézzük is... a jókora, bejárható területről már nem is beszélve. Hát igen... ha egyszer az a "bizonyos" két illető valóban elindul az említett útra, nem árt, ha alaposan meggondolják, mire is adják a fejüket, mert a végén még elvesznének a sok látnivalóban és területben, hogy aztán csak jóval több idő után térjenek vissza, mint amennyit amúgy ellehetnének. De határozottan olyan esemény lehet, amiből jó sülhet ki, pontosabban több jó dolog. Szóval nem, én nem bántam, hogy kifutott az a bizonyos dolog a számon. De aztán nem nagyon akart semmi más se kijönni, mert a pillanat követelte magának a csendet, beszéljenek csak a szemeink. Nem, most nem kell megszólalni, nem kell mindenáron szavakat küldeni az éterbe, vagy akár a másik fejébe. Beszéljen csak a táj, a tekintetünk, a minket körbevevő gondolatok, mindenáron való válaszkeresésünk, mely felesleges, hisz minden ott van az orrunk előtt. Csak ennyi. Mégse könnyű annyira észrevenni, vagy talán nem is akarjuk, annyira leköt minket a másik kiléte, annak a kérdése, vajon miért sodródott mindkettőnk pont ide. A kérdések... azok a fránya kérdések... belevittek minket ebbe az állapotba.

A játék véget ért lassan, ahogyan felnéztem Sym sötétbarna szemeibe és érezhetően egyre jobban adtuk meg magunkat az újonnan feltámadó hangulatnak, mely már véglegesen rakott ránk egyfajta bilincset, hogy most már tessék észrevenni, miről van itt szó, mert addig el nem mozdultok. S határozottan sikerül is a dolog, mert én nem akarok és láthatóan Sym is kényelmesen érezte magát rajtam, ahogy vigyorgott le rám, teste pedig úszott közben az olvadt hóban. Minél tovább néztem a vidám, mégis sokat látott tekintetet, egyre jobban uralkodott el rajtam a feltámadó érzés, hogy lépnem kell előre, nem pedig megragadni egy adott szinten. Persze, ott volt a lehetősége annak, hogy az ellenállást választom, hogy megtöröm a  pillanat varázsát megint de... minden egyes idegszálam tiltakozott ezen lehetőség elől, ahogyan a vadul kalapáló szívem is. Főleg, hogy Sym se akart mozdulni, tekintete két csillagként csillogott, ahogyan ellágyult a fogásunk is. Eljött az a pillanat, mikor nem nagyon akartam a lehetséges jövőképekkel foglalkozni, következményeivel a tetteimnek. Csupán az érdekelt, hogy mi fog történni, mikor megteszem. Érintése jóleső melegséggel töltött el és olaj volt a tűzre, mikor megéreztem, mi játszódik le benne az én simításom hatására. Elszakadt a gát, ahogyan végül teljesen eluralkodott rajtunk a hangulat és első csókunkba sodródtunk, szépen lassan felülve és az ölembe csúsztatva a másikat. Bőven nem első csókom volt hosszú életem során, de éreztem, ez most más, egyedi, mint a korábbiak. Egy semmiből kialakult, nulláról indult helyzetből, most itt tartottunk, egymás karjaiban, megélve a pillanatot, egyre nagyobb szenvedéllyel mutatva meg a másiknak, mit váltott ki belőlünk a tetteivel, a találkozással. Homlok dől a homloknak végül, mosolyra húzódnak az ajkak, kezem a hátát simogatja, közvetlen közelről érezve lélegzetének forróságát. Gyanús egy újabb pillanat az elveszésben, de ezúttal képes vagyok erőt venni magamon, hisz érzem, lassan mennünk kell... vagy talán inkább pont az a gondolat motivál, hogy még ennél is jobban magunkban legyünk, kettesben. Karjaimban a pillekönnyű nővel álltam hát fel, de nem jutottunk messzire. Ezúttal a természet csodája állít meg minket, Aurora személyesen, hogy megkezdje esti táncát... s talán pont nekünk táncol, bármennyire is egoista ez a gondolat most. Találkozásunk örömére jön a Fény, figyeljük. Egyikünk se érzéketlen rá, ahogyan felfelé figyelünk, mert bár hiába láthattuk többször ezt a jelenséget, Kilaun gyermekei tudják értékelni ezt. Ám végül újra egymásra kezdünk figyelni, apró csókot váltva.
- Hát bizony Törpillát elkapták - vigyorgok rá, miközben megindulok vele a karjaim között.
Nem teszek meg viszont sok lépést, mikor meghallom a következő kérdését és hát valljuk be, most így hirtelen el is gondolkozok. Az oké, hogy kettesben akarok lenni vele, de hol? Van egy üres lakásom a városban, de az innen nézve meg túlságosan is a túloldalon. Ott van a jelenlegi is, ahol Rachel-el lakunk, de most hirtelen a hegynek felfelé dolog se tűnik jó ötletnek... egyszerűen nem tudom megmondani, vajon meddig tudunk eljutni, ha újra erőt vesz rajtunk az érzés. A választ végül Sym adja meg, talán látva az arcomon levő töprengést.
- Akkor haza viszlek.
Nem kell kétszer elmondania, merre menjek, már el is indulok a megfelelő irányba, mert nagyjából tudom, hova kell menni. Szorosan tartottam karjaim között Sym-et, mint ha csak tartanék tőle, hogy hirtelen elrepül. Na azt pedig nem akartam. Magamhoz szorítottam a nőt, időről időre lemosolyogva rá, de célirányosan haladtunk előre... miközben Ikina csak megcsóválta a fejét és szorosan a nőstény mellett sétált utánunk Fairbanks hóval borított erdejében.

