HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
AKTÍV KARAKTEREK
67 TAG 30 FÉRFI 37 NŐ
FAIRBANKSI FALKA
21 TAG 8 FÉRFI 13 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
14 TAG 6 FÉRFI 8 NŐ
ŐRZŐK
18 TAG 10 FÉRFI 8 NŐ
EMBEREK
5 TAG 2 FÉRFI 3 NŐ
VÉRVONALFŐK
9 TAG 4 FÉRFI 5 NŐ
Az előző negyed évben ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

...A Legsokoldalúbb:

...A Legszomorúbb:

...A Legjobb Bónusz:



írta  Rebecca Morgan Today at 6:01 am
írta  Alignak Today at 1:09 am
írta  Alignak Today at 12:46 am
írta  Alignak Yesterday at 11:33 pm
írta  Rocky Yesterday at 7:58 pm
írta  Alignak Kedd Dec. 12, 2017 11:37 am
írta  Celaena McDonald Kedd Dec. 12, 2017 11:22 am
írta  Darren Northlake Vas. Dec. 10, 2017 11:30 pm
írta  Vendég Vas. Dec. 10, 2017 11:00 pm
írta  Primrose Trevelyan Vas. Dec. 10, 2017 8:25 pm
írta  Rocky Vas. Dec. 10, 2017 4:46 pm
írta  Catherine Benedict Vas. Dec. 10, 2017 6:47 am
írta  Alignak Vas. Dec. 10, 2017 12:58 am
írta  Celaena McDonald Szomb. Dec. 09, 2017 10:00 pm
írta  Hans Elfman Szomb. Dec. 09, 2017 5:31 pm
írta  Achilles Kilpatrick Szomb. Dec. 09, 2017 4:39 pm
írta  Celeste M. Hagen Pént. Dec. 08, 2017 8:01 pm
írta  Rebecca Morgan Pént. Dec. 08, 2017 7:53 pm
írta  Achilles Kilpatrick Pént. Dec. 08, 2017 6:54 pm
írta  Vendég Pént. Dec. 08, 2017 6:01 pm
írta  Hans Elfman Pént. Dec. 08, 2017 6:00 pm
írta  Mark Reed Goodwin S. Csüt. Dec. 07, 2017 8:06 pm
írta  Alignak Csüt. Dec. 07, 2017 8:03 pm
írta  Alignak Csüt. Dec. 07, 2017 8:01 pm
írta  Alignak Csüt. Dec. 07, 2017 8:00 pm
írta  Alignak Csüt. Dec. 07, 2017 7:58 pm
írta  Amanda Bishop Csüt. Dec. 07, 2017 1:29 pm
írta  Celaena McDonald Szer. Dec. 06, 2017 9:42 pm
Alignak
 
Michael Cooper
 
Celaena McDonald
 
Darren Northlake
 
Rocky
 
Achilles Kilpatrick
 
Rebecca Morgan
 
Catherine Benedict
 
N. L. Jagger
 
Mark Reed Goodwin S.
 

Share | .

 

 Drake A. Yeong

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
avatar

◯ Kor : 341
◯ HSZ : 2
◯ IC REAG : 0
◯ Feltűnést kelthet : ázsiai.

Drake A. Yeong // Vas. Dec. 03, 2017 3:58 pm

Drake A. Yeong
Desertor


I told you I’m a freak monster.
● Alapadatok

TELJES NÉV: Akira Roh
BECENÉV: voltam már: Korcs, Buzi, Rohadt Japó, Mocskos Félvér… aztán ahogy az élet beindult: Ryuu (majd Draco és Drake)
ÁLNÉV/ÁLNEVEK: Akira Roh (1676 – 1776), Ryuu Long (1776 – 1950), Draco Eastwind (1950 – 1980), Drake A. Yeong (1980 – )
FAJ: Vérfarkas
NEM: Férfi / Nőstény
KOR: 341
SZÜLETÉSI HELY, IDŐ: 1676. augusztus 17., Hong Kong
BEHARAPÁSI HELY, IDŐ: 1696. szeptember 10., Hong Kong
FOGLALKOZÁS: rádiós műsorvezető, rendezvények házigazdája, közösségi „ember”; régebben: a Hong Kong-i maffia tagja majd feje, vándor, kikötői rakodómunkás
MÁGIAÉRZÉKENYSÉG: Van


Kapcsolatok

APA:
Ryuuzaki Daisuke, ember, halott
ANYA:
Park Eun-Yeong, ember, halott
TESTVÉREK:
nincsenek
EGYÉB HOZZÁTARTOZÓK:
Katherin A. Howard – Teremtő, 490 éves, él
Ju – első Kölyök, 50 évesen halt meg
Aaron Westfall – második Kölyök, 170 éves, él


Specifikáció
FALKA:
Falka nélküli
TITULUS:
Desertor
MENTALITÁS:
Domináns
VÉDŐSZELLEM:
-
VÉRVONAL:
Fakírok, II. fok, Ezüstrezisztencia
Apáczai A. Annaróza >> Kőváry Anna Katalin (Katherin A. Howard) >> Akira Roh (Drake A. Yeong)


Kinézet

Csík szemű és ugyanolyan, mint az összes többi sárga.  Fehér és egyforma mind. Teljesen mindegy, mert mind keleten, mind nyugaton csak akkor látod meg a különbséget, ha figyelsz és tényleg látsz, nem csak nézel. Hiába kezdeném felsorolni, mi mindenben különbözök a többi „sárgától”, nem hinnéd el, mert a szemed máshoz szokott, és könnyebb azt mondani, hogy valakik egyformák, mint venni a fáradtságot és az időt, hogy felfedezd az eltérő külső jegyeket.
Bár itt igazából ez mit sem számít. Ezen a zord vidéken kevés húzott szemű mászkál, akivel összetéveszthetnél, de ha mégis akadna itt egy-két honfitársam, extravagáns hajszín választásommal (amit sűrűn váltogatok), megkönnyítem a dolgod – ha úgy érzed, mással nem is.
Népem léptékével mérve óriás vagyok a magam 185 centijével, itt teljesen átlagos növésűnek tűnök. Mondjuk mindegy mim átlagos, valahogy biztosan kitűnök, aminek örülök. Viselkedésre és öltözködésre nem fogsz megbotránkoztatónak vagy furcsának találni, kicsit talán túlzásba viszem a megjelenésemre való ügyelést, a piperkőctől viszont távol állok, és ha kell, össze tudom szedni magam öt perc alatt. Nem dől össze a világom, ha épp lelakottabban sietek be valahova, mint egyébként, kényelmes tempó mellett tenném.
Oké, hazudtam félig: igazából attól függ, a holdhónap mely szakaszában vagyunk, ugyanis ettől függően választhatok szakadt pólót és farmert bakanccsal vagy tornacipővel, bőrdzsekivel, hogy férfias megjelenést nyújtsak; közben meg egy másik szakaszban – mit szépítsük – metroszexuális a ruházkodásom. Meg úgy nagyjából mindenem. Olyankor elfordul, hogy a szemem is kihúzom. Én már megszoktam, neked feltűnő lehet, ugyanis sokszor egyáltalán nem finomkodok megjelenés terén.

Farkasom is átlagos, közepes termetű, se nem kicsi, se nem nagy. Bundája egyöntetű fehérségét csak a hátán futó ezüstszín szálak törik meg, jellegzetessége – emberi külsőmmel ellentétben – nincs. Kiállása büszke, figyelmet és tiszteletet parancsoló, kinőtt már a játékos korból, ehhez mérten elvétve kapod csak szeleburdi megmozdulás közben. Tökéletes példány, kivetnivalót nem lelsz benne, kifejezetten szemrevaló, mégis felfedezed hibáját, hibánkat, a fura humorú anyatermészet hagyatékát, ami miatt bár ketten teszünk ki egy egészet, mégis olyanok vagyunk, mint egy félrenyomott bankó, egy érme két oldala, csak épp nem a megfelelő oldalakat ötvözték.
A bennem élő, Nari, egy nőstény.


