HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
AKTÍV KARAKTEREK
136 TAG 62 FÉRFI 74 NŐ
BETOLAKODÓ FARKASOK
31 TAG 16 FÉRFI 15 NŐ
ŐSLAKOS FARKASOK
24 TAG 10 FÉRFI 14 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
23 TAG 13 FÉRFI 10 NŐ
ŐRZŐK
32 TAG 13 FÉRFI 19 NŐ
EMBEREK
15 TAG 5 FÉRFI 10 NŐ
ALAPÍTÓK
10 TAG 5 FÉRFI 5 NŐ
Az előző negyed évben ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

...A Legsokoldalúbb:

...A Legtanulságosabb:

...A Legnagyobb találkozás:

...A Legjobbak (Vörös Hold - Hard):

...A Legjobb (Vörös Hold - Soft):


írta  Catherine Benedict Today at 6:22 am
írta  Jackie Leigh Suresh Yesterday at 10:20 pm
írta  Catherine Benedict Yesterday at 2:19 pm
írta  Jackson Carter Vas. Dec. 04, 2016 7:32 pm
írta  Primrose Trevelyan Vas. Dec. 04, 2016 4:43 pm
írta  Duncan Corvin Vas. Dec. 04, 2016 2:18 pm
írta  Declan S. Callaghan Szomb. Dec. 03, 2016 11:03 pm
írta  Darren Northlake Szomb. Dec. 03, 2016 9:43 pm
írta  Darren Northlake Szomb. Dec. 03, 2016 9:43 pm
írta  Alignak Szomb. Dec. 03, 2016 2:37 pm
írta  Alignak Szomb. Dec. 03, 2016 2:03 pm
írta  Lester J. Edison Pént. Dec. 02, 2016 6:04 pm
írta  Jamie Waldorf Szer. Nov. 30, 2016 3:53 pm
írta  Sage Miller Szer. Nov. 30, 2016 3:50 pm
írta  Rebecca Morgan Csüt. Nov. 24, 2016 7:27 am
írta  Balthazar Bluefox Kedd. Nov. 22, 2016 8:30 pm
írta  Vendég Hétf. Nov. 21, 2016 12:46 pm
írta  Nessa O'Brien Hétf. Nov. 21, 2016 10:19 am
írta  Maya Honeycutt Szomb. Nov. 19, 2016 7:20 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 11:01 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 11:00 pm
írta  Alignak Pént. Nov. 18, 2016 10:58 pm
írta  Jackson Carter Vas. Nov. 13, 2016 4:52 pm
írta  Roxan A. Cruz Csüt. Nov. 10, 2016 7:40 pm
írta  Achilles Kilpatrick Csüt. Nov. 10, 2016 7:13 pm
írta  Andrzej Krakowski Kedd. Nov. 08, 2016 8:06 pm
Darren Northlake
 
Alignak
 
Amaryllis Margaret Lux
 
Yetta Northlake-Nacrosh
 
David A. Blandern
 
Celeste M. Hagen
 
Balthazar Bluefox
 
Primrose Trevelyan
 
Duncan Corvin
 
Catherine Benedict
 

Share | .

 

 Mocsaras síkság

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6148
◯ IC REAG : 8034
Mocsaras síkság // Szer. Feb. 15, 2012 9:19 am

First topic message reminder :

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net



























SzerzőÜzenet
Liu Xiaobo Wu
In Memoriam

◯ Kor : 29
◯ HSZ : 549
◯ IC REAG : 573

Re: Mocsaras síkság // Szer. Ápr. 25, 2012 5:06 pm

Odaérünk a holmimhoz végre. Most fog a majom a vízbe ugrani egymás után kétszer is. Először, hogy át tudok-e változni, másodszor, hogy miután megkapta az idegen a számot tőlem, utána is ilyen békés lesz-e.
Lekuporodom, és kizárok most mindent a tudatomból, és koncentrálok. Eddig mindig valakibe idősebb jelenlétébe kapaszkodtam ekkor, de most ideje a saját lábamra állnom, még ha van is itt egy idősebb farkas. Nem az a fazon, akibe szívesen helyezném a bizalmamat.
Talán két perc is eltelik, mire megkezdődik az alakváltás, és persze még elég lassan megy, fájdalmas is. Mikor vége, még beletelik kis időbe, mire alábbhagy a zihálásom, és a látásom kitisztul. Ott kuporgok a földön, és az első mozdulatok újra emberi testben eléggé bizonytalanok. De aztán lassan úrrá leszek a kezem remegésén, és a a bizonytalanságon, és előkotrom a zacskót, amiben a ruháim vannak, kibontom, és noha fázok, először a mobilomat veszem ki belőle. Az, hogy teljesen meztelen vagyok már egy csöppet sem zavar, így, hogy egy farkas van velem. Ha emberek vennének körül, az más lenne. Bekapcsolom a mobilt, és beírom a PIN-kódomat.
- Hívjam neked, vagy csak a számot kéred?
Az előbbi lenne nekem szinte az életbiztosítás, mert ha ez én mobilomról beszél Castorral, akkor utána már csak nem nyír ki. De majd meglátjuk, mi lesz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 376
◯ HSZ : 171
◯ IC REAG : 195
◯ Lakhely : Fairbanks
Re: Mocsaras síkság // Szer. Ápr. 25, 2012 11:38 pm

*Amikor végre megérkeznek, megtorpan tisztes távolságban, hogy hagyjon egy kis teret Liunak. Feltételezi, hogy nem lesz egyszerű a visszaváltozás és ahogy aztán elnézi, ebben igaza is van. Lassan is megy, meg bizonytalanul is, de csendben figyeli. Majd, amikor már úgy fest, hogy a kölyök képes a bőrében maradni, szusszant egyet... viszont amilyen vehemens farkas-szusszantásnak indul, olyan emberien fejeződik be... ugyanis neki ennyibe tellett visszaváltozni.
Látszólag őt sem különösebben zavarja a meztelenség, elég sok ideje volt hozzászokni. Viszont az annál inkább, hogy haja a szemébe lóg, így egy kényelmes mozdulattal beletúr barna tincseibe. Meg nem lehetne mondani róla, hogy eddig farkasalakban volt, bár ez betudható a korának, van némi gyakorlata.*
- Hívd fel... kérlek. *Mondja még kicsit rekedten, de ezt gyorsan kiküszöböli egy kis torokköszörüléssel. Igazából ez az opció tűnik a leglogikusabbnak, lévén feltételezi, hogy a srácnál nincs toll és papír, ráadásul értelemszerűen nála sincs telefon... meg aztán ha valaki a falkából hívja az alfát, az mindenképp jó ajánlásnak minősül... bár egy kölyökről van szó, de hátha.*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Liu Xiaobo Wu
In Memoriam

◯ Kor : 29
◯ HSZ : 549
◯ IC REAG : 573

Re: Mocsaras síkság // Csüt. Ápr. 26, 2012 10:27 am

Már nyomnám meg a gyorshívó gombot, amikor végre összeáll bennem a kép, és leeresztem a telefont.
- Hüle vagyok, nem lesz jó. Most ő is vadászik, aligha fogja felvenni. - nézek Sanchezre. - Erre előbb is gondolhattam volna, elnézést!
Igen, tudok udvarias is lenni, ha olyasmiről van szó, amiben eleve együttműködést ígértem, és nem éppen valami burkolt, de mégis jól érzékelhető piszkálódásra válaszolok.
Hiába, no, úgy tűnik farkas alakban az élet apró szervezési zűrjei már túl kifinomult gondolkodásnak számítanak. Addig nem jöttem rá, hogy ütközés van az időpontokban. De persze nem azért vagyunk a technika korában, hogy ezen apróságok, minthogy nem lehet valakit most rögtön felhívni, gátat vessenek a kommunikációnak. A probléma áthidalható.
- De ha megadod a számod nekem most, akkor elküldöm a mobilodra a számát most rögtön, és akkor holnap keresheted. Addigra én is tudok vele beszélni, vagy hagyok neki üzenetet rólad. Így megfelel?
Én továbbra is azt feltételezem, hogy Shancez új Fairbanksben, falka nélkül van, és most csatlakozni szeretne egyhez. És mivel idős, majdnem biztos, hogy jól járunk vele, szóval én igyekszem minden segítséget megadni, hogy tudjon beszélni Casotrral.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 376
◯ HSZ : 171
◯ IC REAG : 195
◯ Lakhely : Fairbanks
Re: Mocsaras síkság // Csüt. Ápr. 26, 2012 5:31 pm

*Igazából neki halvány gőze sincs az említett személy életritmusáról, így simán el tudta képzelni, hogy a falkavezér jelenleg ugyanúgy emberi alakban lehet, mint ők. De nem akar különösebben erősködni, hiszen ideje mint a tenger, meg aztán lehet, hogy abból a másik falkából is beszél még addig valakivel. Nem mintha nagyon tudna válogatni, valószínűleg nem rajta fog múlni hova veszik be, lévén az infamia gúnynév nem véletlenül van rajta.*
- Elnézve. *Mondja mindenféle neheztelés nélkül, kicsit talán a tőle azért eléggé gyorsan megszokható érdektelenséggel. Az ilyesmiken nem szokása kibukni, hiszen tévedni továbbra is emberi dolog. Könyveket tudna írni a tévedésekről, szóval nem ez lesz, ami miatt a másik fejét veszi. Viszont tény, hogy kissé kérdőn vonja fel a szemöldökeit, ahogy Liura tekint. A srác számot ígért, így hát vár tőle valamiféle megoldásra ez ügyben, ha már itt potyára ideügettek. Viszont az ötlet tetszik neki, még talán jobb is így, mintha sikerült volna felhívni Castort.*
- Tökéletes, úgysem létfontosságú vele azonnal beszélnem. *És így ha látja a másikon, hogy kész beírni a számát, akkor mondja is. Mire megjegyezte... szörnyű, hogy mostanság ilyen sok számot kell észben tartani, de tény, hogy jóval egyszerűbb az élet, mint mondjuk száz évvel ez előtt.*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Liu Xiaobo Wu
In Memoriam

◯ Kor : 29
◯ HSZ : 549
◯ IC REAG : 573

Re: Mocsaras síkság // Csüt. Ápr. 26, 2012 5:37 pm

Én már a mi kor gyermeke vagyok, így nincs gondom az elektronikával, könnyedén kezelem a telefont. Hamar beírom Sanchez számát, és eltárolom, majd elküldöm neki Castorét. Tudom, hogy nem illendő más számát megadni csak úgy a beleegyezése nélkül, de egy potenciális új tag talán megér ennyit.
- Már el is küldtem, kész. - felelem, aztán lerakom a mobilt, és nekiállok öltözni, mert ideje lenne valami rétegeket magamra szednem.
Feltételezem Sanchez nem fog több figyelmet szentelni nekem, hiszen megkapta, amit akart, és amúgy simán keresztülnéz rajtam. Azért ha bármiféle támadószándékot észlelnék felőle, természetesen megpróbálnám lereagálni az akciót. De erre nem látok sok esélyt. Sem a támadásra, sem az esetleges védekezésre, ha mégis kellene.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 376
◯ HSZ : 171
◯ IC REAG : 195
◯ Lakhely : Fairbanks
Re: Mocsaras síkság // Csüt. Ápr. 26, 2012 7:05 pm

*Mivel minden tanulható, így már neki sincs túl nagy problémája az elektronikával, de ennek ellenére valahol mélyen azért idegenkedik az egész technikai fejlődéstől. Régen nem ilyen ütemben ment, akkor még követni is tudta. Persze ő egész másképp látja ezt a kort, feltehetőleg annak köszönhetően, hogy a 17. század gyermeke. Aminek egyébként megvannak az előnyei, de ugyanúgy a hátrányai is. *
- Köszönöm. *Még egy kicsit gondolkozni látszik, hogy szeretne-e mást, vagy többet mondani, de igazából semmi érdemes nem jut eszébe. Bocsánatot nem fog kérni, hogy esetleg ráijesztett a másikra, szerinte bunkó sem volt... A továbbiakban pedig sem kérdése, sem kérése nincs. Hát végül pár másodperc tűnődést követően sarkon fordul és rövidesen már kettő helyett, négy láb léptei törik meg a csendet. Távozik, viszont hideg van, így bundában kényelmesebb is és nem mellesleg gyorsabb.
Az elköszönés valahogy elmarad, úgyis valószínű, hogy összefutnak még, akárhogy is lesz a továbbiakban. Megkapta, amit akart, innentől már nincs dolga Liuval. Így meg sem áll, amíg elér a saját cuccaiig, aztán szépen hazamegy. Pár perc múlva a régi jeep motorja is hallatszik a távolban.*

//Köszönöm a játékot (://
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Liu Xiaobo Wu
In Memoriam

◯ Kor : 29
◯ HSZ : 549
◯ IC REAG : 573

Re: Mocsaras síkság // Csüt. Ápr. 26, 2012 7:44 pm

Jól sejtettem, hogy Sanchez hamar távozóra fogja, ha megkapta, amiért jött. Csak biccentettem egyet feléje, nem vesztegettem több szót én sem. Persze lesznek még alkalmak, amikor örülnék neki, ha mások így keresztülnéznének rajtam. Így hát megpróbáltam most sem mellre szívni a dolgot. Felöltöztem, és nekilódultam az országútnak gyalog. Mire az első hajnali busz ideér a környékre, én már lehet, hogy a városban leszek. Felesleges lenne várni rá.

// Én is kösz! //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alignak
Admin

◯ HSZ : 6148
◯ IC REAG : 8034
Re: Mocsaras síkság // Csüt. Ápr. 26, 2012 7:45 pm

SZABAD TERÜLET
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://northstar.forumr.net

◯ Kor : 191
◯ HSZ : 340
◯ IC REAG : 366
◯ Lakhely : Észak

Re: Mocsaras síkság // Pént. Márc. 22, 2013 9:27 pm


:: Jenny ::


Hosszú nap volt... Főleg este nyolcig, nagyon hosszú... Igazából már délután óta azon kattogtam, hogy mikor mehetek már Jennyért... De ez segített a legkevésbé. Persze az idő is csak vánszorgott, alig csordogált gyorsabban, mint egy hátramenetes csiga. Kiakasztó...
Hét, vagy talán fél nyolc lehetett, mikor már kész voltam mindennel... Fürdés, kaja, átöltözés... Egyéb kötelességek letudva. A konyhában ültem, lábam között forgatva azt a széket, amin még reggel ő ült. Beteg vagyok, isten bizony! Az ujjaimat tördeltem, a csontok finoman roppantak meg tenyerem között, miközben mélyen feltörő sóhajokkal bombáztam a pállott levegőt.
Csak akkor mozdultam meg mikor még volt tíz percem oda érni... Mivel alig pár ajtóra lakott tőlem, ezért ez a fenn maradó idő is egy örökké valóságnak tűnt, mígnem végre elindulhattam. Az ajtót csendesen zártam, a motort már órákkal ezelőtt előkészítettem a ház elé, szóval már csak Ő kellett...
Lassú, tompa léptekkel haladtam az ajtaja felé, ami előtt jó pár másodpercre lefagytam. Éreztem a jelenlétét, hogy odabenn van... A kezem finoman, monotonan emelkedett fel, majd kettőt koppantottam a vaskos bejáraton. A gyomrom görcsbe szorult, mint egy kis iskolásnak... Nevetséges... A szívem pedig már most úgy dobogott, mintha mentek ki akarna belőlem szakadni. Hát, ez nem természetes! Vagy mégis... csak eddig nem ismertem...
Aztán az ajtó kinyílt, arcomra pedig hirtelen szökött fel egy vidám mosoly.
- Korán? - végig vezettem rajta pillantásomat, elidőzve egy-egy testrészén, majd újra megkerestem smaragdos íriszeit. - Mehetünk? - billentettem oldalra fejemet, és amennyiben ő is készen állt, úgy sétára intve lábaimat indultam el a faházak elé, ki a csípősen maró hideg, esti szélbe. Talpam alatt megreccsent egy-két padlólap, majd lépcsőfok, és még a deres hó is roppant, ahogy ránehezedtem.
- Vezetsz? - álltam meg a motor mellett, leoldva róla a láncot. Két sisak árválkodott rajta, szóval egyértelművé is válhatott innentől kezdve, hogy terveim szerint a Vyperrel megyünk.
- Nem árt, ha szokod kicsit... - köszörültem meg torkomat, felkapva mindkét bukót. Lassan, óvatosan léptem Jenny felé, majd elé érve lefékeztem, néhány pillanatra elveszve tekintetébe.
- Ez lesz a tied. - adtam át neki az egyik sisakot, és azzal a lendülettel kedvem lett volna megcsókolni. Mégsem tettem... Túl forgalmas helyen vagyunk, s egyelőre elég, ha mi tudunk erről az egészről... Meg Darren... Nem akartam volna előre beharangozó kölyköket, akik már most az utca végében járnának az információval. Így fájó szívvel, de lemondtam a lehetőségről, és vissza is másztam a motorig. Amennyiben Jenny is felült, úgy némi instrukciót adtam a Vyperrel kapcsolatban, felrántottam a bukósisakot, aztán indulhattunk is... meg sem állva a Chenáig...