//Folytatás követezik Wink //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 382
◯ HSZ : 183
◯ IC REAG : 150
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Hétf. Jan. 18, 2016 9:40 pm


Aife szívesen ismerkedett a másik farkassal, bármennyire is tűnt közönyösnek, távolságtartónak, annyira változott meg később a dolog.  Bolondozott és játszott a másikkal, mintha nem lenne semmi más dolga, mintha tudnám, hogy most semmi se zavarhatja meg ezt a kalandot. Ismerkedett, miközben ő is tesztelte azt, hogy mennyi mindent képes eltűrni ez a hím neki, de szemmel láthatóan nem csak élvezték, de jól is bírták mind a ketten ilyen téren a strapát. Az energiájuk olykor körbe lengte a másikat, magához édesgette, majd egyszerűen utána csak rövid időre szerte foszlott. Mintha csak valami szeszélyes szellő lenne, pedig nem volt az. Mind a ketten általa nyomott hagytak a másikban. Játszottak, vagy éppen egymást próbálták kicsit megcsócsálni, vagy csak szimplán elmerültek egymás bundájában. Olyan volt, mintha semmi se érdekelné őket, csak a játék és az ismeretség elmélyítése, a határok kitapasztalása. Kár lett volna tagadni, hogy Aife nem vette észre azt, hogy valami, valami fura dolog húzza őt Ikina felé. Talán valami megnevezhetetlen, ismeretlen kapocs. Nem tudta, de még se ragadt le ennél, inkább csak viszonozta a játékos megnyilvánulásokat és jól érezte magát, hiszen volt végre kivel bolondoznia…