Jellem


Sok időbe telt a beharapásom után, hogy megbarátkozzak magammal és előnyként, fegyverként tudjam használni azt, ami gyengeségem volt. A mai napig nem értem, miképp történhetett, ám úgy hiszem, vannak kérdések, amelyek addig hordozzák magukban kétes szépségüket, míg nincs rájuk válasz.
Miért én? Miért engem? Miért nekem? Miért tőlem? Már nem számít – súgom hazug módjára, bár tényleg igyekszek efelé tendálni. Hangulatom, viselkedésem általában könnyed, közvetlen vagyok, szeretek társaságban mozogni, választott munkáim terén pedig nem árt, ha az ember szociális. A gondok valahol a holdállásokkal kezdődnek…
Jól kijövök Narival – ennyi idő után illik is –, bár nálunk ez annyit fed, hogy vén házasok módjára vívjuk belül örök csatáinkat. Mint amikor olyan szövetségesre lelsz, akire vakon rábíznád az életed, de ott marjátok egymást, ahol tudjátok, az összhang mégis teljes, amint nem egymással vagytok elfoglalva. Szeszélyes kis bestia, hónapról hónapra leírjuk a magunk ívét, olykor át-átkattanunk, s változó, mikor melyikünk tart szórakozásnak egy-egy vakmerő, eszelős húzást. Hajlamosak vagyunk az ilyesmihez partnert keresni, aki belevihető a rosszba jóba, azt visszük – remélve, hogy az illető rendelkezik józan ítélőképességgel.
Ő eszelős, én végtelenül makacs; mindketten büszkék, erős akaratúak. Máskülönben rég felkötöttem volna magunkat.


Történeted


A felhőkarcoló legfelső emeletét elfoglaló, terebélyes irodában üldögéltem. Összekulcsolt ujjaim ölemben pihentek, arcomon semmit mondó, finom mosoly pihent. Amolyan Mona Lisás. Belegondolva, ha tettem volna pár apró változtatást, a póz is stimmel, de még jóval odébb a következő Telihold, hogy ilyesmivel mulassak. Érdekes: az elmúló évtizedek pusztán napoknak tűnnek, mégis képes vagyok lemenni a kisebb egységek szintjére, hogy a hetek, napok mérvadóvá váljanak, s ezzel mintha saját életem tartamát nyújtanám. Önámítás? Nem érzem annak. Kénytelen voltam alkalmazkodni a kereskedő feleségének áldását követően. Ehhez és annyi máshoz is, ha már a világ képtelen hozzám idomulni, arról pedig hallani se akartam, hogy megtegyem neki a szívességet: kilépek az életből.
Máshonnan viszont határozottan eljött a kilépés ideje.
– Ez a levél az imént érkezett Makaóból. – Az asztal felé pillantottam, amin az említett levél feküdt, de továbbra is hallgattam, kivártam, mit kíván velem megosztani a Hegy Mester. – Felszámolták az ottani falkát, a következő valószínűleg az itteni lesz. Érik egy ideje a dolog a falka és a Protektorátus között.
Elmosolyodtam, amit nem láthatott, mert háttal állt nekem és az éjszakai város látképében gyönyörködött. A levél felé is éppcsak intett hanyagul. Megtehette. Hamarosan bármit megtehet ennek az irodának a falain belül és kívül, ha nem bukik el a legvégén.
– Ezek szerint az alfa nem fogadta el a baráti invitálást – ingattam fejem, mint akit apró bosszúságok gyötörtek. A szervezet felől tekintve ez így is volt: a falka apróság. A falka semmi. Gyermeteg civakodásuk a mágiahasználókkal egy ideje nem több már, mint zajos műsor a dokkoknál. A triád eleinte mutatott érdeklődést, mivel az utóbbi pár évben a létszám némileg megcsappant. Jó lett volna farkasokkal feltölteni a helyeket, ám a falka nemigen mutatott hajlandóságot.
Aligha lehetett őket hibáztatni, a szemükben mi is egy falka voltunk, s míg farkas ül a szervezet csúcsának bőrszékében, addig az együttműködés és belépés egyet jelent a totális behódolással. Mindenhogyan elveszítenék az autonómiájukat, ám így még a büszkeségükön is csorba esne – a szemükben.
A Hegy Mester megrázta a fejét.
– Pedig akadt köztük ígéretes tag.
Egyetértően hümmögtem, s ezzel sajnálkozásunk mélységei ki is merültek. Alapanyag – ekként tekintettünk rájuk, és ahogy az étellel, úgy az alapanyaggal sem szabad játszani. Illetlenség. Ugyanakkor a jóindulatnak is vannak határai, a türelemről már nem beszélve, a triád vénjei pedig mindkettőből kifogytak, hogy a Sárkány Fejéről szót se ejtsünk.
A helyzet ennek ellenére kezdett aggasztóvá válni, a közelmúlt eseményeit nem hagyhattuk figyelmen kívül, ahogy a Protektorátus megerősödését sem.

Tisztán emlékszem, amikor még csak egy maroknyi lelkes fiatal voltak. Fiatalok, lelkesek, tehetségesek és bolond módon naivak. Hitték, hogy megváltoztathatják Hong Kong-ot, a dél-tengeri városokat, sőt, akár egész Kínát. A szutykos kis sikátoraikból, a társadalom perifériáján, farkasoktól üldözötten. Rokonszenveztem velük, a lelkem mélyén mindig is így volt – olykor nem is olyan mélyen. Üldözöttek, kivetettek voltunk mind, szálkák egy hatalmas szemben, amit az ő részükről falkának, az enyémről társadalomnak nevezhetünk.
Azon az estén találkoztam velük először, amikor számomra minden elkezdődött. Rémült voltam, felszínesen kapkodtam a levegőt, csak arra tudtam gondolni, hogy a véremmel együtt az élet is el fog szállni belőlem, anyámat pedig senki se fogja innentől megvédeni. Belé kapaszkodtam, ebbe a gondolatba, holott a hang bennem nem azért üvöltött, hogy őt védjem még évekig, hanem azért, hogy itt és most élni akarok.
Emlékszem az asszony esetlenségére, ügyetlenül leplezett zavarára, finom tanácstalanságára, az illatára… Olyan könnyedén kapott a vállára, mintha súlytalan volnék, neki pedig valami ismeretlen szellem kölcsönzött volna erőt törékenynek tetsző testébe. Suhantunk át a városon, a bűz, a színek, a zajok eddig ismeretlen intenzitással csaptak meg, hogy rövidesen hasogató fájdalom nyilallt a fejembe. Valamit nyöszöröghettem arról, hogy tegyen le, mert szélsebes rohanása bizonytalanul ugyan, de mintha lassult volna. Határozottabban ismételtem meg kérésemet, teljesen megállni, letenni viszont nem volt hajlandó.
Dühített. Ököllel akartam hátára ütni, de kínzó fájdalom hasított először a kezembe, majd alkaromba, a kín pedig megállíthatatlanul terjedt szét bennem, mint valami kór. Üvölteni próbáltam, ám a hang, ami kijött a számon, nem tűnt teljesen emberinek. A következő pillanatban mintha mázsás súlyokat aggattak volna rám, ereimben pedig vér helyett ólom folyna. Fullasztó volt, oly annyira, hogy viharos utunk hátralevő részében semmi mást nem tudtam tenni, mint félig kábultan bámulni cafatokban lógó bal karomat, a kevéske hús alól fel-felsejlő fehér csontokat.
Tompa zsibbadássá vált a világ körülöttem, csatornabűzös helyen feküdtem és mintha szét akart volna repedni a mellkasom. Az újkeletű fájdalom sűrű ködén át is észleltem az általános zsibongást, hallottam az izgatott beszédfoszlányokat, az asszony durva akcentusát, ami mintha belülről simogatott volna. Fel akartam kelni és odamenni hozzá. Meghökkentett a késztetés és az, micsoda elemi erővel tört rám. Mialatt zihálva igyekeztem elviselni értelmetlennek tűnő kínzásomat, felé fordítottam a fejem.
Nézz rám… Nézz rám, hallod? NÉZZ MEG ENGEM!
Szuggeráltam, miközben sóvárogtam – utána.
Rám kapta pillantását. A szemében ijedtség, bizonytalanság. Közelebb lépett, kezét annak a vállára tette, aki egészen eddig mellettem térdelt és lassan ugyanolyan kimerültnek tűnt, mint amilyennek én éreztem magamat. Fogalmam sem volt, hogy mit művelt, de ahogy felpillantott az asszonyra, s visszahúzta eddig fölém tartott kezeit, a kín megszűnt. Csak az a riasztó utóérzet maradt: mintha ki akart volna hasítani belőlem valami. Vigye inkább a karomat, az már úgyis hasznavehetetlen.
– Mi a neved, fiú? – kérdezte rettenetes kiejtéssel, de érthetően.
– A-Akira.
Ha akartam volna, se tudom tőle megtagadni a választ. Ha akartam volna se tudtom legyűrni azt a pánikot, ami a rákövetkező szavai hallatán napokra a hatalmába kerített és a csatornában élő őrzők vendégévé tett. Téboly volt, rémálom, és hittem, hogy egyik reggel eltűnik az egész, újra a kikötőben leszek, hogy a kereskedőhajókról lepakolt rakományt lessem, hátha csurran-csöppen valami nekem is, rakodás közben. Nem mennék abba a hal- és ürülékszagú közbe, hogy ostoba módon egy idegen segítségére siessek.
De akkor mentem. Mentem, mert tudtam, hogy az egyik nyugati kereskedő asszonya. Abban bíztam, hogy ha megmentem attól a három kölyöktől, akik késekkel hadonászva igyekeztek kirabolni, megjutalmaz. Gazdagon. Ostoba képzelgés volt – mármint, hogy az asszony segítségre szorul. Mert közbeavatkozásom elnyerte gazdag jutalmát, méghozzá életre szólót.