A motor finoman állt le, ahogy a folyóparthoz értünk, én pedig könnyedén löktem le magam róla, le alkotva magamról a sisakot. Nem volt szükség a láncra, ilyenkor csak nem jár már erre senki sem... Csak a kulcsokat vettem át, amennyiben Jenn is leszállt, aztán azt zsebre vágva fordultam is felé. Néhány pillanatig meg sem mozdultam, csak bámultam. Ez kezd általános szokásommá válni... Kedvem lett volna mondani valamit, de előbb cselekedtem, minthogy szavakra fecséreljem az időt. Még végig sem gondoltam, mit akarok, de már automatikusan mozdultam...
Ujjaim csuklójára szorultak, és egyet rántva rajta húztam magamhoz. Persze csak érzéssel... A kezét még szeretném a helyén tudni. Mellkasom az övéhez súrlódott, miközben mindkét tenyerem immár derekán pihent meg.
- Szólj rám, ha túlságosan sok(k) lennék... - vigyorodtam el pimaszul, ajkam szélein apró redők sorakoztak fel. Az idő hűvös volt, és bár a dér csípősen mart belém, meg sem éreztem. Inkább valami túlhevült forróság járt át így, Jenny közelében.
- Szóval, merre menjünk? - pillantottam körbe, igazából én sok opciót nem láttam. Folyó, szürkület... oldalvást ritkított erdős rész húzódott, előttünk meg a nagy semmi húzódott hosszú kilométereken át. A víz csendes volt, csupán apró jégszilánkok úszkáltak rajta, némi odazuhant ággal, vagy épp szeméttel keverve. Nem meg lepő. Ez a város sem más, mint a többi.. itt is vannak "rongálók".
Arcomat lassan fordítottam vissza, és amíg még Jenny is nézelődött, úgy ajkaihoz hajoltam, és lopva szerzett csókot kóstoltam le róluk. Nem volt túl hosszú, de rövid sem... Egyik kezem nyakára siklott, állába akasztva meg ujjaimat haraptam meg szája peremét.
- Azt hiszem, ez hiányzott egész nap... - mosolyodtam el haloványan, hangom csupán suttogó volt. Valójában inkább ő hiányzott, és minden, amit ő személyesített meg... Tényleg rosszabb, mint egy drog, attól félek...
Végül kioldottam ölelésemből, és csupán egyik karomat "felejtettem" rajta csípőjén, úgy indultam meg, amerre kívánta. Az ég kormosan úszott a fejünk fölött, ezernyi csillaggal halmozva el a lassacskán éjszakába forduló világot. Tekintetem néhány pillanatra el is révedt rajta, és persze a dús Hold fényében is megfürdettem őket. Nem sokára telihold lesz... rá se kellett nézem, éreztem minden porcikámban.
- Milyen napod volt? - vezettem át végül íriszeimet Jennyre, oldalról fürkészve vonásait, szinte beleveszve, elmerülve azok árnyalatos változásaiban.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 132
◯ HSZ : 529
◯ IC REAG : 563
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválások: boka, alkar, csukló


Re: Mocsaras síkság // Szomb. Márc. 23, 2013 1:01 am

Mivel Olennel még reggel azt beszéltük meg, hogy majd nyolcra jön értem, ezért úgy alakítottam a napomat, hogy addigra pont készen legyek. Az volt a célom, hogy teljesen lekössem magam, és ne azon gondolkozzak folyamatosan, hogy milyen jó lenne, ha ott lenne velem, vagy hozzábújhatnék, és ehhez hasonlók. Sajnos ez csak félig-meddig sikerült, de ahányszor csak fel akartam hívni, inkább nyugalomra intettem magam, és belefogtam valami elfoglaltságba. Nem volt egyszerű elterelni a figyelmemet, de egészen jól boldogultam, mert mire észbe kaptam, már késő délután volt, és nyugodt szívvel elkezdhettem készülni.
Nem siettem, de nem is szöszmötöltem el a drága időt. Ügyesen beosztottam a feladataimat, és erre nagyon büszke voltam ám. Mire nyolc előtt öt perccel járt az óra mutatója, én már a kabátomat vettem fel. Egy ideig vacilláltam, hogy magas sarkú csizmába bújjak vagy a laposba melegbe, de végül az utóbbi mellett döntöttem, amikor eszembe jutott, hogy hová készülünk. Nem lett volna bölcs döntés, és valószínűleg úgyis tönkrement volna. Az lehet, hogy a bokám nem menne ki, ha mellélépnék egyszer szerencsétlenül, viszont az száz százalék, hogy a csizmát úgy lehetne kidobni a kukába, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva.
Gondolataimból az ajtón elhangzó kopogás zökkentett ki, mire izgatottan rá is vetettem magam az ajtóra. Mosolyogva tártam ki Olen előtt – persze nem volt biztos, hogy ő az, de én reménykedtem! -, és végignéztem rajta gyorsan, miközben a kabátom gallérját igazgattam. Teljesen feketébe voltam öltözve, mint egy gyászhuszár. Még jó, hogy a szőke hajam elég kirívó volt így is az egységből…
- Nem, pont időben! – jelentettem ki lelkesen, és már kutattam is a zsebemben a kulcsom után. – Persze, csak bezárom az ajtót – tettem még hozzá, és már zörgettem is a kezemben a kulcscsomómat. Gyorsan lekapcsoltam a lámpát, aztán kattant a zár, és már el is süllyesztettem a korábbi helyére, vissza a kabátom zsebébe. Nagyon elégedettnek éreztem magam, amiért végre eljött az ideje az indulásnak. Amíg meg nem láttam őt, és nem került ennyire közel hozzám, fel sem tűnt, hogy ennyire vártam ezt a percet. Így visszatekintve azonban el sem tudtam képzelni, hogy hogyan bírtam ki az egész napot!
Annyira elmerengtem, hogy mire kettőt pislogtam, már kint is voltunk a szabad ég alatt. Tekintetem egyből megakadt a motoron, mire vigyorogva felnéztem rá. Szemöldököm ugyan kérdőn vontam fel, de felesleges volt, hiszen egyértelműnek tűnt, hogy a motorral fogunk menni. A kérdése hallatán pedig már egyből úgy éreztem magam, mintha a Mennyországba készülnék éppen belépni. Tudtam én, hogy fogom vezetni, hiszen nemrég kértem el tőle, viszont arra nem számítottam, hogy ennyire hamar kipróbálhatom.
- Naná! – vágtam rá szinte gondolkodás nélkül, és amint a kezemhez ért a bukósisak, már egyből raktam is fel a fejemre. Fő a biztonság! Miközben kaptam néhány használati utasítást a Vyperhöz, már fel is ültem, indulásra készen. Alig vártam, hogy felbőgjön alattunk a motor. Éreztem az erejét, tudtam, hogy szédületes iramban fogok végigvágtázni vele a városon, és meg sem fogok állni az úti célunkig. Ujjaimmal még utoljára végigsimítottam rajta, aztán felhúztam a meleg bőrkesztyűket, és nem volt megállás. Ereimben legalább olyan iramban száguldott a vér út közben, ahogyan mi haladtunk végig az utakon.

Miután megérkeztünk a folyó partjára, leállítottam az alattunk duruzsoló motort, és még néhány másodpercig csak ültem rajta, az élmény hatása alatt állva. Fél perccel később megszabadultam a sisaktól, aztán a kulcsokat odanyújtottam Olinak, és lelkesen vigyorogtam rá, mintha legalább az ötös lottót nyertem volna meg. Hihetetlen érzés volt, bár tény, hogy eddig is szerettem a sebességet, csak általában négy keréken szoktam hódolni eme szenvedélyemnek. Kellett ez a kis kivételes eset, én mondom!
- Ez egyszerűen… - hihetetlen? Nagyon jó? Leírhatatlan? Nem is tudom, hogy melyik lett volna a megfelelő befejezése a mondatnak, de nem is volt lényeges. Abban a másodpercben elfelejtettem, ahogyan megéreztem ujjait a csuklómon. Pulzusom megugrott, én pedig léptem egyet előre. Kicsit tétován ugyan, de testem készségesen simult oda hozzá, mintha csak hozzá tartoznék. A tökéletesen egybeillő puzzle darabok ugrottak be nekem egyből, bár lehet, hogy csak túl szentimentális kezdek lenni.
- Azt hiszem, hogy ez a veszély nem fenyeget – suttogtam megbabonázva, még mindig azzal az idétlen mosollyal a képemen. Arcomat pirosra csípte a hideg, hajam egy kicsit ziláltan állt össze-vissza, de nem zavartattam magam különösebben. Tekintetem az arcára függesztettem, mintha bálványozni készülnék őt. Az azért már tényleg túlzás lett volna, de rajongással még pisloghattam rá, vagy nem? – Fogalmam sincs – válaszoltam meg őszintén a kérdését. – Mi lenne, ha követnénk a folyó vonalát? – vetettem fel csak úgy. Igazából nekem teljesen mindegy volt, hogy mit csinálunk és merre megyünk, ameddig itt lehettem a közelében.
- Hmm… - dünnyögtem elhomályosult szemeket meresztve felé. – Neked is szia! – ajkaim felfelé görbültek. – Azt hittem már, hogy sosem csókolsz meg! – nevettem alig hallhatóan. Hangom fátyolos volt egy kicsit, ujjaim az arcán simítottak végig finoman, óvatosan cirógatva meg a bőrét. Még akkor sem voltam hajlandó elválni tőle, amikor egy kicsit elhúzódott. Egyből az oldalához bújtam, kihasználva, hogy fél karját a derekamon felejtette. Fejem pontosan odaillett a válla hajlatához, amit most nem is bántam, önfeledten billentettem neki a kobakomat. Némán fürkésztem az előttünk elterülő, mozdulatlannak tűnő sötétséget, de az érzékeim ezerrel pörögtek, ugrásra készen tartva engem.
- Hosszú. Vagy legalábbis sokkal hosszabbnak tűnt, mint máskor – vallottam be őszintén, és csillogó íriszeim rávetültek a Hold fényénél. – Volt két páciensem, meg beszéltem a bánya ügyében néhány emberrel, de ezen kívül mást nem csináltam – avattam be az én roppant sűrű programomba. – Szeretem az éjszakákat! – jegyeztem meg csak úgy mellékesen, pillantásom néhány percig elidőzött a hegyek felett táncoló északi fényen. – És te mit csináltál ma? Volt valami dolgod? – szándékomban állt megkérdezni azt is, hogy mivel is foglalkozik ő tulajdonképpen, ha már így akaratlanul is szóba sikerült hoznom a dolgot.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 191
◯ HSZ : 340
◯ IC REAG : 366
◯ Lakhely : Észak

Re: Mocsaras síkság // Szomb. Márc. 23, 2013 9:33 am

Nem csak láttam Jennyn, de éreztem is, hogy milyen hatást gyakorolt rá ez jó néhány perces száguldozás. A Vyper tépte az utakat, a levegő parányi atomjait is szanaszét szaggatta. A dinamikája kiegyensúlyozott, kereki olyan finoman kapaszkodtak az aszfaltba, a havas homokba, mintha csak oda teremtették volna. Tökéletesen idomult.
Jenny ügyesen vezetett, még élveztem is minden felpörgetett sebesség fokozatot, pedig most először ültem én hátul. Aztán lehet elfogult vagyok, de legalább tudtam: ha elviszi a motort, nem kell aggódnom, hogy valahol felbuknak vele. Ez azért megkönnyítette a lelkem. Azt hiszem mostanra már annál is jobban féltem őt, mint az gondolni mertem még reggel... Veszélyes érzés...
Ahogy leszálltunk, már nem igazán bírtam magammal, nem voltam képes visszafojtani a rám törő; vagy még inkább: bennem nyüzsgő, lüktető vágyak heves orkánját. Muszáj volt hozzá érnem, magamhoz húznom, mert a testem már sikítva őrjöngött a hiányától.
- Mertem remélni. - mosolyodtam el szelíden, pillantásom elvezetve a távolba. Voltaképpen nekem tényleg mindegy volt merre megyünk, vagy épp hol kötünk ki. Az sem tudott meghatni, hogy a szél olykor erőteljesebb nyelvekkel kapott bőrömbe, és a hideg, fagyos levegő is jó társának bizonyulva csípett, mart, mintha le akarná rólunk vájni a hámsejteket.
Jenny tekintete is elrévedt, a folyó mentén cikázva végig, én pedig nem voltam rest kihasználni a kínálkozó lehetőséget, hogy megcsókolhassam. Túlságosan akartam ahhoz, hogy bárminemű gondolat képes legyen megálljt parancsolni.
- Hmmm... - kutattam íriszei fényét, ajkának mosolyba forduló vonalait. - Elég nagy barom lennék, ha sosem tenném meg többé... - morogtam szórakozottan, halkan, és bár szám szegletében finom vonások uralkodtak, mégis oldalra vontam ajkam, játékosan. Kicsit talán duzzogón, de épp annyira szórakozottan.
- Egyébként, nekem megfelel a folyó mentén. - fordultam ki, eleinte csak fejemmel, majd vállaim is követték, míg végül csípőm és lábaim is irányba álltak. Ahogy Jenny hozzám bújt, karjaim erősebben, mégis gyöngéden szorították derekát, röpke pillanatra még homlokára is hintettem egy apró csókot. Igazából már túl idilli volt, de azt hiszem ideje lesz elfogadnom a tényt, hogy ez az egész az. És bármennyire is új ez számomra, annál felemelőbb.
Szavait csendesen hallgattam, érdeklődve, pillantásomat hol rajta felejtve, hol pedig a hosszan végighúzódó folyón, mely lassú iramban hömpölygött mellettünk. Az idő nyugodtnak tűnt, csupán néhány erősebb széllökés jelezte, hogy annyira nem kellemes az évszaknak ez a része, mint ahogy azt jelenleg érzem. Mondjuk Fairbanks sosem volt híres arról, hogy jó idővel szolgált, most mégis a legjobbnak éreztem.
- A hosszát meg tudom érteni... - rekedtes hangom finoman rezdült, amint egy mély sóhaj is kiszökött tüdőmből. - És jutottál valamire a bányával? - elmémbe hirtelen törtek fel az emlékek, visszajátszva a pár nappal ezelőtti eseményeket, mikor mindketten oda voltunk bezárva. Habár, rosszul kellett volna érintenie, tekintve, hogy órákon át bolyongtunk, megsérültünk, valahogy nem ez a része motoszkált bennem. Az emlékek Jennyt elevenítették meg fátyolos íriszeim mögött, az apró, kellemes pillanatokat, amiket együtt töltöttünk...
Gondolataimból szavai rángattak vissza, tekintetem pedig ezzel egyidejűleg vándorolt át rá.
- Azt én is szeretem... - követtem pillantását a hegyek felé, mialatt ujjaim felkarjára kígyóztak, olykor végigsimítva rajta. Kérdésére újra felé fordultam, néhány másodperces szünetet hagyva hangja, és válaszom között.
- Dolgom az volt, bár kevesebb, mint kellett volna... - grimaszoltam egyet, bár ez inkább tűnt idétlennek, ahogy elmerengtem, mintsem rosszallónak.
- Voltam bevásárolni! - nevettem fel lágyan. - Meg az O'Connorsban is volt pár dolgom. - a párnál egy kicsit több, de ez már részletkérdés. - Aztán... lemondtam egy megbízást, mert este kilencre kellett volna mennem, és hááát... a látszat szerint is fontosabb programon van. - elvigyorodtam. Igazából könnyű meló lett volna, ez most tényleg... De kár volna elemezgetnem, hogy miért döntöttem a Jennyvel való találkozó mellett. Szerintem ez egyértelmű.
- Itt menjünk jobbra. - intettem fejemmel az erdőség felé, mivel a folyó erőteljesen elfordult balra, bele a sűrű, lankás domboldalba. Lehet, hogy az erdő se a legjobb választás ,de jobbnak tűnt, min a bozótos, völgyes hepehupás út.
A fák finoman csókoltak egymásba, egyre sokasodni látszódtak, ahogy befelé haladtunk. A szél fütyült, a lombkoronák megingtak, csak a fagyos, állott dér volt állandó, ami üvegesen simult az avarhoz. Már eléggé benn jártunk, mikor megtorpantam. A fülem mögötti bőr megrándult, miként a halántékomon lévő is hátra mozdult. Hegyeztem a fülem... Tekintetem a fákat, bokrokat, és a gomolygó sötétséget pásztázta tőlünk pár száz méterre. Az érzékek nem alszanak...
- Hallod? - még mindig a semmibe bámultam, csupán arcom indult meg Jenny felé, ennek következtében hozzá is ütődött végül állam, persze csak finoman. - Ezek... tulkok? - és nem is egy... Homlokomat apró redők fedték el, ahogy a gondolatok, a szagok, és a felismerés összeállt a fejemben. A farkasom is mocorgásnak kezdett, sietősen pattant négy lábra, ketrecének elejébe sétálva. Azonmód nyugvásra intettem, majd közvetlenül Jenny felé fordultam, egész testemmel.
- Ezt most inkább hagyjuk ki. - játékosan változtak vonásaim, mialatt a vigyor is kiépült arcomra. Egyetlen mozdulattal fogtam rá a csinos csípőre, majd úgy ahogy volt, álltában megemeltem, és elindultam vele kifelé, az erdő oldalához. Talpaim siettek, na nem azért mert tartottam volna valamitől, hanem így szórakozottabbnak tűnt az a pár perc mialatt kiértünk. Azzal mondjuk nem számoltam, hogy egy kiadós ködbe fogunk érkezni...
Finoman leengedtem Jennt, s amint két lábra érkezett, ajkaim megint az övéi felé kaptak. Egész testét magamhoz vontam, tenyerem gerince mentén futott tincsei közé, tarkóján át. Szenvedélyesen vesztem bele a pillanatba, kicsit hátráltatva a lépteit, ezzel is haladtunk pár métert. Csak akkor távolodtam el tőle, mikor ingoványos, moszatos talajt kezdetem érezni talpam alatt. Nyálkás, nedves növények hajoltak cipőmre, és a levegő is melegebb volt, áporodott szagú. Szemöldököm megrándult, miközben pillantásomat Jenny válla fölött vezettem át, majd kaptam vissza a hátunk mögé.
- Hát ez egy rohadtul elcseszett ötlet volt... - vontam le a következtetést, ahogy sikerült beazonosítanom, hogy egy mocsárba tapicskoltunk bele. Ráadásul már jó ideje abban haladtunk. Picsába!
Elléptem Jenntől, csupán ujjaim függtek rá az övéire, ahogy taposni kezdtem az egyre forróbb, bugyogó maszlagot. Persze újra és újra beleragadtam, a baj már csak az volt, hogy nem igazán láttam, hogy merről jöttünk, és hol lehet a legközelebbi szilárd talaj...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 132
◯ HSZ : 529
◯ IC REAG : 563
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválások: boka, alkar, csukló