Mosolyogva hallgatom azt, amit mond. Amikor pedig kiderül, hogy orosz származású, akkor egy pillanatra meglepődök, de eddig is tudtam, hogy a világ minden pontjáról származnak azon farkasok, akik itt élnek. De így még több értelmet nyer az, hogy miért is ennyire harcosok mind a ketten. Lassan bólintok végül, hiszen szép lassan a kép tisztulni kell, egyre jobban megismerem őt, bár azért még sok minden rejtve marad, ahogyan előtte is belőlem, de majd idővel talán eme leplek is lehullnak és szép lassan minden felszínre fog kerülni. – Elhiszem, hiszen egy váratlan rokon felbukkanása mindig is képes meglepni az embert, de örülök annak, hogy újra egymásra találtatok és van, aki vigyázzon rád. – mosolyodom el játékosan, hiszen a testvérek mindig is vigyáznak a másikra. Emlékszem arra, hogy én és a nővérem is mennyire jóban voltunk, aztán egy balesetnek köszönhetően minden szép lassan elkezdett hervadni, míg végül teljesen elpusztult a testvéri kötelék és többé már menthetetlen volt.
- Biztos sokszor sétáltál az esőben. – ajkaim ravasz mosolyra húzódnak, hiszen azt mondják, aki megázik az nagyra nő. Így lehet van ebben igazság, de azt is tudtam, hogy az ő magassága normális, míg az enyém eléggé alacsonynak számít, vagy talán bizonyos helyeken átlagosnak. A tényen akkor se változtat, hiszen Törpilla vagyok, de ez van, ezt kell szeretni és én tényleg nem bánom ezt a dolgot. – Kerge? – játékosan elgondolkozom. – Talán… Kandúr, az már sokkal inkább... – s ajkaim egyre szélesebb mosolyra húzódnak és persze én se bírom ki ezt a dolgot nevetés, vagy éppen kuncogás nélkül. Jó érzés hallgatni a nevetését és látni a mosolyát, hiszen részben én csaltam az arcára, másrészt meg magának köszönheti, hiszen őt se kell félteni képzelettéren, legalábbis az eddigiek alapján csak erre tudok koncentrálni.
- Biztosan nagyon örülnének a falkatársak, ha bombával ajándékoznád meg őket. Remélem, elég gyorsan tudsz futni. – nevetem el újra magamat és még inkább a fatörzshöz simulok, hogy le ne essek a nagy bohóckodás közepette, vagy éppen nevetés keretében. S egy pillanatra Aprajafalva megjelenik a lelki szemeim előtt, a furábbnál furább törpök, akik tényleg nem voltak egyszerű esetek, ahogyan a mese is elég fura felnőtt szemmel, de ennek ellenére még most is képes vagyok néha úgy élvezni, mint a gyerekek. Néha nem kell megfejteni a dolgokat, az eseményeket, egyszerűen csak el kell merülni bennünk és élvezni, ezért se akartam most a mesében túlzottan elveszni, hiszen sokkal inkább szerettem volna élvezni eme pillanatokat Nicho-val. Megismerni őt és nem pedig elszalasztani bármit is, bármennyire is szokatlan volt ez.
Szavaink talán nem csak a másikat lepik meg, hanem sokkal inkább a másikat is. Mintha titkon már itt lebegett volna a kérdés a válaszinkra, mintha a szavakkal hamarabb kifejeztük volna azt, amire később jöttünk rá. Mosolyogva figyelem őt, majd a barna fürtjeimbe tűrök, majd lassan bólintok, hogy igen. – Biztosan nagy kaland lehet egy ilyen utazás. Remélem egyszer sikerül is megvalósítani... -  sok minden történhet egy ilyen út során és a hallatottak alapján, illetve amit én láttam ama távoli országban… Nos, az nem éppen rövid úttal kecsegtet, viszont mind a kettőnknek kötelezettségei vannak. Talán neki nagyobbak is, hiszen van egy kölyke, akit nem hagyhat csak úgy magára, engem pedig jó pár tark tudna pótolni, vagyis gondolom, de ez mind még a jövő zenéje… Hiszen fogalmam sincs, hogy mit is tartogat még a jövő szeszélyes szele.
Szavak elillannak, mintha csak nem tudnánk őket megformálni, mintha csak nem találnánk a megfelelő szót, de nem is kell, hiszen helyette beszél az erdő dallama, a táj szépsége és a pillantások. Miként sodrottunk ide? Ki ő? S megannyi kérdés ölel körbe minket, de választ egyik se ad, még nem. Egyszerűen csak kacagva illannak tovább a következő szellővel, ami egy újabb és újabb ki nem mondott kérdést ültet el elménkben, vagy éppen szívünkben olyan dolgokat, amik jelenleg rejtve maradnak a szemünk előtt.