– Ezt… ezt nem teheted. Ráadásul pont most!
A város látványa koránt sem volt már olyan impozáns, mint privát bejelentésem előtt. Korábbi, semmit mondó mosolyom élettel, tartalommal telt meg, ahogy lassan szélesebbre húztam.
– Ó, dehogynem. – Nem szállt vitába velem, mindketten tudjuk, hogyan jutottam idáig, ha valakinek, hát neki végképp nem kell arról regélnem, mi mindent tehetek és teszek is meg. – Egyébként pedig mi ez az aggályoskodás az időpont miatt? – firtattam csevegőn, majd felálltam és a bárpulthoz léptem, hogy mindkettőnknek italt töltsek. Magamnak az íz – meg persze a hatás – kedvéért, a Hegy Mesternek pedig mert… nos, elég volt ránézni, lerítt róla, hogy hatalmas szüksége van rá.
– Most mondtam, Ryuu, hogy a Protektorátus felszámolta a makaói falkát és már tervezik, hogy ugyanezt teszik az ittenivel is! – Ha nem ismerném, még azt mondanám, hogy a hangja egyenesen hisztérikus volt.
– Bízom benne, hogy el tudod simítani ezt a kellemetlenséget és megvéded a szervezetet. – Ráuntam. A Hegy Mesterre, a Fej szerepre, az itteni játszmákra, a városra.
– Nade… – Átnyújtottam neki a teli poharat, ő pedig nem volt rest egyből lehúzni azt. Csalódottan sóhajtottam, mire értetlenül pislogott rám.
– Reméltem, hogy Jian téved.
De nem tévedett, nem szokása, engem pedig hiába bosszantott, mert pontosan ezért kedveltem annyira a fiatal mágust. Végignéztem, ahogy a tőle kapott, farkasok ellen kifejlesztett méreg szétmarja a Hegy Mester nyelőcsövét és a gyomrát. Félelmetes, mire képesek, ám ezzel újra és újra meggyőznek arról, hogy érdemes velük jó viszonyt ápolni. Próbaképp belekortyoltam én is az italba. Csípős volt, éreztem, ahogy forrón csorog le bennem, komoly kárt viszont nem tett.
Egyszer kinyírsz minket…
Többször nem is tehetném. Egyébként mindkettőnknek ugyanakkora sansza van erre.
Kuss már. Húzzuk el a belünket a járandóságunkért.

Útlevél, iratok, repjegy. Jian kitett magáért, bár azok után, hogy egy egész triáddal ajándékoztam meg őket, ez volt a legkevesebb.
– Mindig öröm veled egyezkedni, Akira – mosolygott rám, de ez a gesztus a szavaival társulva hordozott némi mögöttest, ami cseppet sem volt ínyemre.
– Kitépem a nyelved, ha még egyszer így hívsz – mondtam ugyanolyan egyszerűen, mosollyal körítve, mint ő az imént. Nem szeretem, ha átesnek a ló túloldalára, és azt hiszik, hogy sakkban tartanak, csak azért, mert a személyes indítékaim az ő malmukra is hajtottak némi vizet. Nem lettem senki kutyája, úgyhogy ne akarja a fülem tövét vakargatni.

Volt idő, amikor szívesen lettem volna öleb csak azért, hogy ne legyek teljesen egyedül, miután a Teremtőm visszahozott a városba és elváltak útjaink. Azóta nem láttam.
Azt hittem, a vérfarkassá válásom rengeteg kaput nyit meg idehaza is, ahogy tette azt vándorlásaink évében Ázsia-szerte. Régi, behegedt sebeket tépett fel bennem, hogy megítélésem itt mit sem változott. A helyi falka nem kért belőlem: keverék voltam minden értelemben, minden téren, s amíg ez egyes helyeken igazi érdekesség számba ment, izgatott kíváncsiság tárgyává tett, itt ellenszenvet szült továbbra is. A város, ahol születtem, az élet, amire vágytam, a társaság, amit akartam, folyamatosan kivetett magából, elmart. Ugyanolyan idegen, kívülálló voltam, mint beharapásom előtt. Az emberek gyűlölettel fordultak felém, mert félig koreai, félig japán voltam, a falka részéről erre még rátett egy lapáttal az, hogy… ilyen vagyok. Hogy míg emberként a nőstényeiket fűzöm, addig farkasként a hímjeikre vágyom. Gusztustalan voltam számukra, visszataszító, mocskos. Szerettem volna köztük élni, azt, ha elfogadnak így, ám a hely, amit kínáltak, a bánásmód, amivel szolgáltak kevés volt. Sokkal kevesebb annál, amire tartottam magam, s hiába akadt bennem egy szikrányi meghunyászkodási vágy, Nari hallani se akart róla – nem kellett sokáig győzködnie.
Az egyetlen helyre mentem, ahol annak idején furcsa törődést kaptam: a csatornába, a sikátorokba, Hong Kong feneketlen mélységeibe. Bizsergető foszlányokat kerestem, kósza, lenyomatként bennem élő emlékek alapján kutattam, kitartásom pedig gyümölcsözőnek bizonyult.
Zsúfolt bérház lett a szállás a húgyszagú zugok helyett, s aki egykor még csak tanulta mindama tudást, amivel belőlem a nőstényt ki akarták tépni, az mára edzett mágussá vált. Aki ketté akart hasítani, agg lett. Az otthon halvány árnyéka volt ez, de otthon, éreztem az üdvözlő mosoly láttán.
– Hazajöttem.

Gyűlöltem a várost, azt, ahogy a szüleim iránt viseltetett, azt, ahogy irántam viseltetett. Válogatott szitkok zúdultak ránk nap mint  nap, ami ellen tizenéves fejjel hevesen ágáltam, húsz éves koromra belefásultam, s leszegett fejjel tűrtem. Mintha olyan terített asztalhoz akartam volna leülni, amelynél előre ki voltak adva a helyek, csak nekem felejtettek el szólni: itt már nincs számomra teríték, szék. Közlés helyett azonban a tettek jutottak osztályrészült és a megaláztatás, a bezártság érzete, mert hiába próbáltam szabadulni, nem lehetett.
Apám tizenöt éves koromban meghalt. Egyszerűen agyonverték egy délutánon. Csak úgy. Mert ráuntak a japánfajzatra. Anyámat a beharapásom előtti este láttam utoljára, s kétlem, hogy nélkülem jobb véget ért volna, mint apám. A Teremtőm egyből elvitt a városból, amint felépültem, elköszönni se volt időm. Szó nélkül hagytam magára. Még ma is bűntudat mar, mert amikor útra keltünk, eszembe se jutott, tökéletesen megfeledkeztem róla, hiszen anyám, Teremtőm ott volt nekem, másra nem volt szükségem. Ma is bűntudat mar, mert sose sikerült emiatt igazi bűntudatot éreznem.