Re: Mocsaras síkság // Szomb. Márc. 23, 2013 2:21 pm

Csupán egy mosoly volt a válaszom arra, hogy barom lenne. Nem volt az, és ha mégsem akart volna megcsókolni, hát megtettem volna én helyette nagyon szívesen. Nem érdekelt volna különösebben az ellenállása sem, hiszen ez nálam soha nem volt akadály. Ha én valamit kitaláltam, hogy kell nekem, akkor előbb-utóbb bizony el is értem a célomat. Félig-meddig már őt is a magaménak éreztem, és ezt csak az bizonyította számomra, hogy ennyire nehezményeztem, amiért csak percekkel az után volt képes rendesen üdvözölni, hogy egyébként találkoztunk. Tudtam én az okát, és egyet is értettem vele, de valahol a belsőm mégis tiltakozott ellene. Nem lett volna jó, ha összesúgnak a hátunk mögött úgy, hogy még valójában mi sem tudtuk, hogy mi az, ami közöttünk van, viszont nekem szokásom volt felvállalni, ha valaki fontos volt számomra. Oké, Kirillt nem tudtam egyből, hiszen férjnél voltam, de egy idő után elég kinyilatkoztatás volt az is, hogy hagytam magam megszöktetni.
Gondolataim annyira másfelé jártak, hogy csak felkaptam villanó tekintetem, amikor közölte, hogy jó lesz a folyó mentén. Igazából nekem abszolút mindegy volt, hogy merre fogunk menni, de ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, tekintve, hogy nem sűrűn fordultam meg ezen a környéken és lövésem sem volt arról, hogy mi merre van. Csakis az érzékeimre hagyatkozhattam a tájékozódással kapcsolatban, semmi másra. Olen arcát elnézve pedig ő is hasonlóan állhatott hozzá. Biztos nem kérdezte volna meg a véleményemet, ha konkrét elképzelései vannak arról, hogy merre érdemes mennünk…
- Nem sokra! – válaszoltam a kérdésére, miközben szorosabban bújtam hozzá. Itt, a viszonylag nyílt terepen egy kicsit erősebb volt a szél, mint mondjuk bent a városban, és ennek nem örültem annyira. Szememben könnycseppek gyűltek a légáramlatok miatt, de hamar ki is pislogtam őket, azután pedig a kesztyűmmel itattam fel a nedves kis vonalakat az arcomról. Nem voltam túlzottan kisminkelve, így nem kellett amiatt aggódnom, hogy esetleg elkenem. Csupán a reggel felkent festék maradványai látszódtak a szememen, amit még akkor tettem fel, mielőtt átmentem hozzá. Utána pedig mentem is a rendelőmbe, ami a belvárosban kapott helyet. Végül is, a páciensek előtt csak ki kellett néznem valahogy, vagy nem?
- A tervrajzokat Nick még mindig nem kerítette elő, de munkásokat azért megpróbáltam már keríteni, meg szakvélemény sem ártana. Oké, hogy értek az építészethez, de egy bánya teljesen más, mint egy házat felhúzni – vontam meg a vállaimat. Ezzel nem magamat akartam mentegetni, de tényleg kár lett volna tagadnom, hogy nem ez a szakterületem. Utána olvashattam én annyit, amennyit akartam, ha egy bányász nem nézi meg a saját szemével, nem leszek okosabb én sem. Úgy terveztem, hogy majd valami idősebb urat kérek meg, és akkor tőle tanulhatnék egyet s mást, aztán kamatoztathatnám a többi járatnál, amit nem akartunk felfedni idegenek előtt. Szerettem volna már ennek a végén lenni, és ezt az ajkaim között kiszökő sóhaj is kellőképpen jelezte, még ha nem is tudhatta, hogy min jár az eszem éppen.
Amikor mondta, hogy ő is szereti az éjszakát, félig lábujjhegyre emelkedtem, és nyomtam egy puszit az arcára. Annyira nem volt nehéz dolgom, mert nem sokkal volt magasabb nálam, és már mosolyogtam is, ami a jó kedvem látható jele volt. Felszabadultnak éreztem magam, és olyannak, mintha újra megfiatalodtam volna, és szerelmes, bolondos tini lennék. Az már csak mellékes, hogy emberként soha nem voltak jellemzőek rám az előbb felsoroltak. Más világ volt, más elvárásokat támasztottak felém a szüleim, a társadalom.
- Ennek örülök! – csúszott ki a számon, ahogy ő is a beszámoló végére ért. – És most már elmondod, hogy miféle megbízásról volt szó? – kérdeztem kíváncsian. Szerettem volna még egy kicsit tovább tologatni a dolgot, de egyszerűen nem bírtam ki, tudni akartam, hogyan szerezte azokat a lövéseket. Azt azért tudtam volna, ha rendőr, és abban is eléggé kételkedtem, hogy az O’Connorsban lövöldözés tört ki. Ezen túl nem voltak információim arról, hogy mivel keresi a kenyerét, igazából egészen eddig abban a hitben éltem, hogy csupán ott tölti be a biztonsági személyzet szerepét és ennyi. Tévedtem!
Szó nélkül követtem az irányváltást, de tekintetem máris a félhomályt pásztázta, egyelőre eredménytelenül. Pont valahogy akkortájt ütötte meg az én fülemet is a zaj, amikor felhívta rá a figyelmemet. Szemöldököm kíváncsian ugrott meg, és meg sem állt a homlokom közepéig. Igyekeztem fülelni, de az én vérvonalam alapvetően nem az ijesztően éles hallásáról volt híres, szóval csak álltam és beleszagoltam a levegőbe, amit egy fintor követett.
- Igen hallom! – válaszoltam, és mire ő kimondta, már én is rájöttem, hogy mikkel van dolgunk. – És érzem is őket – motyogtam, tekintetem ide-oda kapkodva a terepen. Nem szívesen sétáltam volna tovább, ha nem volt muszáj, a farkasom már így is erőteljes mocorgásba kezdett, hála a közeli vacsora ígéretének. Legalábbis ő annak vette, ha az ösztöneim nem csaltak, márpedig elég ritkán fordult velem elő ilyesmi. Egyetértésem jeleként bólintottam is, de a nevetést, ami kikívánkozott belőlem, csak nem voltam képes elfojtani. Egyszerűen előtört belőlem, miután felemelt. Két karommal a vállán nyertem támasztékot, és kuncogásom egészen addig nem akart csillapodni, amíg le nem tett.
Egész testemben libabőrös lettem az érintései nyomán, pedig nem is közvetlenül értek engem. Megremegtem, még többre vágytam, miközben ujjai a hajamba túrtak bele, bizsergés indult meg a gerincem mentén. Ujjaim a kabátjába markoltak, annál fogva húztam őt magammal, ahogy hátrafelé haladtam, ajkaim lázasan falták az övéit, egyetlen pillanatra sem eresztve őket. Ha nem idekint lettünk volna, már biztosan rég megszabadítom az egyik ruhadarabjától, ha nem mindegyiktől!
- Nekem azért tetszett! –dünnyögtem még mindig egy kicsit kábán, bár már nekem is feltűnt, hogy eltűnt a szilárd talaj a lábunk alól. Eddig azt hittem, hogy csak érzéki csalódás volt mindez, és a vágy éreztette ezt velem, de most már rá kellett jönnöm, hogy mindez a valóságban is megtörtént, és egy mocsár közepén ácsorogtunk kettecskén. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem emlékszem, hogy merről jöttünk – tájékoztattam halkan, miközben ujjaimat szorosan fontam rá az övéire, és hagytam, hogy vezessen. – Talán meg kéne keresnünk a folyót, és amellett visszafelé menni – vetettem fel, közben ajkaimon elkínzott mosoly jelent meg. – Hihetetlen, hogy veled mindig eltévedek! De komolyan! – tettem hozzá, és játékosan az oldalába böktem a könyökömmel. - Egyébként ez egy nagyon drága csizma volt! - húztam el a számat, ahogy próbáltam kiemelni a dagonyából az említett lábbelit.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 191
◯ HSZ : 340
◯ IC REAG : 366
◯ Lakhely : Észak

Re: Mocsaras síkság // Vas. Márc. 24, 2013 11:11 am

A bányát érintő témát nem feszegettem tovább. Nem is lehetne, tekintve, hogy még nagyon az elején vannak a dolgok. Legalábbis, amiket Jenny szavaiból kivettem. Mindenképp pártolom az ötletet, és bár tudom, hogy nem két napos meló, de biztos vagyok benne, hogy hamar meghozza a gyümölcsét. Ahogy abban is, hogy Jenn ügyesen fogja kivitelezni. Tudom én, hogy ez nem egy épület, amit könnyűszerrel felhúzathatna, de ismertem már annyira, hogy tudtam, nem utolsó a szakmájában.
- Ha tudok segíteni, remélem tudod hol találsz. - vigyorodtam el egészen sármosan. A szavakat komolyan gondoltam, noha az is igaz, hogy nincs annyi szabadidőm, mint szeretném, de ez sosem hátráltatott.
Ahogy haladtunk - ugyan céltalanul -, rövidesen rá kellett jönnöm, hogy annyira kiegyensúlyozottnak, és egésznek érzem magam, hogy szinte már ijesztő volt. Hosszú hónapok óta először járt körbe ez a fajta impulzus, és jószerével még nem is nagyon tudtam kezelni. Új volt... legalábbis újszerű, és bármennyire is tartottam tőle, jobban kellett mindennél...
A téma eközben a munkámra terelődött - megint -. Kicsit meghúztam a számat oldalra, hiszen annyira nem egyszerű erről beszélnem. Főleg, mert tényleg senki nem tudott róla a falkában. Még az őrzők sem voltak értesültek a dologban. De valahogy úgy éreztem, és gondoltam egyaránt, hogy ha már Jennt ennyire érdekli, nem fogom tovább takargatni.
Nyeltem egyet, érintésem pedig erősebbé vált, szorosabbá, miként öleltem őt magamhoz.
- El... - suttogtam, és némiképp a torkomat is megköszörültem. A szél csípősen bújt kabátom alá, csontjaim pedig lassan minden lépés súlya alatt megreccsentek, ahogy óvatosan fagyásnak indultak.
- Leszögezném, hogy szeretem, amit csinálok, még akkor is, ha sokszor elgondolkodom rajta, hogy miért... - gondolok itt arra, hogy sosem tudni, kiket viszek be a főnökömnek, vagy a jardnak éppenséggel - mondjuk ez ritkábban fordul elő -, hogy milyen élettől szakítom el őket, és kiket hagynak maguk után...
- Fejvadász vagyok. Többnyire feketén, de van hogy a rendőrségnek is bejátszom, alkalomadtán... Könnyű meló, noha elkél... - szünetet tartottam, ahogy befordultunk az erdőbe. - ...a hidegvér. A golyókat is egy ilyen mutatvány közben szereztem... Pár testőr megpróbált leszedni, miközben a védencükkel robogtam ki... - megszívtam a fogamat. Nekem ez annyira természetes volt, hogy még a hangom sem remeget, nem rezdült. Ellenben, nem tudtam, hogy Jenny ezek után mit fog gondolni. Nem vagyunk mi jótét lelkek, tudom én. Sőőt... az én kráteresre lyukasztott lelkemről kár volna beszélni.
Az erdő csendesen vonaglott meg körülöttünk, csupán a fák levelei sercegtek, az avar pedig dértől fagyosan ropogott minden lépésünk nyomán. Idilli volt... legalábbis addig a pontig, amíg nem szöktek fülembe a foszlányos hangok. Paták dobogtak, állkapcsok csattogtak, fújtatást hallottam... Éreztem őket, a tulkok túl közel voltak ahhoz, hogy tovább menjünk. Nem azért, mert ne lett volna egyszerű átkelni rajtuk. Nem. Csak mielőtt az épp úgy önfejű farkasom, mint jómagam megrázná láncait, jobbnak láttam odébb állni. Rég vadásztunk már, az utolsó telihold óta nem is futtattam meg szerencsétlent. Nem is csodálom hát, hogy dacosan, és mérgesen kezdett toporogni.
Majd legközelebb...
Örömmel fogadtam, hogy Jenny szerint is jobb, ha most nem partizánkodunk, így ahogy szavai leperegtek ajkairól már fordultam is felé, magamhoz ölelve, emelve... majd hátráló léptekre biztatva lábait. Felkacagott, a szél pedig tova vitte csengő hangot, körül járva engem is. Elmosolyodtam, majd vágytól izzva csókra hívtam ajkait, vadul borulva rájuk. Engedtem a húzásnak, mely kabátomon át kényszerítette törzsemet hajlásnak. Még bele is mosolyogtam ajkaiba, ahogy éreztem a benne is felszökő szenvedélyt. Nem akartam elválni tőle, órákig képes lettem volna lázongva csókolni őt, ám az alattunk egyre omlósabbá váló talaj tett róla, hogy a belefeledkezett pillanat szertefoszoljon.
- Nekem is tetszett. - búgtam még közellévő szája peremére. - Csak az irányt meggondolhattam volna. - halkan felnevettem, habár hamar elcsitult hangom, ahogy éreztem az egyre jobban lábaim köré terülő mocsaras, pépes nyákot.
- Az a baj, hogy én sem... - pillantottam körbe, bár a sűrű, vágható ködön kívül nem sokat tudtam észlelni. Az ég is egyre kormosabban úszott felettünk, kevésbé se szolgálva segítséggel. Szemöldököm összerándult, homlokomra finom barázdák ereszkedtek.
- Meg kéne... Csak merre... - sóhajtottam, elég mélyet. - Francba... - nem voltam indulatos, a szavakat csupán elmorzsoltam fogaim alól. Nem örültem neki, hogy beletrappoltunk ebbe a dagonyába, bár annak egyelőre köszönetet mondhatok, hogy nem kezdett el azonmód benyelni minket.
- Velem? - kaptam vissza rá íriszeimet, arcomon vidám vonások játszottak. Ahogy oldalba bökött, kedvem lett volna beleteríteni az iszapos mocsárba szórakozottan, de mivel éppenséggel a csizmáját "sajnálta" kénytelen voltam elvigyorogni magam.
- És most már ez is az én hibám, mi? - nevettem fel kedélyesen, ahogy karomat csípőjére fonva rántottam őt magamhoz. A sár felcsapódott, és kis híján arcon is vágott minket. De még időben elhúztam magunkat.
Kezeim finoma ölelték Jennyt, ahogy fülének ívébe haraptam gyöngéden.
- És bánod, hogy eltévedtünk? - búgtam arasznyiról dobhártyájától. Annyira nem volt vészes a helyzet, leszámítva, hogy bokáig elnyelt már a mocsár.
Végül elengedtem, és csupán ujjaimat fontam tenyerébe. Néhány pillanatig még hezitáltam, merre is menjünk, míg végül hátrafordulva indultam meg a vakvilágnak.
A bűzlő szag egyre erőteljesebb volt, a bugyogó nyák pedig egyre melegebb... Itt-ott ősi fák hajoltak meg a barnás-szürke trutymó felé, színük már nem volt az igazi.
Időközben már térdig jártunk, az egyre vizenyősebb iszapban.
- Lehet itt ragadunk... Wohoo! - csíptem oldalába játékosan, ujjaimmal hajába marva, hogy magamhoz vonva csókoljak bele ajkaiba, röviden, ám annál vágyakozóbban.
- Már a holdat se látom... - dünnyögtem kicsit keserűen, ahogy tekintetem az eget próbálta pásztázni. Még a végén tényleg itt maradunk... elég nagy szopás lenne. Persze, bizakodó voltam, és egyébként sem tartottam igazán attól, hogy innen nincs kiút. A kérdés inkább az, hogy mikor leljük meg a folyót...
Jó pár perc elszaladt felettünk, mire a térdem előbukott, majd már csak a bokámat lepte el a lápos talaj. Távolról egy egy kisebb domb bukkant elő, rajta odvas fa éktelenkedett... Néha megcsúsztam, vagy épp hogy nem botlottam el, ahogy valami növényzet a bőrömbe kapott, azzal a céllal, hogy megtorpantja lépéseimet.
Végül sikerült elérni a kiemelkedő "dűnét", és nagy nehezen ki is másztunk rá. Kezemmel húzva Jennyt segítettem neki, majd engedtem el őt, újra belemeredve a ködtől nyüzsgő éjszaka testébe.
- Szerintem nem erre kellett volna jönni... Innentől te vezetsz... - lemondó sóhajt hallattam, majd oldalvást fordultam Jennhez. - Milyen koszos vagy... - nevettem fel, ahogy észrevettem, hogy a dagonyázásunk során azért jó pár sárdarab rá is felcsapódott. Mert hát... én se panaszkodhattam...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 132
◯ HSZ : 529
◯ IC REAG : 563
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválások: boka, alkar, csukló