Néha elegendő egyetlen egy pillantás, egyetlen egy tett vagy éppen érintés többet fejez ki minden egyes szónál. Szavak ereje erős, de a tetteké sok esetben sokkal erősebb. Egyetlen egy gyengéd érintés, egyetlen egy pillantás, ami rabul ejt, ami a lelkedet előcsalogatja, a rég elfeledett érzéseket előcsalogatja, mint valami „szírén”. Ajkaink egymást érintik, az első csókunk, amiben elveszünk, de még se az, hiszen valószínűleg mind a ketten szerettünk már mást, ajkaink játékát más is tapasztalhatta már, de ez még is másabb. Mámorító, magával ragadó és képes elvarázsolni. A külvilág könnyedén szűnik meg, mintha semmi se számítana, egyedül csak eme érzések, amiket együtt csalogattunk elő a másikból. Érintését még mindig magamon érzem, még akkor is, amikor már ajkunk elválik. Mintha csak egy álomba sétáltam volna be, de tudtam, hogy ez nem egy olyan elvarázsolt erdő, ami a mesékben van, ahogyan azt is tudtam, hogy nem egy mese vagy éppen film szereplői vagyunk, hanem ez a valóság. Ajkaink mosolyra húzódnak, mintha csak valami csínyt tettünk volna, egy olyan csínt, amire mind a ketten rég vártunk volna. Egyszerűen csak kockáztattunk, de vannak olyan dolgok, amikért megérik és úgy éreztem, hogy érte megéri kockáztatni, érte megéri az, hogy újra engedjek azoknak az érzéseknek, amiket képes volt felszínre csalogatni, aminek köszönhetően a szívem hevesebb ritmusra dobbant, mondhatni az övével karöltve...
Érzem gyengéd simogatását, aminek köszönhetően a gerincem vonalán egy bizsergető érzés fut keresztül, hogy utána egész testemet átjárja, és még közelebb lökjön hozzá, de nem ellenkezem. Örökre képes lennék elveszni abban a szempárban és ama ölelésben, amivel ő ajándékoz meg. A szellő körbe ölel minket, Aurora pedig táncot jár az égbolton. Egyszerűen gyönyörű és varázslatos, ahogyan az érzések is, amik minket egymás karjaiba sodort. S talán pontosan annyira hihetetlen, mint eme természeti csoda, hogy létezhet ennyire babonázó és magával ragadó jelenség. Táncot jár, mintha csak annak örülne, hogy végre rájöttünk arra, amire a fán ülve még nem. Lehet, hogy túlzás ezt gondolni, de a természet mindig is kifürkészhetetlen volt.
- Most aztán nagyon megijedtem. – szólalok meg kuncogva, s mosolyogva. Tény, hogy szokatlan az, hogy valaki csak úgy kapott a karjaiba, mintha csak egy egyszerű tollpihét emelt volna meg, illetve idejét se tudom már annak, hogy mikor tett valaki ilyet, de élveztem a karjai között lenni, hozzábújni, mosolyogva figyelni őt. Pedig alig ismertük egymást, de még is olyan volt, mintha régóta ismernénk a másikat és ez megszokott dolog lenne.
Amikor pedig láttam az arcán a tanácstalanságot a kérdésemnek köszönhetően, akkor egyszerűen elárultam azt, hogy merre is találja az én lakásomat. Nem volt pici, de nem bántam, még ha egyedül is éltem benne jelenleg... Legalább bárki, aki betoppant és magányra vágyott, az is menedékre lelhetett nálam. Nem szoktam farkas társakat csak úgy kidobni, de most reménykedtem abban, hogy senki se találta meg a nappaliban a kanapémat. Ha esetleg volt kérdés, akkor segítettem neki, hogy merre is menjem. Amikor ő magához szorított, akkor én is jobban hozzábújtam, hiszen nem akartam sehova reppenni.

folyt. >> Symara háza || Nagyon várom a folytatást!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6148
◯ IC REAG : 8034
Re: A Chena és a Tanana torkolata // Kedd. Jan. 19, 2016 9:24 am

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net
Tawny Vaidya
Falkatag

◯ Kor : 76
◯ HSZ : 135
◯ IC REAG : 128
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Vas. Márc. 13, 2016 4:49 pm