A triád miatt nem éreztem magamon sem az árulók bélyegét, sem a veszteség terhét, hiába én álltam a ranglétra csúcsán. Pontosan ezért vágytam oda az elejétől kezdve, ezért tettem mindent, ezért öltem, ezért zsaroltam, ezért tördeltem le magamról a naivitás gallyit éveken át, hogy többé ne szökkenjenek szárba. A mágiahasználók jelentették az egyetlen szépet és jót nekem Hong Kong-ban, minden mástól meg akartam szabadulni, minden mást a bosszúszomjam oltárára kívántam. Alányúltam annak a terített asztalnak és kíméletlenül felborítottam, hogy aztán, mint aki jól végezte dolgát elsétáljak. Már nem érdekel. Már nem érdekes.
Az őrzők és Jian kezébe tettem Hong Kong további sorsát én pedig nyugatnak indultam, lelkemben Katherin tanításaival, korábbi közös vándorlásunkkal.



A jurtában nehéz füst gomolygott, fűszeres illata annyira volt markáns, hogy még pont nem késztetett bosszús prüszkölésre. Elbódított, ahogy a tűz mellett feküdtem, fejemet mancsaimon pihentetve. Temetőm nem sokkal távolabb hevert ugyanabban a kellemes bódulatban, mint jómagam, miközben a sámán dobját, duruzsoló kántálását hallgattuk. Már voltak, amiket megértettem, összefüggő jelentéssé azonban továbbra se tudtam fűzni a mongol szavakat.
Az itt töltött hónapok lassan évekké nyúltak, Teremtőmmel együtt vándoroltunk a nomádokkal táborhelyről táborhelyre, ismeretlen mezőket fedezve fel, mindvégig farkas alakban. Reggelente a pirkadattal keltem, hogy az emberek ténykedését kísérjem figyelemmel, alkonyattájt a sólymokkal vadászók társául szegődtem, tömzsi lovaik mellett haladva. Katherin semmiben sem gátolt, hagyta, hogy saját hibáimból tanuljak. Az első leckém az volt, hogy milyen távolságot tartsak a lovaktól. Könnyedén elharaphatnám mindnek a torkát – a vadászat ösztöne hamar felébredt bennem, köszönhetően korai elvándorlásunknak, a farkasként eltöltött időnek –, ám egyetlen alkalmat leszámítva, ilyesmire nem került sor. Az első, bordarepesztő találkozáskor gondolkodás nélkül ugrottam a faragatlan patásnak, tudomást se véve a rögvest utána rám szegeződő nyilakról. Teremtőm rángatott le a tetemről, maromnál fogva. Nem falhattam fel, nem levadásztam, hanem leöltem, nem vívtam ki húsát, ráadásul megsértettem a minket vendégül látó törzs egyik vadászát. Tisztelték fajtánkat, ezért a férfi nem vett elégtételt ostoba könnyelműségemért, utána viszont csak a közös törzsi tűznél volt hajlandó megmaradni társaságomban. A férfi testbe zárt nőstényében.
Egyikünk sem értette, hogyan lehetséges ez, Teremtőmnek nőként nőstény jutott osztályrészül. Elejtett, kósza megjegyzés volt csupán, amit Teremtőjére tett, az ő különlegességét sugallta, többet azonban sose mesélt róla. Miatta volna? Sose merte bizton állítani, s mivel helyzetemen mit sem változtatott volna, így én se firtattam. Akár igen, akár nem, furcsaságommal magamnak kellett megbirkóznom.
A sámán sokat időzött a közelemben, mindig megtartva a tiszteletteljes távolságot, holott jóval idősebb volt nálam, arcát számtalan ránc barázdálta. Kíváncsian forgattam fejem, tűnődve, mit akarhat, a némaságon túl azonban semmi se telepedett közénk. A furcsállásból megszokás lett, s egy idő után, ha ő nem jött, hát én kerestem fel, hagyva, hogy kántáljon nekem. Nem értettem szavait, mégis biztosra vettem, hogy nekem szólnak, a nősténynek.
Ő nevezett el, ő mesélte fajtám történeteit, az ő ajándéka volt első ezüstöm is, amit zavarba jőve fogadtam, bizonytalanul pillantva Teremtőmre, tekintetemben félreérthetetlen kérdéssel: biztosan elfogadhatom? Megérdemlem? Az első évtizedeket ez a kényelmetlen bizonytalanság fémjelezte, s bár eddig se voltam bizalommal, nyitottsággal mások felé, kettősségem csak növelte zárkózottságomat.
– Ha engeded nekik, gyengeségnek fogják látni és megtörnek. Mindig, mindenki – magyarázta Katherine gondolataim közé szőve mondandóját, miközben egyre csak távolodtunk a törzstől, hogy a sík vidék helyett a Himalája váljon idővel otthonunkká. Két magányosnak tűnő pont voltunk a végtelenben. – Nincs okod félni, Nari – mindig így hívott farkasként, sose tévesztette el. – Nincs okod szégyenkezni, mert a világon senki sincs, aki hozzád fogható lenne. Talán csak Anyám, Apám.
Sose fenyegetett, de minden alkalommal ott rezgett hangjában, energiáiban: ha e csodát elvesztegetem, ha önsajnálatba fordulok és lábam közé kapom farkam, azonnal megöl – bármennyire is szeretett meg idő közben. Tartottam ettől, így minden hibám, botlásom után ijedten kaptam felé tekintetemet. Ezt hasznomra tudtam fordítani, hamarosan ugyanis senki más se tudott félelmet plántálni belém rajta kívül.
Azon az éjjelen se féltem, a Himalája lábánál, amikor pár órára magamra hagyott, hogy körbenézzen. Fiatal voltam még, hetven éves, könnyű préda kiéhezett, száz év körüli hímeknek. Emlékszem a nyirkos, kemény földre a mancsaim alatt, az izgatott lihegésekre, a vadságra, amivel egymást marták egy ideig, az elsőbbség jogáért versengve…
A döbbenetre és az undorra, ahogy a harmadik után gyűlölködő szavakat köptem elméjükbe emberi felem férfi hangján. Kívánatos nőstényből pillanatok alatt váltam visszataszító korccsá, szörnyeteggé, s bár megalázott lelkemen tiportak megnyilvánulásaikkal, miután testemet is gyalázták, hatalmat éreztem. Kevélyen fordultam feléjük, hátamon felborzolódott a szőr, faromat gúnyosan illegettem. Már nem kell? Már nem finom? Akaratgyenge puha pöcsök!
A nőstény büszkesége először lobbant fel fajtárssal szemben, és hiába nem múlt a helyzetünk felett érzett szégyen, mindketten tudtuk, hogy valamit megszereztünk. Mire Teremtőm visszatért, a hímek elkotródtak, én pedig ott álltam, bűzlő szaguk nyomával bundámon. Erősnek éreztem magam, büszkének, mégis abban a pillanatban, ahogy elért az aggódó, másokra haragos energia és kérdés, átmenet nélkül omlottam össze.
Ijesztő volt, Anyám. De az ő riadalmuk mámorító, ellenszenvük gyógyító balzsam. Diadal, ahogy eliszkoltak a közelemből, mintha farkasokra is ártalmas, fertőző betegség hordozója lennék.