Re: Mocsaras síkság // Vas. Márc. 24, 2013 3:54 pm

Engem is meglepett ugyan, de kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy izgatottnak éreztem magam a munkája miatt. Nem is tudtam elképzelni, hogy mire számítsak azok után, hogy csupán ilyen nehézkesen akarta nekem elmondani, hogy mivel keresi a kenyerét. Már lélekben körülbelül minden létező dologra felkészültem – legalábbis szerintem! -, de mégis volt bennem egy kis félsz, hogy mi van, ha teljesen le fog sokkolni. Na, nem baj, majd akkor is úgy fogok tenni, mintha minden oké lenne. Jó, ezzel talán csak győzködtem magam, de lehet, hogy még azt is képes lettem volna elviselni, ha pénzért fekszik le nőkkel, vagy esetleg vetkőzik, vagy buzi bárban dolgozik és bejöttek a meleg gyűlölők, úgy lőtték meg. Oké, ezen valószínűleg nevettem volna, úgyhogy mégsem volt olyan rossz a helyzet, ha már baromságok jutottak eszembe.
Szemöldökömet felvontam a felvezetése hallatán, arcom pedig egy pillanatra elkomorult. Most már komolyan, mi a franc lehet az? Húzta az idegeimet, méghozzá annyira, hogy kedvem lett volna egy kicsit megverni. Nem nagyon, csak úgy oldalba bökni erősebben, hogy kapjon már észbe. Aztán végre kimondta, én meg nagy szemeket meresztve bámultam rá.
- Komolyan? – nyögtem ki, és pár másodpercig még véletlenül sem rezdültek meg a vonásaim, így nem tudhatta, mi járhat a fejemben. Pozitív, avagy negatív gondolatok. A nevetés azonban csakhamar kitört belőlem, és le sem vettem róla a tekintetemet, amely lelkesen csillogott is. Nehogy már teljesen normálisnak nézzen! – Hát ez tök jó! – közöltem teljes izgalommal. – Legközelebb mehetek veled? – igazából nekem egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy talán nem ilyen reakcióra számított tőlem. – Persze nem kell a pénz! – jelentettem ki gyorsan. – Én csak úgy menni akarok, biztos nagyon izgi! – már el is képzeltem, hogy milyen lenne, ha vele tartanék. Az lehet, hogy aztán beteges módon teljesen beindítana az adrenalin löket, de sohasem mondtam, hogy helyén lenne az agyam!
Ha pedig már az izgalmas dolgoknál tartottunk, az sem volt épp utolsó, hogy belesétáltunk egy mocsárba. Már meg sem lepődtem azon, hogy ide lyukadtunk ki. Először egy bánya omlott alattunk össze, most meg mocsárban tettünk kéjutazást. Igazán remeknek lehetett mondani a kilátásainkat, csak kár, hogy még azokkal sem rendelkeztünk. Sőt, ha már itt tartunk, a köd is kezdett leszállni, és ez engem teljesen kiborított. Világéletemben utáltam a ködöt, és főleg úgy, ha nem volt száraz a lábam. Most pedig minden lehetett rá mondani, csak azt nem, hogy száraz lenne, meleg helyen. Mintha a szarban dagonyáztunk volna, méghozzá szó szerint!
- Már mindegy! – oké, hogy mosolyogtam, de kezdtem nagyon feszélyezve érezni magamat. A csizmámnak jól kellett volna bírnia a kiképzést, de ilyen viszonyok között kezdte beadni a kulcsot, és átengedni azt, amit kívül kellett volna tartania. Végtére is, ezért volt rajtam, vagy mi a szösz! – Hát mert mit gondolsz, kié lenne? – próbáltam felháborodást tettetni, de egyszerűen képtelen voltam rá ténylegesen is haragudni. Túlságosan örültem a közelségének, és még a körülmények ellenére is csak kettesben voltunk, amit jelenleg nagyra értékeltem. – Hé hé! – meglepett kiáltás szaladt ki a torkomon, amikor magához rántott, ez pedig végül nevetésbe csapott át. Két tenyerem a mellkasára simult, és úgy néztem fel rá, mintha legalább egy félisten lenne. Lehet, hogy nem is állt ő attól olyan messze…
- Hmm… - dünnyögtem, ajkaimon szórakozott mosoly díszelgett. – Ha ezt még tovább csinálod, akkor talán nem is bánom annyira – válaszoltam, megtűzve egy halk kuncogással is. Sajnáltam, hogy eleresztett, viszont szerettem volna kikeveredni ebből a förtelmes mocsárból. Nem voltam én ilyesmihez szokva. Szerettem a természetet, tiszteltem is, de ettől függetlenül még nem volt kötelező szeretném az efféle helyeket is, ugye?
Mikor megfogta a kezemet, egy kicsit megszorítottam, hogy indulhatunk, és csak reménykedni tudtam, hogy talán a jó irányt választja. Egyáltalán volt itt jó irány? Nem féltem, inkább csak bosszús voltam, és ha olyan fából faragtak volna, már réges-régen hisztériáznék, hogy nem akarok itt lenni. Esküszöm, ilyenkor tényleg hálásak lehettek a férfiak, hogy került belém egy adag férfiasság is, a szép külsőm ellenére. Ezen a gondolaton egészen addig jót mosolyogtam, amíg meg nem éreztem, hogy már a térdem vonalában kezdett belepni minket a sár. Kedvem lett volna megsiratni a nadrágomat, de ráérek majd azzal később is, ha tényleg menthetetlennek bizonyul. Egyet már most is tudtam; ezt a tisztítóba fogom elvinni, és nem én fogok szerencsétlenkedni az újjáélesztésével.
- Pazar! – húztam el a számat. – Itt, a csodálatos alaszkai vadon kellős közepén, egy mocsárban! – igyekeztem uralkodni magamon, mielőtt végképp kiakadnék. Meg kellett volna találnom ebben a helyzetben is a pozitívumot, és ugyan meg is találtam, de mégsem mentem most vele túl sokra, hisz nem vezetett ki bennünket erről a helyről. – Hiába szeretnék minden egyes percet veled tölteni, mégsem szeretnék itt ragadni. Félig már szó szerint! – ezzel egy időben próbáltam megemelni a lábamat, de csak cuppogva és nehezen vált el a talajtól. Ajkaim elcsigázottan biggyesztettem le, melyet csupán a közelsége és a csókja volt képes felfelé görbíteni. – Ha nem itt lennénk, már rég nem lenne rajtad ruha! – közöltem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Szemeimben vágy tüze gyulladt, ahogyan felnéztem rá, világossá téve számára, hogy komolyan mondtam, amit mondtam.
A domb láttán egy egészen kicsi megkönnyebbülés azért végigsuhant rajtam, de amikor rájöttem, hogy nem ott vagyunk, ahol lennünk kéne, már el is illant. Gondterhelten sóhajtottam fel, miközben együttes erővel felküzdöttük magunkat a kiemelkedésre.
- Azt sem tudom, hogy merre vagyunk… lehet, hogy a farkasaink hazavezetnének minket, nem? – elhúztam a számat ismét, és grimaszoltam egyet. – Lehet, még úgy sem tudnék tájékozódni itt, a semmi közepén – sóhajtottam én is, miközben próbáltam a távolt kémlelni. Beleszagoltam a levegőbe, hátha előrébb leszünk tőle, de be kellett látnom, hogy teljesen megtöltötte az orromat a mocsár fanyar, bűzös szaga. – Köszönöm, te aztán tudsz bókolni! – elsőre haragosnak tűnhetett a pillantásom, amit rá vetettem, de miután végignéztem magamon, el kellett ismernem, hogy volt igazság a szavaiban. Kelletlenül húztam el a számat, majd én is nevetni kezdtem. – Mi lenne, ha levetkőznénk, és egyszerűen csak beleülnénk. Úgyis olyan melegnek tűnik. Szarpakolásnak jó lenne! – vontam meg a vállaimat. Igazából csak vicceltem, eszem ágában sem volt megmártózni ebben. Még a gondolatától is viszolyogtam! – Mi lenne, ha erre mennénk tovább? – mutattam egy irányba, amerre a várost sejtettem. A gond csak az volt, hogy elveszítettem a tájékozódó képességeimet is, hála a ködnek és a mindent elfedő bűznek. Meg is indultam hát a dombról lefelé, csak a talpam megcsúszott a nedves talajon, és jobb híján egyből Olenben kapaszkodtam meg.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 191
◯ HSZ : 340
◯ IC REAG : 366
◯ Lakhely : Észak

Re: Mocsaras síkság // Hétf. Márc. 25, 2013 11:18 am

Nem tudtam, mire számíthatok, milyen reakcióra irányából, amint végre kinyögtem, hogy mi a valódi munkám. Hosszú, elodázott perceknek tűnt, míg rezzenéstelenül fürkészte arcomat. A torkom beremegett, miként izmaim is egyre feszültebbé, egyre keményebbé váltak. A gyomrom liftezett, még mindig nem beszélt... csak kérdezett, én meg már nem tudtam, hogy mire merjek gondolni. Az ajkaim elnyíltak egymásról, hogy megtörjem a fullasztó csendet, mikor kacaja megelőzött. Szemöldököm megrándult, és fejemet is kissé oldalvást fordítottam. Másodpercekig csupán szemeinek csillogása volt biztatóm, hogy talán pozitív lesz a reakciója, mikor végre hangja is dobhártyámba szökött. Izgalma hatására arcom változni kezdett, feszessége elhalványult, széles vigyort öltött fel.
- Jöhetsz-e velem? - nevettem fel halkan, fejemet megingatva szórakozottan. - Hááát, nem is tudom. Annyira nem izgalmas, viszont elég veszélyes. - némileg tárgyilagossá váltam, de továbbra is kedélyes volt hanglejtésem. - Majd még meglátjuk. - kacsintottam is mellé, mert az dukált, és egyébként is... Persze, hogy velem jöhet, csak nem akarnék érte is aggódni. Azért vannak necces melók is, amiket épp hogy megúsztam szárazon. Mindazonáltal, örültem. Örültem, hogy nem a nehezebbik végénél kapta el a dolgot... Elvégre, hiába vagyunk vadorzók, emberi érzéseink nekünk is vannak. Én pedig bár erősen palástolom, ettől függetlenül elég sok empátia szorult belém. Mondjuk, többnyire kérdés, hogy akad-e olyan, aki felé ezt előszeretettel alkalmaznám-e.
Eközben az események is felpörögtek, és már csak arra lettem figyelmes, hogy bokáig gázolunk az iszapban. Hát... nem tetszett... De, ahogy elnéztem Jennynek sem. Nem mintha meglepne... Akármennyire is jó, hogy kettesben lehetünk, ez a része kurvára nem kellett volna... De már mindegy, ahogy ő is mondta...
- A mocsáré? - kérdeztem vissza, teljes ártatlansággal képemen, persze a tettetett felháborodásán muszáj volt elmosolyodnom. Édes volt, és valahol még meg is érdemelném, hogy tőből letépje a fejem, hogy megint sikerült magunkat ilyen helyzetbe hoznom. De hát most na... tudtam én, hogy itt lesz ez a szar? Nem. És nem is volt érdekes, mert még mindig ő foglalkoztatott.
Ahogy magamhoz rántottam, ajkaimra széles mosoly ült kiáltó hangja hallatán, majd egyszerűen csak lecsókoltam róla a kósza betűket.
- Akkor még sokszor kell ezt csinálnom. - pillantottam le rá, ahogy íriszei az enyémbe futottak. Így is maradtam volna talán percekig, ha mindeközben nem tudatosul bennem újra, hogy mégis hol vagyunk.
Az út eléggé ingoványos volt, hol térdig jártunk, hol majdnem elborultam. Kezdtem rohadt mód unni. Talán már idegbeteg rohamot is kaptam volna, ha nem nyugtatom vissza magam azzal, hogy újfent csókra hívva vettem birtokba Jenny ajkait. Ösztönös cselekedet volt, valahogy úgy éreztem, hogy szükségem van rá, és egyébként sem akartam, hogy ha már végre együtt lehetünk, az elcsesződjön egy ilyen kis... "kalanddal".
- Ezzel együtt érzek... - vontam oldalra szám szélét. Nem, én sem akarnék itt ragadni, bármennyire is örülök annak, hogy vele lehetek... Kellett nekem ezt a hülye Chenás történetet kitalálni... Újabb szavaira azért elmosolyodtam, mialatt minden porcikámban végig cikázott a villám, felszítva bennem a vágy szikráit.
- Ha nem itt lennénk, rajtad sem hiszem, hogy akadna bármi textilnek nevezhető anyag... - búgtam csupán, miközben még testhőm is érezhetően megugrott. Azt hiszem, kár volna tagadnom, hogy olyan erős vonzalmat érzek Jenny iránt, hogy azt már szavakba sem tudnám önteni... Teljesen megbolondít...
Nem tudom mennyi ideig sétáltunk, míg végre a kissé kiemelkedő dombhoz értünk. Nem mondom, hogy repestem az örömtől, de legalább egy időre nem ebben a bugyogó nyákban fogunk szenvedni... Persze, miután sikerült "partra" vergődnünk, sem lett jobb a helyzet. Biztos voltam benne, hogy a mocsár kellős közepén kötöttünk ki. Mindenhol köd, és iszap húzódott, hosszú-hosszú ideig. Csak annak tudtam örülni, hogy jelenleg szilárd talaj volt a lábunk alatt, itt-ott puhára száradt fűtörmelékkel, hódarabokkal.
- Nem mondasz hülyeséget... - morogtam fogaim alól. - Talán... - emeltem meg orromat, hogy belélegezzem a levegőt, ám abban csak a bűzlő nyák, és pállott szag keringett. Újra beszívtam egy adagot, szemhéjaimat lehunyva kotorásztam a szagáradat között... Semmi... Illetve, mintha erdő-folyó illata is vegyülne, de nagyon távolról, és az igazat megvallva, nem nagyon tudtam behatárolni, hogy melyik irányból is szökik az orromba.
- Hát ez kapufa... - nem voltam elkeseredve ugyan, de boldognak sem mondhattam magam... Leszámítva, hogy Jennyre pillantva újabb mosoly cikázott fel vonásaimra.
- Szerintem szexi... - kaján vigyorra váltott szelíd mosolyom, még kicsit bele is hajoltam szavaimba, Jenn felé. Nekem tényleg tetszett, és inkább ezzel voltam elfoglalva, mintsem a következő mondatokkal, amik elhagyták a száját. Csak néztem őt, ahogy ajka megmozdul, ahogy zöld íriszei fénylenek a saras összkép között. Teljesen belefeledkeztem, olyan gyorsan rántott bűvkörébe, hogy csupán az utolsó kérdésre tértem vissza önvalómba, ahogy lábai megindultak. Utána léptem, és épp, hogy kezemmel karja felé nyúltam, lábai megcsúsztak a nyálkás talajon. Belém kapott, kapaszkodott, én pedig egyszerűen csak visszahúztam őt a dombra, mellkasomig vonva egész testét.
- Mi lenne, ha most inkább nem mennék semerre... - a szavak mázsás súlyként gördültek le szám pereméről, elmorzsolódva a levegőben. Lassan mozdultam... Tenyerem háta két oldalán araszolt felfelé, tekintetem fojtón kutatta a smaragdos íriszeket. Ujjaim már arcélén táncoltak, elsöpörve arról néhány puha sárdarabot. A pillanat megállt, legalábbis úgy érzetem, miként ajkaim az övéiért hajoltak. Vad orkán tombolt fel mellkasomban, ez pedig csókom intenzitását is megerősítette. Vadul csaptam le rá, falva a dús ajkakat, mohón, és már-már erőszakosan. Noha, lábam megcsúszott, megtartottam a stabilitásunkat, csupán annyi helyrajzi változás állt be, hogy törzsből elfordítottam őt, karjaimba fogva felsőtestét döntöttem hátra. Még mindig eszeveszett módon csókoltam őt, ahogy végül teljesen leengedtem hátát a nyirkos avarba.
- Most még koszosabb leszel... - suttogtam arasznyiról, apró csókokat hintve minden szavam után. Testem az övéhez simult, egyik karommal megtámasztottam gerincét, hogy azért teljesen ne feküdjön bele a mocsokba...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 132
◯ HSZ : 529
◯ IC REAG : 563
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválások: boka, alkar, csukló