Fogalmam sem volt arról, hogy mit akarok, de jó régóta már itt ragadtam ebben a városban… újra… Mintha csak a sorsfintora lenne, vagyis ez talán akkor lenne még nevetségesebb, ha az életem újra itt kezdene el helyre billeni, mint egykoron. Mintha a múlt újra játszaná magát, csak néhány dolgon változtatott volna. Nem csak David-et láttam, hanem Jenny-t, Balthazar-t, de még Darren-t is. Jó érzés volt újra látni őket, bár Jenny-vel nem ment minden simán, hiszen ő csöppet se őrült annak, amit kiszimatolt, vagy ahogyan rám talált, de mindegy, azon már amúgy se tudnék változtatni. Hiányoztak a régi barátok, de talán Dresdo-nak nem kellett volna több esélyt adnia nekem, vagy talán ő is hitt abban, hogy egyszer még észhez térhetek és nem kell megölnie? Kétszer mentette már meg az életemet, egyszer akkor, amikor hazahozott, majd amikor Hollandiában nem vette el azt, pedig megtehette volna. Egyszerűen csak túl sok minden történt velem, s miközben mások egyre közelebb értek a fényhez, én egyre inkább elmerültem a mocsárban. Okolhatnék másokat ezért, s részben talán teszem, de azt is tudom, hogy nem csak az Ő hibája volt ez a dolog, hanem talán az enyém is. Én döntöttem úgy, hogy újra droghoz nyúlok és kár lenne ezért mást okolni.
Lassan haladtam, miközben a hó egyre inkább ropogott a talpam alatt. Néhol lehetett látni egy-két nyomot, de inkább farkas lábnyomot, mintsem emberért. Nem sok őrült akad ilyen időben, hiszen biztosan -10 fok alatt volt, vagyis hidegebb volt annál és a fehérség mindent újra és újra betemetett. Nem maradhatok örökké ott se, de magam sem tudom, hogy mit akarok. Szaladnék, de nem is. S talán pontosan emiatt voltam most is itt, hogy elvágjam az utolsó köteléket, ami hozzáköt. Lassan forgattam meg a gyűrűt az ujjaim között, figyeltem a benne lévő vésést, majd egy mély levegőt vettem, a karom lendült, miközben a folyók zúgásának a dallama a fülemben tombolt, de csak lendült, mert a tenyerem nem nyílt szét, s az aprócska tárgy nem landolt a folyóban. Kétszer-háromszor is megpróbáltam, de még se ment. Csak lehunytam a szemet és engedtem, hogy egy-két könnycsepp végig gördüljön az arcomon. Túl sokáig fojtottam el, túl sok mindent tettem amióta visszatértem, hiszen Balthazar még mindig szeret kísérletezni, de mindig is egyetlen egy férfit szerettem igazán, s az nem volt más, mint az exférjem, akit bármennyire is akartam, de sose voltam képes teljesen kiölni a szívemből és a lelkemből. Egy apró neszre lettem figyelmes, de nem fordultam meg, csak mélyen a levegőbe szimatoltam és pontosan tudtam, hogy kicsoda jár a közelben…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Axel C. Bohannon
Harcos - Mentor

◯ Kor : 93
◯ HSZ : 93
◯ IC REAG : 82
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Hétf. Márc. 14, 2016 5:51 pm