Tibetben minden csak rosszabb lett, ennek okát pedig Nari ébredésében láttam. Elérkeztünk a lázadó korszakhoz, mindezt a lehető legrosszabb közegben élve meg: buddhista szerzetesek gyűrűjében, akik között őrzők és desertor vérfarkasok is éltek.
– Le kell csendesítened a bensőd, ifjú hím…
– Nőstény vagyok, baszd meg! – förmedtem rá a kopasz szerzetesre, borostyánszín szemmel méregetve őt, mint aki a következő pillanatban képes átharapni a torkát. Nem jártam volna sikerrel, nálam erősebb farkas ült mellettem, aki az első gyanús moccanásra elkapta volna a tarkómat, mint egy taknyos kölyöknek.
Egy hét volt csupán Teliholdig, szeszélyességem ennek megfelelően növekedett. Egyre-másra azon kaptam magam, hogy nőstényem tolmácsaként létezem – ha nem lett volna merőben új helyzetünk, még szórakoztatott is volna. Én nem tűrtem, hogy férfi mivoltomat megkérdőjelezzék, ő ugyanígy tett nőstény valójával. Érzékeny pont volt ez mindkettőnknél, kétségbeesés helyett azonban indulattal reagáltunk tévesztésre, gúnyra, átharapási ajánlatra. Könnyebb lett volna az életem, ez biztos, ám Katherin jó Teremtőm volt, sose árultam el.
– Ifjú nőstény – emelte fel védekezően kezeit a szerzetes, hangja békítő nyugalmat sugallt, ennyivel azonban nem engesztelt ki. – Sajnálom, Akira, hogy… – kezdte a bocsánatkérést, aminek sose jutott a végére, mert megdöbbent azon, hogy a mellettem ülő megragadta hátulról a fejemet és deszkapadlóba verte, ellentmondást nem tűrően görnyesztve be hátamat.
– Tudom, hogy szegény sorból származol, fiú, de ha újfent ilyen szavakhoz folyamodsz, lehajítalak a hegyről. Megértetted?
Mormoltam valamit, amit igenként értelmezett és eleresztett. Égett a fülem szégyenemben, cseppet se volt ínyemre, hogy a Teremtőmön kívül más is fenyítésben részesített, méghozzá ennyire magától értetődően. Bosszúságom csak nőtt, amikor Katherinnek elmeséltem az incidenst, ő pedig a hímnek adott igazat.
– Belenyomta a fejem a padlóba! – háborogtam folyékony angolsággal. Amikor ideges voltam, valahogy sokkal jobban ment az idegen nyelv, amit mellette, tőle sajátítottam el.
– Tudtál ellene bármit tenni?
– Nem.
– Te írtad a szabályt, ami alapján büntetett?
– Nem, de…
– Ha se erőd, se hatalmad, akkor a legokosabb, amit tehetsz, az az alkalmazkodás. Nari se acsargott, miután a hím lenyomott, nem igaz? – Kelletlenül bólintottam. – Életösztön, Akira. Ha meg akarod érni a kort, amiben te nyomod más fejét a padlóba, akkor kénytelen vagy ilyenkor nyelni.
Dühösen fújtam, dacom gyerekesen hathatott, mégsem nevetett vagy gúnyolt ki miatta.
– Szóval lábtörlő lettél, azért élsz még? – A sértő kérdés ostobán, átgondolatlanul bukott ki belőlem, s amint elhagyta a szám, egyből riadtan kaptam pillantásomat Katherinre. Túl messzire mentem, és ő nem volt rest megmutatni, mennyire…

Mindkét lábamat térdből tépte le, hogy hosszú hetekig csak mászni tudtam. Figyelt rám ezalatt is, ám pillantása mindannyiszor megtelt szülői haraggal, valahányszor rám nézett. Végtelennek tűnt az az idő, amíg egyáltalán nem szólt hozzám, elárvult gyereknek éreztem magam, miközben hallgattam a szerzetesek tanításait. Némán, látszólag engedelmesen. Kötekedéseim abbamaradtak, a Telihold elmúltával még a belülről jövő késztetés is eltűnni látszott teljesen. Kényszeredett türelmet erőltettem magamra, vártam, hogy Teremtőm ismét megajándékozzon kizárólagos figyelmével, nem tűnve el napokra, a környéket járva. Éreztem hiányát, ám konokul tagadtam.
Már csak lábfejem hiányzott, mire enyhült irányomba, és egy estébe hajló késő délutánon kiült velem a kolostor teraszára a hegyvidéket szemlélni. Eleinte azt hittem, sose szólal meg, olyan hosszúra nyúlt köztünk a csend, amit eszem ágában se volt megtörni. Tiszteletből, gyermeki sértettségből – miközben semmi más vágyam nem volt, mint az ölébe hajtani a fejem és aludni.
– Sok évvel ezelőtt várvédő voltam Magyarországon. Az innen nagyon messze van, nyugatra, túl a mongol törzseken. Ott lettem vérfarkas, egy ostrom kellős közepén. A káoszban születtem meg, a bátorságom jutalmaképp, egyszerre teljesítve Teremtőm és várkapitányom szavait. – Hozzám beszélt, mégis messze járt, olyan helyen, ahol én egyáltalán nem léteztem. – Fontos volt a szívemnek ügyünk, ezért egyetlen pillanatra se éreztem tehernek, szolgaságnak az engedelmességet. Ám amikor végül a vár elesett, elhagytam a hazámat. Nem volt többé, amiért annyi éven át küzdöttem, s azt, ami elpusztította a szívemnek kedveset, képtelen voltam követni. Taszított, béklyóval fenyegetett. Céltalanul kóboroltam, amikor találkoztam egy angol kereskedővel és mivel jobb dolgom nem akadt – vállat vont – hozzámentem, amint megkérte a kezem. Később megöltem, rátettem a kezem a kereskedelmi társaságára, hogy beutazhassam a világot. – Felém fordult, hónapok óta először rám mosolygott, majd fekete tincseimet szántva vékony ujjaival, szeretetteljesen megsimogatta a fejemet. – A Teremtőm mindig azt mondta, hogy azt tegyem, amihez kedvem tartja, másképp nem érdemes élni. Legyek mindig szabad. Igaza van, de meg kell értened, Akira, hogy ha a pillanat hevében félredobod a józan eszed, elvesztheted az életed és a lehetőséget arra, hogy megtegyél mindent, amire valóban vágysz. Ne legyél lábtörlő, sose legyél az. De mindig legyen benned annyi, hogy tovább állsz, valami jobbat keresve, az értelmetlen halál választása helyett.
Elszorult torokkal bólintottam.
Egész éjjel ébren voltunk, ő a vidékben, az éjjeli, felhőtlen égboltban gyönyörködött, én nőstényem alakjában, ölébe hajtva fejem pihentem, miközben szórakozottan simogatta hátamat. Ekkor gondoltam először arra, hogy milyen nehéz lesz majd elszakadni tőle, elfogadni, hogy külön útra szán, mert története után biztosra vettem, hogy meg fogja tenni. Semmit se tehetek majd ellene, s azt kívántam, hogy ha eljön az idő, méltósággal tudjam fogadni döntését.