Re: Mocsaras síkság // Hétf. Márc. 25, 2013 4:33 pm

Egyelőre nekem az is elég volt, hogy nem utasította el élből a nagy ötletemet, miszerint vele akarok majd menni az egyik melójánál. Én teljesen izgatott lettem tőle, de nála nem tudtam megállapítani, hogy örült neki, vagy egyszerűen csak szórakoztatta a reakcióm. Igazából nem is érdekelt annyira, de hát még mindig ezen agyaltam akkor is, mikor már rég próbáltunk átjutni a hatalmas és végtelennek tűnő mocsáron. Istenem, hát nem véletlenül kerültem én el ezt a helyet eddig is! Jobb lett volna, ha tényleg csak a folyó mentén sétálunk, akkor egészen biztos, hogy visszatalálhattunk volna a motorhoz. De hogy így mikor fogunk kijutni… rejtély!
- Tényleg? – vigyorodtam el, és végre gondolataim abszolút visszatértek a helyzethez. Jobban mondva vissza Olenhez, és a fantáziaképhez, miszerint lerángatnám róla a ruháját, hogy aztán teljesen odasimulhassak hozzá, élvezve a közelségét. Annyira vágytam rá, hogy hozzáférjek, hogy az már ijesztően hatott rám. A fejemben mindenféle kép cikázott, és akár még itt is könnyedén ledöntöttem volna, ha nem ennyire koszos minden, és nem akar minden pillanatban magába szippantani a sártenger, amiben tapicskoltunk már kitudja, hogy mióta. Éppen úgy, ahogyan a bányában, itt is sikerült elveszíteni mind a tájékozódási képességeimet, mind pedig az időérzékemet. Már a holdat sem láttam, hogy némi támpontot nyújthatott volna, és ez kezdett idegesíteni. Bármerre néztem – már amíg láttam -, mindenhol túl egyforma volt minden.
Míg Oli a levegőbe szagolva igyekezett valamit kiokoskodni, én körbefordultam a saját tengelyem körül, és próbáltam valamit meglátni. Sajnos a látási viszonyok azonban nem kedveztek az én ügyeskedéseimnek, úgyhogy rövid úton fel is adtam, és inkább visszafordultam a mögött szaglászó férfi felé, hátha többre jutott, mint én. Elég volt azonban egyetlen pillantást vetnem az arcára ahhoz, hogy máris tudjam a választ; nem jutott előrébb ő sem.
- Sejtettem! – sóhajtottam egyet, mikor megerősítette a már korábban levont következtetésem helyességét. – Nem tudom, hogy mit csinálhatnánk, vagy merre mehetnénk. A bányában legalább nem volt annyira sok választási lehetőség, de itt mindenhol ugyanazt látom, amerre csak fordulok – fújtattam egyet morcosan, míg azt nem mondta, hogy szexi vagyok így. Tudtam, hogy borzalmasan festek, de azért a próbálkozását igazán értékelnem kellett, nem? Édes volt tőle, hogy fel akart vidítani egy kicsit, és az a legfurcsább, hogy még el is hittem neki, mert Ő mondta! Oké, ez már tényleg kiborító foka annak, amit vonzódásnak lehetett nevezni és iránta éreztem.
- Te nem is figyelsz rám! – jelentettem ki a mondandóm végén. Folyamatosan őt néztem ugyan, de végig az volt az érzésem, hogy fel sem fogja az általam elmondottakat. Végül feladtam, és egy legyintést követően már vontam is magam után egy bizonyos irányba. Nem volt jobb ötletem, fogalmam sem volt, hogy merre indulhatnánk el, és már azt sem tudtam megállapítani, hogy egyébként melyik irányból is érkeztünk a dombra. Túl sokszor fordultam körbe, és a szag mindenhonnan ugyanaz volt. Hogy létezhetnek ilyen borzasztó helyek a világon? – Lehet, hogy itt fogunk meghalni, és még csak a csontjainkat sem fogják megtalálni… - motyogtam magam elé, bár nem teljesen komolyan. Inkább csak azért beszéltem, hogy eltereljem a figyelmemet a fojtogató bűzről, ami ostromolta az orromat, miután elindultam találomra. Nem volt jó ötlet, tekintve, hogy kis híján a fenekemen kötöttem ki, de ez csupán aprócska részlet a nagy egészben. Szerencsére Olen amúgy is elkapott, mire hálásan pillantottam rá és hagytam, hogy visszahúzzon magával.
- Akkor az lenne, hogy tényleg soha nem jutunk ki – mondtam suttogva, miközben ajkaimon megjelent egy mosoly. Egyik kezemmel a mellkasán támaszkodtam, míg másik tenyerem a karján simított végig, tekintetemet pedig le sem vettem róla. – Olen… - búgtam érzékien, mielőtt végképp elvesztem volna a csókjában. Körmeim a kabáton át is a karjába vájtak, ahogyan belékapaszkodtam, míg tenyerem alatt ütemesen lüktetett a szíve. Csókom legalább olyan heves volt és követelőző, mint az ő ajkai, ráadásul annyira a hatása alá kerültem, hogy azt is csupán távolról érzékeltem, amikor elkezdett lefelé engedni. Elfelejtettem, hogy hol vagyunk, milyen körülmények között és csak húztam magamhoz még közelebb, mintha ez még lehetséges volna. Orromban immár az ő illata volt jelen, a bűz ki lett zárva a tudatomból teljesen, és ez jó volt. Nagyon jó!
- De ha én az leszek, akkor te is – mosolyom vigyorrá szélesedett, és le sem vettem róla a tekintetemet. Szinte egyből húztam is vissza a fejét, belemarkolva kicsit durvábban a hajába. Kellett, akartam! Akár itt és most… Egy újabb pillanatra megint az ösztönök vették át az irányítást felettem, és legszívesebben a földre akartam volna dönteni. Hideg ujjaim beszöktek a kabátja alá, méghozzá a derekánál, mert ott láttam rá esélyt, hogy ez egyáltalán lehetséges. Forró bőrt tapintottam, ereimben száguldott a vér, és én elvesztem. Elvesztettem a harcot is, amit magam ellen vívtam, nyelvem már az ütőerén ízlelte meg a bőrét, és csak nagy küzdelmek árán voltam képes elszakítani magam tőle. – Mi lesz most? – nyögtem ki zihálva, bár a kérdés inkább magamnak szólt, mint neki. És igen, nagyon elmés megnyilvánulás volt ez a részemről egyébként...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 191
◯ HSZ : 340
◯ IC REAG : 366
◯ Lakhely : Észak

Re: Mocsaras síkság // Hétf. Márc. 25, 2013 6:59 pm

Nem, tényleg nem figyeltem rá... Esendő lélek lehetek, akin már a sors sem kegyelmez... nem. Hiszen most is mit csinálok? Csak őt bámulom, folyvást, mintha csak magával a csodával állnék szemben. És képtelen vagyok szabadulni, láncra ver, súlyos, kövér vasakkal szegélyez körbe, bilincsre feszítve egész testemet. Hallom, hogy beszél, hiszen hangja újra és újra fülembe csendül. De nem értem a szavakat, az agyam annyira tompán reagál, mintha elsült volna...
- De.. De én... figyelek! - tértem vissza a valóságba hirtelen, eddigi hatalmas karimájú pupilláim pedig zsugorodni látszottak. Remek, megtaláltam a fókuszpontot is, már csak azt kéne kinyögnöm, hogy mit gondolok. A nagyobb baj az, hogy egyetlen szóra sem emlékszem... Vettem egy mély lélegzetet inkább, és némi toporgást követően újra körülpillantottam. Semmi, tényleg, egy szardarabnyi, apró kis jelforrást sem észleltem. Ez pedig bosszantott.
- Hát persze! Jenn, ne bomolj már, nem fogunk meghalni... - csak úgy elejtettem a szavakat, voltaképpen mióta eltéptem róla tekintetemet, nem kerestem meg újra arcának finom, sajátos vonásait. És jó ideig hiába is kutattam volna, hiszen háttal volt már, egyenesen a mocsárnak indulva. Nem voltam benne biztos, hogy ajánlatos volna-e tovább mennünk... Lehet órák múlva elülne a köd, és végre látnánk is valamit. Noha, megeshet ez a köd nem alszik el, nem borítja álomra füstös testét...
Aztán minden lelassult, egyedül szívem ritmusa dobolt szüntelen, erőteljesen pulzálva bennem a vér iramát. Hiszen, miután visszahúztam Jennyt, az esetleges bukfencezés elől, és kellő közelségbe kerültem vele, minden elhomályosult, csak őt láttam, csak őt néztem, teljesen beleveszve. Lassan már rutinosan csinálom ezeket a dolgokat attól tartok...
A nevemet ugyan hallottam, és ettől az egyetlen hangfoszlánytól is kellemes rázás járt körbe, végigborzolva a hátamat. Ezen pedig cseppet sem segített az, hogy ostromló csókom alatt, körmei belém vájtak, tovább gerjesztve a bennem meginduló, vágytól ittas impulzusokat. Részegítően hatott rám a közelsége, a csókja, az érintése, és minden, amit csak ő képviselt, egy személyben. Olyannyira akartam őt, hogy azokat már megfogalmazni is lehetetlen volt... Együtt borult vele, a dőlést követően, egészen a talajig, mely bár nyirkos volt, mégis puhán fogadott karjaiba mindkettőnket.
- Én nem bánom... - suttogtam ajkaira, ahogy magához vonta fejemet, újabb lázas csókba fojtva el a pillanatot. Ujjai derekamon cikáztak, ettől pedig hasfalam megrándult, beszívódott, majd ütemesen lökődött ki, ahogy egy mélyebb lélegzet, és egy kiadós szívdobbanás rásegített. Nyelve nyakamra siklott, végigsöpörve ütőeremen, én pedig még helyet is hagyva neki fordítottam el kissé arcomat. Az illata az orromba szökött, szabadon lévő tenyerem már csípőjénél járt, ujjaimat megtámasztva nadrágja szélén.
Kérdésére tekintetem íriszeibe futott, ahogy fölé magasodva pillantottam le rá. Arcomon sejtelmes fények játszottak, mialatt szám szegletébe felvetült egy halovány mosoly.
- Az enyém leszel... - búgtam rekedtes hangon a "birtokló" szavakat, ahogy kezem elvált csípőjétől, és nadrág gombjára siklott. Heves mozdulattal téptem szét az eddig szorosan tartó egységet, kicsit meg is rántva a ruhadarab oldalát. Tenyerem ezúttal hasfalára siklott, kabátja, felsője alá, egészen a formás mellekig. Ajkam vadul tapadt az övéhez, testem pedig minden ízében lüktetett, vágyva simulva Jennyhez. Ujjaim finoman simítottak át a kerek idomokon, lassacskán beszökve a melltartó alá. Eközben hátát kissé megemeltem karommal, ami eddig tartotta őt, és egyetlen mozdulattal bújtattam be azt ruhái alá, hogy kettépattintsam a kapcsokat. Gyorsan cselekedtem, mintha feltett szándékom lett volna, hogy most azonnal ketté tépem... és talán így is volt, csupán nem állatias értelemben...
Előrevontam kezeimet együtt a lealkotott melltartóval, majd azt arrébb lökve feljebb húztam Jennt, hogy kabátját, s magamét is sietve szedjem le rólunk. Kapkodásom egyetlen oka a testemben tomboló vágy volt, ami eddig is szüntelenül ott verdesett legbelül, kíméletlenül sodorva magával.
A kabátokat háta alá dobtam, ezzel is felfogva azt a temérdek, nedves mocskot, ami körülvett minket, majd újra visszadöntöttem őt. Csókunk csupán addig vált szét, míg megfosztottam őt egy-egy textiltől, hiszen ujjaim már pulóverét tépték, hogy az is mihamarabb lekerüljön róla.
- Nem tudom, hogy csinálod ezt... - nyögtem el a szavakat, melyek szája peremén haltak el. Mondatom voltaképpen arra utalt, hogy egyszerűen ép ésszel felfogni se tudtam, hogy hogyan képes rám ilyen elmeroncsoló hatással lenni, ilyen megbolondító, vad tüzet éleszteni bennem a pillanat tört része alatt.
Ajkaim nyakába borultak, nyelvemmel perzselőn égetve végig bőrét, ahogy egyre lejjebb haladtam kulcscsontján. Kezeim már nadrágjánál jártak, egyre jobban taszítva azt le róla, mialatt csókjaim hasfalát rohamozták meg, miként azon az utolsó megmaradt felsőrész feljebb csúszott.
Nem tudtam betelni vele, egyszerűen úgy vonzott a bűvkörébe, hogy képtelen voltam ellenállni, leállni, megálljt parancsolni magamnak. Ezernyi érzés kerülgetett, szétfeszítettek, nem tudtam már engedelmeskedni a józan észnek. Nem érdekelt semmi... az égvilágon semmi... Csak Ő. Már nem láttam a koszba úszó mocsarat, sem a gomolygó ködöt, vagy a mellettünk emelkedő ősidejű fa erezeteit. A szagok is elkerültek, csupán Jenny illata járt körbe, orromba ivódott, szinte éreztem azt még a szájpadlásomon is.
Ám hirtelen megálltam mindennemű mozdulatban, és fejemet felkapva kerestem meg a zöld íriszeket.
- Most állíts le, ha nem szimpatizálsz a környezettel... - ziháltam, szám szegletében kaján vigyorral, noha szavaim többször is megakadtak, ahogy a levegőért haraptam...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 132
◯ HSZ : 529
◯ IC REAG : 563
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválások: boka, alkar, csukló