A minap kaptam meg azt a felszólítást Willtől is, hogy szóljak az exnejemnek, a falkával, amint tudja, vegye fel a kapcsolatot. Van fogalmam róla, kikkel találkozhatott, a személyleírásokból, amiket kaptam, de ezentúl nem sok mindent tudok. Hogy a falkával azóta beszélt-e már, vagy valami. Ha este nálam is van, általában csak jön és megy, és ha valami okból kifolyólag beszélgetünk, akkor sem erről. Nem ritka, hogy két szót váltunk csak, az is az, hogy mondjuk kér-e reggelit. Na, kábé ilyen volt a házasságunk legutolsó szakasza is, miután Jamest elküldtem. Csak akkor még rám sem bírt már nézni, még ritkábban volt otthon, és folytathatnám a felsorolást.
Napközben nem zavartam őt én sem. Megvoltak a magam dolgai is. Ha nincs itt az ember vagy fél évig, utána pedig próbál visszarázódni az életbe… Nem könnyű dolog, de úgy-ahogy már sikerült elintéznem ezt is. Legalábbis jó ebben a hitben élnem. Most viszont úgy döntöttem, hogy beszélek vele.
Ezért is követtem a nyomait, ahogy tudtam, míg végül a távolban megláttam. Nem egészen sikerült kivennem, hogy mit is csinál, de amint közelebb értem, akkor már igen. Látom a kezében a gyűrűt, amit adtam neki, hogy mennyire próbál megszabadulni tőle, mégsem sikerül neki. Ez mélyen belül azért jól esik. Miután többször is megpróbálja rávenni magát, és még mindig nem sikerül, akkor viszont előjövök én is, és elindulok felé.
Ha magamat akarnám adni, ezt is valami szarkazmussal kezdeném, de az ő esetében meglepően elővigyázatos vagyok. Meglepően? Szerintem nagyon is érthetően, hisz egy rossz szó, aztán mindennek annyi. Kezeim a kabátom zsebében vannak, és úgy haladok oda, míg végül megállok mellette.
- Hát te mit csinálsz idekint?
Nem mintha nem lenne evidens, de valahogy el kell kezdeni a beszélgetést. Az esetek többségében szeretem az in medias res kezdést, hogy ne húzzuk egymás idejét, de őt még mindig próbálom kiismerni. Mármint nem Chloét, hanem amivé vált. Ezekből a dolgokból, amiket most is láttam, hogy állandóan visszajár hozzám, pláne csak arra tudok következtetni, hogy ezt a részét nem tudta kiölni magából. Csak háttérbe szorult. Most gyenge pillanatában kaptam el. Kíváncsi vagyok, mi fog kisülni belőle.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tawny Vaidya
Falkatag

◯ Kor : 76
◯ HSZ : 135
◯ IC REAG : 128
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Hétf. Márc. 14, 2016 6:17 pm

Tudtam jól, hogy nem húzhatom örökké azt, hogy beszéljek valakivel a falkából, de azt is tudtam, hogy Jeremy, vagyis most már Balthazar majd jelenteni fog rólam és valakit majd küldenek. Legalább régi ember lenne, s ne új, de annyira nehéz lenne valami idegennel beszélni, aki nem ismer, de igazából már senki se ismer. A múltam egy része és a jelenem egy szeletkéje még mindig ideköt, de magam sem tudom, hogy mennyire jó ötlet ez az egész. Túl sok minden történt, túl sok fajta érzést érzek, s a legtöbbet az exférjem irányába és emiatt még inkább összezavarodtam. S emiatt voltam most is itt, ki akartam tépni magamból, de még se ment. Mintha egy részem túlzottan ragaszkodott volna és ez talán a földre is kényszerített, még ha ennek jelét se adtam.
Hallottam a lépteket, az illata szinte körbe ölelt, így pontosan tudtam, hogy kijár itt. A könnyeimet sietve töröltem le, de ez hátulról csak úgy tűnhetett, hogy a hajammal viaskodom és azt próbálom kisöpörni az arcomból. Egy apró sóhaj hagyta el ajkaimat, mielőtt még mellém ért volna, majd amikor ott állt mellettem, akkor se fordultam felé. Tovább figyeltem a folyók fodrozását, mintha az lenne a legfontosabb.
- Levegőzni akartam és gondolkodni. – szólalok meg alig hallhatóan és ez eléggé igaz is volt. Tényleg csak kicsit ki akartam szakadni abból a városból és talán most dőlt el igazán, hogy maradni szeretnék, s talán majd idővel újra csatlakoznék is, de még csak a maradási szándék fogalmazódott meg bennem, amikor a gyűrű nem tudott szállni és csobbanni.
- Te? Nem inkább máshol kellene lenned, mint engem követni? Hol maradt az egyik ebed? – kérdeztem tőle kissé cinikusan, majd megráztam a fejemet.
- Emlékszel, hogy régebben mennyiszer voltunk itt és mennyiszer féltünk attól, hogy egyikük belepottyan a vízbe, de ők mégis itt szerettek játszani. – biztos voltam abban, hogy érti és részben emiatt jöttem ide, mert emlékezni akartam. A lelki szemeim előtt láttam, ahogyan a karjaimba fúrták magukat. A lányom nevetését, a fiam mosolyát, mintha csak tegnap történt volna.
- Mit szeretnél David? – pillantottam rá most először, amióta megállt mellettem. Nem volt se gúny, se bántás a szavaimban. Tudni akartam, hogy miért követett…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Axel C. Bohannon
Harcos - Mentor