– A sárkány évében születtél – kezdte a bölcs, arcomon pedig kelletlen fintor futott át. Hiába Hong Kong-ban születtem és nevelkedtem, ha valami, hát kínai egészen biztosan nem voltam. Félig koreai anyám révén, félig japán apám révén, kínai legfeljebb a városnak hála. Minden és semmi egyszerre, ez vagyok. Férfi és nőstény egyben – egyik sem igazán. S így, hogy jobban belegondoltam, vállat vontam. Ennyi minden mellett még egy sárkány már igazán megfér. – A sárkány Yang-típus, szabadságszerető, hierarchia, társadalmi rend nem köti, nem hagyja, hogy megkösse.
Mosoly játszott ajkamon, tetszett, amit hallottam, kár lenne tagadni. A végén még kiderül, hogy értelme is volt a nyugalom eme elzárt, kötött hegycsúcsára jönni, elszigetelődni mindentől, hogy a külvilág zaját a szélcsengők játéka jelentse. Olykor úgy képzeltem, távoli emberek beszédének lehelete, városi zajban egymással harsogók hangja mozgatja őket.
A sztyeppén miénk volt a végtelen. Hatalmas, beláthatatlan tér, vége-hossza sincs. Itt szakadékok szabnak gátat, képzetemmel nem rohanhat együtt testem. Irigykedve néztem a madarakat.
– Ti mégis a szabályaitok közé szorítotok – szúrtam közbe szemtelenség árnyával hanghordozásomban. Ez alkalommal nem volt köztünk a Fegyelmező, így megengedtem magamnak némi pimaszságot, de olyan messzire, mint akkor, többé nem mentem.
A szerzetes nagyot sóhajtott, szinte hallottam, ahogy agg csontjai belezörrentek.
– Minden szabály kényelmetlen lesz neked, amíg csak élsz. – Szavaira hetykén ki akartam húzni magam ültömben, ám a sajnálat, a bánat, ami a tekintetében ült, miközben engem nézett, megdermesztett. – Mindegy, ki szabja. A sárkánynak a valóságunkban nincs megfelelője, mint a kígyónak vagy a tigrisnek, így a mi korlátaink örökre szűk ketrecbe zárnak. – Tarkómon az apró pihék égnek meredtek. Mintha átkot olvasott volna rám, elhallgattatni azonban képtelen voltam a remegő hangot. – Mindig dacolni fogsz azzal, amit hatalmasabbnak érzel magadnál, ahogy a sárkány dacol az istenekkel, de a gyengék, az elesettek, akik képtelenek magukat kitépni a hatalmasabb karmaiból, nálad lelnek mentsvárra. Mert te tudod, milyen egyedül küzdeni, ezért nem hagysz mást erre a sorsra jutni.
Ökölbe szorítottam a kezem, halk morgás rezegtette torkomat. Takarodjon belőlem…
– Fáklyaként világíthatsz a vaksötétben, magad köré vonzva rengeteg követőt, de a fényed csalóka, mert a sárkány sose válik valósággá. – Öklömmel a padlóba vágtam. Arca se rezzent, végtelen nyugalommal és bölcsességgel nézett rám – várt, hogy összeszedjem magam. – A sárkány ural minden magaslatot és mélységet, hegyek ormait, szakadékok sötétjét, békés víztükröt, háborgó tengerárkokat. De ha nincs tisztában önmagával, repülése zuhanásba vált, elnyelik a habok és belefullad mindabba, amit képtelen elérni. – Lehorgasztottam a fejem, állkapcsom megfeszült, összeszorított fogaim ketrecén át szűrtem a „hallgass már” szavakat, nem egyszer, nem kétszer, mintha fejemben harsogó démonokat akarnék elhallgattatni. Összerezzentem, amikor vállamra tette csontos kezét. – Teremtőd haza fog vinni, Akira.
– Az nem az otthonom! – vágtam rá egyből, gondolkodás nélkül, indulattal.
– Amíg elvarratlan szálaid vannak, az marad.
– Nincsenek.
– Olyan biztos vagy ebben? Mit érzel, mikor ama helyre gondolsz?
– Veszteséget. Szorongást. – Egy pillanatra remegés futott rajtam végig. – Dühöt.
Elengedett, magához vette botját, s nehézkesen felállt, míg én továbbra is ugyanúgy maradtam, mozdulatlanul. Nem tiszteletadásképp, hanem mert képtelen voltam akár egy lépést is tenni, így inkább nem kockáztattam meg, hogy szégyenszemre felkelés után lábaim megrogyjanak.
– Hasítsd ki magadnak a helyed a világban, ifjú sárkány.


Ugyanott álltunk, ahol először találkoztunk. Ahol véletlenül a támadói közé sorolt és hiába jött rá hamar, hogy tévedett, addigra már megtörtént. Alkalom szüli a Teremtőt, mondják, ez esetünkben abszolút így volt, s habár ő nem szándékozott száz évvel ezelőtt azzá válni, ahogy nekem se tartozott álmaim sorába szörnyetegként élni – azzá váltunk. Száz éves voltam – nyolcvan éve vérfarkas –, fajtánk mércéjével mérve még mindig átkozottul fiatal, mégsem éreztem kétségbeejtőnek, ami rám várt. Kíváncsiság kúszott zsigereimbe, halvány harci láz, miközben néztem, ahogy felszállt a hajóra, ami ki tudja, hová viszi tőlem.
Nem mondta, hogy vigyázzak magamra, sem azt, hogy legyek mindig erős és bátor. Csak éreztem, ahogy kimondatlanul, gesztus nélkül elengedte a kezem, a mancsom. Felesleges lett volna tovább húzni az időt, ha ennyi év alatt nem tudott annyit mutatni, tanítani, ha mindazok, akik tapasztalással láttak el kevesek voltak, úgy további évtizedek sem segítenének rajtam.
Eljött az ideje, hogy kiderüljön: érdemes vagyok-e Narira vagy sem. Érdemes vagyok-e rá, hogy különös szörnyeteg legyek a farkasok között.

Nem kedvelem az ármányt, a fondorlatos hátbatámadást és a hazugságokat sem. Hiszem, hogy ezek a gyengék ismérvei, akik képtelenek nyílt sisakos küzdelemben diadalt aratni, ezért álságos módszerekhez folyamodnak, így próbálva meg gyengíteni a potenciális vetélytársat.
Ju élettelen teste feküdt előttem, ketten hozták elém, ők most leszegett fejjel térdeltek, várva, miképp reagálok. A triád kíváncsi, ez csak természetes, próbatétel elé állít mindenkit, hogy lemérje a hűséget, ez elől pedig senki sem menekülhet. Így van ez, mióta csak a Shunzhi császár kivégzése elől elmenekült saolin papok megalapították az első titkos társaságot – jómagam is vetettem már próba alá friss tagokat, főleg mióta a Vörös Oszlop szerepében tetszeleghettem, kezemben tartva hadviselésünket.
– Mit követett el? – A próba bukása halált jelent, kivétel nélkül.
– Összefeküdt egy másik triád tagjával és titkokat fecsegett ki.
Hazugság íze tapadt szájpadlásomra, facsarta orromat, a szavak zúgó tengerként morajlottak fülemben, forró lávának tűnt a vér, ereimben.
– Valóban?
– Igen. A Sárkány Feje maga vallatta ki a jelenlétünkben és adott parancsot a…
Egyetlen lépés, gyors villanás, még két holttest a fekete-arany színbe vont, sárkánymintás szőnyegemen, amit immár vér szennyezett. Behívtam Fanget, aki miután legyőzte döbbenetét és elegendő magyarázatot kapott, további késlekedés nélkül tüntette el a két ember testét. A Kölykömet magam temettem el még azon az éjjelen, a városon kívül, bizalmasaim gyűrűjében, fortyogó gondolatok örvényében, az anya-farkas dühével mellkasomban.
Az én hűségemet tették próbára, s ezért nem volt nagy ár két ember élete, mert nyilván tudták, hogy a bűz, amit árasztanak, nem engedi, hogy tovább éljenek. Jól számoltak ezzel. Talán annyi eszük is akadt még, hogy nem feltételezték: zokszó nélkül lenyelem sértésüket. A Fej dönt, övé az utolsó szó, de a hangok… a vénségesen vén hangok indítanak minden lavinát, volt időm megtapasztalni.
Méghogy a Sárkány Feje… Ifjonti villongásból, vakmerőségből vettem fel jelenlegi nevemet, amikor visszatértem Hong Kong-ba, gondosan kiválasztva jelentése miatt, s lám úgy tűnik, megérett rá az idő.
– Ideje, hogy új fejet növesszen a sárkány.
Vérvörös bosszúra ébredt a város, változatos kegyetlenséggel kivégzett emberek, farkasok és őrzők tetemeire. Mind meghalt, akinek köze volt Ju halálához. Minddel végeztem vagy végeztettem, akinek volt képe hűséget számon kérni rajtam.
Később még többek vére áztatta a bűzös utcákat: mindazoké, akik nem adták meg a hűséget, amit ezúttal én követeltem.

Helyes kislány volt, a többi kolduló előtt kelt, hogy őket megelőzve szedje össze az éjjel maradékát. Kedvtelésből kezdtem az éjszaka és a nappal peremvidékén sétákra indulni a nyomornegyedbe. Önmagamat is emlékeztettem mindezzel – arra, hogy honnan jöttem, honnan indultam.
Sose merészkedtem közel hozzá, nem akartam megzavarni, a megfigyelésen túl más egyebet nem tettem. Öt kistestvére volt, egy beteg apja, s mindet neki kellett ellátni, jól lakatni, amennyire tizenöt éves fejjel képes volt erre. Tetszett élelmessége, a konokság, ami tekintetéből áradt. Sokszor segíthettem volna neki, sok rossztól menthettem volna meg – többek közt egy nem-kívánt terhességtől –, mégsem tettem. Azon kaptam magam, hogy próbára tettem, kimondatlanul, úgy, hogy neki továbbra sem volt sejtelme a létezésemről, az én életem térképén viszont jelzőtűz módjára lángolt. Kellett.
Két évet vártam, azt követően haraptam be, hogy eltemette az apját. Akkor léptem oda hozzá, karoltam át a derekát és vezettem ismeretlen, új utakra. Metsző tekintete éberen figyelt, s bár valahol elbűvöltem, józan esze sose hagyta el. Tudtam, hogy érdemes rá, kérdései okosak voltak, beszélgetésünk könnyen pergett, és mire pirkadt, Kölykömmé fogadtam.
Sose mutattam, mennyire szeretem, azzal célkeresztet festettem volna rá. Praktikum volt beharapása a nyilvánosság, a triád előtt, puszta számítás. Csak közös, magányos vadászataink engedték, hogy valóban jó Teremtője lehessek, az viszont, ahogy én kedveltem a lányt, semmi volt ama odaadáshoz képest, amit Nari táplált utódja iránt.