Re: Mocsaras síkság // Hétf. Márc. 25, 2013 8:47 pm

Ajkaimon játékos, huncut mosoly jelent meg, amikor közölte, hogy ő nem bánja, ha itt ragadunk. Őszintén szólva én sem bántam, ezért is mosolyogtam bele a csókunkban. Ajkaim mohóak voltak, követeltek mindent, amit csak adhatott nekem, és talán még annál is többet, ha ez egyáltalán lehetséges volt még. Szerettem volna beférkőzni a testét elfedő ruhák alá, érezni akartam a bőrének melegét, tapintását, egész testének súlyát a sajátom felett. Igaz, hogy a kanapé nem volt valami kényelmes a múltkor, és később a padló sem igazán, de legalább rágyúrtunk az itteni környezetre. Próbáltam ugyan elfelejteni, hogy hol vagyunk, és majdnem sikerült is, de éppen eléggé kemény volt a kissé fagyos talaj ahhoz, hogy ne legyen olyan könnyű dolgom.
Éreztem testének minden egyes rezdülését, és eszem ágában sem volt engedni, hogy elhúzódjon tőlem. Már, ha ez lett volna a szándéka, de láthatóan meg sem fordult az ő fejében sem efféle gondolat. Nagyon helyes, igencsak rossz néven vettem volna, ha azok után, hogy sikerült a testemnek mindenféle apró porcikáját is életre keltenie, és kínzó vágyakozásba taszítania, hirtelen eltávolodott volna tőlem. Egészen biztos, hogy erre akkor sem adtam volna esélyt.
Tekintetem fátyolos volt, mikor felemelte a fejét, és végre rám nézett. Íriszeink találkoztak, és az enyémben felizzott a szenvedély, de ahogy elnéztem, legalább az övéiben is akkora tűz lobogott, mint bennem. Mart belülről, feszegetett, ki akart törni, és mindent elsöpörni, mint egy lávafolyam, nem hagyva semmi mást maga után. Én is ilyen megsemmisülésre vágytam, legalább olyanra, mint legutóbb, mikor először töltöttük együtt az estét. Az emlékek hamar tova is suhantak, hiszen helyükre immár új élmények tartottak igényt, melyek nem is várattak magukra sokáig. Ajkaimon lusta mosoly kúszott fel, és a szavak valahová a belsőmbe hatoltak egészen. Már az övé voltam, ezt kár lett volna tagadni! Lehet, hogy nem volt még bennem, hogy több réteg választott el tőle, mint eddig bármikor, mégis elvesztem azokban a füstszínű szemekben…
Hátam ívben feszült meg, ahogy ujjai végre utat találtak a ruháim alá, és már érezhettem az érintését is. Igaz, hogy nagyon hideg volt a keze, főleg a felhevült bőröm számára, de egy pillanatig sem akartam, hogy abbahagyja. Felőlem akár le is fagyaszthatott volna, ha továbbra sem enged el, és nem hagyja abba, amit csinált. Csókom lázasan követelővé vált, testem pedig minduntalan úgy mozdult, hogy azzal neki kedvezzek, még többhöz férhessen hozzá. Ezért is igyekeztem olyan bőszen kibújni a kabátomból, amikor próbált tőle megszabadítani. Miután mind a két ruhadarab alattam kötött ki, már jóval kényelmesebbnek tűnt ugyan, viszont annál inkább libabőrössé változtatta a bőrömet a hideg. Arcomon pír jelent meg, de már magam sem voltam benne biztos, hogy a fagy csípte olyanná, vagy a fülledt vágy mutatkozott meg ilyen formában.
Készségesen a segítségére voltam a saját vetkőztetésem során, és ez olyannyira lefoglalt, hogy őt már nem tudtam megszabadítani jó formán semmitől sem. Levettem ugyan az inget, de az alatta viselt felsőből már nem sikerült kihámoznom, csak kicsit fentebb húznom, hogy hasunknál legalább összetapadhasson a testünk teljesen. A vágy újult erővel szánkázott végig a testemen, és már megszólalni sem voltam képes, csupán megráztam a fejemet jelezve, hogy én sem tudom. Én azonban azzal nem voltam teljesen tisztában, hogy ő hogyan csinálja ezt velem, arról már nem is beszélve, hogy hogyan képes ITT csinálni ezt velem!
Megremegtem, hasamat önkéntelenül is behúztam egy kicsit, ahogyan azt a tájékot fedezte fel az ajkaival. Úgy éreztem, mintha valami leheletfinom anyaggal simítana rajtam végig valaki, mire heves zihálásba kezdtem. Úgy kapkodtam a levegő után, mintha már ellepett volna a körülöttünk elterülő mocsár, pedig hála istennek nem voltunk a közvetlen közelében. Még rágondolni sem akartam most, és Olen szerencsére nem is hagyta. Játszi könnyedséggel terelte el a figyelmemet, méghozzá olyan irányba, amerre én is szívesen koncentráltam. Ez nem volt más, mint Ő maga.
Kevés időre ugyan sikerült magamhoz térítenie azzal, hogy hirtelen megállt, de máris a méltatlankodó arckifejezésemmel találhatta szemben magát. Egyáltalán nem értékeltem, hogy éppen most kezdett el gondolkozni azon, hogy egyáltalán akarom-e most. Még jó, hogy akartam!
- Én ezzel a környezettel soha nem fogok szimpatizálni! – jelentettem ki nagy komolyan, és inkább körül sem néztem, mert attól féltem, hogy abban a pillanatban kiverne a víz ettől a helytől, pedig jelenleg annyit akartam, hogy miatta ússzak a verítékben, ne a mocsár miatt. – És most le a gatyát! – szóltam rá parancsoló hangnemben. Ujjaim ezzel egy időben máris a gombot macerálták, és csakhamar sikerült is elhárítanom az akadályt, viszont lehúzni már nem tudtam, ezért is kértem meg őt. Oké, nem kértem, utasítottam, de ez csak részletkérdés. Tenyeremet felforrósította a teste ez alatt a rövid idő alatt is, így immár úgy simíthattam végig a bordáin, hogy nem okoztam hasogató, jeges kellemetlenséget. Mielőtt bármit mondhatott vagy kérhetett volna, ajkaim újra elzárták a szavak útját, és csókom legalább olyan heves volt, mint nem sokkal ezelőtt. Lábaimat az oldala mellett húztam fel, így vonva magamhoz még közelebb a testét.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 191
◯ HSZ : 340
◯ IC REAG : 366
◯ Lakhely : Észak

Re: Mocsaras síkság // Hétf. Márc. 25, 2013 10:20 pm

Mohón, vad szenvedéllyel követeltem őt. És róla le, mindenféle ruhaneműt...
Úgy hatott rám, mint valami energiabomba, egyszerre borultam rá gyöngéden, és erőszakosan, talán már a határt se lehetett e kettő között érezni. Minden idegszálam pezsgett, lüktetett, ösztönösen hajtva előre a bennem szaladgáló vért, és ingerületet. Kezeim simítón, kérlelőn, hívón érintették ahol érték, mialatt újabb, és újabb ruháktól szabadítottam meg. Úgy estem neki, mintha elveszíthetném, mintha a következő percben tovaillanhatna, és én magamra maradok, ezzel a túlpörgetett érzéssel, vággyal a szívemben, mely most úgy vágtázott mellkasom alatt, mint egy szilaj vadló. Szabadon, és minden gondtól mentesen, élvezve a levegőt, a paták sokszorosan felzendülő dobogását, a rét illatát, melyben fut... fékevesztetten rohan... Pont így éreztem magam Jenny közelében...
A szenvedély felkorbácsolódott körülöttünk, és olybá tűnt, nem csak én vagyok ilyen kárhozott "kínra" ítélve, hanem ő is épp úgy vágyik rám, miként én epedek utána. Egyre félelmetes, és megrészegítő ez az érzés, és a tudatosulás, ami most elmémet szántja át. Meg is hőkölnék, de visz magával, visz ez a rohamban felcsapó ár, és már lassan azt sem tudom, hogy élő vagyok-e még, vagy már csak holt testtel vergődök a világban...
Lángoló íriszekkel kutattam a zöld szempárt, mígnem ajkaink újra egymásba forrtak, heves széllökéssel döntve minket a porba... a földre... Maga alá nyomva mindkettőnket. Időközben az ingem is lekerült, az alatta lévő trikó pedig olyan irdatlanul csálén állt rajtam, hogy ahhoz már szavak sem illetek... Nem zavart... Semmi sem zavart, csak az, hogy még mindig van köztünk néhány ruhadarab..
- Elég, ha velem szimpatizálsz... - suttogtam, továbbra is kaján vigyorral szám szegletében, ahogy arasznyira elszakadtunk egymástól. Fájó volt még ez a pár, elmúló másodperc is, míg ilyen "messze" volt tőlem... Akartam őt, ehhez pedig nem fért hozzá, hogy egyetlen pillanatra is elválhasson tőlem. Nem... Egyszeriben éreztem, hogy ő az enyém, és épp oly szomjazó szükséget érzek rá most, mint amit holnap is fogok, és még azután is... És mindennek fejében, én is az övé voltam... maradéktalanul...
- Szóval a gatyám kell? - nevettem fel, elkapva alsó ajkait fogaimmal, finoman marva azokba. Mindeközben a nadrágomat vonó ujjakra rásegítettem, majd nemes egyszerűséggel rúgtam le azt magamról. Most pedig az övé következett... Aljas módon, fölé kúszva ragadtam meg a félig már letornázott farmert, és téptem le róla, nem foglalkozva azzal sem, hogy esetleges elszakítom valahol. Maximum kap újat, felesleges ezen drámázni...
Épp úgy, mint a többit, ezt is hajítottam arrébb, ezúttal már a maradék trikómat is leszaggatva magamról... ez utóbbi, szó szerint... És az ő felsőjét is halálra ítéltem... Az sem érdekelt, ha jelenleg ez zavarni fogja, mert annyira intenzíven kívántam őt, hogy akár őt is képes lettem volna ketté tépni... Persze, csak képletesen...
Nem tudom, hogy akartam-e valamit mondani, vagy sem, mert ajkai már önzőn, kegyelmet sem ismerve csaptak le enyéimre. Ezzel együtt, miként lábai magukkal vontak, önkéntesen borultam rá, ezúttal már egész testemmel hozzásimulva. Löktem magunkon egyet, így kissé feljebb sodródtunk a kabátokon, ahogy végül ránehezedtem. Szíve szinte az enyém helyén vert, olyan sűrűn, olyan vágtázón lüktetett. Akárcsak a magamé...
Elvesztettem az önkontrollt, már nem éreztem semmit a külvilágból... Mámorba fulladtam, és persze a tömény, édes csókokba, melyek még most is töretlenül égették ajkaimat. Ujjaim eleinte finoma indultak el oldalán, ám derekához érve egyre hevesebben martak bőrébe, miként elárasztó csókokkal borítottam be testét... Melleinél elidőztem, majd haladtam tovább, végig hasfalán, szemtelenül vezetve nyelvemet nőiességére. Ujjaim a fehérneműbe kapaszkodtak, egyre lejjebb kezdtem vonni rajta, ajkaimmal követve annak útját... Idő közben viszont olyan lázas vágy tört rám, elöntő erőkkel, hogy már nem is figyeltem miként választom el róla az utolsó ruhadarabot. Csak megtörtént, mialatt ajkaimmal ezúttal már a forró, tüzesen ringó ölbe csókoltam, finoman kezdve kényeztetni azt nyelvemmel. Ujjaim a kecses csípő két oldalán feszültek, mialatt egyre sebesebben izgattam, egyre veszetebbül kívánva őt. Néhány percet követően muszáj voltam elszakadnom, végigsöpörni testén felfelé...
- Vedd le a gatyámat... - kértem, szinte már követeltem, ajkaiba búgva, kezeit megindítva a boxerem széléhez. Már csak ennyi választott el tőle, és már elviselni sem bírtam magamon... nem kell az oda...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 132
◯ HSZ : 529
◯ IC REAG : 563
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválások: boka, alkar, csukló


Re: Mocsaras síkság // Hétf. Márc. 25, 2013 11:56 pm

18+

Rekedten felnevettem a kérdése hallatán. Hát, naná, hogy a gatyája kellett! Másra sem vágytam jobban, minthogy megszabadíthassam tőle – vagy éppen ő saját magát -, és aztán végre magamban érezzem. Nem voltak már gátak, amik határt szabhattak volna kettőnknek, és a bennünk növekvő kéjnek, mely szinte fojtogatott. Ha jól emlékszem, ennyire még senkire sem vágytam, pedig nem voltam éppen kölyök korú farkas. Sokat megéltem már, mégsem ragadott még el a hév annyira soha, hogy akár egy mocsár közepén essek neki valakinek. Illetve hagyjam, hogy az illető a földre teperjen, és szó szerint szaggassa le a ruháimat. Elemi erővel hatott rám az adrenalin-löket, és az izgalom érzése a szokatlan helyszín miatt. Oké, nem voltam válogatós különösebben soha a helyeket illetően, de a mocsár még számomra is meredek volt egy kicsit. Olen hatása…
Lázasan csillogó szemekkel figyeltem, ahogyan megszabadult a ruháitól, egyetlen pillanatot sem akartam elmulasztani. Valahogy pozitívan hatott rám, hogy minél gyorsabban meg akart szabadulni a ruháitól. Egyet akartunk mind a ketten, megint. Ajkaimon erre a gondolatra mosoly jelent meg mindaddig, amíg le nem csókolta azt onnan. Óvatosan haraptam bele alsóajkába, de nem annyira, hogy fel is sértsem. Inkább csak kóstolgattam, izgattam tovább, hadd keveredjen velem együtt ő is az őrület határára, mert ez így volt fair. Így kellett lennie.
Felnyögtem a súlya alatt, miután egész testével rám nehezedett, és a világon ennél csodásabb érzést abban a pillanatban el sem tudtam volna képzelni. Maximum akkor lehetett volna fokozni a dolgot, ha nem a földön fetrengünk a mocsokban, hanem a hatalmas ágyam közepén, és a hátam alatt a matrac süllyed be, nem pedig a bőrömbe kezd beivódni a sár. Nem, erre most nem szabadott gondolni sem! Durva érintése kellőképpen kirángatott a pillanatnyi aggodalmamból, tovább hevítve a testemet. Szinte már fizikai fájdalmat okozott, annyira nagyon vágyakoztam az érzés után, hogy kitöltsön, és ne lehessen megállapítani, hogy hol kezdődik az ő teste, és hol az enyém.
- Kellesz… - dünnyögtem a fülébe vágytól elfúló hangon. Légzésem ziháló volt, testem pedig megfeszült egy kicsit alatta, majd el is ernyedt majdnem azon nyomban. Azon az útvonalon, ahol a nyelve haladt végig a bőrömön, kellemes borzongás futott rajtam végig, és egy kicsit a hideg is kirázott, de nem zavart volna az sem, ha holnap megfázással fekszem az ágyamban egész nap. Biztos, hogy őt is magammal rángattam volna, ha tehetem. Márpedig miért ne tehetném?
Néhány másodpercre még azt is elfelejtettem, hogy fiú vagyok-e, vagy lány. Nyelve kényeztetően siklott végig rajtam, mire megvonaglottam, aztán hátam ismét ívben feszült meg. Lábaimat igyekeztem még inkább széttárni, mialatt ujjaim a hajába túrtak, és durván húztam a fejét közelebb, egyenesen a lábaim közé. Elragadott a vágy, nem volt már rég egyetlen józan gondolatom sem, csupán ostobaságok tárháza bukkant fel a fejemben, és bíztatott arra minden porcikám, hogy azonnal tegyek valamit, ami enyhülést ad. Nem bírtam, az eszem kezdte felmondani a szolgálatot, és ez újszerű élmény volt. Szerettem, ha ennyire a hatása alá vont a szex, de ennyire görcsösen akarni valakit nem volt szokásom. Valamennyire mindig irányításom alatt tartottam a dolgokat, legalábbis egészen addig, míg vele nem töltöttem az első éjszakát. És most itt volt a következő alkalom is, ami bizonyította, hogy nem csupán egyszeri véletlenről volt szó. Ő volt rám túl nagy hatással, ezt kénytelen voltam elfogadni.
Nem kellett kétszer kérnie, legalább én is annyira meg akartam már őt szabadítani a boxerétől, ahogyan ő követelte tőlem. Ha nem mondja, valószínűleg két másodpercen belül magamtól is levettem volna róla. Ezen el is kezdtem kuncogni, miközben sietősen toltam le róla, amint odavezette a kezemet. Mivel félig-meddig felültem, hogy kivitelezni tudjam a dolgot, így a testem megemelkedett, odapréselődve hozzám. Éreztem, hogy milyen kemény, egyenesen a hasfalamnak nyomódott, mire nyelnem kellett egy nagyot, aztán megnedvesítettem ajkaimat, mert éreztem, hogy szárad ki a szám. Hátam hamarosan már ismét a kemény földhöz nyomódott, míg őt húztam magamra, magamba. Kezemmel addig ügyeskedtem, míg magunk közé tudtam furakodni. Ujjaim végigsimítottak meredező férfiasságán, míg fogaim a vállába vájtak, méghozzá nem is olyan finoman. Éreztem a vér ízét a számban, de szinte egyből nyalogatni is kezdtem a kis sebhelyet, hogy elálljon a szivárgás.
- Kérlek! – suttogtam alig hallhatóan. Talán ki sem mondtam a szavakat, lehet, hogy csupán a fejében szólaltak meg. Nem tudtam eldönteni, nem tudtam elkülöníteni, hogy mi történik valójában, mi az, ami a fejemben zajlik. Mit mondok ki, és mi az, amit csak gondolok. Elveszítettem a kontrollt, immár semmi nem szabhatott nekem gátat. Íriszeim esdeklően, szinte már könyörögve csillogtak, ahogy ránéztem. Enyhülésre vágytam, ám előtte olyan vad vágtára, hogy még az agyamat is eldobjam tőle.