◯ Kor : 93
◯ HSZ : 93
◯ IC REAG : 82
◯ Lakhely : Fairbanks

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Hétf. Márc. 14, 2016 6:59 pm

- Magadra hagyjalak?
Mert nem kell ezt most azonnal megbeszélnünk. Ráér, pláne akkor, ha este úgy is nálam köt ki. És ha tényleg magányra vágyik, akkor csak mondja, és elhúzok innen. Kisétáltam eddig, igen, de ez van. Ha nem kívánná a társaságom, akkor annyi. De azért jó lenne, ha nem feleslegesen jöttem volna ki, és legalább meg tudom neki említeni ezt. Nem is akarom kibeszélni ezt most itt, tekintve, mit is láttam az imént. Inkább arról kellene beszélnünk, mintsem a falkáról. Az ráérhet még egy napot. De kit akarok én áltatni? Úgy is elmondom a magamét.
- Tudod, hogy csak a te érdekedben mondtam, hogy figyeljenek téged. Nehogy azt mondd, hogy mozgási teret sem kapsz tőlük, mert akkor szólok nekik.
Nem akarom, hogy bajba keveredjen, ilyen egyszerű. Vagy azt, hogy eltűnjön. Bár remélhetőleg azok után, aminek az előbb voltam tanúja, nem fog túl messzire menni. És az is megnyugtató tény, hogy még senki nem kopogtatott be nálam a rabszállító balesetének ügyében.
- Én csak arra emlékszem, hogy mikor jobb idő volt, belelöktelek a vízbe, és vice versa.
Régi szép idők, mondhatnánk ezt is. Mit meg nem adnék azért, hogy ezt is visszakaphassam. De ez a hajó már elúszott. A gyerekeink felnőttek, mi pedig… hát… az szerintem, hogy velünk mi történt, sokkal bonyolultabb.
- Beszéltem a Protektorral, azügyben, hogy gyakran este nálam szállsz meg. Egyikünk sem akarja, hogy a falka rossz szemmel nézzen rám amiatt, mert egy kóbort szállásolok el. Így hát azt kaptam feladatba, hogy szóljak neked, beszélj a Bétával… vagy valakivel a falkából, gondolom ugyanúgy megtenné ez is, hogy mik is a szándékaid, az itt maradásod feltételei, amennyiben még nem akarsz újra csatlakozni a falkához. Bár… ami azt illeti. Változott a falka, mióta legutóbb erre jártál. Nem egészen tudom, hogy így… szenvedélybetegként mennyire toleránsak.
Mondom el neki, miközben nem nézek rá, csak magam elé nézek, élvezem a hideg szellőt. Mindig is szerettem az ilyen időt, és tíz év ittlét, azelőtt meg húsz alatt eléggé meg is szoktam, hogy itt nincsenek olyan nyarak, mint mondjuk Santa Monicában voltak.
- De most hagyjuk ezt. Később még át tudjuk beszélni. Miért pont ide jöttél, ha annyira meg akartál szabadulni a gyűrűtől? Pont ide?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content

Re: A Chena és a Tanana torkolata // Today at 5:20 pm

Vissza az elejére Go down
 

A Chena és a Tanana torkolata

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
8 / 10 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: Játéktér :: Városhatárokon kívül :: Tanana völgy-