Jó Teremtő volt. Jó Teremtők voltunk. A múlt időt pedig a gyilkosok vérével írtuk Hong Kong házainak falára.

Ópiummal megrakott ládák csorogtak az éj leple alatt a hajókról a triád földalatti raktáraiba, brit barátaink hathatós közreműködésével. Most örültem csak igazán, hogy annak idején Katherin megtanított a nyelvükre! Nevezhetnénk hazaárulásnak művemet, ha Kínát és benne Hong Kong-ot annak tekinteném, ám így fikarcnyi bűntudat sem pislákolt bennem. Ha Kína és a város kormányzója többet ígért volna, a háborút az ő javukra billentjük, ám mivel közös találkáink minden alkalommal nevetséges vitákba fulladt, így inkább a józanabbik, üzletileg kedvezőbb félhez fordultam. Előnyösebb megállapodást sikerült velük kötnöm, ennyire egyszerű okok vezettek – a bosszú mellett.
Hong Kong brit gyarmattá vált. Lakosságának gyarapodása majdhogynem napról-napra látványosabbá vált, az utcák, amik gyerekkoromban sokszor kihaltnak tűntek, most zsúfolttá váltak, s ebben a tömegben dolgoztak szorgos hangya módjára triádom tagjai. Védelmi pénzt szedve, ópiumot csepegtetve, megbízásokat végezve. A kormányzó hatalma névlegessé vált, ha a britek akartak valamit, először hozzám jötte és a velem kötött alku publikus részével fordultak őméltóságához, megvitatást már nem igénylő bejelentésekkel.
Élveztem a hatalmat, hogy elegáns épület tágas termeiből irányíthattam mindazt, ami emberként még engem nyomott el a családommal együtt. Ha tudnák, ha csak sejtenék… Olykor eljátszottam a gondolattal, hogy elhintem a híreket, felfedve a kegyetlen valóságot kilétemről, akár mi-létemről is, orruk alá dörgölve mindent. Legyen miről pusmogni a rizspálinka mellett. Ám túl a két és fél évszázadon mindez már kicsinyesnek tűnt, helyette élveztem a fényűzést, az előkelő külföldiek társaságát bálidény alatt. Megmosolyogtatott vakságuk, hisz számomra annyira egyértelmű volt, mit és kit takar Ryuu Long.
Kiélveztem minden pillanatot, mert mintha a tibeti szélcsengők éles hangja visszhangzott volna lelkemben, vészterhes időket jelezve.

Kapóra jöhetett volna japán vérem, ám a belé vegyülő koreai ezt meggátolta, így haszon helyett a legmetálkodottabb fajtának lettem bélyegezve, akit tűzzel-vassal kergettek és magas vérdíjat tűztek a fejére. Elmenekülhettem volna a városból, hisz a puszta hatalomvágyon, pozícióm megtartásán túl semmi sem kötött ide. Csakhogy ez nekem épp elegendő volt. Nem állt szándékomban félredobni, amit megszereztem, kiváltképp nem úgy, hogy lassan érlelt, jéghideg bosszúm gyümölcse még nem állt készen a szüretre. Az apró őrző-közösség, amit a sárkány pikkelyes mellkasán dédelgettem éppcsak kezdett Protektorátussá kovácsolódni, a háborúk viharában, a japánok megszállása alatt pedig tartottam tőle, hogy évszázados munka fog semmibe veszni.
Ők nyújtottak menedéket, mint annyi évvel korábban is. Társaságuk feltöltődést jelentett abban a pár évben, elképzeléseim, jövőképem tisztázását. Titkok nélkül beszélhettem velük, pár évtizedes távlatokról suttogtunk, a japánok kiebrudalását fontolgattuk, méregettük. Nehezen viseltem lekorlátozott mozgásteremet, amit ezúttal önként vállaltam. Ritkán merészkedhettem elő rejtekhelyemről, szinte csak Teliholdanként, a mágiahasználók védgyűrűjében. Érdekükben állt óvásom, érdekemben támogatásuk, ám ezen túl is ott lakozott a mélyben a kölcsönös megértés. Furcsa kapcsolat volt ez, fiatalos butaság, felnőttes stratégia, egyszerre ártatlan és a velejéig mocskos, számító.
Akkor még mit sem sejtettünk arról, milyen hamar, alig pár év alatt eljön a búcsú ideje, Hegy Mesterem pedig ezüstös méregtől holtan fog heverni irodám arany-fekete, sárkánymintás szőnyegén.


New Orleans kellemes hely lehetett a második világháború előtt. Az ötvenes évekre viszont határozottan úgy éreztem, hogy nem ázsiainak való hely, s lássuk be, ezt az egész USA-ra igaznak éreztem. Pearl Harbour után se félig, se teljesen japánnak nem volt ajánlott háborút megjárt, leszerelt katonákkal ücsörögni egy füstös kis kocsmában. Füsttelen nagy kocsmában sem.
Miközben az államokat jártam, több összetűzésbe keveredtem pár évtized leforgása alatt, mint egész addigi életemben. Emberekkel, őrzőkkel és farkasokkal egyaránt akadt nézeteltérésem, sebeket kaptam-osztottam, miközben a falkához csatlakozás puszta gondolata is lehetetlennek tűnt. Ha eddig nem tettem, nem most fogom felajánlani a torkomat csak azért, kiváltképp nem egy szűk látókörű, előítéletes, rasszista csürhének. S ha mindez nem lett volna elég: az új közeg minden alkalommal új felfedezéseket hozott, főleg az említett közeg számára.
Továbbra is férfi voltam, nőstény farkassal, ezt pedig ugyanolyan nehéz volt megemésztenie sokaknak, mint eddig. Ilyen értelemben a világ mit sem változott az elmúlt bő háromszáz év alatt. New Orleans kivetett, Dallas leköpött, St. Louis félholtra vert, Minneapolis irgalmas szamaritánus módjára igyekezett átharapni…