// hát ez nem lett a legjobb, de nézd el, késő van Embarassed //
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 191
◯ HSZ : 340
◯ IC REAG : 366
◯ Lakhely : Észak

Re: Mocsaras síkság // Kedd. Márc. 26, 2013 5:04 pm

18+...

Kergetett a forróság, a buja vágyak tömkelege. Elárasztottak, túlnőttek rajtam... Már régen nem én irányítottam, hanem a szenvedély, mialatt az ösztönök marokba font láncain vergődtem. Úgy akartam Jennyt, hogy az már szívvel el sem volt bírható. Minden érintésétől megremegtem, mintha csak áram járna bennem szüntelen. Csókjai bódítottak, magukkal rántottak, épp mint felzengő hangja, mely fülembe kúszott... Újra és újra visszajátszotta elmém a rezonáló szót: Kellesz. A mellkasom megugrott, benne a tűz szikrákat vert, feldübörgött...
Tenyerem minden üteme alatt éreztem izmai feszességét, testének összes elhaló rezdülését, zihálását. Annyira fellökődött bennem az adrenalin, hogy már arra se emlékszem, hogy az előző pillanatban mit tettem, csak sodródtam, a jelennek élve, Jennyért élve.
A mostani alkalom tán még az előbbinél is hevesebbnek bizonyult, minden mozdulatunk erőteljesebb volt, agresszívebb, durvább... mégis magába rejtette a gyöngédség amorf vadságát.
Ahogy elszakadtam tőle, végem volt... Úgy éreztem, hogyha most azonnal nem érezhetem őt, ha most azonnal nem lesz az enyém, menten kettészakadok, apró darabokban hullva a földre. Végeláthatatlannak tűnt a perc is, míg a boxerem végre lekerült rólam, és már csak Jenny magukkal húzó karjaira lettem figyelmes, ahogy mellkasom az övére zuhant. Ittam minden percet, amibe lassan már belefulladtam...
Ujjai férfiasságomon simítottak át, gerjesztve bennem az így sem épp alvónak nevezhető vulkánt. Megvonaglottam, ahogy fejemet felkapva pillantottam le rá, ám íriszeit nem találtam, hiszen fogai már vállamba martak, vérző folyamot hívva elő belőle. Felszisszentem, arcomat nyakába borítva lélegeztem be az onnan ellopható levegőt. Ziháltam, nem bírtam már magammal, és kérlelő szavai is már csak elfúló hangfoszlányokként szűrődtek fülembe.
- Ne kérj... - hulltak le ajkamról a szavak két verdeső sóhaj között, ahogy térdeit ketté löktem, egyik karommal pedig erőszakosan nyúltam dereka alá, hogy onnan megemelve azt, magam felé rántva őt, egyetlen lökéssel hatoljak belé mélyen, fékeveszetten. Az érzés súlya alatt torkomból halk nyögés tört fel, ahogy azonnal dinamikus iramba kezdtem, nem téve "tiszteletköröket". Őt akartam, olyan vad, és "felhergelt" vággyal, amit már irányítani sem voltam képes. Talán kissé durva is voltam, ahogy csípőm még és még erőteljesebb mozgásba kezdett, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva a lüktető ölben. Mellkasom az övének feszült, hozzátapadt, testem pedig együtt vonaglott az övével. Szám ajkaiért kapott, mohón, ostromló faltam őket, szinte már sebet hagyva rajtuk magam után.
Derekát tartó kezem combjaira futott, melyekbe óhatatlanul is belemartam, magamhoz szorítottam őket. Észveszejtő tempót diktáltam, tenyerem alatt csak úgy sercegett a kavicsos, deres avar, miként még mindig támaszkodtam. A kabátok gyűrődtek, megcsúsztak testünk eggyé olvadt ritmusa alatt, sikamlósan térve el helyzetükből. Az eddig lábain pihentetett tenyerem torkának szaladt, végig a hasfalán át, megkörnyékezve a formás melleket. Állkapcsát finoman kicsit feljebb toltam, így kényszerítve fejét hátrább, hogy ajkaimmal nyakába borulhassak, fogaimmal, nyelvemmel ízlelve ütőere mentén a bőrt.
Hátamon apró verejték cseppek gyöngyöztek, vékony gleccserként indulva útnak gerincem mentén.
Kénytelen voltam újra és újra levegő után kapni, mert félő volt, hogy menten kiszakad belőlem a tüdőm, a szívem. Légcsöveim folytonosan kiszáradtak, szám szélén is ugyanez a jelenség uralkodott. Csókba borultam hát ismét, továbbra sem szakítva meg a lendületes ütemet.
Minden izmom ívesen feszült meg, domborodtak, pattogtak, megremegtek egy-egy simító, vagy maró érintést követően. A fülemben vér zaja dobolt, az agyamat elöntötte a forróság, bőrömön pedig több ízben is vörös foltok vetültek fel.
Hirtelen rántottam magunkon egyet, átfordítva testünket egymáson, legördülve a kabátokról. A hátamat éles kőtörmelékek, fagyos avar égette, szúrta, de ezzel mit sem tudtam törődni. Félig felültem, megtartva magamat egyik karommal, míg másikkal Jenny csípőjét fogtam át, bele-beleemelkedve a folytatólagos, heves iramba.
Mindenem feszült, mellizmaim, hasfalam olyan keményen íveltek át, akár egy sziklafal. Az ereim is ezernyi helyen kidomborodtak, láthatóan is fellüktetve. Csípőjéről hátát vettem célba, finoman vájva bele ujjaimat "hergeltem" őt. Még most sem tudtam betelni vele, íriszeim vágytól égő tűzzel kutatták az övéit, mialatt egyre jobban magamhoz kezdtem vonni őt. Éreznem kellett, akartam, minden porcikáját az enyémen akartam tudni...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 132
◯ HSZ : 529
◯ IC REAG : 563
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválások: boka, alkar, csukló


Re: Mocsaras síkság // Szer. Márc. 27, 2013 1:05 am

18+

Vérének íze a számban, illatának aromája az orromban, és testének súlya az enyémen teljesen megrészegített. Már nem láttam mást, nem érzékeltem mást, ami túlmutatott volna rajta. Kívántam az ízét, a testét, mindent, amit csak fel tudott nekem ajánlani. Jelenleg a jellemének vonzó tulajdonságai eltörpültek amellett, amit most adni volt képes nekem, meglovagolva a kéj viharos, magával ragadó hullámait. Akartam, hogy azok a hullámok vigyenek. Arra vágytam, hogy ellepjenek, maguk alá sodorjanak, és én elvesszek teljesen, visszafordíthatatlanul. Volt egy olyan gyanúm, hogy ez már így is megtörtént, de egyelőre nem akartam ezen gondolkozni. Tekintve, hogy nem is voltam képes gondolatokat képezni a fejemben egyáltalán. Csak a testem hívó szava mozgatta bennem azokat a bizonyos rugókat.
Teljesen magával ragadott a durvasága. Tudtam én, hogy soha nem bántam, ha kicsit erőszakosabban viselkedtek velem, de soha nem gondoltam volna, hogy ő is ehhez fog folyamodni, és rám ekkora hatással lesz vele. Már egész testemben csak érte remegtem, szemeim fátyolosak voltak ugyan, de kérlelően csillogtak zöld íriszeim, hogy ne várasson tovább. Ő pedig nem is váratott, hirtelen mozdulattal hatolt belém, ismét elárasztva azzal az érzéssel, hogy most lettem egész. Lélegzetem elakadt néhány másodpercre, ajkaim elnyíltak, én meg csak pislogtam rá. Mintha megállt volna az idő, és mire sikerült újra észhez térnem, már vad iramot diktált. Nem volt nehéz felvennem az ütemet, tekintve, hogy legalább annyira ki voltam rá éhezve, mint láthatóan ő rám.
Nem éreztem a durvaságát a csóknak, az sem tűnt fel, hogy milyen erővel feszült a teste az enyémnek. Az én tudatomig csupán az élvezet jutott el, amit ő generált bennem. Körmeim a vállába martak, méghozzá nem valami finoman. Azok is pici félhold alakú sebhelyeket hagytak a bőrön, fogaim pedig az ajkába mélyedtek bele egy kicsit. Tudtam, hogy mire kijutunk innen, egy ilyen kicsi seb már nagy valószínűséggel nyomtalanul el fog tűnni, ezért is nem szándékoztam odafigyelni. Most az egyszer hagytam, hadd uralkodjon csak el rajtam az összes állatias ösztönöm, amely csak belém szorult. Szemeim borostyán színben világítottak, mire újra ráemeltem a tekintetemet, és ezúttal már nem változtak vissza a jól ismert zöld árnyalatra. A farkasom éppúgy ki akarta venni a részét az együttlétből, ahogyan én kivettem a jelenlétemmel, a mozdulataimmal, a néma biztatásommal.
Míg megvonaglottam alatta, és csípőm egyre vadabbul csapódott hozzá az övéhez, fejemet hátrahajtottam, ki nem mondott kérésének eleget téve. Nyakam ívben feszült hátra, a vékony bőrön át kidagadtak a lüktető erek, melyek visszhangot vertek már percekkel korábban is a füleimben. Úgy éreztem, mintha nem is vér áramlana bennük, hanem tüzes lávafolyam. Felperzselt, elemésztett szinte maradéktalanul. Nem maradt ő vagy én, csak mi!
Miközben nyelve a nyakamon siklott végig, légzésem zihálóvá vált. Magamban próbáltam szabályozni a ki és belégzést a ki-be mantrázással, de nem segített sokat. Felhevült testem enyhülésért kiáltott, amit csakis ő adhatott most meg nekem. Testem készségesen simult hozzá, kiszolgáltatva ezzel magamat minden vágyának. Akár beteges volt, akár megegyezett az enyémmel, nekem édes mindegy volt. Természetemtől eltérően alárendeltem magam az ő akaratának, olyannyira az lebegett a szemeim előtt, hogy kielégítsem a vágyait legalább annyira, mint ő az enyémeket. Létezik ilyesmi egyáltalán? Mert eddig nem tapasztaltam még hasonlót. Önzetlenséget produkáltam én már máskor is, de nem ezen a szinten, nem ilyen formában.
Kiszáradó ajkait a sajátjaimmal nedvesítettem meg akkor is, amikor megváltoztatta a testhelyzetünket. Nem küzdöttem ellene, hamar visszanyertem az irányítást, miután sikerült fölé kerekednem. Ajkaimon lusta, ám annál kéjesebb mosoly jelent meg, ahogyan ránéztem, csípőm továbbra is kérlelhetetlenül mozdult fel, majd le, néha változtatva vagy az iramon, vagy a szögön. Két kezemmel még mindig a vállát markolásztam, ám ezúttal már körmök nélkül, csupán az ujjaim mélyedtek bele a bőrébe. Éreztem, ahogyan megrándult időnként, ajkaim pedig a fülénél játszadoztak az érzékeny területen.
- Az enyém vagy! – leheltem a birtokló szavakat, miközben játékosan harapdáltam a cimpát. Aztán fejem hátrabillent, szemhéjaim pedig lecsukódtak, így adva át magamat a teljes élvezetnek. Nyögéseim és sóhajaim egyre sűrűbben követték egymást, hangot adva ezzel a gyönyörnek, amit belőlem váltott ki. Nyakam még mindig felkínálkozva volt közvetlenül előtte, amikor pedig csókjára vágytam, már ajkaimmal tapasztottam be a száját, mielőtt megszólalhatott volna. Éreztem, hogy a gerincem mentén bizsergés indult meg felfelé, és tudtam, hogy ez minek a jele. Nem akartam magam tovább hajszolni a kielégülés felé, kicsit lassítottam, még adva pár percet magunknak. Olyan szép volt ez a pillanat, el akartam még nyújtani legalább egy egészen kicsit.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 191
◯ HSZ : 340
◯ IC REAG : 366
◯ Lakhely : Észak

Re: Mocsaras síkság // Szer. Márc. 27, 2013 12:28 pm

18+...

A döntések mind meghatározói az életünknek... Akár titkon szőttek, vagy vágyottak, vagy egyszerűen eltervezettek, akkor is. Ez a mostani is épp ilyen... egy döntés, egy érzés, egy akarat alkotta szikra, amely unos-untalan belém mart. Őt akarom... Már nem volt kérdés, már nem volt ellenérv sem bennem, ami ezt megfordítani kívánta volna, ha egyáltalán engedném... De nem.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer így fogok majd Jennyre nézni, így fogok érte epedni, akárcsak egyetlen szaváért, érintéséért. Most mégis... Teljesen megveszek, és nem csak a záporozó iram súlya alatt, hanem egész lénytől kiver a forróság.
Bódultan zuhantam belé, rá, mámortól ittasan csókolva ajkait, perzselve bőrét, és hatolva belé egyre keményebben, egyre gyorsabban... Mellkasom zihált, a tüdőm mohón nyelte a levegőt, s a szívem... együtt lüktetett az övével, szinte eggyé olvadva a kéjben úszó, ostromló iram alatt.
Végül magamra fordítottam, átadva neki az irányítás fonalát, már-már esdeklőn, könyörgőn hívva ajkait újabb véráztatta csókra.
Teljesen átadtam magam neki, amennyire öntörvényűségem engedte, mintha csak eleven prédája volnék, a vészterhes éjszakában.
Mosolyára kaján vigyor cikázott fel ajkaimra, ahogy tenyereim csípőjét szorították, együtt mozdulva vele újra, és újra. Ujjai belém martak, én pedig belerándultam, megremegtem, az indulat pedig élvezet utolsó szikrái felé hajszolt, miként a fékezhetetlen roham is; a torokból felszökő, ingerlő hangok egyvelege...
Alig eszméltem, a mohó csókok alól, ahogy lassulni kezdünk... Belém hasított az ingerlő hullám, magával rántott... a földre taszított. Hátam megfeszült, miként tenyerem is egyre jobban ékelődött Jenny selymes bőrébe. Magamhoz húztam, erőteljesen lökve rajtunk, majd még egyszer, és még egyszer. Fogaim ajkát tépték, hol pedig elszakadtak tőle, hogy koponyám a puha talajba vésődjön. Olyan mélyen engedtem magam belé, hogy azt hittem egy egész pillanatra végleg eggyé váltunk, mígnem megcsuklottam, tüdőmből induló mély morgással vegyített nyögés halt el szám peremén.
Folytonos intenzitással tört rám a beteljesülés alkotta ritmizálatlanság, és az érzés, hogy menten ketté hasadok több ízben is, míg nem eltiport minden felgyülemlett impulzus, és végleg magába nyelt a fojtogató szenvedély...

Testem ziháló remegése enyhülni kezdett, ahogy csak elnyúlva feküdtem a földön percekig, mindkét karommal magamhoz ölelve Jennyt. Mélyen szívtam be a levegőt, egyrészt mert igencsak oxigén elégtelenségben "szenvedtem", másrészt pedig ő is rajtam feküdt, így nagyobb nyomás ült tüdőmre. Noha, egy pillanatra se bántam, és jó ideig nem is kívántam őt elengedni.
- Szóval... - suttogtam csupán, el-elakadó hanggal. - Mit is jelent az, hogy a tiéd vagyok...? - mosolyodtam el kissé szemtelenül, amennyire csak tudtam, hiszen még mindig nehezen lélegeztem. Íriszeit kutattam, majd gyöngéd, finom csókot hintettem ajkaira.
A kérdésemet talán meg sem gondoltam, mielőtt az már kicsúszott a számon, és néhány töredéknyi másodpercre némi zavar támadt bennem, melynek következtében, kicsit felültem, magammal emelve Jennyt is.
A sötétség már jótékonyan ránk borult, így csak a beszökő halovány Holdfény által láthattam arcának vonásait. Gyönyörű volt, mi tagadás... Ahogy itt-ott apró kosszemek uralták arcát, ahogy zöld szemei megvillantak... és ahogy mosolygott... Igazi dopping volt számomra.
- Gyere ide... - fogtam rá kócos tincseire, úgy húzva magamhoz ajkait, hogy újabb lágy csókot leheljek rájuk. Hangom a szokottnál is rekedtebb volt, csontjaim pedig miden mozdulatom mentén meg-megreccsentek.
Maradéktalanul boldognak éreztem magam, talán jobb szót erre már nem is tudnék találni...
A levegő hűlni kezdett, érdes ujjaival mart bőrömbe, leszárítva rólam lassacskán az eggyé válás verejték gyöngyeit. Csak néztem őt, a továbbiakban némán, fáradt arccal, tompa pislogással. Próbáltam rájönni, hogy mit érzek, hogy mi ez a rakatnyi már-már fájónak nevezhető pulzálás a testemben még most is. Képtelen voltam levenni róla a szemem, megigézve függtem íriszein.
- Tudod... most már azt se bánnám, ha örökre itt maradnánk... - elmosolyodtam, ahogy újra hátra vágtam magam, tenyereimet ezúttal homlokomon pihentetve megy egy rövid időre. - Úgy értem... Mármint hogy... - pillantottam fel rá, finoman simítva meg testét, ahol értem. - Szeretek veled lenni... - komolyan beszéltem, arcélem egy pillanatra sem rándult meg. Nem tudtam még mi ez, csak azt, hogy olyan őserővel munkál bennem, hogy nem tudom neki határt szabni sem...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 132
◯ HSZ : 529
◯ IC REAG : 563
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválások: boka, alkar, csukló


Re: Mocsaras síkság // Szer. Márc. 27, 2013 4:18 pm

Szívem olyan vadul verdesett, akár egy kalitkába zárt madár. Vágytam a teljes kielégülésre, mozdulataim hevesek és követelőzőek voltak. Mindegy, hogy éppen ajkait ostromoltam a sajátjaimmal, vagy körmeim szántottak végig a hátán, ugyanúgy sürgetőre sikeredtek az érintéseim. Nem tudtam pontosan, hogy mi lenne a jobb, ha lenyújtanám, vagy ha most azonnal túllökném magunkat azon a bizonyos határon. Képes lettem volna rá, ezzel tisztában voltam, viszont olyan jól éreztem magam, hogy legalább annyira áhítottam a további vágtát is, a kéj hullámaim. Túlságosan mámorító érzés volt ez, nem hagyhattam csak úgy kicsúszni a kezeim közül, ugye?
Pontosan tudtam, hogy mikor törtek rá az orgazmus mindent elsöprő erői. Szemeimet egy pillanatra sem vettem le róla, és hangot is csak akkor adtam ki, ha egyszer-egyszer mélyebben hatolt belém, és jobban éreztem, mint bármikor. Szinte megbabonázott a látvány, ahogyan arcának rezdüléseit tanulmányoztam elbűvölten. Gyönyörének kitörő hangjait csókommal tompítottam el, míg nem sokkal utána az én testem is megkönnyebbülésre talált. Kétségbeesetten kapkodtam a levegő után, mintha csak elzárták volna néhány pillanatra előlem, testem pedig még mindig verítékben úszott, az előbbi gyors menetnek még mindig teljesen a hatása alatt volt. Reszkettem, de nem a hideg levegő miatt, ami a bőrömet cirógatta, hanem izmaim kicsi rezdülései miatt, melyek hamarosan alább is hagytak.
Biztonságban éreztem magam, és úgy bújtam oda hozzá, mintha már évek óta szokásunk lenne az ilyesmi. Otthonos, kellemes érzés szállt meg, arcomat pedig a nyakához fúrtam, így lélegezve be az illatát. Tökéletesen feltöltődtem energiával, ugyanakkor az álomba esés veszélye fenyegetett percről-percre. Nem akartam elaludni, és szerencsére a hangja is inkább a valóságba húzott vissza, és nem engedett elmerülni a nyugalomban. Szemhéjaim csak nagy sokára rebbentek fel, aztán felemeltem a fejemet is, és ránéztem.
- Azt még nekem is ki kell találnom… - válaszoltam őszintén, és a mosoly olyan természetességgel futott végig az ajkaimon, mint talán még soha. Ha ő nem ajándékozott volna meg a pici, finom csókokkal, akkor valószínűleg én tettem volna hasonlóképpen, így viszont csak hatalmas lelkesedéssel viszonoztam minden közeledését. Egyáltalán nem éreztem magam feszélyezve amiatt, hogy egy mocsár közepén fekszünk, és mind a ketten meztelenek vagyunk a szabad ég alatt, a mínusz nem is tudom, hogy hány fokban. Jól éreztem magam, és nekem most csakis ennyi számított, semmi más. Na, jó, meg az, hogy ő is éppen olyan jól legyen, ahogyan én voltam. A boldogságom szinte tapinthatóan vont körbe engem, azzal a semmivel sem összekeverhető ragyogásával együtt.
- Ne aggódj, nem megyek sehová! – suttogtam alig hallhatóan, még mindig azzal a bárgyú, örömteli kifejezéssel az arcomon. Ajkaim hívogatóan nyíltak el egymástól, lábaim testének két oldalán voltak még mindig, szorosan odasimulva a bőréhez. Most úgy éreztem, hogy hatalmas szükségem van rá, és nem engedhetem el soha többé. Persze tudtam én, hogy nem maradhatunk itt örökre, de egy része azt kívánta, hogy bár így volna. A csók után pedig úgy tűnt, hogy ő is valami hasonlón gondolkodott, hiszen kimondta az általam ki nem mondott szavakat is. Szemeimben egy pillanatra a meglepettség fénye villant, de olyan hamar el is illant, ahogyan jött. Nem maradt más, csak a vidám csillogás, ami talán örökre befészkelte magát zöld íriszeimbe.
- Én is szeretek veled lenni – vallottam be őszintén, ha nem lett volna elég nyilvánvaló. – Olyan őrült vagy, mint én! – kacagtam fel jókedvűen, és apró csókokat leheltem az arcára, a szájára, az orrára, ahol csak értem. – Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen helyen esel nekem. Vagy egyáltalán bárkinek… - tettem hozzá magyarázatképpen, és én egyáltalán nem éreztem zavarban magam, hogy hamarabb mondtam ki, minthogy átgondoltam volna a szavakat. – Tudod, nagyon szeretnék még sokáig itt feküdni veled, hogy aztán megint fellobbantsam benned a vágyat, de talán jobb lenne, ha lassan felöltöznénk. Nem akarom, hogy megfázz, és különben is ki kéne innen jutni, nem? – vetettem fel, bár nem szívesen rontottam el a varázst. Ez a kis kínlódás valószínűleg ki is ülhetett az arcomra, de próbáltam mosolyogni, nehogy félreértse. Én tényleg csak vele akartam lenni, viszont ezt megtehettük azután is, ha kijutottunk ebből az útvesztőből. Át is surranhatott volna hozzám éjszaka, vagy éppen én hozzá. Kitudja még, hogy mennyi idő lesz, mire visszatalálunk a folyóhoz, és aztán a magára hagyott motorhoz. Ettől függetlenül azonban még mindig nem akaródzott megmozdulnom, inkább csak az ujjaimmal simogattam az arcát, a nyakát, időnként az ajkait is, melyeket utána csókkal is ostromolni kezdtem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

◯ Kor : 191
◯ HSZ : 340
◯ IC REAG : 366
◯ Lakhely : Észak

Re: Mocsaras síkság // Szer. Márc. 27, 2013 9:12 pm

Nyilvánvaló volt, hogy még ő sem tudja mit takar az, hogy az "enyém". Persze, így önmagában egészen kézenfekvő is lenne, ám emögött sokkal több minden van. És nem akarnék semmit sem elrohanni, vagy éppen félvállról venni. Így szavaira csak egy könnyed mosoly suhant fel arcomra, nyugodt, fáradt pillantással övezve vonásait.
- Ami azt illeti nem is nagyon tudnál. - vontam fel egyik szemöldökömet játékosan, szélesedő vigyorral arcomon. Ám ez utóbbi hamar tovatűnt, hiszen ajkairól lecsókoltam még a holnapi szavakat is, ha nem még többet annál. Teste az enyémhez simult, fojtón, és gyöngéden. Úgy éreztem, hogy ennél talán nem is lehetne tökéletesebb ez a pillanat, leszámítva, hogy egy mocsár közepén vergődtünk. Noha, ezt most a legkevésbé sem érdekelt.
Gondolatmenetemre kicsit aggódtam mit fog reagálni, bár bizakodó voltam. Talán ezért is mertem kimondani, számra illeszteni. Azonban, ahogy már nem csak látszólag, de elismerten is tudatomra adta, hogy ő sem érez másképpen, hirtelen rám boruló megnyugvás lett rajtam úrrá. Kacajára én magam is elnevettem magam. Mondjuk sokkal inkább kijelentésén vigyorogtam, de csengő hangja sem volt utolsó.
- Na héé... bárkinek azért nem. - füstszín íriszeim játékosan csillogtak, habár igazat mondtam. Nem szokásom csak úgy ledönteni valakit. Sem egy mocsárban ,sem egyéb helyeken. Tény, hogy sokszor hajtanak az ösztöneim, de ilyen szempontból nem... nem a farkam után megyek... Ez totális közhely, és rám abszolút nem jellemző. Persze értettem én, hogy mire utalt, így mosolyom sem lankadt lejjebb sőt... egyre csak szélesebbé vált.
- Azt nem lenne nehéz... - sziszegtem csupán. - De valóban jobb, ha nem maradunk itt tovább... - kezdtem el kicsit fészkelődni, elnyúlva egy-egy közelebb eső ruhadarabért. - A megfázásom miatt meg ne aggódj. A farkasom úgyse engedné. - ám többet már nem tudtam mondani, még ha akartam volna sem, hiszen ajkai ostromlón tapadtak az enyémre. Én pedig épp ily" hévvel viszonoztam... A kezemben függő ruhákat elengedtem, hogy hátát, derekát vegyem célba tenyeremmel. Újra feliramlott bennem a vér, és jobbnak láttam most megálljt parancsolni neki, minthogy késő legyen. Szívesen folytattam volna, szó se róla... De tényleg ideje volt tovább mennünk.
- Ha ezt csinálod, sehova se fogunk menni. - haraptam alsó szája peremébe, ahogy végül elhúzódtam tőle arasznyira. Újra a ruhákért nyúltam, átadva egy felsőt Jennynek, míg én már a trikómat vonszoltam magamra. Ezt pedig ingem követte, majd finoman kibújva a másik alól kerestem meg boxeremet, nadrágomat. A kabátot még nem vettem fel, előtte még ropogtattam párat csontjaimon, megnyújtóztattam ízületeimet. Aztán az utolsó textil is visszakerült rám.
- Amondó vagyok, hogy menjünk szélnek háttal. Ha jól emlékszem errefelé erős az északi szél. Az pedig a folyó felé kell, hogy fújjon. - állapítottam meg alig hallhatóan, szinte csak magam elé motyogva a szavakat.
Amennyiben Jenny is elkészült, úgy mellé léptem, karomat hirtelen fonva csípőjére, oldalvást, és vontam magamhoz egy röpke csók erejéig, majd útnak indultam, újra belegázolva a süppedős mocsárba...
A helyzet változatlan volt, a körülmények ugyanolyan nyákosak, és büdösek voltak, mint ezelőtt. A különbség csupán az volt, hogy ezúttal talán jó irányba indultunk. Talán...
- Mit csinálsz holnapután? - kérdeztem egyszerűen, ahogy mellette lépdeltem, ujjaimat újfent belefonva tenyerébe. Nem csak azért, mert így könnyebben tudtunk haladni, egymásba kapaszkodva, ha muszáj, hanem mert kellett... Muszáj volt hozzáérnem, legalább egy kicsit...
- Csak mert... szabadnapos leszek. És, ha ráérsz... - kezdtem bele kicsit félszegen. - Elmehetnénk valamerre. Bár, ezúttal rád bízom a célt, mert úgy látszik nekem elég elcseszett ötleteim vannak. - nevettem fel, fejemmel az iszap felé bökve, nyomatékosítva, hogy erről az idétlen helyzetről beszélek.
Jó ideje araszoltunk már megint az ingoványos trutymóban, térdig elmerülve benne, mígnem a távolból sűrű lombkoronákra nem lettem figyelmes. Nem voltam benne biztos, hogy jól látom, hiszen kellően sötét volt már, és az is lehet, hogy már annyira vágytam kijutni innen, hogy a képzeletem vetítette csupán elém.
- Mondd, hogy te is látod. - nyögtem fel kelletlenül. Minden reményem abban volt, hogy ő is észleli a susogó fákat, a meghajoló ágakat, és hogy ez a zaj, ez bizony már a folyóé, ami ugyan elég távolról hallatszott, de már kivehetőnek tűnt sodródó üteme.
- Mennyire gáz, ha azt mondom, hiányozni fogsz? - sandítottam fel rá, két elnyújtott lépés között, ahogy lassan egyértelművé vált, hogy kifogunk jutni. A fák egyre nagyobbakká váltak, és alattuk talaj látszólag is szilárdnak tűnt. Hirtelen nem is tudtam másra gondolni, mint hogy nemsokára hazaérünk, és el kell tőle válnom. A gondolatra is megrezzentem, valahogy nem voltam tőle túlzottan boldog. Sőt... egyáltalán nem. Pillantásom tán kissé keserűvé vált, ahogy arcát fürkésztem, újabb és újabb lépteket hagyva magam mögött. Jobban mondva mocsárból feltörő bugyogásokat, mert a lábaim már totálisan nem látszódtak...
Egyébként pedig nem is értem, végig se gondolom mostanában, hogy miket mondok... Nem szokásom csak úgy ilyenekkel dobálózni, így még engem is megleptek önön szavaim... Mindenesetre igyekeztem elterelni ezen gondolataimat, s míg válaszát vártam folytonosan próbáltam előre törni az iszapban, igaz néha sikerült kellően meginognom, egy-egy nyálkásabb részen.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content

Re: Mocsaras síkság // Today at 1:06 pm

Vissza az elejére Go down
 

Mocsaras síkság

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 6 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: Játéktér :: Városhatárokon kívül :: Tanana völgy-