…Vadászatra hívtak pár hónap elteltével. Nem mondanám, hogy gyanútlanul tartottam velük, az elmúlt évek – sőt, igazából egész életem – megtanított rá, hogy némi kétség, tartás és bizalmatlanság mindig legyen bennem másokkal szemben. Ebben a szellemben követtem a falkát teliholdkor a rengetegbe. Meglepetés híján hagytam őket, mivel taktikát váltva az első perctől felfedtem előttük „defektemet”, remélve, hogy a nyíltsisakos hozzáállás pozitívabb fogadtatásra lel majd. A naivitás vádja messzire került, valójában kételkedtem benne, hogy ez bármit is megoldana, de egy esélyt megért.
Gyanúmat némileg elaltatta az éjszaka nyugalma, valamint az, hogy minden ellenérzet nélkül osztoztunk a közös zsákmányon. A következő pár nap egy normálisabb jövő képével kecsegtetett, hogy aztán újholdkor, mikor Nari a leginkább lusta kedvében volt, kimutassák foguk fehérjét.
– Ez a te érdeked is, Draco – mosolygott rám a falkavezér, s láttam rajta, éreztem energiáiból, hogy valóban hiszi: jót tesznek velem.
Kiláncolták mindkét kezem, mint egy kutyának, a láncok pedig túl rövidek voltak, így csak térdelni tudtam. Hárman fogtak le, erősek voltak, így a morgáson túl mást nem tehettem a romos raktárépületben. Az egész falka jelen volt, tisztes távolban tőlem, kört alkotva, aminek a közepén én vergődtem. Rég volt utoljára, hogy ilyen megalázó helyzetbe kerültem, s újhold ide, újhold oda, a sértés elevenembe mart. Haragtól fújtatva lélegeztem és néztem egyenest az alakot váltó, farkas képében közeledő vezér szemébe. Az övé volt az elsőbbség joga, szám pedig gúnytól csöpögő mosolyra húzódott: te leszel az első, aki bukásra van ítélve.
Finomkodás nélkül mart vállamba, kiszakítva pár cafatot belőlem. Üvöltöttem fájdalmamban és dühömben egyaránt, hogy aztán az artikulálatlan hang vad röhögésbe váltson. Nari meg se rezzent.
– Na, mi az, nem megy? – köptem felé megvetően. Tekintetemben valami eszelős fény gyúlt, ahogy körbenéztem lehetőségeimhez mérten. – Ki a következő? – mordultam a többire kihívóan, provokatívan. – Mi lesz? Nem érek rá egész este!
Egymás után estek nekem, akadt, aki még nálam is fiatalabban próbálkozott, de tudtam, semmi más értelme nem volt ennek, mint az, hogy ő is kivegye részét az eseményből. Már térdelni is alig bírtam, amikor a falka legvénebb, ötszáz év körüli farkasa járult elém. A földre vitt, nem volt nehéz dolga, miután társai majdhogynem kivéreztettek, egyik mellső mancsával hátra hajtotta fejem: még a falkavezér sem vetemedett ilyesmire, de neki a torkom kellett.
– Ezért megöllek, ha te se jársz sikerrel – közöltem már félig kábultan, ám aligha vette komolyan figyelmeztetésemet, legalábbis hetyke, fensőbbséges megmozdulása erről árulkodott. Annál nagyobbat reccsent megtört egója, amikor ugyanúgy nem tudta kirángatni belőlem a nőstényemet és saját farkasa egy darabját belém ültetni, mint előtte annyian.

Nem öltek meg, csupán ultimátumot adtak: kotródja mielőbb. Eszem ágában sem volt a szükségesnél tovább maradni, pusztán két elintéznivalóm akadt. Miután felépültem a számtalan marásból, ígéretemhez híven meglátogattam az öreget és feltéptem a torkát, ezzel lerendezve bosszúm masszívan személyes jellegét. Következő tettem felebaráti indíttatásból elkövetett lecke volt, amit egyetlen percig sem titkoltam az alfa elől: soha ne próbálj meg tiltakozót átharapni, főleg, ha képtelen vagy rá. Én képes vagyok, hát megtettem.
Átharaptam az egyik bizalmasát. Ifjú kora ellenére szép helyet foglalt el a falkában, ráadásul ő is azon szemtelenek közé tartozott, akik heccből tettek rajtam próbát, így minden adott volt a kiválasztására. A szememben – és Nariéban – árnyéka se volt Junak, de nem is azért tettem a kölykömmé, mert megérdemelte. Még szerencsés is volt, mert nem járt hozzám hasonlóan, s farkasa hím lett…

…Montreal megengedte, hogy lélegzethez jussak, munkát szerezzek…

…Nem vittem magammal Aaront, tulajdonképpen az átharapást követően hátra hagytam, a falkára bízva sorsát: tegyenek vele, amit akarnak, az én közelembe pedig lehetőleg egyikük se kerüljön a következő fél évezredben. Elhagytam az Államokat, Kanada földjére léptem kísérteni szerencsét és sorsot. Úgy éreztem, már igazán nem tudnak mivel meglepni, s bár az elbizakodottság ostobaság, mégis némi nyugalmat, magabiztosságot adott ez a tudat. Elvárások nélkül érkeztem Montrealba és ki tudja, talán pont ez hozta meg gyümölcsét.
Kicsi, laza szerkezetű falkával találkoztam, amely inkább formálisan, semmint valóban létező volt, igazi hatalmat az Őrzők gyakoroltak, amit otthonosan fogadtam. Némi esszenciáért cserébe nyugtot biztosítottak nekem, így évek óta először megpihenhettem kicsit. Az időt kihasználva vetettem bele magam a város életének hétköznapjaiba, egyre nagyobb érdeklődést mutatva lüktető életritmusa, egymást érő rendezvényei iránt. Sokszínű kavalkád fogadott, rántott magával, s nem kellett sok hozzá, hogy a szervezők közt találjam magam, ahonnan az újsütetű kapcsolatok révén szinte nyílegyenes út vezetett a médiába. Imádtam, hogy egy város hallotta a hangomat, ismerte a nevemet, s nem a színfalak mögül mozgattam mindent, hanem előtérbe lépve lehettem hatással, válthattam ki (ellen)véleményt.
Lendületet nyertem az évek alatt, annyi kéretlen megpróbáltatás után, nyughatatlanságom pedig megélt éveimhez képest majdhogynem egy szempillantás alatt vitt tovább. Kihívást kerestem még mindig, olyat, amely serkenti mindkettőnket, s nem a puszta túlélőösztönt hajtja, hát újfent nyugat felé vettem utam…

…Kanada erdősségei, hegyvidékei hagytak nőstényként élni.
Yukonon átkelve jutottam ismét az államok területére, pontosabban: léptem Alaszka földjére. A tapasztalatszerzés vezetett, hát abból jutott bőven, s a vezetői szék után kifejezetten jó érzéssel töltött el – majdnem – egyszerű farkasként járni a világot. Tapasztalni vágytam, azt, ami eddig teljes egészében kimaradt az életemből: a falkaélet.


Eddig sehol sem láttak szívesen, vagy nekem nem fűlött végül a fogam az adott társasághoz, így tovább álltam. Nem egyszerű dolog, s főleg akkor tud bonyolódni, ha közeleg a Telihold – Nari még kevéssé simulékony, mint én. Hallottam furcsaságokról, láttam is nem egyet az utóbbi pár évben, némely Protektorátuson pedig, ahol megfordultam, elcsíptem egy-két elejtett morzsát. Valami megbolondult északon. Alaszkában. Régi meseként rémlett fel, száz éves korom előttről Katherin átfogó, ám mélységekbe nem mindig hatoló meséje fajunk eredetéről.
Nincs úti célom, nincs triádom, nincsenek korlátaim – így veszítenivalóm se akad, s jobb híján, éppenséggel Fairbanks térsége is megteszi. Lássuk, mit tud nyújtani.

Apróságok

AMIKET SZERETSZ:
– késő esti sétákat
– romos épületeket
– multi kultúrát
– hatással lenni másokra (nem manipulatív értelemben!)
– játszmákat
– kevert mivoltomat
AMIKET KI NEM ÁLLHATSZ:
– rasszizmus, előítéletek – meglepő, ugye?
– ha hímnek titulálnak
– ha nőnek titulálnak
– ha tesztelnek
– bezártság, szűk helyek, lekorlátozott mozgástér
– hazugságok
– ármány
RÖVIDTÁVÚ CÉLOK: körbenézni a vidéken őrző- és falkaviszonylatban is.
KÖZÉPTÁVÚ CÉLOK: csatlakozás? Ha igen, akkor kíváncsian tapasztalnám meg, milyen falkában élni. Esélyesen lesznek ezzel nehézségeim, nem kevés…
Plusz: munkába állás.
HOSSZÚTÁVÚ CÉLOK: ha sikerül csatlakoznom és/vagy megmaradnom, akkor előkelő helyet vívok ki magamnak. Ha nem… az nagyon képlékeny, forradalom kirobbantásától a falkaalapításon át az Anchorage-be költözésen keresztül a tovább vándorlásig minden lehetséges és ugyanakkora mértékben. Az eseményekre bízom magam.
Amit viszont mindenképp szeretnék előbb-utóbb: egy újabb Kölyök, akit nem bosszú szül.

Off Információk

FORRÁSMEGJELÖLÉS: multi
HIRDETŐ: -
AVATARON: Kim Namjoon – Drake A. Yeong
KONTAKT: fb, pm, chat

northstar frpg; coded by Castor

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Drake A. Yeong

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Tim Drake-Wayne/Robin

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: IC Központ :: Karakterlap alkotás :: Félkész/Kész karakterlapok-